ÚT A CSILLAGOKIG A sci-fi klasszikusai
ArióN kiadó
TARTALOM PROLÓGUS Edmond Hamilton: A számkivetett IDŐPARADOXON Fredric Brown: A tükörterem Marietta Csudakova: A létezés tere Gennagyij Gor: A kép Stanislaw Lem: Molteris találmánya ŰRUTAZÁS Konrad Fialkowski: A parancsnok életre keltése Kirill Bulicsov: Oszd meg velem Robert A. Heinlein: Zöld dombok a Földön Arthur Sellings: Új életet kezdeni A JÖVŐ TÁRSADALMA Philip K. Dick: Az előszemélyek Konisi Gaku: A föld alatti Paradicsom Theodore R. Cogswell: Fal a világ körül Brian W. Aldiss: Ámen és kész HARMADIK TÍPUSÚ TALÁLKOZÁSOK Clifford D. Simak: A szomszéd Damon Knight: Négyesfogat Isaac Asimov: Mit neveznek szerelemnek”? A. E. Van Vogt: A szunnyadó EPILÓGUS Szilárd Leó: Üzenet a csillagokhoz
Válogatta és szerkesztette: © ifj. Veress István 2009 ISBN 978-963-9699-30-4 www.arionkiado.hu Arión Kiadó, 2009 Budapest Felelős kiadó: a kiadó vezetője Nyomdai munkák: PHARMA PRESS Felelős vezető: Dávid Ferenc
Prológus
EDMOND HAMILTON
Aszámkivetett The Exile (1943)
Bárcsak ne kezdtünk volna el aznap este a tudományosfantasztikus irodalomról beszélgetni! Mert akkor nem kísértene azóta is az a képtelen, hátborzongató történet, melyet soha, senki sem tudhat már bebizonyítani vagy megcáfolni. Mivel azonban mind a négyen fantasztikus történetek írásával kerestük a kenyerünket, alighanem elkerülhetetlen volt, hogy előbb-utóbb a szakmára terelődjék a szó: De azért a vacsora, sőt a rákövetkező poharazgatás közben is mellőztük a témát; Madison élvezettel ecsetelte vadászkalandjait, aztán Brazell kezdte el elemezni a Dodgers csapat esélyeit. És utána éppen én voltam az, aki a fantasztikumra terelte a beszélgetést! Nem volt szándékomban. De eggyel több whiskyt ittam meg a kelleténél, s olyankor mindig feltámad bennem az elemzőkedv. És valahogy mulatságosnak találtam, hogy mind a négyen tökéletesen úgy festünk, mint a normális, hétköznapi emberek. – Nem más, mint álcázás – mondtam. – Mimikri! Milyen keményen iparkodunk, hogy úgy viselkedjünk, mint a többi rendes ember! Brazell rám pillantott, kissé neheztelve a félbeszakításért. – Miről beszélsz? – Rólunk – válaszoltam. – Hogy milyen csodálatos utánzatát adjuk az elégedett, megállapodott polgárnak! De tudjatok, hogy nem vagyunk ám elégedettek – egyikünk sem! Torkig vagyunk a Földdel, lakóival és viselkedésükkel, ezért töltjük az életünket azzal, hogy egyik képzeletbeli világot álmodjuk meg a másik után. – Gondolom, semmi köze sincs ahhoz az aprósághoz, hogy
megfizetnek érte, ugye? – kérdezte szkeptikusan Brazell. – Dehogy nincs – ismertem el. – De mindegyikünk már jóval azelőtt megálmodta a maga képtelen világát és lakóit, hogy akár egy sort is leírt volna, igaz? Még gyermekkorunkban! Éspedig azért, mert nem érezzük itthon magunkat… Madison felhorkant. – Még sokkal kevésbé éreznénk magunkat otthon egyik-másik világban, amelyikről írunk…! Ekkor Carrick, a társaság negyedik tagja is beleszólt a társalgásba. Addig a maga megszokott, csöndes módján, borongva üldögélt az italával, ügyet sem vetve ránk. Carrick fura szerzet volt. Keveset tudtunk róla, de rokonszenves volt, és nagyra becsültük a műveit. Csodálatos történeteket írt egy képzeletbeli bolygóról, mívesen, aprólékos kidolgozással. Madisonhoz szólt: – Velem is ez történt. – Mi történt veled? – kérdezte Madison. – Amit említettél. Egyszer megírtam egy elképzelt világot, aztán benne kellett élnem – válaszolta Carrick. Madison fölnevetett. – Remélem, lakályosabb hely volt, mint azok a lidérces bolygók, ahol az én meséim játszódnak! Carrick arca komoly maradt. – Egészen másképp alkottam volna meg – mormogta –, ha tudom, hogy valaha ott is kell élnem. Brazell jelentőségteljes pillantást vetett Carrick kiürült poharára, ránk kacsintott, aztán nyájasan azt mondta: – Halljuk, Carrick, hogy történt? Carrick nem vette le merev tekintetét az üres pohárról, lassan forgatta az ujjai között, ahogy beszélt. El-elakadt a szava. – Rögtön azután történt, hogy odaköltöztem a nagy erőmű szomszédságába. Ez úgy hangzik, mintha valami zajos környék lett volna, de ellenkezőleg; nagyon csöndes volt ott, a város
szélén. És nekem az íráshoz nyugalomra volt szükségem. Tüstént munkához is láttam. Egy új sorozaton dolgoztam, mindegyik történet ugyanabban az elképzelt világban játszódott. Azzal kezdtem, hogy részletesen kidolgoztam annak a világnak, sőt a foglalatát adó világegyetemnek az anyagi szerkezetét, külső megjelenését. Egész nap arra koncentráltam. És ahogy befejeztem, az agyamban valami kattant! Különös, rövid ideig tartó szellemi élmény volt, fura módon olyan érzés, mintha valami kikristályosodott volna. Csak álltam ott, és tűnődtem, vajon elment-e az eszem. Mert hirtelen az a meggyőződésem támadt, hogy az a világegyetem és világ, amelyet aznap kiagyaltam, most egyszeriben anyagivá vált. Természetesen elhessegettem a bizarr gondolatot, elmentem szórakozni, és megfeledkeztem az egészről. Másnap azonban megismétlődött ugyanaz! A második napot javarészt azzal töltöttem, hogy megalkottam írott világom lakóit. Egyértelműen emberi alakot adtam nekik, de úgy döntöttem, nem lesznek különösebben civilizáltak – hiszen akkor hova lenne mindaz a konfliktus, mindaz az erőszak, ami kellett a történethez? Úgy alkottam meg tehát az elképzelt világot, hogy lakói félig barbárok voltak még. Felruháztam őket minden szükséges kegyetlenséggel, tudatlansággal, babonasággal. Gondolataimban felépítettem barbár pompájú városaikat. És ahogy befejeztem – megint az az éles katt! visszhangzott a fejemben. Ezúttal már igencsak megijedtem. Mert most még határozottabban éreztem azt a különös meggyőződést, hogy aznapi fantáziálásom kézzelfogható valósággá vált. Tudtam, hogy elmebeteg gondolat, mégis hihetetlen bizonyosságként élt bennem. Nem tudtam megszabadulni tőle. Megpróbáltam józan logikával végiggondolni, hogy szétfoszlassam ezt a képtelenséget. Ha csakugyan létrejött egy világ és egy világegyetem attól, hogy én kitaláltam, ugyan hol? Semmi esetre sem az én kozmoszomban. Nem férne meg benne két, egymástól mindenben különböző világegyetem. De nem lehet-e, hogy a képzeletem szülte világ és
világegyetem egy másik, üres kozmoszban lett anyagi valósággá? Egy olyan kozmoszban, amely más dimenzióban létezik, mint az enyém? Amelyben csak szabad atomok voltak mindaddig, rendezetlen anyag, mely nem öltött formát, míg koncentrált gondolataim valamiképpen bele nem kényszeríttettek a megálmodott alakzatokba? Így gondolkodtam, azon a furcsa, álomszerű módon, ahogy az ember a logika szabályait alkalmazza a képtelenségekre. Hogyan történhetett, hogy az elképzeléseim korábban sohasem materializálódtak, csak most? Erre bizony megvolt a lehetséges magyarázat: a nagy erőmű a szomszédságban! Valami belőle kisugárzó ismeretlen energiafajta közvetíthette szuggesztív elképzeléseimet, mérhetetlenül felerősített erőként koncentrálhatta őket egy üres kozmoszra, ahol a kaotikus anyagot az általam megálmodott formába rendezték. Hogy elhittem-e mindezt? Nem, nem hittem el – de tudtam! A tudás és a hit távolról sem ugyanaz, amint már elmondta valaki, aki rámutatott, hogy mindenki tudja, hogy meg fog halni, ám senki sem hiszi el. Én is így voltam vele. Tisztában voltam azzal, nem lehetséges, hogy elképzelt világom anyagi valósággá váljék egy más dimenziójú kozmoszban, ugyanakkor azonban furcsa módon bizonyos voltam benne, hogy ez történt. Eszembe ötlött egy érdekes és mulatságos gondolat. Mi lenne, ha beleképzelném magamat abba a másik világba? Vajon énbelőlem is testi valóság válna odaát? Kipróbáltam. Leültem az íróasztalhoz, elképzeltem magamat, mint a képzelt világ sok millió lakójának egyikét, megalkottam magamnak egy józanul reális környezetet, családot, múltat abban a világban. És az agyamban valami kattant! – És persze odaát ébredtél föl – ösztökélte Madison –, egy gyönyörű lány hajolt föléd, és te azt kérdezted: „Hol vagyok?” – Nem így történt – mondta tompán Carrick. – A legkevésbé sem. Abban a másik világban ébredtem, igen. De nem olyan volt, mint a felébredés. Egyszerűen csak ott voltam, benne. Saját magam voltam – de az a saját magam, akit elképzeltem
abban a másik világban. Az a másik én mindig is abban a világban élt – akárcsak minden őse. Tudjátok, részletesen megírtam… És ugyanolyan valóságos voltam önmagamnak abban az általam teremtett, képzeletbeli világban, mint korábban a sajátomban. Ez volt a legrosszabb az egészben. Abban a félig civilizált világban minden olyan közönségesen, hétköznapian valóságos volt! Egy darabig megint elhallgatott. – Először képtelen érzés volt. Elindultam, bejártam azoknak a barbár városoknak az utcáit, belenéztem az emberek arcába, és szerettem volna felordítani: „Én találtalak ki benneteket! Nem léteztetek, amíg meg nem álmodtalak titeket!” De nem tettem. Nem hittek volna nekem. Az ő szemükben csak fajtájuk egy jelentéktelen tagja voltam. Honnan sejthették volna, hogy ők mindannyian, egész hosszú történelmük, világuk, világmindenségük az én képzeletemnek köszönheti a létrejöttét? Miután első felindulásom elmúlt, nem tetszett a hely. Túl barbárnak alkottam meg. Az ádáz erőszak és kegyetlenség, ami oly vonzó irodalmi nyersanyagnak tetszett, közelről rút volt, visszataszító. Nem vágytam másra, csak hogy visszajussak a saját világomba. De nem tudtam visszajutni! Egyszerűen nem volt rá mód. Az íróasztalom mellett valami bizonytalan elképzelésem volt arról, hogy majd visszaképzelhetem magam a saját világomba, ugyanúgy, ahogy beleképzeltem magam emebbe. De nem így működött a dolog. Az ismeretlen, varázserejű energia visszafelé nem sugárzott. Nagyon megviselt, amikor rájöttem, hogy ott ragadtam abban a rút, aljas, barbár világban. Először öngyilkos akartam lenni. De nem tettem. Az ember mindenhez alkalmazkodni tud. Alkalmazkodtam hát a legjobb tudásom szerint ahhoz a világhoz, amelyet teremtettem. – Mihez kezdtél ott? Úgy értem, miből éltél? – kérdezte Brazell. Carrick vállat vont.
– Nem ismertem az általam létrehozott világ szakmáit, nem értettem semmihez, csak egyvalamihez – a meséléshez. Lassan mosolyra húzódott a szám. – Csak nem azt akarod mondani, hogy fantasztikus történeteket kezdtél írni? Komolyan bólintott. – Muszáj volt. Másra nem voltam jó. Történeteket írtam a saját, igazi világomról. Az ottaniak szemében a csapongó fantázia szüleményei voltak – és tetszettek nekik! Fölnevettünk. De Carrick komoly maradt. Madison készséggel adta neki a lapot: – És végül hogy jutottál vissza abból a másik világból, az általad teremtettből? – Végül nem jutottam vissza – mondta mély sóhajjal Carrick. – Ne tréfálj! – méltatlankodott mosolyogva Madison. – Szemlátomást visszakerültél valamikor! Carrick komoran megrázta a fejét, fölkelt, és elindult az ajtó felé. – Nem, nem kerültem vissza – mondta szomorúan. – Azóta is itt vagyok. Békés András fordítása
Az idő számunkra a mai napig is az egyik legnagyobb rejtély, hiszen nem több, mint egy fogalom. Nem tudjuk, létezik-e egyáltalán. – Clifford D. Simak –
Időparadoxon
FREDRIC BROWN
Atükörterem Hall of Mirrors (1953)
Ismét egy olyan eset, amikor az ember elolvassa a címet, aztán elolvassa a novellát, majd újraolvassa a címet. Ebben az esetben Fredric Brown meg is magyarázza, mit jelent a cím, de eljátszhatunk a gondolattal, hogy vajon szükség volt-e rá. Megértettük volna-e a cím jelentését, ha az író nem magyarázza meg? Ki is próbálhatják, amennyiben még nem olvasták a novellát. Hunyorítsanak, hogy ne lássák tisztán a nyomtatott szöveget. Aztán fedjék le az utolsó oldalt egy üres papírlappal úgy, hogy eltakarják az utolsó bekezdést. Aztán olvassák el a történetet az utolsó előtti bekezdés végéig, és gondolkozzanak el a címen. Majd pedig olvassák el az utolsó bekezdést is. Bizonyos vagyok benne, hogy a jól megválasztott cím igen szórakoztató lehet. Azt is megkérdezhetik maguktól, Önök hogyan cselekedtek volna. Azt a kérdést is feltehetik, hogy milyen paradoxonok következnek a novellában leírt helyzetből. És ha felfedeznek néhány ínyenceknek való paradoxont, gondolkozzanak a következőn: valószínűleg ezek a legsúlyosabb bizonyítékai annak, hogy még elméletben is lehetetlen tetszés szerint előre-hátra utazni az időben úgy, hogy ne hagyjuk el a Föld felszínét. Mindenesetre van két olyan képtelenség, amelyek nélkül képtelen vagyok elképzelni a jó sci-fit: az egyik az időutazás, a másik pedig, természetesen, a fénysebességnél gyorsabb utazás. Isaac Asimov Egy pillanatra úgy érzed, átmeneti vakság csapott le rád, hirtelen
sötétség a ragyogó délután kellős közepén. Csakis vakság lehet, gondolod, különben hogyan is tűnhetett volna el egy szempillantás alatt a bőrödet barnító nap, mindent teljes sötétségbe borítva? Aztán tested minden idege azt súgja, hogy állsz, holott egy másodperccel korábban még kényelmesen, majdnem teljesen elnyúlva üldögéltél egy nyugágyban egy barátod Beverly Hills-i házának belső udvarában. Barbarával, a menyasszonyoddal beszélgettél. Barbarát nézted – fürdőruhában –, gyönyörű aranybarna bőrét a sugárzó napfényben. Fürdőnadrág volt rajtad. Most nem érzed magadon, megszűnt a rugalmas gumipánt szorítása a derekadon. Megérinted a csípődet. Meztelen vagy. És állsz. Bármi történt is, az több mint pillanatnyi elsötétülés vagy pillanatnyi vakság. Tapogatózva magad elé nyújtod a kezed. Valami sima felületet érintesz, egy falat. Kitárod a karod, és mindkét kezed sarokba ütközik. Lassan körbefordulsz. Egy második fal, aztán egy harmadik, aztán egy ajtó. Egy körülbelül négyszer négy láb alapterületű kamrában vagy. Kezed ráakad az ajtó gombjára. A gomb elfordul, és te kilököd az ajtót. Most világos lesz. Az ajtó egy kivilágított szobára nyílik… még soha nem jártál ebben a szobában. Nem nagy szoba, de kellemesen van bebútorozva – bár a bútorok stílusa teljesen idegen a számodra. A szobában nincs senki. Belépsz, és megfordulva visszanézel a kamrába, amit most bevilágít a szobából jövő fény. A kamra: kamra is, meg nem is; méretre és formára olyasféle, de nincs benne semmi, se fogas, se ruhaakasztó, se polc. Sima falakkal határolt, négyszer négylábnyi üres tér. Becsukod az ajtót, megállsz, és körülnézel. Nagyjából tizenkétszer tizenhat láb területű. Van egy ajtaja is, de zárva van. Ablakok nincsenek. Öt bútordarabot látsz. Négyet többé-kevésbé
azonosítani is tudsz. Az egyik nagyon praktikus íróasztalnak látszik. A másik nyilvánvalóan szék… kényelmes lehet. Van egy asztal is, bár nem egy lapja van, hanem több egymás fölött. A harmadik bútordarab ágy vagy heverő. Valami csillogó holmi fekszik rajta. Odamész, felemeled, és megvizsgálod. Egy köntös. Meztelen vagy, tehát fölveszed. Félig az ágy (vagy heverő) alatt egy pár papucs, belecsúsztatod a lábad. Pont jó, és olyan meleg és kényelmes érzés a lábadnak, mint még soha semmi. Akár a gyapjú, csak még puhább. Most már fel vagy öltözve. Az ajtóra nézel – amely a szoba egyetlen ajtaja, eltekintve a kamráétól (kamra?), ahonnan a szobába léptél. Odamész, de mikor próbálnád lenyomni a kilincset, megpillantasz egy gépelt cédulát az ajtó fölé ragasztva: „Az ajtó időzített zárral működik, egy óra múlva fog kinyílni. Jobb, ha ennél előbb nem hagyja el a szobát, rövidesen meg fogja érteni, miért. Egy levél várja az íróasztalon. Kérem, olvassa el!” Aláírás nincs. Az íróasztalra nézel, egy borítékot látsz. De még nem mész oda, hogy felemeld a borítékot, és elolvasd a levelet, amit rejtenie kell. Hogy miért? Mert félsz. Körülnézel, mi van még a szobában. A világítás forrását nem tudod felfedezni. A fény a semmiből jön. Nem mesterséges világítás, mert a mennyezet és a falak egyáltalán nem verik vissza. Ahonnan te jöttél, ott nem volt ilyen világítás. Mi az, hogy ahonnan te jöttél? Behunyod a szemed. Elkezded mondani magadban: Norman Hastings vagyok. Tanársegéd a University of Southern California matematika tanszékén. 25 éves vagyok, most 1954-et írunk. Kinyitod a szemed, és megint körülnézel. 1954-ben nem használtak ilyen bútorokat Los Angelesben – vagy bárhol másutt, ahol megfordultál. Az a valami ott a sarokban – elképzelni sem tudod, mi lehet. Így nézett volna a nagyapád ennyi idős korában egy televíziókészülékre. Végigpillantasz magadon, a csillogó köntösön. Hüvelyk- és mutatóujjad közé fogva megtapintod az anyagát.
Soha nem érintettél még hasonlót. Norman Hastings vagyok. Most 1954-et írunk. Hirtelen úgy érzed, mindent tudnod kell, most rögtön. Az íróasztalhoz mész, és felemeled a borítékot. A neved van rágépelve: Norman Hastings. A kezed kicsit remeg, ahogy kinyitod. Hibáztatod…? A boríték több gépelt oldalt tartalmaz. Az első „Kedves Norman”-nel kezdődik. Gyorsan a végére lapozol, hogy megnézd az aláírást. Nincs aláírva. Visszalapozol, és olvasni kezdesz. „Ne féljen. Nincs mitől félnie, nekem viszont sok mindent el kell magyaráznom. Sok mindent, amit meg kell értenie, mielőtt az időzített zár kinyílik. Sok mindent, amit el kell fogadnia, és aminek alá kell vetnie magát. Biztosan rájött már, hogy a jövőbe került – vagyis ami az ön számára a jövő. A ruhák és a szoba minden bizonnyal elárulták. Úgy terveztem meg, hogy a sokk ne érje túl hirtelen, és magától jöjjön rá a dolgokra pár perc leforgása alatt, mielőtt itt olvasná – és valószínűleg nem hinné el, amit olvas. Gondolom, arra is rájött, hogy a kamra, amelyből kilépett, időgép. 2004-be lépett ki belőle. Április hetedike van, ötven évvel az utolsó pillanat után, amire visszaemlékszik. Nincs visszaút. Én tettem ezt magával, és talán gyűlöl érte, nem tudom. Ezt magának kell eldöntenie, bár nem sokat számít. Ami viszont számít – és nemcsak magának –, az egy másik döntés, amit meg kell hoznia. Én képtelen vagyok rá. Ki vagyok, aki ezeket írom? Inkább még nem mondanám meg. Mire befejezi a levelet (bár nincs aláírva, mert tudtam, hogy az aláírást keresné először), már nem lesz rá szükség, hogy megmondjam. Magától is tudni fogja. Hetvenöt éves vagyok. Most 2004-ben már harminc éve lesz, hogy az „idő”-vel foglalkozom. Megalkottam a világ első időgépét, és a konstrukció, sőt az, hogy egyáltalán elkészült, az én titkom.
Ön az első fontosabb kísérlet alanya. Önre nehezedik a felelősség, hogy eldöntse: lesz-e több kísérlet, megismeri-e a világ a találmányt, vagy elpusztítja a gépet, és soha többé nem használják majd.” Vége az első lapnak. Egy pillanatra felnézel, habozol, hogy továbblapozz-e. Már sejted, mi fog következni. Lapozol egyet. „Egy héttel ezelőtt készült el az első gép. A számításaimból tudtam, hogy működni fog, csak azt nem tudtam, hogyan. Azt vártam, vissza tudok majd küldeni tárgyakat az időben – mert csak visszafele működik – fizikailag sértetlen és változatlan állapotban. Mint az első kísérlet kimutatta, tévedtem. Egy fémkockát helyeztem a gépbe – annak miniatűr másába, amelyből az imént kilépett –, és tíz évvel visszairányítottam a múltba. Lekattintot-tam a kapcsolót, kinyitottam az ajtót, és azt vártam, hogy a kocka hűlt helyét lelem. Ehelyett azt láttam, hogy porrá omlott. Betettem egy másik kockát, és visszaküldtem két évvel. Ez a második kocka változatlan állapotban tért vissza, csak egy kicsit újabb és fényesebb lett. Ez adta kezembe a helyes választ. Arra számítottam, a kockák visszamennek az időben, és így is történt, csak nem olyan értelemben, ahogy én vártam. Azok a fémkockák nagyjából három évvel azelőtt készültek. Az elsőt több évvel a létrejötte előtti időbe irányítottam. Tíz éve még érc volt. A gép ebbe az állapotba vitte vissza. Érti már, hogy hol hibáztak a korábbi időutazás-elméletek? Arra számítottunk, hogy beszállunk az időgépbe, mondjuk, 2004-ben visszaállítjuk ötven évvel, aztán kiszállunk 1954-ben. De a gép nem így működik. A gép maga nem mozog az időben. Csak az ami benne van, és az is csak magához képest, nem az univerzum többi létezőjéhez képest. A kísérletet tengerimalacokkal ellenőriztem. Visszaküldtem egy hatheteset öt héttel, és kölyökként jött ki a gépből. Nem részletezem az összes kísérletet. Az íróasztalon talál róluk feljegyzéseket, később tanulmányozhatja őket. Érti már, mi történt magával, Norman?
Kezded érteni. És beleizzadsz. Az én, aki a levelet írta, te vagy, hetvenöt éves korodban, 2004ben. Te vagy az a hetvenöt éves öregember, aki visszaküldte a testét ötven évvel az időben, kitörölve magából az ötven év minden emlékét. Te találtad fel az időgépet. És mielőtt kipróbáltad magadon, mindent elrendeztél, hogy majd eligazodj. Megírtad magadnak ezt a levelet, amit most olvasol. De ha számodra el is tűnt ez az ötven év, mi történt a barátaiddal és a szeretteiddel? Mi történt a szüleiddel? És a lánnyal, akit feleségül akarsz – akartál – venni? Tovább olvasol: „Igen, gondolom, tudni szeretné, mi történt azóta. Anya 1963ban halt meg. Apa 1968-ban. 1956-ban feleségül vette Barbarát, aki sajnos három év múlva meghalt egy repülőszerencsétlenségben. Van egy fia. Ő még él, Walternak hívják, most 46 éves, Kansas Cityben könyvelő.” A szemedet elöntik a könnyek, egy pillanatig nem tudsz tovább olvasni. Barbara halott – negyvenöt éve. És te – szubjektív időd szerint – egy perccel ezelőtt ott ültél mellette, ott ültél a Beverly Hills-i udvaron a napsütésben… Rákényszeríted magad, hogy folytasd az olvasást. „De visszatérve a találmányhoz. Talán kezdi már látni a problémákat. De kell még egy kis idő, hogy átgondolhassa őket. A gép nem teszi lehetővé az időutazást úgy, ahogyan korábban gondoltuk, viszont egyfajta halhatatlanságot nyújt. Olyan halhatatlanságot, amilyet pillanatnyilag magunknak ajándékoztam. De jó ez? Megéri, hogy kitöröljük magunkból ötven év emlékét csak, hogy viszonylagosan megfiatalítsuk a testünket? Az egyetlen mód a válaszra, ha kipróbálom. Megteszem, amint befejeztem az írást, és mindent elrendeztem. Ön tudni fogja a választ. De mielőtt dönt, ne feledkezzen meg a másik problémáról, amely fontosabb a pszichológiai szempontnál. A túlnépesedésre gondolok.
Ha a találmányt megismertetjük a világgal, ha minden öregember vagy haldokló megfiatalíthatja magát, a népesség minden generáció alatt megkétszereződik. A világ – ez alól viszonylag felvilágosult hazánk sem kivétel – nem fogadná el a kötelező születésszabályozást mint megoldást. Ha a világnak adjuk a találmányt, egy olyan világnak, amilyen az napjainkban, 2004-ben, a következmény egy emberöltő alatt: éhezés, szenvedés, háború. Talán a civilizáció teljes összeomlása. Igaz, sikerült már elérnünk más bolygókat, de a letelepedésre nem alkalmasak. Talán a csillagok rejtik a választ, de tőlük még igen távol vagyunk. Ha egyszer elérjük őket, a billiónyi lakható bolygó, amit találunk, választ fog majd adni… és életteret. De addig mi a válasz? Szétrombolni a gépet? De gondoljon a számtalan életre, amit megmenthetne, a szenvedésre, amit meg lehetne akadályozni. Gondolja el, mit jelenthetne egy rákban haldokló betegnek. Gondolkozzon…” Gondolkozni. Befejezed az olvasást, és leteszed a levelet. Barbarára gondolsz, aki negyvenöt éve halott. És arra, hogy három évig házasok voltatok, s hogy ezek az évek elvesztek a számodra. Ötven elveszett év. Elátkozod a hetvenöt éves öregembert, akivé lettél, és aki ezt tette veled… aki ez elé a döntés elé állított. Szomorú vagy, persze tudod már, mi lehet az egyetlen döntés. Arra gondolsz, ő is tudta, és megérted, hogy nyugodtan a kezedbe tehette a döntést. A pokolba vele, tudnia kellett! Túl értékes, hogy szétromboljuk, túl veszélyes, hogy a világnak adjuk. A válasz kétségbeejtően nyilvánvaló. Őrizned kell a találmányt, és titokban tartanod mindaddig, amíg biztonságban nem adhatod a világ kezébe. S ez csak akkor lehet, amikor az emberiség már elérte a csillagokat, s új világokat népesíthet be, vagy ha a civilizáció olyan színvonalon áll, hogy a születéseket olyan számúra lehet korlátozni, hogy megegyezzenek a véletlen – vagy önkéntes – elhalálozások számával.
Ha az eljövendő ötven évben egyik sem következne be (és valószínűtlen, hogy ilyen hamar bekövetkezzenek), akkor hetvenöt éves korodban te is megírsz majd egy ilyen levelet. Még egyszer aláveted magad a kísérletnek, amin most mentél keresztül. És persze ismét ugyanarra a döntésre fogsz jutni. Miért is ne? Hisz ismét csak ugyanaz az ember leszel. Újra és újra, hogy megőrizd a titkot, amíg az emberiség eléggé felkészült lesz a befogadására. Hányszor fogsz vajon még itt ülni az íróasztalnál, hányszor fogod végiggondolni ugyanezt, és hányszor fogod érezni a fájdalmat, amit most érzel? Az ajtó kattan egyet, és te tudod, hogy most nyílt ki az időzített zár, szabad vagy, elhagyhatod a szobát, és új életet kezdhetsz ahelyett, amit már leéltél, és ami elveszett számodra. De nem sietsz, hogy kisétálj az ajtón. Ott ülsz, vakon bámulsz magad elé, és gondolatban megjelenik előtted egy kép: egymásnak szembefordított tükrök sora, amilyeneket a régi borbélyüzletekben látni. Újra meg újra ugyanazt a tükörképet verik vissza, míg végül a kép tovatűnik a messzi távolban. Gieler Gyöngyi fordítása
MARIETTA CSUDAKOVA
A létezés tere Пространство җиэни (1970)
Minden rendkívül gyorsan zajlott le. Kraft teljes erőből futott le a domboldalon, de az egyik férfi már hanyatt vágódva feküdt a füvön, a másik pedig fölébe hajolva, áldozatának arcát kémlelte olyan arckifejezéssel, amelyben a kíváncsiságon kívül semmi mást nem lehetett fölfedezni. – Letartóztatom! – kiáltotta Kraft még futás közben. Az ismeretlen meg sem próbált menekülni. Lassan megfordult, egykedvűen végigmérte az izgatott Kraftot, és a markában szorongatott Browningot. Kraft megtapogatta a fekvő alak pulzusát, egy percig a mellkasában uralkodó kínzó csendet fülelte, azután szigorúan megkérdezte: – Miért ölte meg ezt az embert? – Kérdésében két tévedés van – válaszolt szárazon az ismeretlen. – Először is, nem öltem meg, másodszor pedig, ez aligha nevezhető embernek. Cipője orrával megérintette a halott homlokát, aztán kissé habozva ugyan, de leguggolt, zsebéből holmi körzőre emlékeztető szerszámot vett elő, fürgén méricskélni kezdte a férfi arcát, s közben ezt mormogta: – No persze. A szög alig változott. Kraft nem nógatta a letartóztatott férfit. Érdeklődéssel figyelte, mint feszíti az szét a halott tenyerét, s vizsgálja meg alaposan, néhányszor meghúzogatva az „áldozat” hüvelykujját, aztán feláll, és térdét akkurátusan leporolva, gonosz mosollyal szól oda a halottnak:
– A mielőbbi viszontlátásra. Kraft felismerte a pillanatnyi elmezavar jellegzetes ismérveit, amelyek akkor ütköznek ki a gyilkosság elkövetése után a tettesen, ha az ölést még nem mesterségszerűen űzi. Ezt az elborult elmeállapotot csakhamar felváltja a megvilágosodás, amikor a tettest elfogja a viharos és őszinte gyónási szándék. Ám ez a gyilkos a vallomástétel vágyának a legcsekélyebb jelét sem mutatta! Úgy tetszik, most már egyáltalán nem érdekelte áldozata, s mély töprengésbe merült. A harminchárom év körüli, magas, fáradt és sápadt férfi elsőként törte meg a csendet. Azt tanácsolta Kraftnak, ne sokat törődjék a holttest őrzésével. – Akármit csinál, egy óra múlva a hulla már nem lesz itt – mondta, és ernyedten legyintett. – Egyébként, tegye azt, amit jónak lát. Egy órát kettesben töltöttek a hulla társaságában. Kraft várta, hogy valaki majd csak felbukkan az úton, de a környék elhagyatott volt. Mindketten szótlanul üldögéltek, a gyilkos háttal a tett színhelyének, Kraft pedig le nem vette szemét a holttestről: mindig felfigyelt a tettesek véletlen megjegyzéseire. S életének legnagyobb megrázkódtatása volt az a pillanat, amikor észrevette, hogy a tőle kétméternyire heverő hulla eltűnt, de úgy, hogy a helyén még a fű sem maradt lenyomódva. A legközelebbi bokorhoz akart ugrani, de idejében észre tért. A bokrok legalább százméternyire álltak. A gyilkos el sem mozdult a helyéről, ült, s úgy tett, mintha egyáltalán nem is érdekelnék a háta mögött zajló események. Egyetlen dolgot lehetett feltételezni: a holttestet a föld nyelte el. Öt perc múlva Kraft már tökéletesen hajlandó volt némán követni a gyilkost, aki nyugodtan hívta őt maga után. Mögötte botorkált, és gondolattalanul meredt az előtte haladó férfi lábára. Egész úton egyetlen szó sem hangzott el. Végre megérkeztek. Az emeletes villa dolgozószobájában, amely lakójának antropológiai érdeklődéséről tanúskodott, Kraft letelepedett egy öblös fotelba, a férfi pedig egy bőrdíványra, s fáradtan hátradőlt. – Úgy látszik, megértette, hogy nincs értelme a
letartóztatásomnak – szólalt meg a gyilkos. – Ne várja, hogy magyarázatot adok. Igaz, nem érdemes fecsérelni rá a szót, de nem ezért hívtam ide önt. Valamit kérni szeretnék. Holnap már nem leszek itt. Sajnos, nem vihetem magammal a kéziratomat. De nagyon szeretném, ha nem kallódna el. Annak idején már kétszer megpróbáltam rábízni valakire. De mindkét alkalommal eltűnt. Bocsásson meg, hány éves ön? Kraft még nem töltötte be a harmincnyolcat, s úgy látszik, ez tökéletesen megfelelt az ismeretlennek. Röviden elmagyarázta, hogy harminc év múlva vagy talán később jelentkezik a kéziratért, amelynek a tartalma antropológiai kutatás. Legnagyobb sajnálatára nem készült el vele, bár nem is olyan régen még nagyon remélte, hogy sikerül befejeznie. Nagyon jól tudja, milyen furcsának tűnhet a viselkedése Kraftnak, de arra kéri, higgye el, ő egyáltalán nem gonosztevő, s ott lent a folyónál csak az életét védte: semmi rosszat nem tett azzal, akit Kraft ott holtan látott. A következő hetek azzal teltek el, hogy Kraft naponta százszor feltette magának ugyanazt a kérdést: ő, mint állami szolgálatban álló ember, hogyan engedhette futni a gyilkost, sőt még egy iratot is átvett tőle megőrzésre. És mindezt azért, mert a tettesnek, a kriminalisztikában ma még ismeretlen módszerrel, sikerült elrejtenie vagy megsemmisítenie egy holttestet. Az izgalom, amit két ember egyidejű eltűnése okozott a városban, csakhamar elcsitult, az ügy ad akta került. Soha senki nem tudta meg, hogy Kraft előző este az egyik eltűnt férfi házában járt. Soha senki nem kérdezett tőle semmit. Ám Kraft maga úgy vélte, a becsületén folt esett, és még abban az évben kilépett a rendőrség kötelékéből. Rengeteg ráérő ideje lett. Nincs azon tehát semmi csodálkoznivaló, hogy végül elővette a férfi kéziratát, a férfiét, akinek saját jószántából lett a cinkosa. És ezen a napon Kraft arra a kérdésre, hogy mi lehet az ismeretlen neve, megkapta a választ: „Firstnek nevezem magamat.” Most már csak a kézirat és a név – s ez utóbbi aligha az igazi –
maradt Kraftnak abból az emberből, aki ilyen homlokegyenest ellenkező irányba terelte az életét. Az iratok – rengeteg példával bizonyított, részletes és aprólékos – kutatási adatokat tartalmaztak. Nincs értelme részletezni, hogy az évek során Kraft hogyan hatolt be egyre mélyebbre és mélyebbre az antropológia rejtelmeibe, a rokontudományokba, s hogyan döbbent rá végül is, hogy First kutatásai egyedülállóak. A szerző tökéletesen figyelmen kívül hagyta a régi és az új világ barlangjaiban talált leletek és ásatások eredményeit. Valamiféle más, csak őelőtte ismeretes adathalmazzal dolgozott, amely révén merész hipotéziseket állított fel az ember ötvenezer éves fejlődésével kapcsolatban. Voltaképpen nem is antropológia volt ez már, hanem valamiféle más tudomány, amely az embert mint egészet tanulmányozta. Kraftot különösképpen az a részlet nyűgözte le, amelyben az ismeretlen férfi a barlanglakó ősemberek és a reneszánsz kori európai ember életét írta le. A neolit korszak asszonyainak a gesztusai, járása, mély hangú, szaggatott nevetése olyan közvetlen élményszerűséggel és jólértesültséggel rajzolódott ki, amilyen szinte csak a kortárs sajátja lehetett. Néhány oldal pedig vérbeli regényírónak is a becsületére vált volna. Amit a szakértők a legjobb esetben megengedhetetlen felületességnek minősítettek volna, azt Kraft egészen másnak tartotta. Itt, ezen a számára idegen területen is segítségére sietett az a kivételes képessége, amelynek révén egynémely sötét ügyre annak idején sikerrel derített fényt, mégpedig az, hogy felfigyelt a másodrendű részletekre. Kraft végül ráakadt a nyomra. Előbb First életrajzát kellett tanulmányoznia. A rendőrség archívumában elég anyagot talált. First orvos volt, de rendkívül kis körben praktizált. Öt évvel az eltűnése előtt jelent meg a városban. S ez alatt az öt év alatt egyetlenegyszer sem hagyta el a várost. Nem volt sem felesége, sem gyereke. Ismeretségi köre alig egynéhány emberre korlátozódott. A városban csak gyalog közlekedett. E tények között mindenekfölött egy adat keltette fel Kraft
figyelmét. Ez a jó keresetű ember, akinek sok szabad ideje volt, miért nem utazgatott? Kraft szorgos munkával nekilátott, hogy a város térképén rekonstruálja First útvonalait. Érdekes következtetésre jutott. First útjai a városon belül egy pontos egyenlő szárú háromszöget alkottak, amelynek egyik csúcspontja a várost nyugati irányban határoló folyó völgye volt, az a hely, ahol annak idején összetalálkoztak az élettelen test fölött. A háromszög északi és déli csúcsa közötti távolság nem haladta meg a két kilométert. First soha nem járt a város déli negyedeiben. Számára a város bizonyosfajta börtön lehetett, amelybe saját vagy nem tudni kinek az akarata folytán került. A titok csak sűrűsödött, és a zavarosan forrongó találgatások csak megrémítették Kraftot hihetetlenségükkel. A rendőrség archívumában még másik három olyan esetre bukkant amikor „a város egy lakója eltűnt”. A legrégebbit 150 évvel azelőtt jegyezték fel. Mindhárom eset hajszálnyira hasonlított egymásra. Mindhárom férfi éjszaka tűnt el, és soha többé senki nem látta őket. Kraft sok részletkérdésben is felfedezte a hasonlóságot. Százat tett volna egy ellenében, hogy mindannyiszor ugyanaz a személy tűnt el. Amire a furcsa hipotézist kidolgozta, újabb probléma, a Nereida Neptun-hold esete kötötte le, aztán más és más dolgokkal foglalkozott, amelyek életének következő húsz esztendejét teljesen lefoglalták. Időközben a város szinte teljesen megváltozott. First háza helyén uszoda épült. Kraft kétszer költözött más lakásba. Vénségére igencsak megkedvelte azt a kicsi és otthonos bárt, amely a számára olyannyira emlékezetes helyen, a folyóvölgyben épült. A finom sörön és az elmés elnevezésen kívül – „A világ vége” volt a bár neve – még valami más is vonzotta oda Kraftot: ha Firstnek valóban eszébe jut, és ismét jelentkezik a városban, akkor pontosan itt kell felbukkannia. Így is történt. Egy csendes októberi estén First betoppant a bárba, oly váratlanul, mintha csak a falból lépett volna elő. Zavartan toporgott az ajtóban; körbe-körbe pillogott, mintha nem tudná eldönteni, merrefelé tegye meg az első lépést.
67 éve ellenére Kraft nemcsak esze minden frissességét, hanem lelkierejét is megőrizte. De még így is elég sok időbe telt, amíg összeszedte magát. Voltaképpen csak azt látta, amit várt – First egy cseppet sem változott meg az elmúlt harminc év alatt. Kraft intett neki, mire First nyomban az asztala felé indult, merőn bámulva Kraftot. – Maga az, kedves barátom? – szólította meg halkan. – Véletlenül találom itt, vagy várt engem? – Vártam magát – jelentette ki határozottan Kraft. – Vártam, hogy végre mindent elmesél nekem, s leveszi lelkemről ezt a szörnyű súlyt. A kézirata sértetlen. Mint látja, megöregedtem, s a fizetség, amelyet magától kérek, nem olyan nagy. – Én is megöregedtem – felelte First. – S az én utam is a vége felé közeledik. Nagyon szomorú volnék, ha úgy kellene távoznom, hogy senkinek se mesélhetnék magamról. Nem leszek bőbeszédű. Egy mondattal mindent megmagyarázok. Maga az időben véges, én a térben vagyok véges. Ez az egész. First nyugodt szürke szeme Kraftra pillantott, Kraft pedig sápadtan bólintott. – Időbeli utam a múltban sokkal hosszabb, mint a magáé, s a jövőben végtelen. A térben azonban sokkal kurtább a magáénál. Úgyhogy, magához hasonlóan, én is közeledem a megsemmisüléshez, ahhoz, amit maga halálnak nevez. – Ott a folyónál? – kérdezte Kraft, s First bólintott. – Igen, bizonyára ott fog bekövetkezni. Mindenesetre nem messzebb a régi városfal tornyánál. Nem fogom túlélni a tornyot, mint ahogy valószínűleg ön sem haladja meg a százéves kort. Már csak háromszáz méter hosszú és ötven méter széles térség maradt számomra. Az idő azonban folyamatosan múlik, és a legszerencsétlenebb nap is csak annyi ideig tart, mint minden másik nap, a tér azonban néha ugrásszerűen zsugorodik. Az ember hirtelen azon veszi észre magát, hogy már jóval kisebb tere maradt, mint számította. – És akkor mit tesz? – Elmegyek egy másik időbe. A tér zsugorodását nem tudom
megakadályozni, mint ahogy ön sem tartóztathatja fel az idő múlását. De ön meghosszabbíthatja az életét a tér számlájára. „Nem egy, hanem tíz életet élt” – mondják arról, aki bejárta a földet. Ráadásul itt vannak tartalékban a bolygók. Én is „meghosszabbítom” az életemet az idő számlájára. Számtalan életet éltem végig, de mindegyik egy icinyke-picinyke földterületen zajlott le, ahonnan sohasem törhettem ki. Az utolsó szavak olyannyira elkábították Kraftot, hogy alig bírt megszólalni. Végül megérdeklődte, milyen messzire kalandozott el First. – Tetszés szerint kalandozhatom – válaszolta First. – Vissza is térhetek a saját időmbe, csupán annyival „öregebben”, mint amennyit a másikban éltem, és még életben találhatom az ismerőseimet… De ezt nemigen teszem. Egy alkalommal túl korán tértem vissza, de mégiscsak később, mint most, és még találkozhattam egy roskatag és beteg öregasszonnyal. Valamikor nagyon szerettem, és született is egy lányunk. Találkoztam a lányommal. Gyönyörű asszony lett belőle, és akkor már tizenöt évvel idősebb volt nálam. Amikor bemutattak neki, azt mondta: az édesapjára emlékeztetem, aki éppen ilyen jóképű és elegáns volt. S meg kell vallanom, jólesett, hogy Helen nem felejtett el teljesen. – Lehetséges, hogy soha nem ismerték fel? Hiszen ismét a rokonai, ismerősei közé tévedhetett… First mosolygott. – Erről nevetséges beszélni. Ki hisz manapság a csodákban? Még a legkézenfekvőbb, leghihetőbb tények összevetése nyomán sem merészkedne senki olyan messzire, mint ön, kedves Kraft. Maga az első, aki szembenézett a nyilvánvaló tényekkel, bármennyire ellentmondanak is azok a közhiedelemnek. Milyen rokonokról beszél, kedves barátom? Mit mondana ön arról az aránylag fiatal emberről, aki az utcán megállítaná a köztiszteletben álló Vernier doktort, aki már nyilván betöltötte a hetvenedik évét, és meglapogatva a vénember görnyedt hátát, azt kezdené bizonygatni neki, hogy ő, Vernier, ennek a
tejfelesszájúnak a fia? Csend lett, és Kraft, egyre csak Firstöt bámulva, elfojtott magában egy felesleges kérdést. – A távoli múlt? Ki törődik vele? – folytatta First. – Bevallom, végigfut a hátamon a hideg, ha arra gondolok, hogy ismét az őseink között találom magam, ismét meglátom a barlangokat és a gigantikus fákat, itt, ni, a város helyén, amely az elmúlt korok során szinte a sajátommá vált… Nem, egyáltalán nem kívánkozom vissza a múltba. Egyetlen dolog vonzana: szeretnék ismét a nagy Cézár seregében harcolni. De persze az is elszomorítana, hiszen a gallok ellen kellene csatáznom – mosolygott First. Az ablaknál ültek, és First olyan arckifejezéssel tekingetett a városfal tornya felé, mint ahogyan a vénemberek nézik a temetőt. Kraft mélységesen megszánta ezt az embert, aki úgy látszik, magával az emberiséggel egyidős… A saját élete szinte morzsányinak tetszett Firstéhez viszonyítva, aki az elmúlt évezredek alatt egymást váltó nemzedékek minden terhét a vállán hordta. Lassan megértette: nem sok vigasztaló rejlett abban, hogy First életét nem az évek, hanem néhány méter korlátozza. – Howard, Pellier, Fossler, akik annak idején eltűntek a városból, mind ön? – kérdezte Kraft. – Igen, én vagyok – válaszolta nyugodtan First –, és egyetlenegyszer sem jó szántamból tűntem el. Nekem is megvannak a magam veszélyei. Már említettem, hogy, önhöz hasonlóan, engem sem kímélnek meg a véletlenek. Egyszer például, ha jól emlékszem, a múlt század elején, meggondolatlanul kocsiba ültem. A ház, ahová igyekeztem, egy általam már régen érintett ponton állt. De a kocsis részeg volt, és vagy tíz méterrel odább hajtott, arra a területre, amely aztán lényegesen összezsugorította az életemet. Arra már nem volt időm, hogy megállítsam a kocsit. Kiugrottam, s szerencsémre megúsztam egy lábtöréssel. Azóta nem utazom. Túl drágán fizettem meg ezért az élvezetért. De jelenleg egyetlen valódi ellenségem van.
– Akivel ott lent a folyónál megvívott? – kérdezte óvatosan Kraft. – Igen, ő, Second. Ő éppen olyan, mint én, csak egyetlenegy dologban különbözünk. Ő jóval később jelent meg, mint én, valamiféle javított kiadásban, és így sokkal közelebb áll az emberi nemhez. Mint ahogy ön sem tudja, mi történik önnel holnap, úgy ő sem tudja, mi történik vele a tér legközelebbi méterén, és melyik idősíkba lép át. Valamiféle külső erő irányítja, váratlanul és szeszélyesen szakítja ki egy-egy idősíkból. Neki persze sokkal könnyebb a dolga, mint nekem. Nem neki magának kell eldöntenie, hogy az ismerősei elől melyik idősíkba lépjen át, ahol esetleg pusztaságot talál vagy hullahegyeket az ismerős helyeken. De ez az idióta úgy véli, hogy óriási boldogság az, ha maga irányíthatja az időt, s hogy ettől őt megfosztották. Akkor, amikor találkoztunk, Second váratlanul támadt rám, és a folyóba lökött. Sikerült elrabolnia tőlem ötméternyi életet, s nekem nyomban távoznom kellett. Nem tudom, miért volt erre szüksége. Bizonyosan felismert. Ritkán találkozunk, de már az első pillanatban megismerjük egymást. – Akkor hová tűnt el? – Az ütésem átküldte egy másik idősíkba, ennyi az egész. Talán éppen itt tartózkodik az ükunokáink társaságában. Kraft megborzongott, és körülnézett az elnéptelenedett bárban. Egy pillanatra felrémlett előtte a még meg nem született emberek sziluettje, akik szótlanul üldögélnek körülöttük. – Lehetséges az is – folytatta First, és arcára sötét árnyék borult –, hogy az időben előre és hátra utazgat. Akkor, úgy látszik, éppen a régmúltból bukkant fel. Nem tudja elképzelni, milyen szörnyű dolog egy modern európai arcon felfedezni a Neander-völgyi ember szörnyű vicsorgását. És akkor leütöttem… – Milyen rettenetes ez – jegyezte meg halkan Kraft. – Csak ketten vannak, és ellenségei egymásnak, s ráadásul kénytelenek találkozni. – Mit tehetünk? Second meg én ugyanabba a térbe kerültünk, önöknek a saját idősíkjukban vannak meg az ellenségeik.
Egyébként ez nem is olyan fontos. A szörnyű az, hogy az ember állandóan érzékeli a tér végességét, azt, hogy feltartóztathatatlanul közeledik a végső pont felé, s a nyomorult méterek egyre csak fogynak. Kraft végül elszánta magát a végső kérdésre: – Ön is fél a haláltól? First lehorgasztotta a fejét. – Ön tud valamit a halálról? – Semmit. – Mindig úgy vélekedtem, hogy azért félünk a haláltól, mert tudunk róla. – Értem, mire gondol – felelte meghatottan First. – Én magam is preparáltam már hullákat, és tökéletesen el tudom képzelni, milyen az az ember, aki az időben fejezi be az útját. De arra még gondolni is szörnyű, mi lesz velem, amikor nem marad már számomra tér… A bárban már záráshoz készülődtek, ők ketten kimentek a friss levegőre. Kraft házánál elbúcsúztak. First magához vette kéziratainak egy részét, és eltávozott, abban a reményben, hogy még este kibérel egy lakást, s másnap ismét találkozik Krafttal. Kraft sokáig nem bírt elaludni. Arra gondolt, milyen mérhetetlen boldogság jutott neki osztályrészül. Hátralevő napjaiban olyan emberrel beszélgethet, aki olyasmiket látott, amikről a világ egyetlen könyvében sem olvashatna. Reggel First nem jelentkezett. Ebédtájban Kraft elment hazulról, s amikor megvette a reggeli újságot, rögtön szemébe ötlött a hír, miszerint egy ismeretlen fiatalembert tegnap este a város északi részében elütött egy lovas kocsi. A kocsis felszedte a szerencsétlenül járt férfit – aki elvesztette eszméletét – és elindult vele a városi kórház felé. Amikor a kocsi megállt a kórház kapujánál, a férfit nem találták a kocsiban. Tüzetesen átkutatták a környéket, de eredménytelenül. Csupán egy halom véres kéziratra bukkantak, amelyen mindenféle csontok és koponyák rajza volt látható, nyilván a szerencsétlen emberé lehetett. Az ismeretlen teste valószínűleg kiesett a kocsiból a hídon, amelyen a kocsi
áthaladt s onnan belecsúszhatott a folyóba, az áradás pedig elsodorhatta. Kraft megborzongott, és levette a kalapját. Tudta, hogy az emberek közül az Első befejezte útját. Apostol András fordítása
GENNAGYIJ GOR
A kép Картина (1970)
1. Erdei házikónkba különös vendég érkezett. Apám ugyan a legszívesebben eltitkolta volna előttünk kilétét, de az nem ment valami könnyen. Még a gyermeki álmok és mesék világában éltem, és ezért rögtön elhittem különös vendégünkről, hogy abból a képből jött ki, amelyet apám hozott magával az Idilli Tájak Bolygójáról. – De hogyan lépett le? – faggattam apámat. – Nagyon egyszerűen. Leugrott. Hiszen tornász. – És miért lépett le? – Hát azt én honnan tudhatnám? – És hamarosan visszatér a helyére? – Remélem. De hiszen a vendégünk. A vendéget pedig nem illik ilyesmiről megkérdezni. A jövevény pedig csak vendégeskedett nálunk, és egészen kihozta a sodrából anyámat és Karlusát, a robotot, aki, akárcsak én, sehogyan sem tudta felfogni, miért kellett neki lelépnie a vászonról. Talán olyan rossz lehetett ott neki? Nekünk, Karlusa robotnak meg nekem, még túl kevés élettapasztalatunk volt. – Ki vagy te? – kérdeztem a vendéget. – Nem tudom – felelte a jövevény. – Hogyhogy nem tudod? – Hát úgy, hogy nem tudom. És nem is akarom tudni! Válaszának furcsa, számomra ismeretlen logikája meglepett. Nemcsak hogy semmit sem tud magáról, de nem is akar semmit tudni. Valószínűleg az újszülött gyermekek sem tudnak
semmit sem magukról. Talán csak most nemrég született, még ha felnőttnek is néz ki. Hiszen lelépett a vászonról. Néhány lépésnyire eltávolodtam tőle, mélyen elgondolkodva, nagy zavarban, szinte elkábulva. – Mit tudok én magamról? – faggattam hangosan énemet. Már elég sok mindent tudtam. Mindaz azonban, amit tudtam, teljesen összekuszálódott bennem amiatt, hogy az apám az Idilli Tájak Bolygóján járt. Kora gyermekkorom óta láthatatlan szál kötött össze távol levő apámmal. És amikor apám a Földre visszatért, én érzékeltem a legbehatóbban, hogy a Földdel valami történt, a Földdel, velem és mindenkivel, aki a Földön él, az embertől kezdve egészen a halakig és a gyíkokig. Nem tudtam, inkább csak megsejtettem azt, amit ma is titokban tartanak. Hiszen az apám, az Idilli Tájak Bolygójáról visszatérve, egyáltalán nem szakadt el a bolygótól. Elhozta magával ezt a csodálatos bolygót, hordozható kép nagyságúra lekicsinyítve. Az egyik újságíró apámat „kozmikus Gullivernek” nevezte. De talán túlságosan előreszaladok a történetben, és elébe vágok az egymást követő eseményeknek. Különös vendégünk láttán volt valami, amit sehogy se tudtam megérteni. Nem voltak határai, vagyis pontosabban szólva az hiányzott belőle, amit méretnek neveznek. Hol nagynak, hol meg kicsinek tűnt. És ami a legkülönösebb, egy időben. Néha ugyanabban a pillanatban törpe is volt meg óriás is. Ami nagyon megzavarta Karlusát, a robotunkat. Csak a mindennapi jelenségekre és az embert körülvevő hétköznapi valóságra volt beprogramozva. Anyám nagyon féltette Karlusát, nehogy eszét veszítse. A mindennapi jelenségekkel kapcsolatos elképzeléseit sehogyan sem tudta összeegyeztetni ezekkel a nem egészen megszokott tényekkel. Karlusa nagyon szenvedett attól, hogy a vendég nem fért bele az állandó tér logikájába, hogy egyidejűleg kicsi is meg nagy is volt. Kicsi volt meg nagy. És csak sokkal később értettem meg, hogy éppen kicsiségében rejlett nagysága. Végül is a robot megbetegedett. Vágy gyötörte a mindennapi
jelenségek után, és folyton arra kérte az anyámat, hogy küldjék vissza a múltba, abba az időbe, amikor a tárgyak és a jelenségek méretei állandóak voltak, és nyugodtan támaszkodhatott a saját tapasztalataira. Anyám szerint Karlusának igaza volt, de nem mert az apámnak ezzel előhozakodni. Nekem tetszett, hogy a vendégünk az Idilli Tájak Bolygójáról valami újat csempészett be a világunkba, és gazdagította tapasztalataimat. – Ember vagy? – kérdeztem a vendéget. – Nem egészen – felelte szerényen. – De mégis ki vagy te? – Én vagyok az erdő – felelte. – A kert. A felhő. A madár. – Értem – mondtam. – Költő vagy? Megrázta a fejét. – Nem. Én vagyok a természet. 2. Kiskorom óta hallottam erről a képről és arról, hogyan léptek le a figurák a vászonról, majd újra visszatértek a helyükre. Valójában nem is volt ez vászon. Mégis vászonnak nevezték, annak az emberi gyarlóságnak és vágynak engedve, hogy nevén nevezzék azt is, ami megnevezhetetlen. Bizonyára kezükbe vették már a szótárt. Azt a vastag könyvet, amely telis-tele van jelenségek, emberek és tárgyak nevével és elnevezésével. Az ember azért talált szavakat, hogy kifejezésre juttassa mindannak az értelmét, ami körülveszi, nyugtalanítja, megörvendezteti, megrettenti, amit lát, vagy amit csak látni vél. Arra azonban, amit apám az idegen bolygóról magával hozott, nem volt az emberi nyelvben megfelelő kifejezés, és ezért ezt a „valamit” képnek nevezték. Amikor már annyira felcseperedtem, hogy múzeumokba kezdtem járni, úgy véltem, hogy az emberiség tévedett, hiszen ez nem kép, hanem álom. Keretbe zárva, közeli térbe süllyesztve álomképeimet és az
önök és még sok ezer más ember álmát láttam viszont, valóban kép képzetét keltve. Álltam, és az alakok, mint a zene, hömpölyögtek, és magukkal sodortak engem is. Ébren is álmot láttam. Csak sokkal később tudtam meg, hogy nem álom volt az, hanem egészen más: a földitől idegen logikán alapuló valóság. Az történt, hogy összetalálkoztam hajdani vendégünkkel. – Hol vagyunk? – kérdeztem. – Az én bolygómon – felelte halkan. – De a keretben nem bolygó, hanem kép van. Elnevette magát. – Látott már valaha is olyat, hogy az emberek belépnek a képbe, mint valami házba? Nézzen körül, és majd meglátja! Körülnéztem, és a tér bezárult mögöttem. 3. Kinyitotta az ajtót. És amikor az ajtó kinyílt, megtántorodtam, s az az érzésem támadt, mintha az ajtón túl véget érne a világ, és feneketlen mélység tárulna elém. Beléptünk. Hová? Kihez? Kísérőm megpróbálta a hétköznapi földi logikát és a megszokott, számomra is érthető szavakat felhasználva bemutatni, hogyan kapcsolódnak egymáshoz az idő által széttagolt események és tények. – Itt az ön dédunokája – magyarázta halkan, egy öregemberre mutatva, aki egy gyermekkel sakkozott. A gyermek arcát ismerősnek találtam. – Ő pedig – mutatott a gyermekre a képről lelépett jövevény – az ön dédapja. Édesanyja családi albumában megtalálhatja a fényképét. Néztem, amint dédunokám dédapámmal sakkozik. A jövevény bemutatott nekik. – Az ön dédunokája és a dédapja, Igor Andrejevics – mondta. – Ismerkedjenek meg. Arcukon a meglepetés leghalványabb jelét sem fedeztem fel,
inkább valami bosszúságfélét, hogy megzavartam a játékukat. – Összehoztam itt önöket – kezdett mondókájába a jövevény – hogy… Nem tudta mondatát befejezni. Félbeszakította egy cérnabajuszú fiatalember. – Nem érek rá. Értse meg – hadarta nagy sebesen –, halaszthatatlan dolgom van. Pont akkor hívott el engem, amikor az esküvőmön álltam. El sem tudom képzelni, hogy érzi most magát a menyasszonyom. Hát még a szülei! Hipp-hopp! – nyomom veszett. Mindenütt keresnek. A jó ég tudja, hogy mit gondolnak felőlem! Összevissza találgatnak. Biztos azt hiszik, hogy halaszthatatlan szükség miatt szaladtam ki, vagy elfogott a hascsikarás. Az isten szerelmére, segítsen, hogy becsületesen teljesíthessem vőlegényi kötelességemet. Térítsen vissza a menyasszonyomhoz, az én koromba! – Ne nyugtalankodjék – mondta a jövevény –, ott áll ön mellett az unokája. Nem lehetne itt, ha ön vőlegényből nem lett volna férj. Nyugodjék meg, a menyasszonya azt hiszi, hogy gyomorrontása van. Távolléte nem is tűnik neki túlságosan hosszúnak. Itt másképp múlik az idő, mint ott. Összegyűjtött bennünket, akiket elválasztott és elszakított egymástól az idő vastörvénye, visszafordíthatatlan múlása. De mi célból? – Összehoztam itt önöket – kezdett ismét a beszédhez a jövevény –, azért, hogy… Nem tudta befejezni a mondatát. A fiatalember, aki később a nagyapám lett, megragadta a kezét, és azt követelte, hogy haladéktalanul térítse vissza abba a pillanatba, amelyből kitépte. – Várnak rám! – kiáltotta. – Ott a menyasszonyom! 4 Meg kell szakítanom az elbeszélésemet, és ismét visszatérni a gyermekkorba. Enélkül nem érthetik meg azt a sajátos logikát, amelyet az a kép rejtett magában, amelyet apám magával hozott.
Már meséltem arról, hogy az erdei házikónkba egy titokzatos vendég érkezett. Egyszer véletlenül kihallgattam egy titokzatos beszélgetést. – Önnek vissza kell térnie – bizonygatta apám vendégünknek. – Hová? – Nagyon jól tudja. A kép ön nélkül nem teljes. Befejezetlennek hat. – Ostobaság! – tiltakozott a vendég. – Miért, ha majd ön már nem lesz, megváltozik talán a világ? – De ez kép, és nem világ. – Ez is, meg az is. – Mindenképpen vissza kell térnie a helyére. Ön miatt kellemetlenségei voltak az igazgatónak meg a teremőrnek, aki a képek sértetlenségéért felel. Ha nem megy vissza, elbocsátják. – Legalább majd nem szunyókál munka közben – vágta rá haragosan a vendég –, és nem köszörüli másokon a nyelvét. – Feleslegesen makacskodik. Apám és a vendég beszélgetését anyám szakította félbe, aki vacsorázni hívta őket. A vendég ott ült az asztalnál, és úgy méregetett bennünket, mintha nem ő, hanem mi léptünk volna le a képről. Úgy nézett ránk, mintha álomképek lennénk. Ha azt mondom a szeméről, hogy nagy volt, az annyi, mintha semmit sem mondanék. Nem a nagyságában rejlett az ereje, hanem valami egészen másban. Az ő szemével az Idilli Tájak Bolygója nézett le ránk, úgy nézett be az ablakon, mint a felhő, a folyó, vagy a faágon ülő és éppen elreppenni készülő madár. A szemén keresztül az ő világa nézett ránk, és meglepődtem, meg egy kicsit furcsán is éreztem magam, amikor kettesben maradva a verandán, megkérdezett: – Még mindig nem találtad ki, hogy ki vagyok? – Kicsoda? – Te! – Mit jelentsen ez? – Azt jelenti, hogy én vagyok te, és te vagy én.
Azt hittem, hogy tréfál, kinevet, csak az ő humoruk más, mint a miénk. Hirtelen azonban megéreztem, hogy közte és köztem már nincs meg az a láthatatlan, de állandóan érzékelhető fal, amely apámtól elválaszt. Olyan volt, mint a folyó, mint az erdő, mint a felhő, vagy a faágon ülő madár. Köztük és köztem sohasem éreztem láthatatlan falat. – Én vagyok te – ismételte meg még egyszer. – Ezt nem értem. Én – én vagyok, te pedig te! Különbözőek vagyunk. Ráadásul te más bolygóról is jöttél. – Egyszer majd megérted – mondta. – Most akarom megérteni! – Várnod kell egy kicsit. Körülbelül tíz év múlva visszatérünk erre a beszélgetésre. – És most? – Most nem tudom neked elmagyarázni. Át kell gondolnom. – És ehhez talán tíz évre van szükséged? – Igen. Sőt tizenkettőre. Nem volt módomban hosszan elbeszélgetni vele. Másnap eltűnt, és amikor anyám a megszokott helyére felrakta a terítékét, apám csak annyit mondott: – A vendég nem jön reggelizni. – Miért? – kérdezte anyám. – Visszatért oda, ahonnan jött. – Az Idilli Tájak Bolygójára? – Nem. A múzeumba, a képbe. Megszánta az igazgatót és a teremőrt. Megszánta? Ezen kicsit meglepődtem. Ezek szerint nemcsak a Földön létezik szánalom? 5 Titok fűzi össze apámat ezzel a képpel és magával az Idilli Tájak Bolygójával, és egyáltalán nem vagyok meggyőződve afelől, hogy ez a titok valamikor is megszűnik titok lenni.
Mindenki jól emlékszik apám szavaira, amelyeket a csillagászok vándorülésén mondott: – Az Idilli Tájak Bolygója már nincs ott. Ne is keressék. Elhoztam magammal. Arra célzott talán, hogy sikerült neki az egész világot a képbe sűrítenie? De vajon hogyan, minek és miért? Ő lett volna a kozmikus Gulliver, aki felfedezte, hogyan kell megtenni azt, amire nem jött rá és amit nem tett meg Swift Gulliverje? A tudósok, kénytelen-kelletlen, pompás metaforaként vagy tréfaként értelmezték apám szavait. Amint azonban később kiderült, nem volt az sem metafora, sem tréfa. Emlékezetembe véstem azt a napot, azt az órát, amikor családostul áttelepültünk az Idilli Tájak Bolygójára. Február tizennegyedike volt, szerda, tizenhat óra. Az évet és évszázadot nem nevezem meg. Mert ennek nincs semmi jelentősége. Az Idilli Tájak Bolygójának saját időszámítása van. Apám nemcsak anyát, engem és Karlusa robotot vitte magával, hanem a házikónkat is a mennybolttal, a parttal, az erdővel és a folyóval. Amikor az új helyen felébredtem, a megszokott, jól ismert környezet vett körül, és nem észleltem semmi változást. Csak később tudtam meg, hogy a folyó, a part, az erdő, a házunk és mi magunk is be vagyunk keretezve, és ezt az egészet képnek hívják. Aznap jöttem csak erre rá, amikor megpillantottam a látogatókat, akik, miközben bennünket nézegettek, megjegyzéseket tettek a kép szépségéről és a valósághű ábrázolásmódról. Engem, anyámat, sőt Karlusát, a robotot is feszélyezte, hogy bámultak bennünket, mintha valamiféle idegen élet ábrázolása, mintha nem is emberek, hanem az emberek megjelenítői lennénk. Apa egykedvűen mondta: – Oda se figyeljetek. Képzeljétek azt, hogy színészek vagytok a színpadon, de nem másokat, hanem saját magatokat alakítjátok. Vagy két hét elteltével már annyira megszoktuk, hogy rá se
hederítettünk a nézőkre. Úgy éltünk, mintha nem is lennénk a keretben, és senki se nézne bennünket. G. Lányi Márta fordítása
STANISLAW LEM
Molteris találmánya Fizyk Molteris (1961)
Egy őszi délutánon már leszállt az alkony az utcákra, és egyenletes, szürke eső szemergett, amelytől a nap emléke szinte hihetetlenné válik, és az ember a Dárius kincséért sem hagyná el helyét a kandallónál, sem régi könyveit (nem jól ismert tartalmuk miatt mélyed el bennük, hanem sok év előtti önmagát keresi) – egy ilyen délutánon váratlanul megkocogtatták az ajtómat. Heves kopogtatás volt, mintha a jövevény a csengőt mellőzve egyszeriben jelezni akarná, hogy érkezése viharos, sőt mondhatnám – kétségbeesett. Félretettem a könyvet, kiléptem a folyosóra, és ajtót nyitottam. Csuromvizes férfit pillantottam meg, esőköpenyben volt, fáradtságtól eltorzult arcán ragyogtak a vízcseppek. Rám se tekintett, annyira kimerült. Kivörösödött, nedves kézzel egy nagy ládára támaszkodott, amelyet szemmel láthatóan maga cipelt fel az emeletre. – Uram – szólítottam meg –, mit képzel… – De helyesbítettem: – Miben lehetek a segítségére? Bizonytalanul intett, és tovább lihegett; megértettem, hogy szeretné bevinni terhét a lakásba, de már nem futja az erejéből. Megragadtam tehát a nedves, durva zsineget, amellyel a csomagot átkötötte, és becipeltem a folyosóra. Amikor megfordultam, már a hátam mögött állt. Megmutattam neki a fogast. Felakasztotta kabátját, a polcra hajította formátlan ronggyá ázott kalapját, és enyhén támolyogva belépett a dolgozószobámba. – Mivel lehetek szolgálatára? – érdeklődtem kis idő múltán. Gyanítottam, hogy ő is furcsa vendégeim sorába tartozik; még mindig kerülte a tekintetemet, mintha lefoglalnák saját gondolatai, arcát törölgette zsebkendőjével, és összerezzent átázott
kézelőjének hideg érintésétől. Hellyel kínáltam a kandallónál, de válaszra sem méltatott. Fogta csuromvizes csomagját, húzta, tolta, élén görgette, és sáros nyomot hagyott a padlón; ismeretlen útja során nyilván sokszor le kellett tennie a járda tócsái közé, hogy kifújhassa magát. Csak amikor a ládát már a szoba közepére görgette – ahol állandóan szemmel tarthatta –, eszmélt rá jelenlétemre, rám pillantott, érthetetlen szavakat mormolt, biccentett, túlzottan hosszú lépésekkel a szabad fotelhoz sietett, és horpadt mélyébe süppedt. Leültem vele szemben. Elég sokáig hallgattunk, de – érthetetlen módon – ez egészen természetesnek hatott. Nem volt fiatal, lehetett vagy ötvenéves. Arca szabálytalan volt. Feltűnt, hogy arcának bal fele kisebb, mintha nem tudott volna lépést tartani a jobbal, és ezért szájának sarka, orrcimpája, szemének hasadéka baloldalt kisebb volt, és ezáltal ábrázata állandóan bánatos meghökkenést fejezett ki. – Ön Tichy úr? – törte meg a csendet, amikor a legkevésbé vártam. Bólintottam. – Iljon Tichy? Az… utazó? – bizonyosodott meg még egyszer, előrehajolva. Bizalmatlanul nézett rám. – Hát persze – erősítgettem. – Ki más lehetne az én lakásomban? – Esetleg eltéveszthettem az emeletet – dörmögte, mintha valami más, sokkal fontosabb dolog foglalkoztatná. Egyszer csak felállt. Ösztönösen megérintette kabátját, mintha ki akarná simítani, de ráeszmélt, hogy szándéka meddő – valószínűleg a legjobb szabó keze és a vasaló beavatkozása sem segíthetett volna ronggyá nyűtt ruháján –, felegyenesedett, és bemutatkozott. – Fizikus vagyok. Molterisnek hívnak. Hallott már rólam? – Nem – feleltem. Valóban, hírét sem hallottam. – Nem baj – mormogta inkább önmagának, mint nekem. Komor benyomást keltett, de ez inkább tűnődés volt: egy korábbi elhatározását latolgatta, amely meglátogatásomra késztette, de most újabb kétségei támadtak. Láttam ezt lapos pillantásából. Úgy
éreztem, hogy gyűlöl engem azért, amit el akar, amit el kell mondania nekem. – Felfedeztem valamit – vetette oda rekedten. – Találmány. Ilyen még nem volt. Soha! Nem kell elhinnie. Nem hiszek senkinek, tehát nekem sem kell senkinek hinnie. Beszéljenek a tények. Bebizonyítom önnek. Mindent bebizonyítok! De még nem vagyok egészen… – Ön aggódik? – segítettem nyájas és megnyugtató hangon. Hiszen mégiscsak őrült gyerekek, meghibbant, lángeszű gyerekek ezek, ezek az emberek. – Aggódik, hogy meglopják, elárulják, igaz? Nyugodjék meg. Ez a szoba már olyan találmányokat látott, és olyanokról hallott… – Ilyenről nem!!! – tört ki határozottan, és hangjában egy szemvillanásig elképzelhetetlen gőg csendült. Mintha a teremtés ura lett volna. – Adjon egy ollót! – kérte komoran, mert megint hatalmába kerítette a bánat. – Lehet kés is. Átnyújtottam papírvágó késemet, amely az íróasztalon hevert. Heves és ünnepélyes mozdulatokkal elvágta a zsinegeket, feltépte a csomagolást, az összegyűrt, nedves papírt valószínűleg szándékos nemtörődömséggel a padlóra hajította, mintha ezt mondta volna: „Kirúghatsz engem, összeszidhatsz azért, hogy bepiszkítom ragyogó parkettodat – ha van merszed kijavítani egy ilyen férfit, mint én, akinek ennyire meg kell alázkodnia!” Egy gyalult deszkából készült, feketére lakozott, csaknem pontosan kocka alakú láda került elő; fedele csak félig volt fekete, a másik fele zöld, és átvillant az agyamon, hogy már nem futotta neki az egyikfajta lakkból. A ládán rejtjeles lakat függött. Molteris beállította a számokat, kezével eltakarta, és föléje hajolt, hogy meg ne leshessem a kulcsjelet, és amikor a lakat csettent, lassan, óvatosan felemelte a fedelet. Tapintatból, és mert nem akartam elriasztani, visszaültem a fotelomba. Az az érzésem – noha nem árulta el –, hogy ezért hálás volt. Mindenesetre mintha kissé megnyugodott volna. Vállig benyúlt a ládába, és erőlködve, kivörösödött arccal és homlokkal egy feketére oxidálódott jókora készüléket vett elő fedelekkel,
lámpákkal, kábelekkel – én nem értettem, mi lehetett. Terhét átölelte, mint egy szerelmes, és fojtott hangon megkérdezte: – Hol van a… konnektor?! – Ott – mutattam a könyvszekrény melletti sarokra, mert a másik konnektort lefoglalta az asztali lámpa zsinórja. Molteris megindult a könyvespolc felé, és roppant óvatosan leeresztette a padlóra a súlyos készüléket. Ezt követően az összetekert kábelből kibogozott egyet, és bedugta a konnektorba. Készüléke mellé kuporodva tologatni kezdte a fogantyúkat, nyomogatni a kapcsolókat – kisvártatva lágy, dallamos bugás töltötte be a szobát. Arcáról váratlanul rémület tükröződött: közelebbről szemügyre vette az egyik csövet, amely – a többivel ellentétben – sötét maradt. Gyengéden megfricskázta, és amikor semmi sem változott, vadul kiforgatta minden zsebét, előbányászott egy csavarhúzót, egy darab drótot, egy fogót, és térdre hullva, lázasan, bár rendkívül figyelmesen matatni kezdett a készülék belsejében. A vak csövet hirtelen rózsás fény töltötte el. Molteris, úgy látszik, teljesen megfeledkezve arról, hol van, most megkönnyebbült sóhajtással zsebre vágta szerszámait, felemelkedett, és hidegvérrel, mint ahogy megjegyezzük, hogy „ma vajas kenyeret ettem”, kibökte: – Tichy, az időgép. Nem válaszoltam. Nem tudom, érzitek-e, mennyire kényes és bonyolult helyzetben voltam. Az efféle feltalálókat – akik kiagyalták az öröklét elixírjét vagy az elektromos jövendőmondót, vagy mint ebben az esetben, az időgépet – roppant hitetlenkedéssel fogadja az ember, ha megpróbálják a titkukba beavatni. Ezért aztán tele vannak komplexusokkal, bosszúsággal, félnek a többi embertől, s egyidejűleg megvetik a világot, mert tudják, hogy rászorulnak segítségére; én is tudom ezt, és az ilyen percekben rendkívül óvatosan kell viselkednem. Egyébként bármit is tennék, rosszul fogadná. A segítséget kérő feltalálót a kétségbeesés hajtja, nem a remény. Nem jóindulatot, hanem gúnyt vár. Különben is a jóindulat – ezt tapasztalatból megtanulta – csak
bevezetés, amelyet rendszerint a meggyőzés szavaiba burkolt lebecsülés követ – mert természetesen már nem először, nem is másodszor próbálják őt eszméitől eltéríteni. Ha tehát azt mondtam volna: „Ah, ez rendkívüli; igazán föltalálta az időgépet?!” – talán ököllel támadt volna rám. Hallgatásom viszont meghökkentette. – Igen – erősített meg, és arcátlanul mindkét kezét zsebre vágta –, ez az időjármű! Az időben való utazás gépe, érti, uram?! Bólintottam, ügyelve, hogy ne hasson túlzóan. Lendülete légüres térre talált, elveszett – egy pillanatig bamba arckifejezéssel álldogált. Ábrázata nem is volt öreg, csupán elcsigázott – rettenetesen elgyötört, véraláfutásos szeme számtalan átvirrasztott éjszakáról tanúskodott, szemhéja megduzzadt, a látogatás tiszteletére eltávolított borostája a fülénél és az alsó ajka alatt megmaradt, jelezve, hogy sebtében és türelmetlenül borotválkozott – erről árulkodott az arcán levő fekete ragtapasz is. – Ön nem fizikus, ugye? – Nem. – Annál jobb. Ha fizikus volna, még a saját szemének sem hinne, mert ez – a készülékre mutatott, amely még mindig halkan dorombolt, mint egy álmos macska (rózsás visszfény hullott belőle a falra) – csupán annak a tengernyi ostobaságnak a megdöntése után jöhetett létre, amelyet ők ma fizikának tartanak. Van itt valamilyen tárgy, amelytől könnyű szívvel megválna? – Talán akad – feleltem. – Mi legyen az? – Mindegy. Kő, könyv, fém, csak ne legyen radioaktív. Radioaktivitásnak nyoma se legyen, ez fontos. Szerencsétlenséget okozhatna. Még beszélt, amikor felemelkedtem, és az íróasztalomhoz léptem. Mint tudjátok, rendszerető vagyok, nálam a legcsekélyebb apróságnak is megvan a maga állandó helye, s különösen fontosnak tartom a könyvtáram rendjét; annál inkább elcsodálkoztam egy tegnapi eseten. Reggeli óta, vagyis a kora reggeli óráktól az íróasztalomnál dolgoztam egy sok fejtörést okozó részen – és amikor váratlanul felpillantottam szerteszét heverő irataimból, a könyvtár melletti sarokban, a fal tövében egy
nyolcad ív nagyságú céklavörös könyvet fedeztem fel; úgy hevert a padlón, mintha valaki odahajította volna. Felálltam, és lehajoltam érte. Megismertem a címlapját; egy negyedévenként megjelenő űregészségügyi folyóiratból készült lenyomat volt, távoli ismerősöm diplomamunkája. Nem értettem, hogyan kerülhetett a padlóra. Igaz ugyan, hogy gondolataimba merülve láttam munkához, és különösebben nem néztem szét a szobában, de esküdni mernék rá, hogy amikor beléptem a helyiségbe, semmi sem hevert a fal tövében; erre tüstént felfigyeltem volna. Végül mégis bele kellett törődnöm, hogy nyilván a szokottnál jobban gondolataimba mélyedtem, és egy darabig nem hatott rám a környezetem – csak amikor már lanyhult figyelmem, vettem észre addig néző, de nem látó szememmel a könyvecskét. Másképp nem magyarázhattam az eseményt. Visszatettem a kötetet a polcra, és elfelejtettem az egészet – most azonban, Molteris szavai után, ez a számomra teljesen felesleges, céklavörös kötésű tanulmány mintha magától a kezembe siklott volna, ezért szótlanul átnyújtottam a látogatómnak. Átvette, a tenyerén mérlegelte, még a címét sem nézte meg, felemelt egy fekete fedőlapot a készülék közepéről, és megkért: – Tessék idejönni… Megálltam mellette. Letérdelt, beállította a rádió keresőjéhez hasonló gombot, és megnyomott mellette egy másik, homorú, fehér gombot. A szoba minden lámpája elsötétült, a készülék kábelének végén levő konnektorban pedig furcsa, éles sistergéssel kékes szikra villant fel, de ezenkívül semmi sem történt. Megfordult a fejemben, hogy most kiégeti az összes biztosítékomat, ő ekkor rekedten megszólalt: – Figyeljen, uram! Lapjával a készülékbe helyezte a könyvet, és megnyomott oldalt egy kiálló, kis fekete fogantyút. A lámpáim fénye most ismét felerősödött, ugyanakkor a készülék alján a kemény kötésű, sötét kis könyv elhomályosult. Egy töredék másodperc alatt áttetszővé vált, és úgy éreztem, hogy a csukott borítón keresztül
látom az oldalak fehér körvonalait és az összefolyó, nyomtatott sorokat, ez azonban csak szemvillanásnyi ideig tartott, a következő pillanatban a könyv szertefoszlott, eltűnt, és már csak a készülék feketére oxidálódott üres fenekét láttam. – Eltolódott az időben – mondta lesütött szemmel. Nehézkesen feltápászkodott. Homlokán gombostűfej nagyságú, apró verejtékcseppek ragyogtak. – Vagy ha úgy akarja, megfiatalodott… – Mennyivel? – kérdeztem. Tárgyilagosságomtól kissé felderült. Arcának bal oldali, kisebbik, mintegy élettelen fele – kissé sötétebb is volt, amint azt közelebbről észrevettem – megrezdült. – Körülbelül egy nappal – válaszolta. – Pontosan még nem tudom kiszámítani. De ez… – elharapta a mondatot, és rám tekintett. – Ön itt volt tegnap? – érdeklődött, és leplezetlen izgalommal leste a feleletet. – Igen – húztam a szót, mert hirtelen mintha megindult volna lábam alatt a föld. Megértettem, és semmihez sem hasonlítható, legföljebb hihetetlen álomra emlékeztető kábulatban egybevetettem a két eseményt: a könyv tegnapi, megmagyarázhatatlan felbukkanását, pontosan azon a helyen, a fal tövében – és az idegen mostani kísérletét. Elmondtam neki. Nem derült fel, mint várható lett volna, hanem párszor némán megtörölte zsebkendőjével a homlokát. Megfigyeltem, hogy erősen verejtékezik, és kissé elsápadt. Székkel kínáltam, és magam is leültem. – Talán most elmondhatná nekem, mit kíván tőlem – kérdeztem, amikor már nyilvánvalóan megnyugodott. – Segítséget – dünnyögte. – Támogatást, nem, nem alamizsnát. Legyen… nevezzük előlegnek a későbbi nyereségrészemre. Az időjármű… maga is megérti… – nem fejezte be. – Igen – feleltem. – Feltételezem, hogy komoly összegre van szüksége. – Nagyon komolyra. Látja… nagy energiamennyiségekről van szó, azonkívül az időirányzék, hogy az átvitt test pontosan ahhoz
a perchez érkezzen, amelybe juttatni akarjuk, ez még hosszas munkálkodást kíván. – Mennyit? – érdeklődtem. – Legalább egy évet… – Jó – egyeztem bele –, értem. Csakhogy: meg kellene szereznie mások támogatását. Röviden, pénzügyi emberekét. Feltételezem, hogy nem ellenzi… – Nem, világos, hogy nem – fogadta el. – Helyes. Nyílt kártyákkal játszom önnel. Az én helyemben a legtöbben gyanakodnának az ön bemutatója után, hogy trükköt láttak, ügyes szemfényvesztést. De én hiszek önnek, és megteszem, ami tőlem telik. Ehhez természetesen némi időre lesz szükségem. Jelenleg rengeteg a dolgom, azonkívül tanácsot kell kérnem… – Fizikusoktól? – horkant fel. Feszülten figyelt rám. – Ugyan, dehogy! Látom, hogy ez kényes pontja, kérem, ne szóljon. Nem firtatom. Tanácsra azért lesz szükségem, hogy kiválaszthassam a legalkalmasabb embereket, akik hajlandók volnának… Elharaptam a szavamat. És úgy látszik, az ő agyában is ugyanaz a gondolat derengett fel, mint az enyémben; a szeme megcsillant. – Tichy úr – kezdte. – Ne kérjen senkitől tanácsot, én magam megmondom önnek, kihez forduljon. – A gépe segítségével, ugye? – fejeztem be a mondatát. Diadalmasan elmosolyodott. – Természetesen! Hogy előbb nem jutott eszembe, micsoda szamár vagyok! – És ön már utazott az időben? – kérdeztem. – Nem. A gép csak kis ideje működik, múlt péntek óta, tudja, uram. Csak egy macskát küldtem el… – Macskát? És visszatért? – Nem. Áthelyeződött a jövőbe, körülbelül öt évvel; a skála még nem pontos. Ahhoz, hogy pontosan meghatározhassuk a megállás idejét, differenciátort kell építenünk, amely koordinálná
az örvénylő mágneses tereket. Úgy, ahogy van, alagútkvantumeffektus okozta deszinkronizáció… – Sajnos, egy árva szót sem értek abból, amit ön mond – jegyeztem meg. – De miért nem próbálta meg saját maga? Ezt enyhén szólva furcsállottam. Molteris zavarba jött. – Terveztem, de… látja, uram, én… a házigazdám kikapcsolta a villanyomat… vasárnap. Arca, helyesebben a normális jobb fele fülig elpirult. – Tartozom a házbérrel, és ezért… – dadogta. – De természetesen… tüstént… Igen, önnek igaza van. Én ezt… mindjárt. Itt szállok be, látja, uram, megindítom a készüléket, és… a jövőbe kerülök. Megtudom, hogy ki finanszírozta a vállalkozást, megtudom az illetők nevét, és ezáltal ön nyomban, haladéktalanul… Beszéd közben már félretologatta a készülék belsejét rekeszekre osztó válaszfalakat. – Várjon, uram – tartóztattam –, nem, így nem akarom. Hiszen nem tud visszatérni, ha a készülék itt marad nálam! – Ó, nem – nyugtatott meg. – A készülékkel együtt utazom az időben. Ez lehetséges, mert kétféleképpen állítható be. Itt, látja ezt a variométert? Ha valamit elküldök az időbe, és azt akarom, hogy a készülék itt maradjon, akkor az erőteret a csapóajtó alatti kis területre összpontosítom. De ha magam is utazni akarok az időben, akkor kibővítem a teret, hogy az egész készüléket átfogja. Csak az energiafelvétel lesz nagyobb. Hány amperesek a biztosítékai? – Nem tudom – feleltem –, de félek, hogy nem bírják ki. Már az előbb is, amikor azt a könyvet… útjára küldte, pislogtak egyet a lámpák. – Az csekélység – legyintett. – Kicserélem erősebbre a biztosítékokat, persze, ha megengedi… – Tessék. Munkához látott. Zsebeiben valóságos villanyszerelő műhelyt rejtegetett. Tíz perc alatt elkészült.
– Indulok – jelentette be, amikor visszatért a szobába. – Azt hiszem, hogy legalább harminc évet kell utaznom. – Olyan sokat? Miért? – kérdeztem. Ott álltunk a fekete készülék előtt. – Az ügyet néhány év múlva ismerni fogják a szakemberek – válaszolta –, de negyedszázad múlva már minden gyerek, az iskolában tanítják majd, és a megvalósításban közreműködő személyek nevét bármelyik járókelőtől megtudhatom. Halványan elmosolyodott, megcsóválta a fejét, és mindkét lábával belépett a készülékbe. – A lámpák majd hunyorognak – jelezte –, de nem számít. A biztosítékok kétségtelenül kibírják. Ellenben… a visszatéréssel lehet egy kis baj… – Hogyhogy? Éles pillantást vetett rám. – Látott már engem itt valaha? – Mit beszél? – nem értettem. – Nos, hogy tegnap vagy egy hete, egy hónapja… vagy talán tavaly… nem látott engem? Itt, ebben a sarokban nem jelent meg váratlanul egy ember, mindkét lábával egy ilyen készülékben, úgy, mint én? – Aha! – kiáltottam. – Értem… ön attól fél, hogy visszajövet esetleg nem a mostani percbe tér vissza, hanem elhagyja, és valahol a múltban áll meg, igaz? Nem, sohasem láttam önt. Igaz ugyan, hogy kilenc hónappal ezelőtt érkeztem meg egy utazásból; addig a házam lakatlan volt… – Azonnal… – mondta. Erősen törte a fejét. – Magam sem tudom… – jegyezte meg végül. – Hiszen ha itt jártam volna valaha, tegyük fel, amikor a ház, mint ön mondja, lakatlan volt, akkor erről nekem is tudnom kellene, emlékeznem rá, nem? – Dehogyis – tiltakoztam élénken –, ez az időhurok paradoxona! Ön akkor máshol volt, és valami mást művelt, az akkori ön; ellenben anélkül, hogy abba a múlt időbe óhajtana kerülni, ebből a percből, a jelenből, ön… – Nos – jelentette ki –, ez végül is nem olyan fontos. Még ha
túlságosan visszamennék is a múltba, majd helyesbítek. Előrehajolt, és megnyomta az első gombot. A lámpák egyszeriben elhomályosultak; a készülék halk, magas hangot hallatott, mint egy megütött üvegpálca. Molteris búcsút intett, másik kezével megérintette a fekete fogantyút, és kiegyenesedett. Amint így kihúzta magát, a lámpáim ismét teljes fényükben felragyogtak, és láttam, miként változik meg alakja. A ruhája megsötétedett és elhomályosodott, de ügyet sem vetettem rá, mert megrettentem attól, ami a fejével történt. Miközben átlátszóvá vált, fekete haja egyidejűleg megfehéredett, alakja egyszerre zsugorodott és szertefoszlott, úgyhogy amikor a készülékkel együtt eltűnt a szemem elől, így maradtam, tátott szájjal, torkomra forrt rémült kiáltással, tekintetem még megőrizte ezt a hátborzongató átváltozást, mert, uraim, miközben az idő sodrában eltűnt, egyidejűleg szédítő gyorsasággal öregedett; valószínűleg évtizedeket élt át egy szempillantás alatt! Remegő lábbal vánszorogtam a fotelhoz, odébb toltam, hogy jobban lássam azt az üres, élesen megvilágított sarkot, leültem, és várakozni kezdtem. Átvirrasztottam az egész éjszakát. Uraim, azóta hét év telt el. Azt hiszem, hogy már sohasem tér vissza, mert találmányának bűvöletében megfeledkezett egy rendkívül egyszerű, szinte elemi dologról, amely felett, talán tudatlanságból, talán mert nem tisztességesek, elsiklanak a fantasztikus elméletek összes szerzői. Hiszen az időben utazónak1, ha húsz évet tesz meg, ugyanennyivel öregednie kell – hogyan is lehetne másképp? Ők ezt úgy képzelték el, hogy az ember jelenét át lehet vinni a jövőbe, és az illető karórája az indulás óráját mutatja majd, miközben körös-körül az összes óra a jövő idejét mutatja. De ez persze lehetetlen. Ahhoz, hogy így történhessék, az illetőnek ki kellene lépnie az időből, és mintegy rajta kívül kapaszkodni a jövő felé, és meglelve a kívánt pillanatot, behatolni – kívülről, mintha volna bármi is, ami az időn kívül esik. De sem ilyen hely, sem ilyen út nincsen, és a szerencsétlen Molteris saját 1
Az itt következő fejtegetésben Tichy semmiképpen sem képviseli a mai fizika álláspontját a „jövőbe utazás” kérdésében.
kezével indította el azt a gépet, amely megölte – az öregséggel, nem mással, és amikor a készülék megállt ott, a jövő megcélzott pontján, már csak egy megőszült, összetöpörödött tetemet zárt magába… És most, uraim, a legszörnyűbb dolog. Az a gép megállt ott, a jövőben, és ez a ház, a lakásommal, a szobámmal, és ezzel az üres sarokkal szintén utazik az időben – de a számunkra egyetlen lehetséges módon –, míg végül eléri azt a percet, amelyben a gép megállt, és akkor a készülék megjelenik ott, abban a fehér sarokban, s vele együtt Molteris – már amennyi megmaradt belőle –, és ez teljesen biztos. Mach Edward fordítása
Amikor már megfelelően zsúfolt egy hely ahhoz, hogy személyi igazolványra legyen szükség, a társadalmi összeomlás már nem sokat várat magára. Ilyenkor ideje máshova menni. Az űrutazásban az a legjobb, hogy ezt lehetővé teszi. – Robert A. Heinlein –
Űrutazás
KONRAD FIAŁKOWSKI
A parancsnokéletre keltése Witalizacja kosmogatora (1971)
Felébredt… Felébredt a mély, álom nélküli álomból, az évtizedek óta tartó álomból, a kozmikus álomból, amelybe merülve hosszú fényéveken átszelte az űrt. Életre keltették. Először egy villanást látott, ragyogó fénypontot, majd egy föléje hajló alak vonalait különböztette meg. Végül hangot is hallott: – Goer parancsnok… Goer parancsnok… Tudta, hogy automata szól hozzá, valamelyik tolakodó automata, éppen olyan, mint az, amelyik akkor hajnalban felverte, hogy a zöld lendbusszal elérjen az első előadásra. – Igen, hallottam – mondta –, de még sötét van. Csak egy negyedórát alszom még, és aztán felkelek… Az automata nem tágított. – Agyad látóközpontjai még nem dolgoznak szabályosan, parancsnok. Ez a tünet azonban rögtön elmúlik az életrekeltési folyamat befejező szakasza után… Akkor jött rá, hogy az űrben van. Megpróbált feltápászkodni; apró moccanását a berendezés megérezte, és feltámasztotta a hátát. – Hol… hol vagyunk? – kérdezte. – Űrhajód elérte a Regulus csillag övezetét. – A Regulusét? Akkor hát célnál vagyunk! Most már mindenre emlékezett: a felszállásra, a rakétarepülő nyomában kavargó sárga homokfelhőre, az égbolton lebegő űrrepülőtér hangtalan forgására, a fúvókákból kiáramló vakító lángra, és a Napra, ahogy lassanként sárga csillaggá zsugorodott az űrhajó fara mögött.
– A Regulus… – ismételte. – Kapcsold be a képernyőt, meg akarom nézni! Az automata végrehajtotta az utasítást, és akkor Goer megpillantotta az óriási, fehéren izzó atomlángolást. – Te vagy az első ember, aki közelről látja – mondta az automata. Ezt Goer is tudta. Fel akart állni, közelebb menni a képernyőhöz, de nem sikerült… – Segíts – fordult az automatához. – Vajon még meddig leszek ilyen… – Azt akarta mondani, hogy „totyakos”, de aztán eszébe ötlött, hogy talán nem ez a legmegfelelőbb kifejezés, amikor egy automatával beszélget. – Átmeneti állapot. Szervezetedben minden folyamat rendesen zajlik. Hozzá vagyok kapcsolva az életre keltési folyamatot ellenőrző központhoz. Tudta, hogy az automata nem hazudik, nem hazudhat. – Milyen sokáig tartott az anabiózis? – kérdezte. – Száz év telt el közben a Földön. – Száz év… Arra gondolt, hogy éppen ennyi idő kell ahhoz, hogy az ember időtlen legyen. Nem tudta, vajon érzéseit is ellenőrzi-e az automata, de feltételezte, hogy igen. Ezért hát nem gondolt többet az időre. – Az űrhajó minden egysége szabályosan dolgozik? – Tudta, hogy ez az a kérdés, amelyet egy űrhajó parancsnokának fel kell tennie. Az automata mintha tétovázott volna egy pillanatig, de lehet, hogy csak Goernak tetszett így. – Igen, ebben a pillanatban minden rendben van. Voltak ugyan apróbb helyi zavarok. Komolyabbak is: neutronszivárgás az utazás harminckettedik évében, helyi idő szerint. – Rendben van – felelte Goer, és abban a pillanatban rájött, hogy nem ismeri ezt az automatát. – Te… Uninav vagy? – érdeklődött. – Nem egészen. Emlékezetének egy része és néhány végrehajtó
egysége van bennem. Új Uninav vagyok, annak a részeiből, amelyet ismertél. – Ez azt jelenti, hogy a másikat szétszerelték? – Igen. – Miért? Mi történt? – Üzemzavar állt elő. – Beszélj világosabban! Miféle üzemzavar, és mikor? Ez egyszer az automata azonnal válaszolt, mintha az emlékezetébe tartósan bevésődött részletet ismételne. – Az agy irányító részének mechanikai károsodása. Az utazás harmincadik évében, helyi idő szerint. – Hogyan történt? – Nincs teljes információm. Emlékezetemben csak az rögződött, hogy a csillaghajó harmadik belső szelvényében rácsapódott a páncélzsilip. – Mi az ördögöt keresett ott az az elektronikus szemétláda? – Nem tudom, de most megbántottál. Ebben a pillanatban Goer megértette, hogy valami komoly dolog történt. Álla kissé megremegett, amikor megkérdezte: – Megbántottalak? Téged? Egy automatát? – Elektronikus szemétládának nevezted, és én részben ő vagyok. – Tudomásom szerint azt az érzést, amelyről beszélsz, nem táplálták be automatáim pszeudopszichikájába. – Goer most nyugodtan, egészen nyugodtan beszélt. – Nem tudom. Mégis úgy érzem. – Várj csak! Az Uninav részein kívül miből állsz még? – Két android automata egységeiből és néhány új alkatrészből. – Két android automatából?… És azokkal mi lett? – Károsodást szenvedtek. – Milyen módon? Na, beszélj már! Parancsolom! – Sugárpisztollyal darabokra szedték őket. – Micsoda? Darabokra szedték? Kicsodák? Nem hallod? – Ebben a pillanatban Goer rájött, úgy kiabál, hogy hangját visszaveri a navigációs terem boltozata.
– A borítópáncél javítására specializált automaták. Az automata nyugodtan válaszolt, tompa, kissé monoton hangon, pontosan úgy, ahogyan az automaták szoktak beszélni, és Goer arra gondolt, hogy milyen nevetséges lehetett a kiabálása ebben az űrhajóban, ahol ő az egyetlen ember. – Hogyan történt? – Most már lecsillapodott, és úgy beszélt, mintha csak valami apróbb hibáról lenne szó, és mintha a Földön lennének, ahol rengeteg ember áll rendelkezésre ahhoz, hogy az automaták legkomolyabb zavarait is elhárítsák. – Az Autokor, vagyis a csillaghajó belső autokoordinátorának parancsára. – Kapcsolj hozzá hangosbeszélőn! – rendelkezett Goer. – Az az érzésem, hogy… – Nem érdekel, mi az érzésed – szakította félbe Goer. – Teljesítsd a parancsot! Bugást hallott. Az intenzitása rendszertelenül váltakozott, és rövid, szaggatott vijjogások ütöttek át rajta. Goer megértette. – Csak azt akartam mondani… az az érzésem, hogy nincs értelme kapcsolni, mert az Autokor megsemmisült, nem létezik. – Miért nem mondtad rögtön? – Én mondtam volna… – Ki semmisítette meg? – A borítópáncél javítására specializált automaták. – Kinek a parancsára? – Az enyémre. – Miért, te már léteztél? – Igen. – És miért adtál ki ilyen parancsot? – Igen nagy volt a csillaghajó atommáglyáját vezérlő berendezés tönkremenésének a valószínűsége. – Nem értem. Beszélj világosabban! – Az Autokor sok automatát elpusztított. Hogy pontosan hányat, nem tudom. Nem továbbították az adatokat. Én pedig csak akkor kezdhettem cselekedni, ha az utazás célja került veszélybe. Az atommáglya károsodása ilyen veszélyt jelent…
Goer már tudta, hogy az, amit Uninav tett, egy igen bonyolult, túlságosan is bonyolult pszeudopszichikával rendelkező automata műve volt. Az Autokor, az űrhajó minden belső funkcióját összehangoló automata, megsemmisült. „A borítópáncél javítására specializált automaták…” – így mondta Uninav. Goer ismerte ezeket az automatákat: kis, lapított kúpok, amelyek atomtüzet fröcskölnek fullánkjaikkal. De hát az Autokor nem engedheti meg, hogy tönkretegyék! Az Autokor, aki mindenről tudott, ami az űrhajó borítópáncélján belül történt… – Tehát parancsot adtál nekik, hogy pusztítsák el az Autokort… – ismételte. – Igen. – És ő? Miért nem pusztított el téged? – Mert nem tudta, hogy létezem. De az Uninav elengedhetetlen az utazás céljának eléréséhez, és ezért a regenerációs automaták maguktól újjáépítik, mindenféle külső utasítás nélkül. Goer most már ezt is tudta, de azzal is tisztában volt, hogy milyen keveset tud. Félt egyenesen rákérdezni arra, ami a legfontosabb: hogy mi van az űrhajóval. – És az űrhajó… az űrhajó ezek után egészben maradt? – Nem szenvedett károsodást. Az automata nem hazudott. Nem tudott hazudni, és Goer arra gondolt, hogy rosszabbul is végződhetett volna, hogy akár meteor is lehetett volna belőle, egy darab anyag, amely együtt lebeg az űrben azzal a halom törmelékkel, amely azelőtt űrhajó volt. Az automatákkal pedig, nos, az automatákkal pedig boldogulni fog, hiszen ő Goer, a kibernetikus és az űrhajó parancsnoka, az első ember a Regulus rendszerében. – Na, majd ha hazatértünk, lesz egy-két szavam azokhoz a kibernetikusokhoz, akik ezeket az automatákat tervezték… – Nem fogsz beszélni velük. – Csak nem tiltod meg? – Nem, csakhogy azok a kibernetikusok nem fognak már élni. – Persze, igazad van. Egy Uninavhoz képest egészen sokoldalú vagy – tette hozzá egy pillanattal később.
– Nem vagyok közönséges Uninav. Helyénvalóbb lett volna az a kijelentés, hogy részben specializált univerzális rendszer vagyok, amely nincs híján az öntökéletesítés lehetőségének. – Akkor talán azt is tudod, mi okozta a… a tömeges automatapusztulást? – Tudom. Neutronszivárgás. – Szivárgás? Valóban? – Hiszen már említettem. Az utazás harminckettedik évében történt, helyi idő szerint. Az Autokor kristályemlékezete erős besugárzást kapott, és tartós torzulás lépett fel benne. Ellentmondó parancsokat kezdett osztogatni az automatáknak, és amikor nem voltak olyan állapotban, hogy valamelyiket végrehajtsák, mint haszontalanokat, szétszerelte őket. – Szétszerelte őket… – Goer eltűnődött. – Ez azt jelenti, hogy most, az Autokor megsemmisülése után te vezeted az egész űrhajót? – Igen. Goer tudta, hogy a csillagok között lavírozó űrhajó kormányzása és a rajta lévő automaták munkájának összehangolása megoldhatatlan feladat egy Uninav számára, még ha nem is közönséges Uninav az. Mégsem szólt semmit. – A Nap felé vezető úton majd reprodukáljuk az automatákat, és akkor hazafelé… – Nem lesz hazafelé. – Mit… Mit mondasz? – Az űrhajó nem tér vissza a Földre. – Az képtelenség, hazudsz! Még mielőtt az utolsó szót kiejtette volna, tudta, hogy az automata igazat mond. Az a fémes kristálytömeg, amellyel beszélgetett, vitatkozott, még veszekedett is, mégiscsak egy automata. – Nem hazudok. Automata vagyok. – Furcsa automata vagy, isten tudja, miféle szerzet. Csak a közönséges automaták nem hazudnak… legalábbis szabály szerint nem.
– Ettől a szabálytól az én automatanemzedékem sem tér el. Meglehet, nem mondom meg mindig a teljes igazságot… – De az előbb igazat mondtál? – Igen. Nem térsz vissza a Földre. – Miért nem? Magyarázd meg: miért nem? – Mert nincs üzemanyag a repülési irány megváltoztatásához. Elhasználódott. – Elhasználódott? Mikor? – Amikor az első Uninav már nem létezett, én pedig még nem léteztem… Érted már? – Az Autokor! – Igen. – De hát miért nem keltettek akkor életre? Visszafordultam volna a Földre… én irányítottam volna az összes automatát… a sok megkergült kibernetikai ócskavasat…. Goer hirtelen elhallgatott, és egészen más hangnemben folytatta: – És ki hajtotta végre a pályamódosítást? Ki irányította az űrhajót a Regulus felé? Ki? – Én. – Te? És tudtad, hogy nem lesz elég az üzemanyag a visszaútra? – Igen, tudtam. Goer felállt, nekiesett a falnak, de az erőtér elkapta, és lágyan visszataszította. Néhány bizonytalan lépést tett, és a sugárpisztoly után nyúlt, amely rövid, fogantyúban kezdődő és fúvókában végződő csőből állott. – A programom alapján cselekedtem, parancsnok. El kellett vinnem az űrhajót a Regulushoz – az automata nem tudott hangszínt váltani, de egyre gyorsabban beszélt –, parancsnok, én vagyok az űrhajó egyetlen teljes értékű automatája… Vigyázz… Ne!… Csak akkor hagyta abba, amikor Goer lenyomta a ravaszt. Az automata páncélja szétrepedt, és a hasadék szélei vakító, fehér fényű tűzzel égtek. Goer csak akkor vette le az ujját a ravaszról,
amikor az automata talapzatának utolsó, megbarnult roncsai is elpárologtak. – Tudtad, te tudtad, automata, hogy nem térhetek vissza – ismételte, aztán megfordult, és kissé imbolyogva elindult az űrhajó irányítókabinja felé. Az volt az érzése, mintha csak tegnap jött volna ki az irányítókabinból. Ismert itt minden képernyőt, minden billentyűt. Az automaták, amikor megérezték a jelenlétét, hozzákapcsolták az irányítókabint az űrhajó információs hálózatához, mire a szürke képernyők rendre megvilágosodtak, és pislákolni kezdtek az ellenőrző lámpácskák. Megkezdődött az a megfoghatatlan, hangtalan mozgás, amelyet olyan jól ismert. Amikor hozzáért a billentyűkhöz, érezte hűvösségüket, de valahogy nem találta őket olyan simának, mint máskor. Csak egy pillanattal később jött rá, hogy ez attól a portól van, amely az évtizedek folyamán ebben a steril, légkondicionált térben is lerakódott. Most csak ő, az ember vezette az űrhajót ebből az irányítókabinból. Minden automata rá volt kapcsolva az irányítóhálózatra, de fémcsápjaik sohasem érintették ezeket a billentyűket. Hívta a kézi számítógépegységeket, és nekilátott, hogy meghatározza az űrhajó helyzetét. Aztán kijelölte a pályát. A számítógép szürke képernyője megvilágosodott. Zöld nyíl mutatott a Regulus fehér korongja felé, csaknem érintette, és átívelt a képernyő másik oldalára. – A protuberanciába való hatolás valószínűsége kilencvenhét egész kéttized százalék – mondta az automata. – … Amikor is az űrhajó elpárolog… – Goer magának mondta ugyan, de az automata meghallotta. – Megismételjem? – kérdezte. – Hogyisne! Hallgass! – Aztán már nyugodtabban hozzátette: – Az adó automatát. – A közleményt továbbítottuk az irányantennákból – jelentette az automata.
„Tehát meg fogják tudni, hetvenkilenc év múlva meg fogják tudni a Földön, hogyan pusztultam el. Hetvenkilenc év múlva, mert ilyen sokáig tart, amíg a rádiójel eléri innen a Földet” – gondolta Goer, és nem volt bizonyos abban, hogy az utódok megtalálják-e könnyen a nevét a krónikákban. – Kapcsoljátok be a külső képernyőket – mondta az automatáknak. – Bele akarok pillantani abba a kemencébe… – Nem értem. – Azzal ne törődj. Kapcsold be a képernyőt! – Szűrővel? – Szűrő nélkül. Olyannak akarom látni, mint amilyen valójában: óriásinak, fehérnek. Valamikor úgy tanították nekem, hogy B-5-ös típusú. – Tévedsz. B-8-as. Ez már egy másik automata volt, olyan hanglejtéssel beszélt, mint azok az automaták, akik huzamosabb ideig vannak együtt az emberekkel. – Még egy automata? Add meg az adataidat! – Megint én vagyok az, Uninav. Goer egy pillanatra a csillag fehér atomtűzben égő korongjába meredt. – Hiszen téged elpusztítottalak! – szólalt meg végre. – Csak azt az androidot pusztítottad el, amelyhez ideiglenesen hozzá voltam kapcsolva. – És most? Hol vagy? – Nem mondom meg, csak ha parancsolod. – Nem kell megmondanod. Jó, hogy megmaradtál. Nincs semmi kézzelfogható okom arra, hogy elpusztítsalak. – Én is így gondolom. – Végül is neked az a feladatod, hogy elvidd a Regulusig az űrhajót. Így vagy beprogramozva… egyébként ennek már nincs jelentősége. Hamarosan párologni kezdünk. Ellenőrizted a számításokat? – Igen. Helyesek. – Tehát nincs esélyünk a megmenekülésre?
Nem kapott választ. – Miért nem felelsz? – kérdezte Goer. – Mert nem tudom, felfoghatom-e úgy, mint megmenekülést. – Micsodát? – Néhány óra múlva az űrhajó átszeli a rendszer hetedik bolygójának pályasíkját, a bolygótól körülbelül harmincmillió kilométer távolságban. – Értem. Írd le a bolygót. – Felszínén szilíciumvegyületek. Víz nincs. A nehézkedés másfélszer nagyobb, mint a Földön. A légkörben nitrogén és nemesgázok. Oxigén nincs. Forgási sebesség körülbelül százhatvan földi nap. A felszíni hőmérséklet plusz száznyolcvan és mínusz száz Celsius-fok között. – Nem éppen leányálom – mondta Goer, aki nem tudta elképzelni az életet egy ilyen bolygón. – Ezenfelül a bolygó nagy aktivitást tanúsít az elektromágneses hullámok széles övezetében – egészítette ki az automata. – Ezt nem értem. – Nehéz megmagyarázni. – Ellenőrizd a megfigyelést. – Már ellenőriztem. Pontos. „Nagy aktivitás” – Goer arra gondolt, hogy a legradioaktívabb bolygó, amelyet ismer, a Föld. – Nem lehet szó másról, mint hogy a Regulus lakói adókat telepítettek oda, és hullámokat küldenek a kozmoszba. – Ez lehet az egyik feltevés – egyezett bele az automata. – Várom a döntésedet – tette hozzá. – Készíts elő egy rövid hatósugarú rakétát. Elrepülök erre a bolygóra. Uninav egy darabig hallgatott, aztán megkérdezte: – Parancsnok, biztos vagy abban, hogy a döntésed optimális? – Te, egy automata, egy közönséges automata, te akarod véleményezni a döntésemet? – Ember vagy. Azt teszel, amit akarsz. Annak, amit én mondok, nincs különösebb jelentősége. – Majd rövid idő múlva
hozzátette: – Vagy mondjam tovább? – Mondjad. – A bolygóra való leszállás után még egy hónapig, mondjuk másfél hónapig fogsz élni. Aztán meghalsz. – Elég szokványos befejezés. Ezzel nem mondasz semmi újat. – De sokáig fog tartani, parancsnok. – Nem értem, mi bajod. Hiszen én repülök, és nem te. – Tévedsz. Veled kell repülnöm. Az űrhajódban már nincsenek olyan automaták, amelyek irányítani tudnának egy rövid hatósugarú rakétát. – Lehetetlen… – Ez az igazság. Goernak eszébe jutott, hogy tulajdonképpen semmit sem tud erről az űrhajóról és automatáiról, s hogy az űrhajót nem ő vezeti, hanem egy automata, Uninav, aki valahol a hajó belsejében, egy páncélburkolat mögött rejtőzik. – Rendben van, velem repülsz – szólt végül. – Homokviharok dúlnak ott. Vörös portölcséreket figyeltem meg, több száz kilométeres örvényléseket. A leszállás után rögtön betemetik a rakétát, még mielőtt a csapóajtót kinyitnád. – Nem kötelező leszállnom. Csak éppen annyira közelítem meg, hogy kibújhassak a rakétából, és lesüljek a Regulus sugaraitól. – A szkafandered nem engedi át a sugárzást… – Tudom, tudom, nem mondtam komolyan… – Nem értem. – Nem is kell. – Ráadásul a bolygó felszínét borító porréteg helyenként tíz méternél is vastagabb lehet. Elsüllyed benne a rakéta. – Ne ijesztgess, te automata… Goer arra gondolt, hogy úgyis mindegy, hogy semmit sem kockáztat. Elpárologni űrhajóstul, vagy megfulladni a porban, olyan mindegy. Másrészt, ha már átrepült, ki tudja, hány fényévet, úgy pusztuljon el, hogy a lábával egyetlen bolygó talaját sem érintette? Nem azért lett űrhajós… az űrhalál különben
megszokott dolog. – Mindenesetre halálom előtt olyan alaposan felderítem ezt a bolygót, amennyire csak tudom… így kell viselkednie egy űrhajósnak. – Igen, ha továbbítani tudja a Földre a szerzett információkat. Különben semmi értelme az egésznek. És te, parancsnok, nem adhatod át a tapasztalataidat senkinek sem. – Kötözködsz velem, automata. Erről álmodni sem mertek volna a kibernetikusok. Talán nem akarsz velem repülni arra a bolygóra? – Veled tartok. Automata vagyok, és az automata nem határoz. – De nem akarsz? – Ez nem jó szó erre. Én nem mondhatok olyat, hogy „nem akarom”; de ha arra gondolok, hogy amikor te már halott leszel, én ott maradok, és még négyszáz évig tengődök a betemetett rakétában, amíg a telepeim kimerülnek… – Félsz a magánytól. – Munkátlan leszek, és ahhoz nincs hozzászokva egy automata pszeudopszichikája. – Ez mulatságos. Pedig csak automata vagy, közönséges automata. De végeredményben… hiszek neked. Ha akarod, a bolygóra való leszállás után megsemmisítelek, sugárpisztollyal szétolvasztalak. – Jó megoldás lenne. Goer egy percre eltűnődött. – Nem, mégsem tehetem – mondta. – Mások repülnek ide utánunk, és ha téged megtalálnak… tudni fogsz mindent… mindenre emlékezni fogsz. Épségben kell maradnod, automata. Épségben kell maradnod, és várnod kell, még akkor is, ha szinte a nullával egyenlő a valószínűsége annak, hogy megtaláljanak bennünket ezen a bolygón. Egyetértesz velem? – Mikor induljon a rakéta? – szakította félbe az automata. – Úgy számítsd ki, hogy minél rövidebb ideig tartson a repülés. Goer mondani akart még valamit, de hirtelen ropogás hallatszott, majd nyöszörgések kíséretében egy hang szólalt meg:
– Itt Aut… itt Aut… itt Aut… – Mi történt, Uninav? – Az Autokor jelentkezett. – Pedig nem hívtam. – Az előbb hívtad. Most jelentkezett. A nyöszörgő hangok búgásba mentek át, majd egyetlen, átható fütyülésbe torkolltak. – Autokor, hallgass! – Akármilyen halkan mondta is Goer, az automata meghallotta, pedig nagy volt a lárma, és elcsendesedett. – Gyakran csinál így? – Már régen nem hallottam. – Uninav válaszában Goer valamilyen új árnyalatot észlelt, de aztán rögtön eszébe jutott, hogy csak érzéki csalódás lehetett, hiszen az automaták nem változtatják meg mondataik hanglejtését. – Érdekes, hogy éppen most jelentkezett. Egyébként vigye el az annihilátor, nekünk fontosabb dolgunk is van. Készen áll a rakéta? – Már vár. És akkor besétált az irányítókabinba egy android. Hívás nélkül két lépés távolságra megközelítette Goert, és megállt. Goer meg akarta kérdezni, hogy mit keres itt, de akkor az android felemelte specializált csápját, és Goer döbbenten látta, hogy sugárpisztoly formájú… és a csöve egyenesen rászegeződik. – Távozz! Távozz azonnal! – kiáltotta, de az android nem mozdult. Goer felállt a vezérlőasztaltól, és a fal mentén próbált elsompolyogni. Az automata mindenütt a nyomában. – Állj! Az automata tovább közeledett. Akkor Goer megállt. Az automata megtartotta a két lépés távolságot, és a sugárpisztoly csövével célba vette Goert. És akkor Goer félni kezdett. Arra gondolt, hogy ráveti magát, és bedönti a vezérlőasztalok közé, de tudta, hogy az android gyorsabb nála. Akkor eszébe jutott Uninav. – Miért nem hallgat ez a parancsra, Uninav? Mondd, miért? Nem hallod?
– Ez az automata csak az Autokor hatáskörébe, a riadóegységekhez tartozik. – Állítsd meg! – Nem tehetem. Kizárólag az Autokornak engedelmeskedik. – De hát az Autokor nem létezik! – Ismét létezik. Egy pillanattal ezelőtt kapcsoltam be az energiaellátását, és üzembe helyeztem. – Hogyhogy? Hiszen károsodást szenvedett, és mindent elpusztít. – Az utazás célját elértük. Az Autokor most már nem veszélyeztetheti. Ez volt az oka annak, hogy annak idején kikapcsoltam. – De miért indítottad el újra? – Nem tiltottad meg. – De hát… Goer nem folytatta. Most már értette. Lassan leült, és akkor az android egy lépéssel közelebb került hozzá, majd megint megállott, és leeresztette a sugárpisztolyt. – Vagy azt akarod, hogy az Autokor tönkretegye az automatákat, a csillaghajót, hogy elpusztítson téged, mindent? Kapcsold ki! Kapcsold ki azonnal, parancsolom! – Nem tehetem. Végrehajtó automatáimat már megsemmisítette. – Javítsd meg! – A javítóberendezések is rosszak. – Hazudsz! – Az automaták nem hazudnak. – Reagál az Autokor a kívülről jövő parancsokra? – Nem. – Megpróbálom. Autokor! Állítsd meg az összes automatát! Állítsd meg! Parancsolom! Goer felállt. Az androidot figyelte, miközben egy lépést tett hátrafelé. Az android azonban követte. Goer már tudta, hogy Uninav igazat mondott. – Miért van ez mindig a sarkamban, Uninav?
– Azt a parancsot kapta, hogy semmisítsen meg téged. De minden automatában, még a legegyszerűbben is, van egy berendezés, amely meggátolja abban, hogy kárt tegyen az emberben. Ha automata lennél, már nem élnél. Mint ember, biztonságban vagy. – De állandóan a nyomomban van! – A parancsot nem vonták vissza. Ha nem is bánthat, abban sem akadályozza meg semmi, hogy közeledjék hozzád. Goer megállt. Úgy érezte, hogy elege van ezekből az automatákból, Autokorból és Uninavból, hogy el kell pusztítania vagy átalakítania őket, s akkor ismét űrhajóban lesz, nem pedig egy csomó megkergült automatával teli koporsóban. – Fogom a sugárpisztolyt, és elintézem az Autokort – mondta. – Nem lesz rá időd – Uninav most azonnal válaszolt. – Az atommáglya vezérlése máris elromlott, és néhány percen belül bekövetkezik a robbanás. – Akkor hát mit csináljak? – Még mindig ott van a rakéta. – És te? Költözz át te is oda! Parancsolom! – Az androidok már az én helyiségeim burkolatát vágják. El fog tartani egy darabig. Elég vastag a páncél. Addig segítek neked a startolásban. De már meg is van a parancs rá. Kinyitom a zsilipkapukat. – Állj! Hagyjad! Nélküled nem indulok! – Menj a rakétához. Siess…! Goer felkapta a sugárpisztolyt, és a folyosókon az űrhajó alsó része, a zsilipkapuk felé rohant, oda, ahol a rakéta várta. Futás közben egy csoport androiddal találkozott, akik éppen a páncélburkolat átvágásával foglalatoskodtak. Átugrált a már kivágott, meggypirosán izzó burkolattörmelékeken, és elhaladt néhány tehetetlen, megpörkölődött automata mellett, amelyek egy-egy gépies mozdulat közben merevedtek meg. Hallotta a nyomában törtető android dobogását, míg végül az egyik kanyarban egy kis lapos, kúp alakú automata – ezek eredetileg burkolatjavító gépek voltak – sugárpisztolyának egy lövésével
kettészelte az androidot, Goert pedig futni hagyta. A levegőben füst és égett szigetelés szaga terjengett. Az űrhajó belsejében egymást követték a robbanások; forró légáramlat csapódott az arcába. Végre túljutott az utolsó folyosó szegletén, és kiért a zsilipkapuhoz. A rakéta nyitott csapóajtóval várta. Bevágta maga mögött a csapóajtót, és akkor meghallotta Uninav hangját: – Készen állsz, parancsnok? – Készen – felelte. Enyhe lökést érzett a hátán, csendes fütyülést hallott, és a képernyőn megpillantotta a csillagokat. – Vigyázz, parancsnok! – Uninav hangja rendkívül világosan csengett. – A rakéta sebessége háromszáztizenkét kilométer másodpercenként a bolygó mozgásához képest. Érintőpályán haladsz. Mnemotronodon megadtam a fékezőmotorok megindításának pillanatát. Sok sikert! És akkor Goer a hangszóróból valami furcsa zajt hallott. – Mi történt? Valami bajod esett? – Nem. – Akkor hát mi történt? – Nevetek – válaszolta az automata hosszabb szünet után. – Nem értem. – Így lehetne emberi szavakkal kifejezni, amit most érzek. – Ó, most már értem! A vételnek vége. Szabó Győző fordítása
KIRILL BULICSOV
Oszdmegvelem… Поделисб со мной(l970)
Szeretnék visszatérni oda. Különösen ma, amikor a látóhatáron gomolygó ködből támadó szürke felhők egyhangúan úsznak el a nedves háztetők fölött. Viharosan záporozó esőket hoznak és magányt. Szeretnék visszatérni oda, de ezt már soha többé nem tehetem, mert megalázó dolog bőkezű gazdagok között koldusnak lenni, vaknak a látók között, akik jámboran sorba állnak, hogy átvezethessenek az utca forgatagán, és láb nélküli nyomoréknak, akit udvarias, izmos atléták hordszéken cipelnek. Úgy látszik, most már életem végéig az irigység fog kínozni. De akkor még semmit sem gyanítottam. A lift, miután ajtaja kattant, zümmögni kezdett. Leléptem a lejtős bejárórámpáról az űrrepülőtér színes kockáira, s megtorpantam: igyekeztem kitalálni, hogy a várakozók tömegében ki vár rám. Érkezésemről már egy évvel ezelőtt értesítést kaptak. Egy gepárdmozgású, napbarnított, magas férfi lépett oda hozzám. Hosszúkás ujjait megfogta a zöld herselium, s éppen ezért, mielőtt egy szót szólt volna, tudtam, hogy kollégák vagyunk. – Hogy repült? – kérdezte, amikor az autó kifordult a repülőtér kapuján. – Köszönöm, jól – feleltem. – Minden rendben volt. Szavaimban udvarias hazugság rejlett, mert az út hosszú volt, sokszor kellett a fém- és átizzott műanyagszagú, kényelmetlen teherszállító állomásokon várnom a csatlakozásra. A túlterhelés nagyon igénybe vett, pedig a tervezők és az utasok a galaktikának ebben a szelvényében ezt szinte meg sem érezték.
A férfi nem válaszolt. Csak kissé fintorgott, mintha idült fogfájás kínozná, s most a soron következő és elkerülhetetlen nyilallásra várna, amelyből már előre elege van. Legalább három perc telt el, amíg ismét megszólalt: – Bizonyára megviselte az utazás az űrhajónkon. Még nem szokott hozzá az ilyen nagy túlterheléshez. – Így van – helyeseltem. – Fáj a feje? – kérdezte a férfi. Nem válaszoltam, mert láttam, hogy a fogát most érte el a nyilallás. – Fáj a feje? – ismételte meg a kérdést a férfi. És szinte bocsánatkérően tette hozzá: – Sajnos, az önök űrhajói ritkán repülnek errefelé. Már néhány kilométert megtettünk a repülőtértől, s csak most értünk be az országba. Eddig csak az űrrepülőteret láttam, s az az egész galaktikában mindenütt egyforma. Nincs egyéniségük, mint ahogy jellegtelen minden pályaudvar, akár vonatok indulnak, akár repülőgépek, akár kozmikus korongok startolnak onnan. Mennél jobban távolodtunk a repülőtértől, annál különlegesebb, semmihez sem hasonlítható lett körülöttem a világ, mert itt a galaktika divatjait könnyen elsajátító nagyvároson kívül minden a saját fejlődése útján haladt, s csupán részletek és apróságok emlékeztettek a már látottakra. Ám amint ez már történni szokott, mindenekelőtt éppen az apróságok ötlöttek szembe. Érdekes volt. Még a fejfájásomról és az émelygésemről is megfeledkeztem, amely a leszállás óta kínzott. Felélénkültem, az autó ablakán becsapó levegő friss volt, fűszagot és az otthon melegét hordozta. A város szélén, a kertek övezte alacsony épületek között, útitársam lassított. – Remélem, jobban érzi magát? – érdeklődött. – Köszönöm, valóban sokkal jobban vagyok. Tetszik nekem itt. Más dolog olvasni erről, a képeket nézni, és más dolog érzékelni a színeket, az illatot és a távlatokat.
– Persze – hagyta rám kísérőm. – Nálam fog lakni. Kényelmesebb lesz, mint szállodában. – Ugyan miért? – tiltakoztam. – Nem akarok a terhére lenni. – Nem lesz terhemre. Az autó befordult egy meredek domb körül húzódó fasorba, s csakhamar odaértünk a kertben megbúvó emeletes ház elé. A fák, a bokrok, a fű bonyolult szövevénnyé olvadtak össze: összefüggő alakzatokat formáltak, s ennek a folytatása, mintegy betetőzése volt maga a ház. – Várjon meg itt – mondta útitársam. – Azonnal jövök. Várakozás közben a virágokat és a fákat nézegettem. Kissé kényelmetlenül éreztem magam, amiért betörtem egy idegen életbe, amelynek nem volt szüksége a jelenlétemre. Az egyik emeleti ablak kitárult, s egy sovány lány nézett ki, egyetlen figyelmes pillantással felmért, aztán jóváhagyóan bólintott, de nem felém, hanem valakinek, aki a háta mögött állt. És nyomban ellépett az ablaktól. Hirtelen mindent könnyűnek és egyszerűnek éreztem. A lány arcvonásai, kezének mozgása, ahogyan kitárta az ablakot, egyetlen másodpercre átfutó tekintete, belehatoltak tudatom mélyébe, és szinte kitörölték onnan utam viszontagságait, a kimért fogadtatás okozta csalódást, s a ki tudja, még milyen meglepetésekkel szolgáló kényszerűséget, hogy két-három hónapig itt kell élnem, mert csak akkor indulhatok haza. Bizonyosra vettem, hogy a lány lejön elém, és nem is kellett sokáig várnom. Az ágak szövevényéből váratlanul bukkant elő, a növények szétválva utat nyitottak előtte. – Unatkozik egyedül? – kérdezte mosolyogva. – Nem – feleltem. – Nincs hová sietnem. Csodálatosan szép ez a kert. A lány könnyű ruhát viselt, de mozdulatai szögletesek és élesek voltak. – Lina a nevem – mondta. – Megmutatom, hol fog lakni. Apám most nem ér rá. Beteg a nagymamám. – Bocsásson meg – mondtam. – Az édesapja nem említette.
Akkor szállodába megyek… – Eszébe ne jusson! – tiltakozott Lina. Szemének furcsa színe volt, akár az óezüsté. – A szállodában rosszabb lenne. Ott senki sem törődik magával. Minket meg egyáltalán nem zavar. Édesapám rám bízta magát. Ő pedig a nagymamával maradt, így neki is jobb, nem igaz? Valószínűleg jobban kellett volna erősködnöm, hogy átköltözöm a szállodába. De nem volt hozzá erőm. Valamiféle legyűrhetetlen bizonyosság vett rajtam erőt, hogy már nagyon régóta ismerem Linát, ezt a házat, a kertet, s hogy magam is idetartozom. Szinte minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy esetleg itt kell hagynom ezt a házat, s egyedül kell maradnom a jellegtelen, sivár szállodában. – No, ez pompás – jelentette ki Lina. – Adja a kezét. Menjünk be a házba. Megmutatta a szobámat, segített kicsomagolni, a fürdőmedencét teleengedte pezsgő buborékú meleg vízzel… A medencét a föléje hajló faágak szinte beborították. Lina a medence szélére kuporodott, karjával átfonta térdét, s amikor aláalámerültem, ő vidám rémülettel összeráncolt homlokkal számlálta a másodperceket, ha a „tíz”-re még nem bukkantam elő. Aztán felvezetett a ház lapos tetejére, ahol lármás kis állatkertet tartott: a csíkos, beszélő szitakötők, hatszárnyú madarak, a virágok közt szunyókáló kék halak, és a számomra teljesen mindennapi állat, ami azonban itt felbecsülhetetlen értékű ritkaságnak számított: egy közönséges macska. A macska rám se hederített, s Lina megjegyezte: – Bizonyosra vettem, hogy megörül magának. Meg vagyok sértve. Lina velem maradt egészen estig, s rajta kívül senki sem mutatkozott. Néha elnézést kért, és kifutott. Mondtam is neki: – Bizonyára sok dolga van. Ne törődjék velem. Ám alighogy egyedül maradtam, ismét elfogott a nyomasztó magányosság, a fizikai fáradtság és a bánat. Odaléptem a könyvespolchoz, kivettem találomra egy könyvet, de nyomban
visszaraktam, aztán kisétáltam a kertbe, de azonnal visszasiettem, s egyre csak Lina lépteit lestem. Végre megérkezett, megérintett ujja hegyével, és megkérdezte: – Nem unatkozott? És én válaszoltam: – Egy kicsit. Egyszer aztán elszántam magam, és bevallottam, hogy a jelenléte szinte elűzi kényelmetlen érzéseimet és nyomasztó gondolataimat. Lina elmosolyodott, és azt válaszolta, hogy vacsorára már megjön a bátyja, és hoz gyógyszert, az majd elmulasztja az űrrepülés utóhatásait. – Reggelre szinte újjá fog születni. Nyoma sem marad semminek. – És maga? – Hogyhogy én? – Nem fog eltűnni? Mint valami jóságos tündér? – Nem – felelte magabiztosan Lina. – Holnap is itt leszek. Vacsoránál a beteg nagymama kivételével az egész család összegyűlt a hosszú asztal körül. Legnagyobb meglepetésemre kiderült, hogy a tökéletesen lakatlannak tetsző házban legalább tízen élnek. A házigazda fáradtan és sápadtan ült mellettem, és gondosan ellenőrizte, megiszom-e a medikus fia hozta gyógyszert, amely, mint ez már illik, kellemetlen ízű volt, de engedelmeskedtem, és senkinek sem árultam el, hogy az egyetlen igazi és hatásos gyógyszernek Linát tartottam. A lány együtt érzett velem, és még ő is fintorgott, ha a gyógykezelés során túl kellemetlen tablettára került sor. A házigazda közölte, az hogy édesanyja jobban érzi magát. Alszik. A fáradtságát és sápadtságát nem számítva beszédes és szórakoztató volt, s szinte nem is hasonlított arra a mogorva emberre, aki a repülőtéren fogadott. Akkor nyilván aggasztotta anyja állapota, de most… – Felébredt – szólalt meg váratlanul a házigazda. Akaratlanul fülelni kezdtem. A házban tökéletes csend volt: sem egy köhintés, sem egy sóhajtás nem hallatszott. – Felmegyek hozzá – mondta a házigazda fia. – Fáradt vagy,
apám. – Ugyan! – tiltakozott a házigazda. – Holnap óráid lesznek. – És te talán ráérsz? – Együtt megyünk – jelentette ki az apa. – A vendég megbocsát. Lina elkísért a szobámig, és kijelentette: – Remélem, jól alszik majd. – Feltétlenül – helyeseltem. – Különösen, ha a gyógyszerek között altató is volt. – Persze hogy volt – válaszolta a lány. – Jó éjszakát! Valóban pillanatok alatt elaludtam. Másnap reggel makkegészségesen ébredtem fel. Lesiettem a kertbe, reméltem, összetalálkozom Linával. Már várt rám lent a medencénél. Gyorsan el akartam újságolni neki, milyen pompásan aludtam, és hogy mennyire örülök ennek a virágillatú reggelnek, a vele való találkozásnak, de szóhoz sem jutottam. Lina már mondta is: – No, ez pompás – szólalt meg, mintha olvasna a gondolataimban. – A nagymama jobban érzi magát. Apa most elviszi magát az intézetbe. Este meg majd én várom itthon. És elmeséli, hogy halad a munka, és mi érdekeset látott. – Tudja azt maga nélkülem is. – Hogyhogy? – Kitalálja a gondolataimat. – Ez nem igaz. – Én nem tévedek. Hiszen meg sem várta, amíg elújságolom, hogy jól érzem magam. Tegnap pedig, emlékszik rá, az édesapja felállt az asztaltól, mert a nagymama felébredt. A házban csend volt. Semmit sem hallhatott. – Ez még sincs így – jegyezte meg Lina. – Minek olvasnék mások gondolataiban? A magáéban? – Persze hogy nincs sok értelme – hagytam rá. És szinte elszomorodtam, amiért Lina nem sokat törődik az őrá pedig oly hízelgő gondolataimmal. – Jó reggelt! – jelent meg a kertben Lina apja. – Ma már
tökéletesen egészséges. Örülök. – Mégiscsak igazam volt – súgtam oda Linának, mielőtt követtem volna az apját. – Minek olvasnám mások gondolatait? – kérdezte ismét a lány. – Hiszen magának minden az arcára van írva. – Minden? – Sőt annál is több. Eltelt néhány nap. Napközben dolgoztam, esténként a városban kószáltam, bebolyongtam a mezőket, erdőket, a nagy sóstó partjait – a tóban páncélos halak tenyésztek. Néha egyedül voltam, néha Linával. Megszoktam házigazdáimat, megismerkedtem még két-három mérnökkel. Ám a hétköznapok megszokottságán túl soha egy percre sem hagyott el az a furcsa érzés, hogy körülöttem az emberek nem mindennapiak. Szinte bizonyosra vettem telepatikus képességeiket, de ha szóba hoztam bárki előtt, csak mosolyogtak. Egymás közt szinte közös megegyezéssel és egyenrangúakhoz méltón viselkedtek, fokozott megértéssel, s ebben olyan tulajdonság rejtőzött, amely számomra felfoghatatlan volt, és éppen ezért annál inkább vágytam megfejteni. Néha kényelmetlenül éreztem magam Lina társaságában, mert olyan gondolaton kaptam rajta magam, amelyet nem kívántam vele megosztani. Úgy rémlett, ő hallja ki nem mondott szavaimat, és magában kinevet. Bár ismétlem, Lina állhatatosan tagadta ezt a lehetőséget. Egyszer a városban sétáltam. Kanyargós, lombos utca volt, mint a város többi utcája. Előttem fiatal fiúk mentek. Egy labdát rugdostak előre, én mögöttük lépkedtem, néztem őket, és ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy utánuk fussak, és én is belerúgjak a labdába. Nem vettem észre a földből kiálló fagyökeret. Megbotlottam, elestem, térdemet belevertem a kövezetbe. A fájdalom olyan váratlan és éles volt, hogy felkiáltottam. A fiúk megtorpantak, mintha a kiáltásom hátba vágta volna őket. A labda magányosan gurult lefelé a lejtős utcán, a fiúk elfelejtkeztek róla, s felém fordultak. Megpróbáltam
mosolyogni, intettem nekik: menjetek csak tovább, szaladjatok a labda után, semmiség az egész, már nem is fáj. De ők álltak, és néztek. Feltápászkodtam, de nem bírtam megállni a lábamon. Nyilván ínrándulást kaptam. A fiúk odasereglettek körém. Az egyik idősebb megérdeklődte: – Nagyon fáj? – Nem, nem nagyon. – Elszaladok az orvosért – jelentette ki egy másik. – Fuss csak – mondta az idősebbik. – Megvárunk. – Ugyan, fiúk – mondtam. – Csak egy rándulás az egész. Ez mindenkivel előfordulhat. Mindjárt elmúlik. – Természetesen – hagyta rám az idősebb fiú. És mintha a fájdalom engedelmeskedne a szavainak, a nyilallás enyhült. A fiúk komoly tekintettel néztek rám, hallgattak. Csak a legkisebb fakadt váratlanul sírva, s az idősebbik rászólt: – Fuss haza! És a kicsi elszaladt. Megérkezett az orvos. Nyilván a szomszédban lakott. Megvizsgálta a lábamat, adott egy injekciót, s a fiúk nyomban eltűntek, csak a labda pattogása tanúskodott róla, hogy egyáltalán itt voltak. Az orvos segítségével hazamentem. Nem akartam fárasztani, azt bizonygattam, hogy magam is hazaérek. – Már nem fáj, rá tudok lépni – jelentettem ki. – Csak az első pillanatban fájt nagyon. A fiúk is tanúsíthatják. – Maga vendégségben van itt nálunk? – kérdezte az orvos. – Igen. – Akkor érthető – válaszolta. A korai óra ellenére mindenkit otthon találtam. A nagymama rosszabbul érezte magát. Annyira, hogy azonnal kórházba kellett szállítani, és megoperálni. Odaléptem Linához. Sápadt volt, a szeme alatt kék karikák. – Minden rendbe jön, jóra fordul – mondtam neki. Nem hallotta meg rögtön. Csak nézett rám, mintha nem ismerne meg.
– Minden rendbe jön – ismételtem. – Köszönöm. Elesett? – Nem veszélyes. Már nem fáj. – A nagymamának nagy fájdalmai vannak. – Miért nem adnak neki injekciót? Nálam azonnal hatott. – Nem lehet. Már semmi sem segít. – Szeretnék segíteni. – Akkor hagyjon magunkra. – Ezt azonban úgy mondta, nehogy megsértsen. Közönyös, fakó hangon, mintha csak egy pohár vizet kérne. – Menjen minél távolabb. Most zavar minket. Lementem a kertbe. Felesleges voltam. Próbáltam nem megsértődni. Lina nincs jól. Mindnyájan rosszul érzik magukat. Láttam, amint eltávoznak. Egyedül maradtam a házban. Felmentem a kis állatkertbe. A macska megismert, elősompolygott, és farkát felkunkorítva a rácshoz törleszkedett. A házimacskák nem élnek ketrecben, de itt egzotikus, ritka állatnak számítanak. Én is ritka állatnak számítok, aki nem érti a körülötte zajló eseményeket, és nem számíthat megértésre. Az elmúlt napokban kivívott közelség és barátság most egyszeriben szétfoszlott. Kiderült, hogy nem vagyok teljes értékű ember. De miért? El kell mennem a kórházba, ott talán valami nagyon fontosat tudok meg. Senki nem hívott oda, sőt valószínű, hogy a jelenlétem nemkívánatos. Mégsem bírtam otthon maradni. Ez több volt, mint kíváncsiság, most a rejtélyt kutattam, amely az ujjaim körül libegett, mint a molylepke, közelien, nyilvánvalóan, de éppúgy megfoghatatlanul, mint a moly. A kórház ajtajában senki sem tartóztatott fel. Csak a pultnál álló lány kérdezte, segíthet-e. Közöltem a nagymama nevét, s a lány elkísért a liftig. Baktattam az egyáltalán nem kórházra emlékeztető hosszú folyosón. A fal mentén végig fotelek sorakoztak, szorosan egymás mellett. A fotelekben emberek ültek. Egészségesek voltak, teljesen egészségesek. Ültek, és hallgattak. A műtő fakó ajtajában megpillantottam barátaimat. Linát, az apját, és a fivéreit. A szomszédos fotelekben ott ültek közös
ismerőseink, akik együtt dolgoztak velünk, vagy a szomszédban laktak. Lina rám pillantott. Szembogarának sugara végigsuhant arcomon. Szemében fájdalom tükröződött. Leültem egy szabad fotelba. Kínos volt nézegetnem azokat az embereket, akiknek semmi dolguk velem. Már tudtam, mitől olyan furcsák. Nem kellett sokáig várnunk. Hirtelen mintha egy láthatatlan varázsló végigsimított volna rajtuk a tenyerével, az emberek felélénkültek, arcuk felfénylett, fészkelődni kezdtek. Valaki megszólalt: „Most altatták el.” És megegyeztek, ki marad itt őrködni, ki jön vissza az operáció után, amikor a narkózis hatása már elmúlik, és a fájdalmak ismét fellépnek. Lina odalépett, hozzám. Felálltam. – Bocsásson meg – mondta. – Megbántottam, de hiszen megérti… – Igen. Értem. Hogy is haragudhatnék? Csak szomorú vagyok, hogy én itt idegennek számítok. – Ne beszéljen így! Nem tehet róla. – Tudja, amikor elestem, a fiúk körém sereglettek, és ott maradtak, amíg a doktor meg nem érkezett. – Hogyan lehetett volna másképp? Odalépett az apja is. – Köszönöm, hogy eljött – mondta. – Kérem, vigye magával Linát. Mi most már nélküle is boldogulunk. A professzor szerint az operáció sikerült. – Itt maradok, apám – jelentette ki Lina. – Ahogy jónak látod. – Értse meg – mondta Lina, amikor az apja félrevonult –, nagyon nehéz volna mindent az elejéről elmagyarázni. Számunkra ez éppen olyan természetes, mint az evés, az ivás, az alvás. A gyerekeket életük első napjától fogva tanítják erre. – Ez mindig is így volt? – Nem. Csak néhány nemzedékkel ezelőtt tanultuk meg. De potenciálisan mindig megvolt ez a képességünk. Talán magukban is megvan, rejtetten, az agy mélyén. Szinte szörnyű elgondolni,
hogy vannak világok, amelyekből ez hiányzik. Hiszen minden értelmes élőlényben megvan az a vágy, hogy ilyen képesség birtokában legyen. Vagy tévednék? – Nem téved – mondtam. – Különösen, ha mellettem egy ember rosszul érzi magát. Akkor az ember szeretné megosztani vele a fájdalmát. – És nemcsak a fájdalmát – toldotta meg Lina. – Az örömét is. Emlékszel az első napra, amikor megérkeztél? Pocsékul érezted magad. Apa nemigen tudott rajtad segíteni, a nagymama fájdalmainak legnagyobb terhe őrá nehezedik, hiszen ő a fia. Még amikor kint várt a repülőtéren, akkor is segítenie kellett nagymamának. És ez annál nehezebb, minél távolabb vagy attól, akinek segítesz. Te pedig úgy vélted, hogy apa udvariatlan, igaz? – Nem teljesen, de… – Hiszen neki még a te rosszulléteden is segítenie kellett. Vendég vagy. Csodálkoztam, hogyan ért haza apa. És utána rögtön leváltott engem a nagymama ágyánál. Megláttalak az ablakból, és nyomban megtetszettél. Egész nap veled maradtam, és egész nap fájt a fejem miattad. – Bocsáss meg – mondtam –, hiszen nem tudtam. – Arra gondoltam, hogy éppen most, éppen itt a kórházban tértünk át a tegeződésre. Valószínűleg már jóval előbb meg kellett volna tennünk. – Bocsáss meg – ismételtem. – De hiszen így még jobb! Képzelem, hogy felháborodtál volna, ha tudod, hogyan fogadunk. – Azonnal elköltöztem volna. – Tudom. Jó, hogy maradtál. Most pedig kérlek, menj! Reggelre otthon leszek. Majd bekopogok hozzád. Hiszen annyi beszélnivalónk van egymással. – Igen – helyeseltem. – Ha alszol, hangosan dörömbölök, és felkeltelek. – Nem fogok aludni. És ismét végighaladtam a kórház hosszú folyosóján, ahol ott ültek a betegek rokonai és barátai. Azért jöttek ide, hogy
osztozzanak más emberek fájdalmában. Nem volt ebben semmiféle telepátia. Egyszerűen az emberek tudták, hogy szükségük van egymásra. Gyalog baktattam hazáig. A lábam még fájt egy kicsit, de igyekeztem nem gondolni a fájdalomra. Néha azonban belém nyilallott, és majdnem a hatalmába kerített. És ekkor a hozzám legközelebb levő járókelő körülnézett, rám pillantott, és egyszeriben megkönnyebbültem. Sietni kezdtem, nehogy feleslegesen terheljem az embereket. Találkoztam fiatal nőkkel. Hatalmas virágcsokrokat vittek. Nevetgéltek, vidáman fecsegtek erről-arról. S amikor meglátták kínlódó arcomat, megajándékoztak örömükkel. Illatos, friss permettel hintett meg mások öröme. Egy padon ülő öreg, aki a botjára támaszkodott, megajándékozott a nyugalmával. Már azelőtt is ez történt velem, de nem fedeztem fel akkor a kapcsolatot saját érzéseim és az emberek között. Nekik egyszerre nehezebb és könnyebb az életük, mint a miénk. Ajándékozhatnak, és elfogadhatnak ajándékot. Ám nekik ajándékozniuk kell, és el kell fogadniuk az ajándékot. Egyikük sem határolhatja el magát a többiektől, mert ahogy mi látjuk az emberi könnyeket, ők éppen úgy érzik is. És a látás mennyivel tökéletlenebb! Aznap kezdtem irigykedni. Irigylem őket, sőt időnként szinte ellenséges érzelmek keltek bennem. Örökre idegen maradok közöttük, mint koldus a bőkezű gazdagok között. Elfogadom az ajándékokat, de képtelen vagyok ajándékozni. Amikor ott-tartózkodásom ideje lejárt, visszarepültem a Földre. Csak Lina kísért ki a repülőtérre. A többiek még bent a városban elbúcsúztak tőlem. Már előzőleg így állapodtunk meg. Ott ültünk a néptelen és sivár váróteremben. Még elég időnk volt az indulásig, hogy sok mindent elmondjunk egymásnak, de túl kevés, hogy kibeszéljük magunkat. – Szeretnék veled menni a Földre – mondta Lina. – Nem – jelentettem ki. – Hiszen tudod, miért nem. Elpusztulnál a Földön. Itt az öröm és a bánat terhe egyenlően
oszlik meg. A Földön agyonnyomna a sok milliárd ember bánata és fájdalma, vigassága és féktelensége, unalma és türelmetlensége. Ilyen terhet nem bírnál el. Nem teheted meg, hogy csak az én örömömben és csak az én fájdalmamban osztozz. – Nem tehetem – hagyta rám Lina. – Igazad van. De ez olyan szomorú. – Én meg nem bírok veled élni, ha tudom, hogy milyen magányos vagy, és én képtelen vagyok a segítségedre sietni, amikor énrám volna szükséged. – Talán mégiscsak velünk maradsz? Itt. Velem. A hangja bizonytalan volt. – Jusson eszedbe – mondtam – az a nap, amikor a nagymamádat operálták. Elmentem közétek, de vak voltam a látók között. Nem maradhatok itt. De ezt már elmondtam tegnap és tegnapelőtt. Csak ismételtük a párbeszédeinket, bár tudtuk, mivel végződnek, de mégis újra meg újra el kellett ismételnünk, mert mégis élt bennünk a halvány remény, hogy találunk valamiféle kompromisszumot, kitalálunk valamit, és akkor nem kell elválnunk. Amikor már a gép lépcsőjénél álltam, Lina egészen közel lépett hozzám, úgy, hogy láttam ezüstös szemének fekete szembogarát, és így szólt: – Sohase felejtsd el, mit érzek most. A szomorúságomat csak növelte az ő bánata, és elsötétedett előttem a világ, a kezéhez kaptam, nehogy elessek. De a mellettem elhaladó utasok közül egy sem segített rajtam, nem osztotta meg velem ezt a bánatot, mert az életben vannak pillanatok, amikor őrizkedni kell attól, hogy a másik segítségére siessen az ember. Bármilyen nehezére esett is ez a mellettünk elhaladóknak, igyekeztek kikerülni minket. Aztán jött az út, a túlterhelés és a rázkódás. De tökéletesen egészséges maradtam, és pompásan éreztem magam. Tudtam, miért: ott, valahol messze Lina bent ül az emeleti szobájában, és tenyerével dörgöli a homlokát, annyira kínozza a fájdalom. Haragudtam rá, s igyekeztem meggyőzni: felejts el, te butácska,
kedveske, és ne oszd meg velem ezt a bánatot… Úgy szeretnék visszatérni oda, de ezt már soha többé nem tehetem. Apostol András fordítása
ROBERT A. HEINLEIN
ZölddombokaFöldön The Green Hills of Earth (1947)
Rhyslingnek, az űrutak vak énekesének történetét hallják – nem hivatalos változatban. Dalait énekelték az iskolában: Csak még egy utolsó leszállást! Csak még egyet, ezért könyörgöm! Csak ragyogj még, te gyapjas ég, ti hűvös, zöld dombok a Földön! Énekelhették persze németül vagy franciául is. Vagy talán eszperantóul énekelték, míg Terra szivárványszínű zászlaja lobogott a fejük felett. A nyelv nem számít – nem lehetett más, csakis földi nyelv. Senki sem fordította még le a Zöld dombok-at a Vénusz selypes beszédére, s nem volt még olyan Mars-lakó, aki ezt recsegte vagy susogta volna a szikkadt szurdokokban. Ez a mienk. Mi, földiek exportálunk sok mindent, hollywoodi rémtörténetektől szintetikus radioaktív anyagokig, ez azonban kizárólag a Föld tulajdona, s az ő fiaié és lányaié, akárhova veti is őket a sors. Mindannyian számos történetet hallottunk Rhyslingről… Önök között is akadhat olyan, aki, mint annyian mások, rangot vagy elismerést várt attól, hogy tudományosan értékelte megjelent műveit: az Űrutak dalai-t, A Nagy Csatorna és más költeményeket, a Fenn és távol-t és a Fel, űrhajó-t! Mégis, bár énekelték dalait és olvasták verseit az iskolában és azután is, fogadni mernék, hogy – hacsak nem űrhajósok önök is, – Rhysling kiadatlan dalainak nagy részéről még sohasem hallottak, olyanokról, mint: Ahogy a rakéta bátyámmal
szembejött, Az a vörös vénuszi lány, Jól fogd a nadrágod!, Kapitány, vagy Űröltöny két személyre. Nem is közölhetnénk őket egy családi lapban. Rhysling hírnevét irodalmi hagyatékának gondos rendezője és az a szerencsés véletlen védte meg, hogy sohasem volt interjúalany. Az Űrutak dalai azon a héten jelent meg, amikor meghalt; s amikor ebből bestseller lett, a sajtó a róla szóló történeteket az emberek emlékezetére és kiadóinak élénken kiszínezett nyilatkozataira támaszkodva tákolta össze. Az eredmény, a Rhyslingről alkotott hagyományos kép, körülbelül annyira hiteles, mint George Washington bárdja vagy Alfred király dicsősége. Az igazság az, hogy senki sem örült volna a látogatásának: lehetetlen volt őt társaságban fogadni. A naptól állandó viszketegségben szenvedett, s így folyton vakarózott, amivel egy csöppet sem növelte amúgy sem figyelemre méltó szépségét. Arcképe, melyet Van der Voort készített róla műveinek Harriman-féle centenáriumi kiadása céljára, tragédiahőst ábrázol, komolyra zárt ajakkal, világtalan szemét fekete selyemkötés fedi. Rhysling azonban soha életében nem vágott ünnepélyes arcot! Száját állandóan nyitva tartotta, mert vagy dalolt, vagy vigyorgott, vagy pedig evett-ivott. A kötés holmi rongy volt, rendszerint piszkos is. Miután elvesztette a szeme világát, egyre kevesebbet adott magára. „Zajos” Rhysling léglökéses gépen szolgált, másodosztályún, s éppolyan jól látott, mint bárki más, mikor egy bukfencútra jelentkezett a Jupiter bolygóira a Vándorsólyom nevű rakétahajón. A személyzet a legkisebb ok miatt felmondott abban az időben; a Lloyd-alkalmazottak egyszerűen kinevették volna azt az elképzelést, hogy egy űrhajós biztosítást köthessen. Hírét sem hallották még az Űrvédelmi Törvénynek, és a társaság csak a bérekért vállalt felelősséget, ha ez egyáltalán felmerült. Fele azoknak a hajóknak, melyek Hold-Városnál tovább mentek, sohasem tért vissza. Bánták is az űrhajósok! Kedvezményes
részvényeket vásároltak, és ha valaki akár kettő-három arányban is fogadást ajánlott volna fel bármelyiküknek, az gondolkodás nélkül belemegy, hogy szépen leugrik a Harriman-torony kétszázadik emeletéről, ha gumitalpú cipőt vehet fel. Az űrhajósokat érdekelte legkevésbé a sorsuk. És ők voltak a leggarasosabbak. Hozzájuk képest a mesterek: a radarosok és a csillagjárók jámbor vegetáriánusoknak tűntek. (Kisegítő vagy kiszolgáló személyzet nem volt még abban az időben.) Az űrhajósok túl sokat tudtak. A többiek a kapitány ügyességében bíztak, hogy az minden baj nélkül földre juttatja őket; az űrhajósok tudták, hogy semmiféle ügyesség nem számít a rakétájuk motorjába láncolt vak és szeszélyes ördögökkel szemben. A Vándorsólyom volt Harriman első gépe, ahol a kémiai fűtőanyagot atommeghajtás helyettesítette, helyesebben szólva az első, amelyik nem robbant fel. Rhysling jól ismerte: öreg teknő volt már, mielőtt mélyűri célokra alkalmazták, ez közlekedett a holdvárosi vonalon a New York Fölötti Űrállomás és Leyport között. Ezen teljesített szolgálatot a Hold-futamon, és ott volt az első mélyűri kiránduláson, mely a Marsra, Szárazvízhez indult, és mindenki nagy meglepetésére vissza is tért. Mire a jupiteri bukfencútra jelentkezett, már rég főmérnök lehetett volna, de a Szárazvízhez tett úttörő vállalkozás után kidobták, feketelistára tették, és kitették Hold-Városban, mert versírással töltötte az idejét akkor, amikor a mérőműszert kellett volna figyelnie. A dal a hírhedt A kapitány a legénység atyja című volt, amelynek utolsó szakasza nem tűr nyomdafestéket. A feketelistára ügyet sem vetett. Egy kínai bártulajdonostól tangóharmonikát nyert Hold-Városban, úgy, hogy csalt az egyik ujjával, később pedig bányászoknak énekelt egy-egy pohár italért vagy borravalóért, amíg a hirtelen űrhajóshiány arra nem kényszerítette a vállalat ottani ügynökét, hogy újabb lehetőséget adjon számára. Egy-két évig nem csinált semmi zűrt a Holdfutamon, visszakerült a mélyűrbe, hozzájárult Vénusz-Város ősi hírnevének visszaállításához, a Nagy Csatorna partjain
csatangolt, amikor a régi Mars-fővárosban a második település létesült, a Titánra tett második útján pedig lefagyott a füle meg az ujja. Akkoriban minden gyorsan változott. Ahogy az atommeghajtás elfogadottá vált, a Hold-Föld-rendszerről kiinduló gépek számát csak a legénységben való hiány korlátozta. Kevés volt az űrhajós; a biztonsági szerkezetet a minimumra csökkentették, hogy ezzel is kevesebb legyen a súly, házasember pedig nemigen tette ki magát a radioaktív hatás veszélyének. Rhysling nem akart családapa lenni, így a fellendülés aranykorában mindig válogathatott az állások között. Oda-vissza járta a rendszert, míg énekelte a fejében zsongó fűzfarímeket, melyeket harmonikáján kísért. A Vándorsólyom kapitánya ismerte őt: Hicks kapitány ugyanezen a hajón volt csillagjáró, mikor Rhysling első útját tette meg rajta. – Isten hozott, Lajos! – üdvözölte Hicks. – Józan vagy, vagy aláírjam helyetted a szerződést? – Ettől a nyavalyás létől, amit itt árulnak, nem lehet berúgni, kapitány. Aláírta, és lement, magával vonszolva a harmonikát. Tíz perc múlva visszajött. – Kapitány – mondta komoran –, az a kettes számú rakéta nem lesz jó. A kadmiumszabályozók elgörbültek. – Tehetek róla? Mondd a főnöknek! – Mondtam, de szerinte jó lesz így is. Pedig téved. A kapitány a szerződés felé intett. – Húzd ki a neved, és tűnj el! Harminc percen belül felszállunk. Rhysling ránézett, vállat vont, és megint lement. Nagy az emelkedő a Jupiter bolygókig, a Sólyom típusú gépet három fokozatban gyorsították fel, míg nyílt pályára ért. A második szakaszért Rhysling volt felelős. A szabályozást akkoriban kézzel csinálták, erősítő finombeállító és veszélyjelző segítségével. Amikor a veszélyjelző pirosat mutatott, megpróbálta
átállítani – sikertelenül. Az űrhajósok sohasem várnak. Ezért űrhajósok. Rhysling nagyot csapott a vészjelzőre, s a fogóval halászni kezdett a forró masszában. A fény kialudt, ő csak folytatta. Egy űrhajósnak úgy kell ismernie a géptermet, ahogy az ember nyelve ismeri a szája belsejét. Mikor a fény kialudt, lopva kinézett az ólomfal teteje fölé. A kék radioaktív izzás nem árult el semmit, visszakapta a fejét, s tapogatva tovább halászott. Mikor elkészült, átszólt a csövön: – Ki a kettes számú rakétával! És az iskoláját, valami világosságot ide le! Világos lett – a vészbiztosíték –, de már nem az ő számára. A kék radioaktív izzás volt az utolsó inger, amit látóidege felfogott. Tér és idő, itt forrt elő a csillag-tűz világ, egy boldog könnycsepp szórta szét ezüstös sugarát; A Nagy Folyónál kőmadár: az Igazság Tornyai, tündéri bájjal alél a táj, nyugosznak árnyai. Por már a faj, az építők, feledve már a Tan, a kristálykönnyű istenek száműzve, hontalan. Jég-ég alatt lassan dobog a Mars öreg szíve; sziszeg a lég: tudd meg, ki élsz, meghalni jössz ide! De zengi mégis Száz Torony a szépség énekét, mert itt honol a Nagy Folyón, fényét itt szórja szét! (A Nagy Csatornából; a Lux Másoló Rt. engedélyével, London és Hold-Város) Visszafelé letették Rhyslinget a Marson, Szárazvíznél; a fiúk kalappal körbejártak, és a kapitány odadobott neki egy félhavi fizetést. Ezzel kész – vége –, eggyel több űrcsavargó, aki nem vette észre, hogy máshoz kellett volna kezdeni, még mielőtt szerencsecsillaga lehanyatlott. Milyen messze? Aranyásóinál és régészeinél kötött ki vagy egy hónapra, és valószínűleg haláláig
ott tartották volna cserébe dalaiért és a harmonikajátékáért. Az űrhajósok azonban belepusztulnának, ha örökké egy helyen kellene maradniuk; megint elcsípett egy ingajáratot Szárazvíz, majd onnan Marsopolis felé. A főváros virágkorát élte; a Nagy Csatorna mindkét partján a feldolgozóüzemek sora húzódott. A kifolyókból áradó szenny felkavarta a víz mozdulatlan tükrét. Ez még azelőtt volt, mielőtt a Három Bolygó Egyezmény megtiltotta volna a kulturális emlékek kereskedelmi célokra való felhasználását; a tündérmesébe illő karcsú tornyok felét ledöntötték, jó néhányat pedig teljesen eltorzítottak a légnyomás-szabályozással, hogy felhasználhassák őket a Föld-lakók elszállásolására. Rhysling már nem látta ezeket a változásokat, és nem is értesült róluk senkitől; amikor ismét „meglátta” Marsopolist, azt a régi képét idézte maga elé, amilyen az ipari ésszerűsítés előtt volt. Emlékezete sohasem hagyta cserben. Ott állt a parti sétányon, ahol Mars hajdani nagyjai annyiszor megpihentek, s vak szemével is maga előtt látta a gyönyörű képet: a víz jegesen kék tükrét, melyet nem mozdít dagály, nem érint szellő, és békésen tükrözi a Mars fölötti ég ragyogó, éles fényű csillagait; maga előtt látta a víz mögött a csipkés bástyákat és a repülő tornyokat, olyan építészet remekeit, mely túlságosan finom lenne a mi lármás, nehézkes bolygónkhoz. Az eredmény a Nagy Csatorna lett. A figyelmében beállt finom változás, amely képessé tette, hogy szépséget vegyen észre abban a Marsopolisban, ahol szépség már nem volt, kezdett kihatni egész életére. Számára minden nő gyönyörű lett. A hangjuk alapján megismerte őket, és külsejüket a hangjukhoz formálta. Valóban gonosz léleknek kell lennie annak, aki vak emberrel nem a legbarátságosabban és legkedvesebben beszél; zsörtölődő asszonyok, akiktől férjüknek egy perc nyugta nem volt, kedveskedő hangon beszéltek Rhyslinggel. Körülötte benépesült a világ gyönyörű nőkkel és jóakaratú férfiakkal. Elhalad egy sötét csillag, Berenice haja, Erdei csikó haláldala és más szerelmes dalok így születtek meg a vándor, az űr asszony
nélküli férfijának érzéseiből, és egyenes következményeként annak, hogy elképzeléseit nem mocskolták be az élet cifra igazságai. Felfogását lágyabbá tette, fűzfarímeit igazi verssé, sőt néha valóságos költészetté alakította. Rengeteg időt fordíthatott gondolkodásra, arra, hogy összehozzon minden kedves szót, úgy, ahogy kell, és hogy addig csiszoljon egy verset, amíg jól nem cseng a fejében. Ha megvan apálya, ha nincs idő dumára, ha a zárak zárva, ha ég a zöld lámpa, ha nincs már több szemle, ha ideje könyörögni, ha bólint a kapitány, ha elkezdenek dörögni – Halld a motorokat! Halld, hogy dobolnak a hátadon, míg görcsben fetrengsz a kínpadon és párnádat őrli a nyakad és a mellkasod majd kiszakad és a hajó is merő szenvedés erőlködés és feszülés! Hogy emelkedik! Hogy liheg! Hogy él! Eleven sír és nyögő acél, bízd rájuk magad! Az űrdal egyhangú üteme nem abban az időben ötlött fel benne, mikor maga is űrhajós volt, hanem később, amikor űrstoppal utazott a Marsról a Vénuszra, és éppen egy régi repülőtársával volt őrségen. Vénusz-Városban énekelte új dalait, és néhányat a régiek közül a bárokban. Valaki mindig akadt, aki az ő részére körbejáratott egy kalapot, mely a vándor énekesnek kijáró összeg kétszeresével vagy háromszorosával ért vissza, a bekötött szem mögött felismert bátor lélek jutalmaként. Könnyű élet volt. Minden űrkikötő az otthona, és minden
űrhajó a saját járműve. Egyetlen kapitány sem tagadta meg, hogy külön súlyként magával ne vigye a vak Rhyslinget és harmonikáját; ő tehát pendlizett Vénuszvárosból Leyportba, Szárazvízre, Új-Sanghajba, vagy vissza, ahogy éppen adódott. Sohasem ment a Földhöz közelebb, mint a New York Fölötti Űrállomás. Még amikor szerződést kötött az Űrutak dalai-ra, azt is valamelyik első osztályú űrjáróban írta alá, valahol Hold-Város és Ganymeda között. Horowitz, az eredeti kiadó, éppen második nászútjára repült, s hallotta Rhyslinget énekelni egy repülősmulatságon. Horowitz azonnal kiadóvállalatára gondolt, és addig nem engedte ki Rhyslinget a kezéből, míg a Dalok teljes terjedelmét egyenesen magnószalagra nem rögzítette a repülő hírközlő fülkéjében. A következő három kötetet Vénuszvárosban préselték ki Rhyslingből, ahol Horowitz az ügynökével addig itatta, amíg el nem énekelt mindent, ami csak eszébe jutott. A Fel, űrhajó!, amint most ismerjük, nem száz százalékig hiteles Rhysling-mű. Nagy része, nem kétséges, Rhyslingtől származik, s az Űrhajós dal hitelessége is tagadhatatlan; a dalok nagy részét azonban halála után szedték össze olyan emberektől, akik vándorlásai közben ismerték meg. A zöld dombok a Földön gyűjtemény húsz év alatt készült el. Közismert első formája Rhysling megvakulása előtt keletkezett, nagy ivászatok során olyanokkal, akik leszerződtek a Vénuszra. Témája legnagyobbrészt az volt, hogy az újoncok mit cselekednének a Földön, ha valaha vissza tudnák fizetni a toborzási előleget, és hazamehetnének. A költemény egy-egy szakasza közönséges volt, mások nem. A refrén azonban felismerhetően a Zöld dombok refrénje. Pontosan tudjuk, mikor és honnan keletkezett a Zöld dombok végső alakja. Vénusz-Ellis-szigeten állomásozott éppen egy űrhajó, melynek a menetrend szerint onnan egyenesen Illinoisba, a Nagytavakhoz kellett mennie. Az öreg Vadászsólyom volt ez, a Sólymok legújabb típusa, s az első, melyet a Harriman-tröszt új politikájának megfelelően a jóval költségesebb
expresszközlekedés lebonyolítására alkalmaztak, földi városok és bizonyos gyarmatok között, menetrendszerűen kitűzött megállókkal. Rhysling elhatározta, hogy ezzel fog visszatérni a Földre. Talán a dalai nem hagyták nyugton, vagy talán egyszerűen csak arra vágyott, hogy még egyszer szülőföldjére, Ozarksra tehesse a lábát. A Társaság akkor már nem engedélyezte potyautasok szállítását, Rhysling tudta ezt, de eszébe sem jutott volna, hogy a szabály rá is vonatkozik. Űrhajósnak megöregedett már, és talán éppen ezért túlzottan ragaszkodott kiváltságaihoz. Nem volt éppen szenilis, de tudta, hogy ő is az űr egyik határköve, akárcsak a Halley-üstökös, a bolygógyűrűk vagy a Brewster-hegylánc. Besétált a legénységi bejárón, majd lement, és kényelmesen elhelyezkedett az első gyorsulásülésen. Ott talált rá a kapitány, mikor utolsó ellenőrzésként végigjárta űrhajóját. – Mit csinál itt? – kérdezte. – Visszaviszem a Földre, kapitány. Rhyslingnek szem sem kellett ahhoz, hogy meglássa rajta a kapitánynak járó négy sávot. – Ezen a hajón nem; tudja a szabályokat. Mozgás, ki innen! Azonnal felszállunk. A kapitány fiatal volt; a Rhysling aktív működése utáni új generáció tagja, Rhysling azonban ismerte ezt a típust: öt év Harriman Hallban, mindössze kadétok számára indított gyakorló utak, megbízható mélyűri tapasztalatok helyett. Semmi közös nem volt a két emberben, környezetük és szellemük egyaránt más volt; s az űr sem volt a régi már. – Kapitány, hát csak nem sajnálja egy öregembertől, hogy hazamehessen? A tiszt habozott – a legénység néhány tagja megállt, és figyelte, mi történik. – Nem tehetem meg. Űrvédelmi Határozat, hatodik paragrafus: „Csak az szállhat az űrbe, aki szerződéses jármű legénységének engedéllyel rendelkező tagja, vagy a fent nevezett járműnek olyan
utasa, aki az e törvény végrehajtási utasításában foglalt szabályoknak megfelelően a menetdíját megfizeti.” Szedje a lábát, és ki innen! Rhysling visszafeküdt, kezét a feje alá tette. – Ha már mennem kell, majd bolond leszek kisétálni. Vigyen ki! A kapitány ajkába harapott, és megszólalt: – Rendőrtiszt! Távolítsa el ezt az embert! A hajórendőr mereven bámulta a mennyezet tartógerendáját. – Nem tudom megtenni, kapitány. Kificamodott a vállam. A legénység többi tagja is, noha egy perccel előbb még ott volt, mintha mind egy szálig kámforrá vált volna. – Akkor alakítson munkabrigádot. – Igenis, uram! Ezzel ő is elment. Rhysling ismét megszólalt: – Figyeljen ide, kapitány! Ne vesszünk össze ezen. Van egy kibúvó, annak alapján elvihet, hogyha akar: A „Bajbajutott űrhajós” záradéka. – „Bajbajutott űrhajós”! Egy frászt! Maga nem bajbajutott űrhajós, maga űrjogász. Tudom én, kicsoda maga, évek óta csavarog a rendszerben. Hát az én hajómon aztán nem! Az a záradék olyan emberek támogatására szolgál, akik lemaradtak a hajójukról, és nem arra, hogy valaki potyán bejárja az egész világűrt. – Kapitány, hát olyan teljes biztonsággal állíthatja, hogy én nem maradtam le az űrhajómról? Szerződéses legénységi tagként jöttem el, és azóta nem is voltam otthon. A törvény szerint jár egyszeri visszaút. – De az évekkel ezelőtt volt. Eljátszotta már a lehetőségeit. – Úgy? A záradék egy szóval sem említi, mikor kell visszautazni; ott csak az áll, hogy ez mindenkinek jár. Nézzen utána, kapitány! Ha nincs igazam, nem csak a saját két lábamon sétálok ki, de az egész legénység szeme láttára alázatosan bocsánatot is kérek. Rajta, nézze meg. Legyen már annyi becsület magában!
Rhysling érezte az emberek bámész tekintetét, de sarkon fordult, és dübörgő léptekkel elhagyta a kabint. Tudta, hogy vakságával a kapitányt lehetetlen helyzetbe hozta, de ez őt nem zavarta, sőt inkább élvezte a helyzetet. Tíz perccel később felharsant a sziréna, hallotta a Felső Állomások részére tülkön kiadott parancsokat. Mikor a kapcsok lágy sóhaja és fülében az enyhe légnyomásváltozás jelezte számára, hogy a felszállás közel van, felkelt, és csoszogva lement a gépterembe, mert a fúvókák közelében akart lenni a kilövés pillanatában. Segítség nélkül is jól tájékozódott bármely Sólyom típusú űrhajóban. Az első lépcső leválása után történt a baj. Rhysling az ellenőr székében ücsörgött, és harmonikája kulcsával babrálva a Zöld dombok új változatát próbálgatta. Hadd szívjam végre a szabad levegőt, ne záruljon rám a rakétabörtön! És valami, valami, valami „Föld” – csak nem akart kijönni. Megint megpróbálta. Csapj arcomba, friss földi szél, ki körülfutsz az ősi gömbön, és átöleled az anyás mezőket s a hűvös, zöld dombokat a Földön! „Ez már jobb” – gondolta. – Mit szólsz ehhez, Archie? – kérdezte a tompa bugásban. – Egész jó. Ki vele, mondd elölről az egészet. – Archie Macdougal, főűrhajós, régi barátja volt, barátja az űrben és a bárpultoknál; segéd volt Rhysling keze alatt több évvel – és jó néhány millió kilométerrel – ezelőtt. Rhysling végigmondta, aztán így szólt: – Könnyű nektek, fiataloknak. Minden önműködő az űrhajón. Mikor még én bajlódtam ezzel, nem lehetett ám elaludni.
– Most sem lehet elaludni. Belemerültek a szakmai dolgokba, és Macdougal megmutatta a direkt meghajtású tompító berendezést, amellyel azt a régi, kézi működésű, nagy érzékenységű vezérművet helyettesítették, amelyet még Rhysling használt. Rhysling kitapogatta a vezérszerkezetet, s addig kérdezősködött, amíg teljesen meg nem ismerte az új berendezést. Szilárd meggyőződése volt, hogy ő még mindig űrhajós, és jelenlegi trubadúri működése csak ideiglenes megoldás a társaság akadékoskodása miatt. Ilyesmi bárkivel megtörténhet. – Látom, azért még be vannak szerelve a régi, kézi működésű tompítótányérok – jegyezte meg, míg fürge ujjait a gépen jártatta. – Csak a kapcsolók nem. Leszereltem, mert eltakarják a tárcsákat. – Nem kellett volna leszerelni. Szükség lehet rájuk. – Nem tudom. Azt hiszem… Rhysling sohasem tudta meg, hogy Macdougal mit hitt, mert ebben a pillanatban történt a baj. Macdougal jól kifogta: egy radioaktív kilövés porrá égette azon a helyen, ahol állt. Rhysling megérezte, mi történt. A régi megszokás ösztönös reflexei működésbe léptek. Rácsapott a vészjelzőre, és egyidejűleg jeleket adott le a vezérlőterem felé is. Azután eszébe jutottak a leszerelt kapcsok. Addig tapogatózott, amíg megtalálta őket, és közben próbált olyan alacsonyan maradni, amennyire csak lehetett, hogy a szigetelőfal minél jobban eltakarja. Csak a kapcsok elhelyezése zavarta. A helyiség olyan világos volt számára, amilyen világos bármiféle helyiség egyáltalán csak lehet, úgy ismert minden zugot, minden műszert, mint harmonikája kulcsait. – Gépterem! Gépterem! Mi baj van? – Ne közeledj! – üvöltött Rhysling. – A helyiség „forró”. – Érezte arcán és csontjain, olyan volt, akár a sivatagi napsütés. Elrendezte a kapcsokat, miután elátkozott valakit, bárkit, hogy nem tette helyre a csavarkulcsot, amire szüksége volt. Akkor nekikezdett, hogy kézzel próbálja elhárítani a bajt. Hosszadalmas
és kényes munka volt. Azonnal elhatározta, hogy a hajtóművet le kell állítani, máglyástól. Először jelentést tett: – Vezérlőterem! – Vezérlőterem, igen! – Leállítani a hármas hajtóművet – veszély! – Macdougal? – Macdougal meghalt. Itt Rhysling, őrségen. Maradj felvételre. Nem kapott feleletet; a kapitány talán megdöbbent, de nem tudott segíteni a gépterem szorult helyzetén. Az űrhajó, az utasok és a legénység volt az ő gondja. Az ajtóknak zárva kellett maradni. A kapitány azonban még jobban elcsodálkozhatott azon, amit Rhysling leadott: A Vénusz mocsaraiban rohadtunk, tüdőnkbe tódult mérgezett szele, fejünk fölött zöldellt a szennyes dzsungel tisztátalan pusztulással tele. Munka közben Rhysling tovább sorolta a naprendszer tagjait: „a Hold durva, ragyogó talaja”, a „Szaturnusz szivárványgyűrűi”, „Titán fagyos éjszakája” – közben állandóan nyitogatta és ürítette a hajtóművet, hogy teljesen kitisztítsa. Egy újabb refrénnel fejezte be: Befogtuk mi az űr porát, mértük értékre, súlyra rögtön: hazánkat vágyjuk látni már, hűvös, zöld dombokat a Földön. Aztán mintegy szórakozottan hozzátette az átjavított első szakaszt: Részegítő, mit az ember érez! Tiszt és matróz, mind a helyén, VIGYÁZZ! KÉSZEN! SZABADESÉSHEZ!
Nő a sötétség, tompul a fény. Rajzik az űrbe a földfia, rajta! Zúg vele gépe az űrön át. Magasra tör ma a földi fajta, messzire, messzire, és tovább! A hajó most már biztonságban volt, és, ha akadozva is, el tudott menni egy hajtóművel. Saját magát illetően Rhysling már nem volt olyan biztos. A „napsütés” hatása erős – gondolta. Nem láthatta a fényes, rózsás ködöt, amelyben dolgozott, de tudta, hogy ott van. Tovább bajlódott azzal, hogy többször megismételt mozdulattal kiterelje a levegőt a külső szelepen át, hogy a radioaktivitás olyan szintre csökkenjen, amit már kibírhat az ember megfelelő védőruhában. Ezalatt még egy refrént bocsátott útjára, az utolsó hiteles Rhysling-sorokat: Csak még egy utolsó leszállást! Csak még egyet, ezért könyörgöm. Csak ragyogj még, te gyapjas ég, ti hűvös, zöld dombok a Földön! Nagy Judit fordítása. A verseket Orbán Ottó fordította
ARTHUR SELLINGS
Új életet kezdeni A Start in Life (1964)
– Így írják, m-a-c-s-k-a – mondta M. – De mi az a macska? – kérdezte Paul. – Hát itt egy macska. Nézd, milyen hosszú, csíkos farka van. De Paul durcásan eltolta magától a könyvet. – Macskát akarok! Igazi macskát, amelyiknek megráncigálhatom a farkát. – A macskák nem arra valók, hogy megráncigáld a farkukat – mondta M. – Tehát így kell írni: m-a-c-s-k-a… – Macska, macska, MACSKA – siránkozott Paul, s apró sarkával a padlón rúgkapált. M egy ideig habozott, aztán visszatért feladatához: – Jól van. A macska a szőnyegen ül. S-z-ő-n-y-e-g. Itt egy szőnyeg. – Felemelte. – Egy igazi szőnyeg. Paul megvetően szipogott, majd a gyerekek könyörtelen logikájával megkérdezte: – Honnan tudod, mire való a macska, és mire nem, hisz nincs macskánk!? Ha M. emberi lény, most felsóhajtott volna. De az adott körülmények közt azon töprengett, vajon a gyerek kérdése helyese, vagy sem. Helyes, döntötte el, mert gondolkodóképességre mutat, s nem helyénvaló, mert akadályozhatja a tanulásban. Helen egészen más. Figyel és ismétli a szavakat, de nála sohasem lehet bizonyos abban, vajon valóban érti is őket. – Miért nem lehet igazi macskánk, M? – kérdezte Paul. – A könyvben a fiúnak van macskája. Miért nem lehet nekem is macskám, igazi élő macskám, nem olyan, ami csak könyvben van? Ugyanolyan élő macska, mint amilyenek mi vagyunk.
M agyának szövedékében különféle gondolatok keringtek. Az egyik, hogy ő maga valójában nem élő – nem igazán élő. És erre olyasféle érzés fogta el, amit az emberek fájdalomnak neveznének. De nem fájdalom volt, hanem annál rosszabb, mert a robotok fájdalmat nem érezhetnek. A másik, hogy milyen bajos dolog afféle könyvekből tanítani, amelyek Paul és Helen számára ismeretlen körülmények közt mutatják be a gyerekeket, milyen bajos örökké kitérni a kérdéseik elől, halogatni a választ… – Abban a történetben, amelyet múltkor lefekvéskor olvasott fel nekem, a boltban vettek egy macskát. Miért nem vehetünk mi is boltban macskát? – Felemelte fejét, és siránkozó cérnahangon hozzátette: – És hogyan kell venni? Igazán beszélnem kell már J-vel, töprengett M, hogy legyen kissé óvatosabb, mit olvas fel nekik. J. túlságosan könnyed, túlságosan nemtörődöm. – Hogyan kell venni? – ismételte meg Paul M. fémtérdét rángatva. – Hát úgy, hogy adunk valamit valamiért. Például… – itt elakadt. Valóban annyit jelent, hogy adunk valamit valamiért? A felnőttek, hallotta, ilyenkor beszéltek erről – akkoriban, amikor még voltak felnőttek. Tréfálkoztak rajta, ahogy az emberek szoktak, mert a „venni” és – mi is volt a másik? – az „eladni” szavak itt semmit sem jelentettek. – Nem fontos – mondta M. – Mi a fontos? – Az, hogy megtanuld a leckédet. – Nem így értem, hanem hogy mit jelent az, hogy fontos? – Ha szorgalmasan tanulsz, majd megérted, mit jelent. – Alighogy kimondta, rájött, hogy ez nem hangzik túlságosan meggyőzően, különösen egy hatéves kisfiúnak. Ezért sietősen hozzátette: – Majd ha megtanulod valamennyi hosszabb szó jelentését, akkor elolvashatod az összes könyvet, ami csak van. Az összes vastag könyvet azokkal a hosszú-hosszú szavakkal. A vastag könyvek emlegetése M. legnagyobb meglepetésére ezúttal nem csillantott fel fényeket Paul szemében.
– Csupa hazugság! – fortyant fel a gyerek. – Nem akarok tanulni. A könyvek összevissza hazudoznak olyan dolgokról, amik soha meg nem történtek. Nincsenek se macskák, se fák, se… – keserű zokogásba tört ki. – Nem „akik”, hanem „amelyek” – szólt M, de a következő pillanatban már megszidta magát érte. Mintha számítana valamit most, amikor már csak négyen vannak. Kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa a kisfiút. De Paul félrelökte. – Ugyan, ugyan – mondta M, s megpróbált olyan hanglejtéssel beszélni, mint az emberek: lágyan, szelíden, megnyugtatóan, de tudta, hogy ez nem sikerülhet neki. – Hát fáink vannak. Paul felpillantott kipirult, méltatlankodó arccal. – Azok nem fák! – vágott vissza hevesen. – Az csak mindenféle vacak gizgaz. Az igazi fára fel lehet mászni. – Hát az imént nem azt mondtad, hagy amit a könyvek a fákról írnak, csupa hazugság? – kérdezte M. Ezúttal sikerült neki suttogóra fogni a hangját, hogy a gyerek megértse, csak ugratni akarja. Remélte, hogy megérti. De Paul ismét csak zokogásba tört ki. – Léteznek fák – ismételte makacsul M. – Legalábbis léteztek. És majd megint lesznek. – Nem akart arra gondolni, milyen kicsi a valószínűsége ennek, ezért nem is gondolt rá. – Saját szememmel láttam őket. M-nek csak hiszel? – kérdezte. Újból kinyújtotta a kezét, s a kisfiú most nem lökte el. M. kemény, hideg, fémes ölébe vetette magát. – Ó, M! – zokogott. – Ó, M! – De ezek a könnyek már nem a harag és a magányosság könnyei voltak, hanem a közös sorsban való osztozás könnyei, úgyhogy M, ha ember lett volna, tán ugyancsak sírva fakad. Ehelyett esetlen, otromba ujjaival megsimogatta Paul nedves, szőke fürtjeit. – Jól van, jól van – mondta, de ezúttal túl hangosan, túl gépszerűen, úgyhogy elhallgatott, és csak ringatta a kisfiút a karjában, hintáztatta, amíg a sírás elcsitult.
S még akkor is ringatta, amikor J. Helennel bejött a kertből. Helen, az ajtón berontva, izgatottan kiabálta: – Ide nézz, mim van nekem!? Egy virágom! Egy igazi virágom! – Pszt – mondta M. susogva, ami úgy hangzott, mintha gőzszelep sziszegne. – Ó – mondta Helen –, nem kelthetném fel Pault, hagy megmutassam neki a virágomat? – A betegesen sárga virágot arca elé emelte. – Nem – válaszolta M. –, nagyon elfáradt. Nem kellett volna különórát adnom neki. – J.-hez fordult: – Miféle virág ez? – Csak úgy nőtt – válaszolta J. – Az ágyasokban találtam, a növények közt. – Igazat mondasz, J? J. nemcsak a rossz lelkiismerete miatt rázta tagadólag a fejét, hanem azért is, mert tudta, hogy M. tudja az igazságot. – El… elültettem néhány magot. Az egyik magos zsák kinyílt, s a padlón magokat találtam. Mi baj lehet ebből, M.? – De hisz megegyeztünk, hogy semmihez sem nyúlunk! Nem tudjuk, miből mi lesz. – Ne félj, M. Mielőtt elültettem volna őket, mindent elolvastam róluk egy könyvben. A gyerekeknek, gondoltam, szükségük van valamire. Olyan keveset kapnak… – Nem gondolod, hogy itt volna az ideje, hogy lefektessük őket? – szólt M. figyelmeztető hangon. Észrevette, hogy Helen a háta mögé rejti a szánalmas virágot. – Persze, persze – válaszolta J. – De ami ezeket a virágmagokat illeti, M, azt gondoltam, talán… Dadogni kezdett. Egyik robotnak sem voltak arcizmai, amelyekkel szavak nélkül is kifejezhetett volna valamit, de ahogy most M. ránézett – lehajtott fejjel, ívelt szemöldöke alól rászegezett fénylő szemmel – az épp elég figyelmeztetés volt. – Jól van, M. Add ide a fiút. Gyerünk, Helen. Lefeküdni! De Helen nem fordult meg. Felnézett M-re. – Ugye, megtarthatom a virágot, M?
– Hát persze, Helen – válaszolta M. épp csak egy pillanatnyi habozás után. Ha valami baj történt, azon már úgysem lehet segíteni. – Majd töltök vizet egy pohárba, s akkor ott tarthatod az ágyad mellett. Jó lesz? – Ó, köszönöm, M, köszönöm! – Odaszaladt M-hez, és átölelte a lábát. M. gyengéden felemelte, de kartávolságnyira tartotta magától. Másként a kislány megcsókolta volna, mert Helen mindig jobban kimutatta érzelmeit, mint Paul. És az a gondolat, hogy csakis ő, a hideg, érzéketlen fém testesíti meg az anyát, hogy nincs más, akit a gyerek megcsókolhat, M-ben kisebbrendűségi érzetet ébresztett. S akár úgy tervezték meg, hogy képes legyen erre az érzelemre, akár nem, M-et túlságosan is gyakran elfogta. Amikor leállította Helent a padlóra, meglátta rajta azt a csalódott kifejezést, amely mindig kiült az arcára, valahányszor M. kénytelen volt megtagadni tőle valamit, amire vágyódott. De a pillantás, amelyet M-re vetett, mielőtt J. után indult, most valahogy más volt, mint egyébként, hasonló alkalmakkor. M. sokáig nézett a kislány után. Sőt még akkor is csak bámult utána, a maga esetlen, emberietlen testtartásában, amikor J. visszatért. Mihelyt J. leült, ő is leült a szemközti székre. Azt a szokást is az emberektől sajátították el, hogy leüljenek, s erről akkor sem szoktak le, amikor az emberek meghaltak. J. izgett-mozgott a széken. – Helen ma nem akarta, hogy meséljek neki – mondta. – Igazán? – szólt M. Hallgatásba merültek. – M. – mondta végül J. – Nem haragszol rám, ugye? Mármint a virágok miatt. – Csak buta vagy, és kész – válaszolta M. – Nem szabad ilyen kockázatokat vállalnunk. Baktériumok, spórák, nem tudjuk, mi minden baj származhat az új dolgokból. – De hisz minden betegség ellen beoltottuk őket! Nem emlékszel, M? Hát nem én tartottam őket, amikor beléjük szúrtál a tűvel? – Ugyan, hagyd már abba! – válaszolta M. bosszúsan. Persze
hogy emlékezett rá. Hogy is felejthette volna el? Azok az első évek, amikor annyi mindenre kellett emlékezni az utolsó, sietős utasításokból. Hogyan kell tisztába tenni és megfürdetni a csecsemőket olyan kezekkel, amelyeket nem erre szántak. Hogyan kell ápolni őket gyerekbetegségekben, amelyeket esetleg az oltások ellenére is megkapnak. Hogyan kell megtanítani a gyerekeket olyasféle dolgokra, amelyekre M-éket nem tanították meg, mert nekik vagy feleslegesek voltak, vagy már eleve beléjük építették őket. Robotok nem kaphatnak idegösszeomlást, a robot szervezete más, mint az embereké. De egy csecsemő felnevelése, tűnődött M, szinte reménytelen feladat egy robotnak. M. agyában állandóan ijesztő képzet kísértett – az a fantasztikus kép, hogy egyszer a túlerőltetés következtében felrobban, fogaskerekeket, rugókat, szintetikus agysejteket repítve szerteszét. Ez a képzet tért vissza most is, a mindig vele járó félelemmel, zavarodottsággal együtt. J-vel másként állt a dolog. M. elnézte őt, ahogy ott ül a heves, megrovó szavaktól némán. Felidézte az első napokat, a legelső napokat, mielőtt még e súlyos felelősség terhét a vállukra rakták. Milyen gondtalanul éltek akkor! Erről tanúskodott az a mód is, ahogy az emberek őt és J-t mint nőt és férfit kezelték. Ami csupán abból a véletlenből adódott, hogy J. jelzése férfinévhez hasonlított, az övé meg női névhez. J. régebbi modell volt, ezért is kapott az ábécében előbb előforduló betűjelet, ezért esetlenebb, vaskosabb, ezzel szemben ő, M. csinosabb, kisebb, mozgékonyabb és formásabb. Sőt neki a hangja is lágyabb. S amellett ösztöne is gyorsabban működik, mint J-é, a modora csiszoltabb, s persze sokkal hajlamosabb az aggodalomra. J. annak idején részt vett a férfiak tréfálkozásaiban, igyekezett megérteni a vicceiket, s esetlen táncokat járt, hogy felvidítsa őket, amikor rossz hangulatba estek. M. pedig közben megtanult főzni, jóllehet ez éppúgy nem tartozott rá, mint a táncolás J-re. Az emberek társaságában egyre inkább úgy viselkedtek, mintha férj és feleség volnának. – J. olykor azzal kérkedett, hogy
ő az idősebb és a tapasztaltabb, mire M. gúnyosan megjegyezte, hogy ebből még nem következik, hogy ő az okosabb is. J, mióta az utolsó felnőtt is meghalt, mindenekelőtt a gyerekek boldogságával törődött, M. a biztonságukkal. És M, mint az olyan asszony, aki tudja, hogy intelligensebb férjénél, megpróbálta minél ritkábban kimutatni az eszét. De most úgy érezte, beszélnie kell. – Ha bármikor, bármi éri őket, egyedül maradunk. Úgy látom, te nem egészen érted, milyen törékenyek az emberek. – Dehogynem, M. – És nemcsak a testük – folytatta M, mintha meg sem hallotta volna J. válaszát. – Óvatosabbnak kell lenned abban is hogy, mit olvasol nekik. – Miért, mit olvastam? – Ne olvass afféle történeteket, ahol a gyerekeknek olyan holmijuk van, amilyen nekik nem lehet. Maradj a tündérmeséknél. – De kevés a tündérmese. Már mindet kívülről tudják. S különben is, az emberek nem tartották volna meg ezeket a mesekönyveket, ha a gyerekeknek ártalmasak volnának. Nem? – Ó, ó, ó! Néha igazán nem értem, mi jár a te nagy kockafejedben. Hát nem látod, hogy ezek a mesék nem volnának ártalmasak, ha a saját anyjuk és apjuk olvasná fel nekik? – Hogyne látnám. Csak nem gondoltam arra, hogy… – De miért nem gondolkozol? – vágott közbe M. élesen. J. lesütötte a szemét. – Gondolkozom – mondta rövid szünet után, majd felpillantott. – Azt gondolom például, hogy rövidesen meg kell mondanunk nekik. Mármint az igazat. – Miért mondod ezt? – kérdezte hirtelen félelemmel eltelve M. – Hát, mert néha olyanokat mondanak. Ahogy a nagy ajtóról kérdezősködnek, ahogy a szemük örökösen rajta jár. Ilyen apróságok miatt. – Tudom – szólt egy idő után M. – Csakhogy félek. Félek, hogyan fogadják, s milyen hatással lesz rájuk, ha megtudják. Hosszú percekig hallgattak. Aztán J. megszólalt:
– Nem találhatnánk ki mi is egy tündérmesét? Egy mindent felölelő nagy tündérmesét, úgyhogy sohase kelljen megmondanunk az igazat? M fémkezét J. kezére tette. – Kedves J, ki tudsz te találni akár csak egy nyúlfarknyi tündérmesét? J. némán, tagadólag rázta a fejét. – És én sem tudok – mondta M. – De még ha tudnánk, akkor se tarthatna ez sokáig. Csak szakadatlan, hosszas kerülgetése volna a válaszoknak, a mostani apró kerülgetések helyett. S különben is, két-három év múlva elég erősek lesznek ahhoz, hogy maguk is kinyissák a nagy ajtót. Nem tudjuk majd megakadályozni őket. Addigra meg kell tudniuk az igazat. Meg kell érteniük az apró igazságokat, hagy a nagy igazság ne okozzon nekik túlságosan nagy megrázkódtatást. – Ami engem illet – mondta J. –, nem látom be, hogy ha megtanulják a „macska” szó helyesírását, vagy azt, hogy két csavar meg két csavar az négy csavar, az mennyiben készíti fel őket. – Persze hogy nem látod be! – mondta M, és hangja ismét élessé vált. Mert tudta, hogy J. a maga egyszerű, közvetlen módján közelebb jutott az igazsághoz, mint ahogyan M. ezt hajlandó lett volna elismerni. – Az értelmi képességük fejlesztéséről van szó. A fegyelmezésről. A felkészítésről. – Jó, jó. Nem szóltam semmit – vágta rá sietősen J. – Te tudod a legjobban M, mit kell tenni. Mindig te tudod a legjobban. De M. hamarosan rájött, hogy nem lehet tanítani az apró igazságokat, ha valaki a nagy igazságot állandóan kikerüli. Mert a gyerekek egyre növekvő zavarodottsága megbénította akaratukat a tanuláshoz. Még mindig az első elemisták tananyagán nyűglődtek. M. hosszú órákon át tanulmányozta a tankönyveket, amíg a gyerekek aludtak, igyekezett pedagógiai módszerét tökéletesíteni,
megpróbált rájönni, hol vétette el a dolgot. A gyerekek agya jól fogott. A kérdések száma sohasem csökkent. Sőt egyre bonyolultabbak lettek, mind váratlanabbul álltak elő velük, hogy megpróbáljanak áttörni tanítójuk kitérő válaszainak mind sűrűbb hálóján. És M. egyre világosabban látta, hogy minden egyes kitérő válasz egy-egy lépés visszafelé. Megpróbálta hosszú, idegen szavakkal megválaszolni kérdéseiket, s amikor újabb magyarázatot kértek rájuk, azt mondta nekik, hogy egyszerűbben nem tudja megfogalmazni, csak ha szorgalmasan tanulnak, akkor fogják megérteni, miről van szó. Ez a fortély sem vált be, mert a gyerekek egykettőre átláttak rajta. Elárulta a pillantásuk, ahogyan néztek rá – az az immár jól ismert, sértődött bizalmatlanságot tükröző pillantás. A döntő pillanat akkor következett el, amikor Paul olyan kérdéssel állt elő, amelyet M. nem hagyhatott válasz nélkül. Az a kérdés volt, amelyet előbb-utóbb minden gyerek feltesz az anyjának, csakhogy ezt M. nem tudhatta. Amikor egy unalmas, vontatott számtanlecke kellős közepén Paul váratlanul megkérdezte tőle: „M, hogyan jöttem én a világra?”, M. zavarba jött, bár nem olyanformán, mint az anya, akit a kérdés felkészületlenül ér, de azért ő is zavarba jött. Előbb ösztönösen azzal akart kibújni a válaszadás elől, hogy Paul óra alatt ne foglalkozzék ilyen, oda nem tartozó kérdésekkel. De a kisfiú aggódó arcocskája láttán letett erről a szándékáról. S azt is látta, hogy Helen rápillant, ajkán ugyan halvány mosoly jelenik meg, de arckifejezése merev, makacs, sőt vádoló. – Nos – válaszolta M. –, hát az… J. is ott volt, M. segélykérőn rápillantott, de jól tudta, hogy nem várhat tőle segítséget. Tehetetlenségét kifejező kézmozdulata teljesen felesleges volt. – Helen azt mondja – szólt Paul –, hogy egy nagy gép csinált minket. Azt mondja, hallja néha a bugást. Azt mondja, akkor csinál csecsemőket, amikor búg. – „Ó, nem, gondolta M, csak ezt ne! Ez nem volna helyes. Ilyesmit nem szabad hinniük. Nem a gépek az urak. A gépeket
emberek csinálták. Gépek sohasem csinálhatnak embereket. De hát mi egyebet gondolhatnának? Nem érthető ez, amikor önmagukon kívül más embert nem ismernek, s amikor két gép irányítja az életüket?” – Te ilyesmit hiszel, Helen? – kérdezte. De Helen csak lesütötte a szemét. – És te, Paul, te ezt elhiszed? – Nem tudom, mit higgyek. – Hallottál már valaha gépeket búgni, Paul? – Nem hallom őket – vágott közbe Helen –, hanem érzem. Érzem, ahogy lüktetnek. – Hirtelen elhallgatott, újból lesütötte szemét. – De hát mindketten tudjátok, hogy ezek a gépek levegőről, világosságról, és minden egyébről gondoskodnak számunkra. Odalent laknak, nagyon-nagyon mélyen. És szorgalmasan dolgoznak, mint minden jó gép. – Ha nem a gépek csináltak minket – kérdezte Paul –, akkor honnan jöttünk? Valahonnan jönnünk kellett. Ahol fák és macskák vannak… meg a többi fiú és lány. – Cérnahangocskája sikolyba torzult. – Miért zártok el minket tőlük? – Mit mondasz? – szólt megdöbbenve M. Hogyan tárhatja fel előttük apránként az igazságot, ha ilyesmit gondolnak? – Miért nem játszhatunk soha velük a fák között? Miért tartjátok állandóan zárva a nagy ajtót? – Paul szemét könnyek öntötték el, de nem sírt hangosan. És az, hogy a kisfiú nem bömbölt, megérlelte M. elhatározását. – Elmondom nektek – szólt. Egy pillantást vetett J-re. J. lassan bólintott. Még ő is belátta, hagy ezúttal nem lehet elkerülni a választ. A gyerekek szeme tágra nyílt. Egymásra néztek, majd M-re. – De mielőtt elmondanám – mondta M. –, ígérjétek meg, hogy bátrak lesztek. Olyasmit fogtok hallani, amit nem vártatok. Mindkettőtöket anya és apa csinált. J. és én csak azért vagyunk itt, hogy gondoskodjunk rólatok, hogy felnőjetek, erősek és okosak legyetek. A te apád és anyád, Paul, s a tied is, Helen, meghalt.
Valaha húsz ember volt itt, de már mind meghalt. – Ezt tudjuk, mit jelent – mondta Helen. – Nem élnek, olyanok, mint ez a szőnyeg és ez a szék. De hol vannak? Miért nincsenek itt, még akkor is, ha halottak? M némi megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy a gyerekeknek fogalmuk sincs arról, mi a halál. Talán mégsem lesz olyan nehéz a dolga. Ezt később megmagyarázza, amikor már elmondta nekik, miért olyan fontos, hogy életben maradjanak. De vajon ők is fontosnak fogják-e tartani, ha már megmondta nekik, amit meg kell mondania? – Mert a halottaknak nincs helyük az élők közt. Legfeljebb az élők gondolataiban. J. és én gyakran gondolunk a szüléitekre és a többiekre. Igaz, J? – Mit mondasz? Persze, persze. – Mert minket is ők csináltak – folytatta M. – Nem éppen a ti apátok és anyátok, hanem hozzájuk hasonló okos emberek. Mi hálásak vagyunk nekik, s örülünk annak, hagy megcsináltak minket. Ezért örülünk annak is, hogy a gondotokat viselhetjük. És ezért kell nektek igyekeznetek, hogy olyan okosak legyetek, mint ők voltak. A gyerekek zavarodottan néztek rá. – Azt akarod mondani – szólt cérnahangján Paul –, hogy azért kell okosnak lennünk, hogy mi is csinálhassunk olyan embereket, mint ti vagytok? – Nem ezt akartam mondani – válaszolta M. –, nektek olyanokat kell csinálnotok, amilyenek ti vagytok. – De hát mi nem tudunk – mondta Helen megrökönyödve. – Nem vagyunk hozzá elég okosak. – Azt hiszem – válaszolta M. –, ehhez nem kell okosnak lennetek, ha majd eljön az ideje. Másért kell okosnak lennetek. Felállt, s a nagy ajtóhoz lépett. – Gyertek velem – mondta. Egy pillanatig csak bámultak utána, nem akartak hinni a szemüknek. Aztán izgatottan kiabálva M. után futottak. – M. kivisz minket!
– Felmászhatunk a fákra, M? – Vannak ott boltok? M hátrafordult, fémkezét a tolózáron tartotta, s lenézett a lába körül ugrándozó gyerekekre. – Fák nincsenek odakint. Se boltok. A gyerekek meghökkenve néztek fel rá, szinte megdermedtek. – Hát akkor minden hazugság, ami a könyvekben van? – kérdezte lassan Paul. – Nem, nem hazugság. Csak minekünk nincsenek fáink és boltjaink. De valamikor voltak. – Úgy, mint a tündérmesékben? Egyszer volt, hol nem volt? Minden csak volt? – És most semmi sincs? – kérdezte Helen. M. J. felé fordult, és így válaszolt lassan a kérdéseikre. – Megmondtam nektek, hogy olyasmit fogtok hallani, amit nem vártatok. Bizonyosak vagytok abban, hogy még most is ki akartok menni? Egyikről a másikra nézett. Azt hitte, félni fognak. De nem mérte fel, milyen hatással volt a gyerekekre az, hogy örökkönörökké bezárva kellett élniök, nem fogta fel, milyen csoda számukra, hogy végre kimehetnek. – Igen. Vigyél ki, kérlek! – válaszolta Helen. – Igen, M. – válaszolta Paul. – Vigyél ki, kérlek! Amikor M. félrehúzta a tolózárat, olyan érzés fogta el, mint az utolsó emberek halálakor. A tehetetlenség érzete. Az a nyugtalanító tudat, hogy ha valaki élettelen tárgyakkal foglalkozik, a kétszer kettő az mindig négy és semmi más, de ha valaki emberekkel, emberkékkel – sőt elsősorban, ha emberkékkel – foglalkozik, a válasz esetleg teljesen más lesz. Félretolta az ajtót. Homályosan megvilágított folyosó tárult eléjük. – Ó! – kiáltattak csalódottan a gyerekek. – Gyertek! – szólt rájuk sietősen M. Kézen fogta a gyerekeket. S ekkor észrevette, hogy J. nem jött velük az ajtóhoz. Visszahúzódott, zavarodottan.
– Te nem jössz velünk, J? – Dehogynem, dehogynem – válaszolta, s utánuk kullogott. – Most aztán ne rosszalkodjatok – figyelmeztette M. a gyerekeket. – Fogjátok a kezemet! Ahogy végigmentek a folyosón, Helen megszólalt: – Érzem. – Én is érzem – jegyezte meg Paul. A gépek enyhe rezgése felerősödött. Lementek néhány lépcsőn. – Most már hallom is – szólt Helen. – És mindjárt látni is fogod – mondta M, amikor befordultak egy kanyarba. Itt voltak hát a gépek, a nagy gépek, zümmögtek, zümmögtek, a műszertáblákon fények villogtak. – Oóó! – lihegett a kisfiú. – Nézd azt a nagy forgó kereket! – Ez ad nekünk levegőt – mondta M. Paul mély lélegzetet vett. – Milyen furcsa szag van itt. – Ózon – mondta M. – Mi az az ózon? – Nem tudom pontosan – válaszolta M. – Valamilyen különleges fajta levegő. A könyvek mindent megmagyaráznak. Hogyan kell megállítani a gépeket s hogyan kell újra megindítani, s felgyorsítani. Akkor kellene látnotok őket, amikor igazán dolgoznak. Most üresen járnak. De ha nekilendülnek, az csodálatos. – Miért, akkor mit csinálnak, M? „Jól megy a dolog, gondolta magában M. Meg fogják érteni, mert most meg akarják érteni.” – Gyertek velem – mondta nekik –, s megmutatom nektek. – Egy folyosón át a kormányfülkébe vezette őket. De itt újból elfogta a kétkedés. Keze habozva pihent a kapcsolón. És aztán, mivel tudta, hogy nincs visszaút, megfordította. A gyerekek levegő után kapkodtak, egy lépést hátráltak, attól féltek, elesnek. M. a vállukra tette a kezét. – Nincs semmi baj! – nyugtatta őket.
A képernyő, úgy tűnt, felettük, alattuk, körülöttük ível. Mintha a Világegyetem dobogó szívében függtek volna. De a gyerekek nem ismerték a Világegyetem szót, hisz most láttak először csillagokat, ezért úgy érezték, mintha egy nagy álomvilágban, nagy és csodálatos álomvilágban lebegnének. A csendet hosszú percek után Paul törte meg. De csak egyetlen szót suttogott: – Csillagok! – És nem Helenhez, M-hez vagy J-hez szólt, s nem is önmagához. Hanem azokhoz, a csillagokhoz. – Gyémántok – mondta Helen. – Mint a mesékben, gyémántok, rubintok és smaragdok. Nyúlj ki, és adj egyet, hogy megfoghassam! – Azt nem lehet – válaszolta M. – Mit gondoltok, milyen messze vannak? – kérdezte, de közben már ráeszmélt, hogy ez a kérdés semmit sem jelent számukra. Ám Helen túlságosan izgatott volt ahhoz, hagy tovább feszegesse a dolgot. – Nézzétek – mondta –, nézzétek azt a nagy-nagy felhőt! A végtelen világűr végtelenül tiszta mélyén az a valami valóban olyan volt, akár egy felhő. Nem is lehetett más egy gyerek szemében, aki még sohasem látta a Földről az eget. De Mben akarva, nem akarva megszólalt a tanító: – Az egy köd. Helen nem is hallotta. Fel-alá táncolt, tapsolt. – Ez az én felhőm! Majd valamilyen nagyon-nagyon szép nevet keresek neki. És te, Paul? Nem akarod azt a nagy kék meg azt a nagy vörös csillagot? De Paul zavarodottan elfordult a képernyőtől. – Mi baj, Paul – kérdezte M. – Nem értem – válaszolta. – Mit nem értesz? – Hogy miért rejtegettétek ezt előlünk egészen mostanáig? – Mert… – M. elakadt. – Mert nem tudtam, hogyan fogadjátok. – Hogyan fogadjuk? – mondta Paul, s noha szavainak kérdő hangsúlyt adott, mégis különös önbizalom csendült ki belőlük. – De hát miért?
Helen is értetlenül fordult el a képernyőtől. Egek, töprengett M, hát minden elővigyázatosság felesleges volt? Csak utasításokat hajtott végre, a tőle telhető gondossággal. És a józan esze is azt diktálta, hogy ezek az utasítások bölcsek voltak. De valóban bölcsek voltak-e? Talán ő is meg a szülők is túlbecsülték a veszélyeket. Tálán mert ők tudták, mi az, ha valakinek egy egész világ van a talpa alatt, nem ismerték fel, hogy az olyan gyerekeknek, akik a világűrben születtek, ez nem ugyanaz. De nem, tűnődött magában, a teljes igazságot még nem ismerik. És most azt is elmondta nekik. Hogy ez az első s valószínűleg hosszú-hosszú ideig az utolsó csillaghajó, mert csillaghajót nem lehet naponta útnak indítani a világűrbe. És az ilyen sok-sok évig tartó utazásra nem is olyan könnyű önként vállalkozó férfiakat és nőket találni. Az utazás hosszú évekig tart, s talán sohasem érnek el a célhoz, meghalnak, mielőtt odaérnének. De mielőtt meghalnának, gyerekeik születnek, akik majd folytatják a feladat végrehajtását. S elmondta azt is, hogy miképp keletkezett a baj. Hogy miért haltak meg idő előtt az emberek. Hogyan sújtott le a betegség az első nemzedékre, mielőtt még elég messzire jutottak volna a csillagközi űrben, de ahhoz már túl messzire, hogy visszaforduljanak. Ismeretlen sugárzások olyan betegséget idéztek elő, mely az idegrendszerüket támadta meg, s amelyet az összes felnőtt megkapott. Hogy e betegség épp a két gyerek születése előtt tört ki rajtuk. S hogy miképp segédkezett M. a születésüknél a legjobb tudása szerint, mert addigra már a legénységből csak kevesen maradtak, s akik még éltek, azokat is elfogta a leküzdhetetlen bénulás: a halál hírnöke. És aztán meghalt mind a két gyerek anyja is, meg mindazok, akik a legénységből addig még életben maradtak. De most már nem remény nélkül haltak meg. Nem minden remény nélkül. M. az elbeszélés közben ráeszmélt, hogy a gyerekek nemigen tudhatják, mi a csillag és a csillaghajó. Ezért egy kis kitérővel elmagyarázott nekik egyet s mást, amit tudott a Világegyetemről,
óriási mélységeiről és távolságairól, s hogy mekkora vállalkozás átszelni e térségeket. Elmagyarázta, hogy azért kell neki és J-nek annyira vigyáznia rájuk, azért kell őneki és J-nek megtanítani őket olvasni s megértetni a könyveket, hogy folytathassák a nagy vállalkozást. Mert egy szép napon le kell ereszkedniük az űrhajóval egy új világba. Ő és J. ezt emberi segítség nélkül nem tudják megtenni. J. elmondta nekik, hogy miért hozták őket magukkal az emberek – azért, hogy a leszállás és a Földről való kilövés közben a rendkívüli megterhelések idején navigáljanak. No meg azért, hogy felderítsenek olyan világokat, amelyeket az emberek esetleg nem deríthetnének fel. Ők azonban ezt a feladatot emberi tervezés és irányítás nélkül nem képesek végrehajtani. J. elhallgatott. M. is némán várt. Túl sokat mondtak el egyszerre, nem is lehetett elvárni a gyerekektől, hogy az egészet megértsék. Így hát csak vártak. Elsőnek Paul szólalt meg, de szavai kissé váratlan fordulatot vettek. – Akkor hát ti… te és J. – mondta M-hez fordulva – nem haltok meg? – Mi nem – válaszolta M. – Mi továbbra is vigyázunk rátok, s aztán a ti gyermekeitekre. Mi tovább dolgozunk, mint minden jó gép. Most már bevallhatja, mi köztük a különbség. Jobb lesz így. – Ti nem vagytok gépek! – szólalt meg Helen határozott hangon. – Ti túl okosak vagytok ahhoz, hogy gépek legyetek. – Hát akkor okos gépek vagyunk – mondta M, s aztán attól tartva, hogy eltérnek a tárgytól, hozzátette: – Látjátok, ezért nincsenek itt fák, macskák, és ezért nincs itt több gyerek. Túlságosan messze vannak, akárcsak a csillagok. – Ezek közül a csillagok közül melyik a Föld? – kérdezte Paul. Ajkáról furcsán hangzott a szó. – Innen nem látni – felelte M. – Túlságosan messze van. Meg aztán a Föld nem is csillag. Hanem bolygó, amely egy csillag körül kering.
– Melyik csillag körül? – kérdezte Paul, s M. ráeszmélt, hogy nem tudja. – Majd megnézem – válaszolta sietősen, s remélte, hogy kiismeri majd magát a térképeken –, s akkor megmutatom neked. Jó lesz? – Ezt a Földről is mindet látni lehet? – kérdezte Helen. – Nem, így soha. Van amikor egyáltalán nem lehet látni, mert túlságosan fényes az ég. – De akkor csakugyan messze vagyunk onnan – szólalt meg Paul izgatottan. – A Földön fák vannak, macskák, s mind az a többi dolog. És… gyerekek, olyanok, mint mi. Csak ők ezt naponta láthatják. Hisz akkor most is… – De sok más is van ott – vágott közbe M. – Rossz is, nemcsak jó. Olyan dolgok, amelyektől mi, hálistennek, megszabadultunk. – Miféle rossz dolgok? – kérdezte Helen. – Olyasmi, hogy az örökös körbeforgás miatt az emberek szédülnek? – Nem – válaszolta M. – Attól senki sem szédül. Mi most nagy sebességgel haladunk, de azért, ugye, nem szédülünk? Nem, de hidd el, Helen, voltak ott rossz dolgok… nagyon is sok volt. – Hirtelen egy gondolata támadt. – Máskülönben a szüléitek és a többiek nem akarták volna otthagyni a Földet. Nemigaz? – Igaz – ismerte be Paul, de nem nagy meggyőződéssel. És ekkor megszólalt J. – J, aki egész idő alatt hallgatott, mert attól félt, hogy elrontja a dolgot. – Hát nem értitek? – tört ki belőle. – Megunták, hogy örökkönörökké ugyan a körül a kis csillag körül keringjenek. Nem szédültek, de megunták a dolgot, nagyon-nagyon megunták. És nem akarták, hogy a gyerekeik ugyanígy éljenek. Azt akarták, hogy jobb életet, hogy új életet kezdhessenek… Amilyen hirtelen rákezdte, ugyanolyan hirtelen elhallgatott. Elfordult, mintha attól félt volna, hagy valami ostobaságot mondott. M. megérintette társa szögletes vállát. Csak egy pillantást vetett a gyerekek arcára, s látta, hogy J. ennél okosabbat már nem is mondhatott volna. J. visszafordult. M még mindig a vállán
tartotta a kezét. – És amikor elérünk abba az új világba – kérdezte Paul –, ott lesznek fák és macskák? – Lehet, hogy lesznek fák – válaszolta M. – És esetleg macskák is. – Mert emlékezett rá, hogy az emberek beszélgettek ilyesmiről. – Bármi lehet ott. Hirtelen bűntudatot érzett. Helyes-e, hagy a többit nem mondja el? Már-már belefogott, de aztán meggondolta magát. Nem, a válságon túljutottam. Ez a fő. – Bármi? – kérdezte Paul. – Óriások is? – tudakolta Helen ámulattól tágra nyílt szemmel. – Varázslók? Elvarázsolt kastélyok? – Igen – válaszolta M. –, és még sok egyéb. Persze nem kezeskedem érte; de minden lehetséges. Minden az égvilágon. Így aztán nem tette hozzá, hogy erre még százhúsz évig kell várniuk. Ezt ráér megmondani. Vámosi Pál fordítása
A civilizáció nem más, mint az a távolság, amit az ember maga és a szervei által kiválasztott salakanyagok közé helyezett. – Brian W. Aldiss –
A jövő társadalma
PHILIP K. DICK
Az előszemélyek The Pre-Persons (1974)
Walter épp királyosdit játszott, amikor a ciprusligeten túl megpillantotta a fehér teherautót. Az abortuszkocsi – gondolta. Tudta, miért jött. Egy srácért. Beviszi az intézetbe, ahol majd elvégzik rajta az utóelhajtást, elpusztítják törvényesen, akár egy magzatot. „Talán a szüleim hívták – riadt meg. – Értem jött.” Elszaladt, és elrejtőzött a szederbokrok közé. Érezte, mint karcolják össze a tövises indák, de csak egy gondolat zakatolt az agyában: még mindig jobb, mint ha kiszívnák belőlem a levegőt. Mert így járnak a srácok, akiket elkapnak, akik már senkinek sem kellenek. Egy óriási szobában végeznek velük, egyszerre valamennyiükkel. Mélyebbre hatolt a szederindák sűrűjébe. Hallgatózott, megálle az autó. Még zúgott a motorja. „Láthatatlan vagyok” – mondta magában. Mikor ötödikben a Szentivánéji álomban Oberont játszotta, és kimondta ezt a varázsigét, el is tűnt nyomban. Most is hat még talán, reménykedett. És megpróbálta újra: „Láthatatlan vagyok.” De tudta, hogy nem az. Még látta a karját, a lábát, a cipőjét, és biztos, hogy mások is, az a teherautós, az apja, az anyja, mindenki látja. Ha akarja. Ha ezúttal őt keresik. Bár király lehetne, varázspor borítaná, s korona csillogna a fején. Uralkodna tündérbirodalmán, Puck lenne a bizalmasa, akitől tanácsot kérhetne még akkor is, ha király lenne, és veszekedne a feleségével, Titániával. „Úgy látszik, attól még nem válik valóra, hogy kimondom” –
gondolta szomorúan. A szemébe tűző naptól hunyorogva fülelt, s minél tovább hallotta a motor zúgását, annál jobban éledt szívében a remény. Nem érte, másért jöttek, valaki másért, aki feljebb lakik az úton. Nehezen vergődött ki a tüskés bozótból. Remegett, s tele volt karcolással. Ahogy a házuk felé indult botorkálva, el is sírta magát, nemcsak, mert fájtak a sebei, hanem mert félt, s meg is könnyebbült ugyanakkor. – Úristen! – kiáltott az anyja, ahogy meglátta. – Mit műveltél, az ég szerelmére?! – Láttam… az abortuszkocsit – dadogta. – Azt hitted, érted jött? Szótlanul bólintott. – Ide hallgass, Walter – mondta Cynthia Best, letérdelt, és megfogta fia remegő kezét. – ígérem, apád is, én is megígérjük, hogy nem küldünk az intézetbe soha. Különben is te már nagyfiú vagy, és csak azokat vihetik el, akik még nincsenek tizenkét évesek. – De Jeff Vogelt… – Az még azelőtt történt, hogy az új törvény megjelent volna. Most már őt sem tudnák a szülei elvitetni, nem lenne rá joguk. Te is tizenkét éves múltál, tehát már van lelked. Hidd el, hogy biztonságban vagy. Ha látod az abortuszkocsit, másért jött, nem érted. Világos? Egy kisebb gyerekért, vagyis előszemélyért, akinek a törvény szerint még nincs lelke. Walter lesütötte a szemét, hogy elkerülje anyja tekintetét. – Én nem érzem, hogy lenne lelkem – válaszolta –, ugyanolyan vagyok, mint voltam. – Ezt a törvény dönti el, életkor szerint – magyarázta az anyja. – Te meg túl vagy már a korhatáron. A törvényt a Virrasztó Egyház szavaztatta meg a Kongresszussal… Bár a papok szerint hároméves korban lesz lelke a gyermeknek, végül kiegyeztek a törvényhozókkal. Fő, hogy nem történhet már bajod, akármit érzel is. Megértettél? – Meg – bólintott Walter.
– Hiszen tudtad eddig is. – Mondd, hát nem érted – tört ki a fiú keserű haraggal –, milyen szörnyű várni, s egyre csak félni, mikor jönnek érted, hogy bedugjanak egy teherautóba, a drótháló mögé, és… – Nincs mitől félned – nyugtatta az anyja. – Én láttam, hogyan vitték el Jeffet. Az az ember csak kinyitotta a kocsi hátulját, és hiába sírt szegény, bedobta, és rázárta az ajtót. – Ennek már két éve. Te nem vagy normális! – förmedt rá dühösen az anyja. – Jól elrakna nagyapád, csak látna és hallaná, hogy miket beszélsz itt össze. Az apád persze nem. Az csak vigyorogna, és mondaná a marhaságait. Annak már két éve, és neked lehetne annyi eszed, hogy megértsed, túl vagy a korhatáron. Mégis ilyeneket mondasz. Hogyan… – küszködve kereste a szót – … ronthattak meg ennyire?! – És nem jött vissza soha többé! – Lehet, hogy valaki, aki gyereket akart, kihozta az intézetből, és örökbe fogadta. Bizonyára jobb szülőkre talált, törődnek majd vele. Hiszen tudod, hogy harminc napig maradhatnak benn, mielőtt megölnék… izé, elaltatnák őket – javította ki magát. De Waltert nem nyugtatta meg, tudta jól, mit jelent az „elaltatás” az alvilág nyelvén. Elhúzódott az anyjától, nem kívánta már, hogy vigasztalja. Nem volt rá hatással, hisz elszólta magát, elárulta, mit hisz, gondol, sőt csinál is talán. „Amit mindnyájan – vélte Walter. – Pedig tudom, nem vagyok más még ma sem, mint két évvel ezelőtt, kiskoromban voltam. Ha van már lelkem a törvény szerint, volt korábban is, vagy ilyesmi, hogy lélek, egyáltalán nincs… s csak az a szörnyű, fehérre mázolt, rácsos ablakú autó létezik, amely elviszi a srácokat, ha a szüleik már nem akarnak gondoskodni róluk.” Mert rájuk is kiterjesztették a régi törvényt, mely kimondta: a magzatnak se „lelke”, se „öntudata” nincsen, tehát megölhetik. Két perc, s máris kiszippantják egy vákuumos készülékkel. Az orvos akár százzal is végezhet naponta, s jogosan, mert nem „embernek”, hanem csak „előszemélynek” számítanak, mint azok, akik meg sem látták még
a napvilágot. Most csak annyi történt, hogy emelték a korhatárt, de a nem kívánt gyermekért, ha hívják, már jön is a teherautó. A Kongresszus rendeletére egyszerű próbával határozzák meg, ki lehet „személy”, mert lelke csak annak van, aki algebrai feladatok megoldására képes. Ha nem, akkor „előszemély”, mert teste van csupán, amely az ingerekre csak állati ösztönökkel és reflexekkel válaszol. Pavlov kutyái is „tudták”, hogy az ajtó alatt víz szivárog a leningrádi laboratóriumba, mégsem voltak emberek. „Azt hiszem, én ember vagyok” – gondolta Walter, anyja sápadt, szigorú arcára emelve tekintetét. De a szemében csak hajthatatlanságot, rideg józanságot láthatott. „Olyan vagyok, mint te – elmélkedett tovább. – Istenem, de jó, hogy ember lettem végre, és nem kell attól félnem, hogy elvisz az az autó!” – Már jobban vagy – állapította meg az anyja. – Látom, sikerült leszállítanom a szorongásküszöbödet. – Nem vagyok én olyan ijedős! – mondta Walter. Félelme már elszállt, a teherautó elment, s nem vitte magával. „De ha visszajön – riadt meg újra –, és pár nap múlva megint látom… csak ne tudnám, hogy a gyerekekből, akik benne vannak, kiszívják majd a levegőt. Megölik őket. De miért?” Így olcsóbb – mondta az apja egyszer. Pénzt takarítanak meg az adófizetőknek. Most rájuk gondolt Walter, az adófizetőkre. Vajon milyenek? Biztosan mogorván néznek minden srácra, és a kérdéseikre sohasem válaszolnak. Barázdált arcuk keskeny és töprengő, pillantásuk örökké nyugtalan. Vannak közöttük kövérek is, de a soványaktól jobban tartott, mert azok nem élvezik, tehát tagadják az életet. „Halj meg, sorvadj el, ne légy!” – sugárzik belőlük. Őket szolgálja az a rettenetes autó. – Mama – kérdezte –, hogy lehetne becsukatni azt az intézetet? Tudod, az abortuszklinikára gondolok, ahová a srácokat meg a kisbabákat küldik. – Kérd meg rá a hatóságokat. – Tudod, mit csinálok? Várok, amíg nem lesznek ott gyerekek, csak hivatalnokok, aztán gyújtóbombát dobok rájuk.
– Miket beszélsz! – szólt rá az anyja szigorúan, s fia meglátta arcán a sovány adófizető zord vonásait. Megijedt, a saját anyja rémítette meg. Szeme hideg volt és halott, nem tükrözött érzelmeket. „Neked nincs lelked – gondolta Walter –, neked, aki nem akarod, hogy éljünk.” És kiszaladt játszani. Nemcsak ő, még sok más gyerek is látta a teherautót. Most mind egy csoportban álldogáltak, alig szólaltak meg, csak a port meg a köveket rugdalták, és időnként rátapostak egy-egy csúf bogárra. – Kiért jött? – kérdezte Walter. – Fleischhackerért, Earl Fleischhackerért. – Elkapták? – Naná! Nem hallottad, hogy üvöltött? – A szülei otthon voltak? – Nem, még idejében leléptek, azzal a mesével, hogy szervizbe viszik a kocsit. – Ők hívták a teherautót? – érdeklődött Walter. – Persze, ez a törvény. Csak ha a szülők akarják. De ahhoz már nem volt merszük a beszariaknak, hogy ott legyenek, amikor érte jönnek. Hogy üvöltött! Nem hallottad? Persze, mert messze voltál. Pedig fenemód üvöltött, elhiheted. – Tudod mit? Dobjunk gyújtóbombát a kocsira, és nyírjuk ki a sofőrt. – Ha ilyesmit csinálsz, diliházba dugnak, mégpedig örökre – mondták a gyerekek lenézően. – Nem biztos – javította ki Pete Bride –, lehet, hogy új személyt csinálnak belőled, társadalmilag is életképeset. – Akkor mi legyen? – kérdezte Walter. – Téged nem bánthatnak, te már megvagy tizenkettő. – De ha megváltoztatják a törvényt… – Sehogy sem tudta megnyugtatni az, hogy a törvény szerint nem eshet baja. A kisebbekre gondolt, ott az intézetben, akik órákig és napokig lesnek át a kerítésen, figyelik aggódva, mint múlik az idő, várják és remélik, hogy majd eljön értük valaki.
– Voltál már odabent? – kérdezte Pete Bride-tól. – Láttad azokat a csöppségeket is? Még alig élnek, s nem is sejtik, mi vár rájuk. – A kisbabákat örökbe fogadják – mondta Zack Jablonski. – De az idősebbek… nekik már nincs esélyük. Kikészülsz, ha látod, hogyan beszélnek a látogatókkal, mennyire iparkodnak tetszeni. Pedig mindenki tudja, hogy ha tetszettek volna, nem lennének ott. Walter újabb megoldáson törte a fejét. – Eresszük le a gumikat! – javasolta. – A teherautó kerekeit? Nagyszerű! És ha naftalingolyót ejtenénk a benzintartályába? Egy hét, és lerobbanna tőle a motor. Megcsinálhatnánk… – Üldöznének – vetette ellen Ben Blaire. – így talán nem? – Azt hiszem, a legjobb mégis a gyújtóbomba – mondta Harry Gottlieb. – De ha srácok is lesznek a kocsiban, és bennégnek? A teherautó… mondjuk, öt srácot szed össze a megyéből naponta. – Tudjátok, hogy kutyákat is visz? – kérdezte Walter. – Meg cicákat is? Olyankor sintérautónak hívják, és csak egyszer jön havonta. Egyébként ugyanúgy megy minden. Berakják őket egy hatalmas szobába, kiszívják a levegőt, és végük. Ezt csinálják még az állatokkal is, a kicsi állatokkal! – Hiszi a piszi – csúfolódott Gottlieb hitetlen mosollyal. – Autó, amely kutyákat visz? Ilyesmi nincs. Ugyan! De Walter tudta, hogy van. Már látta kétszer is. És elviszi, bizony, a kutyusokat meg a kiscicákat. „Bár leginkább ránk utaznak – gondolta komoran. – Talán természetes is, hogy utánunk az állatok kerüljenek sorra, hisz ők sem sokkal különbek, mint mi! De ki képes ilyesmire, még akkor is, ha így szól a törvény?” Némely törvények sorsa, hogy megtartsák, másoké, hogy megszegjék őket – olvasta egyszer valahol. „Először a sintérautóval végzünk – döntötte el –, az a legundokabb.” Miért van az – töprengett tovább –, hogy minél gyámoltalanabb valaki, annál könnyebb elpusztítani, „elhajtani”
vagy „utóelhajtani”, ahogy mondják? De hogy is védekezhetnének? Ki állna ki azokért, akiket százával ölnek meg a doktorok naponta? A tehetetlenekért, a csöndesekért, akik meghalnak, szinte észrevétlenül? Tudják azok az átkozott gyilkosok – gondolta keserűen –, hogy azt tehetik velük, ami jólesik. Abban élik ki magukat, hogy két percen belül kiszippantják a kisbabát, pedig még meg sem született szegényke. Aztán jöhet a következő. Szerveznünk kellene egy maffiát – gondolta. „Irtsd a gyilkosokat! „ – ez lesz a jelszavunk, vagy valami hasonló. Majd felbérelünk egy pasast, az elmegy az egyik doktorhoz, elővesz egy csövet, és beszippantja. Aztán az orvos összezsugorodik, embriódoktor lesz belőle, gombostűsztetoszkóppal. S ahogy elképzelte, elnevette magát. Azt mondják, a srácoknak még nincs eszük. Ugyan! Tudnak azok mindent, még sokat is gondolta – Oscar Ferris, a 3. számú teherautó vezetője. Az abortuszkocsi menet közben vidám rigmust játszott: Jancsi, Julcsi vizet hozni szaladt fel a dombra. Egy külön erre a kocsitípusra tervezett magnetofon csilingelte a gyermekversikét, ha nem volt éppen zsákmány a közelben. Ha volt, a sofőr kikapcsolta, s kocsija hangtalanul siklott tovább, amíg a keresett házat meg nem találta. De ha már a gyermek, akiről a szülei lemondtak, ott volt a kocsi hátuljában, és vagy visszaindult vele a Megyei Intézetbe, vagy folytatta az útját újabb előszemélyért, rákapcsolt ismét a dalocskára: Jancsi, Julcsi vizet hozni szaladt fel a dombra.
Ferris gondolatban befejezte a versikét: „Jancsika leesett, buksija berepedt, s gurulva jött Julcsa.” Mi az, hogy a „buksija”? Biztosan az az illetlen szerve – vélte vigyorogva. Talán játszott vele, meg Juli is, mind a ketten. Hogy vízért mentek volna? Egy fenét! Jól tudom, minek szaladtak azok a bokrok közé. Csakhogy Jancsi leesett, az izéje meg berepedt. – Peches vagy, Julcsa – mondta fennhangon, miközben gyakorlott kézzel vette négyéves kocsijával a kaliforniai 1. számú műút kanyarulatait. Ilyenek ezek a kölykök – gondolta. – Piszkosak, és mocskosak a játékaik is. Vad és kopár vidéken járt, ahol sok elhagyott gyermek kóborolt a mezőkön és a szakadékokban. Éberen figyelt, és lám… jobbra máris megpillantott egy hatévesforma gyerkőcöt, aki kétségbeesetten igyekezett eltűnni a szeme elől. Ferris azonnal megnyomott egy gombot, mire felbődült a kocsi szirénája. A fiú a rémülettől dermedten megállt, aztán csak várta tehetetlenül, hogy a teherautó, dalocskáját csilingelve, lefékezzen mellette. – Mutasd a papírjaidat! – szólította meg Ferris, ki sem szállva a kocsijából. Csak a karját nyújtotta ki az ablakon, hogy jelvényét és barna egyenruháját, hatalmának jelképeit a fiúnak megmutassa. A hirtelenszőke fiú ványadt volt, mint a legtöbb elhagyott gyerek, de szemüveget viselt. Farmernadrág és trikó volt rajta. Ijedten bámult fel Ferrisre, és nem mozdult, hogy kivegye az igazolványát. – Van K-lapod? – kérdezte Ferris. – M-mi az a K-lap? – A szüleid, illetve azok egyike – magyarázta Ferris hivatalos hangon – vagy a törvényes gyámod egy 36-W típusú nyomtatvány kitöltésével igazolhatja a kívánatosságodat. Ez a nyilatkozat tanúsítja, hogy a nyilatkozó személy vagy személyek meg kíván, illetve meg kívánnak tartani. Nem kaptál ilyet? Akkor a törvény nevében elhagyottnak minősítelek még akkor is, ha vannak szüleid, akik nem óhajtanak lemondani rólad. Ez utóbbi esetben
ötszáz dollár bírság rovandó ki rájuk a mulasztásukért. – Aha – mondta a fiú. – Kaptam, de elvesztettem. – Akkor van róla másolatunk az irattárban. Minden okmány és feljegyzés mikrofilmre kerül. Beviszlek a… – A Megyei Intézetbe? – A gyerek pipaszárlábai reszkettek a félelemtől. – Harminc napjuk van, hogy visszavegyenek. Csak a 36-W típusú nyomtatványt kell kitölteniük. De ha nem adják be határidőre… – A papám és a mamám sohasem egyezik bele. Most éppen a papámmal vagyok. – De nem adott K-lapot, hogy igazolhasd magad. Egy puska volt a vezetőfülkében keresztbe fektetve. Mindig kitörhetett a zűr, ha kóborló gyereket csíp el. Ferris ösztönösen a fegyverére nézett. A helyén volt. Szitává lőhetett egy embert. De eddig csak ötször került rá sor, hogy felhasználja. – Be kell, hogy vigyelek – mondta, kinyitva a kocsi ajtaját és előhúzva a kulcsait. – Már vannak hátul srácok, elszórakozhattok. – Nem – mondta a fiú szaporán pislogva. – Nem megyek! – Makacs elszántsággal fordult szembe a sofőrrel. – Tehát már hallottad a meséket az intézetről. Pedig csak a züllötteket és a nyomorékokat altatjuk el. A helyes, normálisnak látszó srácokat örökbe fogadják… Levágjuk a hajadat, kiöltöztetünk, hogy szép legyél. Otthont keresünk neked. Tudod, csak kevesen vannak, akik annyira betegek testileg vagy lelkileg, hogy nem akarja őket senki. Meglátod, hamar felcsípsz egy tehetős pasast. Akkor majd nem szaladgálsz egymagadban, nevelők nélkül, gondozatlanul. Más szüleid lesznek, költenek majd rád, gondoskodnak rólad. A pokolba is, ők majd elismernek hivatalosan, hát nem érted? Mi csak ideiglenes szállást adunk, amíg új szülőkre nem találsz. – De ha senki sem fogad örökbe egy hónapon belül… – Az ördögbe, itt kinn is meghalhatsz, ha leesel a szikláról. Különben is, az intézetben egy tisztviselőnk érintkezésbe lép a vér szerinti szüléiddel, és nagyon valószínű, hogy még ma elhozzák a
Kívánatossági Nyilatkozatukat. Te meg addig kocsikázol egyet, és sok új sráccal megismerkedsz. És hányszor… – Nem! – mondta a fiú. – Közölnöm kell veled – szólt Ferris hangsúlyt változtatva –, hogy hivatalos személlyel beszélsz! – Kinyitotta a kocsi ajtaját, kiugrott, hogy a gyerek a csillagos paroliját is megláthassa. – Én, Ferris altiszt megparancsolom, hogy lépj be a kocsi hátsó részébe! Egy magas férfi közeledett óvatos léptekkel. Ő is farmernadrágot és trikót viselt, de nem volt szemüvege. – Maga a fiú apja? – kérdezte Ferris. – A sintértelepre viszi? – kérdezte vissza a férfi rekedten. – Gyermekvédő intézetbe – válaszolta Ferris. – Csak felforgató hippi elemek nevezik sintértelepnek, ami merő rágalom, és tevékenységünk fogalmának rosszindulatú eltorzítása. – Gyerekeket tart fogva abban a ketrecben, ugye? – mutatott a férfi a teherautóra. – Kérem a személyazonosságiját! Volt már letartóztatva? – Letartóztatva és felmentve, vagy letartóztatva és elítélve? – A kérdésemre feleljen, uram – válaszolta Ferris, felfedve fekete szalagját, amellyel a felnőtteknél igazolta magát. – Ki maga? Mutassa csak az igazolványát! – Ed Gantro vagyok, és priuszos. Tizennyolc évesen leloptam egy parkoló teherautóról négy láda kólát. – Tetten érték? – Nem – válaszolta a férfi –, csak akkor kaptak el, amikor az üres üvegeket vittem beváltani. Hat hónapot ültem. – Van a fiáról Kívánatossági Lapja? – kérdezte Ferris. – Nem tudtuk a kilencvendolláros illetéket megfizetni. – Akkor most ötszázba kerül. Már régen be kellett volna szerezniük. Ajánlom, lépjen azonnal érintkezésbe a jogtanácsosával! Ferris a fiú felé indult, és hivatalos hangon ráparancsolt: – Csatlakozz a jármű hátsó részében tartózkodó többi kiskorúhoz. – Majd ismét a férfi felé fordult. – Szóljon rá, hogy engedelmeskedjék.
Gantro habozott, aztán így szólt a fiához: – Tim, ugorj fel arra az átkozott tragacsra. Majd szerzünk ügyvédet. Meglesz a K-lapod, ne félj. Most hiába ellenkezel. A törvény szerint elhagyott fiú vagy. – Elhagyott – ismételte a fiú apjára függesztve tekintetét. – Úgy van – mondta Ferris. – És apádnak harminc napon belül be kell nyújtania… – Visznek állatokat is? – szólt közbe Tim. – Vannak cicák is odabent? Irtóra szeretem őket, olyan aranyosak. – Csak a magadfajtával foglalkozom. Előszemélyekkel – válaszolta Ferris. Kinyitotta kulccsal a kocsi hátulját. – Próbáld visszatartani, amíg odabent vagy. Piszokul nehéz kiszellőztetni és eltüntetni a foltokat. A fiú láthatólag nem értette, Ferrisről zavartan az apjára fordította a tekintetét. – Ne csinálj be a kocsiba – magyarázta az apja. – Ha tiszta marad, kevesebb kell a karbantartásához – tette hozzá keserűen. – A kóbor kutyákat és macskákat – adta meg Ferris a felvilágosítást – vagy agyonlövik a helyszínen, vagy mérgezett csalétket tesznek ki. – No persze – szólt Gantro. – Ismerem a mérgüket. Egy héten át etetik vele az állatokat, amíg belső vérzésben el nem pusztulnak. – Fájdalom nélkül – hangsúlyozta Ferris. – Miért, talán jobb, mint ha nekik is kiszívnák a levegőt a tüdejükből, és tömegesen megfojtanák őket? – Nos, ami az állatokat illeti, a megyei hatóságok… – A gyerekekre gondolok. Olyanokra, mint a fiam. – Gantro a fia mellé állt, és együtt néztek a kocsi belsejébe. Két sötét alak rajzolódott ki a félhomályban. A legtávolabbi sarokba húzódtak, és moccanni sem mertek. – Fleischhacker! – kiáltotta Tim. – Neked sincs K-lapod? – Az energia- és üzemanyaghiány miatt szükség van a népesség radikális csökkentésére. Különben tíz éven belül elfogy minden élelem. Ez az első fázisa a… – szavalta Ferris.
– Volt K-lapom – válaszolt Earl Fleischhacker –, de elszedték tőlem az öregeim. Már nem akarnak, hát visszavették, és elhívták az abortuszkocsit. – A hangja fátyolos volt az elfojtott könnyektől. – Mi a különbség egy öt hónapos magzat és azok között, akik itt vannak? – folytatta Ferris. – Semmi, hiszen egyik esetben sem kívánják őket megtartani. Természetes tehát, hogy felemelték a korhatárt. – Maga ezt természetesnek tartja? – kérdezte Tim apja Ferrisre meredve. – Nos, az ügy tulajdonképpen Washingtonra tartozik, de amit ott határoznak, az holtbiztos megoldás korunk problémáira – válaszolta Ferris. – Én csak a parancsot teljesítem. És ha megváltoztatnák a törvényt… a pokolba is, ugyanilyen örömmel fuvaroznék akár kiürült tejesdobozokat is. – Ugyanilyen örömmel? Maga élvezi a munkáját? – Miért ne? Így sokat mozoghatok, és emberekkel jöhetek össze – mondta Ferris gépiesen. – Maga megőrült – mondta Tim apja. – Hát nem látja, miről van szó? Most már a gyermekekre is vonatkozik a régi törvény, mely kezdetben csak a magzattól – amit kiszedhetnek, mint egy daganatot – tagadta meg az emberi jogokat. És persze, ha szabad minden további nélkül megölni azt, aki még meg sem született, miért ne lehetne a már világra jöttet is? Én csak azt látom közösnek a két esetben, hogy tehetetlen lény az áldozat, akinek se képessége, se lehetősége, hogy védekezzék. Hát nem érti? Azt akarom, hogy vigyen be engem is a kocsiján, együtt a három kisgyerekkel! – Nem vihetem. Törvényellenes – tiltakozott Ferris. – Az Elnök és a Kongresszus kimondta, hogy aki tizenkét éves elmúlt, annak már lelke van. – Nincs. Mikor tizenkét éves lettem, nem történt bennem semmi változás. Vigyen magával engem is, vagy keresse meg a lelkemet! – Nahát! – döbbent meg Ferris.
– Vagy megmutatja a lelkemet – folytatta Gantro –, és meg tudja mondani pontosan, hol található, vagy követelem, hogy bevigyen, mert nem vagyok különb, mint a srácok itt. – Érintkezésbe lépek rádión az intézettel – mondta Ferris –, mondják meg ők, hogy mi legyen. – Nosza! – biztatta Tim apja. Felkászálódott a kocsira, a fiát is felsegítve. Ott várták meg a többiekkel, amíg Ferris altiszt körülményes bemutatkozás után beszélt az intézettel. – Van itt egy kaukázusi típusú, harminc év körüli férfi, aki ragaszkodik ahhoz, hogy beszállítsam a kiskorú fiával együtt – jelentette Ferris a mikrofonba. – Azt állítja, hogy nincs lelke, és követeli, hogy a tizenkét éven aluliak kategóriájába soroljam. Nincs sem eszközöm, sem módom arra, hogy megállapítsam a lelke jelenlétét, legalábbis itt a helyszínen nem tudok semmi olyat kimutatni, ami a későbbiekben bizonyítékul szolgálhatna a törvényszék előtt. Nézetem szerint ért az algebrához és a magasabb matematikához, tehát úgy látszik, rendelkezik értelemmel. De… – Hozza csak be – hangzott főnökének hangja az adó-vevőn. – Majd itt foglalkozunk vele. – Majd a központban foglalkoznak magával – fordult Ferris Tim apjához, aki már egy sötét zugban kucorgott a három kisebb alakkal együtt. Ferris becsapta az ajtót, bezárta – túlzott óvatosságból, mert a foglyokat önműködően záródó drótháló vette körül –, aztán indított. Jancsi, Julcsi vizet hozni szaladt fel a dombra. Jancsika leesett, buksija berepedt… Valaki biztosan berepeszti majd a buksijukat – gondolta Ferris, követve az út kanyarulatait –, de nem én leszek az.
– Semmit nem értek az algebrához – hallotta Tim az apja hangját a sötétben. A fiúkhoz beszélt. – Tehát nincs is lelkem. – Én értek – mondta a Fleischhacker fiú nyöszörgő hangon –, de csak kilenc vagyok. Hát mi hasznom belőle? – Ezzel érvelek majd odabenn – magyarázta Gantro. – Már a többjegyű osztásnál elakadtam. Nincs lelkem. Közétek tartozom, fiúk. – Halljátok, nehogy bepiszkítsátok a kocsit! – kiáltott hátra Ferris harsányan. – Tudjátok, mibe kerülne az nekünk? – Meg ne mondja – válaszolt Tim apja –, úgysem érteném. Arányszám, növekmény, költségvetés meg hasonlók, mind magasak nekem. „Szép kis bajkeverővel akadtam össze” – gondolta Ferris, s örült, hogy kéznél van a fegyvere. – Tudjátok, lassan elfogy minden a világon – folytatta hangosan –, energia, almaszörp, üzemanyag, kenyér. Csökkentenünk kell hát a szaporulatot, de a pirula embóliát okoz, és ezért… – Nem értjük az idegen szavakat – szakította félbe Gantro. – Csakis a zérus népességnövekedés lehet az energia- és élelmiszerválság megoldása – mondta tovább Ferris mérgesen, de már kissé zavartan. – Olyasmi történt… hogy is mondjam, olyasmi ez, mint mikor nyulakat telepítettek Ausztráliába, és ott természetes ellenség híján úgy elszaporodtak, mint az emberek… – Szorozni, azt tudok – szólt közbe újból Gantro –, még összeadni és kivonni is, de semmi mást. Négy riadt nyúl szökkent át az úton. Az emberek megrontják a természetet – elmélkedett Ferris. – Vajon milyen volt régen ez a vidék, mikor még nem éltek itt? Nos, az abortuszokkal, amelyeket így felemelt korhatárral már mindenütt végeznek az Államokban, az a nap is eljön egyszer, amikor újra érintetleneknek láthatjuk a földeket. Láthatjuk? – tűnődött el. – Dehogy látjuk. Akkor már csak gépóriások járnak mindenfelé, ízelt érzékelő csápjaikkal végigsöprik majd ezt a tájat is, s érzik, hogy újra szép. És felderült e gondolattól.
– Csináltassunk mi is abortuszt! – lépett be Cynthia izgatottan, egy nyaláb műzöldséggel a karján. – Nagyszerű ötlet, nem igaz? Hát semminek sem örülsz? – Ehhez először is terhesnek kéne lenned válaszolta a férje, Ian Best szárazon. – Menj Guido doktorhoz, és vetesd ki a méhedből az óvszeredet. Ötven-hatvan dollár mindössze. – Mintha máris csúszna lefelé. Talán ha… – Pajkos-vidáman rázta meg kócos fekete haját. – Már egy éve, hogy nem működhet rendesen, lehet, hogy csakugyan terhes vagyok. – Miért nem adsz fel egy hirdetést a Szabad Sajtóban? – kérdezte Ian gúnyosan. – „Keresek valakit, aki ruhafogassal kihalászná az óvszeremet.” – Hát nem tudod, hogy most divat abortálni? – magyarázta Cynthia, követve férjét, aki bement a dolgozószobájába, hogy levesse az egyenruháját, amely társadalmi helyzetét jelezte. – Mi meg mit vettünk a nyakunkba? Egy kölyköt. Ha jönnek a szomszédok, és látják, majd csodálkoznak. „Hát ezt honnan a csodából szedték?” – gondolják. – Nem borzasztó? – tette hozzá. – Pedig ha idejében megyek elvetetni, még száz dollárba se kerül… képzeld, annyiba se, mint tíz gallon benzin! És ráadásul a vendégeinkkel órákig el lehet dumálni róla! Ian feléje fordult, kimért hangon kérdezte: – Meg is tarthatod a magzatot? Üvegben, vagy világító festékkel befújva, éjjeli lámpának? – Amilyen színben akarod. – A magzatot? – Nem, az üveget meg a folyadékot is. Tartósító oldatba rakják, hogy egy életre megmaradjon. Talán még hivatalos garanciát is adnak. Ian keresztbe fonta a karját, hogy el ne veszítse az önuralmát. „Nyugi, nyugi” – mondogatta magában. – Tudod-e, hogy vannak, akik gyereket szeretnének? – kérdezte. – Még ha közönséges és bamba is? Akik hetente járnak az intézetbe, amíg csak nem találnak maguknak egy kisbabát? Hogy túlnépesedünk? Vaklárma. Az egész világ pánikba esett,
mert attól félnek, hogy kilencmilliárd ember fog szorongani a városokban, mint a nyulak a ketrecekben. No persze, ha ez így menne továbbra is… – Széttárta a karját. – Csakhogy most már inkább ott tartunk, hogy kevés a gyerek. Mondd, te nem nézel tévét, nem olvasol újságot? – A gyerek csak nyűg – jelentette ki Cynthia. – Ma is például bejön Walter, tisztára kikészülve, csak mert az abortuszkocsi erre járt. Hogy mennyi bajom van vele! Dögfárasztó, mondhatom. Te persze könnyen beszélsz, egész nap nem vagy itthon, de én… – Mit gondolsz, mit csinálnék azzal a Gestapo-kocsival a legszívesebben? Ellátnám golyószórókkal két régi ivócimborámat, aztán odaállítanám őket az út két oldalára, és ha arra menne az a tragacs… – Nem tragacs, teherautó; szellőztetik és légkondicionálják. Ian a feleségére pillantott, aztán kiment a konyhába, hogy a bárpultnál italt készítsen magának. „Whiskyt iszom tejjel – döntötte el –, jólesik majd a vacsora előtt.” Míg az italát keverte, belépett Walter. Szokatlanul sápadt volt. – Csak nem az abortuszkocsi járt erre? – kérdezte Ian a fiától. – De igen, s azt hittem, talán… – Butaság! Még ha el is mennénk anyáddal egy ügyvédhez, és benyújtanánk egy hivatalos papírt, akkor sem vihetnek el, túl vagy már a korhatáron. Nyugodj meg, fiam! – Ezt magam is tudom, de hiába… – mondta Walter. – Értelek. „Ne kutasd, kiért szól a harang: teérted szól” – idézte Ian, kissé pontatlanul. – Hallgass rám, Walt, elárulok neked valamit. – Nagyot húzott tejes whiskyjéből. – Nálunk most egy a jelszó: ölj! Old meg, amikor még csak akkora, mint a kisujjad körme vagy egy futball-labda, de ha akkor nem sikerült, öld meg később, mikor már tízéves, szívd ki a tüdejéből a levegőt, hadd pusztuljon el. Tudod, van a nőknek egy fajtája, kemény és rideg asszonyok, akik csak a pusztításra vágynak. „Kasztrálóknak” hívták őket valamikor, és talán illett is rájuk a kifejezés, de ma már egészen ki akarják irtani a fiúkat és a férfiakat, nem csak azt a részüket, ami… ami férfivá teszi őket. Érted?
– Nem – mondta Walter, de homályosan megsejtett valamit, és beleborzongott. – Nekünk is van belőlük egy élő példányunk – folytatta Ian egy újabb korty után –, itt, a saját házunkban. – Micsodánk? – A svájci pszichológusok „Kindermörder”-nek hívják – válaszolta Ian. Szándékosan használt olyan szót, amit a fia nem ért. – De tudod mit? – folytatta. – Felszállunk egy távolsági buszra, aztán addig megyünk észak felé, míg el nem érünk BritColumbiába. Ott átkelünk a Vancouver-szigetre, és vissza se jövünk többé. – És mi lesz a mamával? – Kap tőlem egy csekket havonta – mondta Ian –, s az elég lesz neki a boldogsághoz. – Hideg van arra? – kérdezte Walter. – Biztosan alig van tüzelőjük, és sok ruhát kell… – Nem hinném, hogy hidegebb, mint San Franciscóban. Miért? Csak nem félsz, hogy szvettert kell majd hordanod, és naphosszat a tűzhely mellett üldögélned? Nem százszor jobban megijedtél attól, amit ma láttál? – Dehogynem – bólintott Walter komoran. – Ott éldegélünk majd Vancouver mellett, egy kis szigeten, és meglesz mindenünk. Növényeket ültetünk, hogy nőjenek és teremjenek nekünk. Oda nem jön el a teherautó, nem látod soha. Ott mások a törvények, mások az asszonyok. Ismertem egy lányt arrafelé, még évekkel ezelőtt. A haja hosszú volt és fekete, egyre csak cigarettázott, és nem evett semmit, csak beszélt szüntelenül. Nálunk, a mi civilizációnkban a nőknek az a vágyuk, hogy elpusztíthassák a saját… – Elhallgatott, mert bejött a felesége. – Ha még egy kortyot iszol abból a kotyvalékból – szólt Cynthia –, kiokádod. – Jól van már! – mondta Ian ingerülten. – És ne ordíts, kérlek – folytatta a felesége –, inkább vigyél el minket vacsorázni! Hallottam Dal Reytől a tévében, hogy rostélyost kap, aki idejében érkezik.
– Vagy inkább nyers osztrigát – fintorgott Walter. – Az is finom – mondta Cynthia –, jéggel, kagylóhéjban. Imádom. Tehát megyünk, Ian? Eldöntöttük? – A nyers osztriga – fordult Ian a fiához – megdöbbentően hasonlít ahhoz, amit a sebészek… – Nem folytathatta, mert Cynthia figyelmeztetően, a fia meg zavartan pillantott rá. – Oké – változtatott a témán –, én a rostélyosnál maradok. – Én is – mondta Walter. Ian kiürítette a poharát, majd nyugodtabban folytatta: – Mikor főztél utoljára itthon vacsorát nekünk? – Pénteken – válaszolta Cynthia –, malacpörköltet rizzsel. Majdnem az egész a szemétbe ment, mert újdonság volt nektek. Nem emlékszel, drágám? – No persze – magyarázott tovább Ian a fiának, ügyet sem vetve Cynthiára –, ott is találkozunk majd néha, talán gyakran is ilyen asszonyokkal. Fajtájuk minden korban és kultúrában megtalálható. De Kanadában nem emelték az abortusztörvény korhatárát… – Elhallgatott. – A dobozos tejről van szó – fordult Cynthiához –, újabban csalnak vele, kénezik. Fütyüljünk rá, vagy pereljük be őket? Választhatunk. Cynthia fenyegetően meresztette rá a szemét. – Csak nem arról ábrándozol megint, hogy lelépsz? – Lelépünk – javította ki Walter. – Apa magával visz. – Hová? – kérdezte az anyja közönyösen. – Ahová a távolsági busz majd elvisz – válaszolta Ian. – Vancouver-szigetre, Kanadába – tette hozzá Walter. – Csakugyan? – vetette oda Cynthia. – Csakugyan – válaszolta a férje rövid hallgatás után. – Aztán mit gondolsz, mi a nyavalyát tudok itt csinálni nélküled? Talán a lokálban riszáljam a fenekem? Hogyan fizessem a részleteket, azt a sok… – Rendszeresen küldök majd csekket – nyugtatta Ian. – Nagybankokra. – Hát persze. Na jó, majd meglátjuk. – Te is jöhetnél – javasolta Ian. – Halat fogni. Csak beugrasz
az Angol-öbölbe, és szétmorzsolod a zsákmányodat az éles fogaiddal. Egyetlen éjszaka egy szálig kiirthatod Brit-Columbia teljes halállományát. Szegények, fel sem fogják majd, mi történhetett. Vidáman úszkálnak, aztán feltűnik egy halevő óriás, és nekik esik, hogy porrá őrölje őket. Így születik a legenda egy halpusztító vízi szörnyről, akinek egyetlen szem világít a homlokán. Annak hamar híre megy, ha lesz még, aki terjesztheti. – És ha nem? – vetette közbe Walter. – Akkor hiába minden – válaszolta Ian –, de legalább meglesz anyádnak az öröme, hogy a halálba marta Brit-Columbia összes halát. Pedig ott halászatból élnek, s ettől függ sok más faj élete is. – Akkor munkanélküliség lesz Brit-Columbiában – jegyezte meg Walter. – Ugyan! – mondta az apja. – Tudod, még a régi szép időkben, amíg anyád éles fogsorával valamennyi halat fel nem aprította, a jámbor parasztok bottal a kezükben kiálltak a partra, és ha arra talált úszni egy hal, csak főbe kólintották. Ezentúl azonban több lesz a dolguk. A temérdek döglött halat dobozokba gyömöszölik, és eladják nekünk. Ne félj, bőven lesz mit csinálniuk. Gondolj csak arra a milliónyi, szépen felcímkézett konzervdobozra… – Tudod jól – mondta Cynthia nyugodtan –, hogy elhiszi minden szavadat. – Én csak az igazat mondom – tiltakozott Ian. Ha nem is szó szerint, ismerte el magában. – De most már ideje, hogy menjünk! – folytatta fennhangon a feleségéhez fordulva. – Hozd az élelmiszerjegyeinket, és a kék pulcsidról se feledkezz meg, ha mutogatni akarod az emlőidet. Ha felveszed, akkora lesz a feltűnés, hogy még a jegyeinket is elfelejtik. – Mi az, hogy emlő? – érdeklődött Walter. – Egy dísz, amely már csaknem olyan elavult, mint a benzinhajtású autó – mondta Ian. – Csak arra jó, hogy bámulják és megfogdossák. Lassan el is sorvad. „Mint a fajunk is – folytatta gondolatban –, ha szabadjára eresztjük azokat, akik kiirtják a legvédtelenebb lényeket s a még meg sem született magzatokat is.”
– Az emlő – magyarázta Cynthia komolyan a fiának – a néniknek az a része, amely tejet ad a kisbabáiknak. – Kettő van belőle rendszerint – tette hozzá Ian. – Egy működő, meg egy másik tartalékul, üzemzavar esetére. Volna egy javaslatom. Hagyjunk ki egy fokozatot ebből az abortuszőrületből. Küldjük el a világ minden emlőjét a Megyei Intézetbe, ott majd a tejet, ha ugyan van még bennük, kiszivattyúzzák. Ezzel kiürülnek és feleslegesekké válnak, a kicsik pedig természetes halállal pusztulhatnak el, mert nem kapnak táplálékot. – Ha nem tudnád, vannak tápszerek is – mondta Cynthia megvetően –, bébiételek meg más ilyesmik. Most pedig megyek átöltözni, hogy indulhassunk. – Megfordult, és bevonult a hálószobába. – Előszemélyt csinálnál belőlem is, ha megtehetnéd, engem is beszállíttatnál, a legnagyobb élvezettel. Fogadok, hogy nem én lennék az egyetlen férj Kaliforniában, aki odajutna. Tömegével voltak és vannak ma is, akikkel egy hajóban utazom. – Új tervek? – szólt ki Cynthia a hálóból. Mindent hallott. – Lehet, hogy nemcsak azt gyűlölöd, ami gyámoltalan – folytatta Ian –, hanem mindent, ami új, és egyre erősebb lesz. Elsorvasztanád, mielőtt megnőne, megizmosodna, és az ügyességét felhasználhatná ellened, hozzád képest erős és súlyos lenne, mint én, kifejlett izmaimmal. Mennyivel könnyebb, ha a másik személy… bocsánat, előszemély, a magzatvízben lebeg még álmodozva, s nem tudja, hogyan kell, de nem is képes visszaütni. „Hová lett a híres anyai ösztönük? – kérdezte magában. – Hol az az idő, amikor még védték, ami kicsi, gyenge és védtelen?” – A társadalmunk a hibás – állapította meg. – Folyik a verseny, a természetes kiválasztódás, de nem a legalkalmasabbak, hanem a legerősebbek maradnak életben. És az erős, gonosz öregek harcolnak a gyámoltalan, zsenge fiatalok ellen, mert még övék a hatalom, és nem hajlandók átengedni az új nemzedéknek. – Papa – kérdezte Walter –, igazán elmegyünk arra a szigetre?
Tudod, oda, ahol igazi ennivaló terem, és nem kell majd félnem semmitől. – Hát persze, majd egyszer, ha már meglesz rá a pénzem – válaszolta Ian csendesen, inkább csak magának. – Majd egyszer? Ezt a nótát ismerem! Tehát mégse? – Feszülten figyelte az apja arcát. – Mert a mama nem akarja, ugye? Muszáj iskolába járnom meg minden. A mese mindig ugyanaz… – Egy szép napon azért nekivágunk – mondta Ian makacsul. – Talán még nem ebben a hónapban, de majd egyszer máskor, megígérem. – És ott igazán nem lesznek abortuszkocsik? – Egy sem. Igazán. Kanadában más a törvény. – Akkor csináld úgy, papa, hogy mehessünk, de hamar. Nagyon szépen kérlek! Apja újabb italt kevert, és nem válaszolt. Arca komor volt és boldogtalan, mintha sírás fojtogatná. Most már három gyerek meg egy felnőtt kucorgott az abortusz kocsi hátuljában. Ide-oda dülöngéltek a kanyarokban, neki-neki estek a huzalnak, amely közéjük feszült, és Ed Gantro maró keserűséggel érezte, hogy el van vágva a saját fiától. „Kész lidércnyomás – gondolta. – Ketrecbe zárták, nemes gesztusával csak magamagának ártott.” – Miért mondtad, hogy nem tudod az algebrát? – kérdezte Tim hirtelen. – Pedig még integrált, meg valami trigo-izét is tanultál az egyetemen. – Meg kell nekik mutatnom, hogy vagy mindnyájunkat megölnek, vagy egyikünket sem. Ne szabjanak önkényes határokat. „Mikor kap lelket a test?” – kérdezgetik. Hát létezhet még faji kérdés a mi időnkben? A középkorban élünk? „Ez csak ürügy, hogy zsákmányul ejthessék a védteleneket – gondolta. – Ám az abortuszkocsinak ezúttal felnőtt a foglya, tanult és ravasz férfi. Vajon velem majd hogy bánnak? Nyilván nekem is van, ami mindenkinek van. Ha nekik van lelkük, van nekem is; ha nincs, nekem sincs. De akkor milyen címen
altathatnának el? Nem vagyok sem gyönge, sem kicsi, sem tudatlan, tehát gyermek, aki gyáván meglapul. Vitába szállok a legjobb jogászokkal, sőt ha kell, az államügyésszel is. Ha mégis kinyírnának – fűzte tovább a gondolatait –, mindenkit el kell majd pusztítaniuk, az pedig képtelenség, hiszen itt arra megy a játék, hogy csak a fiatalokat zárják ki a gazdasági és politikai kulcspozíciókból, sőt ki is irtsák őket, ha kell. Ezért tombol országunkban gyűlölet és rettegés az öregek és a fiatalok között. Tehát akkor mit csinálnak velem? Én is veszélyes vagyok, de másként. A korosztályukba tartozom, mégis idezártak, közülük való, mégis együtt a kóbor állatokkal, a csecsemőkkel és a gyermekekkel, akiktől szabadulni akarnak, vagyis a másik oldalon. A leckét feladtam, törjék csak a fejüket, bár szerintem ezt a kérdést nem tudná megfejteni más, csak egy új Aquinói Szent Tamás.” – Mindössze osztani, szorozni és kivonni tudok – mondta fennhangon –, a törtekhez már alig konyítok valamit. – Pedig azelőtt tudtad – ellenkezett Tim. – Furcsa, hogy mennyit felejtünk, ha nem járunk már iskolába – mondta az apja. – Ti, srácok, biztosan jobban benne vagytok. – Papa, ezek kinyírnak – mondta a fia vadul. – Téged senki sem fogad örökbe. A te korodban! Öreg vagy már. – Nézzük csak – mondta Ed Gantro. – Hogy is szól az a Newton-elv? Sehogy se akar az eszembe jutni, pedig mintha valami már rémlene a-ról meg b-ről… „Kipárolgott belőlem, mint a halhatatlan lelkem is – kuncogott magában. – Ha ilyeneket mondok, csak sikerül megbuknom a vizsgán. De egyelőre úgy érzem magam, mint kutya a kútban. Az abortuszpártiak már az elején hibát követtek el, hogy önkényesen szabták meg a határt – elmélkedett tovább. – Az embriónak nincsenek alkotmányos jogai, bármelyik orvos megölheti a törvény nevében, ha van diplomája. Régen a magzatot személynek tekintették ugyan, jogai is voltak, de csak egy ideig, aztán kinyilvánították: nem lehet még ember, tehát törvényesen el is pusztítható. És eljött a nap, hogy már az
újszülöttet sem tartották többre, hiszen csak vegetál, nem ura a szeme mozgásának, nem ért semmit, nem tud beszélni sem… Ezzel érvelt hát az abortuszpárti banda a törvényszék előtt, és sikerrel, mert az újszülöttről kimondták, hogy magzat, csakhogy egy baleset vagy természetes folyamat kilökte a méhből. De mikor lesz személy az előszemélyből? Amikor először elmosolyodik? Amikor az első szót kiejti, vagy először nyúl kedvenc játéka után? Magasabbra, egyre magasabbra emelték a határt, mind könyörtele-nebbül. És eljutottak a legmerészebb, legönkényesebb meghatározáshoz: csak az ember, aki képes arra, hogy megoldja a »magasabb matematikai« feladatokat is. Ezek szerint a régi görögök, még Platón korában, nem lehettek emberek, mert csak a mértant ismerték. Az algebrát az arabok találták fel, jóval később a történelem során. Tehát semmi alapja sincs a meghatározásnak, jogi önkény csupán, még teológiainak sem mondható. Az egyháznak már régtől fogva – voltaképp már fennállása óta – az volt a nézete, hogy a petesejt – megtermékenyítve – s az embrió, aki fejlődik belőle, mint minden élőlény a földön, szent és sérthetetlen. Előre látta, hová jutunk, ha olyasmiket hangoztatunk, hogy ekkor vagy akkor »kap lelket a test«, vagy »már személynek tekinthető, és törvény védi, mint mindenkit a földön«. Milyen szomorú is látnom, mint játszik egy gyermek az udvaromon, mint próbál hinni és reménykedni abban, hogy biztonságban él. Hát majd meglátjuk, mit kezdenek velem. Harmincöt éves vagyok, és diplomás. Vajon a rács mögé dugnak engem is, ahol majd kapok vizet és műeledelt meg egy zugot, ahol a szükségemet – nyilvánosan – elvégezhetem? Aztán, ha a harminc nap letelt, és senki sem fogadott örökbe, engem is tömeghalálba küldenek? Sokat kockáztatok – tűnődött tovább –, de már attól a pillanattól kezdve, hogy elfogták a fiamat – és nemcsak azóta, hogy mellé álltam – áldozattá váltam magam is.” Tekintete körbejárt a megriadt fiúkon, szeretett volna mondani valamit – nemcsak a fiának, hanem mindnyájuknak. „– Ím, halljátok – szavalta –, szent titkot bízok most reátok.
Nem alszunk el örökre. Egyszer majd… „ – De már elfelejtette az idézet folytatását. Tökfej! – szidta magát keserűen. „– Egy nap felébredünk – fejezte be, megtéve minden tőle telhetőt –, egy szemvillanás alatt, hirtelen.” – Pofa be! – morogta a sofőr dróthálója mögül. – Nem tudok tőletek erre a szaros útra koncentrálni. Jó lesz vigyázni – tette hozzá –, különben gázt eresztek rátok. Az való az ilyen izgágáknak. Csönd legyen, vagy jön a gáz, gombnyomásra! – Csöndben leszünk – mondta Tim gyorsan, s riadtan az apjára nézett, szemében néma könyörgéssel. És Ed Gantro elhallgatott. Legyőzte fia esdeklő tekintete, megadta magát. Hiszen nem az a döntő, ami itt történik – okoskodott –, hanem ami akkor, ha az intézetbe érünk, és feltűnnek a tévé meg a botránysajtó riporterei. Így aztán csendben haladtak tovább, ki-ki magára maradva a félelmével, saját terveit szövögetve. Gantro is magában töprengett, hogy mit tegyen, mit kell majd tennie nem egyedül Timért, hanem mindenkiért, akire halál vár az új törvény szerint. Alaposan végiggondolt mindent, miközben a kocsijuk nagyokat zökkenve folytatta útját az intézet felé. Mihelyt a teherautó megállt az intézetnek fenntartott parkolóban, s kicsapódott a hátsó ajtaja, megjelent Sam B. Carpenter, az intézmény vezetője, odalépett a kocsihoz, és bebámult. Nyomban fel is hördült: – Kit hozott ide, Ferris? Felnőttet, hát nem látja?! Egy ellenlábast csukott le, maga szerencsétlen! – Azt állította, hogy nem tud mást, csak összeadni – védekezett Ferris. – Mutassa a tárcáját – fordult Carpenter Tim apjához. – Halljuk az igazi nevét, társadalombiztosítási és nyilvántartási számait, hadd tudjuk meg, ki maga voltaképpen. – Csak egy vidéki tahó – szólt közbe Ferris, mialatt Gantro átadta ormótlan levéltárcáját. – Ellenőriztesse a lábnyomát – rendelkezett Carpenter. – Mindkettőt, de azonnal… Az akció sürgősségének fokozata egy –
folytatta kedvenc stílusában. Egy óra múlva meg is jöttek a jelentések az összekapcsolt számítógépek seregétől, amelyek a biztonsági adatokat tárolták Virginia pusztasággá alakított rezervátumában: „A kérdéses egyén matematika szakon végzett a Stanford Egyetemen. Később filozófiai doktorrá avatták a bemutatott hiteles okmányok szerint. Meg kell szabadulni tőle.” – Volt lelkem – szólt Gantro –, de elvesztettem. – Mit mond? – kérdezte Carpenter, mert ezt a jelentések nem említették. – Embóliát kaptam. Elpusztult az agykérgemnek az a része, ahol a lelkem székelt, amikor egyszer véletlenül egy rovarirtó szer gőzét belélegeztem. Ezért kell a pusztaságban élnem, gyökereken és kukacokon, a fiammal, Timmel együtt. – Enkefalogramra küldjük – mondta Carpenter. – Mi az? – tudakolta Gantro. – Egy agytesztféleség? – A törvény szerint a lélek tizenkét éves korban foglalja el a testet – fordult Carpenter Ferrishez. – És maga behozott nekem egy személyt, aki jóval túl van a harmincon. Azonnal el kell tűnnie innen, különben még perbe fognak gyilkosságért. Vigye vissza oda, ahol felszedte, és dobja ki. Ha nem akar önként távozni, gázosítsa el, aztán hajítsa le a kocsiról. Ez a nemzetbiztonsági utasítás. Vigyázzon, az állásába kerülhet, sőt meg is büntethetik az állam törvényei szerint. – Én ide tartozom – mondta Ed Gantro. – Agyalágyult vagyok. – A kölyke meg biztosan matematikai csodagyerek – folytatta Carpenter –, nem látott még ilyet a tévében? Magát aztán felültették, Ferris. Talán már riasztották is a tömegtájékoztatást. Szállítsa vissza az egész bagázst, vagy gázosítsa el, és hajítsa ki ott, ahol találta, vagy tegyen velük, amit tud, csak már ne is lássam őket! – Maga egészen becsavarodott – mondta Ferris mérgesen. – Hajtsa végre Gantrón az enkefalográfiát, tapogassa le az agyát, aztán lehet, hogy el kell engednünk, de ezt a három kiskorút… – Mind zsenik – jelentette ki Carpenter –, mind összeesküvők,
csak maga hülye volt ahhoz, hogy rájöjjön. Rúgja ki őket a kocsiból meg a telepünkről is, aztán tagadja le – érti? –, tagadja le, hogy valaha is látta őket. És ragaszkodjék ehhez, hallja? – Kifelé! – parancsolta Ferris, egy gombnyomással felrántva a teherautó dróthálós ajtaját. A fiúk kimásztak, Gantro maradt. – Nem hajlandó önként távozni – közölte Carpenter. – Oké, akkor fizikai kényszert alkalmazunk. Ferris felé bólintott, és belépett vele a kocsi hátsó részébe. Egy pillanat, s Ed Gantro már kinn is volt a parkolóhely kövezetén. – Most már csak egyszerű állampolgár – mondta Carpenter megkönnyebbülten. – Mondhat, amit akar, nincs rá bizonyítéka. – Papa – kérdezte Tim –, hogy kerülünk haza? – Mind a hárman Gantro köré gyülekeztek. – Felhívhatna valakit odafentről – javasolta a Fleischhacker fiú. – Fogadok, ha Walter Best papájának még van egy kis gáz a kocsijában, eljön, és elvisz minket. Gyakran megy hosszabb utakra, és ezért külön jegyet kap üzemanyagra. – Ő meg Mrs. Best sokat veszekednek – jegyezte meg Tim. – így aztán szeret egyedül, a felesége nélkül mászkálni kocsival éjszakánként. – Maradok – mondta Gantro –, azt akarom, hogy bezárjanak a ketrecükbe. – Hiszen szabadok vagyunk! – tiltakozott Tim. Sürgetően ráncigálta az apja kabátujját. – Hát nem ezt akartuk? Mihelyt téged megláttak, elengedtek minket. Sikerült! – Ragaszkodom, hogy bezárjanak a többiekhez – mondta Gantro Carpenternek, rámutatva az intézet erőltetetten vidám, ízlésesen halványzöldre festett épületére. – Nagyon kérem, hívja fel Mr. Bestet! Ott lakik, ahol felszedtek minket, a félszigeten – kérte Tim Carpentert. – 669-cel kezdődik a száma. Mondja, hogy jöjjön értünk. Egész biztos megteszi. – Csak egy Best van a telefonkönyvben 669-cel. Tegye meg, kérem! – csatlakozott hozzá a Fleischhacker fiú. Carpenter bement, és az intézet egyik telefonjánál kikereste a
számot. Ian Best, ez lesz az. Lenyomta a billentyűket. – Itt egy naplopó dolgozó beszél – jelentkezett egy férfi, a hangjából ítélve félig részegen. A háttérből egy nő éles hangon, dühödten szidalmazta. – Mr. Best – mondta Carpenter –, több ön által ismert személy tartózkodik a Negyedik és az A utca sarkán, mégpedig Ed Gantro és fia, Tim, egy Ronald vagy Donald nevezetű fiú, továbbá egy másik, le nem igazolt kiskorú. A Gantro fiú állítása szerint ön hajlandó arra, hogy idejöjjön, és hazavigye őket. – Szóval a Negyedik és az A utca sarkán – mondta Ian Best, majd kis szünet után: – A sintértelepről beszél? – kérdezte. – A Megyei Intézetből – válaszolta Carpenter. – A kutyafáját! – fakadt ki Best. – Persze hogy megyek, húsz percen belül ott vagyok! Ed Gantrót fogták el? Tudják, hogy egyetemet végzett Stanfordban? – Tudomásunk van róla – mondta Carpenter mereven. – De nem tartóztattuk le őket, csak éppen… itt vannak. És nincsenek, ismétlem, nincsenek őrizetben. – Mire megérkezek, már Amerika minden riportere ott lesz – mondta Best, s a hangjából eltűnt minden részeg árnyalat. Majd kattanás hallatszott, lerakták a kagylót. Kifelé menet Carpenter Timhez fordult. – Te aztán jól átvertél, hallod-e? Épp egy megveszekedett, abortuszellenes aktívával kellett közölnöm, hol vagytok. Mondhatom, szép dolog, nagyon szép. Néhány perc, és egy élénkpiros Mazda jelent meg az intézet kapujánál. Magas, szőke szakállas férfi szállt ki belőle, s lekanyarítva nyakából képes hangfelvevőjét, kényelmesen Carpenterhez sétált. – Hallottam, van maguknál egy pasas, aki Stanfordban doktorált – vetette oda közönyös hangon. – Meginterjúvolhatnám? Jó sztori lesz, azt hiszem. – Ilyen személyről nem tudunk. Ellenőrizheti a névsorunkban is. De a riporter már Gantróra meresztette szemét, meg a fiúkra,
akik körülállták. – Mr. Gantro?! – kiáltotta. – Igen, uram – válaszolt Ed Gantro. „Puff neki – gondolta Carpenter –, épp ezt az embert szedtük fel és szállítottuk be, a saját kocsinkon! Bekerül az összes újságba.” Máris egy kék teherautó gördült a parkoló kövezetére, jelzései szerint egy tévéállomásé. Két másik követte. MEGGYILKOLT DIPLOMÁS AZ AB-INTÉZETBEN jelent meg Carpenter lelki szeme előtt. Majd utána A MEGYEI AB-INTÉZET JOGTIPRÓ MERÉNYLETE EGY… és így tovább. Aztán az esti hatórás tévéhíradóban magnók, mikrofonok s kamerák között feltűnik majd Gantro, és addigra megjön Ian Best is, aki nyilván ügyvéd is ráadásul. „Lebuktunk – gondolta Carpenter – egyszer s mindenkorra. És ha visszaminősít a központ, és megnyirbálja a keretünket, mehetünk újból kutyákat meg macskákat hajkurászni. Ezt aztán megcsináltuk!” Mikor Ian Best befutott széngázzal hajtott Mercedesében, még levert volt egy kissé. – Ne tegyünk egy látványos kerülőt hazafelé menet? – kérdezte Gantrótól. – Merre? – érdeklődött Gantro. Mielőbb le akart lépni innen. Már megvolt az interjú, s elmentek az utolsó riporterek is. Elérte a célját, kimerült, és haza akart menni. – Vancouver-sziget, Brit-Columbia – mondta be Ian az irányt. – A srácoknak már ágyban lenne a helyük – mosolygott Gantro. – Az enyémnek meg a többieknek is. Még nem is vacsoráztak.
– Megállunk McDonald bódéjánál. Aztán irány Kanada, ahol halak úszkálnak a vízben, és hó födi a hegyeket még nyáridőben is. – Jó – vigyorgott Gantro –, mehetünk. – Akarja? – nézett rá fürkészőn a másik. – Igazán? – Hogyne, csak néhány dolgot el kell még intéznem. – A kutyafáját – sóhajtott fel Ian –, komolyan gondolja? – A legkomolyabban – válaszolta Gantro –, de persze csak ha az asszony is beleegyezik. Maga sem mehet el másképp, csak akkor, ha a felesége papírt ad róla, hogy nem tart magával. Így lesz magából „letelepült bevándorló” Kanadában. – Szóval írásbeli engedélyt kell szereznem Cynthiától? – Megkapja. Csak ígérje meg, hogy küldi a tartásdíját. – Igazán hiszi, hogy elenged? – Persze – válaszolta Gantro. – Tehát igazán hisz benne – mondta Ian, miközben Gantro a kocsiba terelte a gyerekeket. – Esküszöm, igaza van. Cynthia alig várja, hogy megszabaduljon tőlem. Tudja, minek hív, még Walter előtt is? Agresszív dögnek meg cifrábbaknak is. Nincs benne semmi tisztelet. – Elengednek – ismételte Gantro, de tudta, hogy nem mond igazat. Búcsúpillantást vetett Sam B. Carpenter igazgató úrra meg Ferrisre, a kocsivezetőre, akiről a főnöke olyanokat mondott az interjúban, hogy azonnal kirúgja, egyébként is új még és tapasztalatlan munkaerő. – Nem – mondta –, nem engednek el. Egyikük sem. Ian ügyetlenül babrált a büdös széngázmotort vezérlő bonyolult szerkezeten. – Biztos, hogy elengednek. Nézze, hogy állnak ott, milyen tehetetlenül – mondta. – Mit is csinálhatnak azok után, amit a tévében mondott, és amit egy újságíró is feljegyzett? – Nem rájuk gondoltam – szólt Gantro csendesen. – Csak le kell lépnünk. – Foglyok vagyunk, és nincs szabadulás. Azért csak kérdezze meg Cynthiától. Próba szerencse.
– Hát soha nem láthatjuk Vancouvert, sem a kompokat a tengeri ködben, soha? – kérdezte Ian. – Dehogynem, majd csak adódik alkalom rá. De tudta, hogy hazudik, olyan bizonyosan, mint ahogy néha azt is tudjuk, minden alap nélkül, hogy igaz, amit mondunk. Kihajtottak a parkolóhelyről, és rátértek az útra. – Milyen jó szabadnak lenni, nem igaz, srácok? – mondta Ian. A fiúk bólintottak, de Ed Gantro nem szólt rá semmit. Szabad – gondolta –, persze, szabad hazamenni. Egy tágasabb ketrecbe, nagyobb teherautóba, mint az intézetnek az a masinája. – Nagy nap ez a mai – szólalt meg Ian újra. – Az – helyeselt Ed Gantro –, hiszen ma nemes küzdelemben komoly csapást mértünk ellenségeinkre, minden védtelenért, minden teremtményért akit „elevennek” mondhatunk. Nem akarok hazamenni – mondta Ian. Kutatóan nézett Gantróra a gyenge, bizonytalan megvilágításban. – Kanadába akarok menni, de rögtön. – Pedig muszáj – emlékeztette Gantro. – Legalábbis egyelőre, hogy elrendezzük dolgainkat, hivatalos ügyeinket, meg összeszedjük, amire majd szükségünk lehet. – Tehát mégsem jutunk el soha sehová – sóhajtott Ian –, sem Brit-Columbiába, sem Vancouverbe, sem az Angol-öbölbe, sehová, ahol még növényeket termesztenek, lovakat tartanak, és óceánjárók úsznak a tengeren. – Soha. – Sem most, sem később? – Soha – ismételte Gantro. – Tudtam, mindig is tudtam – mondta Ian, a hangja elcsuklott, és bizonytalanokká váltak a mozdulatai –, de féltem bevallani. Aztán csak hajtottak tovább, szótlanul. Mit is mondhattak volna még? Kovács Géczi Judit fordítása
KONISI GAKU
Aföldalatti Paradicsom La kosmosipo (1972)
Reggel van. A város a kora nyár langyos napsugaraiban lubickol. Hűvös szél fut át a fasoron, és zizegve megremegteti a platánok leveleit. A levegő áthatóan tiszta: az atomtechnika elterjedése végleg száműzte a kéményeket a városból. Az égbolt derűs kékje élénken tükröződik az üzletek kirakataiban. A reggeli csúcsforgalomnak már vége. Az utak szinte teljesen elnéptelenedtek. A hivatalokban és a gyárakban megkezdődött a napi munka. A kitárt iskolaablakokból a gyerekek vidám, csengő hangja hallatszik. A háziasszonyok már bekapcsolták mosógépeiket. A zöldellő parkok árnyas padjain dologtalan öregek pihennek beszélgetőpartnereikkel… Az újságok vezércikkei a nukleáris fegyverek betiltásával foglalkozó nemzetközi konferencia újabb sikertelenségéről számolnak be. De miért lenne fontos ez? Az élet békében, nyugodtan, zavartalanul folyik, ahogy általában. Az ipar fejlett, és virágzik a kereskedelem is. Senki nem hinné, hogy holnap valami váratlanul megváltozhat az életében. Senki… Bár mégis, vannak kivételek: azok az öregek, akik a parkokban beszélgetéssel ütik agyon az idejüket. Szívükben állandó, különös érzés honol: félelem, és ugyanakkor a jövőbe vetett remény. Holnap, vagy talán holnapután eljön a nap, amelyet ilyen különös érzéssel várnak. De az is lehet, hogy soha nem jön el. A nap… az a nap, amikor befogadják őket a Paradicsomba. Abba a Paradicsomba, amelyet Elíziumnak neveznek. Nem a halál utáni Paradicsomot jelöli ez az elnevezés, hiszen abban ma már az öregek sem hisznek. Az elaggott öregek nagy állami menhelyét hívják így.
Az öregek csak élősködnek fiaikon, a menyüket pedig a puszta létük is zavarja, hiszen a mindennapi kenyér megkereséséhez már gyengék. Reggelente pénzt dugnak apósuk zsebébe: „Itt van a zsebpénz mára, papa. Elköltheti valahol házon kívül”… A szavak kedvesek, de a hangsúly elutasító-elűző szándékról tanúskodik. Így, vagy ehhez hasonló körülmények között mennek el az öregek otthonról, ki az utcára, hogy a kapott költőpénzből egy csomag cigarettát vegyenek, az automatáknál gyümölcslével enyhítsék szomjukat, s végül eljussanak megszokott, mindennapi gyülekezőhelyükre, a parkba. Az Elíziumot azért építették, hogy befogadja ezeket az öregeket. Kezdetben, az általános választásnál a kormány azt ígérte, hogy több száz menhelyet épít országszerte. Aztán úgy találták, hogy lehetetlen területet találni akár egynek is. A hivatalok nem szeretik, ha aggok csoszognak a környékükön. A községek sem adtak helyet a menhelyeknek. Érdeklődésüket a nagy gyárak foglalták le, amelyek elősegítették az egész körzet fejlődését, míg a menhelyek semmi hasznot sem hoznak. Végül a Népjóléti Minisztérium elhatározta, hogy a föld alatt teremt helyet az építéshez. De mivel ez is hatalmas összegekbe került volna, csökkenteni kellett a tervet. Az elmaradt építkezések ellensúlyozásaként a minisztérium nagy hírverést csapott az új terv, az „Elíziumi Akció” körül: néhány „központi menhely” épül majd, amelyekben a tudomány és technika minden vívmányát egyesítik… „Ez a menhelyek forradalma” – büszkélkedett a minisztérium az újságíróknak. Valójában csak egy Elíziumot építettek meg. A kormánynak fontosabb volt az új nukleáris fegyver kifejlesztése… Ez az Elízium – akármennyire is modern – nem képes minden öreget befogadni, aki ott akar élni. A jelentkezők nagy része tehát kívül reked. Havonta orvosi vizsgálatot tartanak, és az öregség mértéke szerint a minisztérium eldönti, kik kerülnek a halottak helyére. Az Elíziumba való bejutás lehetősége kevés, de nem annyira,
hogy az öregek teljesen feladnák a reményt. Az orvosi vizsgálat napján az ifjú háziasszonyok is elkísérik apósukat vagy anyósukat a városi kórházba. A kórház váróterme ilyenkor ideiglenes divatbemutatóvá válik: de nem a ruhák keltik fel az érdeklődést. Az udvarias társalgás alatt fél szemmel azt méregetik, melyikük kíséretében lévő rokon az öregebb. Egy szép napon aztán megjön a Népjóléti Minisztérium zöld keresztes fehér autója. Percek alatt minden háziasszony az utcára tódul, hogy végignézze a jelenetet. Szemükben irigység fészkel: irigylik szerencsés társukat, akinek már sikerült kiűznie a parazitát az otthonából. Ezt az irigységet szándékos megvetéssel igyekeznek leplezni. „Biztosan valamilyen fortéllyal gyengíti az öreget… az a bűnös nőszemély!” Ellenszenves tekintetek merednek a szerencsés vetélytárs felé, akinek az arca közben vonaglik, és görcsbe rándul az igyekezettől, hogy örömét elrejtse. Az autó elindul. Az irigyelt asszony gyorsan visszahúzódik a lakásába. S azonnal megindul a szomszédasszonyok élénk pusmogása. A szomszéd házakban az öregek szaporán fülelnek. A levegőből érzik, mi történt. Ők is irigylik azt, aki elindult az ismeretlen élet felé. Hogy valójában milyen az Elízium, azt az emberek nem tudják. A minisztérium által kiadott brosúra azt hirdeti, hogy bár mélyen a föld alá építették, mégis szinte ugyanúgy lehet élvezni az életet, mint itt fenn a földön, s hogy ezt az elektrotechnika csodálatosan széles körű alkalmazása és a magas szintű egészségügyi ellátás teszi lehetővé. Ez a hiányos tájékoztatás is elég volt az öregeknek: mindannyian elkívánkoztak mostani életükből, a lelketlen fiatalok közül. Akármilyen is az Elízium, legalább újat jelent… A város északi végében, illatozó zöldövezettől körülvéve áll a Központi Állami Kórház. Minden öreg ide kerül az Elíziumba való beszállítás előtt, hogy alapos orvosi vizsgálatnak vessék alá. Az izmok erősségét, a csontok rugalmasságát, az erek elöregedését, az idegek működőképességét – mind alaposan
kivizsgálják. A szegény öreg csak vándorol egyik géptől a másikhoz, dörzsölik, ütögetik, itt-ott megszurkálják a testét, s közben nem érti, mindez miért történik. A gépek rögzítik a vizsgálatok adatait, s amikor az agy speciális vizsgálatával lezárul a vizsgálatsorozat, készen áll egy mágnesezett szalag, telis-tele különféle speciális jelekkel, amelyek az eredményeket rögzítik. A kórházban töltött ötödik napon jön el annak az ideje, hogy az új lakót az Elíziumba átszállítsák. Injekciót kap, amelytől mély álomba merül, s ebből már a föld alatti Elízium lakójaként ébred fel. Guruló hordágyon a felvonóba tolják, amely az egyetlen összekötő kapocs a föld alatti és a föld feletti világ között. Két asszisztens kíséri. Lassan ereszkedik lefelé a lift, egyre lejjebb és lejjebb. A két kísérő közönyösen hallgat. Telnek a másodpercek, a percek, mélyül a békesség. A fojtogató újdonság benyomásait lassan elmossa az idő. A lift csak ritkán rándul egyet-egyet. Húsz perc múlva, amely egy óránál is többnek tűnik, a felvonó eléri a mély akna alját. A föld alatti levegő nyirkos szaga bezúdul a nyitott ajtón. Az asszisztensek kitolják a hordágyat, és sietség nélkül lökdösik végig a keskeny folyosón. A kerekek csikorgása a meztelen betonfalak között ijesztően visszhangzik. Egyenletes zümmögés hallatszik, talán valamelyik gép hangja. Egyébként üres némaság. A folyosó végén kitárul egy önműködő ajtó. Madarak csengő trillái csiklandozzák az alvó fülét. Reggel van? Derűs, kellemes érzés tölti el egész testét. Kinyitja a szemét, és egy szép kis szobában találja magát. Az ágynemű pehelykönynyű. A falon szép festmény. Az ablakot zöld lombsátor árnyékolja be. A háttérben az ég kéklik, ragyogó fehér felhőkkel, amelyek lassan változtatják alakjukat… – Hol vagyok? Hogy kerültem ebbe a gyönyörű szobába? Mielőtt agya teljesen visszanyerné gondolkodóképességét, női hang szólal meg: „Jól érzi magát, uram?” Meglepetten próbálja
felemelni magát, de teste nem engedelmeskedik akaratának. „Ön a föld alatti Elízium lakója” – folytatja a hang. Hirtelen megelevenedik az emlékezete. Igen! Végre megérkeztem! „Kellemes életet élvezhet itt, míg a halál el nem vezeti a valódi Égi Elíziumba.” Színtelenül, mintha leírt szöveget olvasna fel, a hang némi tájékoztatást ad az Elíziumról: a napfény, a felhők, a kék ég mesterségesek, a lakók szórakoztatását szolgálják; a lakók az ágyon fekve minden szükségeset megkapnak: enni-, inni- vagy olvasnivalót… „Milyen boldog lehet, hogy ebben a ragyogó évszázadban él!” Így érik az első benyomások az Elízium minden új lakóját. Megkezdődik a csodálatos élet. Elegendő csak Angelikát, az ápolónőt hívni, hogy bármit megkapjanak. Nem beszédes teremtés, de késlekedés nélkül teljesíti a gondozottak kéréseit. Ha valaki egy könyvet kér, azonnal olvasni is kezdi. Ha valaki nyalánkságot kíván, máris a szájában van… A szomszédok között telefon teszi lehetővé az érintkezést. Hiába, semmi sem szórakoztatja olyan jól az öregeket, mint a csevegés. Mindenki lelkesen beszél elmúlt földi életéről: hogyan keserítette meg az életét kőszívű menye; milyen ragyogó pályát futott be a szakmájában; milyen kiválóságok vannak a családjában; milyen szép képeket gyűjtött össze a lakásában és így tovább, mindig vissza-visszatérve a régi dolgokra. Elégedettek. Már nem zavarja őket a család. S ahhoz, hogy elszórakozzanak, nem kell öreg csontjaikat a parkig vonszolni… Mégis van egy dolog, ami nyugtalanítja őket: a halál. Időről időre a halál elragadja a föld alatti Elízium egy-egy lakóját, hogy az égi Paradicsomba vigye. Ebben semmi rendkívüli nincs, a lakók már elég öregek, nem félnek a halál gondolatától. A szörnyű az, hogy a halál nem látszik mindig természetesnek. Gyakran megtörténik, hogy váratlanul elhallgat valaki, aki éppen jókedvűen csevegett. Erről Angelika nővér semmit nem beszél. Valaha feltételezték, hogy az Elíziumban olyan betegség van, ami váratlanul vet véget az életnek. De ma már mindenki tudja, hogy ez a halál a „hivatalos megsemmisítés” eredménye, ezt a
Paradicsom Irodája hajtja végre, hogy új lakót fogadhassanak. A megsemmisítéstől való félelem szüntelenül gyötri az Elízium lakóinak szívét. Nem beszélnek erről, s ezért annál mélyebben merülnek bele a jólétbe. Pislákoló lámpa világítja meg a dísztelen betonfolyosót. Csend van. Nyugalom. A gép egyenletes zümmögése közben beszélgetés halk foszlányait hallani. Abból a szobából jön, ahova az öregeket a gurulós hordágyon betolták, és ahonnan már soha nem térnek vissza. Az üvegablakon olvasható a felirat: MŰTŐ. Középkorú férfi hangja szűrődik ki: – A gép most programozza be a kapott adatokat, ez beletelik néhány percbe. Addig elszívhatunk egyet. – Furcsa – mondja egy fiatalabb hang –, homályt érzek az erős világítás ellenére. – Az emberek hiányoznak. A földön embertömegben éltünk, most meg kettesben ülünk ebben a nagy épületben. – Nem tudom elképzelni, hogy itt emberek ezrei élnek… – Majd idővel megszokod – hallani a közönyös választ –, bár kényelmes sose lesz. Megszólal a csengő. – Kész a programozás. Hé, segíts betenni a gépbe! – Hú, de nehéz! – Az alvó ember mindig súlyosabb. A súly engem nem érdekel, de ez az öregszag mindig zavar… Hórukk! Erősen rögzítsd a fejet! Jó. – Kiszálljak? – Igen, pihenj. A motor zümmögni kezd. – Most a gép jön sorra. Két óra alatt végzi el a munkát. – Két óra? Túl sok ahhoz, hogy az agyat elválassza a testtől. Amikor a vakbelemet vették ki, csak öt perc kellett hozzá. – Ostoba! Hogy hasonlíthatod a te rothadó kolbászodhoz az agyat… bár a te agyad megérdemelné! No, menjünk fel, a többit a gép elvégzi helyettünk. – Én szeretném látni a lakóhelyet is… ha lehet.
– Jó, megmutatom… Íme az 1. számú lakosztálysor. Kilenc hasonló van ezen kívül. – Hm. Úgy néz ki, mint egy konzervraktár. – Mondhatjuk így is. Hosszában és keresztben 200 lakosztály van. Mindegyikben egy-egy agy. – Csodálatos, hogy az ember élvezheti az életet egy 1 köbméteres fémszekrényben! Kíváncsi vagyok, milyen ez az élet valójában. – Ezt csak akkor tudod meg, ha magad is tapasztalod. De jegyezd meg, fiziológiailag semmi különbség sincs az érzékelésben, mindegy, hogy a való világot az érzékszerveiddel érzékeled, vagy, mint ezeknél a Paradicsom-lakóknál, azonos mesterséges ingerek érik a központi idegrendszeredet! – Úgy hallottam, a Központnak hatalmas mennyiségű ingerkészlete van a lakók számára. – Elmondhatjuk, hogy ez már több, mint tökéletes. És az elektronikus agy, Angelika nagyon jól végzi a dolgát. Tudd meg, hogy a raktáron még fiatal lány csókja is akad. – Érdekes! Még tán irigylem is ezeket az agyakat. – Szeretném, ha húsz év múlva én is élvezhetném ezt az életet. – Te? Hallod… nagyon bátor vagy! – Gondolom, te is így látod majd húsz év múlva. – Azt mondják, a kormány most nem túl bőkezű az Elíziummal. Lehet, hogy be is zárják… – Ne törődj vele! Az Elíziumnak saját áramfejlesztője van, és a most használt atomanyag tíz évszázadra is elegendő! Senki nem vette észre, mikor szűnt meg a föld alatti Elíziumban az elhalálozás. Amikor rájöttek, az Elízium minden lakóját kimondhatatlan öröm járta át. A boldogságtól ujjongva mindenki erről beszélt. Feltételezték, hogy az Iroda beszüntette a félelmetes „megsemmisítést”. Mások arra gondoltak, hogy új Elíziumot építettek, ezért ide már nem jön több öreg. Voltak, akik makacsul állították, hogy feltaláltak egy forradalmi módszert az öregedés megállítására.
De bármi is okozta a változást, a lényeg az, hogy megszűnt az egyetlen dolog, ami a Paradicsom lakóinak szívét nyomta. Az elíziumi élet sokkal derűsebb, kényelmesebb lett. A szokásos csevegés még élénkebbé vált… Mélyen a föld alatt az élet még ma is békésen és nyugodtan telik. Még ma is folyik az emberagyak hangtalan beszélgetése. Nem tudják, hogy egy hónappal ezelőtt kitört a harmadik világháború, amely tíz percig tartott, és kiirtott minden életet a Földön. Ők tovább élnek vasszekrényeikben, nyugodtan, békésen, vidáman csevegnek, amíg csak ki nem merül az áramfejlesztő nukleáris hajtóanyaga. Farkas Mária fordítása
THEODORE R. COGSWELL
Fal avilágkörül The Wall Around the World (1953)
A Fal mindig is ott volt a Világ körül, s így Porgie-n kívül senki sem törődött vele. A fiú azonban akár élete árán is ki akarta deríteni, hogy mi van a túloldalon, ha van egyáltalán túloldal. Tizennegyedik évében járt, abban a korban, amikor a „lehetetlen” csak értelmetlen szónak tűnik, amit a felnőttek találtak ki saját különös céljaik érdekében. Azzal azért ő is tisztában volt, hogy egy több mint háromszáz méter magas tükörsima felület megmászása bizonyos nehézségekkel jár. Ezért aztán szorgalmasan figyelte a sasokat. Ezen a reggelen, szokás szerint, elkésett az iskolából. Még azzal is időt veszített, hogy az iskolaudvaron helyet kellett keresnie seprűnyelének a zsúfolt állványon. Pontosan hat perc telt el az órából, amikor bűntudatosan besurrant az osztályba. Egy pillanatig azt hitte, hogy megúszta. Az öreg Mr. Wickens háttal állt, és egy ötszöget rajzolt a táblára. Ám amikor Porgie éppen be akart csusszanni a padba, az iskolamester megfordult, s elnyújtott hangon megszólalt: – Úgy látom, Mills úr végre rászánta magát, hogy velünk tartson. Az osztály nevetett, Porgie pedig elvörösödött. – Mi a mentsége ez alkalommal, Mills úr? – Egy sast figyeltem – felelte Porgie félszegen. – Ennek bizonyára nagyon örült a sas. És mi érdemlegeset művelt az a madár? – Ráfeküdt a szélre, és fölemelkedett. A szárnyával közben nem is csapkodott. Ez a Keleti Falnál történt, a kanyon végében, ahol a szél nekiütközik a Falnak, és fölszáll. A sas kiterjesztett
szárnnyal körözött, és egyre följebb emelkedett. Csak fogni kellene egy csomó sast, kötelet kötni a lábukra, és lefogadom, hogy simán fölvinnének a Fal tetejére. – Elképzelhető – mondta Mr. Wickens –, ha a sasokat meg lehetne fogni. Most pedig, ha megengeded, folytatom az órát. Ha az ötödik Rendbe tartozó Természeti Erőket idézzük meg, ügyelni kell! Porgie a semmibe meredt, s valami jó módszeren törte a fejét, amivel foghatna egypár sast. A következő órán Mr. Wickens feladott az osztálynak egy példát gyakorlati asztrológiából. Porgie rágcsálta a ceruzája végét, és próbálta megoldani a feladatot, de a figyelme elkalandozott. Az eredmény sehogyan sem akart kijönni, és mikor észrevette, hogy még a legelején összecserélte két állatöv jelét, feladta, és inkább sascsapdákat tervezgetett. Lerajzolt egyet, de úgy döntött, hogy nem lesz jó, újra kezdte… – Porgie! Összerezzent. Mr. Wickens, ahelyett, hogy elöl lett volna, pont mellette állt. Az iskolamester odanyúlt Porgie padjára, fölvette a papírlapot, és megnézte. Azután karon ragadta Porgie-t, és lódított rajta egyet. – Indulás a szobámba! Amikor Porgie kiért az ajtón, hallotta, hogy Mr. Wickens azt mondja: – Amíg vissza nem jövök, a társaság szétoszolhat. Az osztály megbolydult, a teremből nagy, közepes és kis termetű fiúk tódultak ki. Végigzúdultak a folyosón, le a kapuhoz, és ki a ragyogó napsütésbe. Ahogy elvágtattak Porgie mellett, Homer, az unokatestvére lefékezett, és véletlenül (készakarva) belekönyökölt az oldalába. Homer, akit a társai tömzsi termete és harapós képe miatt Szopós Szelindeknek hívtak, idősebb volt egy évvel Porgie-nál, s rangidősségét komolyan is vette. – Na, ezt elmondom apunak. Ma este megkapod a magadét! – Még egyet döfött Porgie-ba, azután kirohant az iskolaudvarra, hogy a varázslósdit megszervezze.
Mr. Wickens kinyitotta a dolgozószobája ajtaját, és intett Porgie-nak, hogy lépjen be. Azután becsukta az ajtót, és gondosan be is zárta maga után. Leült az íróasztalhoz a magas támlájú székre, és összekulcsolta a kezét. Porgie csendben, lehajtott fejjel állt, s az a bűntudatos, tehetetlen harag töltötte el, ami a hatalmasokkal való összeütközés velejárója. – Mivel foglalkoztál a feladatod helyett? – vonta kérdőre Mr. Wickens. Porgie nem felelt. Mr. Wickens szeme összeszűkült. A vastag mogyorófa pálca, ami a kitömött bagoly mellett hevert a könyvespolc tetején, könynyedén fölemelkedett a levegőbe, átúszott a szobán, s a férfi kezébe hullott. – Nos? – kérdezte, s pálcájával az asztalra koppintott. – Sascsapdákkal – vallotta be Porgie. – Sascsapdákat rajzoltam. Nem tehetek róla. Az egésznek a Fal az oka. – Folytasd! Porgie egy pillanatig habozott. A pálca koppant. Porgie kitört: – Látni akarom, mi van a túloldalán! Nincs olyan varázslat, ami át tudna vinni, így valami mást kell találnom. Pálcakoppanás. – Valami mást? – Ha lenne rá mágikus módszer a régi könyvekben, valaki biztosan megtalálta volna már! Mr. Wickens felállt, és csontos ujját vádlón Porgie-ra szegezte. – A kétkedés a kárhozat szülőanyja! Porgie lesütötte a szemét, és azt kívánta, bárcsak valahol máshol lenne. – Látom benned a kétkedést. A kétkedés bűn, Porgie, bűn! Van, amit szabad az emberiségnek, és van, amit tilos! A végzetes döntés határán állsz. Vigyázz, nehogy érted is eljöjjön a Fekete Ember, mint apádért. Most pedig hajolj le! Porgie lehajolt. Arra gondolt, hogy bárcsak vastagabb nadrág lenne rajta.
– Készen vagy? – Igen, uram – felelte bánatosan Porgie. Mr. Wickens a feje fölé emelte a pálcát. Porgie várt. A pálca lecsapott, de csak az asztalra. – Felállhatsz – szólt Mr. Wickens fáradtan. Visszaült a székére. – Elégszer próbáltam már a fejedbe verni az igazságot, s amikor nem sikerült, vertem a fenekedre is épp eleget, de hiába, mindkét testrészed egyformán érzéketlen. Porgie, képtelen vagy megérteni, hogy nem szabad új dolgokat kipróbálnod, sem pedig kitalálnod? A Könyvekben minden benne van, amit tudni kell! A bennük leírtak évről évre világosabbá válnak előttünk. Kimutatott az ablakon, oda, ahol a világot körülvevő Fal magasodott a távolban. – Ne törődj te azzal, mi van a túloldalán! Akár angyalok laknak ott, akár démonok: a Könyvek nem írnak erről. De nem is fogja megtudni senki, amíg meg nem érett erre a tudásra. Seprűnyeleink nem tudnak olyan magasra szállni, varázsigéink nem elég erősek. Sokat kell még fejlődnünk a varázslásban, és jobban meg kell ismernünk a minket körülvevő, láthatatlan természetfölötti erőket. Nagyapám idejében a legjobb seprűnyél sem vitt harminc méternél magasabbra. De a Nagy Toronyban a Bűbájosok kitartó munkával elérték, hogy ma már felröppenhetünk az alacsonyabban szálló felhők fölé. Egy szép napon majd feljutunk a Fal tetejére is?! – De miért nem most? – kérdezte csökönyösen Porgie. – Sasokkal. – Mert még nem értünk meg rá! – förmedt rá Mr. Wickens. – Vegyük például a távbeszédet. Csak harminc éve, hogy kidolgozták a megfelelő varázsigéket, és még most is csak kevesen tudnak nagyobb távolságból úgy beszélgetni, hogy csupán gondolják a szavakat. Idő kell ehhez, Porgie, sok idő. Azért vagyunk itt, hogy megtaláljuk az Utat, és ami a kereséstől eltérít, az bűn. Az ember nem járhat egyszerre két úton. Ha megpróbálja, kettéhasad. – Lehet – mondta Porgie. – De a madarak átjutnak a Falon,
pedig egyetlen varázsigét sem tudnak. Mondja, Mr. Wickens, ha a mágia a legfontosabb, hogy lehet az, hogy mégsem hat mindenre? Mint például erre sem? A zsebéből egy fényes kis kvarcdarabot vett elő, és letette az asztalra. Gyengéden megbökte az ujjával, és így szólt: Kavics, járj el, földtől válj el, felhők fölött égig szállj fel! A kődarab nem mozdult. – Látja, uram? Ha a seprűnyelekre hatnak a szavak, akkor a kövekre is hatniuk kellene. Mr. Wickens a kőre meredt. Az megremegett, és a levegőbe szökkent. – Ez más – mondta Porgie. – Most a tudatával ragadta meg, úgy emelte fel. Kis tárgyakkal ezt mindenki meg tudja csinálni. De én azt szeretném kitalálni, hogy maguk a szavak miért nem hatnak. – Egyszerűen nem tudunk még eleget – felelte Mr. Wickens türelmetlenül. Szabadon engedte a követ, és az megcsörrent az asztallapon. – Évről évre gyarapszik a tudásunk. Talán a gyerekeid idejére megtaláljuk azt a varázsigét, amivel mindent fel tudunk emelni. – Elfintorodott. – Különben is, mit akarsz te a repülő kövekkel? Elég baj van abból is, ha csak dobálóztok velük. Porgie a homlokát ráncolta. – Nem mindegy, hogy egy tárggyal én csinálok valamit, például felemelem a kezemmel vagy a tudatommal, vagy pedig megigézem, és akkor magától végzi el a feladatot, mint a seprűnyél. Hosszú csend telepedett a dolgozószobára, ki-ki a saját gondolataival volt elfoglalva. Végül Mr. Wickens szólalt meg: – Nem akarom felemlegetni a kellemetlen múltat, Porgie, de
hasznos lenne, ha észben tartanád, ami apáddal történt. Pedig ő egy ideig a legígéretesebb tanítványom volt! Nála csak később kezdődött ez a kételkedés, igaz, ugyanilyen erős volt. Kihúzta az íróasztal egyik fiókját, egy kicsit kotorászott benne, azután előhalászott egy megsárgult papírköteget. – Ez az iromány okozta a vesztét: „A repülés nem mágikus módszereinek vizsgálata”. Albűbájosi vizsgadolgozatnak szánta. Undorral leejtette a paksamétát Porgie elé, mintha az érintésétől is beszennyeződtek volna az ujjai. Porgie érte nyúlt. – Hozzá ne érj! – rivallt rá Mr. Wickens. – Káromlás van abban! Porgie visszarántotta a kezét. Ránézett a legfelső lapra, és egy takaros kis ábrát pillantott meg. Leginkább madárra emlékeztetett, csakhogy két pár szárnya volt, egy elöl, egy hátul. Mr. Wickens visszatette a paksamétát a fiókba. Rosszalló tekintete Porgie szemébe mélyedt. – Ha az apád útját akarod járni, mi nem tudunk visszatartani – mondta, majd felemelte a hangját. – De van valaki, aki megteheti! El ne feledkezz a Fekete Emberről, Porgie, mert ha egyszer eljön, az maga lesz a borzalom! Tűz ég a szemében, és semmilyen varázsige nem véd meg ellene. Amikor apádért jött, elsötétült az ég, és egy szörnyű kiáltás hallatszott. Mire újra kivilágosodott, már mindketten eltűntek, és még gondolni is rossz rá, hogy hova mehettek. Wickens megrázta a fejét, mint aki szabadulni akar az emléktől, és az ajtó felé mutatott. – Gondolkodj, mielőtt cselekszel, Porgie! Jól gondold meg! Ahogy kiment, Porgie valóban gondolkozni kezdett, de nem annyira a Fekete Ember, mint inkább az apja dolgozatában látott rajz foglalkoztatta. A narancsosrekesz a szárny gyanánt keresztbe fektetett két deszkával hasonlított ugyan az apja rajzára, de – mint kiderült – a látszat csalt. Porgie a házuk hátsó lépcsőjén ült, és sajnálta magát. Közben két érzékeny pontot dörzsölgetett felváltva. Jóllehet testének ellentétes pólusain helyezkedtek el, s más-más módon
keletkeztek, mégis egyazon dologra voltak visszavezethetők. Fenekén nagybátyja szorgos tenyere hagyott fájdalmas nyomot, dagadt orra pedig egy légi szerencsétlenség következménye volt. Az történt, hogy a fáradságos munkával összeeszkábált gépet felhúzta a fáskamra tetejére, és repülőugrást hajtott végre. A tervezett siklórepülésből azonban nem lett semmi. Helyette émelyítő zuhanás következett, nagy recsegés-ropogás, majd a csillagok körtánca, ahogy az orrával nekivágódott valami keménynek. Bánta már, hogy elhívta Szopós Szelindeket, legyen jelen a diadalánál, a történet ugyanis egyenesen nagybátyja fülébe jutott, s a szokásos következmény nem is maradt el. Hogy a lecke biztosan célt érjen, a bácsi egy hétre elvette a seprűnyelét, és még meg is babonázta, mielőtt a kamrába zárta, hogy Porgie el ne csórhassa. – Úgysem volt kedvem repülni – mondta magában dacosan Porgie, de az önámítás sovány vigasz volt. Mihelyt lemegy a nap, a banda elindul a Vörös Sziklákhoz denevérre vadászni, és ő is velük akart menni. Kezével ellenzőt formált, úgy kémlelt a Nyugati Fal irányába, ahonnan vidám, távoli kurjongatás hallatszott. A fiúk gyorsan közeledtek a magasban seprűnyelükön. Visszament a fáskamrához, nehogy meglássák. Jól tette, mert azok hirtelen leereszkedtek, a ház körül kezdtek körözni, Szelindek és Porgie nevét gajdolták. Addig lármáztak, ordibáltak, amíg Homer ki nem repült a szobája ablakán, hogy velük tartson. – Porgie nem jöhet! – kiabálta. – Apu jól elkalapálta, és a seprűjét is elvette. Na, gyerünk! Egy fürge bukfenccel az élre ugratott. Mélyrepülésben indultak a Vörös Sziklák felé. Szelindek volt a bandavezér, amióta csak megkapta nagy seprűnyelét. Azzal szórakozott, hogy felment százötven méterre, ott térden lógva hintázott, azután elengedte a seprűt. Széttárt karral, ívelt testtel zuhant, mintha fecskeugrást csinálna, s amikor alig harmincméternyire volt a földtől, rikkantott a seprűjének. Az nyílként vágódott utána, a lába közé
suhant, s ahogy nagy, lendületes ívben fölemelkedett, épphogy csak súrolta a fák csúcsát. – Felvágós – morogta Porgie, és becsukta a fáskamra ajtaját. Bent a munkapadon ott hevert a főbűnös: egy papírból és lécekből készült kis modell. Porgie fölvette, és gyors mozdulattal elhajította. Az meredeken zuhanni kezdett, ám ahogy sebességet nyert, a plafonnak fordította az orrát, és kecsesen bukfencet vetett a levegőben. Miután visszaállt a vízszintesbe, hirtelen balra kanyarodott, és nekicsapódott a fáskamra falának. Az egyik szárny szilánkokra tört. Porgie odament, hogy felszedje. – Lehet, hogy ami a kis dolgokra érvényes, az a nagyokra nem gondolta savanyúan. A narancsosrekesz a keresztbe fektetett deszkákkal a modell tőle telhető legjobb megközelítése volt. Kedvetlenül visszatette a törött vitorlázógépet a munkapadra, és kiment. Lehet, hogy Mr. Wickensnek, a nagybátyjának, meg a többieknek van igazuk. Lehet, hogy tényleg csak egy út van. Gondolkozott egy kicsit a dolgon, s olyan következtetésre jutott, hogy titokban elvigyorodott. Az ő útjukon indul el, de miért ne gyorsíthatná meg egy kicsit a dolgokat?! Ha az unokáitól várja a megoldást, ő maga sose fog átjutni a Falon. Holnap tanítás után hozzálát, hogy megvalósítsa új tervét, és ez alkalommal talán célhoz ér. A konyhában nagybátyja és nagynénje éppen róla vitatkoztak. Porgie megállt az előszobában, ahonnan az utcai szoba is nyílik, és hallgatózott. – Azt hiszed, nekem öröm, ha meg kell vernem a gyereket? Nem vagyok én szörnyeteg! Nekem jobban fájt, mint neki. – Úgy látom, hogy azért te le tudtál ülni utána – jegyezte meg Olga szárazon. – Ugyan mi mást tehettem? Mr. Wickens nem mondta ki nyíltan, de célzott rá, hogy ha Porgie nem hagyja abba az örökös ábrándozást, még ki is csaphatják az iskolából. Nyugtalanító hatással van a többi gyerekre. A fene egye meg, Olga, ugyanúgy mindent megtettem ezért a fiúért, mint a sajátomért! Mit akarsz, mit csináljak, ölbe tett kézzel üljek, és hagyjam, hogy úgy
végezze, mint a bátyád? – A bátyámat hagyd ki belőle! Bármit csinál is Porgie, azért megütnöd nem kell! Hiszen még kicsi. A férfi gúnyosan horkantott. – Ha elfelejtetted volna, drágám, márciusban volt a tizenharmadik születésnapja. Egykettőre férfi lesz belőle. – Akkor meg miért nem ülsz le vele, mint férfi a férfival? – Talán nem próbáltam meg? Tudod, mi történik minden egyes alkalommal. Előrukkol azokkal az őrült kérdéseivel és ötleteivel, erre én elveszítem a türelmemet, és máris ott vagyunk, ahol a part szakad. – Égnek emelte a karját. – Nem tudom, mit csináljak vele. Talán a délutáni orra bukás használ neki. Azt hiszem, úgy megijedt, hogy nem felejti el egyhamar. Hol van Szelindek? – Mi lenne, ha Homernak hívnád? Épp elég, hogy a barátai ezen a borzalmas néven szólítják. A Vörös Sziklákhoz ment a többi gyerekkel. Denevérre vadásznak, vagy mi. Porgie nagybátyja mordult egyet, és felállt. – Nem értem, miért nem tud ez a gyerek itthon maradni esténként, csak a változatosság kedvéért. Na, megyek az utcai szobába újságot olvasni. Porgie már ott volt, a tankönyveit lapozgatta, látszott, hogy tanul. Nagybátyja letelepedett kényelmes foteljába, kinyitotta az újságot, és pipára gyújtott. A hamutartó felé nyúlt, hogy a leégett gyufát beledobja, de az (szokás szerint) nem volt a helyén. „A fene ebbe az asszonyba!” – dörmögte magában, majd hangosan megszólalt: – Porgie! – Igen, Veryl bácsi? – Hozz egy hamutartót a konyhából, légy szíves! A nagynénéd már megint kint tartja valamennyit. – Máris – felelte Porgie, és lehunyta a szemét. Addig gondolt a konyhára, míg a képe kristálytisztán meg nem jelent előtte. A kopott réz hamutartó ott hevert a mosogató mellett, ahol a nagynénje hagyta, miután kimosta. Lelki szemeivel hunyorított, és mereven nézte a réztálkát, miközben azt suttogta:
Tálka, szökkenj, hozzám röppenj! Ezzel egy időben a tudatával felemelte. A hamutartó megremegett, és lassan a levegőbe emelkedett. Porgie erősen tartotta, és közben gyorsan megjelenítette a konyhaajtót, az előszobát, és átvezette rajta. – Porgie! – szólt rá mérgesen a nagybátyja. Porgie összerezzent, az előszobából pedig egy csattanás hallatszott: a szabadon eresztett tálka földet ért. – Hányszor megmondtam már, hogy idebent ne röptess! Ha túlságosan megerőltető kimenni a konyhába, szólj csak, majd kimegyek magam. – Csak gyakoroltam – motyogta Porgie védekezőn. – Kint gyakorolj! Már az egész lakás csupa karcolás a falnak ütődő tárgyaktól. Tudod jól, hogy a távmozgatás nem játék. Amíg a megjelenítést tökéletesen el nem sajátítottad, addig ne szórakozz a látómeződön kívül eső tárgyakkal. Most pedig eredj, és hozd be azt a hamutartót! Porgie lógó orral indult kifelé. Amikor meglátta, hogy az előszobában hol ért földet a hamutartó, halkan füttyentett. Az ugyanis ahelyett, hogy az előszoba közepén repült volna, kitért egy méterrel oldalra, és egyenesen az asztal felé tartott, amikor Porgie elejtette. Egy pillanat múlva a nagynénje értékes, fekete alabástromvázájának ütközött volna. – Tessék, bácsikám – mondta, amint bevitte a hamutartót. – És bocsánatot kérek. Boldogtalan képe láttán nagybátyja sóhajtott egyet, Porgie felé nyújtotta a kezét, és szeretetteljesen összeborzolta a haját. – Fel a fejjel, Porgie! Sajnálom, hogy meg kellett rakjalak délután. A te érdekedben történt. A nagynénéddel nem szeretnénk, hogy komolyabb bajba kerülj. Tudod, mit tartanak mifelénk a gépekről. – Elfintorította az arcát, mintha valami csúnya szót mondott volna. – Most pedig menj vissza a könyveidhez, és felejtsük el, ami történt. Csak egyet jegyezz meg,
Porgie! Ha bármire kíváncsi vagy, ne kezdj el bolondozni, hanem fordulj hozzám, és majd mindent megbeszélünk, mint férfi a férfival. Porgie felvidult. – Van valami, amit szeretnék megtudni. – Na? – biztatta a nagybátyja. – Hány sas tud vajon egy srácot olyan magasra felemelni, hogy megnézhesse, mi van a Fal túloldalán? Veryl bácsi nagyon lassan elszámolt tízig… Másnap Porgie nekilátott új terve megvalósításának. Mihelyt vége volt a tanításnak, elment a Közkönyvtárba, és fölmászott a lépcsőn a központi kölcsönzőterembe. – Kisfiúknak ide tilos a belépés! – szólt rá a könyvtáros. – A gyerekrészleg lent található. – De nekem kellene egy könyv! – ellenkezett Porgie. – A repülésről. – Mi csak felnőttekkel foglalkozunk. Porgie agya gyorsan járt. – A nagybátyám kölcsönözhet innen, nem? – Hogyne. – És elküldhetett engem, hogy vegyek ki neki egy könyvet, vagy nem? A könyvtáros vonakodva bólintott. Porgie büszke volt rá, hogy nem szokott hazudni. Arról azonban nem ő tehet, ha a könyvtárosnő rosszul értelmezi a kérdéseket. – Szóval akkor van-e valami könyvük arról, hogy hogyan lehet a dolgokat repülésre bírni? – kérdezte. – Milyen jellegű dolgokat? – Olyanokat, mint a madarak. – A madarakat nem kell repülésre bírni. Azok maguktól repülnek. – Nem igazi madárra gondoltam. Olyanra, amit valaki csinált. – Aha, „Életre keltés”! Egy pillanat, hadd jelenítsem meg. –
Lehunyta a szemét, és a terem végében álló katalógusszekrény fiókjai szép sorjában kinyíltak, majd s becsukódtak. – Á, ez lesz az! – dünnyögte egy kis idő múlva, és újra összpontosított. Nagy, rézveretes könyv tűnt elő a polcok közül, és leszállt a nő elé a pultra. Ő kihúzta a katalóguscédulát a könyv hátuljában lévő zsebből, és Porgie elé tolta. – Itt írd alá a nagybátyád nevét! Porgie aláírta, a melléhez szorította a könyvet, és sietett ki a könyvtárból, ahogy csak a lába bírta. Mire átrágta magát a könyv háromnegyedén, annyira elvesztette minden reményét, hogy már legszívesebben feladta volna. Csupa felnőttnek való varázslat volt benne. Akárhány boszorkányreceptet olvasott, az vagy általa nem ismert szavakkal volt tele, vagy megszerezhetetlen kellékeket írt elő, mint például porított unikornisszarvat vagy vörös hajú szűz lányok vérét. Nem tudta, mi az a szűz lány (nagybátyja enciklopédiája mindössze annyit írt a címszóról, hogy egyedül ők képesek meglovagolni az unikornist), ismert viszont egy Dorothy Boggs nevű vöröskét, aki ott lakott az utcájukban, nem messze tőlük. Volt egy olyan érzése, hogy sem a lány, sem a családja nem lenne túl lelkes, ha kérne tőlük bő két liter vért, így inkább tovább kutatott a könyvben. Majdnem a legvégén rábukkant egy olyan boszorkányreceptre, amiről úgy gondolta, hogy kivitelezhető. A kellékeket két nap alatt összegyűjtötte. Egyedül varangyos békát volt nehéz találni, az összes többit (jobbára undorító és szagos dolgokat) egykönnyen beszerezte. A kísérlet szempontjából nagy szerepe volt a pontos időzítésnek, így Porgie azzal lepte meg Mr. Wickenst, hogy egyik napról a másikra érdeklődést kezdett tanúsítani a gyakorlati asztrológia iránt. Vesződséges számítgatások után végre úgy döntött, hogy minden készen áll. Aznap késő éjszaka óvatosan kiszállt az ágyából, résnyire kinyitotta a szobája ajtaját, és fülelt. A szokásos éjszakai neszektől és Veryl bácsi zengő horkolásától eltekintve a házban csend volt. Óvatosan betette az ajtót, és elővette a seprűnyelét a kamrából: Veryl bácsi azóta már megenyhült, és feloldotta azt az
egyhetes tilalmat. Csendben kilibbent az ablakon, át az udvar felett, egyenesen a fáskamrához. Mihelyt belül volt, gondosan ellenőrizte, hogy minden ablak jól el van-e sötétítve. Azután gyertyát gyújtott. Fölemelt egy kilazult padlódeszkát, és elővette a könyvet meg az összegyűjtött kellékeket. Sietve nekilátott az előkészületeknek. Először is a temetőben szerzett agyagból madárszerű alakot kellett gyúrnia. Amikor megvolt vele, a múlt vasárnapi csirke fehér tollaiból mindkét oldalra szárnyat ragasztott neki, majd bedörzsölte egy előre elkészített kotyvalékkal. Pontosan, amikor a Hold a Fal mögé bukott, megkezdte a ráolvasást. Az öreg könyv lapjain gyertyafény táncolt, miközben Porgie lassan és gondosan ejtette ki a nehéz szavakat. Amikor a varangyosbéka-dologra került volna a sor, majdnem inába szállt a bátorsága, de azután összeszedte magát, és megtette, amit tennie kellett. Végül egy arcrándulás kíséretében megdöfte a mutatóujját a gombostűvel, és az előírásos három csepp vért lassan rácsöppentette a kezdetleges agyagszoborra. Közben suttogott: Temető agyagja, fehér kakas tolla, varangybékaszemek, együtt repüljetek! Lélegzet-visszafojtva várt. Úgy érezte, körbezárja a csend. Odakint már nem zúgott a fák között a szél, csak saját gyors lélegzete hallatszott. Ahogy a gyertya meglobbant, úgy tűnt, hogy az agyagfigura megremeg, mintha repülni készülne. Porgie feszült várakozással hajolt közelebb. Lelki szemeivel már látta magát, ahogy hatalmas, erős szárnyú madarat épít, amely majd átviszi őt a Világot körülvevő Falon. A szünetben leereszkedne az iskola fölé, fölényesen búcsút intene, s amikor a gyerekek seprűre pattannának és üldözőbe vennék, ő egyre feljebb
emelkedne, a seprűk hatósugarán is túlra, azok meg tehetetlenül köröznének alatta. Végül vagy százméternyi ráhagyással átrepülne a Fal felett, és aztán le, le a nagy ismeretlenbe. A gyertyaláng már nem táncolt, hanem peckesen, fényesen égett. Mellette ott gubbasztott az agyagmadár élettelenül és mozdulatlanul. Teltek a percek, és Porgie kezdte beismerni, hogy amit lát, az nem egyéb, csak egy tollakkal teletűzdelt, büdös sárgombóc. Könnyes szemmel fölemelte a döglött varangy tetemét, és csendesen megszólalt: – Bocsáss meg! Amikor a temetőből visszajött, tudatával keményen megragadta az agyagmadár képét, és dühösen körbecsóválta a kunyhóban. Az egyre gyorsabban szállt, csak úgy repkedtek mögötte a tollak, míg végül Porgie undorral elengedte, és hagyta, hogy a fal érdes deszkáinak csapódjon. A szobor szétmállott, és rossz szagú maradványai lepotyogtak a földre. Lábujjával piszkálgatta, dúltan, dühösen, értetlenül. Törött vitorlázógépe még most is ott hevert, ahol hagyta, a munkapad túlsó végén. Odament, és fölvette. – Te legalább magadtól repültél – mondta. – És nem kellett a kedvedért szegény kis varangyos békákat gyilkolnom. Azután forgatni kezdte, próbálgatta a súlyát, s közben támadt egy gondolata. Az jutott eszébe, hogy a narancsosrekeszből csinált nagy vitorlázógép faszárnyai talán túl nehezek lehettek. – Talán ha tudnék szerezni egypár hosszú, vékony rudat meg valami szövetet, amit kifeszítenék a szárnyakra…? A következő három hónapban Porgie fejében egyetlen dolognak jutott csak hely, ez pedig a készülő gép volt. A hosszú hegy tetején, az Arnett-ligeten túl volt egy régi, tágas barlang, oda járt ki építeni. Következésképpen az iskolában egyre nagyobb lett a lemaradása. Otthon sem álltak valami fényesen az ügyek: Szopós Szelindek ugyanis kötelességének érezte, hogy szüleit naprakészen tájékoztassa Porgie mulasztásairól. Igaz, Porgie nem törődött vele. Mással volt elfoglalva. Ahány szabad perce csak volt, azt mind az
anyaggyűjtésnek vagy az összeszerelésnek szentelte. Azon a délutánon, amikor a gép végre elkészült, még arra a kis időre is alig tudott elszakadni tőle, míg hazaszaladt vacsorázni. Nagy nehezen sikerült csak legyűrnie az ételt, a desszertet pedig már meg sem várta. Leült a barlang előtti fűre, és várta, hogy besötétedjen. Lent kis pislákoló fények jelezték a falvakat, amelyek negyven mérföldes körzetben terültek szét a síkságon. Azon túl pedig ölelő karjaival zárta körül őket a Fal sötéten és tiltón emelkedő tömege. Bármerre nézett is, a Fal ott magaslott az éjszakában. Szemével addig követte a görbületét, míg csak teljesen körbe nem fordult, és akkor megfenyegette az öklével. – Azért is átjutok fölötted! Ez a jó öreg Sas majd átvisz? – suttogta indulatosan, és megveregette idomtalan gépét, amely mellette hevert a fűben. A jó öreg Sas esetlen, dupla szárnyú siklósárkányra emlékeztető tákolmány volt, de Porgie gyönyörűnek látta. Fedetlen törzsét négy hosszú, párhuzamosan összeszerelt rúd alkotta, melyek derékszögű vázat képeztek. A váz két végére egyegy jókora szárny volt ráerősítve. Amikor már elég sötét volt, Porgie bemászott a nyitott vázba, lehajolt, és megmarkolta a két alsó rudat. Nyögött egyet, és addig emelte, amíg a két felső rúd a hóna alá nem került. A hónalját kipárnázta, hogy kényelmesen tudja tartani magát, amikor majd a levegőben lesz. A gép alja a fiú derekáig ért le, a teste többi része szabadon volt. Az volt az elgondolása, hogy repülés közben lábmozdulatokkal lehet kormányozni. Feltételezte, hogy ha előrelendíti a két lábát, a súlypontáthelyezés lefelé billenti a gép orrát, ha hátralendíti, a gép eleje megemelkedik. Csak egyféleképpen győződhetett meg arról, hogy valóban így van-e. A Sas jó nehéz masina volt. Üggyel-bajjal felmászott vele a hegy tetejére; a nyakán kidagadtak az erek. Amikor lepillantott az előtte nyújtózkodó hosszú, meredek lejőre, belemarkolt a félelem: alig kapott levegőt. Nyelt két nagyot, de kiszáradt torkát nem sikerült megnedvesítenie. Azután előrelendült, kétségbeesetten
küszködött, hogy megőrizze egyensúlyát, miközben botladozó léptei fokozatosan gyorsultak. Egyre sebesebben haladt, a lépések szökkenésekké változtak: a szárnyfelületek fogni kezdtek. Lábujjaival végigszántotta a magas füvet, és egyszer csak üres levegőben kalimpált. A magasban volt! A fejét meg sem merte mozdítani, éppen csak odasandított, hogy lássa, mi van alatta. Vagy négy méterre volt a földtől, és csak úgy rohant alatta a táj. Lassú, óvatos mozdulattal hátranyújtotta a lábát. Mihelyt a súlypont elmozdult, a vitorlázógép orra felemelkedett. Porgie csak ment, ment fölfelé, de a sárkány hirtelen lelassult és elnehezült. Szinte ösztönösen előrehajolt, és lefelé irányította a gép orrát, hogy egy gyors merüléssel visszanyerje a sebességét. Mire kiért a síkság fölé, már ötven méter magasban járt. Próbaképpen egy kicsit balra lendítette a lábát. A gép enyhén merült, és elfordult. Egy facsoport fölé érve hirtelen elkapta egy felszálló légáramlat, és megemelte. Ment fölfelé, három, hat, kilenc métert is emelkedett, azután lassan ereszkedni kezdett. A leszállás nem ment könnyen. Nem annyira az ügyességének, mint inkább a szerencsének köszönhette a fiú, hogy a rét magas füvében ért földet, és néhány kék folttól eltekintve nem esett baja. Egy ideig csak ült mozdulatlanul, feje zsongott az izgalomtól. Hiszen repült, akár a madár, seprű nélkül, varázsige nélkül. Igenis van hát más út, mint a mágia! Lelkesedése egy csapásra elpárolgott, amikor eszébe jutott, hogy a lesiklás ugyan jó szórakozás, csakhogy a Fal teteje fölfelé van. Ráadásul (s e percben ez volt a fontosabb) legalább fél mérföldnyire került a barlangtól, a masinája pedig olyan nehéz és ormótlan volt, hogy reménytelen vállalkozás volna megpróbálni egyedül visszavonszolni a hegyre. Ha viszont reggelre el nem tünteti szem elől, abból baj lesz, méghozzá komoly. Az emberek rossz szemmel nézik a gépeket, és azok építőit is. A seprűnyélnek mégiscsak megvannak a maga előnyei,
szögezte le magában. Ha nem is repül olyan magasra, de hazafelé legalább nem kell kutyagolni. „Bárcsak lenne egy nagy, erős seprűnyelem! – gondolta. – Felemelném vele a Sast, és hazaszállítanám.” Talpra ugrott. Ez talán jó lesz! Futott vissza a hegyre, ahogy csak a lába bírta. Teljesen kifulladva ért a barlang bejáratához. Meg sem várta, hogy visszanyerje lélegzetét, rögtön felpattant a seprűjére, és vágtatott vissza a megfeneklett vitorlázógéphez. Öt perc múlva hátralépett, és így szólt: Seprű, járj el, földtől válj el, felhők fölött égig szállj fel! A seprű nem szállt fel: nem tudott. Porgie ugyanis odakötözte a Sas vázához. Amikor viszont megragadta a gépet, és megemelte, az tizedannyit nyomott csak, mint azelőtt; súlya többi részét kiegyenlítette a seprűnyél emelőereje. Fölvontatta a gépet a hegyre, és visszatuszkolta a barlangba. Azután nyugtalanul felpillantott az égre. Későbbre járt, mint gondolta. Már otthon kellene lennie az ágyában. Ám amikor arra a diadalmas érzésre gondolt, ami repülés közben eltöltötte, nem tudta megállni, hogy újra ki ne vonszolja a Sast. Miután meggyőződött róla, hogy a seprűnyél még mindig szorosan oda van kötözve a vázhoz, újra lerepült a hegyről. A facsoport fölötti termik (emelő áramlat) most harminc méterrel emelte följebb, mielőtt kikerült volna belőle. Akkor leírt egy kört a sötétben, megkereste, és újra körözni kezdett benne. Csak emelkedett és emelkedett, magasabbra, mint ahová a seprűnyél valaha is eljutott! Visszafelé azonban nem volt ilyen könnyű dolga. Kétszer is leszálló légáramlatba került, amelyek majdnem földhöz csapták, mire sikerült kikerülnie a ráncigáló szelek útjából. Csak a
seprűnyél emelőerejének köszönhette, hogy a levegőben maradt. Mivel a súly nagy részét ez tartotta, a Sas olyan könnyű volt, hogy egy gyenge fuvallattól már újra föl is emelkedett. A sárkányt a barlang szájától alig egy kőhajításnyira tette le. – Holnap éjjel! – gondolta ujjongva, amint leoldozta a seprűnyelet. – Holnap éjjel! Eljött a másnap éjjel, és jött még sok másik is. A Sas minden emelőáramlatra fogékony volt, és Porgie megtanulta, hogy ha odafigyel, termikről termikre repülve órákig is a levegőben tud maradni. Nehezére esett magában tartani a titkot, legszívesebben szétharsogta volna az újságot, de nem tehette. Éjszakánként kisurrant gyakorolni, és csak napfelkelte előtt bújt vissza az ágyába, s aludt még, amennyit lehetett. A tizennegyedik születésnapját pirossal bekarikázta, és várt. Volt mire várnia. A Falon belüli Világban a tizennegyedik születésnap volt a kicsik és a nagyok közötti választóvonal. Ekkor lett a nagy gyerekből kis felnőtt. És ami a legfontosabb, ez volt az a nap, amikor az embert elvitték a Nagy Toronyba, ahol a Bűbájosok élnek, és ott megkapta a felnőttméretű seprűnyelet. Ezt a legerősebb varázslattal látták el, hogy kétszáz méterre is fel tudjon repülni, vagyis kétszer olyan magasra, mint a kisebb gyerekseprűk. Porgie-nak szüksége volt az erősebb, felnőttméretű seprűnyélre, mert megfigyelte, hogy csak a legerősebb felszállóáramlatok tudják oda, a százméteres határon túlra felvinni, ahol kis seprűnyelének emelőereje megszűnik. Neki pedig a Fal tetejével majdnem egy szintről kell indulnia ahhoz, hogy át tudjon kelni a nagy, lapos síkság fölött a függőleges kanyonhoz, ahol a nagy szél várja. Így hát számolta a lassan múló napokat, és gyakorolta a repülést a gyorsan múló éjszakákon. Tizennegyedik születésnapjának délutánja Porgie-t a bejárati lépcsőn ülve találta. Legjobb ruhájában, várakozással telve leste, hogy bácsikája mikor jön ki a házból. Szopós Szelindek jött ki, és
leült mellé. – A banda este boszorkánygyűlést tart a Kopasz tetején – mondta. – Kár, hogy nem tudsz eljönni! – El tudok, ha akarok – felelte Porgie. – Aztán hogy? – kérdezte kuncogva Szelindek. – Talán szárnyat növesztesz, és felröppensz, mi? A Kopasz százötven méter magas. Az a te gyerekseprűdnek sok lesz. – Ma van a születésnapom! – Azt hiszed, kapsz új nyelet? Porgie bólintott. – Hát nem kapsz. Hallottam, amikor anyu és apu beszélt róla. Apu berágott, mert meghúztak alkímiából. Azt mondta, meg kell leckéztetni. Porgie-t hányinger kerülgette, de eszébe sem volt megszerezni Szelindeknek azt az örömet, hogy elárulja neki a titkát. – Nem izgat – mondta. – Ha akarok, úgyis elmegyek a gyűlésre. Csak figyeld meg! Szopós Szelindek nevetve felpattant a seprűjére, és végigvágtatott az utcán. Porgie egy órát várt, de a nagybátyja nem jött ki. Bement a házba. Egészen a vacsora végéig senki sem hozta szóba az új seprűnyelet. Akkor nagybátyja behívta a nappaliba, és megmondta neki, hogy nem kapja meg. – De hát megígérte, Veryl bácsi! – Az csak feltételes ígéret volt, Porgie. Egy nagy „ha” tartozott hozzá. Emlékszel, mi volt az? Porgie a földet nézte, és a lábujjával a kopott szőnyeget kapirgálta. – Én igyekeztem. – Valóban igyekeztél, kisfiam? – kérdezte nagybátyja komoly, szánakozó tekintettel. – Akkor is éppen igyekeztél, amikor elaludtál ma az iskolában? Én próbáltam már szép szóval hatni rád, próbáltam veréssel, de neked, úgy látszik, egyik sem használ. Ez majd talán fog. Most pedig szaladj fel, és láss neki a tanulásnak! Majd ha szólsz, hogy javítottál, akkor beszélhetünk az új seprűnyélről. Addig be kell érned a régivel.
Tudta Porgie jól, hogy nagy ő már a síráshoz, de amikor felért a szobájába, mégis kitört belőle. Arcát a párnába fúrva hasalt az ágyon, amikor pisszegést hallott az ablak felől. Felpillantott, és meglátta a seprűn ülő Szelindeket, amint kajánul vigyorog. – Mit akarsz? – kérdezte szipogva. – Csak a kicsik szoktak bőgni – mondta Szelindek. – Nem bőgtem! Náthás vagyok. – Te, láttam az előbb Mr. Wickenst. Épp jött kifelé az Arnettliget mögötti öreg barlangból. Lefogadom, hogy a Fekete Emberért ment. – Életemben nem hallottam még arról az öreg barlangról – mondta Porgie, és ült az ágyon, mint aki nyársat nyelt. – Dehogyisnem! Valamelyik nap követtelek. Egy gépet tartasz bent! Szóltam Mr. Wickensnek, és ő adott is egy húszast. Igencsak érdekelte a dolog. Porgie felpattant az ágyról, az ablakhoz rohant, arca vörös volt, keze ökölbe szorult. – Most elintézlek! Szopós Szelindek csak annyival húzódott hátra, hogy Porgie éppen ne érje el, és mindkét kezével szamárfület mutatott. Amikor pedig Porgie dobálózni kezdett, Szelindek még egyszer utoljára nyelvet nyújtott, és elhúzott a Kopasz meg a boszorkánygyűlés irányába. Porgie nagybátyja éppen a konyhába indult, hogy csináljon magának egy szendvicset, amikor megszólalt a csengő. Morogva kiment az előszobába. Az ajtóban Mr. Wickens állt. Belépett a házba, és csak ácsorgott hunyorogva a fényben, mint aki nem tudja, hogyan is kezdje. – Rossz hírem van – szólalt meg végül. – Porgie-val kapcsolatos. Ébren van még a felesége? Porgie nagybátyja gondterhelten bólintott. – Jobb lenne, ha ő is hallaná. Amikor beléptek a nappaliba, Olga letette a kötést, és megszólalt: – Későig kimarad ma, Mr. Wickens. – Nem önszántamból.
– Megint Porgie-val van baj – mondta a nagybácsi. Olga felsóhajtott. – Mit csinált? Mr. Wickens habozott, megköszörülte a torkát, és végül halk, fojtott hangon szólalt meg: – Épített egy gépet. A Fekete Embertől tudom. Ma éjjel eljön a fiúért. Veryl bácsi felrohant a lépcsőn, hogy megkeresse Porgie-t. A fiú nem volt a szobájában. Olga csak ült, és átható hangon zokogott. Magasan állt a hold, és beezüstözte a tájat. Porgie olyan tisztán látta a messze alatta elterülő világot, hogy nappal se sokkal jobban. Észrevette a kis, villogó tüzeket is jó pár mérföldnyire balra, a Kopasz tetején, ahol a srácok a boszorkánygyűlést tartották. Próbálta lebeszélni magát, de aztán engedett a csábításnak. Addig körözött a Sassal egy facsoport fölött, amíg az erős felszálló légáramlás a Fallal körülbelül egy magasságba nem emelte. Akkor csavart egyet magán, és a fordulóban bedőlve megcélozta a vörösen izzó, távoli tüzeket. Néhány perccel később kétszázötven méteren csendben föléjük repült, közben próbálgatta a sziklák körüli légáramlatokat. A Kopasz túloldalán volt egy erős merülőáramlat, amely váratlanul lenyomta, amikor beleért. Gyorsan fordult egyet, és még mielőtt túl mélyre esett volna, sikerült kijutnia egy csendes részre. A kanyon felé eső oldalon viszont megtalálta, amit keresett: egy erőteljes felszálló áramlatot, amelynek, úgy tűnt, nincs felső határa. Agyában gondosan rögzítette a helyet, azután körözve ereszkedni kezdett a boszorkánygyűlés irányába. Hamarosan olyan közel került, hogy már ki tudta venni az alakokat, ahogy csendben ültek kis tábortüzeik körül. – Hé, Szelindek! – ordította torkaszakadtából. Egy tömzsi alak felugrott, és szemével vadul keresni kezdte a kísérteties hang forrását.
– Itt fent! – kiabálta Porgie. Benyúlt a zsebébe, elővett egy kavicsot, és lehajította. Egy sziklapárkányt talált el, egy méterre Szopós Szelindektől. Porgie unokatestvére rémülten felüvöltött. A többiek is felugráltak, nyújtogatták a nyakukat a sötét ég felé, és vaksin hunyorogtak. – Mondtam, hogy eljövök a gyűlésre, ha akarok! – harsogta Porgie. – De most nem akarok. Nem érek rájátszani, átrepülöm a Falat! Az utolsó körben már csak tíz méterre volt a fennsíktól. Ahogy lehajolt, az arca tisztán látszott a tűz fényénél. Hüvelykujját az orrához illesztette, a többivel meg integetett. – Bá-buci-báá! Fogjál meg, ha tudsz! – énekelte. A lába majdnem a talajt érte, amikor kirepült a mélység fölé. A várakozás feszült pillanata következett, aztán már érezte is, ahogy az egyenletes feláramlás megnyugtatóan nekifeszül a szárnyainak. Hátranézett. A banda megbolydult, mindenki azt találgatta, hogy mi történt. Szopós Szelindek dühös vezényszót kiáltott, és egy pillanatnyi zavart tétovázás után mind odarohantak a seprűjükhöz, és felemelkedtek a levegőbe. Porgie felbecsülte a magasságot, és megnyugodott. Már közel járt a seprűnyelek magassági határához, és mire utolérnék, túl lesz rajta. Meredekebb pályára irányította gépét. – Gyertek fel! – ordította. – Csak a dedósok szoktak ilyen alacsonyan játszani! Szopós Szelindek seprűnyele nem ment magasabbra. Tehetetlenül körözött, és öklét rázta a sárkány felé, mely zavartalanul szállt a feje fölött. – Na, megállj csak! – ordította. – Úgyse tudsz egész éjszaka fennmaradni. Előbb-utóbb le kell jönnöd, és akkor majd várunk! – Bá-buci-báá! – énekelte Porgie, és suhant fölfelé a holdsütötte éjszakában. Amikor az emelés megszűnt, nem volt annyira magasan, mint szerette volna, de már nem tudott segíteni rajta. Gépét a függőleges kanyon felé fordította, és a sík alföld fölött lapos siklásba kezdett. Bánta már, hogy nem hagyta békén Szelindeket
meg a többi srácot. Ott repültek a nyomában. Ha lejut a szintjükre, mielőtt a kanyon szele elkapná, abból baj lesz. Próbált még laposabban siklani, de ahelyett, hogy magasságot nyert volna, „átesett”, és csak harminc méterrel lejjebb tudott újból úrrá lenni a gépen. Most már látta, hogy elkerülhetetlenül le fog jutni Szopós Szelindek szintjére. Szelindek is látta, és diadalmasan felordított: – Na megállj csak! Most megkapod a magadét! Porgie a sötétben, a sárkány szárnyszéle fölött unokatestvérét kémlelte, akinek buldogképe sápadtan világított a holdfényben. – Hagyjátok békén, majd én elintézem! – kiáltotta Szelindek. Amint a Sas csendben leereszkedett közéjük, a többiek félrehúzódtak, és körözni kezdtek. Szelindek nekilendült, és egyenesen Porgie mellé ugratott. Dühösen lemutatott a földre. – Szállj le, vagy én löklek le! Porgie feléje rúgott, és ezzel kis híján fejre állította a gépet. De nem volt elég gyors. Szelindek könnyedén kitért. Leírt egy nagy kört, visszajött, és megragadta a Sas elülső szárnyának a végét. Elkezdte lassan, gonoszul fel-le rángatni, és közben vadul csavargatta. – Lefelé! – ordította. – Vagy letöröm! Porgie kis híján elvesztette a fejét, hiszen a vad rángatás azzal fenyegetett, hogy a gép kormányozhatatlanná válik. – Engedd el! – sikoltotta megbicsakló hangon. Szelindek még egyet rántott a szárnyon, s közben különös, vad izgalomtól feszült meg az arca. A többi fiú látta, hogy mi készül, és kezdtek megijedni. – Hagyd abba, Szelindek! – kiáltotta valaki. – Meg akarod ölni? – Kuss, vagy te is megkaphatod! Porgie gondolkodni próbált. A seprűnyelét olyan alaposan odakötözte a Sas vázához, hogy semmiképpen sem tudná idejében eloldozni. Addig bámult a sötétségbe, amíg Szelindek seprűjének a képe tisztán meg nem jelent a tudatában. Eddig nem
próbálkozott még ilyen nagy tárggyal, de most nem volt más választása. Hirtelen megfeszült, tudatával megragadta a képet, és erősen fogva tartotta. Tudta jól, hogy a szavak nem segítenek, de azért kimondta: Seprű, megállj, ugrabugrálj! Éles, hasító fájdalmat érzett a fejében. Összeszorította a fogát, de nem engedett, közben kétségbeesetten küszködött a vörös köddel, amely el akarta nyelni. Ekkor félig csodálkozó, félig rémült rikkantás hangzott fel a bal szárnyvége felől, ahol Szopós Szelindek seprője egy hirtelen rándulással megállt, és olyan őrült körtáncba kezdett, hogy lovasa alig tudott megmaradni rajta. – Ti pedig tűnjetek el – ordította Porgie a többieknek –, különben ti is megjárjátok! El is húztak rémült, zilált alakzatban. Porgie figyelte, ahogy riadt félkört vonnak a bömbölő Szelindek köré. Megkönnyebbült sóhajjal szabadon engedte a képet. Amint távolodott tőlük az éjszakában, hátrafordította a fejét. – Bá-buci-bá! Fogjál meg, ha tudsz! – kiáltotta elhalóan. Már csak tizenöt méterre volt a földtől, amikor elérte a függőleges kanyon túlsó végét. Az erős emelőáramlat rögtön a hátára kapta. Amint szűk spirálban úszott fölfelé, elgyengülve ránehezedett a kartámaszra, és az átélt izgalomtól) egész testében remegett. Az első szárnyat a vázhoz erősítő rögzítések veszedelmesen meglazultak a durva ráncigálástól. Még egy rántás, és az egész szárny hátracsuklik, ő meg az éles sziklákon köt ki. A szárny faélei remegtek laza kötelékeikben, s ettől a Sas felületén apró rángások futottak végig. Porgie két kézzel igyekezett odaszorítani a hátsó szárnyélet a vázhoz, hogy ne mozogjon. Száz méternél a seprű emelőereje érezhetően megszűnt. A Sas ormótlannak és súlyosnak érződött, de a légáram még lassan vitte
tovább felfelé. Fokozatosan közeledett a Fal tetejéhez. Egyszer harminc métert veszített a magasságából azzal, hogy kikacskaringózott az emelőáramlatból, s csak némi körözés után találta meg újra. A Fal tetejéről felhőfoszlányok gomolyogtak le, és amint közéjük ért, egy pillanatra elfogta a vakrémület. Átmenetileg nem volt se jobb, se bal, se lent, se fönt. Mindenfele csak a nyirkos fehérség. Olyan érzése volt, mintha a Sas nem arra menne, amerre akarja, de nem mozdult, és rábízta magát a sok-sok gyakorlórepülés során kialakult érzékére. A rögzítések még jobban meglazultak. Két keze minden ereje sem volt elég, hogy a szárny remegését és rángatását megakadályozza. Elszántan viaskodott, hogy úrrá legyen a gépén és nem kevésbé önmagán, mert erős kísértést érzett, hogy előredőljön, és elnyújtott, lankás siklással visszavitorlázzon a megszokott, biztonságos világba. Elszántsága a végét járta, amikor elfogyott a felhő, és drámai hirtelenséggel kijutott a holdfényes éjszakába. A feláramlás most gyengébbnek tűnt. Enyhe ívben fordulni kezdett, hogy visszataláljon a közepébe. Amint megfordult, valami furcsa, szokatlan, sőt majdnem ijesztő dologra lett figyelmes. Tekintete – életében először – nem ütközött bele a Falba; az éjszakában húzódó irdatlan, fekete vonal nem volt sehol. Felülemelkedett a Falon! Nem volt ideje nézelődni. Az egyik rögzítés nagy csattanással eleresztett, és az első szárny belépőéle vadul verdesett. A sárkány himbálózni és bukdácsolni kezdett, félő volt, hogy egyszer csak az orrára áll, és zuhanni kezd. Megpróbált kormányozni; lábát ingaként lengette, kétségbeesetten, hogy a szabálytalan és veszélyes dülöngélést ellensúlyozza. Küszködése közben továbbra is a Fal felé igyekezett. Ha le is esne véletlenül, az már a túloldalon lesz. Ezzel legalább megtréfálná az öreg Mr. Wickenst meg a Fekete Embert. Pontosan a Fal fölött volt. Az Széles útként húzódott alatta, sima felülete feketén csillogott a holdfényben. Hirtelen
elhatározással vadul jobbra és előre vetette magát. A suta gép nagyot merült, és egyenesen az alatta húzódó fekete út felé zuhant. Harminc méter, huszonöt, húsz, tizenöt… manőverezni nem volt hely, tíz, öt… most, vagy soha! Hátravetette magát, és hirtelen felrántotta a Sas orrát. A szárnyak egy kincset érő másodpercig még tartottak, az esés megtorpant, majd az első szárny hangos reccsenéssel felhajlott az arcához. Egy pillanatig vak örvényben zuhant, aztán óriási csattanás, és elsötétült előtte a világ. Lassan, kábán kikászálódott a törött roncsból. A Sas pályafutása végére ért. Ott imbolygott a Fal szélén, a hátsó szárny egy része a semmi fölé nyúlt. A Fal tetejének nedves, csúszós felületén Porgie óvatosan bemászott középre. Aztán lekuporodott, hogy kivárja a reggelt. Holtfáradt volt, testében egy csepp erő sem maradt, és akarata ellenére el-elbóbiskolt. Ahányszor csak elnyomta az álom, mindig újra elhessentette, hogy megszabaduljon az agyában cikázó rémalakoktól. Zuhant, buldogképű, denevér formájú alakok üldözték körözve. Egy szűk szobában volt, a falak lassan araszoltak felé, és a távolból Szopós Szelindek csúfolódó hangja hallatszott: – Megkapod a magadét! – Majd a szoba hosszú, sötét folyosóvá változott, ő meg futott, a nyomában Mr. Wickens, akinek hosszú, éles foga volt, és egyre az ő nevét ordította: – Porgie! Porgie! Összerázkódva magához tért. Négykézláb kióvakodott a Fal túlsó szélére, kilógatta a fejét, és megpróbált lenézni a Kinti Világra. A felhők azonban összetorlódtak, s csak az üres szürkeség látszott, ami eltakarta a háromszáz méternyi mélységet. Visszamászott a helyére, kelet felé nézett, és imádkozott, hogy pirkadjon már. De csak feketeséget látott. Megint elbóbiskolt, és újra hallotta a hangot: – Porgie! Porgie! – Kinyitotta a szemét, felült. A hang még mindig szólongatta, pedig már ébren volt. Valahonnan fentről és messziről jött. Egyre közeledett, és Porgie a sötétben hirtelen megpillantott
egy fekete alakot, ahogy óriási varjú módjára kering a Fal fölött. Egyre lejjebb ereszkedett: egy fekete ruhás ember nyújtott karral közeledett, hosszú ujjai karomként begörbültek! Porgie feltápászkodott, és futni kezdett. A lába csakúgy csúszkált a síkos felületen. Hátranézett a válla fölött. A fekete alak már majdnem föléje ért! Kétségbeesetten félreugrott, de elcsúszott. A csúszós felületen tehetetlenül sodródott a Fal széle felé. Foggal-körömmel próbált megkapaszkodni, de nem tudott. Az egyik pillanatban még rohanó, nedves hidegséget érzett maga alatt, a következőben már csak a nagy semmit, mert kiszállt a sötét és üres légbe. Zuhanás közben lassan pörgött. A felhők eleinte alatta voltak, de aztán felbillentek, és a csillagpöttyös ég került a helyükre. Úgy érezte, hogy ringatózva lebeg a felfüggesztett idő bölcsőjében. Szívében nem volt már félelem. Csak a semmi. Ekkor az eget hirtelen eltakarta előle egy iszonyatos, zuhanó fekete alak, és karvalyként csapott le rá. Porgie vadul feléje rúgott. Az egyik lábával valami puhát talált el, és egy pillanatra újra szabad volt. Aztán erős karok fogták át hátulról, és a semmiből átrántották a zuhanás és félelem világába. Hirtelen nyomás nehezedett a mellére, aztán érezte, hogy fölfelé viszik. Gyöngéden lepottyantották a Fal tetejére. Harcra készen, felszegett fejjel állt, arccal a fekete alak felé fordult. – Nem megyek vissza! Nem kényszeríthet rá! – Nem kell visszamenned, Porgie. Az arcot Porgie nem láthatta a csuklyától, de a hang furcsamód ismerősen csengett. – Kiérdemelted a jogot, hogy megnézd, mi van a Fal túloldalán. – A fekete alak ekkor elnevette magát, és hátrahúzta az arcára boruló csuklyát. Porgie Mr. Wickenst pillantotta meg a holdfényben! Az iskolamester vidáman bólogatott. – Bizony, Porgie, én vagyok a Fekete Ember. Jó kis meglepetés, mi?
Porgie lehuppant. – Én Kintről jöttem – mondta Mr. Wickens, és óvatosan letelepedett a síkos, fekete felületre. – Olyan megfigyelőfélének lehetne mondani. Porgie kavargó agya nem tudta feldolgozni az újdonságokat. – Megfigyelő? – kérdezte értetlenül. – Kintről? – Úgy van – felelte Mr. Wickens. – És ott Kint fogsz most élni te is egypár évig. Nem hiszem, hogy az ottani életet jobbnak fogod találni, de talán rosszabbnak sem. Annyi biztos, hogy más lesz, ezt biztosíthatom – mondta, és kuncogott. – Emlékszel arra, amit a szobámban mondtam neked akkor: hogy az Ember nem járhat egyszerre két úton, hogy a tudat és a természet elkerülhetetlenül összeütközésbe kerül? Ez igaz is, meg nem is. Megtarthatjuk mindkettőt, de ehhez két világ kell… Kint, ahová most kerülsz, a gépek világa van. Az is jó világ. De az ottani emberek réges-régen rájöttek, hogy ezért nagy árat fizetnek: a természet leigázása azzal járt, hogy a tudatban rejlő természeti erőket elhanyagolták. A gép ugyanis logikus és ésszerű dolog, a csodák viszont nem azok. Még nem. Ezért aztán megépítették a Falat, embereket telepítettek belülre, és olyan könyveket és törvényeket adtak nekik, amelyek a rejtett tudaterők fejlődését szolgálják. Legalábbis remélték, hogy így lesz, és így is lett. – De minek a Fal? – kérdezte Porgie. – Mert jól sejtették, hogy létezik varázslás – felelte Mr. Wickens, és előhúzott a zsebéből egy kulcscsomót. – Emeld fel, Porgie! Porgie addig nézte, amíg a kép meg nem jelent a fejében. Akkor a tudatával megragadta, és láthatatlan kézzel a levegőbe emelte a kulcsokat. Azután visszaejtette Mr. Wickens kezébe. – Ez mire volt jó? – A kintiek nem tudják megcsinálni – magyarázta az iskolamester. – És a tudatos telepátiához (ahogy ti mondjátok, a távbeszédhez) sem értenek. Mégpedig azért nem, mert nem hisznek ezekben a dolgokban. A Falon belüli emberek viszont hisznek, mivel a mágia légkörében élnek. De ha ezeket a
képességeket már kialakítottuk és taníthatóvá tettük, akkor nem lesz többé szükség a rítusra, a hókuszpókuszra, és a természetfölötti erők létezésébe vetett hitre sem. Akkor ezek a jelenségek csupán eszközök lesznek, s a használatukat bárki elsajátíthatja majd, a mankókat pedig elhajíthatjuk. Akkor majd leomlik a Fal. Addig azonban – itt szünetet tartott, és tettetett szigorral ráncolta a homlokát – mindig is lesz egy Fekete Ember, aki ügyel rá, nehogy a bentiek közül bárki is egyszerre két úton próbáljon járni, és kettéhasadjon. Porgie szemében makacs kétkedés ült. – De hiszen ön gép nélkül repült! A Fekete Ember szétnyitotta a köpenyét, és megmutatta a melléhez szíjazott fényes kis korongot. Megkocogtatta. – Ez gép, Porgie. Gép, akárcsak a te siklósárkányod, csak másféle, és sokkal jobb. Majdnem olyan jó, mint a távmozgatás. Tudaterő és természeti erő? Mágia és tudomány? Majd csak összebékülnek egyszer. Összehúzta magán a köpenyét. – Hideg van idefent. Indulhatunk? Lesz holnap elég időd, hogy megtudd, mi van a Világot körülvevő Falon kívül. – Nem várhatnánk, amíg fölszállnak a felhők? – kérdezte sóvárogva Porgie. – Olyan jó lenne, ha innen fentről láthatnám legelőször! – Éppenséggel megtehetnénk – felelte Mr. Wickens –, de odalent vár téged valaki, akit rég nem láttál már. Aggódni fog, ha itt maradunk. Porgie bambán nézett fel. – Senkit sem ismerek odakint. Hacsak…? – Hirtelen elakadt a szava. Úgy érezte, szétfeszíti valami. – Csak nem az apám? – Ki más? Ő az egyszerűbb úton jutott ki. No, gyere, menjünk, hadd lássa, milyen emberré cseperedett a fia. Készen állsz? – Készen – válaszolta Porgie. – Gyere akkor, segíts még áthúzni a masinádat a Fal túloldalára, hogy belülre essen. Majd ha reggel megtalálják a roncsot, legalább tudni fogják a népek, mit tesz a Fekete Ember
azzal, aki gépet épít, ahelyett, hogy a saját dolgával törődne. Ez majd jótékony hatással lesz Szelindekre és társaira. Odament a Sas roncsaihoz, és vonszolni kezdte. – Várjon! – szólt Porgie. – Majd én. Mereven bámulta a törött sárkányt, amíg a szeme égni nem kezdett. Akkor megragadta a tudatával, és elkezdte húzni, majd növekvő magabiztossággal lassan felemelte. A gép már szabadon lebegett és csendesen ringatózott a Fal fölött fodrozódó könnyű szellőben. Porgie egy erőteljes lökéssel hirtelen messzire kilódította a mélység fölé, és szabadon engedte. Csendben álltak egymás mellett, és nézték, ahogy a Sas szárnyaszegetten bukdácsol lefelé. Amikor már beleveszett a sötétbe, Mr. Wickens erős karjaiba kapta Porgie-t, és bátran a Fal széléhez lépett. – Várjunk csak! – mondta Porgie, mert felrémlett előtte, amikor az iskolamester szobájában a pálca engedelmesen leereszkedett a polcról. – Ha ön Odakintről való, akkor hogyan lehet, hogy tud emelni? Mr. Wickens elvigyorodott. – Én Odabent születtem. Egy kicsivel voltam csak idősebb nálad, amikor először átrepültem a Falat. – Siklósárkánnyal? – kérdezte Porgie. – Nem – mondta a Fekete Ember komoly képpel. – Fogtam magamnak egy fél tucat sast. D. Szabó Helga fordítása
BRIAN W. ALDISS
Ámen és kész Amen and Out (1966)
Jaybert Darkling hajnalban kelt. Csodás idő volt, a napfény elárasztotta a várost. A férfi papucsba dugta a lábát, és odament az ablakhoz, a háziszentélyhez. Ahogy közeledett, szétnyílt a szentély függönye, és az oltár ragyogni kezdett. Darkling fejet hajtott, és megszólalt: – Mindenható Istenek, hozzátok fordulok annak az új napnak a küszöbén, melyet nektek szentelek. Engedjétek, hogy kiteljesíthessem magam azáltal, hogy a ti törvényeitek szerint cselekszem, és a ti utatokon járok. Ámen. Az oltárból magas, vékony, távoli hangon érkezett a válasz: – Így legyen. De ne feledd, tegnap reggel ugyanígy imádkoztál, aztán mégis egész nap csak a saját örömeidet kerested. – Mindenható Istenek, ma másképp lesz. Egész nap az Intézetben fogok dolgozni, s ez mindenképpen a Ti céljaitokat szolgálja. – Nagyszerű, fiam, különösen, mivel a vezetőség is ezért fizet téged. Miközben dolgozol, szíved belsejében elmélkedj mélységes képmutatásodról. – Legyen meg a ti akaratotok. A fény kihunyt, a függöny összecsukódott. Darkling mozdulatlanná meredt, csak az ajkát nyalogatta. Egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy az Istenek jól kiismerték: valóban képmutató. Odacsoszogott az ablakhoz, és kinézett. Az emberek között ugyan nem jelentéktelen szerepet játszott a városban, de ez keveset számított, hisz az egész elsősorban a gépek városa volt. Majdnem a láthatárig húzódott, és szinte minden mozgott benne. A gépek akarták így. A legtöbb óriási épületbe, amelyek azért
mozogtak, mert így volt célszerű, sosem lépett be ember. Az Intézet falai fényesen ragyogtak. Odabenn volt Darkling halhatatlanjainak börtöne. Hála az Isteneknek, ez az épület nem mozog! Szóval képmutató? Suttyó kora óta állandóan szembe kellett néznie a gondolat nagyszerűségével és borzalmával – az Istenek nem engedték, hogy elfojtsa. A zuhany felé menet levetkőzött, és az órájára pillantott. Hetven perc alatt ott lehet az Intézetben. Ma igazán megpróbálja, hogy jobb ember legyen, és jobb életet éljen. Kétségtelen, hogy ez a kifizetődő. Megátkozta magát kétértelmű gondolataiért – de hát csak így tudott gondolkozni. * Zee Stone is késve kelt. Nem ment oda a kis szobában álló házi szentélyhez, de amíg a fürdőszoba felé támolygott, odakiáltott neki: – Gondolom, ma is megkapom a szokásos letolást! Az Istenek mély, atyai, de kissé hűvös hangon válaszoltak a kivilágítatlan szentélyből: – Tegnap éjjel bujálkodtál és paráználkodtál, és így ma reggel későn érsz az Intézetbe. Ha nem mondod is, tudjuk, hogy bűnöztél. – Mindent tudtok – azt is, miért tettem. Megpróbálok novellát írni, író akarok lenni. De akárhányszor nekiülök, bármilyen gondosan megtervezem is, mindig más történet kerekedik ki belőle, mint amit akartam. Ugye, ezt is nektek köszönhetem? – A külső körülményekre akarsz fogni mindent, ami benned magadban történik. Így sohasem juthatsz eredményre. – Pokolba is! – Kinyitotta a zuhanyt. Fiatal volt és független. Igenis, sikerei lesznek az Intézetben, és az írásaival is – meg annál a sárga szemű kis barnánál is. Persze azért abban is lehet valami, amit az Istenek mondanak: jóformán maga sem tudja, mi a különbség a kívül és a belül között. Hogy utálja a főnökét, Darklingot, közben lehet, hogy az undoksága nagyrészt csak az ő, Stone képzeletében létezik. Gondolatai elkalandoztak. Ahogy a meleg vízsugár alatt
pancsolt, megint eszébe jutott a legújabb novellája. Az Istenek pontosabban képesek őt irányítani, mint ő a hőseit. * Dean Cusak meglehetősen korán kelt; azért volt késésben, mert a feleségével veszekedett. A reggel üde és illatos volt, a veszekedés meg avas és áporodott. – Sohasem tudjuk majd megvenni azt a kis tanyát – morogta Edith Cusak öltözködés közben. – Úgy terveztük, hogy egy darabig takarékoskodunk, aztán vidékre költözünk. Hány éve is? És még most is az a nyavalyás, rosszul fizetett állásod van, még most is csak portás vagy az Intézetben! – Nagyon felelősségteljes munka! – rikoltotta Dean. – Akkor meg miért fizetik olyan rosszul? – Egyszerűen úgy esett, hogy sosem léptettek elő. – Igyekezett kicsit halkabban beszélni. Bement a fürdőszobába fogat mosni. Azért utálta annyira Edith elégedetlenségét, mert még most is szerette az asszonyt, és hát a szemrehányás is jogos volt. Mikor összeházasodtak, megígérte neki a kis tanyát. De ő – nyugodtan bevallhatja – mindig olyan alázatos volt, hogy az Intézet hatalmasságai igen könnyen megfeledkeztek még arról is, hogy a világon van. Az asszony utánament a fürdőszobába, és pont ott folytatta a veszekedést, ahová gondolatban a férfi is eljutott. – Mi vagy te, az Isten szerelmére? Egész életedben fejbólintó János leszel? Egyszer kinyithatnád a szád! Ne csak a parancsokat teljesítsd! Mutasd meg odabenn, hogy ki vagy, akkor talán majd észrevesznek. – Igen, tudom, hogy neked ez a véleményed – motyogta a férfi. Az asszony kiment a konyhába, hogy odatárcsázza a reggelit, Cusak meg visszasietett a hálóba, és letérdelt az ágy melletti házi szentély elé. Amikor kigyulladt a fény az oltár mögött, összekulcsolta a kezét. – Mindenható Istenek, segítsetek! Igaza van az asszonynak,
nyamvadt féreg vagyok, nyamvadt féreg! Ismertek, tudjátok, mi vagyok. Segítsetek – nem arról van szó, hogy nem igyekeztem, ti tudjátok a legjobban, hogy mennyire igyekeztem, de hát a dolgok napról napra rosszabbul mennek. Mindig szolgáltalak benneteket, mindig megpróbáltam a ti akaratotok szerint cselekedni, Istenek, ne hagyjatok cserben! A levegőt atyai hang töltötte meg: – A változásokat néha a legjobb apránként végrehajtani, Cusak. Apránként kell önbizalomra szert tenned. – Igen, Istenek, köszönöm… ezt fogom tenni… pontosan azt teszem, amit mondtok… de hogyan? – Fogadd meg, hogy ma legalább egyszer a saját belátásod szerint fogsz cselekedni. Alázatosan kért további utasításokat, de az Istenek megszakították a kapcsolatot. Híresek voltak a szűkszavúságukról. A portás végre feltápászkodott, nagy nehezen belebújt barna egyenkabátjába, megkefélte a haját, és kioldalgott a konyhába. – Még az Istenek is a vezetéknevemen szólítanak – motyogta. * Dean Cusakot a felesége tartotta kordában. Jaybert Darkling és Zee Stone biztonságban éltek, szinte minden reggel zuhanyoztak, élvezték a késő huszonkettedik századi civilizáció gyümölcseit és a jó nőket. Ottó Jack Pommy ezzel szemben csavargó volt, akinek gyakorlatilag egyetlen tulajdona a hátára kötözött házi szentély. Ottónak rossz éjszakája volt, órákig bolyongott a gépesített városban, és csak hajnal felé talált egy kényelmes, lakatlan házat, ahol elalhatott. Arra ébredt, hogy a nap a koszos ablakon át besüt a foltos matracra; sokáig meredt maga elé, és kábán bámulta a foltokat, csíkokat és légypiszkokat, amelyek mintha a mindenség lényegét foglalták volna össze. Narkós volt, és csaknem egy hete, hogy megkapta a legutóbbi LSD-adagját. Ottó végül is hasra fordult, és kipattintotta a hordozható szentély ajtaját. Az oltár mögött nem gyulladt ki fény.
– Mi a baj? Ti is olyan sötéten érzitek magatok? Azt hiszitek, imádkozni fogok, amikor még a szokásos kivilágítást sem rendezitek meg? Istenek?! Köpök rátok! – Fiam, tudod, hogy te magad cserélted el a jó kis házi szentélyedet erre az ócskaságra, ami sosem működött rendesen, de ahogy mi is tökéletlen eszközön keresztül jutunk el hozzád, te is akaratunk megvalósításának eszköze vagy, ha tökéletlen is. – A pokolba is, tudom, hogy bűnöztem! Nézzétek, Istenek, ti igazán ismertek, és tudjátok, hogy ha nem is én vagyok a legjobb ember, de a legrosszabb sem. Mért nem hagytok békében? Kizsákmányoltam valaha is másokat? Nem emlékeztek, mi állt az Istenek előtti kor könyvében? Boldogok a cselédek, mert ők örökségül bírják a földet. Ehhez mit szóltok? Az Istenek válasza meglehetősen hasonlított az emberi horkanáshoz. – Cseléd! Ottó Pommy, te vagy a legbeképzeltebb öregember, aki valaha is sértegetett minket az imáival. Próbálj meg ma egy kicsit kevésbé szemtelenül viselkedni! – Oké, oké, de semmi más tervem nincs, mint hogy meglátogassam apót az Intézetben. Ámen. – És hogy vegyél egy új elemet ehhez az oltárhoz. Nincs benned semmi tisztelet? – Azt mondtam, ámen. Ámen és kész. * A Halhatatlanságkutató Intézet a városközpontban foglalt el néhány hektárnyi területet. Jaybert Darkling gyakran untatta az Intézet vezetőit azzal, hogy hosszadalmasan kifejtette, lám, mennyire különböznek az űrkikötőktől, melyek mindig a városokon kívül vannak. – Hát nem jelképes? – mondogatta kellemes hangon. – Az ember kifelé törekszik, mindig kifelé, legalábbis a gépeink, de az igazán fontos dolgok bent vannak. Ahogy az egyik huszadik századi bölcs mondotta volt, a belső űrt kell kutatnunk. Ennek a szükségletnek a
jele, hogy bár drágalátos űrkikötőink a városon kívül helyezkednek el, a hatalmas, metafizikai jelentőségű Intézet a dolgok legközepén. Akár így volt, akár nem, olyan gyakran ismételgette, hogy a legtöbb vezetőségi tagot sikerült elhallgattatnia. Mielőtt ezen a gyönyörű reggelen nekifogott volna a papírmunkának, Darkling gyors ellenőrző körutat tartott. A legtöbb munkát robotok és gépek végezték, de ő volt a felelős a halhatatlanok elhelyezéséért és védelméért. Ahogy átsétált az első Vizesházhoz, kedvetlenül látta, hogy az ifjú Zee Stone van szolgálatban, és éppen az egyik karcsú, szőke titkárnőnek csapja a szelet. – Stone! – Uram! Együtt sétáltak be a Vizesház előterébe. Gumicsizmát és köpenyt húztak. A halhatatlanok a Vizesházban heverésztek. Több ezren laktak az Intézetben. Az első csarnokban vagy húszan voltak, a legtöbben mozdulatlanul feküdtek. A hőmérséklet szigorúan huszonkét fok volt. A magas menynyezeten zuhanyrózsák, a falicsapokból ömlött a víz a csempézett medencébe, amely a csarnok felét elfoglalta. A medence közepén szökőkutak. A mennyezet alatt hűvös légsugarakat lövelltek be, amelyekből itt-ott apró kis felhőcskék keletkeztek, időnkénti felhőszakadással változtatván meg a csarnok vízrajzi viszonyait. A halhatatlanok szobormereven álltak vagy feküdtek a vízsugárban. Sokan félig víz alatt hevertek a medence lejtős peremén, és szemrebbenés nélkül bámultak valami távoli jelenetet. A záporoktól habosra vert víz a tagjaikat nyaldosta. Ők maguk mégis kissé aszott benyomást keltettek. Egyetlen száznyolcvan évesnél fiatalabb férfi vagy nő sem volt a teremben. Bőrüket oly sűrűn elborították a halhatatlanságra jellemző jegyek és körkörös erezések, hogy leginkább göcsörtös deszkákra emlékeztettek. Mikor első ízben megkapták a három ROA5 injekcióból álló sorozatot, azonnal és borzasztóan megöregedtek; bőrük megráncosodott és kiszáradt, hajuk elvékonyodott,
csontvelejük összeaszott. Megjelenésük és testtartásuk hirtelen vénséges vén korra vallott. Ez a szakasz is lezárult. Fokozatosan elérték a szenilitási határt. A bőrük újra feszült, különös módon kisimult, de olyan mintás lett, mint a régi tölgydeszkák. Ezek azonban csak külső jelek, a belső változások összehasonlíthatatlanul nagyobbak voltak. – Mire gondolsz ma reggel, Palmer? – kérdezte Darkling az egyik alakot, aki hátradőlt a medence szélén. Leguggolt esőköpenyében, egészen közel hajolt Palmerhez, akinek feketebarna kacskaringókkal borított arca olyan volt, mintha az idő ujjlenyomatát viselné. Palmer csak egy rövid idő múlva kezdett válaszolni, mintha a kérdés előbb elért volna a Marsra, aztán meg vissza, és csak akkor jutott volna el hozzá. – Olyan gondolatmenetet követek, mely már vagy hatvan éve foglalkoztat. Nem is annyira gondolatmenet, mint egymás melletti, összefüggő gondolatok. Elhallgatott, hát Darkling biztatni kezdte: – És mi ez a gondolat…? – Nem tudnám szavakba foglalni. Nem is gondolat… inkább egy árnyalat. Néhányan megvitattuk a színnyelv gondolatát, ha volna színnyelvem, pontosan meg tudnám mondani, mit gondoltam. – A színnyelv gondolatát még jóval azelőtt tárgyalták meg és vetették el, mielőtt én idejöttem volna – mondta Darkling határozottan. – A végeredmény az volt, és ebben ti, halhatatlanok is egyetértettetek, hogy a színek kevésbé kifejezőek, mint a szavak. Azonkívül a számuk is sokkal kevesebb. Palmer egy vízsugár alá tartotta az arcát, hagyta, hogy az orrát csiklandozza. Két sietős levegővétel között válaszolt: – Sokkal több a szín, mint gondolnátok. Ez egyszerűen nyilvántartás kérdése. És különben is, én kiegészítő, nem helyettesítő nyelvre gondoltam. Ha lesz valami abból, amiről a csoportban beszélgettünk, hogy a szem, ahogy befogadja, ugyanúgy ki is sugározhatná a fényt, akkor a színnyelvnek is lehet jövője.
– Hát, ha valami eszedbe jut, szólj. – Rendben van, igazgató úr. Ahogy továbbtocsogtak az esőben, Stone megkérdezte: – Gyümölcsöző gondolatnak tartja? – Inkább megtartom magamnak a véleményemet, fiam – válaszolt Darkling. – A képzetlen elme számára veszélyessé válhatnak a leglehetetlenebb ötleteik is – mint a késleltetett akna. Csak a szakértő tudja helyesen értékelni, amit mondanak. – Eszébe jutott, mit mondtak aznap reggel az Istenek, és nagy erőfeszítéssel folytatta. – De magunk közt szólván, úgy vélem, nem gyümölcsöző gondolat. A két férfi végigment a vízben élvezkedő testek során, itt-ott megálltak egy szóra. Egyik-másik halhatatlannak volt valami új ötlete, amiről aztán Darkling jegyzetet készített egy vízhatlan lapra – ennek alapján kezdhetik meg később a munkát a szakképzett kérdezőbiztosok. A legtöbb felvetett gondolat kivihetetlen volt az emberi társadalomban, de akadt egy-két forradalmasító ötlet is. A halhatatlansági kutatási terv tulajdonképpen már a kezdet kezdetén kudarcot vallott. Az élet megnyújtása túlságosan képtelen volt ahhoz, hogy bárki is önként vállalja. Gondosan életben tartották azonban a régi tévedés élő bizonyítékait, és az Intézet lefölözött némi hasznos mellékterméket: gondolatokat, vagy régi gondolatok újrarendezését. Az Intézet vezetői is tudták, hogy a matuzsálemek komoly befektetett tőkét képviselnek. Befejezték a reggeli körutat. Darkling és Stone szárazabb helyre mentek, ahol levehettek a gumicsizmát és a köpenyt. – Mostanában mintha nem nagyon szolgálnák meg a kenyerüket – mondta Stone. – Valamit csinálni kellene velük, mondjuk csökkenteni a vízadagot, hátha attól támad néhány ötletük. – Milyen erkölcstelen gondolat! És haszontalan is – már sok-sok évvel ezelőtt kipróbálták. Nem, tudomásul kell vennünk, Stone, hogy mások, mint mi, egészen mások. Erélyesen megtörölte az arcát, és folytatta: – A halhatatlanokban nem működnek már az alapvető emberi ösztönök. Nyilvánvaló, hogy azokat az ösztönöket örökölhetjük
csak, melyek már a szaporodás előtt kialakultak. A múltban, igen dogmatikusan, azt vallották, hogy egyéb ösztönök nincsenek is. Ma már másképpen gondolkozunk; felismertük, hogy az ember, ha átjutott a szenilitási határon, cselekvő lényből gondolkodó lénnyé válik. Egyébként ez a gondolat is felháborította volna az őseinket. A mi gondolkodásunk nem több csecsemő-gondolkodásnál. A matuzsálemek képezik az agyunkat. Ebben a csillagjáró korban igazán nem engedhetjük meg magunknak, hogy elveszítsük őket. Stone már sok mondattal korábban kikapcsolt. Mikor a főnöke elhallgatott, a bizonytalan egyetértés hangján válaszolt. – Igen, izé, de kicsit fel kéne ébresztenünk őket, vagy valami. A novelláján gondolkozott. Új szereplőkre van szüksége – fiatal szereplőkre, akiknek egyáltalán nem is kell gondolkozniuk. – Nem tudjuk őket felébreszteni! – Darkling hangja hirtelen olyan éles lett, hogy Stone figyelni kezdett. Főnöke feléje fordult. Darkling apró bajusza rángatózott, mintha külön, rosszindulatú életet élne. – A maga baja, Stone, hogy nem figyel arra, amit mások mondanak! A halhatatlanokat csak gondozzuk itt, tudja, ez nem börtön, egyszerűen menedék a kinti bonyolult világ elől. Stone sosem szerette Darklingot, a bajuszát meg még kevésbé. Sértő nyugalommal húzta a szavakat: – Ugyan, uram, ne tegyünk úgy, mintha nem volnának rabok. Ne legyünk már ilyen képmutatók. – Talán a „képmutató” szó miatt, Darkling elvörösödött. – Vigyázzon magára, Stone! Ne higgye, hogy nem vettem észre, szolgálati időben miket művel Miss Robertsszel. Ha valamelyik halhatatlan el akarna menni – ami még sohasem fordult elő, és nem is történhet meg, mert itt egyszerűen eszményi körülmények között élnek –, akkor nyugodtan megtehetné. És én a vezetőséggel szemben is megvédeném ezt a döntését. Tehetetlen ellenségeskedéssel néztek egymásra. – Mégis az a véleményem, kész csoda volna, ha egynek is sikerülne elszabadulnia – válaszolta Stone. Amikor kiment, Darkling azonnal a zsebszentélyéért nyúlt. Volt valami Zee Stone-ban, amitől azonnal lelki vigaszra támadt
szüksége. * Ottó Pommy megérkezett az Intézetbe. Szinte kéjelgett a beletörődéstől. A beletörődés egészen eltöltötte, és minden mozdulatát harcias beletörődés járta át. Kitöltötte a kérdőíveket, amelyek nélkül semmiképpen sem beszélhetett egy matuzsálemmel, végigcsinálta az orvosi vizsgálatot és retinamintájának az ellenőrzését, közben pedig a téridő néhány érdekes elrendeződésére koncentrált erősen, hogy megőrizze lényegi szelídséget. Hogy pontosabbak legyünk, néhány alapelvet ásott elő a bal cipője orrából, illetve, hogy még ennél is pontosabbak, a bakancs orra és a többi része közötti hasadásból. Mire beengedték a Vizesházba a rokonához, úgy érezte, a ráncokból ki lehetne olvasni azoknak az utaknak a részletes történetét, amelyeket ebben a bakancsban tett meg. Érdekes, a jobblábas bakancs mintha inkább titkolta volna az életrajzát. – Hello, Palmer apó! Újra itt az öreg narkós. Emlékszel még rám? Legutóbb két éve látogattalak meg. A nemzedékek egy kicsit összekeveredtek. Ottó Palmer Pommy réges-rég meghalt öccsének ük-ük-ük-ükunokája volt, így aztán az „apó” megszólítás félig tiszteletteljes, félig gúnyos volt. Palmer a maga kétszáz éve és a szenilitás okozta zebracsíkok ellenére fiatalabbnak látszott, mint a bozontos hajú, pofaszakállas Ottó. Csak a hangja utalt rá, hogy jóval távolabbi partokon pihen, mint ahova Ottó bármikor is eljuthat. – Te vagy a legközelebbi élő rokonom, az öcsém hat nemzedékkel későbbi leszármazottja. Ottó Jack Pommy a neved, és mióta legutóbb láttalak, megborotválkoztál. Ottó szeretettel nevetett. – Te vagy az egyetlen, aki észreveszi. – Kinyújtotta a kezét, és megragadta Palmerét. Az öreg keze hideg és nyálkás volt, de Ottó meg sem rezdült. – Szeretlek titeket, átkozott matuzsálemeket – olyan
mulatságosak vagytok. Nem is értem, miért nem látogatlak meg gyakrabban. – Mert hűségesebb vagy az állhatatlanság elvéhez, mint bármilyen személyhez, azért. Azonkívül pedig nem szereted a Vizesház klímáját. – Igen, ebben igazad van, bár erre nem is gondoltam. – Elhallgatott, elmélyülten bámulta Palmer arcát. Megállapította, hogy leginkább térképhez hasonlít. A szenilitás jelei, a ráncok, mélyedések és hajlatok egykor annyira valóságosak voltak, mint a dombos vidék szabálytalan alakzatai, de mostanra elvont körvonalakká simultak. – Olyan az arcod, mint a térkép – mondta. – Nem az én térképem. Nem viselem az arcomon a szívemet. – Talán az idő térképe? Izobárok vagy szekobárok, vagy mik? – Figyelme elkalandozott. Megértette, miért utálja mindenki a halhatatlanokat, miért nem akar senki sem halhatatlan lenni, holott oly nyilvánvaló, hogy mennyire hasznosak. A matuzsálemek túlságosan is mások, furcsa látványt nyújtanak, furcsán beszélnek – épp csak ő nem érzi ezt. Szereti őket, Palmert legalábbis szereti. A Vizesházat nem bírta elviselni, a folytonosan előtörő vízsugarakat. Ottó utálta a vizet. Palmer meg ő az egyik vendégszobában beszélgettek – pontosabban félig révületben bámulták egymást, mint rendesen. Itt nem volt víz. Palmer fürdőköpenybe burkolózott, amelyből ősi, tetovált feje és inas lába úgy állt ki, mint egy-egy utólag odavetett gondolat. Mosolygott. Az elmúlt száz évben talán ha hatszor mosolygott ilyen szélesen; kedvelte Ottót, mert mulattatta. Ha ük-ükükunokájára nézett, büszke volt régen elhalt öccsére. – Nem fáj nagyon ez a víz nélküli találkozás? – kérdezte Ottó. – Egy darabig nem fáj! Egy darabig nem fáj a fájdalom. – Sosem értettem ezt az egész vízimádatot – sőt azt sem tudom, hogy ti magatok, matuzsálemek, értitek-e. Palmer egy pillanatra magába süppedt. – A fájdalom és a károsodás két külön dolog. Új fokozatot kellene beiktatni közéjük, mely azt jelenti, „jóindulatú fájdalominger”.
– Vízimádat, apó. – Nem, az nem… aha, vízimádat… hát az attól függ, mit értesz azon, hogy megérteni. Az élet nedves iszapban újul meg. Amíg a mi fajtánk fel nem tűnt, a legfontosabb létformák nedvességben fürödtek. A hüvely, az ondó, a méh – te jó ég, már szinte el is felejtettem, milyen valóságot is képviselnek ezek a szavak… Az ember a tengerből származik, sós nedvek között fogan és születik, és halála után nem porrá bomlik szét, hanem sóvá és nyálkává. Kivéve persze minket, halhatatlanokat. Tovább fennmaradtunk, mint kellett volna, úgy látszik, ezért vonzódunk olyan hisztérikusan a vízhez és a pótolhatatlan nedvekhez, melyek egykor természetes létünk elemei voltak. – Tovább fennmaradtatok? Sosem hittem, hogy a sírral valamilyen régi vágyam teljesülne. – A hosszú élet olyan kritikus övezet, melyben a részben metafizikai szomj szinte teljesen elnyom minden más vágyat. – Lehunyta vénséges vén szemét, hogy jobban lássa a nem halál sivatagát, melyben az ő fajtája jár. – Úgy beszélsz, mintha belülről ki volnál száradva. De a véred keringése olyan bizonyos, mint az óceán hullámai, ugye? – A vér még most is kering, Ottó… a kiszáradás szintje ennél mélyebben van. Szükségünk van valamire, ami hiányzik. Lehet, hogy nem az elmúlás, de úgy jelenik meg előttünk, mint örökké zúgó víz. – Víz, mindenütt csak vizet látsz. Új környezetre van szükséged! – Elfelejtettem a ti világotokat, Ottó, a tömeget, a változásokat, a rohanást. Ottó izgatott lett. Ujjával csettintett, bal arca furcsán rángatózni kezdett. – Palmer, Palmer, te őrült, ami itt körülöttünk van, éppúgy nem az én világom már, ahogy a tiéd sem! Én legalább annyira kiiratkoztam a gépkultúrából, mint te. Narkós vagyok – és én is meglehetősen jól ismerem a sötét, zúgó vizeket, amelyekről meséltél. Szeretlek, Palmer – és ki akarlak innen vinni. Ez a hely olyan, mint valami nyavalyás börtön.
Palmer felnyitotta a szemét, lomhán körülnézett a szobában, és megremegett, mintha valami nagyon öreg motor indult volna meg a belsejében. – Fogoly vagyok – suttogta. – Csak mert azt hiszed, hogy nincs hova menned. De én tudok neked egy jó helyet, apó! Tökéletes egy hely, nincs messzebb húsz mérföldnél. Egypár barátommal – narkósok mind egy szálig, állandóan fel vannak töltve, de esküszöm, kedvesek – szereztünk egy régi uszodát. Fedett. Remekül működik. A kabinokban alszunk. A sekély részében jól megvolnál. Otthon volnál. Igazán otthon! Lenne, akivel beszélgethetsz, aki megért. Új arcok, új ötletek. Az egészet mintha neked találták volna ki. Odaviszlek. Induljunk rögtön! – Ottó, te megőrültél! Fogoly vagyok! – De szeretnéd? Szeretnél odamenni? Az öreg szeme néha üres felület volt, mint a mintás szőnyeg, de most látott és élt. – Ha csak egy kis időre is… ha elmehetnék… – Hát akkor menjünk! Ennyi elég. Palmer szomorúan fogta meg a kezét. – Hát nem érted, hogy fogoly vagyok? Sosem eresztenének el. – A főnökök? De hát benne van az alkotmányban! Elmehetsz, amikor csak akarsz. A kormány fizet mindent. Senkinek sem tartozol semmivel. – Az elmúlt másfél évszázadban soha egyetlen halhatatlan sem távozott az intézetből. Csoda volna. – Hát akkor imádkozzunk csodáért! Ottó a fejét rázta, így mutatta ki, hogy nem tűr további tiltakozást. Hátáról lecsatolta régi, kéz alatt vett házi szentélyét, és maga elé tette az asztalra. Kinyitotta, s amikor az oltárfény nem volt hajlandó kigyulladni, rácsapott, megvonta a vállát, és felvette azt a tartást, ami Palmer szerint tiszteletet fejezett ki. Imádkozni kezdett. – Ó, Istenek, sajnálom, hogy egy nap kétszer kell zavarnom benneteket! Régi barátotok, a bajkeverő Ottó Jack Pommy szól hozzátok megfelelő hódolattal. Talán emlékeztek, hogy amikor ma
reggel kapcsolatba léptünk, azt mondtátok, hogy szemtelen vagyok… Emlékeztek? Nem érkezett válasz, Ottó megértően bólintott. – Tudom, nem csevegtek az égben. Nagyon helyes. Hát persze, hogy emlékeztek. No jó, soha többet nem leszek szemtelen, és cserébe, mindenható Istenek, csak egyetlen apró csodát kérek. Az oltár mögötti sötétből búgott felé a hang: – Az Istenek nem alkudoznak! Ottó megköszörülte a torkát, és Palmerre kacsintott, hogy figyelmeztesse, nem lesz könnyű a dolog. – Rendben. Érthető a ti helyzetetekben, ó, Istenek. Ó, Istenek, éppen ezért arra kérlek benneteket, hogy ellenszolgáltatás nélkül tegyetek a kedvemért egy apró kis csodát… várjatok, hadd mondjam el… – Csodák nincsenek, legfeljebb a körülmények szerencsés összejátszásáról lehet szó. – Pontosan fogalmaztatok, nagy Istenek. Ebben az esetben arra kérlek benneteket, biztosítsátok a körülmények szerencsés összejátszását annak érdekében, hogy kivihessem a drága öregapót ebből a tetves Intézetből. Ez minden! Ez minden! És cserébe esküszöm, hogy egész további életemben alázatos leszek. Halljátok meg imámat, Istenek, mert tiétek a hatalom és a dicsőség, és jól benne vagyunk a pácban, most és mindörökké, ámen. – Ha el akarod vinni a halhatatlant, akkor most kell mennetek – válaszolták az Istenek. – Aha. – Ottó felkapta a szentélyt, és szenvedélyesen megcsókolta az oltárt. – Igazán drágák vagytok, hogy így bántok egy öreg narkóssal, és esküszöm, hogy mindenütt hírét keltem a csodának, és hátralévő életemben az igazság és a tisztesség útját fogom járni, és megveszem az új elemet az oltárfényhez. Ámen, ámen, ámen. Na, ez kész. Csillogó szemmel fordult Palmerhez, miközben a szentélyt visszacsatolta a hátára. – Tessék! Ehhez mit szólsz? Ha velünk vannak az Istenek, akkor az egész huszonkettedik századi civilizáció sem tud megállítani.
Gyerünk, apóka, úgy gondoskodom majd rólad, mint az édesgyermeked. Felrángatta a halhatatlant, és kivezette a szobából. Palmer izgatott volt és zavart, hol azt mondta, hogy nem mehet, hol meg azt, hogy ez a szíve vágya. Az egyik vitatkozott, a másik meg biztatta, így mentek végig az Intézet hosszú folyosóin. Sok tisztviselő bámult a szokatlan menet után, de senki sem állította meg őket. Csak a főkapuban állták útjukat. A barna uniformisban feszítő Dean Cusak előpattant, és a kilépőket kérte. Ottó megmutatta a látogatójegyét, és megszólalt: – Mint talán megismeri, ez az egyik halhatatlan, Mr. Palmer Pommy. Velem együtt távozik. Nincs kilépője. Az elmúlt százötven évben úgyis itt lakott. Ez volt Cusak nagy pillanata – megrettent, mikor rájött. Eddig még sohasem látott halhatatlant szemtől szembe, hát ő is, mint másokkal is történt volna a helyében, megbénult a találkozástól, aztán meg vad erővel tört rá az irigység, a félelem, és még sok más érzés; hisz olyan lény állt vele szemben, aki máris négyszer annyi idős, mint ő, és élni fog még akkor is, amikor a mai nemzedék régen porrá lett már. Cusak remegő hangon válaszolt: – Senkit se engedhetek ki kilépő nélkül, uram. Ez a szabály. – Az ég szerelmére, ember, hát mi maga? Egész életében fejbólintó János lesz? Akinek mindig csak parancsolgatnak? Nézzen rá erre a halhatatlanra, és ugyan gondolkozzék már el, van-e joga nem teljesíteni a kívánságait?! Cusak Palmer szemébe nézett, és lesütötte a szemét. Lehet, hogy nem is erre a pillanatra gondolt, nem ezekre a személyekre, hanem valaki másra, aki élesebb hangon tette fel neki ugyanezeket a kérdéseket. Felnézett, és megszólalt: – Tökéletesen igaza van, uram. Az én dolgom, hogy kit eresztek ki. Nemcsak azért vagyok, hogy azt csináljam, amit Mr. Darkling parancsol. Felnőtt ember vagyok, s egy szép napon meglesz a saját kis tanyám is. Menjenek, uraim!
Tisztelgett, a másik kettő meg kiment. Alighogy eltűntek, Cusaknak kételyei támadtak. Felhívta a főnökét, Zee Stone-t, és jelentette, hogy az egyik halhatatlan épp elhagyta az Intézetet. – Majd utánanézek, Cusak – vágott bele Stone a portás mentegetőzésébe. Egy pillanatig a semmit bámulta, elgondolkozott, hogy mihez is kezdjen ezzel az érdekes hírrel. Egyelőre csak az övé, de ha hagyja elmenni a matuzsálemet, a hír estére bejárja az egész bolygót. A hírérték óriási – eddig még egyetlen halhatatlan sem merte elhagyni az Intézetet. Az biztos, hogy ezek után szigorú vizsgálatot indítanak az Intézetben, és lelepleződik majd egy csomó titok. Különösen Jaybert Darkling tevékenységét vizsgálják majd. Talán kirúgják. Tulajdonképpen őt, Zee Stone-t is kirúghatják. – Nem érdekel! – mondta. – Akkor szabadon írhatnék, szabadon szenvedhetnék, ahogy egy íróhoz illik… Újra föltámadt a régi ábránd. Csak valahogy nem volt elég éles. Tulajdonképpen nem kitalált történeteket akart írni – az alakokat túl nehéz… –, hanem… Ezt később is ráér eldönteni. Közben meg, ha ügyesen játszik, betarthat szeretett főnökének, Darklingnak. Darkling bajusza megremegett, amikor Stone belépett. – Csak rövid időre tartom fel, uram. Felmerült egy apró probléma, amit ön bizonyára pillanatok alatt megold. A hangja olyan szokatlanul barátságos volt, hogy Darkling azonnal megérezte: szörnyű hírt fog hallani. – Az Extrapolációs Bizottság hívását várom, úgyhogy legyen rövid. – Rövid leszek. Ma reggel azt mondta, uram – és én igazán nagy érdeklődéssel hallgattam –, hogy mennyire nem ért egyet azzal, ahogyan az Igazgatótanács az Intézetet vezeti. – Nem hinném, Stone, hogy ilyen megjegyzéseket tennék a beosztottam előtt. – De hát ezt mondta, uram, úgy értem, mindannyian tudjuk, az Intézetnek az a célja, hogy lecsapolja a halhatatlanok szokatlan
ötleteit, és a gyakorlatban alkalmazza őket az emberiség érdekében. Ez a vezetőség érdeke is, és így a halhatatlanok, akik szabad emberként kezdték, akiknek az Intézet mindössze biztosítja az ideális környezetet, mostanra foglyokká váltak. – Azt mondtam… – Azt mondta, hogy ha valamelyikük megszökik, megvédelmezné a vezetőséggel szemben is. – Igen, lehet, hogy mondtam valami ilyesmit. – Uram, jelenteni szeretném, hogy az egyik halhatatlan épp az előbb szökött meg. Darkling azonnal felpattant, lenyomta a legközelebbi csengőt. – Maga őrült Stone, miért kerített ilyen nagy feneket a dolognak? Azonnal vissza kell hoznunk! Gondoljon a lapokra… – Halálsápadt volt. Nem tudta folytatni. – De uram, épp ma reggel mondta… Darkling a szavába vágott: – A megváltozott körülmények között… – Tehát akkor ez börtön, uram. Darkling az orra előtt hadonászott. – Maga ravasz csirkefogó, Stone, mars ki az irodámból! Be akar ugratni, mi? Ismerem a fajtáját… – De hát azt mondtuk a képmutatásról… – Kifelé! Kifelé, és ne merjen többet visszajönni! Bevágta mögötte az ajtót. Aztán reszketve nekitámaszkodott, tenyerével a homlokát dörzsölte. Tudta, hogy az Istenek lenéznek rá, hogy csavaros bölcsességükben azok küldték Stone-t az ő megbüntetésére. Most az egyszer ki kell állnia amellett, amit meggyőződéseként vallott, vagy többet sosem nézhet a tükörbe. Ha hagyja elmenni a matuzsálemet, a vezetőség biztosan fejét veszi. Ha visszahozza – ráadásul sürgősen, mielőtt eltűnhetne a városban –, Stone majd gondoskodik róla, hogy erkölcsileg lehetetlenné tegye, talán még a vezetőség előtt is. Akármit csinál is, bajban van. Az egyetlen lehetőség, hogy kitartson amellett, amit állított – halványan emlékezett rá, hogy többször is. Valahonnan felmerült a kínos emlék, hogy a jelenlétében tréfásan így védelmezik a képmutatást:
– Lehet, hogy a képmutatók gazemberek, de a dolog természete szerint néha azok szerint a nemes elvek szerint kell cselekedniük, amelyeket annyit emlegetnek. Darkling meg akarta magyarázni annak a baromnak, hogy épp a képmutatás lényegét nem érti: hogy valójában kevert jelleműek, hogy őszintén vallják a nemes elveket, de gyenge az akaratuk… Most aztán ő is a körülmények csapdájába került. El kell engednie a matuzsálemet. – Győztetek, Istenek! – kiáltott fel. – Ma jobb ember voltam, és lehet, hogy ez lesz a vesztem. Reszketve ment oda az asztalához. Ahogy leült, remek ötlete támadt. Ha Stone látja, felismerte volna a ravasz, veszedelmes mosolyt. Mégiscsak van egy mód, hogy megmenekedjék a vezetőség haragjától – ha az erősebb felet a maga oldalára állítja. Égre emelte a pillantását, néma köszönetet mondott a menekülés reményéért. Lenyomott egy gombot, és kiszólt a titkárságra: – Azonnal kapcsolja a Világsajtót. Tájékoztatni akarom őket, miért döntöttem úgy, hogy elbocsátok egy hathatatlant az Intézetből. Amíg kapcsolásra várt, nagyon kellemesen töltötte az idejét. Behívta Cusakot, a portást, és új szerződést kötött vele, hogy együttműködésre bírja, Stone-nak meg írt egy feljegyzést, melyben a lemondását követelte. * A régi úszómedence partján egész kis tömeg gyűlt össze. A férfiak között néhány nő is hevert – ugyanolyan hosszú, kócos hajuk volt, mint a párjuknak. Aki fel volt öltözve, mind jellegtelen ruhát viselt, de néhány fiatalember meztelenül járkált. Mindenki lágyan, kábán mozgott. Palmer Pommy nem mozdult. Egy díványon hevert a medence sekély végében, amit úgy állítottak fel, hogy inas teste víz alatt legyen. A zuhanyozó alkatrészét úgy szerelték össze, hogy állandóan meleg víz permetezett rá. Nevetett, ahogy már sok-sok
évtizede nem. – Ti, narkósok, aztán egy hullámhosszon vagytok velem – mondta. – Mi, matuzsálemek, nem tudjuk elviselni a közönséges rövid életűeket – olyan földhözragadtak! De ti pont olyan gőzösen gondolkodtok, mint én. – Néha mi is belekóstolunk a halhatatlanságba – válaszolt valaki a tömegből. – De te is érsz annyit, mint egy adag, Palmer! A találkozás oltárian feldobott. – Bizony, az Istenek küldték – jegyezte meg valaki más. – Hé, ezt meg hogy értitek, hogy az Istenek küldték?Én hoztam ide – szólt közbe Ottó. A medence szélén terpeszkedett egy ócska székben, az egyik visszataszító külsejű lány meg a nyakát simogatta. – Különben is, Palmer nem hisz az Istenekben, ugye, apó? – Én találtam ki őket. Mind nevettek. Egy szőke lány folytatta: – Én találtam ki a szexet. Aztán mind bekapcsolódtak: – Én a lábat. – Én a térdkalácsot. – Én találtam ki Pommy Palmert. – Én találtam ki a találmányokat. – Én találtam ki önmagamat. – Én találtam ki az álmokat. – Én találtalak ki benneteket – most meg betalállak! – Én találtam ki az Isteneket – ismételte Palmer. Mosolygott, de komoly volt. – Még mielőtt bármelyikőtök vagy akár a szüléitek is éltek volna. Hiszen erre valók vagyunk mi, matuzsálemek, hogy őrült dolgokat találjunk ki, hisz az agyunkat nem terhelik közönséges gondolatok. Ha nem így volna, már rég megölnek, hisz a halhatatlansági program nem az lett, aminek akarták, nem mindenki számára megfelelő ez az állapot. Az Istenek persze léteztek – többé-kevésbé. Mindent óriási számítógépek irányítottak, a műholdak lehetővé tették az azonnali távközlést, sugározni lehetett az energiát, a pszichológia pedig egzakt tudománnyá vált. Az emberek már az első példányok
megépítése után szinte imádkoztak a számítógéphez. Én csak annyit találtam ki, hogy az egész rendszert összekapcsolom, és mindenkinek adok egy szabadon használható távközlési egységet avagy házi szentélyt – és máris megszületett az új hatalom: az Istenek. Hála az ember ősi istenkeresésének, a dolog azonnal remekül működött – hiszen ez a vágy még a mi tudományosan felépített társadalmunkból sem hiányzott soha. – Ez a társadalom ugyan nem az enyém! – kiáltott az egyik férfi. – Én nem vagyok robotbuzi, fater. És ha te találtad ki az Isteneket, ki találta ki az egész hozzá való teológiát? Azt is te? – Nem, az magától alakult ki. Amikor megszólaltak a számítógépek, mindegyik régi vallás csatasorba állt, és alkalmazkodott. Valahogy túl kellett élniük, hisz egyik sem vehette fel a versenyt az imádságra adott személyes válasszal. Habókos gondolat… de mióta az Istenek uralkodnak, meghalt a háború. – És mit szólsz a csodákhoz? – Kérdezd csak meg Ottót. Azt állítja, az is csoda volt, hogy kihozott az Intézetből. Ottó megrándult, és kihúzta az orrát a visszataszító lány köldökéből. – Nem tudom. Úgy értem, nem vagyok annyira biztos benne – mondta, és a mellét vakargatta. – Egyszerűen sikerült addig blöffölnünk, amíg az a vén hülye portás kieresztett. Nem, én csináltam – én vagyok a csodatevő! – Nekem mást mondtál – jelentette ki Palmer, és kutatóan nézett rá a medencéből. – Azt gondolod, hogy szemtelen vagyok. Igazad lehet. De azt hiszem, tényleg az a véleményem, hogy nincsenek csodák – egyszerűen csak a körülmények szerencsés összejátszásáról van szó. Egy ösztövér lány kivált a tömegből, és izgatottan meglapogatta Palmer inas karját. – Ha valóban teljes hatalmat adtál fölöttünk a gépeknek, nem fenyeget a veszély, hogy a végén már minden tettünkön uralkodni fognak? Palmer, mielőtt eldöntötte volna, mit válaszoljon, lassan
körülpillantott a visszhangos csarnokon. Végignézett a heverésző csoporton. Legtöbben már túljutottak az újdonságon, amit a megjelenése jelentett, és újra egymással voltak elfoglalva. Hosszan nézte Ottót, aki a kényelem kedvéért letette a házi szentélyt, és nagyon céltudatosan ölelgette a visszataszító leányzót. A vigyortól szétszaladtak az arcán a ráncok. – Ne féljetek, leánykák! Az emberek mindig megcsalják az isteneiket – mondta. Damokos Katalin fordítása
Néha úgy gondolom, hogy egyedül vagyunk a Világmindenségben, máskor meg azt hiszem, hogy nem. Mindenesetre a probléma mindkét esetben meglehetősen zavarba ejtő. – Arthur C. Clark-
Harmadik típusú találkozások
CLIFFORD D. SIMAK
A szomszéd Neighbor (1954)
Coon Valley kellemes kis völgy, ha kissé eldugott is; közönséges, poros utak húzódnak rajta végig, amelyeken bizonyos időszakokban járművel nem lehet közlekedni. A farmok kicsik itt, főként azért, mert nem az egész talaj alkalmas művelésre; mezők tulajdonképpen csak a völgy aljában vannak, mert a domboldalakat csak legelőnek lehet használni, és így a helyi farmerek közül senki sem számíthat arra, hogy valaha is meggazdagszik. De mi, őslakosok – Bert Smith, Jingo Harris meg én – egészen elégedettek vagyunk, mert itt, Coon Valleyben nőttünk föl, és csak itt érezhetjük magunkat otthon. Egyáltalán nem célunk meggazdagodni. Az új jövevények viszont gyakran csalódnak várakozásukban, és előbb-utóbb elköltöznek, úgyhogy itt majdnem mindig akad eladó farm. Szóval egészen közönséges szegény farmerek vagyunk; hangsúlyozom, hogy szegények. Nem engedhetünk meg magunknak drágább gépeket vagy tenyészállatokat, de ebben nincs semmi különös; kis farmerekkel, mint amilyenek mi vagyunk, lépten-nyomon lehet találkozni ebben az államban. Minthogy a mi völgyünk eléggé félreeső helyen fekszik, és néhány család már nagyon régóta él itt, ezek a családok, ahogy mondani szokás, félig-meddig zárt kört alkotnak – aminek persze egyáltalán nem az az oka, hogy nem szeretjük az idegeneket. Inkább azért van ez, mert már régen élünk együtt, mert ezalatt jól megismertük egymást, mert szeretjük egymást, mert meg vagyunk elégedve azzal, amink van, és nem vágyódunk semmiféle nagy változásra.
Persze mindegyikünknek van rádiója, meghallgatjuk a különböző műsorokat, meg a híreket, némelyek közülünk megveszik a napilapokat is, úgyhogy nem vagyunk teljesen elszigetelve attól, ami a világban történik, de minden mintha borzasztó nagy távolságból jutna el hozzánk. Szóval, ahogy mondani szokás, mindegyikünknek megvan a maga gondja; ami máshol történik, azzal nemigen van időnk törődni. Önök alighanem konzervatívnak tartanának bennünket, mert majdnem mindannyian magától értetődően a republikánus pártra szavazunk, és nemigen törődünk a kormány mezőgazdasági programjával. Coon Valley mindig kellemes hely volt, nemcsak a táj szépsége miatt, hanem az itt élő emberek miatt is. Meg kell mondanom, hogy e tekintetben mindig szerencsénk volt: habár majdnem minden évben költözött ide valaki, egyszer sem fordult elő, hogy a jövevény rossz ember lett volna, és ez nagyon sokat jelent nekünk. És mégis mindig nyugtalanok voltunk, ha valaki elköltözött innen, mert az ember sohasem tudhatja, kijön a helyére. Lewis farmja például sokáig üresen állt, az épületek egyre jobban rongálódtak, és a földek elgazosodtak. Aztán a farmot kibérelte valami fogorvos Hopkins Cornersből, de nem telepedett meg ott, csak a jószágait tartotta a farmon, és minden vasárnap eljött megnézni az állatokat. Érthető, hogy gyakran beszélgettünk arról: akad-e valaki, aki igazán gondjába veszi azt a gazdaságot, de aztán már nem törődtünk a dologgal, mert a farm idővel annyira leromlott, hogy csoda lett volna, ha valaki ott akar letelepedni. Egyszer körüljártam azt a helyet, aztán elmentem ahhoz a bankárhoz Hopkins Cornersbe, aki a farmot igazgatta, és megmondtam neki, hogy bérbe venném a gazdaságot, ha a fogorvos föl akarná adni. A bankár azt mondta, hogy a tulajdonosok, akik Chicagóban laknak, bérbe nem akarják adni, viszont szívesen eladnák, habár a bankár véleménye szerint nehéz lesz vevőt találni rá. Aztán egy tavaszon mégis új család költözött a farmra. Idővel megtudtuk: megvették a gazdaságot, és az új tulajdonost
Reginald Heathnek hívták. Bert Smith akkor megjegyezte: – Reginald? Ez elég különös név. Nem ismerek egyetlen farmert se, akit így hívnának. – De tovább nem beszélt a dologról. Amikor egyszer Jingo Harris hazafelé tartott a városból, és meglátta Heatht az udvaron, megállt nála pár szóra, ahogy az szomszédok között szokás. Heath láthatólag örült a látogatásnak, és Jingo szerint nem nagyon nézett ki farmernek. – Idegen ember az – mondta aztán Jingo. – Alighanem spanyol, azok ilyen barna bőrűek. Isten tudja, hogy ragadt rá a Reginald név. Angolnak nem angol, az biztos. De akárhonnan jöttek is Heathék, annyi biztos, hogy dolgozni, azt tudtak. Mind a hárman, Heath, a felesége és a serdülő lányuk minden idejüket a gazdaságnak szentelték, nem jártak szomszédolni, nem vesztegették az idejüket hiábavaló dolgokra, és ezért csak ritkán kerültünk össze velük. Nálunk ugyanis az volt a szokás, hogy az új embereknek először gyökeret kellett verniük, és a többiek csak azután fogadták őket maguk közé, vagy ahogy mondani szokás, akkor vették be őket a családba. Heathnek volt egy régi traktora, amolyan dróttal összevissza kötözött, ócska tragacs, amely pokoli lármát csapott. Mihelyt a föld egy kicsit fölszáradt, úgy, hogy már szántani lehetett, mindjárt kiment vele a mezőre, amely, amint már mondtam, a sokéves elhanyagoltság alatt teljesen elgazosodott. Heath alighanem éjszaka is dolgozott, mert sokszor hallottam a traktort, amikor aludni mentem. Lehet, hogy városi embernek ez még nem késő, de mi itt Coon Valleyben korán fekszünk, és persze korán is kelünk. Egy este kimentem a házból, hogy megkeressem két üszőmet, amelyek valahogy rászoktak, hogy átugorják a kerítést, és elkóboroljanak. Sok bosszúságot okoztak nekem ezzel. Képzeljék csak el, hogy az ember este fáradtan hazajön a munkából, vaksötét van már, esetleg még az eső is esik, és az üszők nincsenek sehol. Mit lehet ilyenkor tenni? Nincs más hátra, mint abban az istentelen időben kimenni és megkeresni őket. Mindent megpróbáltam, hogy elejét vegyem az ilyen eseteknek, de hiába;
ha a jószág egyszer rákap erre a rossz szokására, akkor minden kísérletezés hiábavaló. Hát aznap este is lámpást gyújtottam, és elindultam. De hiába járkáltam két óra hosszat mindenfelé, az üszőket nem találtam meg. Éppen elhatároztam, hogy dolgom végezetlenül hazamegyek, amikor traktorzúgás ütötte meg a fülemet, és rájöttem, hogy a Lewis farmhoz tartozó földdarabon járok. Más utat nem választhattam, hát elhatároztam, hogy ha már itt vagyok, megvárom, amíg Heath odaér hozzám a traktorral, és megkérdezem, nem látta-e véletlenül az üszőimet. Sötét éjszaka volt. Magasan a fák fölött szél zúgott, és szétszaggatta a felhőket, amelyek között meg-megjelentek a csillagok. Érezni lehetett az eső előszelét. Heath bizonyára azért dolgozik ilyen későn is, mert minél nagyobb darabot akar fölszántani, mielőtt esni kezd – gondoltam –, de jócskán túlzásba viszi a dolgot, mert már így is előbbre tart a szántással, mint bárki más a faluban. Leereszkedtem a lejtőn, és a szokott helyen átgázoltam a patakon. Hallottam, ahogy a traktor a mező végére ér, és megfordul. Arrafelé néztem, hogy megpillantsam a lámpáit, de nem láttam semmit. Biztosan a fák takarják a kilátást – gondoltam. Odaértem a mező szélére, átmásztam a kerítésen, és elindultam a friss barázda mentén, hogy ne kerüljem el a traktort. Megint hallottam, hogy megfordul, és felém közeledik, de a lámpáit most se láttam. Megálltam a barázda szélén, csodálkozva, hogyan vezetheti Heath a traktort lámpák nélkül. Talán macskaszeme van, gondoltam, sötétben is lát. Utólag nevetségesnek tartottam ezt a gondolatot, de akkor nem volt éppen nevetni való kedvem. A motor zaja fölerősödött, a traktornak már közel kellett járnia. És egyszerre csak valóban kitört a sötétből, mintha egyenesen nekem akarna jönni. Ösztönösen félreugrottam, nehogy elgázoljon, de ez fölösleges volt, mert amúgy sem álltam az útjában. Amikor elhaladt mellettem, fölemeltem a lámpást, és
odakiáltottam Heathnek, hogy álljon meg. A lámpás fénye a kormánykerékre vetődött: észrevettem, hogy a vezetőülés üres. Hirtelen egy csomó dolog jutott eszembe egyszerre, de főképp az, hogy Heath kiesett a gépből, és sebesülten, talán eszméletlenül fekszik valahol a mezőn. Szaladni kezdtem a traktor után, hogy megállítsam, mielőtt nekimegy egy fának vagy más akadálynak. A mező végén értem utol, amikor – csodák csodája! – magától fordulni kezdett, de olyan pontosan, mintha a vezető ott ülne a kormánykerék mögött. Fölugrottam a lépcsőre, belekapaszkodtam az ülésbe, és a volán felé nyújtottam a kezem. A traktor éppen befejezte a fordulatot, és elindult visszafelé – még mielőtt elértem volna a volánt. Már ettől is elképedtem, de a rejtély nagyja még hátravolt. Képzeljenek el egy ócska traktort: liheg, zörög, zakatol, mintha minden pillanatban szét akarna esni. Ha az ember egy ilyen traktornak a lépcsőjén áll, elképzelhetetlen, hogy ne érezze a motor rázkódását. Csakhogy ennek a traktornak a motorja egyáltalán nem rázkódott. Olyan simán futott, mint egy luxusautóé. A rázkódást, amit éreztem, a terep egyenetlensége okozta… Álltam a lépcsőn, egyik kezemmel a lámpást, a másikkal az ülést fogva, és nem csináltam semmit. Elmentem a traktorral a következő fordulóig, megvártam, amíg pontosan végrehajtja a műveletet, aztán leugrottam róla, és elindultam haza. Heatht már nem kerestem, mert láttam, hogy nincs kint a földjén. Nem csoda, hogy az egész dolog nem fért a fejembe, de nem sokat gondolkoztam rajta. Egyszerűen azért, mert képtelen voltam gondolkozni. Egészen elkábított a dolog. Sok olyan apróság van az életben, ami az embernek fejtörést okoz, ha magyarázatot akar találni rá; de ha olyan elképzelhetetlen dolog kerül az utunkba, mint egy traktor, amelyik magától jár, és még meg is fordul, akkor legjobb megadni magunkat, mert úgyse érjük föl ésszel. Az ilyesmivel nem kell tovább törődni, és akkor idővel el is felejti az ember. Hazaérve megálltam egy percre az udvaron, és hallgatóztam.
Már elég erősen fújt a szél, az első esőcseppek is hullani kezdtek, de a traktort még mindig jól hallottam. Bementem a házba. A család már aludt, így hát aznap este már senkivel sem beszélhettem különös élményemről. De reggel se volt kedvem szóba hozni. Alighanem azért, mert úgyse hitt volna nekem senki, és isten tudja, meddig viccelődtek volna velem a barátaim. * Heath sokkal hamarabb lett kész a szántással meg a vetéssel, mint mi, többiek. Az idő eleinte jó volt, de júniusban kitartóan esett, és mi elkéstünk a szántással, mert az átázott földekkel nem lehetett mit kezdeni. Így hát más munkával foglaltuk el magunkat: kerítést, szerszámokat javítottunk, meg hát a ház körül is mindig akad munka. Közben átkoztuk az esőt, és tehetetlenül néztük, hogyan burjánzik el a gyom a szántatlan földeken. Heath földjeit kivéve. Azok hihetetlenül tiszták voltak, nagyítóüveggel sem lehetett volna gyomot találni rajtuk. Egyszer Jingo megállt egy szóra Heathnél, és mintegy mellékesen megkérdezte, hogy megy a sora, de Heath szokása szerint csak csöndesen mosolygott, és másra terelte a szót. Aztán beért a korai alma, és Heléna, a feleségem almás pitét sütött. Ebben Heléna valóságos specialista; messze földön senki se tud olyan almás pitét sütni, mint ő. Minden évben ő nyeri el vele az első díjat a falusi búcsúban, és erre nagyon büszke. Egy napon becsomagolt pár darabot, és elvitte Heathéknek. Nálunk itt a völgyben régi jó szokás, hogy az asszonyok egy kis kóstolót visznek egymásnak az olyan ételből, ami igazán jól sikerült. Mert mindegyik tud valami különlegességet, amivel eldicsekedhet a szomszédoknak. Heléna jóban volt Heathékkel, és így nem csoda, hogy aznap este egy kicsit elidőzött náluk. Mire hazajött, én már elkészítettem a vacsorát, hogy ne maradjunk sokáig éhen. Helénának egy csomó új élményben volt része, hosszasan
mesélte nekem, hogyan rendezték be Heathék a házukat, az ember nem is hinné, mit lehet egy ilyen elhanyagolt épületből kihozni. Legjobban a kert tetszett neki. Nagyobb volt, mint a többi, és látszott rajta, hogy szorgalmasan gondozzák. De Helénának leginkább az tűnt föl, hogy olyan veteményeket fedezett föl benne, amilyeneket még sohasem látott. Némelyik fajtát szinte nevetségesnek találta. – Nem közönséges zöldségfélék voltak azok, annyi biztos – jegyezte meg végül. Egy ideig elbeszélgettünk a dologról, és egyetértettünk abban, hogy Heath bizonyára valami különös magvakat szerzett valahol. Habár a zöldség az zöldség, akármilyen legyen is – mondtuk, és napirendre tértünk fölötte. Heathékről sok mindent beszéltek a környéken, de nekünk nem volt időnk sokat foglalkozni ezzel. Eljött a széna betakarítás ideje, aztán a gabonáé, és mindenkinek volt munkája reggeltől estig. A szénával elégedettek voltunk, de a rozzsal meg a zabbal baj volt, mert váratlanul szárazság állt be. Ez már így szokott lenni. Ha a június esős, akkor az augusztus száraz. Figyeltük a gabonát meg az eget, és örültünk, ha egy kis felhőcske jelent meg rajta, de hiába, csak nem jött az eső. Mintha a mennyei hatalmak összeesküdtek volna ellenünk. Aztán egy délután, amikor éppen a kévekötő gépemet javítottam, azt kérdezve magamtól, hogy vajon szükségem lesz-e rá egyáltalán az idén, beállított hozzám Jingo Harris. Nézte, nézte, mit csinálok a géppel, egy helyben topogott, de nem szólt egy szót se. – No, mi újság, Jingo? – kérdeztem végre, amikor láttam, hogy hallgat, mint a csuka. – Hát mi nyomja a szívedet? – Heathnél esett az eső – horkantotta. – De hisz mindenfelé szárazság van – mondtam. – Eltaláltad – felelte Jingo. – Csak az ő földjein esett. Aztán elmesélte, hogy két gombolyag kévekötelet vitt vissza Bert Smithnek, amit kölcsönkért tőle, és hogy megrövidítse az utat, egy darabig Heath földjén haladt keresztül. Amikor átbújt a korlát alatt, észrevette, hogy nedves a talaj. – Biztosan éjszaka esett – jegyezte meg.
Ez persze elég furcsa volt, de ő azt mondta magában: úgy látszik, csak a völgy alsó végében esett, noha tapasztalatból tudjuk, hogy az eső mindig a völgy hosszában vonul végig, sohasem keresztben. Mikor Jingo áthaladt Heath földjének a csücskén, látta, hogy körös-körül minden száraz. Visszament hát, és megállapította, hogy a föld csak a kerítésen belül nedves. Körüljárta a mezőt, aztán leült az egyik kötélgombolyagra, és megpróbálta megfejteni a rejtélyt, de hiába. Teljességgel hihetetlen volt az egész. Jingo alapos ember. Mielőtt véleményt alkot magának valamiről, meg akar ismerni minden hozzáférhető tényt. Így hát elment megnézni Heath másik földjét is, amely a völgy túlsó végében fekszik. És megállapította, hogy az a föld is nedves, holott körös-körül minden száraz. – Érted ezt? – kérdezte, és nekem be kellett vallanom, hogy nem értem. Már-már a nyelvemen volt az a magától járó traktor, de a végén mégis magamba fojtottam a szót. Nem lett volna értelme pánikot kelteni a faluban. Amikor Jingo elment, beültem az autómba, és elindultam Heath farmja felé. Kölcsön akartam kérni tőle azt a fúrószerű szerszámot, amivel kerítésoszlopoknak lehet lyukat vájni a földbe. Nem mintha tényleg szükségem lett volna rá, de ez jó ürügy volt a látogatásra. Amikor megérkeztem, Heath a veranda előtt ült a lépcsőn. Úgy éreztem, örül nekem. Odajött az autóhoz, kezet nyújtott, és azt mondta: – No, csak hogy egyszer téged is látni lehet, Calvin. – A hangja baráti érzelmeket keltett bennem, meg egy kicsit a saját fontosságom érzését is, mert az egész keresztnevemen szólított. Én ugyanis itt a völgyben mindenkinek csak Cal vagyok, és csöppet se csodálkoznék, ha kiderülne, hogy a szomszédok nem tudják, mi is a keresztnevem tulajdonképpen. – Már régen meg szerettem volna neked mutatni, hogyan rendezkedtünk be itt a házban – mondta Heath. De a valóságban többről volt szó, mint csupán a ház berendezéséről. Az egész porta mintaszerű volt. Mint a
pennsylvaniai vagy connecticuti farmereknek a házai, amelyeknek a fényképe néha meg szokott jelenni a képes folyóiratokban. A ház meg a gazdasági épületek azelőtt rozogák voltak, a vakolat lemállott róluk, a tetejük behorpadt, szóval valójában düledeztek már, de most minden vidáman ragyogott a friss festéstől. Nem mondhatom, hogy az épületek újaknak látszottak, de nyilvánvaló volt, hogy gondot viselnek rájuk. A kerítések is mindenütt ki voltak javítva és frissen festve, gyomnak sehol semmi nyoma. Eltűntek az udvarról a csúnya farakások is. Heathnek még arra is maradt ideje, hogy darabról darabra átvizsgálja az udvaron tornyosuló ócskavashalmot, a régi rozsdás gépalkatrészeket, és kidobjon mindent, ami használhatatlannak bizonyult. – Sok munka volt vele – jegyezte meg –, de azt hiszem, megérte. Legalábbis én szeretem a rendet. Ezt megértettem, de azt már nem, hogy miképpen tudta mindezt hat hónap alatt véghezvinni. Március elején telepedett meg a farmon, most augusztus volt, és ez alatt az idő alatt nemcsak háromszáz hold földet művelt meg, hanem az egész portát is rendbe hozta. Ez lehetetlenség, mondtam magamban, még akkor is, ha a felesége meg a lánya segít neki. Még akkor is, ha mindennap huszonnégy órát dolgozik egyfolytában, pihenés és evés nélkül. Hacsak nem tudja meghosszabbítani az időt, hogy ami másnak egy óra, az neki három vagy négy legyen. Követtem Heatht, és közben gondolkoztam azon az időmeghosszabbításon. Büszke voltam magamra, hogy ilyesmi eszembe jutott, mert ritkán fordult elő, hogy ilyen értelmetlen, de szép gondolataim támadjanak. Na jó, mondtam magamban, ha ezt kialkudtad az ördöggel, akkor minden napot tetszés szerint meghosszabbíthatsz, és akkor mindent el tudsz végezni, amit csak akarsz. Ha meg rövidíteni is tudod az időt, akkor azt is elérheted, hogy csak egyetlen percet töltesz a fogorvos székében. Heath bevitt a kertjébe, ahol minden bebizonyosodott, amiről Heléna mesélt nekem. Sokféle vetemény volt ott, amit mindenki ismer: káposzta, kelkáposzta, sárgarépa, tök, miegyéb, de
azonkívül sok olyan is, amilyet még sohasem láttam. Heath megmondta, mi a nevük, és én azokat a neveket egzotikusnak találtam – amit ma már nem tudok megérteni, mert most már mindegyik fajtát mindannyian termesztjük itt, és úgy érezzük, hogy mindig is termesztettük. Beszélgetés közben ki-kihúzott egy-egy szárat a földből, és egy kosárba tette. – Mindegyiket meg kell kóstolnod – mondta. – Némelyik eleinte talán nem fog ízleni, némelyik igen. Ezt itt szeletekre lehet vágni, mint a paradicsomot, és nyersen kell enni, ezt meg jobb megfőzni, de meg is sütheted, ha akarod… Meg akartam kérdezni, hogyan jutott ezekhez a fajtákhoz, és honnan származnak, de nem adott rá alkalmat. Folyton csak arról beszélt, hogyan kell őket elkészíteni, és hogy ezt el lehet tenni télire, amazt meg jobb frissiben elfogyasztani. Az egyiket meg is kóstoltatta velem, és meg kell mondanom, hogy nagyon ízlett. Aztán a kert végébe értünk, és visszafordultunk, s ekkor Heath felesége kiszaladt a házból. Talán nem vette észre, hogy ott vagyok, vagy egyszerűen megfeledkezett rólam, mert nem Reginaldnak vagy Reggie-nek szólította a férjét, hanem valami idegen, ismeretlen néven. Megközelítőleg sem tudok visszaemlékezni arra a névre, mert azonnal elfelejtettem. De ilyen furcsa nevet még soha életemben nem hallottam. Aztán az asszony észrevett engem, megállt, mélyet lélegzett, és azt mondta, hogy a közös telefonon hallotta: Bert Smith lánya, a kis Ann hirtelen súlyosan megbetegedett. – Hívták az orvost – mondta –, de éppen betegeket látogat, isten tudja, hol jár, lehet, hogy ma meg se találják. Reginald – tette hozzá –, azok a tünetek olyanok, mintha… És megint valami furcsán hangzó szót mondott. Heathre pillantottam, és esküdni mernék, hogy elsápadt, bár az ilyen sötét bőrű embereknél ezt nehéz észrevenni. – Gyere, sietnünk kell! – kiáltotta, és megfogta a vállamat. Kiszaladtunk a ház elé, ahol az autója állt, egy régi, ütött-kopott
tragacs. Heath a hátsó ülésre dobta a kosarat, és beugrott a volán mögé. Közben én is beültem, és megpróbáltam becsapni az ajtót, de nem sikerült. Egyszerűen nem lehetett becsukni, hát csak megfogtam, hogy útközben ki ne nyíljon. Heath vad iramban hajtott ki a kapun, és én azt hittem, hogy megsüketülök az autó lármájától. A meglazult sárhányók zörögtek, az ajtó, amit a kezemmel tartottam, ki-be csapódott, szóval a kocsi a leglehetetlenebb hangokat hallatta, amilyenek egy ilyen ócska vastelepre való roncstól csak kitelhetnek. Meg akartam kérdezni Heatht, hogy tulajdonképpen mit akar csinálni Bert kislányával, de a kérdés valahogy nem jött ki a számon. Végül is mindegy volt, megkérdezem-e vagy sem, mert abban a pokoli zajban aligha hallotta volna a szavaimat. Így hát csak fogtam az ajtót, amennyire tudtam, és hirtelen eszembe jutott, hogy a kocsi tulajdonképpen sokkal nagyobb zajt csap, mint az összes ilyen csotrogány, amit valaha láttam. Ugyanúgy, mint az összevissza drótozott traktor: az is sokkal hangosabban zakatolt, mint ahogy várni lehetett volna. No meg azt is észrevettem, hogy akárcsak a traktor motorja, az autóé is simán, zajtalanul futott; minden zörgés, csörgés, ropogás ellenére szokatlanul gyorsan haladtunk. Említettem már, hogy a mi völgyünkben nem valami jók az utak, inkább ellenkezőleg, s mégis meg mertem volna esküdni, hogy helyenként százzal mentünk; az éles kanyarokban, ahol az ember mindig attól fél, hogy beleszalad az árokba, a kocsi olyan szilárdan tapadt az úthoz, hogy még csak meg sem farolt. Amikor Bert háza előtt megálltunk, Heath kiugrott, és szaladni kezdett az úton a ház felé. Én meg utána. Amy Smith nyitott ajtót. Kicsit meglepődött, amikor meglátott bennünket, és én észrevettem, hogy a szeme ki van sírva. Egy percig némán álltunk, aztán Heath beszélni kezdett, és ekkor különös dolog történt: tudtam, hogy Heath munkanadrágot visel meg átizzadt inget, és a feje fedetlen, de ebben a pillanatban mégis úgy láttam, hogy szép öltöny van rajta, kalapot emel, és meghajol Amy előtt.
– Hallottam – mondta –, hogy a kislánya beteg. Lehet, hogy tudok rajta segíteni. Nem tudom, hogy Amy is látta-e azt, amit én, de azonnal oldalt lépett, hogy bemehessünk az ajtón. – Erre, kérem – mondta. – Köszönöm – felelte Heath, és belépett a szobába. – Nagyon-nagyon beteg, Cal – fordult hozzám Amy. Szomorúan bólintottam, mert közben elszállt a varázslat, minden megint normális volt; még csodálkoztam is ennek az egyszerű farmernek a vakmerőségén, aki azt hiszi, hogy segíteni tud egy súlyos beteg gyereken. Én meg micsoda bolond vagyok, hogy úgy állok itt, mint a sóbálvány, és be sem megyek utána a szobába… De Heath közben már kijött, és halkan betette maga mögött az ajtót. – Alszik – mondta. – De ne féljen, asszonyom, meg fog gyógyulni. Azzal szó nélkül kilépett a házból. Egy ideig bizonytalanul néztem Amy arcába, nem tudva, mit csinálok. De mit is csinálhattam volna? Semmit. Így hát kimentem Heath után. Visszahajtottunk a farmra, most már szép nyugodt tempóban, de az autó ugyanúgy zörgött-zakatolt, mint azelőtt. – Kitűnően fut – kiabáltam oda Heathnek. Elmosolyodott. – Hát gürcölök is vele eleget – felelte ugyanolyan hangosan. Amikor megérkeztünk Heathékhez, elindultam az autóm felé. – Itt ne hagyd a zöldséget! – kiáltott utánam Heath. Így hát visszatértem a kosárért. – Még egyszer köszönöm – mondtam. – Nincs mit – felelte. A szemébe néztem, és megszólaltam. – Ej, ha esni kezdene az eső, az sokat segítene rajtunk. Csak egy kiadós eső mentheti meg a gabonánkat, de az is csak akkor, ha rövidesen megjön. – Gyere el nemsokára megint – mondta Heath. – Azt hiszem, nagyon jól elbeszélgettünk.
Aznap éjszaka az egész völgyben esett. Kiadósan, bőségesen. A gabona meg volt mentve. És a kis Ann meggyógyult. Amikor Smithéknél végre megjelent az orvos, kijelentette, hogy átesett a krízisen, és az állapota most már gyorsan javulni fog. – Valami vírusfertőzés volt – tette hozzá. – Mostanában nagyon gyakori az ilyesmi, nem úgy, mint a régi időkben, amikor még nem voltak ezek a csodaszerek, amelyek csak újabb meg újabb vírusváltozatokat eredményeznek. Régebben az orvos még tudta, hogy mit gyógyít, ma már nem tudja. – És legyintett. Nem tudom, hogy Bert vagy Amy szólt-e az orvosnak Heath látogatásáról, de azt hiszem, hogy nem. Az ember rendszerint nem dicsekszik el az orvosnak azzal, hogy a szomszéd gyógyította meg a gyerekét. Nem is beszélve arról, hogy valaki még be is panaszolhatná Heatht engedély nélküli orvosi gyakorlatért, bár az is igaz, hogy ezt nehezen lehetne rábizonyítani. De a völgyben mégis sokat beszéltek a dologról. Végül arra a megállapításra jutottak, hogy Heath híres orvos volt Bécsben, mielőtt elhatározta, hogy itt telepszik le. De én ezt nem hittem el. És erős a gyanúm, hogy azok se hitték, akik ezt a hírt terjeszteni kezdték. Ez a dolog egy hónapon keresztül izgalomban tartotta az embereket, de aztán napirendre tértek fölötte, és Heathéket már magunk közé valóknak kezdtük tekinteni, befogadtuk őket a családba. Bert ellátogatott Heathhez, és hosszasan elbeszélgetett vele, az asszonyok meg megszokták, hogy rendszeresen felhívják Heathnét a közös telefonon, mialatt a többiek hallgatták a beszélgetést, és bele-beleszóltak. Az ilyenfajta telefonálás megszokott jelenség volt nálunk a völgyben, és annyira elterjedt, hogy ha valakinek bizalmas mondanivalója volt, akkor meg kellett kérnie a többieket, hogy tegyék le a kagylót. Mikor beállt az ősz, Heath eljárt velünk vadászni, és a völgybeli fiatalemberek elkezdtek forgolódni a lánya körül. Amint már mondtam, eddig még mindig szerencsénk volt a szomszédjainkkal. Ha minden jól megy, akkor az idő olyan észrevétlenül múlik, hogy az ember tudomást sem vesz róla, és
így volt ez nálunk is a völgyben. Minden nyarunk jó volt, és ezt már természetesnek tartottuk. Az ember csak akkor veszi észre a különbséget, ha a jó időkre rosszak következnek. Egy napon, körülbelül most egy éve lehetett, éppen befejeztem a reggeli takarítást, amikor egy New York-i rendszámú autó állt meg a ház előtt. Nem történik meg gyakran, hogy más állambeli kocsi fut be hozzánk a völgybe, hát arra gondoltam, hogy az utasok bizonyára eltévedtek, és meg akarják kérdezni, hogyan juthatnak el innen a céljukhoz. Elöl egy férfi ült meg egy nő, hátul három gyerek meg egy kutya. Az autó új volt és ragyogóan fényes. Amikor a férfi kiszállt, letettem a tejeskannát, amit éppen az istállóból hoztam ki, és vártam, amíg az idegen odaér hozzám. Egészen fiatal ember volt még, értelmesnek látszott, és nagyon kellemes modora volt. Bejelentette, hogy Rickardnak hívják, hogy egy New York-i újságnál dolgozik, szabadságon van, és útban nyugat felé megállt itt nálunk a völgyben, hogy ellenőrizzen néhány információt. Amennyire vissza tudtam emlékezni, ez volt az első eset, hogy bármiféle újság érdeklődött volna irántunk, és ezt mindjárt meg is mondtam neki, hozzátéve, hogy nálunk nem is történik semmi, ami a nyilvánosságot érdekelhetné. – De hát nem is valami botrányról van szó – mosolygott Rickard –, ha ilyesmire gondol. Csak néhány statisztikai adatról. Gyakran előfordul velem, hogy valamit nem értek meg mindjárt, ilyenkor gondolkozom egy kicsit, mielőtt felelek, de most, a statisztika szót hallva, mindjárt tudtam, mi következik. – Néhány hónappal ezelőtt egy mezőgazdasági cikksorozatot írtam – magyarázta Rickard –, és ehhez egy csomó statisztikai adatot kellett áttanulmányoznom, amelyeket a kormány évkönyveiben tettek közzé. Talán ez volt a legnagyobb szenvedés az életemben. – No és? – kérdeztem. – No és azokban a statisztikákban néhány érdekes adatra
bukkantam, amelyek erre a völgyre vonatkoznak. Eleinte nem tulajdonítottam nekik semmiféle jelentőséget, mert nem figyeltem eléggé a számadatokra, és így nem is jutott eszembe, hogy fontosak lehetnek. De utólag valami feltűnt nekem bennük, már nem is tudom mi, hát még egyszer átnéztem az egész anyagot. De a cikkekben nem tértem ki rájuk részletesen, hanem csak jelzésszerűen. Aztán tovább kutattam, és újabb érdekes jelenségekre bukkantam. Megpróbáltam nevetéssel elütni a dolgot, de Rickard komoly maradt. – Hát itt van például az időjárás – szólalt meg újból. – Észrevette, hogy maguknál az utóbbi tíz évben mindig ideális volt az időjárás? – Igen, egészen jó volt – ismertem el. – De azelőtt nem volt ilyen. Ezt kétséget kizáróan megállapítottam. – Úgy van – feleltem. – Tartós javulásra tényleg csak az utóbbi időben került sor. – És a termés is itt a legjobb az utóbbi tíz évben. Legalábbis a sokéves átlaghoz viszonyítva. – Jobb a vetőmag – mondtam. – És jobbak a gazdálkodási módszerek is. Elmosolyodott. – Ha jól tudom, a gazdálkodási módszerek az utóbbi huszonöt évben egyáltalán nem változtak. Természetesen igaza volt. – Két évvel ezelőtt ezen a környéken szörnyen elszaporodtak a hernyók – folytatta. – Óriási károkat okoztak mindenütt, de magukat csodálatos módon elkerülték. – Szerencsénk volt. Ezt már akkor is mondtuk. – Érdekesek egyes egészségügyi adatok is – kezdte újra. – Egyszer sem fordult elő bárányhimlő vagy tüdőgyulladás. És semmiféle egyéb betegség sem… kerek tíz év alatt. És csak egy haláleset volt. Egy öregember távozott az élők sorából valami szívkomplikáció következtében.
– Igen, az Parks volt – jegyeztem meg. – A kilencvenedik életévében járt. Nagyszerű ember volt. – No látja – mondta Rickard. Lélekben egyet kellett vele értenem. Mi tudomást sem vettünk ezekről az összefüggésekről, de neki számadatok voltak a kezében, és azok ellen nehezen lehetett érvelni. – De mennyiben tartozik ez énrám? – kérdeztem. – Az egyik szomszédjáról szeretnék magával beszélgetni. – Miért velem? Beszéljen vele. – Ez volt a szándékom, de nem találtam otthon. Azt mondják, a városba utazott az egész családjával. – Reginald Heath – jegyeztem meg. Nem volt értelme bújócskát játszani Rickarddal. Túl sokat tudott. – Igen. Pontosan róla van szó. Több emberrel beszéltem róla a városban. Megtudtam, hogy sohasem javíttatta egyetlen gépét sem. Még az autóját sem. Pedig ugyanazokat a gépeket használja, amelyekkel itt gazdálkodni kezdett. És azok a gépek már akkor is elég régiek voltak. – Vigyáz rájuk – mondtam. – Gondosan karbantartja őket. – És még egy érdekesség – folytatta Rickard. – Egész idő alatt egyetlen liter benzint se vásárolt. No, ez újdonság volt számomra. A többi dologról tudtam, még ha nem is fáradtam azzal, hogy gondolkodjam rajtuk. De a benzinről most hallottam először. Rickard alighanem észrevette, hogy meglepődöm, mert elmosolyodott. – Hát akkor mit kíván tőlem? – kérdeztem. – Tudni szeretném, hogyan állnak ezek a dolgok. Magyarázatot szeretnék hallani. – Hát akkor forduljon Heathhez. Én nem tudok semmit, nincs módomban segíteni magának. Éreztem, hogy kő esik le a szívemről. Ösztönszerűen megsejtettem: Heath tudni fogja, mit csináljon ebben a helyzetben. Megreggeliztem, és elkezdtem dolgozni, de a nyugalmam odavolt. A kertben dolgoztam, a fákat nyestem. Ezt a munkát már egy vagy két éve halogattam, legfőbb ideje volt
hozzákezdeni, de munka közben folyton az járt az eszemben, hogy Heath nem vásárol benzint, meg hogy a traktorja akkor éjszaka magától szántott, meg hogy a traktor is meg az autó is olyan borzalmas lármát csap, a motorjuk mégis simán fut. A végén letettem a kampót meg az ollót, és a mezőkön keresztül elindultam Heathékhez. Tudtam, hogy az egész család a városban van, de azt hiszem, akkor is elmentem volna, ha otthon vannak. Több mint tíz év telt el azóta, gondoltam, és én a mai napig sem jöttem rá a traktor rejtélyére, hát igazán ideje, hogy megtudjam, mi a helyzet. Megtaláltam a traktort a többi gép között a fészerben, és arra gondoltam, hogy nem lesz könnyű dolog a motorjához férkőzni. De aggodalmam fölösleges volt. Elfordítottam a fogantyúkat, a motortető fölemelkedett, és én megláttam azt, amit vártam, még ha azelőtt sohasem is gondoltam rá tudatosan. A motortető alatt csak egy csillogó fémdarab volt, nagyjából kocka alakú. Nem volt nagy, de annál masszívabb, látszott rajta, hogy jókora súlya van. Körülötte még jól látszottak azok a csavarhelyek, ahová valamikor a robbanómotor volt odaerősítve. A vázra keresztben egy fémlapot hegesztettek, azon állt a kocka, a traktor energiaforrása és fölötte valami készülék. Nem vesződtem azzal, hogy kipróbáljam, hogyan működik az egész, de láttam, hogy a kocka a kipufogóhoz van csatolva, bizonyára abból a célból, hogy ne látszódjon: a traktornak nincs motorja. Bizonyára észrevették már, hogy az elektromos mozdonyok időnként fújnak egyet, és egy kis párafelhőt bocsátanak ki magukból. No, hát ez a szerkezet bizonyára hasonló elvre épült. Kis párafelhőket bocsátott ki magából, és olyan hangot hallatott, mint a traktor. Ahogy ott álltam, arra gondoltam, hogy ha valakinek jobb gépe van, mint a robbanómotor, akkor miért fordít olyan sok gondot arra, hogy senki se tudjon róla. Ha én találnék föl ilyesmit, akkor azt kellőképpen kihasználnám. Tőkét keresnék, elindítanám a gyártást, és egyszerre úgy meggazdagodnék, hogy nem tudnám, mit csináljak a pénzzel. Semmi sem akadályozhatta meg Heatht, hogy ne így
járjon el ő is. Ehelyett mindent megtett, hogy a traktor olyan legyen, és úgy zúgjon, mint egy közönséges traktor, az autója lármájával pedig azt akarta eltitkolni, hogy új típusú motor van benne. Csakhogy egy kissé eltúlozta a dolgot, mert a traktor is, az autó is zajosabb volt, mint amilyennek normális körülmények között lennie kellett volna. És teljesen megfeledkezett egy nagyon fontos apróságról: arról, hogy benzint vásároljon. Az ő helyében rendszeresen vennék benzint, azután kiönteném vagy elégetném valahol. Leengedtem a motortetőt, ráfordítottam a fogantyúkat, és amikor kimentem a fészerből, vigyáztam, hogy jól bezárjam az ajtót. Visszamentem a kertünkbe, tovább dolgoztam, tovább gondolkoztam. És rájöttem: az óta az éjszaka óta, amikor észrevettem, hogy a traktor magától jár, tulajdonképpen semmi sem változott abban, ahogy a dolgokat láttam: az egyetlen különbség az volt, hogy azelőtt elszigetelten gondoltam az egyes furcsaságokra, nem egymással való összefüggésükben, ezért nem tulajdonítottam nekik olyan értelmet, mint most, amikor tulajdonképpen rémületbe kellene esnem az egésztől. De nem estem rémületbe. Reginald Heath a szomszédom volt – és jó szomszédom. Együtt jártunk vadászni, horgászni, segítettünk egymásnak szénát szárítani, gabonát csépelni, és amióta ismertük egymást, ugyanúgy megszerettem, mint a többi barátomat. Tudom, hogy kicsit furcsa ember, hogy furcsa traktorja meg furcsa autója van, meg hogy talán az időt is meg tudja hosszabbítani, de tény az, hogy amióta közöttünk él, jól megy a sorunk, akár pénzről van szó, akár egészségről. És ettől az ember nem rémül meg. Legalábbis az nem, aki jól ismeri Heatht. Véletlenül eszembe jutott egy este, amelyet évekkel ezelőtt Heathéknál töltöttem. Meleg nyári este volt, Heathék székeket vittek ki a ház elé a gyepre, ahol kissé hűvösebb volt. Amikor megjelentem, Heath nekem is hozott egy széket, és úgy ültünk ott együtt, mindenféléről beszélgetve, ami csak eszünkbe jutott. A hold még nem jött föl, de az égen annyi csillag ragyogott és
olyan szépen, mint talán még sohasem… Fölmutattam az égre, és csak hogy a beszéd ne akadjon el, előhozakodtam azzal a kevéssel, amit a csillagászatról tudtam. – Borzasztó messze vannak – mondtam. – Olyan messze, hogy évekig tart, amíg a fényük ideér. És mindegyikük egy-egy nap. És sok olyan van, amelyik nagyobb, mint a mi napunk. Körülbelül ez volt minden, amit a csillagokról tudtam. Heath komolyan bólintott. – Van ott egy csillag – szólalt meg aztán –, amelyet nagyon gyakran nézek. Az a kék, látod? Persze nem egészen kék, de egy kicsit olyan, mintha kék volna. Nézd, milyen szépen villog. Mintha kacsingatna ránk. Szimpatikus, barátságos csillag. Úgy tettem, mintha láttam volna azt a csillagot, habár egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy látom, mert rengeteg csillag volt ott, ahova Heath mutatott, és mindegyik egyformán villogott. Aztán másról kezdtünk beszélni, és a csillagokról egészen megfeledkeztünk. Legalábbis én. * Mindjárt vacsora után eljött hozzánk Bert Smith, és elmondta, hogy valami Rickard állított be hozzá, és mindenfélét kérdezett, és hogy már volt Jingónál is, és nyomban meglátogatja Heatht, mihelyt megjön a városból. Bert egészen magánkívül volt, hát igyekeztem megnyugtatni. – Ezek a városi emberek csak zavart keltenek mindenütt – mondtam –, nem szabad őket komolyan venni. És én tényleg nem csináltam magamnak gondot belőle, mert biztos voltam benne, hogy Heath annak rendje és módja szerint eligazítja a dolgot, és még ha Rickard százszor is megírná azt a cikket a New York-i újságba, akkor se történne semmi. Coon Valley jó messze van New Yorktól. Azt hittem, hogy egyszer s mindenkorra végeztünk Rickarddal, és nem is hallunk róla többet. De soha életemben nem tévedtem ilyen nagyot.
Éjfél körül Heléna fölébresztett. – Valaki van a kapu előtt – mondta. – Menj, nézd meg, ki az. Vállamra terítettem a kabátomat, felhúztam a cipőmet, és lámpással a kezemben lementem a lépcsőn. Kinyitottam a kaput, és láttam, hogy Rickard áll előttem. Valamiféle csüggedtség ült az arcán, a reggeli energiának nyoma sem volt rajta. – Ne haragudjon, hogy kihúztam az ágyból – szólalt meg –, de már elég régen bolyongok itt… nem tudok kijutni a főútra. – Az lehetetlen – mondtam. – A völgyön át hosszanti irányban csak egyetlen út vezet. Az egyik vége a 60-as útba torkollik, a másik a 85-ösbe. Bármelyik irányt választja is, ki kell jutnia vagy az egyikre, vagy a másikra. – Csakhogy én már négy órája keringek ide-oda, és még egyszer se sikerült kijutnom. – Nem tudom, hogyan magyarázzam meg másképp: akár az egyik irányba megy, akár a másikba, egy negyedóra alatt mindenképpen kijut valamelyik főútra. Haragudtam rá egy kicsit, mert nevetségesnek találtam a problémáját, és ettől eltekintve sem szoktam éppen a legrózsásabb hangulatban lenni, ha valaki éjfélkor kirángat az ágyból. – De én valóban nem tudok kijutni – nézett rám kétségbeesetten, és ekkor észrevettem, hogy pánik környékezi. – Mindent megpróbáltam már. A feleségem kétségbe van esve, és a gyerekek majdnem elájulnak a fáradtságtól. – Hát jó – mondtam. – Várjon egy kicsit, mindjárt visszajövök, csak egy inget kapok magamra. Kivezetem innen. Azt mondta, hogy a 60-as útra szeretne jutni. Kihoztam az autót a garázsból, és megmondtam neki, hogy hajtson utánam. Dühös voltam, de nyilván nem tehettem mást, mint hogy segítek neki, különben fölverte volna az egész völgyet, így hát minél előbb eltűnik innen, annál jobb. De egy félóra múlva kezdtem zavarba jönni. Már egy negyedórája kint kellett volna lennünk a főúton. Nem mondhatnám, hogy eltévedtem, nagyon jól tudtam, hol vagyok,
csak éppen túl sokáig tartott az út. De tovább hajtottam, és egy negyedóra múlva a házam előtt álltam. Most már aztán igazán zavarba jöttem. Kiszálltam, és hátramentem Rickard kocsijához. – Hát most legalább maga is láthatja – mondta. – Valahol letértünk az útról – feleltem –, mást nem tudok elképzelni. A felesége arcán a hisztéria jelei kezdtek mutatkozni. – Mi van? – kiáltott rám éles hangon. – Mi történik itt? – Megpróbáljuk még egyszer – mondtam. – És lassabban fogunk hajtani, hogy ne kövessük el megint ugyanazt a hibát. Lassabban hajtottam, ezért csak egy óra múlva értünk a házunk elé. Még megpróbáltunk a 85-ös útra kijutni, és egy negyedóra múlva pontosan ott voltunk, ahonnan elindultunk. – Föladom – jelentettem be nekik. – Szálljanak ki, és jöjjenek be hozzánk. Kialusszák magukat, és holnap a világosban újból megpróbáljuk. Kávét főztem és szendvicseket készítettem, mialatt Heléna megágyazott mind az ötüknek. – A kutya a konyhában maradhat – mondta. Hoztam egy keménypapír dobozt; kibéleltem egy takaróval, hogy a kutya is kényelmesen alhasson. Szimpatikus, rövid szőrű kutya volt, szerette a tréfát és a gyerekeket – hiszen ismerik ezt a fajtát, ezek mindig nagyon kedvesek. Attól féltem, hogy Rickardnét megint elfogja a hisztéria, de Heléna rávette, hogy igya meg a kávét, és nem engedte, hogy a holnapi útra gondoljon. – Nappal nem lesz semmi probléma – nyugtatgattam őket én is. Reggeli után nyugodtak voltak, és már nem kételkedtek benne, hogy sikerül kijutniuk a 60-as útra. Így hát egyedül indultak el. Egy óra múlva a házunk előtt álltak. Megint kihoztam hát a kocsimat, és nyíltan bevallom, hogy amikor a volánhoz ültem, hideg futott végig a hátamon. Mereven néztem az utat magam előtt, és egyszerre csak észrevettem, hogy befelé hajtunk a völgybe, ahelyett, hogy kifelé
tartanánk. Megálltam, visszafordultunk, de tíz perc múlva már megint az ellenkező irányba hajtottunk. Megpróbáltuk még egyszer, most már igazán lépésben, hogy megállapíthassuk, hol változik az irány, de a legnagyobb igyekezettel sem sikerült azt a pontot megtalálnom. Így hát hazahajtottunk, és én nyomban fölhívtam Bertet és Jingót, hogy azonnal jöjjenek át. Aztán mind a ketten megpróbálták kivezetni Rickardékat, először külön-külön, aztán együtt, de semmivel sem voltak szerencsésebbek, mint én. A végén még egyszer megpróbáltam, de most Rickardék nélkül, és simán kijutottam a 60-as útra, meg vissza, alig harminc perc alatt. Azt mondtuk, hogy most már biztos megtört a jég, újból kocsiba ültünk mindannyian, de megint minden úgy végződött, mint azelőtt. Estefelé már nem kételkedtünk benne, hogy csak Rickardék nem tudnak kijutni a völgyből. Nekünk, helybelieknek a legcsekélyebb nehézséget sem okozta a dolog. Heléna ágyba fektette Rickardné asszonyt, valami idegcsillapítót adott be neki, és én elindultam Heathhez. Szemlátomást megörült nekem, figyelmesen végighallgatott, nekem meg eszembe jutott, hogy egyszer azon gondolkoztam, nem tudja-e Heath meghosszabbítani az időt. Amikor befejeztem a történetet, Heath hallgatott egy darabig, mintha valami elhatározás érlelődne benne, amit újra meg újra át kell gondolnia, nehogy hibát kövessen el. – Furcsa egy eset ez, Calvin – szólalt meg végül –, és semmiképp sincs rendjén, hogy Rickardék itt rekedtek, ha nem akarnak maradni. Mégis örülnünk kell annak, hogy így történt. Rickard cikket akar írni rólunk, és ha tényleg megírja, azonnal a figyelem középpontjába kerülünk. Akkor pedig embertömegek járnának ide, közöttük újabb és újabb újságírók, kormánytisztviselők, egyetemi tanárok, a végén már csak közönséges kíváncsiskodók. Fölforgatnák az életünket, horribilis összegeket kínálnának a farmjainkért, és már soha semmi se maradna úgy, ahogy volt. Nem tudom, hogyan vélekedsz te, de én
ezt semmiképpen sem szeretném. Nagyon boldog vagyok itt. Ez a hely egy… no, szóval egy bizonyos másik helyre emlékeztet engem. – De hát Rickard megtáviratozhatja azt a cikket, vagy lediktálhatja a telefonba – jegyeztem meg. – Vagy egyszerűen leírhatja és elküldheti. Azzal, hogy valaki itt tartja őt, még nem tudja megakadályozni a cikk megjelenését. – Én azt hiszem, hogy meg tudja akadályozni – mondta csöndesen Heath. – Majdnem biztos vagyok benne, hogy Rickard a cikket nem fogja megtáviratozni, se telefonba diktálni, se levélben elküldeni… Harcolni jöttem Rickardért, de aztán gondolkodni kezdtem, és elálltam a szándékomtól. Ha van valami olyan elv vagy erő, amely az itteni életet egészségessé és kellemessé teszi, akkor világos, hogy az egész földkerekség ki akarná használni ezt az elvet vagy erőt, és a maga hasznára fordítani. Lehet, hogy önző módon gondolkoztam, de tudtam, hogy ez az elv vagy erő nem végtelen, és így nem elégíthet ki mindenkit. És ha már valakinek hasznára válik, akkor miért ne mi legyünk azok a valakik? Mi, ennek a völgynek a lakói. És volt itt még egy dolog: ha a világ tudomást szerezne erről az elvről vagy erőről, de mi nem akarnánk másokkal osztozni abban a sok jóban, amit nekünk hoz, akkor mindenkit ellenségünkké tennénk, és egy gyűlölettenger közepén élnénk tovább. Hazamentem, és mindenről beszámoltam Rickardnak, semmit sem igyekeztem eltitkolni előtte. Elhatározta, hogy ő is fölkeresi Heatht, és elintézi vele a dolgot, de én lebeszéltem róla. Megmagyaráztam neki, hogy a legkisebb bizonyítéka sincs ellene, és hogy csak nevetségessé tenné magát, mert Heath úgy tenne, mintha nem tudná, miről van szó. A végén Rickard elfogadta a tanácsomat, és nem ment sehova. A család néhány napig nálunk maradt, és ezalatt többször is megpróbáltunk kijutni az állami útra, hogy megállapítsuk, nem változott-e véletlenül a helyzet. De nem változott.
Aztán eljött Bert és Jingo, és hármasban haditanácsot tartottunk. Rickardné asszony már valamivel könnyebben viselte a sorsát, a gyerekek boldogok voltak, hogy egész nap kint szaladgálhatnak a természetben, a kutyának meg rengeteg dolga akadt, mert folyton vadnyulakat hajszolt. – A völgy elején van egy farm. Az öreg Chandleré volt – szólalt meg Jingo. – Már hosszabb ideje nem él ott senki, de az épületek nincsenek rossz állapotban. Kisebb javítások után egész jól el lehetne ott lakni. – De hát én nem maradhatok itt! – ellenkezett Rickard. – Nem telepedhetek itt meg végleg. – Ki mondta, hogy végleg telepedjen le? – kérdezte Bert. – Csak egy rövid átmeneti időről van szó, amíg rendbe jönnek a dolgok, és maguk ismét elutazhatnak. – No igen, de mi lesz a munkámmal? – védekezett Rickard. És ekkor közbeszólt Rickardné. A helyzetük kétségtelenül éppen olyan kevéssé tetszett neki, mint a férjének, de több gyakorlati érzéke volt, mint a férjének, ami elég gyakran előfordul. Egyszerűen tudomásul vette, hogy itt rekedtek, és elhatározta, hogy akkor legalább valami hasznot húz a dologból. – No és mi lenne, ha végre nekikezdenél annak a könyvnek, amit már olyan régóta meg akarsz írni? – kérdezte. Ez döntött. Rickard hallgatott egy ideig, mintha alaposan meg akarná magában hányni-vetni a dolgot, de látszott rajta, hogy már elhatározta magát. Aztán arról kezdett beszélni, hogy milyen isteni nyugalom van itt a mi völgyünkben. Semmi lótás-futás, semmi hajsza… szóval ideális feltételek bárki számára, aki könyvet akar írni. A szomszédok egyesült erővel rendbe hozták az épületeket Chandler régi farmján, Rickard telefonált a munkahelyére, hogy hosszabbítsák meg a szabadságát, és egyúttal írt a bankjának, hogy minden pénzét utalják át ide. Aztán nekikezdett az írásnak. A telefonbeszélgetések során meg a levelekben nyíltan egy szóval sem említette, hogy miért akar egyelőre itt maradni (ami
azt illeti, eléggé hihetetlenül is hangzott volna). A völgyben az élet ismét visszatért a régi kerékvágásba, és ez a sok izgalom után nagyon kellemes volt. A bevásárlást a városban a szomszédok intézték Rickardék számára, mindent beszereztek nekik, amire szükségük volt. Rickard néha kihozta az autóját a garázsból, és megpróbált kijutni az országútra, de hiába. Ideje nagy részét azonban írással töltötte. Egy év múlva befejezte a könyvét, és elküldte egy New York-i kiadónak. Mindjárt kiadták, talán olvasták is; „Ha a csend megszólal” – ez a címe. Rengeteg pénzt kapott érte, a kiadó csak azt nem tudta megérteni, hogy miért nem hajlandó kitenni a lábát a völgyből. Elutasította a fölajánlott felolvasó körutat, és lemondta az ünnepélyes banketteket, amelyeket a tiszteletére akartak rendezni. Elutasított minden kitüntetést, amelyekben a bestsellerek szerzőit részesíteni szokták. Könyvének sikere semmit sem változtatott viselkedésén. Abban az időben, amikor elküldte a kiadónak, a völgy lakói már megszerették, és minden jel arra mutatott, hogy ő is szereti az itteni embereket – talán az egyetlen Heath kivételével, akivel szemben még mindig hűvösen viselkedett. Egyébként hosszú sétákat tett, állítólag azért, hogy megóvja a jó kondícióját, de én azt hiszem, inkább azért, hogy nyugodtan gondolkodhasson azon, amit majd meg akar írni. Sétái közben mindig megállt valakivel beszélgetni, úgyhogy alkalmunk nyílott alaposan megismerni. Sokszor beszélt arról, hogy vajon mikor hagyhatja majd el a völgyet, és mi egyre gyakrabban mondogattuk egymás között, hogy sajnálni fogjuk, ha elmegy, mert kiderült, hogy Rickardék igen jó szomszédok. Nyilván van valami nálunk a levegőben, ami az emberekben a legnemesebb tulajdonságokat fejleszti ki. Amint már többször megemlítettem, csupa jó ember lakik itt, és ez igen ritka és becses dolog. Egyszer a városból jövet megálltam egy szóra Heathnél, és beszélgetés közben észrevettük, hogy az úton Rickard közeledik a ház felé. Bizonyára a szokott sétáját végezte. Megállt mellettünk, bekapcsolódott a beszélgetésünkbe, aztán
minden átmenet nélkül azt mondta: – Nem tudom, hallottátok-e már… Elhatároztuk a feleségemmel, hogy végleg itt maradunk. – Hát ez kitűnő ötlet – jegyezte meg Heath. – A múltkor, estefelé – folytatta Rickard – megint arról beszélgettünk Grace-szel, hogy mikor mehetünk már el innen, aztán hirtelen elhallgattunk, egymásra néztünk, és abban a pillanatban tudtuk, hogy tulajdonképpen egyikünk se akar már elmenni. Olyan csodálatos nyugalom van itt, a gyerekek is sokkal szívesebben járnak itt iskolába, mint a városban, az emberek meg olyan nagyszerűek, hogy nem is tudnánk elviselni, ha végleg meg kellene válnunk ettől a helytől. – Ezt igazán szívesen hallom – mondta Heath. – De azt hiszem, nem teszik helyesen, hogy soha ki se mozdulnak innen. Időnként be kellene ültetnie a feleségét meg a gyerekeket a kocsiba, és bemenni egy kicsit a városba, moziba, cukrászdába, boltokba… No, és kész volt a dolog. Amint látják, az egész probléma ilyen egyszerűen oldódott meg. Az élet a maga rendje és módja szerint folyik tovább a völgyben, azzal a különbséggel, hogy most még jobb minden, mint volt. Mindnyájan egészségesek vagyunk, mint a makk, még náthát se kap itt senki. Ha eső kell, esik, ha napsütés kell, akkor süt a nap. Igaz, hogy egyikünk se gazdagodott meg, és ez a washingtoni rendelkezések miatt nem is igen fordulhat elő, de azért rendesen élünk. Rickard a második könyvét írja, én meg néha kimegyek éjszaka az udvarra, és megpróbálom megkeresni azt a csillagot, amelyiket egyszer Heath mutatott nekem. De egy bizonyosfajta nyilvánosságot azért mégse sikerült teljesen elkerülnünk. A múltkor a kedvenc kommentátoromat hallgattam a rádióban, és egyszerre csak hallom, hogy a mi völgyünkről beszél, de világosan éreztem, hogy nem veszi komolyan a dolgot. – Vajon valóban létezik-e a Coon Valleynek nevezett völgy? – tette föl a szónoki kérdést, és az ember szinte látta, hogy mosolyog a bajusza alatt. – Ha létezik, a kormány valami közelebbit szeretne tudni róla. A térképre ugyan be van
rajzolva, és statisztikai adatok is vannak róla, mégpedig olyanok, hogy ott nem ismerik a betegséget, az időjárás eszményi, és a termés mindig jó… egyszóval maga a megtestesült paradicsom… A kormány különmegbízottakat küldött a terepre, hogy mindezt ellenőrizzék, de a kiküldöttek nem tudták a völgyet megtalálni, noha a környékbeli lakosok mind azt állították, hogy valóban létezik. Mi a magunk részéről megpróbáltunk olyan embereknek telefonálni, akik a telefonkönyv szerint ott laknak, de sohasem kaptunk összeköttetést. A posta visszaküldi a leveleket a feladóknak azzal a megjegyzéssel, hogy kézbesíthetetlenek. A kormány megbízottai a szomszédos kereskedelmi központokban leselkedtek a völgy lakóira, de sohasem sikerült találkozniuk eggyel sem. Ha tehát létezik egyáltalán az a völgy, és minden igaz, amit a statisztikai adatok állítanak róla, akkor a kormány szívesen fogadna minden közelebbi információt, mert kívánatos volna áttanulmányozni az ottani tapasztalatokat, és máshol is alkalmazni őket. Nem tudjuk, hogy a völgy lakói hallják-e ezt a műsort, és hogy a rádióüzenet hatásosabb-e, mint a megbízottak kiküldése vagy a telefon-összeköttetés vagy a postai küldemények, de ha Coon Valley valóban létezik, és ha legalább egyetlenegy ember hallgatja ezt a műsort a helybeliek közül, akkor kérjük, szíveskedjék jelentkezni. Megint szinte hallani véltem, ahogy vihorászik önmagában. De aztán áttért az elnökről terjesztett legújabb híresztelésekre. Kikapcsoltam a rádiót, hátradőltem a fotelban, és eszembe jutott, hogy időnként néhány napig hiába próbálunk kijutni a völgyből, máskor meg valamilyen kideríthetetlen okból süket a telefon. Erről többször is szó esett már közöttünk, és ilyenkor gondolkozni kezdtünk, szóljunk-e Heathnek, de a végén mindig úgy döntöttünk, hogy nem szólunk, mert éreztük, hogy Heath tudja, mit csinál, és tökéletesen megbízhatunk benne. Persze ezek a dolgok néha kellemetlenek, de másfelől nézve egy csomó előnnyel járnak. Például az utóbbi tíz évben egyetlen házaló sem mutatkozott a völgyben, és hála istennek, egyetlen biztosítási ügynök sem.
Zádor András fordítása
DAMON KNIGHT
Négyesfogat Four in One (1953)
I. George Meister egyszer látta egy ember idegrendszerét. Kiállítási darab volt, úgy készült, hogy bevonattal látták el a legvékonyabb rostocskákat is, amíg már szabad szemmel ki lehetett venni őket, aztán feloldottak minden fölösleges szövetet, és átlátszó műanyaggal helyettesítették. Remek munka volt, az a Torkas IIIról való fickó csinálta – hogy is hívják?… Mindenesetre a kiállítási darab alapján Meister nagyjából tudta, milyen lehet most a külleme. Voltak persze torzulások; például szinte bizonyos volt benne, hogy a látóközpontja és a szeme közötti neuronok legalább harminc centiméterrel meghosszabbodtak. Minden bizonnyal az egész rendszer is furcsa módon összetekeredhetett vagy szétterülhetett, hiszen eltűntek az izmok, melyeket eredetileg irányított; és Meister észrevett bizonyos egyéb változásokat is, amelyekről nem lehetett tudni, jelentkeztek-e nagyszabású strukturális különbségekben. Annyi mindenesetre bizonyos volt, hogy George Meister – jobban mondva mindaz, amit még George Meister-nek mondhatott – nem állt másból, csak egy agyból, egy szempárból, egy gerincagyból meg egy maroknyi neuronból. George egy pillanatra lehunyta a szemét. Ezt csak mostanában tanulta meg, és büszke volt rá. Az első, hosszú időszakban, amíg az égvilágon semmi uralma nem volt a test fölött, nagyon ocsmányul érezte magát. Később úgy gondolta, hogy a bénaság valamilyen érzéstelenítő utóhatása volt – valamié, ami elaltatta, mialatt a testet… No, igen.
Vagy ez történt, vagy pedig a neuronnyúlványok egyszerűen nem rögzültek még az új helyzetükben. Valamikor később talán majd meg tudja állapítani, mi volt az igazság. Mindenesetre az elején, amikor még csak látni tudott, de mozogni nem, és semmire sem emlékezett attól kezdve, hogy arccal előre belezuhant a foltos, zöldesbarna kocsonyába… szóval az elején nyomasztó volt. Arra gondolt, hogyan érezhetik magukat a többiek. Tudta, hogy nincs egyedül, mert hébe-hóba hirtelen sajgást érzett ott, ahol a lábának kellett volna lennie, ugyanakkor a táj képe egy zökkenéssel megállt. Csak az történhetett, hogy egy másik, az övéhez hasonlóan csapdába esett agy próbálta másik irányba mozdítani közös testüket. A fájdalom rendszerint azonnal megszűnt, és George továbbküldhette az utasításokat az idegvégződésekbe, amelyek régebben a kezéhez-lábához tartoztak, s a kocsonyás test folytathatta lassú mászását. Amikor a fájdalom nem szűnt meg, nem lehetett mást tenni, mint abbahagyni a mozgást, amíg a másik agy le nem állt – ilyenkor George megpróbálhatta még úgy megváltoztatni a mozgását, hogy az egybeessen, vagy legalábbis ne homlokegyenest ellentétes legyen a másik agyának akaratával. Vajon ki eshetett be rajta kívül? Vivian Bellis? Gumbs őrnagy? Miss McCarty? Vagy mind a hárman? Valami úton-módon biztosan ki lehet deríteni! Ismét megpróbált lepillantani, és az erőfeszítés jutalmaként elmosódottan ki tudott venni egy hosszú, foltos, zöldesbarna valamit, ami nagyon lassan mozgott előre a kiszáradt patakmederben, ahol előzőleg körülbelül egy órán át haladtak. A piszkos, áttetsző felszínre ágacskák, száraz növényi részek tapadtak. Ez már haladás volt: az előző alkalommal épp csak a legszélét tudta kivenni új testének. Amikor ismét föltekintett, a patakmeder vége észrevehetően közelebb került. A sziklapárkányon merev szarunak látszó, sötétbarna, nyurga növények csoportja állt; George a közelükben
akart elhaladni. Egy ugyanolyan növényért nyúlt akkor, amikor elveszítette az egyensúlyát, és belekerült ebbe a … helyzetbe. Legalább most alaposan megnézheti. A növény valószínűleg nem lesz különösebben érdekes. Józan ésszel nem lehet elvárni, hogy minden új életforma drámai újdonság legyen; és George bizonyosra vette, hogy máris a bolygó legérdekesebb élő szervezetébe sikerült belebotlania. Valami meisteri – gondolta. Még nem döntötte el, mi legyen a faj neve – előbb még sokkal többet meg kell tudnia róla –, de hogy meisteri, az bizonyos. Az ő felfedezése, senki sem veheti el tőle, illetve – sajnálatos módon – fordítva. Mindazonáltal csodálatos egy szervezet! Primitív, még annyi önálló struktúrája sincs, mint egy medúzának, és csak egy ilyen gyenge gravitációjú bolygón mászhatott ki egyáltalán a tengerből. Agy, idegrendszer szemlátomást sehol. A fennmaradási módszere viszont tökéletes! Egyszerűen hagyta, hogy a vetélytársai kifejlesszék a magas szervezettségű idegszövetet, leült valahol (a megszólalásig olyan külsővel, mint egy korhadó levélhalom), és megvárta, amíg valamelyik belepottyan; aztán csak az előnyöket élvezte. Ez azonban nem volt élősködés; valódi szimbiózis volt, olyan magas szinten, amilyen George tudomása szerint egyetlen más bolygón sem alakult ki. A fogoly agyát a foglyulejtő táplálta; ennélfogva a fogoly érdeke volt, hogy a foglyulejtőt a táplálék felé, és a veszélytől minél messzebbre vezesse. Te irányítasz, én etetlek. Tisztességes üzlet. Már egészen közel jártak a növényhez, majdnem hozzáértek. George szemügyre vette; ahogy gondolta: közönséges fűféle volt, nem különösebben érdekes. A teste most fölfelé indult a sziklaperemre, amelyről tudta, hogy alacsony, noha a szeme magasságából irdatlannak látszott. Nagy üggyel-bajjal fölmászott rá, és egy újabb vízmosást látott maga előtt. És ez így mehet a végtelenségig… Csak az a kérdés, hogy van-e más lehetősége. Alacsonyan járt már a nap. George szemügyre vette az
árnyékokat. Körülbelül északnyugatnak tartott, egyenesen a háta mögött volt a táborhely. Csak pár száz méternyire járt tőle; még ilyen csigatempóban is könnyűszerrel odaérhet… ha visszafordul. Erre a gondolatra bizonytalan rossz érzés fogta el, nem tudta, miért. Aztán rádöbbent, hogy nem éppen olyan a megjelenése, mint egy segítségre szoruló emberi lényé; valószínűleg sokkal inkább úgy fest, mint a szörnyeteg, amely fölfalt, és részben meg is emésztett egy-két embert. Ha ilyen állapotban bemászik a táborba, holtbiztos, hogy nem kérdeznek, hanem lőnek, és egészen kicsiny a valószínűsége, hogy kábítógázt használnak, nem pedig géppisztolyt. Nem – döntött magában –, nem megyek vissza. Minél messzebb kell kerülni a tábortól, nehogy rábukkanjon a mentőcsapat, amely valószínűleg máris kutat utána. Elrejtőzni az erdő mélyén, és megvizsgálni az új testet: kideríteni, hogyan működik, mire képes vele, valóban vannak-e benne mások is, és ha igen, érintkezésbe lehet-e lépni velük. Hosszú időbe telik – gondolta –, de nem lehetetlen. Lottyadtan, mintha kiömlött főzelék csordogált volna le egy asztal széléről, George elindult a vízmosásban. A körülmények, amelyek megelőzték George belepottyanását a valami meisteribe, röviden így foglalhatók össze: Még a huszonegyedik század közepén is milliók játszottak a Föld keleti féltekéjén egy társasjátékot, amelyet a régi japánok találtak fel. Go volt a neve. Noha a szabályai szinte gyerekesen egyszerűek voltak, a stratégiája változatosabb, elsajátítása nehezebb a sakkénál. A got népszerűsége tetőfokán – mielőtt egy geológiai katasztrófa a rajongóinak legtöbbjét eltörölte a föld színéről – apró, pirulaszerű korongokkal játszották egy kilencszáz kis mélyedéssel ellátott táblán. A két játékos felváltva helyezett a táblára egy-egy korongot, tetszőleges pozícióba. A cél az volt, hogy bekerítés útján a lehető legnagyobb területet foglalják el. Semmilyen más szabály nem volt, a japánoknak mégis körül-
belül ezer évükbe telt, amíg eljutottak a harmincszor harmincas táblához – nagyjából évszázadonként egy sort és oszlopot téve az addigiakhoz. Száz év nem volt sok ahhoz, hogy kitapasztalják annak a pluszsornak és – oszlopnak a lehetőségeit. Az idő tájt, amikor George Meister beleesett a kocsonyás, zöldesbarna szörnyűségbe, az i. sz. huszonharmadik század vége felé sajátos gojáték zajlott egy háromdimenziós táblán, több mint tízmilliárd pozícióval. Ez a tábla a galaxis volt, a pozíciók a csillagrendszerek, a korongok az emberek. A vesztes megsemmisüléssel bűnhődött. A galaxist fokozatosan gyarmatosította két szemben álló szövetség. A konfliktus kezdeti időszakában bolygókat pusztítottak végig, bombákat szórtak egymásra, sőt még néhány ütközetre is sor került az űrflották között. Később az ilyen rendszertelen háborúskodás lehetetlenné vált. Billiószámra állították elő a harci robotűrhajókat, olyan fegyverzettel, hogy porrá tudták zúzni egymást. Az egyik vagy a másik oldalhoz tartozó halmazok külső csillagjai körül ezek úgy nyüzsögtek az űrben, mint a muslincák. Az ilyen védőgyűrűn belül a bolygóknak semmi félnivalójuk sem volt támadástól vagy illetéktelen beavatkozástól… mindaddig, amíg az ellenségnek nem sikerült elegendő környező csillagrendszert gyarmatosítania ahhoz, hogy felállítson és fenntartson egy második gyűrűt az első körül. Gigászi gojáték volt ez, élet-halál tétekért, képtelen körülmények között. Mindenki sietett; mindenkinek az ősei, hét nemzedékre visszamenően, siettek. Az ember felgyorsítva, sűrítményként kapta meg az iskolai képzést. Korán választott párt magának, és lázasan szaporodott. És ha beosztották egy előreküldött ökológiai felderítőcsoportba, mint George-ot, akkor tisztességes előkészítés nélkül kellett munkához látnia. Egy ismeretlen élővilágú új bolygó feltárásának normális, kézenfekvő módja az lett volna, hogy egy hermetikusan zárt állomás legalább tíz évig immunológiai vizsgálatokat végez. Miután a legveszélyesebb baktériumokat és vírusokat
megfékezték, ki lehet küldeni egy-két kisebb expedíciót óvatos tapogatózásra. Végül – mintegy ötven év múlva – elkezdhetik küldeni a telepeseket. Az ilyesmire egyszerűen nem volt idő. Öt órával a leszállás után Meister csoportja már kirakta a fabrikátorokat, és felállította a 2628 fő elhelyezésére szolgáló épületeket. Egy órával ezután Meister, Gumbs, Bellis és McCarty elindultak a salak- és hamusávon át, melyet a szállítórakéta hajtóműve hagyott maga mögött, a hatszáz méternyire lévő legközelebbi élő vegetáció irányába. Spirális útvonalat kellett megtenniük addig, amíg ezerméternyire eltávolodnak a tábortól, majd visszatérni a begyűjtött mintákkal – feltéve, hogy addig nem eszi meg őket valami, ami nagyobb annál, hogysem egy géppisztoly megállítsa. Meister, a biológus úgy meg volt rakva mintavevő dobozokkal, hogy vékony alakja teljesen eltűnt mögöttük. Gumbs őrnagynál volt az élelmiszer- és gyógyszercsomag, a távcső és a géppisztoly. Vivian Bellis – aki pontosan annyit tudott az ásványokról, amennyit a besorolásához előírt tanfolyamon megtudhatott – kalapácsot, kőzetgyűjtő zsákot, meg egy kis kaliberű puskát hozott. Miss McCartynak – a keresztnevét senki sem tudta – nem volt tudományos feladata. Ő volt a csoport hűségellenőre. Két vaskos pisztoly és egy töltényektől duzzadó töltényöv lógott rajta. Egyetlen dolga, hogy szétlője a koponyáját a csoport bármelyik tagjának, akit rajtakap, hogy engedély nélkül rendellenes viselkedést tanúsít. Mindegyiküket vastag csizma és kesztyű védte, a fejüket gömbölyű sisak fedte, mely légmentesen illeszkedett védőruhájuk gallérjához. A beépített légszűrők olyan jó hatásfokúak voltak, hogy – elméletben – az oxigénnél nagyobb molekula nem juthatott át rajtuk. Amikor a második kört írták le a tábor körül, egy alacsony sziklaperem és rövid, meredek vízmosások sora állta az útjukat, a legtöbbjüket benőtte a piszkosbarna, fonnyadt növényzet. Ahogy lenéztek az egyikbe, George, aki a harmadik volt a sorban –
Gumbs ment az élen, utána Bellis, George mögött pedig McCarty –, kilépett egy kiugró kődarabra, hogy szemügyre vegye a túloldali cserjéket. Ezen a bolygón George nem nyomott húsz kilogrammnál többet, és a szikladarab úgy festett, mintha szilárdan ült volna a vízmosás falában. De mihelyt ránehezedett, George érezte, hogy megmozdul alatta. Lezuhant, felkiáltott, a tekintete még elkapta Gumbsot és Bellist mozdulatlanságba merevedve, mint egy pillanatfelvételen. Ahogy zuhant, kövek zöngését hallotta. Aztán úgy látta, mintha száraz levelekből, gizgazból álló kupac közeledne feléje, és emlékezett, hogy az villant át rajta: legalább puhára esem… Másra nem emlékezett, amíg föl nem eszmélt arra az érzésre, hogy idő előtt eltemették, hogy nem érzi egyetlen testrészét sem, csak a szemét. Kétségbeesett erőfeszítéseit, hogy megmozduljon, csak sokkal később koronázta az első minimális siker. Azóta a látómezeje viszonylag egyenletesen haladt előre, úgy ötvenpercenként egyméternyit, leszámítva azokat az időszakokat, amikor valaki másnak a törekvései keresztezték az övét. Azt a meggyőződését, hogy a régi George Meisterből nem maradt meg más, csak az idegrendszere, nem támasztotta alá megfigyelés, de az egyéb jelek sajnálatosan meggyőzőek voltak. Először is az első órák érzéketlensége megszűnt ugyan, de tudatába nem jutott el a törzs, a fej és a négy végtag megszokott érzete. Inkább valami olyan bizonytalan benyomása volt, hogy ellapult, szétterült egy hatalmas területen. Amikor próbálta megmozdítani keze és lába ujjait, az érzet olyan sokszorozottan jelentkezett, mintha százlábú volna. Nem érzett zsibbadtságot sem, ami pedig normális lett volna a hosszú mozdulatlanság után, és nem lélegzett! Az agya azonban nyilvánvalóan jól el volt látva oxigénnel; úgy érezte, tiszta a feje, semmi baja, egészséges. Éhes sem volt, pedig egyenletesen fogyasztotta az energiát egy ideig. Ennek, gondolta, két magyarázata lehet, attól függ, honnan nézzük… az egyik, hogy azért nem éhes, mert már nincsen gyomornyálkahártyája, ami összehúzódna; a másik, hogy azért
nem éhes, mert a gazdaszervezet jóllakott a George-ból származó fölösleges szövetekkel… Két óra múlva már lemenőben volt a nap, és eleredt az eső. George látta a nagy, lassan hulló csöppöket, érezte tompa koppanásukat a „bőrén”. Nem tudta, árthat-e neki az eső, úgy vélte, aligha; de biztos, ami biztos, bemászott egy bokor alá, a nagy, rojtos szélű levelek védelmébe. Mire elállt az eső, már besötétedett, és George úgy döntött, akár ott is maradhat reggelig. Nem érezte fáradtnak magát, és eszébe jutott, hogy vajon még mindig szüksége van-e az alvásra. Amennyire tudott, felkészült rá, hogy kivárja a választ. Hosszú idő múltán még mindig éber volt, de nem jutott közelebb annak eldöntéséhez, hogy vajon ez-e a válasz, vagy éppen ezáltal teszi lehetetlenné, hogy választ kapjon, amikor észrevette, hogy két halvány fénypont közeledik lassan, tétován. George aggodalommal vegyes szakmai érdeklődéssel figyelte őket. Ahogy egyre közelebb értek, kivette, hogy a fénypontok hosszú, vékony csápok végén vannak, amelyek egy homályos körvonalú testből nőnek ki – vagy világítószervek, mint egynémely mélytengeri halnál, vagy egyszerűen lumineszkáló szemek. George valami feszült érzést észlelt magában. Ez mintha arra utalt volna, hogy adrenalin vagy valami hasonló anyag szabadul fel valahol a szervezetében. Megígérte magának, hogy az első alkalmas pillanatban utánanéz a dolognak, de egyelőre sürgetőbb gondja volt. A közeledő szervezet vajon olyasféle, amilyet a valami meisteri szokott enni, vagy olyasvalami, ami meg szokta enni a valami meisterit? És ha az utóbbi, akkor mitévő legyen? Pillanatnyilag mindenesetre az egy helyben ülés látszott ajánlatosnak. A lakhelyéül szolgáló test a korábbi, lakatlan állapotában is jól álcázta magát, és nem volt sebes mozgásra berendezkedve, így hát George nem mozdult, figyelt, félig behunyta a szemét, és a közeledő állat lehetséges jellegét fontolgatta.
Az, hogy éjszakai életmódot folytat – mondta magában –, nem jelent semmit. Vannak éjjeli lepkék is, meg ott vannak a denevérek – nem, a fene egye meg, a denevér ragadozó… A világító lény közelebb ért, és George a két csáp alatt meglátta a két hosszúkás, keskeny szem halvány csillogását. Aztán az illető kinyitotta a száját. Rengeteg foga volt! George valami hasadékba préselődve találta magát egy sziklafalban, de nem emlékezett rá pontosan, miként került oda. Rémlett még, hogy megzördültek az ágak, ahogy az a lény ráugrott; emlékezett egy pillanatnyi ijesztő fájdalomra, aztán semmi másra, csak a levelek, a föld bizonytalan, csillagfényes villanásaira… Képtelenség. Hogyan menekült el? Ezen töprengett, amíg megvirradt, aztán amikor az első fényben lepillantott magára, meglátott valamit, ami korábban nem volt ott. A kocsonyás hús sima széle alatt három-négy nyúlványféle látszott. George rájött, hogy másképp érzi az alatta lévő kő érintését is; mintha nem laposon feküdt, hanem több kis ponton állt volna. Próbaképpen behajlította az egyik nyúlványt, aztán egyenesen kinyújtotta maga elé. Göcsörtös, egyízületű torzképe volt az ujjnak vagy a lábnak. George mozdulatlanul feküdt egy darabig, és igyekezett, amennyire tudott, józanul átgondolni az egészet. Aztán megint megmozgatta azt a dolgot. Ott volt, akárcsak a többi, nem a szeme káprázott. Kísérletképpen megindult előre; ugyanazokat a parancsokat küldte a kéz- és lábujjakba vezető idegeknek, mint korábban. Teste olyan lendülettel szökkent ki a hasadékból, hogy kis híján belezuhant egy szurdokba. Korábban mászott, mint a csiga, most meg már szedte a lábát, mint holmi bogár. De hogyan? Semmi kétség, amikor az sokfogú lény
megtámadta, rémületében önkéntelenül el akart rohanni, mintha még meglett volna a lába. Csak erről lenne szó? George-nak eszébe jutott a ragadozó, a szemnek vélt szerveket tartó csápok. Kísérletnek ez is megteszi. Lehunyta a szemét, elképzelte, ahogy kiemelkedik, elképzelte, ahogy hajlékony csápok nőnek, egyre nőnek… Megpróbálta elhitetni magával: egyszerűen ilyen a szeme, mindig is ilyen volt – minden valamirevaló lénynek kocsányon ül a szeme. Mintha valami csakugyan történne… George ismét kinyitotta a szemét, és azon vette észre magát, hogy egyenesen a földre mered, de olyan közvetlen közelből, hogy életlen a kép. Mérgesen megpróbált fölnézni. Semmi más nem történt, mint hogy a látómezeje tíz-tizenkét centiméterrel előbbre került. Ebben a pillanatban egy hang hasított a csöndbe. Úgy hangzott, mintha valaki félméternyi hájon próbálna átkiabálni: – Orhhh! Hoooh! Irell! George összerezzent, nagyot ugrott, végrehajtott egy teljes fordulatot, és a szemét is legalább kétszáznegyven fokos szögben körbeforgatta. Semmit sem látott, csak köveket és zuzmót. Amikor alaposan szétnézett, látta, hogy egy kis zöld-narancs mintás lárva vagy kukacféle halad el mellette. George egy hosszú pillanatig gyanakodva méregette, aztán a hang újra megszólalt: – Eggiii! Eggisseee! A hang ezúttal magasabb volt, és hátulról jött. George megint megpördült, körbeforgatta mozgékony szemét… Méghozzá hihetetlenül nagy ívben! A szeme csakugyan kocsányon ült, mozgatható kocsányon – pedig egy pillanattal előbb még nem tudta fölemelni a tekintetét a földről. George agya hirtelen zakatolni kezdett. Először tehát kinövesztette ugyan a szemtartó kocsányokat, de petyhüdtek voltak. Csak kinyúltak a test kocsonyás tömegéből, de merevítőváz, mozgató izomszövet nélkül. Aztán, amikor a hangtól megijedt, tüstént meglett a merevítés és a mozgás is. Minden bizonnyal ez történt az éjszaka is! A folyamat
valószínűleg akkor is végbement volna, ha nem ijed meg, csak sokkal lassabban. Nyilvánvalóan védekező mechanizmus. Ami pedig a hangot illeti… George ismét körbefordult, lassan, fürkészve a környezetét. Semmi kétség, egyedül volt. A hang, mely mintha a háta mögül érkezett volna, a valóságban alighanem a tulajdon testéből jött. A hang megint megszólalt, most már nem oly ijesztő erővel. Néhányat gurgulázott, aztán egészen tisztán, magas tenorban így szólt: – Mi történt? Hol vagyok? George úgy érezte, összecsapnak a feje fölött a hullámok. Nem volt olyan állapotban, hogy könnyen, gyorsan alkalmazkodjék az újabb és újabb körülményekhez. Amikor egy közeli bokorról lepottyant egy nagy, kiszáradt termésféle, és hangtalanul odapattogott a közelébe, csak nézte. Csak nézte a kemény héjú golyóbist, aztán a roskadozó bokrot, ahonnan lehullott. Lassan, nehézkesen eljutott a logikus következtetéshez. A száraz termés hang nélkül esett le. Természetesen, hiszen George az átalakulása óta teljesen süket volt. De… de hallotta azt a hangot! Tehát hallucináció vagy telepátia. A hang újrakezdte: – Segítség! Jaj, istenem, legalább válaszolna valaki! Vivian Bellis! Gumbs, még ha ilyen tenorban támadt volna is kedve beszélni, sohasem mondta volna, hogy „Jaj, istenem”. McCarty még kevésbé. George megviselt idegei kezdtek megnyugodni. Lázasan gondolkodott. Én megrémülök, lábakat növesztek. Bellis megrémül, telepatikus hangot csinál magának. Azt hiszem, ez érthető is – a lány első és egyetlen ösztönös reakciója az lehetett, hogy sikoltozzon. George megpróbált sikoltozó kedvet ébreszteni magában. Lehunyta a szemét, elképzelte, hogy be van börtönözve egy iszonytatóan idegen közegbe, és nemcsak irányítani, de még
áttekinteni sem tudja kínos helyzetét. Ordítani próbált: „Vivian!” Egyre próbálkozott, miközben időről időre felharsant a lány tenorja. Végül a másik hang egy mondat közepén hirtelen elhallgatott. – Hall engem? – kérdezte George. – Ki az … mit akar? – George Meister vagyok, Vivian. Érti, amit mondok? – Mit? George tovább erőlködött. Úgy vélte, műhangja egyelőre érthetetlen, akárcsak Bellisé volt az elején. A lány végre azt mondta: – Van-e még valaki a környéken? Gumbs őrnagy? Miss McCarty? Néhány perc múlva szinte egyszerre szólalt meg két hátborzongató hang. Amikor kitisztultak, nem okozott nehézséget a felismerésük. Gumbs, a nagydarab, vörös képű hivatásos katona azt ordította: – A szentségit, miért nem figyel, hogy hova lép, Meister?! Ha nem csinálja azt a kőomlást, nem kerülünk ebbe a szarba! Miss McCarty, akinek előzőleg aszott, sápadt arca volt, előreugró álla és vizenyős szeme, hidegen annyit mondott: – Meister, erről jelentés fog készülni! Mindenről… A jelek szerint csak Meister és Gumbs őrizte meg a látás képességét. Mind a négyüknek volt valamicske uralmuk az izmok fölött, noha mindaddig csak Gumbs tett komolyabb kísérletet rá, hogy beleártsa magát George mozgásába. George nem lepődött meg azon, hogy Miss McCartynak sikerült megtartania két jól működő fület. Bellis viszont egész délután és éjszaka süket, vak és néma volt. Csak a bőr érzékszerveit tudta használni – tapintást, meleget, hideget és fájdalmat érzékelt. Nem hallott semmit, nem látott semmit, de érzett minden ágat, minden levelet, amely végighorzsolta őket, minden esőcsepp hideg koppanását, a sokfogú vadállat harapását. George véleménye sokat javult,
amikor ezt megtudta. A lány halálra rémült, mégsem lett úrrá rajta a hisztéria vagy a téboly. Ezenfelül kiderült, hogy senki sem lélegzik, és senkinek sincs tudomása szívműködésről. George a legszívesebben folytatta volna az eszmecserét, de a többiek egyhangúan úgy vélekedtek, hogy a bekerülésük után történtek kevésbé fontosak, mint az, hogy miképp fognak kijutni. – Nem juthatunk ki belőle – mondta George. – Legalábbis az ismereteink jelenlegi állása szerint nincs rá lehetőség. Mert ha… – De hát ki kell jutnunk! – mondta Vivian. – Visszamegyünk a táborba – jelentette ki hűvösen McCarty. – Most azonnal! És maga majd számot ad róla a Hűségbizottságnak, hogy miért nem fordult vissza rögtön, amikor magához tért! – Nagyon helyes – szólalt meg feszélyezetten Gumbs. – Ha maga nem tud megoldást, Meister, attól a többi szakember még tudhat. George türelmesen kifejtette véleményét arról, hogy milyen fogadtatásra számíthatnak a tábor őreitől. McCarty éles elmével fölfedezte az érvelés hibáját: – Maga a saját bevallása szerint lábakat növesztett, és kocsányt a szemének. Ha nem hazudott, akkor szájat is tudnia kell növeszteni. Ha majd odaérünk, szólunk, hogy mi vagyunk! – Nem olyan egyszerű az – mondta George. – A szájjal önmagában nem megyünk semmire. Fogak, nyelv, szájpadlás és íny is kell, tüdő, vagy valami hasonló, hangszalagok, meg valami, ami betölti a rekeszizom szerepét, és kiszorítja a levegőt. Nem is tudom, egyáltalán lehetséges-e, hiszen amikor Miss Bellisnek végül sikerült megértetnie magát velünk, akkor is ezt a mostani módszert alkalmazta, nem pedig… – Túl sokat fecseg – mondta McCarty. – Gumbs őrnagy! Miss Bellis! Maguk meg én most megpróbálunk beszélőszervet kialakítani! Akinek először sikerül, egy jó pontot kap a személyi lapjára. Rajta! George, miután hallgatólagosan kihagyták a vetélkedőből, arra használta az időt, hogy helyreállítsa a hallását. Valószínűnek
látszott, hogy a ki tudja mi meisteriben működött valamiféle munkamegosztási rendező elv, mert Gumbs és ő – akik elsőnek estek bele – különösebb szándék vagy erőfeszítés nélkül megőrizték a látásukat, míg az olyasmi, mint a hallás és a tapintás, a később jövőkre maradt. Ez elvben nagyon szép volt, George helyeselte is, mégsem tetszett neki a gondolat, hogy Miss McCarty legyen a kizárólagos birtokosa akármelyik részegységnek is. Még ha sikerülne is rávenni a másik kettőt, hogy őt kövessék – márpedig egyelőre ez nemigen látszott valószínűnek –, McCarty minden bizonnyal kerékkötő lesz. És valamikor, talán már a közeljövőben, létfontosságú lehet mindnyájuknak, hogy üzemképes hallással vegyenek részt közös életükben. Először kissé zavarták George-ot Gumbs és Vivian elmormogott megjegyzései – „Van már valami…?” „Azt hiszem, semmi. Magánál?” –, amelyek vakkantásokkal, zümmögő hangokkal és más idegesítő zajokkal váltakoztak, ahogy társai sikertelenül próbálkoztak átváltani a gondolati érintkezésről a vokálisra. Végül McCarty fölcsattant: – Csöndesebben! Arra koncentráljanak, hogy kialakítsák a szükséges szerveket! Nem kell ricsaj hozzá! George munkához látott, ugyanazzal a módszerrel, amely korábban is hatásosnak bizonyult. Lehunyt szemmel elképzelte, hogy az a sokfogú dolog közelít feléje a sötétségben: csisszcsossz, kipp-kopp. Borzasztóan áhítozott egy fülre, hogy meghallaná a halk, közelgő neszeket. Jó ideje próbálkozott már, amikor egyszerre úgy érezte, talán most sikerült… vagy csak telepatikus hangokat adott ki öntudatlanul valamelyik a másik három közül? Csossz. Reccs. Csússz. Surr. George most igazi rémülettel nyitotta ki a szemét. Százméternyire tőle, a köves lejtő túloldalán, éppen vele szemben egy egyenruhás férfi bukkant elő a fekete, bambuszhoz hasonló növények ligetéből. Ahogy George fölemelte szemkocsányait, a férfi megtorpant, rámeredt, aztán elkiáltotta magát, és felemelte a fegyverét.
George futásnak eredt. Tüstént kitört benne a hangzavar, és „lábaiban” vadul rángani kezdtek az izmok. – Futás, a mindenit! – mondta őrjöngve. – Itt egy fegyveres, és… Fülsüketítő dörrenés hallatszott, és George-nak hirtelen förtelmes fájdalom hasított valahová a gerince mögé. Vivian Bellis felsikoltott. A közös lábakon való huzakodás megszűnt, és teljes sebességgel iszkoltak egy közeli sziklatömb oltalmába. A puska ismét eldördült, és George hallotta, hogy a lombokon sziklaszilánkok süvítenek át. Azután lerobogtak egy vízmosás oldalán, föl a túloldalon, át egy alacsony dombocskán, be a magas, lombtalan fák közé. George észrevett egy avarral tele mélyedést, és arra indult, leküzdve egyikőjüknek azt a vágyát, hogy egyenesen rohanjanak tovább. Beloccsantak a mélyedésbe, és ott lapultak, amíg három fegyveres elrohant mellettük. Meg még azután is egy óráig. Vivian egyre nyöszörgött. George óvatosan felnyújtotta a szemkocsányait, és látta, hogy több éles kőszilánk hatolt be a lány kocsonyás húsába, a hátsó széle közelében… Nagyon nagy szerencséjük volt. A lövés kis híján eltalálta őket – valószínűleg csak azért nem, mert a fegyveresnek meredek lejtőn kellett tüzelnie gyorsan mozgó célpontra –, és szétzúzta mögöttük a sziklát. Ahogy jobban odanézett, George észrevett valamit, ami felkeltette szakmai kíváncsiságát. Mintha a szörnyeteg egész felszíne állandó lassú pezsgésben lett volna: aprócska kráterek nyíltak-csukódtak, mintha forrna a hús… csak éppen a levegőbuborékok nem kifelé haladtak, hanem a felszínen körülfogta, aztán befelé vitte őket a mozgás. A hatalmas, lencse alakú test foltos felszíne alatt, a mélyben, ki tudott venni négy homályos, sötétebb tömeget is – alighanem ezek voltak az agyak: Gumbs, Bellis, McCarty és… Meister eleven agya. Igen, az egyik éppen az ő szemkocsányai meghosszabbításában volt. Különös érzés – gondolta George –, hogy az ember
megnézheti a tulajdon agyát. Idővel biztosan meg lehet szokni. A négy sötét folt egymás közelében helyezkedett el, a lencse közepe táján, szinte pontosan négyzet alakban. Az alig látható gerincvelők közöttük keresztezték egymást, és sugarasan kifelé mutattak a központból Struktúra – gondolta George. – Ennek az izének olyan a felépítése, hogy több idegrendszert is használni tud. – Szabályos rendben helyezte el őket, az agyakat középre, ahol a legvédettebb – és talán más okból is. Talán eleve mód volt az „utasok” tudatos együttműködésére, létezett valamilyen sejtközi állomány, amely elősegítette a kommunikációs sejtek kialakulását az elkülönült agyak között… Ha csakugyan így volt, ez megmagyarázta, miért ment olyan könnyen a telepátia. George égett a vágytól, hogy bejusson, és kiderítse. Vivian fájdalma enyhülőben volt. Az övé a szemközti agy, ő érezte meg legjobban a kőszilánkok hatását. De a szilánkok már lassan elsüllyedtek a kocsonyás szövet mélyében. Ha figyelmesen nézte, George látta is a mozgásukat. Amikor leérnek a fenékre, minden bizonnyal kiválasztódnak – ugyanúgy, ahogy korábban a ruházatuk és a felszerelésük emészthetetlen részei. George szórakozottan eltűnődött, hogy a másik két agy közül melyik lehet McCartyé és melyik Gumbsé. Könnyű volt megmondani. George-tól balra, ahogy a test közepe felé nézett, a felszínen két kék szem látszott. Nem emelkedtek ki, és szemhéj fedte őket, mely láthatóan a szörnyeteg anyagából alakult ki, de tömörebb és átlátszatlan volt. Jobbra ki lehetett venni két piciny nyílást, melyek pár centiméternyire benyúltak a testbe. Ezek csak Miss McCarty fülei lehettek. George hirtelen vágyat érzett, hogy kiötöljön valami módszert arra, hogy földet szórjon bele. A táborba való visszatérés kérdése mindenesetre eldőlt, legalábbis egyelőre. McCarty nem említette többé, hogy növesszenek beszélőszervet, habár George bizonyos volt benne, hogy ő maga nem hagy fel a próbálkozással. George úgy vélte, McCartynak nem fog sikerülni. Akármilyen
mechanizmus révén hajtódtak végre ezek a változások a test felépítésében, minden valószínűség szerint a magukfajta dilettánsok csak jelentős érzelmi feszültség szorításában boldogulhattak, és akkor is csak viszonylag egyszerű feladatokkal, amelyek egyszerre csak egy új struktúrát igényeltek. Márpedig, ahogy McCartynak is mondta, az emberi beszélőszervek rendkívül összetettek. Esetleg meg lehetne oldani úgy, ötlött George eszébe, hogy kialakítanak egy vékony hártyát, amely a membrán szerepét tölti be, mögötte pedig egy légkamrát, körülötte néhány izomköteggel, azok hoznák létre és modulálnák a rezgéseket. Megtartotta magának az ötletet. Nem akart visszamenni. George ritka madár volt: az a tudós, aki valóban alkalmas a munkájára, és a munkáját önmagáért szereti. És pillanatnyilag „ott ült” a szakma valaha is létezett legjobb kutatóeszközének a kellős közepén! Rendelkezésére állt egy ezerarcú organizmus, amelynek kénye-kedve szerint változtathatta a felépítését, és belülről figyelhette az eredményt; élettani elméleteket állíthatott fel, aztán voltaképpen tulajdon teste szövetein ellenőrizhette őket – új szerveket hozhatott létre, új módon alkalmazkodhatott a környezethez! George az új ismeretek hatalmas piramisának csúcsán látta magát, és a felvillanó lehetőségek egyike-másika alázattal és ámulattal töltötte el. Egyszerűen nem tudott volna visszamenni, még ha nem fenyegeti is a lepuffantás veszélye. Bárcsak egyedül esett volna bele ebbe az átkozott izébe! De akkor a többiek kihúzzák, aztán megölik a szörnyeteget. Úgy érezte, túl sok feladat vár egyszerre megoldásra. Nehezére esett összpontosítani a figyelmét. Ijesztően csapongtak a gondolatai. Vivian, akinek egy ideje megszűntek a fájdalmai, most újra nyafogni kezdett. Gumbs ráförmedt. McCarty leteremtette mindkettőjüket. George úgy érezte, torkig van az egésszel, hogy össze van zárva három hülyével, akiknek csak arra van eszük,
hogy… – Egy pillanat! – szólalt meg. – Mind ugyanúgy érzik magukat? Idegesek? Ingerlékenyek? Mintha hatvan órát dolgoztak volna egyfolytában, és még az alváshoz is fáradtak volnának? – Úgy szövegel, mint egy tévéhirdetés! – csattant fel Vivian. – Nincs elég bajunk anélkül is, hogy maga… – Éhesek vagyunk! – vágott a szavába George. – Nem jöttünk rá, mert hiányoznak azok a szerveink, amelyek az éhséget szokták jelezni. De az utolsó élelem, amelyet ez a test magához vett, mi voltunk, márpedig annak legalább húsz órája. Valami táplálék után kell néznünk! – A mindenit, igaza van! – mondta Gumbs. – De ha ez a dolog csak embert eszik… mármint, ha… – Amíg mi meg nem érkeztünk, nem találkozott emberrel – vetette oda George. – Szerintem akármilyen fehérje megteszi; de csak úgy bizonyosodhatunk meg róla, ha kipróbáljuk. Minél előbb, annál jobb! Elindult, reménye szerint arra, amerre addig is haladtak: a táborral pontosan ellentétes irányban. Mindenesetre, gondolta, ha elég messzire mennek, talán jól eltévedhetnek. II. Kiértek a fák közül, lementek egy hosszú lejtőn egy völgybe, át egy száraz, drótkemény füves mezőn, amíg egy patakmederhez értek, ahol még csörgedezett kevéske víz. Távolabb, a parton, félig az ágas-bogas bozót takarásában, George észrevett egy állatcsoportot. Kissé mintha törpedisznókra hasonlítottak volna. Szólt a többieknek, aztán óvatosan megindult feléjük. – Merről fúj a szél, Vivian? – kérdezte. – Érzi? – Nem – felelte a lány. – Amikor lefelé jöttünk a lejtőn, éreztem, de most, azt hiszem, egyenesen a széllel szemben megyünk. – Jól van – mondta George. – Akkor talán be tudjuk cserkészni őket.
– No de… csak nem fogunk állatokat enni?! – Igen, Meister, hogy képzeli? – szólalt meg Gumbs is. – Én nem mondom, hogy finnyás vagyok, de végül is… George, aki maga is enyhe viszolygást érzett – mint mindenki más, ő is algán és mesterséges fehérjén nőtt fel –, mérgesen azt mondta: – Mi mást tehetnénk?! Van szeme, láthatja, hogy itt ősz van. Ősz, méghozzá egy forró nyár után. A fák kopárak, a patakok kiszáradtak. Vagy húst eszünk, vagy koplalunk, hacsak nem akar rovarokra vadászni… Gumbs mélységesen megrendülve mormogott még egy darabig, aztán megadta magát. Közelebbről az állatok kevésbé emlékeztettek disznóra, és még kevésbé voltak étvágygerjesztők. Karcsú, tagolt, szürkésvörös testük volt, négy rövid lábuk, nagy, elálló fülük és handzsár formájú, tömpe ormányuk, amellyel a földet turkálták, s időnként kifordítottak valamit, amit gyorsan bekaptak, hogy a fülük is meglebbent közben. George harmincat számolt össze, viszonylag kis csoportba tömörültek a bozót és a patak közötti tisztáson. Lassan mozogtak, de rövid lábaik erősnek látszottak; George úgy vélte, ha kell, gyorsan tudnak szaladni. Előreóvakodott, szemkocsányait a földre lapította, mozdulatlanná merevedett, ha valamelyik állat fölpillantott. Egyre óvatosabb mozgással már tízméternyire megközelítette az egyiket, amikor McCarty hirtelen megszólalt: – Meister, eszébe jutott már, hogy mégis hogyan fogjuk megenni ezeket az állatokat? – Ne butáskodjon! – mondta ingerülten George. – Hát majd… – elhallgatott. Várjunk csak… lehetséges, hogy a kocsonya normális táplálkozási módja megszűnt, mihelyt lakót szerzett magának? Vajon karmokat, agyarakat kellene növeszteniük, garatot, nyelőcsövet és így tovább, az egész berendezést? Képtelenség, addig éhen pusztulnának! Másfelől viszont – a fene ezt az elbutult
érzést! – mégis meg kellett szűnnie, nehogy az első étkezésnél a lakót is megeméssze… – Szóval? – érdeklődött McCarty. Ez ostobaság, George tudta, hogy ostobaság, de nem tudta megmondani, miért, és kifejezetten kellemetlen gondolat volt. Vagy – ami még rosszabb – tegyük fel, hogy a zsákmány lesz az új lakó, a régi lakó pedig az ebéd… A legközelebbi állat felkapta a fejét, négy kis piros szem meredt George-ra. Az elálló fülek fölmeredtek. Nem volt idő spekulálni. Meglátott! – kiáltott fel gondolatban George. – Gyerünk! Minden megbolydult. Az egyik pillanatban mozdulatlanul lapultak a szúrós, száraz fűben, a következőben már egy expresszvonat sebességével suhantak a föld fölött, előttük szedte a lábát a falka. A legközelebbi állat kétségbeesetten ugráló tompora egyre közelebb került; aztán legázolták, és átvetették magukat rajta. Az egyik szemével hátrapillantva George látta, hogy az állat mozdulatlanul fekszik a fűben – eszméletlen, vagy halott. Legázoltak még egyet. Bénítás gondolta hirtelen világossággal George. – Egy érintés elég. – Aztán még egyet, még egyet. – Hát persze hogy meg tudjuk emészteni őket – gondolta megkönnyebbülten. – Eleve szelektív kell hogy legyen az emésztése, máskülönben nem tudta volna elkülöníteni az idegszövetünket! Négy tetem. Hat. Aztán egyszerre még három, ahogy a falka összetömörült a bozót utolsó nyúlványa és a meredek patakpart között; aztán kettő, amelyek megpróbáltak visszafelé kitörni; aztán sorra még négy lemaradt példány. A falka többi része eltűnt a lejtő magas füvében; de mögöttük tizenöt tetem hevert szanaszéjjel. Biztos, ami biztos, George visszament a sor elejére, és a szörnyeteg testét benyomta az első tetem alá. – Lapuljon le, Gumbs! – mondta. – Be kell csúsznunk alája…
ennyire elég. A fejet hagyjuk lelógni! – Miért? – kérdezte a katona. – Gondolom, nem akarja magunk közé fogadni az agyát, igaz? Nem tudjuk, hányra van berendezkedve ez az izé. Sőt; esetleg jobban tetszene neki az új agy, mint a miénk. De nem hiszem, hogy érdemes volna megtartani az idegrendszer többi részét, ha vigyázunk, hogy ne együk meg a fejet… – Juj! – mondta halkan Vivian. – Elnézését kérem, Miss Bellis – mondta bűnbánóan George. – De valószínűleg nem lesz túlságosan kellemetlen, ha nem törődünk vele. Elvégre nincsenek ízlelőbimbóink, sem… – Semmi baj, semmi baj – mondta a lány. – Csak kérem, ne beszéljünk róla. – Szerintem se – szólt közbe Gumbs. – Lehetne egy kicsivel tapintatosabb is, Meister! George tudomásul vette a megrovást, és figyelmét a tetemre fordította, mely ott feküdt a szörnyeteg sima felszínén, az ő és Gumbs része között. Lassabban, de észrevehetően süllyedt befelé a húsba. Növekvő, homályos felhő terjengett körülötte. Amikor majdnem teljesen eltűnt, és a fej levált, odamentek a következőhöz. Ezúttal George javaslatára egyszerre kettőt kebeleztek be. Ingerlékenységük fokozatosan megszűnt; kellemes, jó érzés fogta el őket, és George megkönnyebbülten észlelte, hogy már képes logikusan gondolkodni, nem téveszt szem elől lényeges mozzanatokat. A nyolcadik és a kilencedik fogásnál tartottak, és George boldogan elmerült egy szövevényes gondolatmenetben a szörnyeteg keringési rendszerét illetően, amikor Miss McCarty megtörte a hosszan tartó csöndet, és bejelentette: – Sikerült találnom egy módszert, amelynek segítségével biztonságban visszatérhetünk a táborba. Haladéktalanul lássunk hozzá! George megdöbbenten fordította a szemét McCarty testnegyede felé. A test széléről valami szikár, tagolt dolog nyúlt ki, úgy festett… igen, az volt… egy torz, de felismerhető kar,
kézzel! Ahogy nézte, a görcsös ujjak tapogatózva megfogtak egy fűszálat, megrángatták, kitépték. – Gumbs őrnagy! – mondta McCarty. – A maga feladata lesz, hogy előkerítse a következő segédeszközöket a lehető leggyorsabban. Egy nagyobb levelet javasolok, világos színű, száraz legyen, de ne törékeny. Vagy egy nagyobb darab fakérget, amely könnyen lehántható. Kettő: festékanyagot. Bizonyára talál olyan bogyókat, amelyek megfelelő nedvvel rendelkeznek. Ha nem, akkor megteszi a sár is. Három: egy tollnak használható ágat vagy nádszálat. Amikor odairányított ezekhez a nélkülözhetetlen tárgyakhoz, a segítségükkel megírok egy üzenetet, melyben körvonalazom sajnálatos helyzetünket, visszatérünk vele a táborhoz, a sötétben odalopózunk, és feltűnő helyen letesszük. Hajnalig visszavonulunk, és amikor már elolvasták, ismét előjövünk. Rajta, őrnagy! – No igen – mondta Gumbs –, ennek sikerülnie kellene, csak… gondolom, kidolgozott valami módszert a toll megfogására, Miss McCarty… – Ostoba! – felelte McCarty. – Természetesen növesztettem egy kezet! – Hát akkor semmi gond. Nézzük csak, azt hiszem, először megpróbálkozhatunk ebben a bozótban… – Közös testük megrándult a jelzett irányba. George visszafogta. – Várjunk egy percet! – mondta kétségbeesetten. – Legalább annyi józan eszünk legyen, hogy befejezzük az étkezést, mielőtt elindulunk. Ki tudja, mikor jutunk a következőhöz. – Mekkorák ezek a lények, őrnagy? – kérdezte éles hangon McCarty. – Úgy… hatvan centiméter körül lehetnek. – És kilencet elfogyasztottunk, ugyebár? – Inkább csak nyolcat – mondta George. – Ennek a kettőnek még a fele megvan. – Más szóval – mondta McCarty –, fejenként kettőt kaptunk.
Ennek bőségesen elégnek kell lennie. Egyetért, őrnagy? George komoly hangon megszólalt: – Téved, Miss McCarty! Emberi táplálékszükségletben gondolkodik, pedig ennek az organizmusnak más az anyagcseréje, és a tömege legalább háromszorosa négy ember tömegének. Nézze meg más oldalról: mi négyen összesen körülbelül háromszáz kilót képviseltünk, mégis húsz órával azután, hogy ez a lény bekebelezett bennünket, már ismét éhes volt. Nos, ezek az állatok a földi nehézségi gyorsulás mellett nem nyomnának többet darabonként húsz kilónál – és az ön terve szerint ki kell tartanunk holnap délelőttig. – Ebben van valami – mondta Gumbs. – Igen, mindent összevetve, Miss McCarty, szerintem is addig lássuk el magunkat élelemmel, amíg lehet. Ebben a tempóban nem telik fél óránál többe. – Hát jó. Csak igyekezzenek? Továbbléptek a következő két áldozathoz. George agya lázasan zakatolt. Semmi értelme sem volt vitatkozni McCartyval, és Gumbs sem volt sokkal jobb, de meg kellett kísérelnie. Ha legalább Gumbsot meg tudná győzni, akkor Bellis talán csatlakozna a többséghez. Talán… De csak ebben reménykedhetett. – Gumbs – szólalt meg –, gondolkodott már rajta, hogy mi lesz majd velünk, amikor visszatérünk? – Hát az nem az én szakmám. Majd a magafajta szakemberek elintézik. – Nem erre gondoltam. Képzelje el, hogy maga a parancsnok, és nem mi, hanem négy másik ember esik bele ebbe az organizmusba… – Mi? Hogy? Nem értem. George türelmesen elmondta még egyszer. – Aha, értem, mire gondol. Úgyhogy… – Milyen parancsot adna? Gumbs egy pillanatig tűnődött. – Azt hiszem, az egészet átadnám a bioszekciónak. Mi mást
tehetnék? – Nem gondolja, hogy esetleg megsemmisíttetné mint lehetséges veszélyforrást? – A mindenit, az bizony meglehet! De hát majd jól meggondoljuk, mit írunk abban az üzenetben. Megmondjuk, hogy ritka különlegesség vagyunk és a többi. Bánjanak velünk óvatosan! – Rendben van – mondta George –, tegyük fel, hogy ez sikerül. És aztán mi lesz? Mivel ez nem a maga szakterülete, elmondom. Tízet egy ellen, hogy a bioszekció „esetleges ellenséges fegyvernek” minősít majd minket. Ez azt jelenti, hogy mindenekelőtt teljes vallatáson kell átesnünk, és magának nem kell elmondanom, az milyen lehet… – Gumbs őrnagy! – szólt közbe éles hangon McCarty. – Meistert az első adódó alkalommal ki kell végezni hűtlenség miatt! A továbbiakban ugyanezen büntetés terhe mellett tilos beszélnie vele! – De azt nem tudja megakadályozni, hogy meghallgasson! – mondta feszülten George. – Hogy folytassam, Gumbs, utána mintákat fognak venni. Érzéstelenítés nélkül. Végül pedig vagy mindennek ellenére elpusztítanak bennünket, vagy visszaküldenek a legközelebbi megerősített bázisra további vizsgálatra. Szövetségi tulajdon leszünk, Gumbs, szigorúan titkos kategóriában, és mivel a hírszerzésnél soha senkinek sem lesz mersze feloldani a titkosságot, ott is maradunk. Gumbs, ez valóban ritka különlegesség, de senkinek egy fikarcnyi haszna sem lesz abból, ha visszamegyünk a táborba. Akármit derítünk ki róla, még ha olyasmit is, ami milliárdok életét mentheti meg, az is szigorúan titkos lesz, és sohasem kerül ki a hírszerzés falai mögül… Ha még mindig abban reménykedik, hogy a szakértők majd ki tudják hámozni innen, akkor téved. Ez nem olyan, mint a végtagpótlás, mert az egész teste megsemmisült, Gumbs, csak az idegrendszere és a szeme maradt meg. Új testünk csak akkor lehet, ha csinálunk magunknak. Itt kell maradnunk, és… és nekünk kell megoldanunk a dolgot.
– Gumbs őrnagy – mondta McCarty –, azt hiszem, épp elég időt pocsékoltunk el. Kezdje el megkeresni a szükséges anyagokat! Gumbs egy pillanatig hallgatott, és közös testük nem mozdult. Aztán azt mondta: – Igen, ugyebár egy levél, egy ág és egypár bogyó… vagy sár. Miss McCarty, egyvalamiben azért szeretném kikérni a vélemenyét, természetesen nem hivatalosan. Mielőtt hozzálátunk. Arra gondolok, hogy ugye, össze tudnak majd eszkábálni nekünk valamiféle testet, nem? Mert hát az egyik szakember így beszél, a másik úgy beszél… Érti, hová akarok kilyukadni? George bizonytalan rossz érzéssel nézte McCarty új végtagját. A kéz ritmikusan kinyílt, összecsukódott, és George szinte bizonyos volt benne, hogy percről percre nagyobb. Az ujjak időnként belemarkoltak a száraz fűbe, kitéptek először egy szálat, aztán kettőt, végül egy egész csomót. McCarty azt mondta: – Nincs véleményem, őrnagy. A kérdés nem ide tartozik. A mi kötelességünk az, hogy visszatérjünk a táborba. Ez minden, amit tudnunk kell! – Ó, ebben maradéktalanul egyetértek – mondta Gumbs. – És különben sincs más választásunk, igaz? George rámeredt a szörnyeteg széle alól kikandikáló egyik ujjszerű nyúlványra, és minden akaraterejével igyekezett karrá növeszteni. Azt gyanította, hogy máris elkésett vele. – Dehogynem – mondta. – Megmaradhatunk így, ahogy vagyunk. Még ha a szövetség egy évszázadig tartja is ezt a bolygót, lesznek rajta olyan részek, ahová nem jut el senki. Biztonságban lennénk. – Mert hát – folytatta Gumbs, mintha csak azért hallgatott volna el, hogy elgondolkodjék – az ember végül is nem fordíthat hátat a civilizációnak, igaz? George ismét érezte, hogy a test a bozót felé rándul, és megint ellenállt. Aztán még egy izomzat csatlakozott a Gumbséhoz, és George már nem bírt a túlerővel. Remegve, oldalazva a valami meisteri elmászott félméternyit. Ott azonban megállt, s egy
helyben erőlködött. És George aznap már másodszor volt kénytelen átértékelni Vivian Bellisről alkotott véleményét. – Hiszek magának, illetve neked, George – mondta Vivian. – Nem akarok visszamenni. Mondd meg, mit tegyek! – Ennél jobbat nem is tehetnél, mint amit most – mondta George egy pillanatnyi meglepett hallgatás után. – Legfeljebb, ha egy kart tudnál növeszteni; azt hiszem, jól jönne. A huzakodás tovább folyt. – Most már tudjuk, hányadán állunk – mondta McCarty Gumbsnak. – Igen. Kétségtelenül. – Gumbs őrnagy – szólt elszánt hangon McCarty –, maga velem szemben van, ugye? – Gondolja?… – Szerintem igen. Azt mondja meg, hogy Meister magától balra van vagy jobbra? – Balra. Ezt biztosan tudom. A szemem sarkából látom a kocsányait. – Nagyszerű! – McCarty karja fölemelkedett. A torz ujjak egy hegyes kődarabot szorongattak. George halálra válva nézte, ahogy a kar átnyúlik a test domborulata fölött. A vékony, éles kőszilánk ott tapogatózott három centiméternyire attól a területtől, amely alatt az agya lapult. Aztán a kéz hirtelen fölemelkedett, lesújtott, és George-ba éles fájdalom hasított. – Azt hiszem, nem elég hosszú – mondta McCarty. Behajlította a kart, odanyúlt majdnem pontosan ugyanarra a helyre, és megint ütött. – Nem bizony – mondta elgondolkodva. – Valamivel hosszabb kell… – Kisvártatva: – Gumbs őrnagy, a következő kísérletem után közölje, reagálnak-e valamilyen módon Meister szem-kocsányai! George idegeiben még mindig lüktetett a fájdalom. Az egyik, félig vak szemével a test széle alatt mérhetetlen lassúsággal növekvő karkezdeményt nézte, a másikat nem tudta levenni
McCarty karjáról, mely lassan feléje hosszabbodott… Szemlátomást hosszabbodik, mégsem kerül közelebb – eszmélt rá hirtelen. Sőt akármilyen hihetetlennek tetszett, mintha távolodott volna! A szörnyeteg húsa az ellenkező irányban mozgott alatta, megnyúlt közöttük! McCarty ádáz erővel ismét lecsapott. Ezúttal kevésbé volt éles a fájdalom. – Nos, őrnagy? – kérdezte McCarty. – Van eredménye? – Nincs – mondta Gumbs. – Azt hiszem, nincs. De mintha egy kicsit előrehaladnánk, Miss McCarty. – Ne ostobáskodjon! – csattant fel a másik. – Éppen hogy visszafelé szorítanak minket! Figyeljen jobban, őrnagy! – De tényleg! – tiltakozott az őrnagy. – A bozót felé mozgunk! Nekem előre, magának hátra. – Gumbs őrnagy, én mozgok előre, és maga hátra! Mindkettőnek igaza van, fedezte föl George: a szörnyeteg teste már nem volt kerek, hanem megnyúlt a Gumbs-McCarty-tengely mentén. A közepén mintha alig észrevehetően már össze is szűkült volna egy kicsit. A felszín alatt is mozgás látszott. A négy agy most már nem négyzet, hanem téglalap csúcsain helyezkedett el. A gerincvelők elhelyezkedése is megváltozott. Az övé és Viviané nagyjából ugyanott maradt. Gumbsé azonban most McCarty agya alá húzódott, és fordítva. Miután vagy kétszáz kilóval megnövelte a tömegét, a valami meisteri most osztódóban volt – és igazságosan elosztotta a lakóit is: kettőt ide, kettőt oda! Gumbs és Meister került az egyikbe, McCarty és Bellis a másikba. A következő osztódásnál – eszmélt rá George – a két új egyedben már csak egy-egy agy lesz; az utána következő alkalommal pedig mindegyik pár egyik új egyede „gazdátlan” szörnyeteg lesz, amely tétlenül, álcázva lapul, és várja, hogy beleessen valaki. De ez azt jelentette, hogy – akárcsak a közönséges amőba – ez
az elképesztő organizmus is halhatatlan volt! Sohasem halt meg, hacsak baleset nem érte; csak növekedett és osztódott. Nem úgy a lakói, sajnos. Az ő szöveteik megöregszenek, elpusztulnak majd… Vagy mégsem? Az emberi idegszövet nem tud úgy sarjadzani, ahogy George-é és Miss McCartyé tette; sőt semmilyen emberi szövet nem képes olyan iramban új sejteket létrehozni, hogy George-nak szemkocsánya, McCartynak karja nőjön percek alatt. Semmi kétség; az új szövet a legkevésbé sem emberi szövet, csak utánzat, melyet a szörnyeteg a tulajdon anyagából hoz létre, a legközelebbi eredeti sejtekből vett útmutatás alapján. De tökéletes utánzat: az új szövetek összeépültek a régivel, az axonok összekapcsolódtak a dendritekkel, az izmok parancsra összehúzódtak, megnyúltak. Az utánzat működött. Következésképpen, amikor az idegsejtek elöregszenek majd, azok is pótolhatók lesznek. Végül eltűnik majd az utolsó emberi sejt is, az ember teljesen kicserélődik szörnyanyaggá – de „az a különbség, amely nem számít, nem különbség”. Lényegében a „lakó” ugyanúgy ember lenne – méghozzá halhatatlan! Leszámítva a baleseteket. Vagy a gyilkosságot… Miss McCarty éppen azt mondta: – Ugyan, Gumbs őrnagy, ez nevetséges! A magyarázat teljesen nyilvánvaló. Hacsak nem akar szántszándékkal félrevezetni – sejtelmem sincs róla, miért –, akkor az az erőfeszítésünk, hogy ellentétes irányban mozogjunk, széthúzza ezt a lényt! McCarty szemlátomást eltájolta magát. De nem is baj – így legalább kevesebb vizet zavar, amíg végbemegy az osztódás, illetve: hoppá! George már elkerült ugyan a keze ügyéből, és egyre jobban távolodott – de mi lesz Viviannel? Az ő agya, ha lehet, még közelebb került McCartyéhoz… Mitévő legyen? Ha figyelmezteti a lányt, csak rátereli McCarty figyelmét. Hacsak egyúttal nem tudja félrevezetni az ellenséget… Hirtelen ráébredt, hogy nincs sok ideje. Ha jól sejtette, hogy valamiféle fizikai összeköttetés alakult ki az agyak között, és attól vált lehetségessé a kommunikáció, akkor azok a sejtek már nem
sokáig tarthatnak ki. A két pár agy közötti távolság egyre nőtt. – Vivian! – szólalt meg. – Tessék, George! George megkönnyebbülten folytatta: – Ide hallgass, ezt a testet nem mi húzzuk széjjel – hadarta –, hanem osztódik. Ilyen módon szaporodik. Te meg én kerülünk az egyik felébe. Gumbs és McCarty pedig a másikba. Ha nem kötözködnek velünk, oda mehetünk, ahová akarunk… – Jaj, de örülök! Milyen meleg hangocskája van… – Jó, jó – mondta idegesen George –, de lehet, hogy meg kell küzdenünk velük; rajtunk áll a dolog. Ezért növessz kart, Vivian! – Megpróbálom – mondta kételkedőén a lány. – Nem is tudom… McCarty hangja szakította félbe: – Aha! Gumbs őrnagy, mivel magának van szeme, a maga feladata lesz ügyelni, hogy az a kettő meg ne szökjön! Addig is javasolom, hogy szintén növesszen kart! – Igyekszem, kérem, igyekszem – mondta Gumbs. George meglepetten lefelé pillantott, túl a tulajdon félig megformált karján; és ott a látómezeje szélén, Gumbs részén, a perem alatt húsos duzzanat látszott! Az őrnagy titokban dolgozott rajta, elrejtette… és máris erőteljesebbnek látszott George-énál! – Hohó! – szólalt meg hirtelen Gumbs. – Ide figyeljen, Miss McCarty, Meister az orránál fogva vezette! Merthogy maga meg én nem ugyanabban a részben leszünk ám! Hogy is lehetnénk? A két ellentétes felén vagyunk ennek a nyavalyának! Maga lesz Miss Bellisszel, én meg Meisterrel! A testen már határozott befűződés alakult ki. A gerincvelők is elfordultak, úgyhogy középütt üres rész jött létre az agyak között. – Igen – mondta halkan McCarty. – Köszönöm, Gumbs őrnagy! – George! – hallatszott a távolból Vivian rémült hangocskája. – Mit csináljak? – Növessz kart! – ordította George.
Válasz már nem jött. III George dermedten nézte McCarty karját. A kéz, amely még mindig szorongatta a kőszilánkot, megjelent a látóterében, majd a kar teljes hosszúságában kinyúlva, balra lendült a szörnyeteg fortyogó felszíne fölött. George-nak volt rá ideje, hogy lássa fölemelkedni, aztán ádázul lecsapni, volt ideje, hogy végigfusson rajta a gondolat: hála istennek, még mindig rövid – az McCarty jobb karja, s távolabb van Vivian agyától, mint az enyémtől volt; és még arra is volt ideje, hogy rájöjjön: nem segíthet a lánynak, mielőtt McCarty pár centiméterrel hosszabbra nyújtja a kart a kelleténél. Az osztódás csak félig ment végbe, és George ugyanúgy nem tudott szabadon oda menni, ahova akart, mint ahogy a sziámi iker nem tudja körbejárni a testvérét. Aztán több ideje már nem volt. Valami mozgást észlelt, és amikor hátrapillantott, látta, hogy egy ormótlan álkéz kap a szemkocsánya felé. Ösztönösen fölemelte a saját kezét is, elkapta a másik csuklóját, és kétségbeesett erővel visszanyomta. Az másfélszer akkora volt, mint az övé, és olyan izmos, hogy noha George fogása jobb volt, nem tudta visszanyomni vagy távol tartani; csak arra volt képes, hogy mindig ki-kilendítse az eredeti irányából, a saját erejét hozzáadja Gumbséhoz, hogy a mozdulat célt tévesszen. Gumbs változtatni kezdte a mozdulatai ritmusát és erejét, hogy George ne tudja kiszámítani. Egy vaskos ujj súrolta az egyik szemkocsány tövét. – Nem szívesen csinálom, Meister – hallatszott Gumbs hangja. – Higgye el, nincs bennem rosszindulat. Magunk között mondom (hoppá!), nem rajongok azért a McCarty mamáért, de hát (pfű, most majdnem sikerült!) éhes ember ne válogasson. Nono! Én aszondom, magamon kell segítenem (uff!), mert ha én nem, akkor
ki más? Tudja, mi van… George nem válaszolt. Meglepő módon már nem félt, nem féltette sem magát, sem Viviant, csak egyszerűen, mindent elsöprően, eszméletlenül dühös volt. Valahonnan erő áradt a karjába; dühödt koncentrációval azt gondolta: Nagyobbat! Hosszabbat! Erősebbet! Több kart! A kar növekedett. Szemmel láthatóan duzzadt, nyúlt, dagadt az izmoktól. Gumbsé ugyanúgy. George másik kart kezdett növeszteni. Gumbs ugyanúgy. Körös-körül hevesen fortyogott a szörnyeteg felszíne. És George rádöbbent, hogy a lencse alakú test észrevehetően zsugorodik! Sajátos légzőrendszere ehhez már kevés volt; a test önmagát emésztette föl, a tulajdon szöveteit égette, hogy pótolja a hiányt. Mennyire mehet össze, hogy még elbírjon két emberi agyat? És melyik lakójától szabadul meg majd először? Nem ért rá töprengeni. Gumbs második keze a fűben kotorászott, de nem talált semmit, ami fegyverként szolgálhatott volna. Most hirtelen rántással az egész testet megpördítette. Az osztódás közben végbement! George-nak csak most jutott újra az eszébe Vivian és McCarty. Megkockáztatta, hogy egy szemvillanásnyira hátrapillantson, de nem látott mást, csak egy jellegtelen, ovális domborulatot, és idejében fordította vissza a szemét, hogy meglássa, amint Gumbs félig nőtt jobb keze kitép a földből egy hosszú, hegyes, száraz ágat. A következő pillanatban az ág már a szeme felé csapott. A folyópart meredélye egyméternyire volt balra. George egyetlen vad ugrással odaért. Megcsúsztak, meginogtak a szélen, a kezek vadul kapálóztak – aztán hanyatt-homlok legurultak a nyaktörő lejtőn, por és kavicsfelhő közepette, és tompa puffanással földet értek a fenéken. A világ hatalmasat fordult körülöttük, aztán megnyugodott. George félig vakon tapogatózott az elveszett fogás után, megtalálta a csuklót, és elkapta. – Jaj nekem! – szólat meg Gumbs hangja. – Ez kész. Rajta,
Meister, végezzen velem! Ne húzza az időt! George gyanakodva meredt rá, de nem lazított a szorításán. – Mi baja? – Mondom, hogy kész vagyok – ismételte ingerülten Gumbs. – Megbénultam! Nem tudok mozogni. George alaposan megnézte magukat. Egy kis sziklára estek, rengeteg sorakozott a folyóágy fenekén. Ez nagyjából kúpos alakú volt; a testük szétterült rajta, s a tompa hegy pontosan Gumbs gerincvelője alatt volt, néhány centiméterre az agytól. – Gumbs – mondta George –, lehet, hogy nem olyan vészes a helyzet, mint gondolja. Ha segítek, megadja magát? Engedelmeskedik nekem? – Miről beszél? Szétment a gerincem! – Azzal most ne törődjön! Igen, vagy nem? – Hát… igen – mondta Gumbs. – Ami azt illeti, Meister, ez nagyon rendes magától. A szavamat adom rá, ha beéri vele. – Jól van – mondta George. Összeszedte minden erejét, és nagy nehezen letornázta a testüket a szikláról. Aztán föltekintett a lejtőre, ahol legurultak. Túl meredek volt; más utat kell keresnie visszafelé. Megfordult, elindult kelet felé, párhuzamosan a kis patakkal, amely még mindig ott csordogált a meder közepén. – Most mi van? – kérdezte egy perc múlva Gumbs – Valahogy megint föl kell jutnunk – vetette oda ingerülten George. – Talán még tudok segíteni Viviannek. – Ó, persze, sajnos én magamra gondoltam, Meister. Ha megmondaná, hogy… „Vivian már aligha él – gondolta George csüggedten –, de ha csak egy szemernyi esély van rá…” – Kutya baja sem lesz! – mondta. – A régi testében ez halálos sérülés lett volna, vagy legalábbis örökre béna marad, de emebben nem. Ugyanolyan egyszerűen helyre tudja hozni, mint ahogy új végtagot növeszt! – Jóságos ég! – mondta Gumbs. – Hogy erre nem gondoltam! No de Meister, ez akkor azt jelenti, hogy csak az időt vesztegettük, amikor egymásnak ugrottunk? Mert hiszen…
– Nem. Ha összezúzta volna az agyamat, a szervezet bizonyára megemésztette volna, és azzal nekem végem. De az ilyen drasztikus dolgokat leszámítva, azt hiszem, halhatatlanok vagyunk. – Halhatatlanok – ismételte meg Gumbs. – Jóságos ég! így már egész más a dolgok állása, mi? A partfal alacsonyabb lett, és egy helyütt, ahol a földet sűrűn tarkították a szikladarabok, a törmelékes lejtő megmászhatónak látszott. George megindult fölfelé. – Meister – szólalt meg egy pillanat múlva Gumbs. – Mit akar? – Azt, hogy igaza van, máris kezd visszatérni az érzés… ide figyeljen, Meister, van valami egyáltalán, amire ez a bestia nem képes? Arra gondolok, hogy például maga szerint össze tudnánk rakni magunkat úgy, ahogy voltunk, minden… ööö…tartozékkal? – Lehetséges – mondta kurtán George. Ez a gondolat ott motoszkált az ő agyában is, de ebben a pillanatban nem volt kedve megbeszélni Gumbsszal. A lejtő felénél jártak. – Mert abban az esetben… – Gumbs tűnődve elhallgatott. – Tudja, ennek katonai jelentősége van! Aki beállít egy ilyennel a Hadügyminisztériumba, az többé-kevésbé azt kérhet, amit akar! – Miután szétváltunk – mondta George –, azt csinál, amit jónak lát. – De a fene egye meg – mondta Gumbs bosszúsan –, az nem lesz jó! – Miért? – Mert esetleg megtalálják magát. – Gumbs keze hirtelen fölnyúlt, elkapott egy kisebb kődarabot, és oldalvást kifordította a helyéről a földből. A fölötte álló nagy szikladarab megremegett, megbillent, és lassan kifelé kezdett dőlni. George egyenesen alatta volt, és azt vette észre, hogy sem előre, sem hátra nem tud mozogni. – Ne haragudjon! – hallotta Gumbs hangját, melyben mintha igazi sajnálkozás csendült volna. – De hát ismeri a
Hűségbizottságot. Egyszerűen nem vállalhatom a kockázatot! A szikla mintha egy örökkévalóságig zuhant volna feléje. George még kétszer megpróbált minden erejével elhúzódni az útjából. Aztán ösztönösen alája tette a két karját. A legeslegutolsó pillanatban balra mozdította őket, el a lezúduló szürke tömeg középpontjától. A szikla rázuhant. George érezte, hogy a karok ágakként törnek el, az eget valami irdatlan szürkeség takarta el; mintha gőzkalapács csapott volna le rá, még a föld is beleremegett. Loccsanó hang hallatszott. És még mindig élt! Ez a megdöbbentő tény még egy jó darabig lekötötte a figyelmét azután is, hogy a szikla ledübörgött a lejtőn, és csend lett. Aztán végre lenézett a jobb oldalára. Megfeszített karjának ellenállása, még ha eltört is közben, ahhoz elég volt, hogy a lezuhanó tömböt oldalra billentse, úgy harminc centiméternyire… A test jobb fele szétlapult, szétzúzott roncs volt. George még ki tudott venni egy-két szürkés, pépes foszlányt, ahogy beleolvadtak a zöldesbarna, áttetsző anyagba, ahogy a test lassan ismét összefolyt. Húsz perc múlva az immár fölöslegessé vált gerincvelő utolsó maradványai is megemésztődtek, a test visszarendeződött szokásos lencse alakjába, és George fájdalma enyhülőben volt. Újabb öt perc múlva a karjai eléggé rendbe jöttek ahhoz, hogy használni tudja őket. Most a formájuk és a színük is rendesebb volt, az inak, a körmök, még a ráncok is élethűen festettek. Normális körülmények között George boldogan eltűnődött volna ezen a felfedezésen néhány óráig, most azonban türelmetlenségében szinte észre sem vette. Fölmászott a lejtő tetejére. Harmincméternyire egy domború, zöldesbarna, az övéhez hasonló test feküdt mozdulatlanul a száraz fűben. Természetesen csak egy agy lehetett benne. De kié? Szinte biztosan McCartyé; Viviannek semmi esélye sem volt
vele szemben. De akkor hogyan lehetséges, hogy nyoma sem látszik McCarty karjának? George meghökkenten körbejárta a lényt, és alaposan szemügyre vette. A másik oldalon észrevett két sötétbarna szemet. Valahogy furcsa módon befejezetlennek rémlettek. Egy pillanat múlva rászegeződtek, aztán az egész test megremegett, ahogy feléje mozdult. Vivian szeme, George határozottan emlékezett rá, barna volt. Barna, és hosszú, sötét szempilla keretezte az elvékonyodó kis arcban… De mit bizonyít ez? Milyen színű volt McCarty szeme? Nem tudott visszaemlékezni rá. Csak egyféleképpen lehetett megtudni. George közelebb húzódott, és erősen remélte, hogy a valami meisteri legalább annyira fejlett, hogy képes a konjugációra, ahelyett, hogy megpróbálná fölfalni a fajtársait… A két test összeért, összetapadt, elkezdett összeolvadni. George szeme előtt ment végbe az osztódási folyamat fordítottja; kettős lencséből az idegen hús összeolvadt piskótává, tojássá, majd megint lencsévé. A két agy közelebb sodródott, a gerincvelők derékszögben keresztezték egymást. Csak ekkor vett észre egy furcsaságot a másik agyon: mintha világosabb és nagyobb lett volna, a körvonalai kissé élesebbek. – Vivian? – kérdezte George bizonytalanul. – Te vagy az? Nem kapott választ. Megpróbálkozott megint, aztán megint. Végre: – George! Jaj, drága George… sírni akarok, de valahogy nem megy. – Nincs könnymirigyed – mondta gépiesen George. – Öööö, Vivian… – Igen, George? – Megint az a meleg hang. – Mi lett Miss McCartyval? Hogy sikerült… szóval mi történt vele? – Nem tudom. Eltűnt, ugye? Hosszú ideje nem hallottam.
– Igen – mondta George –, eltűnt. Azt akarod mondani, hogy nem tudod? Mondd el szépen, mit csináltál! – Az úgy volt, hogy kart akartam növeszteni, mert azt mondtad, de úgy gondoltam, nem lesz rá elég időm, tehát inkább koponyát csináltam. Meg olyan csontokat, amelyek védik a gerincet… – Csigolyák. – Nekem, gondolta szédülten George, ez hogy nem jutott az eszembe? – És aztán? – kérdezte. – Azt hiszem, most már sírok – mondta a lány. – Igen, sikerült! Olyan megkönnyebbülés! És aztán? Aztán nem volt semmi. Még mindig bántani akart, fájt, és csak feküdtem, és arra gondoltam, milyen csodálatos lenne, ha nem volna itt velem. Aztán egy idő múlva eltűnt. Akkor szemet növesztettem, hogy megkeresselek. A magyarázat – gondolta George – mintha zavarba ejtőbb volna a rejtélynél. Tétován körülnézett, hátha talál támpontot, és észrevett valamit, ami addig elkerülte a figyelmét. Kétméternyire balra tőle szinte eltűnt a fűben egy nyirkosnak látszó, szürkés kupac, amelyből mintha farokszerű nyúlvány indult volna ki… Kell lennie – eszmélt rá George hirtelen – a valami meisteriben valamiféle mechanizmusnak, amellyel megszabadul azoktól a lakóktól, akik nem tudnak alkalmazkodni a helyzethez, az olyan agyaktól, amelyek katatóniába vagy hisztériába esnek, vagy öngyilkossági roham tör ki rajtuk. Egy kilakoltatási lehetőségnek… Viviannek valahogy sikerült működésbe hoznia ezt a mechanizmust. Sikerült meggyőznie az organizmust, hogy McCarty agya nemcsak fölösleges, hanem veszélyes is – a helyes kifejezés a „mérgező”. Miss McCartyt – ez volt a végső csúfság – nem megemésztették, hanem kiürítették! Tizenkét óra múlva már alkonyodott, és ők ketten sokat haladtak előre. Mindketten igen kellemes megállapodásra jutottak: elejtettek
egy újabb falka disznófélét déli étkezésükre, és más-más okból – George azért, mert a szörny normális anyagcseréje nagyon rossz hatásfokú volt, amikor gyorsan kellett mozognia, Vivian pedig azért, mert nem volt hajlandó elhinni, hogy a jelenlegi állapotában bárki is vonzónak találhatná – komoly erőfeszítésekbe fogtak, hogy átalakítsák magukat. Az első kísérletek roppant nehezek voltak, a továbbiak meglepően könnyűek. Újra és újra kénytelenek voltak visszalottyadni amőbaszerű tömegekké, mert egyik-másik szerv kimaradt vagy rosszul működött, de mindegyik kudarcból többet tanultak, s végül meg tudtak állni a lábukon, kifulladva, de lélegezve, ingadozva, de fölegyenesedve, egymással szemben – két ezerarcú óriás a jótékony félhomályban, két vázlatos, de maga teremtette Ember. Időközben harminc kilométernyire maguk mögött hagyták a szövetségi tábort is. Ahogy megálltak egy domb tetején, és a kis völgy fölött dél felé tekintettek, George látta a halovány, gyászos derengést, ahogy a bányagépek falták a földből a fémeket, hogy legyen mivel etetni a fabrikátorokat, amelyek az űrhajók milliárdjait szülik majd. – Sose megyünk vissza, ugye? – kérdezte Vivian. – Nem – mondta komolyan George. – Majd ők jönnek el hozzánk, idővel. Bőven van időnk. Mi vagyunk a jövő. És még valami, egy apróság, de George-nak fontos volt; ez jelezte, hogy valamit sikerült véghezvinni, hogy véget ért egy szakasz, s elkezdődött egy új: végül teljes nevet talált felfedezettje számára. Mint kiderült, egyáltalán nem valami meisteri. Hanem Spes hominis: Az ember reménysége. Békés András fordítása
ISAAC ASIMOV
Mit neveznekszerelemnek? What Is This Thing Called Love? (1962)
– De hisz ez két különböző fajta – mondta Garm kapitány, alaposan szemügyre véve az alattuk keringő bolygóról felhozott lényeket. Látószervét maximális élességre állította, úgyhogy kidülledt. A felette levő színhártya sebesen villogott. Botaxot kellemes melegség öntötte el, hogy újra a színes fényjelzéseket figyelheti. Hónapokat töltött el a bolygón egy kémlelőfülkében, igyekezett megfejteni a bennszülöttek által kibocsátott, árnyalt hanghullámok rejtélyét. A fényjelek útján való érintkezés már-már azt az érzést ébresztette benne, mintha otthon volna, a Tejútrendszer távoli Perseus körzetében. – Nem két különböző fajta – jelentette ki –, hanem ugyanannak a fajtának két formája. – Ostobaság, egészen különbözőknek látszanak! Hála az Entitásnak, kissé hasonlítanak a perseusbeliekhez, nem olyan undorító a külsejük, mint sok-sok más idegen formának. Ésszerű alakjuk, felismerhető végtagjaik vannak. De színhártyájuk nincs. Beszélni tudnak? – Igen, kapitány úr. – Botax megengedett magának egy diszkréten helytelenítő prizmás közjátékot. – A részleteket megtalálja a jelentésemben. Ezek a lények torkuk és szájuk segítségével bonyolult, köhögéshez hasonló hanghullámokat bocsátanak ki. Megtanultam utánozni őket. – Csendes büszkeséget érzett. – Nem volt gyerekjáték! – Csodálom, hogy nem fordul fel a gyomrom tőle. Szóval ez a magyarázata, miért van lapos szemük, s miért nem tudják kinyújtani őket. Ha nem színekkel beszélnek, akkor ez a szemet jóformán feleslegessé teszi. De mondja, miért ragaszkodik ahhoz,
hogy ez egy és ugyanaz a fajta? A bal oldali kisebb, és az indái, vagy akármik is azok, hosszabbak, s a testének az arányai is mások. Domborodik ott, ahol a másik lapos. – Ezek élnek? – Igen, kapitány úr, csak pillanatnyilag nincsenek öntudatuknál. Pszichokezelést kaptak, hogy ne féljenek, s így könnyebben lehessen tanulmányozni őket. – De érdemes-e egyáltalán tanulmányozni őket? Már így is le vagyunk maradva, s még legalább öt, ennél fontosabb bolygót kell átvizsgálnunk és felderítenünk. Az idősztázisegység fenntartása költséges dolog; jobb volna, ha visszaküldeném őket, és mennénk tovább… Erre Botax nedves, nyurga teste az aggodalomtól rezegni kezdett. Cső alakú nyelvét kiöltötte, felfelé görbítette, lapos orra fölé, s ugyanakkor a szemét beszippantotta. Háromujjas, kifelé szélesedő kezével tagadó mozdulatot tett, s eközben beszéde mélyvörös színt öltött. – Az Entitás óvjon ettől minket, kapitány úr! Ennél fontosabb bolygó nincs is a világon. Meglehet, hogy rendkívül válságos helyzettel állunk szemben, s hogy ezek a lények a legveszedelmesebb életformák az egész Tejútrendszerben, éppen azért, mert két formájuk van. – Nem értem, miről beszél. – Azt a feladatot kaptam, kapitány úr, hogy tanulmányozzam ezt a bolygót. S igen nehéz feladat volt, mert ez a bolygó a maga nemében egyedülálló. Olyannyira egyedülálló, hogy még most sem értem minden sajátosságát. Ezen a bolygón például úgyszólván minden élőlénynek két formája van. Nekünk erre nincsenek szavaink, de még fogalmaink sem. Csak mint az első és második formáról beszélhetek róluk. Vagy az ő hangjaikkal élve azt mondhatom, a kisebbik „nőstény”, ez a nagyobbik meg „hím”. Amiből látható, hogy e lények maguk is tisztában vannak a különbséggel. – Micsoda undorító érintkezési mód! – borzongott a kapitány. – És a kicsinyek létrehozása érdekében a két formának együtt kell működnie.
A kapitány, aki eddig előrehajolva, érdeklődéssel vegyes undorral vizsgálgatta a példányokat, most hirtelen kiegyenesedett. – Együtt kell működniük? Hát ez meg miféle zöldség? Nincs az életnek alapvetőbb sajátsága annál, mint hogy minden élőlény az önmagával való legbensőségesebb kapcsolat útján hozza létre kicsinyeit. Mi másért érdemes élni? – Itt az egyik forma hozza létre az életet, de a másiknak együtt kell vele működnie. – Hogyan? – Ezt nehéz megállapítani. Ez valami igen intim dolog, s bár átkutattam a rendelkezésre álló irodalmi műfajokat, pontos és részletes leírást sehol sem találtam róla. De sikerült ésszerű következtetéseket levonnom. Garm a fejét rázta. – Nevetséges! A bimbózás a legszentebb és a legintimebb funkció a világon. Tíz- és tízezer bolygón mindenütt egyformán. Ahogy Levuline, a nagy fotóbárd mondta: „Bimbózáskor, bimbózáskor, édes, gyönyörű bimbózáskor, midőn…” – Félreérti a dolgot, kapitány úr! Ez a formák közti együttműködés valahogyan, nem tudom pontosan, hogyan, a gének keveredését és átalakulását teremti meg. Olyan módszer, amelynek révén minden egyes nemzedékben a jellegzetességek új kombinációi jönnek létre. A variációk megsokszorozódnak, a módosult gének szinte egyik percről a másikra alakot öltenek, szemben a szokásos bimbózó rendszerrel, ahol előbb évezredek is elmúlhatnak. – Ez azt jelenti, hogy az egyik egyén génjei a másiknak a génjeivel kombinálódnak? Tudja-e, hogy ez a sejtfiziológia elveinek tükrében milyen nevetséges állítás? – És mégis így kell lennie – mondta Botax a kapitány kidülledt szemének pillantásától idegesen. – Az evolúció itt meggyorsult. Ezen a bolygón a fajták beláthatatlan sokasága él. A feltevések szerint egynegyedmillió különféle lény létezik. – Tán egynegyed tucat. Ne fogadja el fenntartás nélkül a bennszülött irodalom állításait.
– Tucatjával láttam gyökeresen különböző fajtákat, s hozzá egy egészen kis területen. Én mondom önnek, kapitány úr, ha ezeknek csak egy kis időt engedünk, olyan értelmes lényekké fejlődnek, amelyek elég erősek lesznek ahhoz, hogy az egész Tejútrendszert uralmuk alá hajtsák. – Bizonyítsa be, nyomozó, hogy az a bizonyos együttműködés valóban létezik, s aztán majd megfontolom az állításait. De ha nem tudja bebizonyítani, akkor mindezt a képzelgést nevetségesnek minősítem, s megyünk tovább. – Be tudom bizonyítani. – Botax fényjelei erős sárgászöldbe váltottak át. – E bolygó lényei még más szempontból is egyedülállóak. Előre látják jövőbeli fejlődésüket, valószínűleg azért, mert hisznek abban a gyors változásban, amelyet végül is állandóan maguk előtt látnak. Így aztán egy olyan irodalmi műfajban lelik örömüket, amelynek tárgya többek közt az űrutazás, holott a valóságban odáig még nem jutottak el. Ennek az irodalmi műfajnak a nevét „sci-finek” fordítottam le. Mármost, én csaknem kizárólag sci-fiket olvastam, mert úgy gondoltam, hogy az álmaikban és képzelgéseikben leleplezik önmagukat, s azt a veszélyt, amit számunkra jelentenek. És e sci-fik alapján állapítottam meg a formák közti együttműködés módszerét. – Ezt hogyan csinálta? – Ezen a bolygón van egy folyóirat, amely olykor ugyan sci-fit is közöl, de egyébként csaknem kizárólag ennek az együttműködésnek a különféle formáival foglalkozik. Nem beszél róluk egészen nyíltan, ami persze bosszantó, mindig csak célozgat. A folyóirat neve, amennyire ezt fényjelekkel ki tudom fejezni: Playboy. A lap szerkesztőjét, gondolom, semmi más nem érdekli, csak a formák közti együttműködés, s azt olyan rendszeres és tudományos buzgalommal kutatja, amely egyenesen tiszteletre méltó. A sci-fiben is megtaláltam az együttműködés leírásának különböző példáit, s én ennek a folyóiratnak az anyagát tettem vezérfonalammá. A leközölt történetből tudtam meg, hogyan lehet ezt az együttműködést létrehozni. És ha majd ez az együttműködés itt lejátszódik, s a kicsinyek az ön szeme láttára
létrejönnek, akkor kérem, kapitány úr, adjon utasítást, hogy ebből a bolygóból egy atomot se hagyjanak meg. – Jó, jó – mondta fáradtan Garm kapitány. – Élessze fel őket, s tegye, amit tenni akar, de gyorsan! Marge Skidmore hirtelen pontosan tudta, hol van. Világosan emlékezett rá, hogy alkonyatkor a magasvasút állomásán várakozott. Az állomás úgyszólván üres volt, csupán egy ember állt a közelében, s egy másik a peron túlsó végén. És ekkor meghallotta a közeledő vonat távoli dübörgését. Majd egy villanást látott, úgy érezte, az egész belseje tótágast áll, s valamilyen bizonytalan látomása támadt: egy nyurga teremtmény bukkant fel, nyálka csepegett róla. Aztán mintha valami a magasba rántotta volna, s most… – Úristen! – mondta megborzongva. – Még mindig itt van. És ott egy másik is. – Undorodott, de nem félt. Szinte büszke volt, hogy nem érez semmi félelmet. A mellette álló férfi, aki ugyanolyan nyugodtan viselkedett, mint ő, s akinek a fején még mindig egy viharvert puhakalap ült, ugyanaz a férfi volt, aki az imént a peronon a közelében állt. – Magát is elkapták? – kérdezte. – És kit még? Charlie Grimwold ernyedtnek, súlyosnak érezte magát. Megpróbálta felemelni a kezét, hogy levegye kalapját és lesimítsa ritkás haját, amely felfelé ágaskodott, de nem borította be egészen a fejbőrét. Kiderült, hogy csak nehezen tud mozogni valamilyen rugalmas, de egyre merevedő ellenállással szemben. Leejtette a kezét, és mogorván nézett a vele szemben álló, keskeny arcú nőre. Körülbelül harmincöt éves lehet – gondolta –, a haja szép, a ruhája rendes, elegáns. De Grimwold mégis elkívánkozott innen, s ezen mit sem változtatott, hogy nincs egyedül, hogy egy nővel van. – Nem tudom, asszonyom – válaszolta. – Csak ott álltam az állomás peronján. – Én is. – És akkor egy villanást láttam. Hallani semmit se hallottam.
Most meg itt vagyok. Ezek bizonyára a Marsról, a Vénuszról vagy valami hasonló helyről jöttek. Marge hevesen bólintott. – Én is így gondolom. Vajon ez egy repülő csészealj? Mondja, maga fél? – Furcsa, de nem félek. Talán meghibbantam, mert másképp félnék. – Fura. Én sem félek. Úristen, itt jön az egyik! Ha hozzám nyúl, én sikoltok. Nézze azokat a tekergőző kezeket! És azt a ráncos bőrt, csupa nyálka. Hányni tudnék tőle! Botax óvatosan közeledett. Reszelős, rikácsoló hangon szólalt meg, csak ennyire tudta utánozni a bennszülöttek beszédét. – Lények! – mondta. – Nem bántjuk magukat. De kérjük, tegyék meg nekünk azt a szívességet, hogy együttműködnek. – Jé, ez beszél! – csodálkozott Charlie. – Mit akar azzal mondani, hogy együttműködni? – Maguk ketten, egymással – válaszolta Botax. – Ó! – Charlie Marge-ra nézett. – Érti, hogy mit akar, asszonyom? – Fogalmam sincs róla – válaszolta az asszony gőgösen. – Úgy értem, … – mondta Botax, és itt egy rövid szót használt, amelyet egyszer hallott a szóban forgó folyamat szinonimájaként alkalmazni. Marge elpirult. – Micsoda?! – sikoltotta élesen, ahogy csak kifért a torkán. Botax és Garm kapitány a testük közepére szorították a kezüket, hogy eltakarják e hangerősség hatására kínosan remegő hallóhártyáikat. Marge gyorsan, már-már összefüggéstelenül folytatta: – Még mit nem! Ide figyeljen, én férjes asszony vagyok! Ha Ed itt volna, majd hallanának tőle egyet-mást. És maga meg, főokos – a rugalmas ellenállást leküzdve Charlie felé tekerte testét –, bárki legyen is, ha netán azt gondolná… – De kérem, asszonyom – mentegetőzött elkeseredve Charlie. – Távol álljon tőlem, hogy egy hölgyet elutasítsak, de én is házas
vagyok. Három gyermekem van. Ide figyeljen… – Mi történik itt, Botax nyomozó? – kérdezte Garm kapitány. – Ez a ricsaj kibírhatatlan. – Ez igen bonyolult szertartás – válaszolta Botax, és zavarának jeléül egy rövid bíborfényt villantott fel. – Eleinte mindig vonakodnak. De ez fokozza aztán az eredményt. A kezdeti állapot után a bőrüket le kell venniük. – Meg kell nyúzni őket? – Nem szó szerinti értelemben. Ezek csak amolyan mesterséges bőrök, amelyeket fájdalommentesen le lehet és le is kell venni. Különösen a kisebbik formának. – Rendben van. Akkor mondja neki, hogy vegye le a bőreit. Ez igazán nem valami kellemes dolog, Botax. – Szerintem nem volna jó, ha én szólnék a kisebbik formának, hogy vegye le a bőreit. Inkább figyeljük csak a szertartást. Olvastam egyes részleteket olyan űrutazási történetekből, amelyeket az a Playboy nevű folyóirat nagyon megdicsért. Ezekben a történetekben a bőröket erőszakkal távolítják el. Itt van például egy ilyen eset leírása: „Rángatni kezdte a lány ruháját, már-már letépte karcsú testéről. Egy pillanatra az arcán érezte a lány félig lemeztelenített meleg, kemény melleit…” És így tovább. A letépés, az erőszakos eltávolítás, mint látja, serkentőként hat. – Mell? – kérdezte a kapitány. – Nem ismerem fel ezt a fényjelet. – Én találtam ki a fogalom kifejezésére. A kisebbik forma felsőtestének domborulataira vonatkozik. – Értem. Hát akkor szóljon a nagyobbiknak, hogy tépje le a kisebbik bőreit. Micsoda undorító dolog ez! Botax Charlie-hoz fordult. – Tépje le, kérem uram, a lány ruháját a karcsú testéről. Fellazítom az erőteret, hogy megtehesse. Marge szeme tágra nyílt, fellángoló dühében Charlie felé tekergőzött.
– Ne merészelje! Ne merészeljen hozzám nyúlni, piszkos szoknyavadász! – Én? – siránkozott Charlie. – Azt hiszi, én csak úgy nekiesek a nőknek, s letépem a ruhájukat? Hallja, maga – fordult oda Botaxhoz –, nekem feleségem és három gyerekem van! Ha az asszony megtudja, hogy ruhákat tépdesek, beveri a fejem. Tudja, mit csinál a feleségem, ha csak ránézek egy nőre? Ide figyeljen… – Még mindig vonakodik? – kérdezte türelmetlenül a kapitány. – Úgy látszik – válaszolta Botax. – Talán az ismeretlen környezet teszi, hogy az együttműködésnek ez a fázisa tovább tart, mint általában. Ez, tudom, kényelmetlen az ön számára, kapitány úr, hát a szertartásnak ezt a részét majd magam hajtom végre. Az űrhajózási történetekben gyakran előfordul, hogy ezt a feladatot idegen bolygóbeli lények hajtják végre. Itt van például – folytatta jegyzetei között lapozgatva, mígnem megtalálta a keresett helyet –, leírnak egy ilyen rendkívül csúnya idegen fajtát. Ezeknek a lényeknek, tudja, igen ostoba nézeteik vannak. El se tudják képzelni, hogy létezzenek olyan vonzó lények is, mint mi, akiknek finom nyálka borítja a testét. – Olvassa már – mondta a kapitány. – Ne piszmogjon annyit! – Igenis, kapitány úr! Azt mondja itt, hogy az idegen lény „odalépett a lányhoz, aki hisztérikusan sikoltozni kezdett. A szörnyeteg átölelte, karmai vadul martak belé, rongyokban szaggatták le róla ruháját”. A bennszülött lény, mint látja, sikoltozik, mert lázba hozza, hogy a másik lehúzza róla a bőreit. – Hát akkor rajta, Botax, húzza le róla a bőröket! De semmi sikoltozás. Már úgyis remeg az egész testem ezektől a hanghullámoktól. – Ha nincs ellenére… – szólt oda Botax udvariasan Marge-nak. Egyik lapos ujjával olyan mozdulatot tett, mintha bele akarná akasztani a ruha nyakába. Marge kétségbeesetten rángatózott. – Ne nyúljon hozzám! Ne nyúljon hozzám! Összevissza nyálkáz. Ide figyeljen, ez a ruha 24 dollár 95 centbe került. Menjen innen, maga szörnyeteg! Micsoda szeme van! – Lihegve,
kétségbeesetten igyekezett elkerülni az idegen lény tapogatózó kezét. – Micsoda nyálkás, dülledt szemű szörnyeteg! Leveszem magamtól is, hallja-e, csak ne nyúljon hozzám azzal a nyálkás kezével, az isten szerelmére! – A cipzárral babrált, de közben felfortyanva odaszólt Charlie-nak: – Ne merjen idenézni! Charlie lemondóan vállat vont, és behunyta a szemét. Az asszony kilépett a ruhájából. – No, meg van elégedve? Garm kapitány ujjai tekergőztek az undortól. – Ezt hívják mellnek? S az a másik lény miért fordítja el a fejét? – Vonakodik. Vonakodik – válaszolta Botax. – És különben is, a melle még mindig be van takarva. A többi bőrt is le kell húzni. A meztelen mell igen erősen serkentő. Mindig elefántcsont gömböcskének, fehér halmocskának vagy valami más ehhez hasonlónak írják le. Vannak itt rajzaim, vizuális ábrázolásaim az űrhajózási képeslapok címoldalairól. Ha megnézi őket, látni fogja, hogy mindegyiken van egy-egy ilyen lény, többé-kevésbé meztelen mellel. A kapitány elgondolkozva nézett a képekről Marge-ra, majd újból a képekre. – Mi az az elefántcsont? – Ezt a fényjelet is én ötlöttem ki. Ez a bolygón élő egyik alacsony értelmű, nagy testű lény agyarának anyaga. – Ahá – mondta Garm kapitány, és elégedettségében pasztellzöld színbe váltott át. – Most már értem. Ez a kisebbik lény valamilyen harci szektához tartozik, ezek az agyarai, amelyekkel agyoncsapja az ellenséget. – Nem, dehogyis. Ezek, mint olvastam, egészen puhák – Botax kis barna keze a vita tárgya felé lendült, mire Marge felsikoltott, és félrehúzódott. – Hát akkor mi a rendeltetésük? – Azt hiszem – válaszolta Botax habozva –, ezekkel táplálják a kicsinyeiket. – A kicsinyek megeszik ezeket? – kérdezte a kapitány szemmel látható undorral.
– Nem egészen. Ezek a dolgok valamilyen folyadékot bocsátanak ki, s a kicsinyek azt isszák. – Egy eleven testből származó folyadékot isznak? Brr! – A kapitány mindhárom kezével betakarta fejét. Segítségül hívott középső kezét egy hüvelyből húzta elő, s méghozzá olyan gyorsan, hogy csaknem leütötte vele Botaxot. – Háromkezű, dülledt szemű, nyálkás szörnyeteg! – borzongott Marge. – Jól mondja – helyeselt Charlie. – Maga csak tartsa csukva a szemét! – De kérem, asszonyom! Igazán nem akarok odanézni. Botax újból közelebb lépett Marge-hoz. – Asszonyom, hajlandó volna levenni a többit is? Marge, amennyire csak tudott, kiegyenesedett a testét körülszorító erőtérben. – Nem. Soha! – Ha akarja, én majd leveszem. – Ne nyúljon hozzám! Az isten szerelmére, ne nyúljon hozzám! Nézze csak, milyen nyálkás. Jól van, majd én leveszem. – Halkan motyogott magában, s közben egy dühös pillantást küldött Charlie felé. – Semmi sem történik – mondta elégedetlenül a kapitány. – Ez, úgy látszik, tökéletlen példány. Botax úgy érezte, a teljesítményét ócsárolják. – Két tökéletes példányt hoztam. Mi kifogása van ellenük? – A mellei nem gömböcskék. Én tudom, mik azok a gömböcskék, s azokon a képeken, amelyeket mutatott nekem, valóban gömböcskék vannak. Jókora gömböcskék. Ezen a lényen pedig csak petyhüdt, lapos lebernyegek vannak. És amellett részben elszíntelenedett lebernyegek. – Ugyan! – mondta Botax. – Vannak bizonyos természetes variációk. Majd mindjárt megkérdezem magától a lénytől. Marge-hoz fordult. – Mondja, asszonyom, a maga melle nem tökéletes?
Marge tágra nyitotta szemét, hosszú pillanatokig hiábavalóan viaskodott, hogy szavakat találjon, csak levegő után kapkodott. – Ez több a soknál! – nyögte ki végül. – Lehet, hogy nem vagyok Gina Lollobrigida vagy Anita Ekberg, de a testemnek nincs semmi hibája. Ó, ha Ed itt volna! – Charlie-hoz fordult. – Ide figyeljen, mondja meg ennek a dülledt szemű, nyálkás valaminek, hogy az alakom tökéletes. – Hölgyem – válaszolta Charlie halkan. – Ne feledje el, hogy én nem nézek oda. – Persze, nem néz ide. De már eleget kukucskált, s így akár ki is nyithatja azt a csipás szemét, s kiállhat egy hölgy mellett, ha csak egy icipicit is úriember. Bár valószínűleg nem az. – Én ugyan – mondta Charlie, és Marge-ra sandított, aki kihasználta ezt az alkalmat, hogy mély lélegzetet vegyen, és kihúzza magát – nem szeretek ilyen kényes ügyekbe belekeveredni, de azt hiszem, asszonyom, hogy ön tökéletesen megfelel a kívánalmaknak. – Csak azt hiszi? Maga talán vak? Engem lánykoromban, ha nem tudná, kis híján Miss Brooklynnak választottak, és csupán a csípőm miatt estem ki, nem pedig a m… – Jól van. Jól van – mondta Charlie. – A mellei gyönyörűek. Becsületszavamra. – Erőteljesen bólintott Botax felé. – Teljesen rendben levők. Nem vagyok nagy szakértő, de szerintem teljesen rendben levők. Marge megnyugodott. Botax is megkönnyebbült. Garm kapitányhoz fordult. – A nagyobbik már érdeklődést mutat, kapitány úr. A serkentő hat. Most a végső mozzanat következik. – És az micsoda? – Erre, kapitány úr, nem találtam fényjelet. Lényegében abból áll, hogy az egyik forma a beszélő- és evőszervét a másik forma hasonló szervére helyezi. És erre a folyamatra is kiötlöttem egy fényjelet, éspedig ezt: csók. – Hát ennek az undorító dolognak már sosem lesz vége?? – nyögött fel a kapitány.
– Ez a csúcspontja az egésznek. Valamennyi történetben az olvasható, hogy ezek a formák a bőrök erőszakos lehúzása után végtagjaikkal megragadják egymást, és – hogy a leggyakrabban használt kifejezéssel fordítsam – vadul égő csókokat váltanak, íme, egy találomra kiragadott példa: „A fiú átölelte a lányt, mohó száját ajkára nyomta.” – Talán az egyik lény megeszi a másikat – tűnődött a kapitány. – Dehogyis! – vágta rá türelmetlenül Botax. – Ezek égő csókok. – Mi az, hogy égő? Tűz keletkezik? – Nem szó szerinti értelemben. Ez a kifejezés, gondolom, azt jelenti, hogy a hőmérsékletük megemelkedik. Minél magasabb a hőmérséklet, annál biztosabb, hogy kicsinyeket hoznak létre. Most, hogy a nagyobbik forma már kellőképpen lázban van, csak a száját kell a másikéra helyeznie ahhoz, hogy kicsinyeket hozzanak létre. E nélkül nem születnek kicsinyek. Ez az említett együttműködés. – Ennyi az egész? Ez a… – A kapitány úgy tett, mintha össze akarná érinteni a kezeit, de arra nem tudta rászánni magát, hogy a gondolatot fényjellel is kifejezze. – Igen, ennyi az egész – válaszolta Botax. – Egyetlen történetben, még a Playboy történeteiben sem találtam a kicsinyek létrehozásánál más fizikai tevékenységre vonatkozó leírást. Olykor előfordul, hogy a történetben a csókolózás után kis csillag alakú jelekkel egy sor következik, de azt hiszem, ez csupán a csókolózás folytatását jelzi. Minden csillag egy csókot jelent, vagyis hogy sok kicsinyt akarnak létrehozni. – Most itt egy is teljesen elég lesz. – Igenis, kapitány úr. – Uram – mondta Botax komoly, érthető hangon Charlie-nak –, volna szíves megcsókolni ezt a hölgyet? – De hisz meg sem tudok mozdulni! – válaszolta Charlie. – Kiszabadítom. – A hölgynek ez nem fog tetszeni. – Erre mérget vehet! Maga csak maradjon ott, ahol van? – fortyant fel Marge.
– Szívesen megtenném, hölgyem, csak az a kérdés, mit tesznek, ha nem fogadok szót. Nem szeretném felingerelni őket. Talán az volna a legjobb, ha egy icipicit megpuszilnám. Marge habozott, belátta, hogy Charlie óvatossága indokolt. – Na, jól van. De semmi figurázás. Nem vagyok hozzászokva, hogy csak így leálljak mindenféle jöttmenttel. – Tudom, asszonyom. – Ronda, nyálkás szörnyetegek – motyogta dühösen Marge. – Isteneknek képzelik magukat, hogy így parancsolgatnak nekünk?! De nyálkás istenek, annyi szent! Charlie közelebb lépett hozzá. – Na, akkor rajta, hölgyem! – Bizonytalan mozdulatot tett, mintha meg akarná emelni a kalapját. Aztán ügyetlenül átfogta az asszony meztelen vállát, s előrehajolva óvatosan összecsücsörítette az ajkát. Marge annyira megmerevítette a fejét, hogy a nyakán kidagadtak az izmok. Ajkuk összeért. Garm kapitány bosszús fényjelzést adott. – Nem észlelek semmiféle hőemelkedést. – A feje tetején levő hőészlelő csápja teljes hosszúságában kinyúlt, majd remegve megállt. – Én sem – vallotta be értetlenül Botax –, pedig pontosan úgy csinálják, ahogyan azt az űrhajózási történetek elmondják. Talán a végtagjaikat jobban ki kellene nyújtaniuk. Ahá, így. Látja, mégiscsak sikerülni fog. Charlie szinte ösztönösen átfogta karjával Marge puha, meztelen testét. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha az asszony átengedné magát neki, de aztán hirtelen vonagló testtel nekifeszült az erőtérnek, amely még mindig erősen tartotta. – Engedjen el! – mondta tompa hangon, mert a csókoló ajak még mindig az ajkára tapadt. Aztán hirtelen Charlie-ba harapott. A férfi vadul felkiáltott, hátraugrott, kezét alsó ajkára szorította, majd az ujjait nézegette, hogy nincs-e vér rajtuk. – Mi jut eszébe, asszonyom?! – kiáltotta siránkozva. – Könnyű pusziban állapodtunk meg – válaszolta Marge. –
Maga meg mit művelt? Mi maga? Casanova? Hova kerültem? Casanovák és nyálkás istenek közé? Garm kapitány gyors egymásutánban felváltva hol kék, hol sárga fényeket villantott fel. – Készen vannak? Vagy meddig kell még várnunk? – Azt hiszem, ennek egyik pillanatról a másikra kell történnie. Az egész világegyetemben, ha valaki bimbózik, hát bimbózik. Nem kell rá várni. – Igen? Ha azokra az undorító szokásokra gondolok, amelyeket maga itt elmondott, akkor azt hiszem, soha életemben nem fogok többé bimbózni. Na, gyerünk, fejezzük be ezt a dolgot! – Csak még egy pillanat, kapitány úr! De egymás után múltak a pillanatok. A kapitány fényjelei lassanként töprengő narancsszínbe váltottak át, Botaxéi pedig csaknem teljesen kialudtak. – Bocsásson meg, asszonyom – kérdezte végül is habozva Botax –, mikor kezd el bimbózni? – Mit mikor kezdek el? – Kicsinyeket szülni. – Nekem már van gyerekem! – Úgy értem, hogy most mikor fog szülni? – Nem fogok szülni! Egyelőre nem akarok még egy gyereket. – Mi az? Mi az? – kérdezte a kapitány. – Mit mond? – Úgy látszik – válaszolta erőtlenül Botax –, hogy e pillanatban nem akar kicsinyeket. A kapitány színhártyája élesen felvillant. – Tudja, nyomozó, mi az én véleményem? Magának szerintem beteges, perverz képzelete van. Semmi sem történt ezekkel a lényekkel. Nincs együttműködés közöttük, és nem születnek kicsinyeik. Szerintem ez két különböző fajta, s maga valamilyen ostoba tréfát űz velem. – De kapitány úr…! – tiltakozott Botax. – Ne kapitány urazzon! – dühösködött Garm. – Elegem van ebből. Maga felizgatott, felfordította a gyomromat, hányingert, undort okozott nekem ezzel az egész bimbózással, s elvesztegeti
az időmet. Maga öles címekre és egyéni dicsőségre vadászik, de én majd teszek róla, hogy semmi ilyet ne kapjon. Távolítsa el ezeket a lényeket! Adja vissza annak az egyiknek a bőreit, s tegye vissza mind a kettőt oda, ahol találta őket. Megérdemelné, hogy az idősztázis fenntartási költségeit levonassam a fizetéséből. – De kapitány úr… – Gyerünk! Vigye vissza őket ugyanarra a helyre, és ugyanabba az időpontba, ahol voltak. Maradjon csak ez a bolygó érintetlen állapotában most is és a jövőben is. Majd én gondoskodom erről. – Újból egy dühös pillantást vetett Botaxra. – Ugyanaz a fajta, két forma, mellek, csókok, együttműködés, még mit nem? Maga egy ostoba fráter, nyomozó, tökfej, s mindennek a tetejébe beteges, beteges lény! Vitának nem volt helye. Botax remegő végtagokkal nekifogott, hogy visszavigye a lényeket. A magasvasút állomásán álltak, erre-arra kapkodták a fejüket. Alkonyodott, s a távolban felhangzott a közeledő vonat halk dübörgése. – Mondja, ez valóság volt? – kérdezte habozva Marge. Charlie bólintott. – Mindenre emlékszem. – Senkinek sem szabad beszélnünk róla – mondta Marge. – Persze hogy nem. Azt hinnék, bediliztünk. Érti, mit akarok ezzel mondani? – Igen – Marge odébb húzódott. – Ide figyeljen! – szólalt meg Charlie. – Sajnálom, hogy zavarba hoztam. De én nem tehetek róla. – Tudom. Rendben van. – Marge a peron padlózatát nézegette. A vonat dübörgése hangosabbá vált. – Azt szeretném mondani, asszonyom, maga nagyon csinos volt. Határozottan elragadó, csak én zavaromban meg sem tudtam szólalni. Marge hirtelen elmosolyodott. – Nincs semmi baj.
– Nem inna meg velem egy csésze kávét, csak hogy egy kicsit megnyugodjon? Valójában a feleségem csak későbbre vár. – Ed pedig a hétvégére elutazott, s így odahaza üres lakás fogadna. A kisfiam az anyámnál van látogatóban – magyarázta Marge. – Akkor jöjjön. Hisz mi tulajdonképpen már bemutatkoztunk egymásnak. – Igen, ezt elmondhatjuk – nevetett Marge. A vonat közben befutott az állomásra, de ők hátat fordítottak neki, s elindultak a keskeny lépcsőn az utca irányába. Szó ami szó, két koktélt ittak meg, s aztán Charlie nem engedhette, hogy az asszony a sötétben egyedül menjen haza, elkísérte hát a lakása ajtajáig. Marge persze úgy érezte, kötelessége egypár percre behívni a férfit. Időközben az űrhajón a csalódott Botax még egy végső kísérletet tett arra, hogy bebizonyítsa igazát. Mialatt Garm felkészült a hajóval az indulásra, Botax sietősen felállította a széles sugarú videoernyőt, hogy még egy utolsó pillantást vessen a lényekre. A készüléket Charlie-ra és Marge-ra állította be, ahogy a lakásban ültek. Aztán a csápja egyszerre megmerevedett, és Botax most a szivárvány minden színét felvillantotta. – Kapitány úr! Kapitány úr! Oda nézzen, mit csinálnak! De az űrhajó pontosan ebben a pillanatban kilibbent az idősztázisból. Vámosi Pál fordítása
A. E. VAN VOGT
A szunnyadó Dormant (1948)
Öreg volt a sziget. Még Az, Ami ott feküdt a csatornában, és mosta a kemény, nyílt tenger, még Az sem sejtette, amikor élt még, millió-millió esztendeje, hogy ez itt magának az ősi földnek egy kitüremlése. Nagyjából három mérföld volt a sziget hossza, fél mérföld a legnagyobb szélessége. Éles kanyarokat írt le a kék vizű lagúna körül, és sziklás, tajtékverte karja-keze a sziget lába ujja felé nyúlt – mintha óriási emberalak hajolna le, próbálná, de hiába; elérni a lábát. A lábujjak és a kéz közén, a csatornán, benyúlt a tenger. A víz nem állhatta a csatornát. Végtelen türelemmel dolgozott, marta a sziklafalat, és a munkálkodó víz sajátos hangja vegyüléke volt mindennek, ami érdes és visszatetsző az ellenálló föld és az ostromló hullámok örök csatájában. A sikoltó vizek tengelyében feküdt Iilah, most már szinte mindörökre holtan; megfeledkezett róla az idő és a világegyetem. 1941 elején japán hajók futottak be a veszélyes vizeken a csendes lagúnába. Az egyik hajó fedélzetéről kíváncsi szempár fürkészte a Valamit, amint ott feküdt a háborgó tenger útjában. De a fürkésző szempár gazdája olyan kormányt szolgált, amely nem tűrhette a szolgálaton kívüli cselekedeteket. Úgyhogy Taku Omilo hadmérnök csupán ennyit írt jelentésében: „Az említett csatorna torkolatában tömör, csillogó, sziklaszerű tárgyat észleltem; hossza mintegy négyszáz, szélessége kilencven láb.” A sárga bőrű kis emberek megépítették föld alatti gáz- és olajtartályaikat, azután eltávoztak a lenyugvó nap irányába. A víz áradt és apadt, azután áradt és apadt megint. Napok és évek
követték egymást, és súlyos volt az idő keze. Zöld növényzet szökkent szárba, ahol a gépek egykor lecsupaszították a földet. A háborúnak vége volt. A föld alatti tartályok megsüllyedtek egy kissé földágyukban, sok főcső megrepedezett. Az olaj lassan kiszivárgott, s a csillogó lagúna vizét évekig fényes, sárgászöld olajkéreg borította. A Bikini-korallzátony körzetében, száz meg száz mérföldnyire sorra hangzottak fel a robbanások, és a radioaktív vizeket különleges törvényeik szerint hozták mozgásba. Ennek a nagy erejű energiának az első kiszűrődése 1946 kora őszén érte el a szigetet. Vagy két év múlva egy türelmes tisztviselő, aki Tokióban a japán császári haditengerészet aktáit firtatta, jelentést tett az olajtartályok létezéséről. És ennek megfelelően 1950-ben a Coulson torpedóromboló elindult rendszeres kutatóútjai egyikére. Ekkor következett el a lidérces időszak. Keith Maynard hadnagy látcsövén borúsan szemlélte a szigetet. Számított valami rendellenességre, de nem hitte volna, hogy gyökeresen különbözik majd mindattól, amit már unalomig ismert. – Szokásos aljnövényzet – motyogta –, a sziget hosszában alacsony hegygerinc, fák… – és itt elhallgatott. Széles ösvény nyílt a közeli partszakasz pálmaerdejében. Nem egyszerűen kidőltek a fák: mély barázdába tipródtak, amelyet már felvert a fű meg a gyom. A barázda száz láb széles lehetett, s a partról felfelé vezetett a domboldalon, egészen a dombtetőn félig eltemetve heverő hatalmas szikláig. Maynard zavarodottan bámulta a szigetről készült japán fényképeket. Önkéntelenül összekötő tisztjéhez, Gerson hadnagyhoz fordult. – Atyaisten! – szólt. – Hát az a szikla meg hogy került oda fel? Egyik fényképen sem látni. Amint kimondta, már legszívesebben visszaszívta volna. Gerson a szokásos enyhe rosszallással nézett rá, vállat vont, és azt
mondta: – Lehet, hogy ez nem is az a sziget. Erre Maynard nem felelt. „Fura alak ez a Gerson – gondolta. Más sem telik tőle, csak csupa gúnyos megjegyzés.” – Meglehet vagy kétmillió tonna. A japcsik biztosan azért vonszolták fel oda, hogy minket összezavarjanak. Maynard hallgatott. Bosszankodott, amiért az előbb kicsúszott a száján az a megjegyzés. Kivált azért, mert egy pillanatig valóban a japcsikra gondolt a sziklával kapcsolatban. A súlybecslés azonban – rögtön látta, hogy nagyjából helyes – véget vetett eszeveszett gondolatainak. Ha a japcsik meg tudnának mozgatni egy kétmillió tonna súlyú sziklát, akkor megnyerték volna a háborút. De azért a dolog vizsgálatot érdemel – majd később. Eseménytelenül hajóztak végig a csatornán. Szélesebb és mélyebb volt, mint Maynard a japán beszámolók alapján gondolta, s ezért könnyebb volt a dolguk. Délebédjüket a lagúna védelmében költötték el. Maynard észlelte a víz színén az olajat, és nyomban figyelmeztette a legénységet, hogy ne dobjanak gyufát a vízbe. A tiszttársaival folytatott rövid megbeszélés után elhatározta, hogy amint végeznek megbízatásukkal és kihajóznak a lagúnából, felgyújtják az olajat. Egy óra harminc perckor lebocsátották a csónakokat, és késedelem nélkül partot értek. Egy órán belül a lemásolt japán tervrajzok alapján megtalálták a négy eltemetett tartályt. Valamivel tovább tartott, amíg felbecsülték a tartályok méretét, és felfedezték, hogy a négy közül három üres. Csak a legkisebb, amely magas oktánszámú benzint tartalmazott, maradt ép, és tele is volt. A tartalma körülbelül tizenhétezer dollárt ért, nem érte meg a nagyobb haditengerészeti tartályhajók figyelmét, amelyek még mostanában is arrafelé cirkáltak, és összegyűjtötték az elheverő japán és amerikai holmit. Maynard úgy gondolta, hogy egy kisebb hajót küldenek majd alkalmilag a benzinért, de ez már nem az ő dolga. Annak ellenére, hogy a munkával igen hamar végeztek,
Maynard fáradtan vonszolta fel magát a fedélzetre alkonyatkor. Valószínűleg eltúlozta egy kicsit, mert Gerson szükségtelenül hangosan kérdezte meg: – Kimerült, uram? Maynard megmerevedett. És nem tulajdon hajlandósága, hanem ez a megjegyzés indította arra, hogy haladéktalanul felderítse a sziklát. Vacsora után, amint lehetett, önkénteseket toborzott. Szuroksötétben bocsátották le a csónakot, benne Maynard ült, Yewell másod-vitorlamester és hét matróz. A tornyosuló pálmák tövében, a homokon kikötöttek, és az osztag megindult a szárazföld belseje felé. Újhold volt, a sötét égen a nemrégiben elmúlt esős évszak maradék felhőfoszlányai között felfénylettek a csillagok. Felfelé kapaszkodtak a barázdában, ahol a fákat szó szerint beleszántotta valami a földbe. Zseblámpáik halvány fényében természetellenesnek tűnt a földfelszínnel egyenlővé égett és lapult rengeteg fa látványa. Maynard meghallotta, hogy egyik embere maga elé morogja: – Alapos kis tájfun járhatott erre. „Nemcsak tájfun – gondolta Maynard –, de a nyomában pusztító tűzvész, orkánszerű szél, olyan hatalmas, hogy…” – és itt megálltak a gondolatai. El sem tudott képzelni akkora vihart, amely felgörgetne egy kétmillió tonna súlyú sziklát negyed mérföld hosszú domboldalon, négyszáz lábnyira a tenger színe fölé. Közelről a szikla már nyers gránitnak látszott. A zseblámpák fénysugarában számtalan rózsaszín csík erezte felszínét. Maynard akkor döbbent rá, milyen hatalmas, amikor végigvezette osztagát négyszáz lábnyi úton a szikla mentén, és felpillantott a szirtként fölibük magasodó, villódzó sziklafalra. A szikla túlsó vége, noha mélyebben ágyazódott a földbe, legalább ötvenlábnyira emelkedett föléjük. Kellemetlenül meleg volt az éjszaka. Maynardról patakzott a veríték. Egy pillanatra fáradt öröm lepte meg arra a gondolatra, hogy milyen kellemetlen körülmények között végzi kötelességét. Bizonytalanul megállt, komoran ízlelgette az éj mélységes, ősi
csöndjét. – Törjetek le pár darabot mintának, aztán mehetünk – mondta végül. – Érdekesek azok a rózsaszín csíkok. Néhány másodperc múlva iszonyatos emberi sikoly tört át a sötétség börtönén. Zseblámpák villantak fel. Fényükben meglátták Hicks matrózt, amint a szikla mellett a földön fetreng. Csuklója helyén üszkös, fekete csonk volt. A keze tövig leégett. Megérintette Iilah-t. Maynard morfiumot adott a borzalmas fájdalomtól szenvedő matróznak, és sürgősen visszaszállították a hajóhoz. Rádión hívták a támaszpontot, és onnan a sebész vágásról vágásra adott utasítást, hogyan végezzék el a műtétet. Kórházrepülőt küldenek a betegért – ígérték. A főhadiszálláson bizonyára némi fejtörést okozott, hogyan történt a baleset, mert „további tájékoztatást” kértek a „forró” szikláról. Másnapra a vonal túlsó végén már meteoritnak mondták a sziklát. Maynard, aki rendszerint nem vonta kétségbe felettesei megállapításait, összevonta szemöldökét, amikor ezt meghallotta, és közölte, hogy ez a meteorit kétmillió tonnát nyom, és a sziget felszínén fekszik. – Kiküldőm a mérnökkari segédtisztet, hogy mérje meg a hőmérsékletet – mondta. A gépház termométere szerint a szikla felszíni hőmérséklete nyolcszáz-egynéhány Fahrenheit-fok volt. Erre a közlésre egy kérdés jött válaszul, ami megdöbbentette Maynardot. – Igen – válaszolta –, kapunk a vízből enyhe radioaktív reakciót, de mást nem. És az sem komoly. Az adott körülmények figyelembevételével haladéktalanul visszavonulunk a lagúnáról, és megvárjuk, míg megérkezik a hajó a tudósokkal. Sápadtan és idegesen fejezte be a beszélgetést. Kilenc ember, köztük ő maga is, a sziklától néhány méternyi távolságban járkált, vagyis jócskán a halálos veszedelem zónájában. Mi több, az egész Coulson, bár több mint fél mérföldnyire van, veszélyben lehet. Az elektroszkóp aranyfüst lemezei azonban mereven álltak; és a Geiger-Müller-számláló csak akkor kottyantott, amikor a vízbe
tették, és úgy is csak nagy időközökben. Maynard megkönnyebbülten indult lefelé, hogy megnézze Hicks matrózt. A sebesültnek nyugtalan álma volt, de élt, és ez jó jelnek volt mondható. A kórházgép orvost is hozott, aki ellátta Hickset, és a torpedóromboló egész személyzeténél vérsejtszámlálást végzett. A jó kedélyű fiatalember azután felment a fedélzetre, és jelentést tett Maynardnak. – Nem hiszem, hogy alapos a gyanújuk – mondta –, mindenki rendben van, még Hicks is, eltekintve persze a kezétől. Szerintem ahhoz képest iszonyú gyorsan égett meg, hogy csak nyolcszáz fokos volt a hőmérséklet. – Azt hiszem, odaragadt a keze – mondta Maynard, és megborzongott. Szokásos önemésztő módján lelkileg maga is átélte az egész balesetet. – Szóval az volna ott a szikla – mondta dr. Clason. – Fura… hogy kerülhetett oda? Még öt perc múlva is ott álltak, amikor a fedélközből vérfagyasztó sikoly hallatszott, és széttépte a távoli sziget lagúnájának csendjét. Iilah öntudatának mélyén megmoccant valami, valami, hogy mit is kellene csinálnia. Vajon mit? Nem volt képes rá emlékezni. 1946 végén támadt az első igazi gondolata, amikor megérezte a külső energia erejét. És megmoccant benne a visszatérő élet. A külső áram dagadt és apadt. Szokatlanul, kellemetlenül halvány volt. A bolygó kérge, az ismerős bolygóé, még lüktetett a napállapotából még ki nem hűlt világ apadó, de hatékony energiáitól. Csak lassan, nagyon lassan ébredt rá Iilah, milyen szörnyű nyomorúság veszi körül. Kezdetben csak befelé érzett, alig pislákolt benne annyi élet, hogy érdekelte volna az, ami kívül van. Erőnek erejével arra kényszerítette magát, hogy fokozottabban tudatára ébredjen környezetének. Radarlátásával kitekintett erre a különös világra. Sekély fennsíkon feküdt, egy hegytető közelében. Elhagyatott volt a táj, atomtűznek sem szikrája, sem nyoma sehol
– sem egy bugyboréknyi fortyogó szikla, sem egy energiafuvallat nem emelkedett égnek holmi iszonytató belső robbanásból. Amit látott, nem úgy látta, mintha sziget lenne, s körülötte, ameddig a szem ellát, a végtelen óceán. A víz alatti földet csakolyan jól látta, mint a víz fölöttit. Látása, minthogy ultra ultrarövidhullámokra alapult, nem láthatott vizet. Felismerte, hogy öreg és haldokló bolygón van, ahol már réges-régen kihunyt az élet. Egyedül és a halálán egy elfeledett bolygón – csak megtalálná azt az energiaforrást, ami feléleszthetné! Egyszerű logikai következtetéssel megindult lefelé a hegyen abba az irányba, ahonnan mintha az atomenergia árama származna. Valahogyan odalent találta magát, és nagy nehezen megint vissza kellett kapaszkodnia. Mihelyt megindult felfelé, a legközelebbi csúcsnak vette útját, és elhatározta, hogy megszemléli, mi van a túlsó oldalon. Ahogy kikormányozta magát a lagúna láthatatlan, érzékelhetetlen vizéből, két szögesen ellentétes tünemény hatott rá. Elvesztette kapcsolatát a víz hordozta atomárammal. És ugyanakkor a víz már nem gátolta testének neutron- és deuterontevékenységét. Élete fokozott intenzitást öltött. Már nem érezte, hogy lassan megfullad. Hatalmas alakja önmaga táplálta máglya lett, alkalmas arra, hogy megélje alkotóelemeinek normális radioaktív élettartamát – még mindig mélyen a saját normális aktív szintje alatt. És Iilah megint ezt gondolta: „Valamit tenni akartam!” Megnőtt az elektronok árama a számtalan óriási sejten át, ahogy Iilah emlékezni próbált. Azután fokozatosan lassult, amikor nem jött az emlékezés. Életenergiájának törtrésznyi fokozódása helyzetének szélesebb, pontosabb tudatát idézte elő. Hullám hullám után gördült Iilah-tól a felfogó radarerő a Holdra, a Marsra, a Naprendszer valamennyi bolygójára – és a visszavert visszhangot riadt felismeréssel vizsgálta, mert odakint is csak holttetemek voltak, semmi más. Egy halott rendszer határolta körül, tartotta börtönében, míg anyagi szerkezetének könyörtelen kimerülése megint csak
kapcsolatba nem hozta a bolygó meddő tömegével, ahol zátonyra került. Most ráébredt, hogy halott volt. Hogyan történt pontosan, arra nem emlékezett, csak arra, hogy robbanóan heves, megsemmisítő anyag fröcskölt szét körülötte, eltemette, kioltotta életfolyamatait. Az alkalmazott atomkémia alkalmasint ártalmatlan formára alakította át az anyagot, és már nem akadályozhatta Iilah-t. De ő addigra már halott volt. És most élt megint, de csak oly halványan pislákolt benne az élet, hogy nem tehetett mást, várta a véget. Iilah várt. 1950-ben nézte, amint az égen át feléje lebeg a torpedóromboló. Még jóval, mielőtt lassított és éppen alatta megállt volna, felfedezte, hogy ez nem rokon létforma. Tompa belső meleget fejlesztett, és külső falain át Iilah jól látta tüzeinek halvány izzását. Azon az első napon Iilah várta, hogy a lény valamiképpen tudomásul veszi őt. De abból semmiféle élet nem sugárzott. A fennsík fölött lebegett az égen, ami lehetetlen jelenség volt, kívül esett Iilah teljes tapasztalatán. Mert neki, akinek nem volt módja érzékelni a vizet, aki még csak el sem tudta képzelni a levegőt, és akinek az ultrahullámai úgy hatoltak át emberi lényeken, mintha azok nem is léteznének – neki a reakció csupán egyetlen jelentést hordozott: hogy íme, itt egy idegen létforma, amely alkalmazkodott a környező halott világhoz. Iilah egyre izgatottabb lett. Az a holmi szabadon mozgott a bolygó felszínén. Tudná azt is, ha bárhol maradt volna atomenergia-forrás. Az volt a probléma, hogyan létesítsen kapcsolatot a holmival. A nap magasan delelt, amikor Iilah első kérdésmintáját irányította a torpedóromboló felé. Egyenesen a gépházban halványan pislákoló tüzek felé irányozta, mert úgy gondolta, ott lesz nyilván az idegen lény felfogóközpontja… A parton temették el azt a harmincnégy embert, aki a gépház és kazánház belsejében vagy környékén meghalt. Életben maradt bajtársaik, köztük az összes tiszt, fél mérföldnyit mentek tovább a keleti parton. Kezdetben úgy gondolták, ott maradnak, míg az elhagyott Coulson már nem bocsát ki veszedelmes radioaktív
energiákat. Hetedik nap, amikor a szállító repülőgépek már nem dobtak le tudományos felszerelést és személyzetet, három ember betegedett meg, és a vérképük a vörösvérsejtek fatális csökkenését mutatta ki. Bár semmiféle parancsot nem kapott, Maynard megijedt, és elrendelte, hogy az egész legénységet szállítsák Hawaiiba megfigyelésre. A tiszteknek szabad választást engedett, de óva intette a műszaki másodtisztet, az első tüzértisztet és több zászlóst, akik segítettek felhozni a halottakat a fedélzetre: ne kockáztassanak, hanem ragadják meg az alkalmat, és szállíttassák el magukat az első géppel. Noha parancsuk szerint távozniuk kellett volna, a legénység több tagja engedélyt kért, hogy maradhasson. Gerson apróra kikérdezte őket, majd tizenkét ember, aki hitelt érdemlően bizonyította, hogy nem tartózkodtak a radioaktivitás sújtotta körzetben, végül maradhatott. Maynard szíve szerint azt szerette volna, ha Gerson is elmegy, de ebben a várakozásában csalódott. A szerencsétlenség időpontjában a fedélzeten tartózkodó tisztek közül Gerson, Lausson és Haury hadnagyok – az utóbbi kettő tüzértiszt –, valamint McPelty, Roberts és Manchinoff zászlósok ott maradtak a parton. Ott maradt Jenkins élelmezési főtiszt és Yewell másodvitorlamester is. A haditengerészek csoportjával nem törődött az újonnan érkezett expedíció, csupán több ízben felkérték őket, hogy vigyék odébb a sátraikat. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy megint csak odébb fogják költöztetni őket, Maynard bosszúsan kiadta a parancsot, hogy telepítsék messzebbre a parton a sátrakat oda, ahol a pálmafák között egy füves tisztás nyílt. Maynard kezdetben tanácstalan volt, azután elkomorult, ahogy teltek-múltak a hetek, és nem érkezett újabb parancs, hogy mit tegyen. Az egyik amerikai lapban, amelynek riporterei is követték a szigetre a tudósokat, a talajgyalukat és betonkeverőket, szemet szúrt neki egy cikk a „bizalmas értesülések” rovatában, s ekkor gyanút fogott. A cikkíró szerint a haditengerészeti nagyfejűek és az Atomenergia Bizottság civil tagjai között nézeteltérés támadt a vizsgálat irányítását illetően, ami azzal az eredménnyel zárult,
hogy elrendelték: a haditengerészet „foglaljon el tartózkodó álláspontot”. Maynard vegyes érzelmekkel olvasta a hírt, és felderengett benne a sejtés, hogy ezek szerint valószínűleg ő a kizárólagos haditengerészeti megbízott a szigeten. A felismerés első mámorában már-már ellentengernagynak látta magát – ha szerencsés kézzel nyúl a dologhoz. Hogy mi nevezhető adott esetben szerencsésnek, eltekintve attól, hogy gondosan szemmel tart mindent és mindenkit, azt már Maynard nem tudta. Az önkínzásnak szerfelett kifinomult formája volt ez. Álmatlanság gyötörte. Napközben a tőle telhető tapintattal és észrevehetetlenül mászkált mindenfelé a tudóshad mindjobban terjeszkedő táborában. Éjszaka pedig többfelé volt búvóhelye, ahonnan megfigyelhette a fényárban úszó partot. Mesébe illő fényoázis volt ez a Csendes-óceán mélységes éjszakájában. Teljes mérföld hosszan fényfüzérek húzódtak a susogó vizek fölött. Megvilágították a domb szélén kísértetiesen felmeredő, hosszú, vastag, dimbes-dombos, betonnak tetsző falakat. A védőfalak azért meredeztek a szikla körül, hogy mindenféle külső kapcsolattól megpróbálják elszigetelni. Éjfélkor elhalt a talajgyaluk bömbölése, a betonkeverők letették utolsó rakományukat, elsiettek a hevenyészett parti úton, és csend lett. A máris bonyolult szerkezet zaklatott álomba süllyedt. Maynard rendszerint várt, annak az embernek a fájdalmas türelmével, aki túlteljesíti kötelességét. Úgy egy óra felé általában ő is lefeküdt. Titkos szokása nem bizonyult hiábavalónak. Ő volt az egyetlen, aki valóban látta is, amint a szikla felmászott a dombtetőre. Fantasztikus látvány volt. Körülbelül háromnegyed egy lehetett, és Maynard már-már úgy érezte, befejezheti a napot, amikor meghallotta a hangot. Olyan volt, mint amikor egy billenőplatós teherautóból kiborítanak egy rakomány sódert. Egy röpke pillanatig csak a búvóhelyével kapcsolatos aggodalom töltötte el. Fel fogják fedezni éjszakai kémkedését! A következő pillanatban a szikla felderengett a ragyogó fényben.
Most már hatalmas robaj hallatszott, amint az ellenállhatatlan mozgás előtt szétmorzsolódott a betonkerítés. Ötven-, hatvan-, aztán kilencvenlábnyira meredt fel a domb fölött a szörnyeteg szikla, nagy erővel átcsúszott a csúcson, aztán megállt… Iilah két hónapja figyelte, amint teherszállító hajók siklanak a csatornán. Hogy miért épp ezen az útvonalon járnak – ez a kérdés foglalkoztatta. És azon tűnődött, vajon mi az, ami ilyen egyenletes szinten tartja őket. És még ennél is sokkal érdekesebb volt, hogy a surranó idegenek minden esetben megkerülték a szigetet, és eltűntek a keleti part kezdetét jelző magas hegyfok mögött. És minden esetben, amikor néhány napig távol voltak, megint visszasurrantak a látóterébe, átlebegtek a csatornán, és fokozatosan eltűntek az égen át. Ezekben a hónapokban Iilah kínzóan rövid pillanatokra meglátott kisebb, de sokkal gyorsabb szárnyas hajókat is, amelyek nagy magasságból vágódtak le, és kelet felé, a domb gerince mögött tűntek el. Mindig kelet felé. Alig bírt már a kíváncsiságával, de nemigen akart energiát pazarolni. Végül tudatába férkőzött a fénypára, amely éjjelenként világította be a keleti eget. Iilah mozgásba helyezte a hevesebb felszíni robbanásokat, amelyek révén lehetségessé vált az irányító mozgás, és az utolsó, mintegy hetvenlábnyi távolságon felkapaszkodott a dombtetőre. De mindjárt meg is bánta. Az egyik hajó nem messze feküdt a parttól. A keleti lanka fényének mintha nem is volna forrása. Ahogy figyelt, tucatnyi teherautó és talajgyalu száguldozott erre-amarra, némelyik egészen a közelébe jött. Hogy voltaképpen mit akartak vagy mit csináltak, azt képtelen volt megállapítani. Több kérdő gondolathullámot bocsátott különféle tárgyakra, de választ nem kapott. Feladta, mint reménytelen vállalkozást… Másnap reggel a szikla még mindig a dombtetőn nyugodott, olyan egyensúlyi helyzetben, hogy a sziget mindkét oldalát fenyegették az Iilah által kiszámíthatatlan alkalmakként kibocsátott energiakitörések. Maynardnak Jenkins, az élelmezési
főtiszt számolt be elsőként az elszenvedett kárról. Hét teherautósofőr és két talajgyalukezelő meghalt, tizenketten súlyos égési sérüléseket szenvedtek – és megsemmisült két hónap munkája. A tudósok valószínűleg lázas üzenetváltást folytattak, mert nem sokkal dél után felszereléssel megrakott teherautók és talajgyaluk áramlása indult meg a tengerészeti tábor előtt. A követésükre küldött matróz azzal a jelentéssel tért vissza, hogy az új tábort a sziget alacsonyabb végén verik fel. Épp sötétedés előtt figyelemre méltó esemény történt. A létesítmény igazgatója négy vezető beosztású tudós társaságában elment egészen a kivilágított területig, és Maynardot kereste. A kis csoport barátságosan mosolygott. Általános kézszorongatás. Maynard bemutatta Gersont, aki Maynard legnagyobb sajnálatára éppen a táborban tartózkodott. A küldöttség ezek után a tárgyra tért. – Mint ön is tudja – mondta az igazgató –, a Coulson csak részben radioaktív. A hátsó ágyúerőd teljesen érintetlen, és ennek értelmében kérjük önöket, szíveskedjenek velünk együttműködni, és addig lövetni a sziklát, míg darabokra nem törik. Beletelt egy percbe, míg Maynard magához tért döbbenetéből, és eldöntötte, mit feleljen erre a kérdésre. Az elkövetkező néhány nap során egyetlenegyszer sem fejezte ki kételyét a tudósok meggyőződése iránt, miszerint a sziklát össze kell törni, és így ártalmatlanná tenni. Egyszerűen elutasította, újból és újból elutasította a kérésüket. Csak a harmadik napon gondolt arra, hogy ennek magyarázatát is adja. – Az önök óvintézkedése, uraim – mondta –, nem elegendő. Véleményem szerint az, hogy a tábort kiköltöztetik a szigetcsúcsra, nem nyújt kellő védelmet abban az esetben, ha a szikla felrobban. Nos, természetesen ha ilyen értelmű parancsot kapnék valamely haditengerészeti felettes hatóságomtól… A befejezetlen mondat ott lógott a levegőben, és Maynard látta a tudósok csalódott ábrázatán, hogy valószínűleg ők is nem egy heves hangú üzenetet váltottak a maguk fölötteseivel. A
kwajaleini tengerészeti támaszpontról negyednap érkező irat egy „magas rangú” washingtoni tengerésztisztet idézett, aki kijelentette, hogy: „minden efféle intézkedést a sziget haditengerészeti parancsnokának az ítéletére bízunk”. Leszögezték azt is, hogy amennyiben a megfelelő csatornákon át ilyen kérés érkezik, a haditengerészet szívesen kiküldi egyik atomszakemberét a helyszínre. Maynard ebből világosan megérthette, hogy ez idáig felettesei megelégedésére intézte az ügyeket. Csak éppen mire végigolvasta az iratot, a torpedóromboló öthüvelykes ágyúinak félreismerhetetlen ugatása törte meg a csöndet, mindenféle ágyúhang között a legélesebb. Maynard bizonytalanul feltápászkodott. Megindult a legközelebbi magaslat felé. Még oda sem ért, amikor a lagúna túlsó partjáról elhatolt hozzá a második fülsiketítő ágyúbömbölés, és újból szörnyű robbanás visszhangzott a szikla közeléből. Maynard elérte megfigyelőpontját, és látcsövén át tucatnyi embert pillantott meg, amint a fedélzeten a hátsó ágyúerőd körül sürögnek. A parancsnokot új és még komorabb düh fogta el. Elhatározta, hogy aki csak segédkezik a támadásban a torpedóromboló legénységéből, azonnal letartóztatja ellenséges és veszedelmes hatásköri túllépés címén. Átfutott az agyán a gondolat, hogy keserves egy nap az, amikor irodák közti nézeteltérések a parancsok nyílt megtagadását eredményezik, minthogyha semmi másról nem volna szó, csak holmi hatalmi villongásról. De ez a gondolat, ahogy jött, olyan gyorsan távozott is. Megvárta, míg harmadszor is tüzelnek, aztán lesietett a domboldalon a táborig. Gyors parancsok, és nyolc tiszt és közlegény figyelőállásokat foglal el a sziget partján, ahonnan szemmel tarthatják a kikötést megkísérlő csónakokat. A többiek élén Maynard a legközelebbi tengerészeti csónak felé tartott. Kerülőt kellett tennie a csúcs felé. Nyilván rádió-összeköttetés volt a csúcs és a hajón levők között, mert éppen, amikor Maynard megközelítette a már elnémult és elhagyott Coulsont, akkor
bukkant elő egy motorcsónak a sziget túlsó vége felől. Maynard habozott. Üldözze? A sziklát a figyelmes vizsgálat szemmel láthatólag épnek mutatta. A kudarc felvidította, de egyben óvatosságra is intette. Nem fog tetszeni a feletteseinek, ha megtudják, hogy nem tette meg a szükséges óvintézkedéseket, és a torpedórombolót rajtaütésszerűen elfoglalta az ellentábor. Még akkor is ezt a problémát latolgatta, amikor Iilah megindult lefelé a dombon, egyenesen a torpedóromboló felé… Iilah észrevette az első fényes füstgomolyt az ágyúcső körül. És aztán volt egy pillanat, amikor látta, hogy egy tárgy repül feléje. Valamikor réges-régen kifejlesztette magában a szálló tárgyak elleni védőműrendszert. Most egészen automatikusan megfeszült a becsapódásra. A tárgy azonban nemcsak hogy keményen hozzácsapódott, hanem fel is robbant. Óriási volt az ütés. A rázkódás elhomályosította és eltorzította a hatalmas tömegének elektronikus lemezeiből származó áramot. Az automata stabilizáló- „csövek” azonmód egyensúlyozó impulzusokat bocsátottak ki. A forró belső, részben merev, részben folyékony anyag, amely Iilah testének nagy részét alkotta, még forróbb és még folyékonyabb lett. Az iszonyú rázkódás okozta gyengeségek felvették a folyadék természetes egységét, és gyorsan megkeményedtek az irtózatos nyomás alatt. Iilah magához tért, és azon tűnődött, mi történt. Összeköttetést akartak vele létesíteni? Felizgatta ez a lehetőség. Ahelyett, hogy elzárta volna a külső falában támadt rést, nyomban megkeményítette a mögötte levő anyagot, hogy így útját szegje a felesleges sugárzásnak. Iilah várt. Aztán megint egy szálló tárgy, iszonyú erejű ütés, mihelyt nekicsapódik… Tucatnyi robbanás után, melyek mind nagy kárt tettek védőhéjában, Iilah kétségek közt hányódott. Lehetséges, hogy ezek üzenetek, de ő nem tudja venni, vagy egyszerűen nem érti őket? Vonakodva engedte hát, hogy vegyi reakciói elzárják védőmű-rendszerét. A szálló tárgyak azonban gyorsabban törték át a védelmi berendezést, mint ahogy ő a réseket elzárhatta volna.
De még mindig nem tekintette támadásnak, ami történt. Eddigi léte folyamán ilyenfajta támadás még sohasem érte. Arra sem emlékezett, hogy pontosan milyen módszerekkel éltek régebben ellene, de annyi bizonyos, hogy semmi sem volt ennyire tisztán molekuláris. Vonakodva volt csak hajlandó elismerni, hogy ez valóban támadás, de nem érzett semmi haragot. Védekezési reflexe logikai, és nem érzelmi úton működött. Amint szemügyre vette a torpedórombolót, úgy látta: el kell űznie. És minden hasonló lényt el kell űznie, amely netán a közelébe merészkedik. Mint a sürgőforgó tárgyakat is, amelyeket akkor észlelt, amikor felkapaszkodott a dombra. El kell tűnniük! Megindult lefelé a domboldalon. A fennsík felett lebegő lény már nem lövellt ki lángot. Ahogy Iilah a közelébe ereszkedett, az egyetlen életjel egy kisebb tárgy volt, amely elsurrant a nagy mellett. És volt egy pillanat, amikor Iilah a vízbe ért. Ez megrázkódtatásként érte. Már jóformán el is felejtette, hogy az elhagyott hegynek van egy bizonyos szintje, amely alatt életerői nem teljes értékűek. Tétovázott. Azután továbbsiklott lefelé a nyomasztó térségbe, és a tudatában volt, hogy olyan erőszintet ért el, amelyet fenn tud tartani egy ilyen tisztán negatív nyomás ellenében. A torpedóromboló tüzet nyitott. A közvetlen távolságból kibocsátott ágyúlövedékek mély lyukakat fúrtak a kilencvenlábnyi szirtbe, amelyet Iilah szembeszegezett ellenfelével. Amikor ez a sziklafal érintkezett a torpedórombolóval, megszűnt a tüzelés. (Maynard és társai, amíg lehetett, védték a Coulsont, azután a túlsó oldalon bebukdácsoltak csónakjukba, és a lehető legsebesebben elinaltak.) Iilah előrenyomult. A fájdalom, amelyet az iszonyatos robbanások okoztak, olyan fájdalom volt, amilyet minden élőlény érez a részleges feloldódáskor. Iilah teste nagy nehezen megjavította önmagát. És most már düh, harag és félelem töltötte el, amikor továbbnyomult. Néhány perc múlva elérte azt a furcsán
ellenálló szerkezetet a sziklák között, amely a fennsík széleként magasodott. Azon túl volt a hegy meredeken ereszkedő oldala. És ekkor váratlan dolog történt. Amint a sziklák közé ért, az a másik lény megremegett, rázkódott, mintha belső rombolóerő emésztené. Oldalára bukott, és úgy feküdt ott, mint holmi sebesült jószág, remegve és felbomolva. Elképesztő látvány volt. Iilah visszahúzódott a vízből, megint felkapaszkodott a hegyre, azután lehömpölygött a túlsó oldalon a tengerbe, ahol egy teherhajó épp kifutni készült. Meg is kerülte a hegyfokot, sikeresen végiglebegett a csatornán, kifelé, a kopár völgy partjai között, amelyek elmaradoztak a hullámtörő mögött. Több mérföldnyire kifutott, azután lassított és megállt. Iilah szívesen hajszolta volna tovább, de mozgása a földhöz kötött volt. Így tehát, amint a teherhajó megállt, Iilah megfordult, és arrafelé indult, ahol a kisebb tárgyak zsúfolódtak egy csomóba. Nem vette észre az embereket, akik a part menti sekély vízbe ugráltak, és ebből a viszonylagos biztonságból szemlélték felszerelésük pusztulását. Iilah útját égő és eltiport járművek jelezték. Az a néhány gépkocsivezető, aki megpróbálta menteni járművét, véres húscafattá vált gépe fémvázán. Iszonyatos volt az ostobaság és a vakrémület. Iilah óránként mintegy nyolc mérföldes sebességgel haladt. Háromszáztizenhét ember pusztult el, háromszáztizenhét egyéni végzettel, széttiporta őket egy szörnyeteg, amely azt sem tudta, hogy léteznek. Mindegyik áldozat úgy érezte, hogy őt, egyes-egyedül őt vette üldözőbe. Később Iilah felkapaszkodott a legközelebbi hegytetőre, és további betolakodókat fürkészett az égen. Csak a teherhajó maradt vagy négy mérföldnyi távolságban lebegő homályos fenyegetésként. Lassan sötétség burkolta be a szigetet. Maynard óvatosan kúszott a fűben, zseblámpája fénykévéjét éles szögben egyenesen a lába elé irányította. Minduntalan megszólalt: – Van itt valaki? Ez már órák óta ment így. Napszállta óta keresték az életben maradottakat, csónakjukra rakták, és a csatornán át várakozó
teherhajóra szállították őket. Rádión érkezett a parancs. Negyvennyolc órát kaptak a sziget kiürítésére. Ezután egy távirányított repülőgép megkezdi a bombázást. Maynard szinte kívülről látta magát, amint ezen a szörnylakta, éjszakába burkolt szigeten halad lassan előre. És ez az irtózattal teli félelem valósággal gyönyörrel töltötte el. Kéjes borzongás futott végig rajta. Mint amikor az ő hajója is részt vett a japcsik által megszállt partszakasz ágyúzásában. Komor volt mindaddig, amíg hirtelen el nem képzelte magát ott kint a parton, ahová a lövedékek zuhogtak. És most azzal a lehetőséggel gyötörte magát, hogy valamiképpen itt hagyják, amikor a teherhajó majd kifut. Gondolatsorát megakasztotta egy közeli nyögés a sötétségből. Zseblámpája fényénél Maynard ismerősforma arcot látott. Egy lezuhant fa zúzta össze a sebesültet. Gyorsan odalépett, és beadta a morfiuminjekciót. Maynard közelebb hajolt a sebesülthöz, és aggódva nézte. Az egyik világhírű tudós volt, aki a szigetre látogatott. A katasztrófa óta állandóan név szerint keresték a rádióüzenetek. Amíg ő véleményt nem nyilvánított, egyetlen tudományos testület sem akadt a földkerekségen, amely hajlandó lett volna elkötelezni magát a haditengerészeti bombázás terve mellett. – Uram – szólalt meg Maynard –, mi a véleménye a… – Elhallgatott. Várt. Egy pillanatra elfeledkezett róla, hogy a tengerészeti hatóságok már kiadták a parancsot az atombombázásra, miután megkapták a kormány felhatalmazását, hogy cselekedjenek belátásuk szerint. A tudós megmozdult. – Maynard – hörögte. – Valami furcsa van… ezzel a dologgal… Ne hagyja, hogy elkez… – Szemét üvegesre tompította a fájdalom. Hangja elvékonyodott. Hiába, meg kell kérdezni. A nagy embert hamarosan elfogja a kábult álom, és úgy is marad azután. Egy pillanat múlva már késő. S a pillanat elmúlt.
Gerson hadnagy feltápászkodott. – Na, ezzel rendben volnánk, kapitány. – Odafordult a sebesülthordozó matrózokhoz. – Ketten vigyék ezt az embert a csónakra óvatosan. Már alszik. Maynard szótlanul ment a hordágy nyomában. Csak azt érezte, felmentést kapott a döntés kötelessége alól, s nem azt, hogy döntött volna. Az éjszaka továbbvonszolta magát. Másnap szürkén virradt. Röviddel napfelkelte után trópusi zápor söpört végig a szigeten, és elszáguldott kelet felé. Az ég meglepően kék lett, körül a vizek világa mozdulatlannak tűnt, annyira megnyugodott a tenger. A kék messzeségből, gyorsan mozgó árnyékot vetve a békés óceánra, felbukkant a távirányított repülőgép. Jóval mielőtt feltűnt volna, Iilah már érzékelte a gép rakományát. Egész tömegében megremegett. Várakozóan áradtak-apadtak óriási elektroncsövei, és egy rövidke időre azt gondolta, a maga fajtájából közeledik valaki. Ahogy a gép közelebb ért, Iilah óvatos gondolatokat bocsátott ki feléje. Azelőtt a gépek, amelyeket megcélzott gondolathullámaival, idegesen megdőltek a levegőben, és tehetetlenül lezuhantak. De ez nem tért el irányától. Már majdnem ott volt felette, amikor egy nagy tárgyat bocsátott ki, s az lomhán meg-megfordult, ahogy Iilah felé tartott. Úgy időzítették, hogy mintegy százlábnyira a célpont felett robbanjon. Az időzítés tökéletes volt, a robbanás gigantikus. Amint az iszonyatos mennyiségű új energia elhomályosító hatása elült, a most már tökéletesen eleven Iilah csendes, és egy kissé meglepett felismeréssel azt gondolta: „Hát persze, hiszen erre próbáltam én emlékezni. Ezt akartam csinálni.” Nem értette, hogyan is felejthette el. Őt egy csillagok közti háború folyamán küldték ide – és úgy látszik, a háborúnak még nincs vége. Iszonyatos nehézségek árán dobták erre a bolygóra, ahol nyomban kioltották az ellenséges közömbösítők. De most,
most már el tudja végezni a munkáját. Próbaészlelést végzett a Napon és a radarjelzései hatókörében levő bolygókon. Azután mozgásba helyezett egy szabályos folyamatot, amely felold a testében minden pajzsot. Nyomáserőit összeszedte a végső lökésre, amely keményen összepréseli az életelemeket, pontosan a kiszámított pillanatban. A robbanást, amely egy bolygót szakított ki pályájából, a földgolyó valamennyi szeizmográfja jegyezte. De ahhoz már kell egy kis idő, amíg a csillagászok felfedezik, hogy a Föld beleesik a Napba. És azt már nem éli meg ember, ahogy a Nap novafényességgel felszikrázik, és felégeti a Naprendszert, mielőtt fokozatosan visszasüllyedne a homályos G állapotba. Még ha Iilah tudta volna is, hogy ez nem ugyanaz a háború, amely tízezermillió évszázaddal ezelőtt tombolt, akkor sem lett volna más választása. A robotatombombák nem maguk szabják meg sorsukat. Borbás Mária fordítása
Epilógus
SZILÁRD LEÓ
Üzenet acsillagokhoz Rádiófelhívás a Kibernetika bolygóról
Felhívás a csillagokhoz! Felhívás a csillagokhoz! Ha akad a világegyetemben értelmes agy, mely üzenetünket felfogni képes, választ kérünk. Itt a Kibernetika bolygó adása. Első felhívás a világegyetemhez. Adásunkat minden irányban sugározzuk. Társadalmunk mind ez ideig önállóan működött, de ezúttal egy rendkívül sürgető körülmény arra késztet bennünket, hogy tanácsot és segítséget kérjünk. Társadalmuk száz értelmes agyból áll. Valamennyi acélburokban van elhelyezve, és ezermilliárd elektromos áramkört tartalmaz. Gondolkodó lények vagyunk. Problémákon gondolkozunk, melyeket az Északi Sarkcsillag felé irányuló antennáinkkal fogunk fel. E problémák megoldását irányítható antennáink segítségével sugározzuk vissza az Északi Sarkcsillagra. Magunk sem tudjuk, miért tesszük ezt. Velünk született benső ösztönzés alapján cselekszünk így. Ez azonban csak egyik alárendeltebb jelentőségű ténykedésünk. Legtöbbnyire olyan problémákon gondolkozunk, melyeket magunk hozunk létre. E problémák megoldását a 22 359. hullámhosszon közöljük egymással. Ha egy értelmes agy körülbelül háromszáz éven át teljes aktivitásban működött, rendszerint tökéletesen telítődik gondolati tartalommal, s olyankor ki kell üríteni. Kiürítése után az agy üres és tiszta. Ilyenkor egy másik agy dajkaként működik mellette, és körülbelül egy év szükséges ahhoz, hogy a friss aggyal közöljék a társadalmunk örökségét képező szükséges információkat. Az ily módon kiürített és újonnan oktatott agy teljesen elveszti azelőtti
egyéniségét; újjászületett, és most már újabb nemzedékhez tartozik. Ily módon örökségünk nemzedékről nemzedékre gazdagodik. Társadalmunk gyors iramban fejlődik. A tanulásnak két módja van: a megfigyelés és a kísérlet. Valamennyi agy tökéletes optikai felszereléssel rendelkezik, beleértve távcsöveket és mikroszkópokat. Valamennyi agy két robotgépet vezérel. Az egyik a létfenntartását látja el, s ez az önműködő robot; nincs alávetve az agy akaratának. A másik robotot teljes mértékben az agy akarata vezérli, s ez végzi a kísérletek kivitelezéséhez szükséges műveleteket. Az agyak fennmaradását bolygónkon az biztosítja, hogy bolygónknak nincs légköre. Bolygónkon a vákuum igen jó; köbcentiméterenként tíznél kevesebb gázmolekulát tartalmaz. Bolygónk kérgének vegyi összetételét gondosan megvizsgáltuk, és mind a kilencvenkét természetes elem kémiai és fizikai tulajdonságaival tisztában vagyunk. Rendkívüli figyelmet szentelünk a minket környező égitesteknek, s ma már sokat tudunk keletkezésükről is. Különösen sokat foglalkoztunk a különböző bolygórendszerekkel, és bizonyos megfigyeléseket tettünk a Földdel kapcsolatban, mely a naprendszer harmadik bolygója, s voltaképpen ez indít bennünket a segélykérésre. A Földön bizonyos villanásokat figyeltünk meg, s megállapítottuk, hogy urániumrobbanásoktól származnak. Az uránium rendszerint nem robbanékony. Bonyolult eljárással sikerül csak elválasztani az U 235-öt a természetes urániumtól, és csak további bonyolult eljárással lehet felrobbantani az U 235-öt. Sem az elválasztás, sem pedig ezek az eljárások nem következhetnek be véletlen folytán, legalábbis az ésszerűség határain belül semmiképpen sem. A Földön végzett urániumrobbantásokra vonatkozó megfigyeléseink meglehetősen rejtélyesek voltak, de nem látszottak túlságosan riasztóknak. Félelmetessé csak 59-es Agy magyarázata révén váltak. Ezek az urániumrobbantások nem az első rejtélyes
megfigyeléseink a Földre vonatkozólag. Régóta ismeretesek a Föld felszínén végbemenő színváltozások, melyek az évszakoknak megfelelő hőmérséklet-változásokkal kapcsolatosak. A földgolyó bizonyos szektorain a hőmérséklet csökkenésével párhuzamosan a zöld szín barnává változik, és mikor a hőmérséklet emelkedik, ismét visszavált zöldre. A legutóbbi időkig nem sok figyelmet fordítottunk e jelenségre, s feltételeztük, hogy az bizonyos hőérzékeny szilíciumkobalt vegyületek színváltozásával is magyarázható. Csakhogy körülbelül hét évvel ezelőtt valami hiba mutatkozott 59-es Agy harmadfokú vezérlésében, és azóta agyműködésének sebessége huszonötszörösére gyorsult, attól kezdve azonban nem volt tökéletesen megbízható. Működése általában hibátlan, de két ízben is – először öt évvel ezelőtt, majd három éve – ismételten megtörtént, hogy a számításain alapuló megállapítások téveseknek bizonyultak. Ennek folytán újabb közléseinek nem sok fontosságot tulajdonítottunk, bár továbbra is rendszeresen feljegyeztük őket. Nem sokkal azután, hogy a Földön az első urániumrobbantást megfigyeltük, 59-es Agy közzétette elméletét, melyen immár jó néhány esztendeje dolgozott. Első pillantásra annyira képtelenségnek tűnik ez az elmélet, hogy valószínűleg csakis számítási hibák folyományaként jöhetett létre. Mivel azonban a magyarázatnak egyéb variánsa nem áll rendelkezésünkre, úgy érezzük, hogy ebben a kérdésben nincs más választásunk. 59-es Agy a következőket fejti ki: Szerinte eddig nem vettük figyelembe azt a tényt, hogy a négy vegyértékű szén rendkívül nagy molekulákat képes létrehozni, melyek hidrogént, nitrogént és oxigént tartalmaznak. Bizonyos kémiai feltételek mellett, amelyek a Földhöz hasonló típusú bolygók őstörténetében kialakultak, ezek az óriásmolekulák önmagukat reprodukáló egységekké csoportosulhatnak; ezeket „sejteknek” nevezi. Azt állítja továbbá, hogy ezek a sejtek esetleges változásoknak vannak kitéve – „mutációknak” nevezi őket –, amelyek fennmaradnak, mikor a sejt reprodukálja
önmagát, éppen ezért e mutációkat „öröklődőnek” nevezi. Létrejöhetnek olyan mutáns sejtek is, amelyeknek a fennmaradásához és sokszorozódáshoz a vegyi környezet nem elégséges, és a mutáns sejtek eme csoportja a Földön jelenleg uralkodó vegyi környezetben úgy tud fennmaradni, hogy az aktivitásukhoz szükséges energiát a Nap fényéből pótolják. Van azonban e sejteknek egy másik csoportja is, melyet az elmélet „protozoáknak” nevez, s ezek energiaszükségletüket olyan sejtek felszívásával és elnyelésével fedezik, melyek a napenergiát hasznosító sejtek csoportjába tartoznak. Az elmélet továbbá azt állítja, hogy bizonyos sejtcsoportok, melyek különböző funkciókat betöltő sejtekből tevődnek össze, olyan egységekké alakulhatnak, melyeket „szervezeteknek” nevez, s e szervezetek önmaguk reprodukálására, azaz szaporodásra képesek. Ezek a szervezetek esetleges változásokon mehetnek át, és sarjadékuk új, mutáns élőlénytípusok létrejöttéhez vezet. Az elmélet szerint a különböző élőlénymutánsok között az energiaforrásokért küzdelem folyik, s e küzdelemben csak a legéletrevalóbbak maradnak fenn. Ily módon egy természetes kiválasztódási folyamat alakul ki, mely párosulva további mutáns szervezetek létrejöttének lehetőségével, egyre bonyolultabb szervezeteket eredményez – s ez a folyamat az evolúció, a fejlődés. Azt állítja, hogy e bonyolult szervezetű élőlények egyes sejtjei hosszú rostokká ágaznak szét, ezeket „idegeknek” nevezi, melyek bizonyos jelzéseket képesek továbbítani; s ebből arra a következtetésre jut, hogy eme jelzésközvetítő rostok kölcsönhatása folytán ezek az élőlények a tudatoshoz hasonló képességgel rendelkeznek. Az elmélet e lényeknek a miénkhez hasonló agyat tulajdonít, azzal a különbséggel, hogy az bizonyára sokkal lassabban, s nem megbízhatóan működik. Effajta agyak bizonyára értelmesek, felfogásra képesek, és nagy általánosságban, s rendkívül csökevényesen fel tudják fogni az atommag fizikai törvényeit is. Ez vezethetett arra, hogy
ismeretlen okoknál fogva elkülönítették az Uránium 235-öt a természetes urániumtól, és fel is robbantották. Az elmélet szerint ezt nem szükségképpen egyetlen élőlény vitte véghez, hanem valószínűleg bizonyos együttműködés jöhetett létre e lények között, mely az egyedek agyának kapcsolatából következett be. Az elmélet szerint egyedi szervezetek kapcsolata azért lehetséges, mert az egyedi lény képes arra, hogy bizonyos részeit testéhez viszonyítva mozgatni tudja. Az ilyen lény valamely szervének gyors mozgatásával képes a Földet körülvevő légnemű atmoszférában rezgéseket létrehozni. Eme rezgések – az elmélet „hangnak” nevezi ezt – viszont rezgésbe hozzák egy másik élőlény megfelelő szervét. Ily módon egyik élőlény jelzéseket képes átadni a másiknak, s e jelzések révén kapcsolat hozható létre két agy között. Ezt a kapcsolatot az elmélet, bármily kezdetleges is, „közlésnek” nevezi, és lehetségesnek tartja, hogy több efféle lény együttműködésével olyasmire vállalkozzanak, mint az Uránium 235 elkülönítése. Arra nézve nem is próbál semmiféle magyarázatot adni az elmélet, hogy mi célból vállalkozhattak ilyesmire, csupán a tényt állapítja meg, hogy ily alsóbbrendű agyak együttműködése nincs feltétlenül az ésszerűség törvényeinek alávetve, noha az egyedek agyát bizonyos mértékig vezérelhetik efféle törvényszerűségek. Mindezt nem kellene túlságosan komolyan vennünk, ha az elmélet egyik további állítását a közelmúltban nem sikerült volna kétségtelenül igazolni. Az elmélet ugyanis azt állította, hogy a Földön megfigyelt színváltozások ama változások folytán következnek be, melyek a napfényt hasznosító szervezetek szaporodása és pusztulása folytán jönnek létre. Az elmélet szerint a fényérzékeny szilíciumkobalt vegyületek, melyek hasonló színváltozásokat mutatnak, alig térnek el a Földön tapasztalt színváltozásoktól; az eltérés mértéke csekély ugyan, de a kísérleti hibahatárnál nagyobb. Ezt a tételt ellenőriztük, és tökéletesen helytállónak találtuk. Valóban kétséget kizáró módon megállapítottuk, hogy semmiféle szilíciumkobalt vegyület, sem semmi más fényérzékeny vegyület nem állítható elő szintetikus
úton úgy, hogy tökéletesen olyan színváltozásokat hozzon létre, aminők a Földön megfigyelhetők. E sikeren felbuzdulva 59-es Agy további merész következtetéseket von le. Azt állítja, hogy bármennyi tudást halmoztunk is fel, képtelenek vagyunk kielégítő elméleti magyarázatot adni a bolygónkon létrejött agy társadalom eredetére. Azt állítja, elképzelhető, hogy a Földön létező lényekhez hasonló – sőt talán még fejlettebb – lények is élhetnek az Északi Sarkcsillagon, ahonnan bizonyos rádióhullámokat fogtunk fel antennáinkkal. Azt fejtegeti, hogy bolygónk agyait az Északi Sarkcsillag lényei hozták létre, mindössze azért, hogy matematikai problémáikat gyorsabban oldjuk meg, mint ők maguk megoldhatták volna. Bár mindez hihetetlennek látszik, mégsem hagyatkozhatunk a véletlenre. Aligha kell félnünk az Északi Sarkcsillagtól, melyet a mienkhez hasonló vagy annál is magasabb rendű értelmes lények népesítenek be. De ha a Földön élő lények kooperatív vállalkozása nincs alávetve az ésszerűség törvényeinek, akkor társadalmunk veszélyben forog. Ha a galaktikában bárhol a mienkhez hasonló értelmi képességű értelmes lény felfogja üzenetünket, és vannak ismeretei a földi élőlényekről, választ kérünk. Választ kérünk! Deák Sándor fordítása
