A Szenvedelmes kertész-Capek

A

SZENVEDELMES

KERTÉSZ

ILLUSZTRÁLTA JOZEF ~APEK FORDfTOTTA MAYER JUDIT

A mű eredeti clme: Záhradnfküv rok Ceskoslovenskyspisovatel, Praha, 1969

Szakmailag ellenőrizte Muraközy Tamás Szerkeszterte Lelkes Lajos

~ Madách, Könyv-és Lapkiadó n. V., Bratislava, 1971 IIIustrations © Alena Dostálová, 1971 Translation © Mayer Judit, 1971

A kerttelepítésnek többféle-~módja is van. A legjobb mégis, ha az ember erre a munkára kertészt fogad. A kertész eljön, s elültet a földbe holmi pálcikákat, vesszőket, seprűket, amelyekről azt állítja, hogy juharfák, galagonyacserjék és orgonabokrok, magas törzsű és közepes törzsű gyümölcsfák és másfajta növények. Aztán nekilát a földnek, felássa, majd ledöngöli, salakból kerti utakat épít, imitt-amott bedugdos a földbe egy-két hervadt levelet, és kijelenti, hogy azok évelő növények. A jövendő gyepágyat beveti fűmaggal, s közben angol perjét, fehér tippant, ecsetpázsitot, taréjos cincort meg komócsint emleget. Azzal odább áll. Ott hagyja a kertet olyan barnán és kopáran, mint amilyen a világ teremtésének első napján lehetett, csak annyit köt az ember lelkére, hogy a földet minden áldott nap gondosan öntözze, s ha majd kisarjadt a fű, hordasson homokot az utakra. Hát jó. ••••• ---.-".--..••• ".

"""

"...,.,..

fl'

A'

r ~ '",.....

,.."" ,-..

~ ~ Képszerkesztő Kop6cs Tibor. Műszaki szerkesztő Král Péterné A védőborító Szab6 Árpád munkája Nyomta a Svomos! Könyvnyomda, Bratislava, könyvnyomással Szerzői ívek száma 5,63 (4,00 szöveg + 1,63 illusztráció) Kiad6i ívek száma 5,79 !o 000 példány, SÚKK 293/1-1971

"""

r"... /"

."""- -.... ,...... • .•

""

.,..ft:,,. •..

-

;e.~.A

"'"

Az ember hajlandó azt hinni, hogy a kert öntözése gyerekjáték, kivált ha van hozzá tömlő. Hamarosan kiderül, hogy a tömlő szerfelett alattomos és veszedelmes jószág, amíg valamennyire meg nem szelídítik. Összetekeredik, ugrál, felpattan, töméntelen vizet ereszt maga alá, s élvezett el dagonyázik a maga teremtette iszapos pocsolyában. A következő percben pedig ráveti magát az öntözni szándékozó emberre, s rácsavarodik a lábára. Rá kell taposni, de erre felágaskodik, s az ember dereka és nyaka köré fonódik. S miközben a szerencsétlen áldozat birkózik vele, mint valami tigriskígyóval, a szörnyeteg felfelé fordítja sárgaréz pofáját, hatalmas sugárban zúdítja a vizet az ablakokra, s eláztatj a a frissen felaggatott függönyöket. Erélyesen nyakon kell csípni, s amennyire csak lehet, kinyújtani, erre a bestia a kíntól felbőszülve nem a száján permetezi a vizet, hanem a felszállócsapból meg valahonnan a teste közepe tájáról. Első ízben okvetlenül három személy szükséges hozzá, hogy valahogyan megfékezzék, de ezek valamennyien nyakig sárosan és csuromvizesen hagyják el a küzdőteret. Maga a kert pedig egy-két helyen ugyan csupa sár meg tócsa, de másutt cserepes a szárazságtól, és szomjasan epekedik vízért. Ha az ember naponta öntöz, két hét elteltével kibújik a fű helyett a gyom. A természet egyik csodálatos titka: miért kel ki a legjobb fűmagból a legbujábban tenyésző, legbozontosabb gaz? Talán gyommagot kellene vetni, hogy takaros, szép pázsit sarjadjon belőle? Három hét elteltével a gyep ágyat sűrűn ellepi mindenféle szúrós gizgaz meg holmi kúszó vagy egy láb mélyen gyökerező istencsapása. Ha ki akarjuk tépni, elszakad mindjárt a gyökérnyaknál, vagy a gyökérrel együtt ki-

rántunk egy jókora rögöt. Ez már egyszer így van: minél semmirekellőbb bitang, annál életrevalóbb. Időközben v2J.ami titokzatos átlényegüléssel megváltozott a kerti utakra szórt salak: a világ legtapadósabb, legkenődőbb agyagos sara lett belőle. De azért csak ki kell irtani a gyomot a gyepből: gyomlálsz, kertész, gyomlálsz, s lábad nyomán a jövendő gyep kopár barna földdé válik, olyanná, amilyen az első napon volt a világ teremtésekor. Csak két-három. helyen bújik elő egy kis zöld penészféle, csak szinte leheletnyi, egészen gyér, piheszerű valami - semmi kétség, ez a fű! Lábujjhegyen járkálsz körülötte, s elhessegeted közeléből a verebeket, s míg folyvást a földre meregeted a két szemed, a köszméte- és a ribiszkebokrokon, még mielőtt felocsúdnál, kihajtottak az első levelek. Hiába, a tavaszt nem lehet szemmel tartani. Kezded más szemmel nézni a dolgokat: ha esik, a kertet öntözi az eső, mondod. Süt a nap? Nem csak úgy süt ám, hanem. a kertedre süt. S ha leszállt az éj, annak örülsz, hogy a kerted pihen. S egy nap majd arra ébredsz, hogy a kert zöld színben pompázik, a magasra nőtt füvön ragyognak a harmatcseppek, a rózsafák sűrű koronájából barnásvörösen kandikálnak ki a bimbók, a fák megöregedtek, terebélyesek és árnyasak lettek, dús lombkoronájuk hűvösében korhadás illata érzik. Már nem gondolsz vissza azokra a napokra, amikor a kert egy darab silány, kopár, barna föld volt, nem gondolsz az első gyep bátortalanul sarjadó pihéire, az első gyatra rügyfakadásra, annak az akkor csupa föld kertnek, amely most már valóban kert, hajdani szegényes és megindító szépségére. i' Jó, jó, de most öntözzünk, gyomláljunk, és szedjük ki a földből a követ.

A számos közkeletű elképzelés ellenére a kertész nem magról terem, nem is hajtásból, hagymából, gumóból, levéldugványból fejlődik, hanem a tapasztalatok, a környezet és a -természeti vi.';zonyok alakítják ki. Gyerekkoromban ellenséges, sőt némileg kárörvendő érzések fűztek apám kertjéhez, mert nem volt szabad az ágyásokra lépnem és éretlen gyümölcsöt szednem. Ilyenformán lehetett ez Ádámmal is az édenkertben: tilos volt az ágyásokon taposnia, és nem téphetett gyümölcsöt a Tudás Fájáról, mivelhogy az még éretlen volt. Csakhogy Ádám - akárcsak mi, gyerekek - szakított az éretlen gyümölcsből, s emiatt kiűzetett a Paradicsomból. Azóta is éretlen, és mindörökre éretlen marad a Tudás Fájának gyümölcse. Ifjúsága virágjában azt hiszi az ember, az a virág, amit a gomblyukában hord, vagy a leányoknak ajándékoz. Nem tudja igazán felfogni, hogy a virág olyan valami, ami áttelel, amit kapálnak, trágyáz nak, öntöznek, átültetnek, dugványoznak, nyesnek, kötöznek, gyomlálnak, tisztogatnak a gombáktóI, az elszáradt levelektől, tetvektől és lisztharmattól. A fiatal ember pedig ahelyett, hogy menne felásni a kerti ágyásokat, lányok után futkos, kielégíti becsvágyát, habzsolja az élet gyümölcseit, amelyekben semmi érdeme. És egyáltalán teljesen destruktívan viselkedik. Bizonyos érettségre, hogy úgy mondjam, meglett korra van szükség ahhoz, hogy az emberből amatőr kertész lehessen. Persze, ezen kívül kert is kell hozzá. Rendszerint hivatásos kertész re bízzuk a művelést, s úgy képzeljük, hogy majd munka után kijárunk a kertbe, gyönyörködünk a virágokban, és hallgatjuk a madarak csicsergését. De egy napon magunk ültetünk el egy növényt. .. Velem is így esett: egy kövirózsá t ültettem el. Sekkor

egy kis horzsoláson át, vagy az ég tudja, hogyan, tán egy csipetnyi föld került a testbe, s mérgezést vagy gyulladást okozott? Röviden: az emberből lelkes kertész válik. Fogva marad a róka, ha csak a fél lába szorult is a csapdába. Néha meg a szomszédokfertőzik meg az embert kertészséggel. Látom például, milyen szépen virít a szomszédban aszurokszegfű, s azt mondom magamban: A kutyfáját! Miért ne viríthatna nálam is? Még csak az kéne, hogy az enyém ne legyen szebb! E kezdeti tünetek után a kertész mind mélyebbre süllyed ebbe a hirtelen fellángolt, további sikerektől táplált és további kudarcok fűtötte szenvedélybe. Feltámad benne a gyűjtőszenvedély, s arra ösztökéli, hogy szinte ábécérendben - az Achilleától kezdve a zsályáig mindent ültessen. Később kifejlődik benne a szenvedélyes specialista, s az addig beszámítható, józan ítéletű emberből fanatikus rózsakertész, esetleg esküdt georgínatermesztő lesz, vagy másféle rögeszme szállja meg. Ismét mások a művészszenvedély áldozatául esnek, és szüntelenül átrendezgetik, változtatják, alakitják a kertjüket, komponálják aszineket, átesoportosítják a növényeket, és valami alkotó nyugtalanságtól űzve mindent összevissza cserélgetnek, ami a kertjükben él és tenyészik. Senki azt ne higgye, hogy az igazi kertészkedés bukolikus, meditatív tevékenység. Csillapíthatatlan szenvedély az is, mint minden, amibe egy komoly ember belefog. No most még elmondom, miről ismerni meg az igazi kertészt. - Nézzen el egyszer hozzám - mondja -, szeretném megmutatni a kertemet. - Az ember elmegy, hogy kedvére tegyen, s ott találja a házigazdát valahol a kertben, az évelő virágok közt motoz, de csak a hátsó része látszik. - Jövök már - szól hátra a válla

fölött -, csak még elü1tetem ezt itt, ni. - Sose zavartassa magát - nyugtat juk meg nyájasan. Egy idő múlva nyilván már elültette, amit akart, egyszóval feláll, összemaszatolja a látogató kezét, és vendégszeretettől sugárzó arccal szól: - No, jöjjön, nézzen csak körül, kicsi ugyan a kert, de ... egy pillanat - szakítja magát félbe, és lehajol az ágyás fölé, hogy kigyomláljon néhány szál füvet. - Jöjjön, mutatok egy Dianthus musalaet, az ám! Az ördögbe is, itt nem porhanyítottam meg a talajt! - mondja, s legott elkezdi túmi a földet. Negyedóra múltán ismét felegyenesedik. - Igaz is _ szólal meg -, azt a harangvirágot, a Campanula wilsonaet akartam megmutatni. Az a legszebb harangvirág, amit ... ejnye, oda kell kötöznöm ezt a Delphiniumot. - Mikor ezzel is elkészült, észbe kap: - Teringettét, ön ugye, azt az Erodiumot szeretné látni. Máris - dünnyőgi -, csak még átrakom ezt az Astert, itt nincs elég helye szegénynek. - S a látogató lábujjhegyen eloson, otthagyván a kertészt hátsó felével felfelé az évelő virágai közt. Mikor újra találkoznak, így szól a kertész: - E 1 kell jön n i e hozzám, egy Pemet rózsatövem virágzik, hát olyat még nem látott! Eljön, ugye? De biztosan ám! Jól van, menjünk el hát hozzá, nézzük meg, hogyan telik az efféle megszállottak esztendeje.

A kertész januárban sem tétIenkedhet mondják a kertészeti kézikönyvek. Bizonyára így igaz, mert januárban a kertész főként az időjárással bajlódik, de még inkább aggodalmaskodik. Az időjárással olyan furán áll a dolog. Mindig van vele valami baj. Az időjárás állandóan rakoncátIankodik, túloz, hol az egyik, hol a masik végletbe esik. A hőmérséklet soha nem egyezik a százéves átlaggal: vagy öt fokkal alatta, vagy öt fokkal fölötte van. A csapadék vagy tíz milliméterrel meghaladja a normálisat, vagy hússzal alatta marad; ha nincs túlságos szára4ság, akkor biztosan túlon túl sok a nedvesség. Azoknak, akiknek egyébként semmi közük hozzá, ezer okuk van az időjárást szidni. Hát még a kertésznek! Kevés hó esett? Teljes joggal dohog, hogy az sehová nem elég. Sok a hó? Attól tart, hogy súlya alatt letörnek a fenyők gyönge ágai. Ha nincs hó, a pusztító száraz fagyok miatt siránkozik, olvadás jön, akkor a hirtelen nekivaduló bolond szeleket átkozza. Ezeknek , az a gyalázatos szokásuk, hogy elhordják a fenyőgallyat meg a kert egyéb takaró anyagát, és tán még arra is képesek - a mennykő üssön beléjük -, hogy derékba törjenek egy-két csemetefát. Ha januárban netán kisüt a nap, a kertész a fejét fogja: a fás szárúakban idő előtt megindul a nedvkeringés ! Ha esik, az alpesi növényeiért reszket, ha nincs eső, bánatosan gondol a rododendronokra. Pedig nem is olyan nehéz a kertész kedvére tenni: megelégszik ő azzal, ha egész január folyamán nulla egész kilenc tized fok a hőmérséklet a fagypont alatt, százhuszonhét milliméter vastag a hóréteg (de

porhanyós és lehetőleg friss legyen a hó!), és az égbolt fel?ős, szél egyáltalán nem fúj, de ha mégis, akkor legfölJebb enyhe nyugati szelek járnak - így aztán minden a legnagyobb rendben lesz. De hát épp itt a bökkenő: miránk, kertészekre a kutya se hallgat, senki tőlünk meg nem kérdi, hogy s mint lenne jó. Olyan is aztán ez a világ! A kertész akkor a legboldogtalanabb, amikor beállnak a száraz fagyok. A föld csontkeménnyé válik, napról napra, éjszakáról éjszakára egyre mélyebben járja át a fagy. A kertész arra gondol, hogy a gyökerek megfagynak a dermedt, halott, kőkemény földben, a vesszők-

be, gallyakba mélyen belemar a jéghideg száraz szél, és a rügyek, amelyekbe a növény ősszel belerejtette minden kincsét, vacogva dideregnek. Ha tudná, hogy segít vele, a saját kabátjába öltöztetné a magyalbokrot, a borókára meg ráhúzná a nadrágját. És a többi? Kedves pontusi azáleám, neked az ingemet is odaadom, téged, tűzeső, akalapommal takarlak be, számodra, szépecske, már csak a harisnyám marad, érd be vele, szépen kérlek. Van néhány -ravasz módszer, amivel kifoghatunk az időjáráson, s elérhetjük a változását. Például amint elhatározom, hogy a legmelegebb holmimba öltözöm, rendszerint felmelegszik az idő. Ugyancsak beáll az olvadás, ha néhány jó barát megbeszéli, hogy sízni megy a hegyekbe. Vagy valaki cikket ir az újságba, s abban

a kegyetlen fagyról, a hidegtől kicsípett pirospozsgás arcokról, a korcsolyapályák táncos forgatagáról és hasonló jelenségekről számol be. Egészen biztosra vehető, hogy mihelyt a cikket kiszedték a nyomdában, rögtön beáll az olvadás, úgyhogy az emberek akkor olvassák . ' amikor már langyos eső csordogál, s a hőmérő nulla fölött nyolc fokot mutat. Az olvasó persze azt mondja, hogy az újság tele van hazugsággal és ámítással, hagyjanak hát neki békét az újságokkal. Ezzel szemben a ká· romkodás, siránkozás, átkozódás, perlekedés, fogvacogta tás és holmi fohászkodások nincsenek az időjárásra semmiféle hatással.

Ami a januári vegetációt illeti, legismertebbek belőle az 'úgynevezett jégvirágok. Elszaporodásuk feltétele, hogy a szoba levegője legalább valamennyire párás legyen, mert ha a levegő teljesen száraz, akkor az ablaküvegen egy árva fenyőgallyat sem lehet kinevel ni, nemhogy virágokat. Azonkívül az is szükséges, hogy az ablak egy helyen tökéletlenül záródjék; azon az oldalon, amerről a szél fúj, ott teremnek aztán a jégvirágok. Inkább a szegényember ablakát díszítik, mint a gazdagét, mert a gazdagok ablakai általában jobban zárnak. Botanikailag a jégvirágokat az jellemzi, hogy valójában nem virágok, hanem csak levelek, szirmok. Hasonlitanak az endívia salátához, a petrezselyemhez, a zellerlevélhez, továbbá a Cynarocephalae, Carduaceae, Dipsaceae, Acanthaceae, Umbelliferae és egyebek családjába tartozó különféle bogáncsokhoz. Összehasonlitásukra az alábbi fajok alkalmasak: a szamárbogáncs, a bábakalács, az aszat, az ördögszekér, a szamárkenyér, a közönséges bogáncs, a mácsonya,

a pórsáfrány, a medveköröm, vagyis akánt és még jó néhány más, tüskés, szárnyasan szeldelt, fogas, tenyeresen karéj os, hasogatott vagy kacúros levelű növény. Néha olyanok a jégvirágok, mint a páfrány vagy a pálma levele, máskor mint a borókaág, de igazi viráguk nincsen.

Tehát: "a kertész januárban sem tétlenkedhet" , amint - nyilván vigasztalásul - a kertészeti kézikönyvek állítják. Elsősorban úgymond a talajt lehet művelni, mert a fagy megporhanyítja. így hát a kertész mindjárt

újév napján kivonul a kertjébe, hogy megművelje a földet. Ásóval rugaszkodik neki, s hosszas erőlködés után sikerül az ásót beletörnie a gyémántkemény földbe. Kapával próbálkozik, s ha elég kitartó, bizonyosan ketté töri a kapanyelet. Csákányt ragad, s legalább annyit elér, hogy kifordítja a földből az ősszel elültetett tulipánhagymákat. Az egyetlen célravezető mód az volna, ha vésővel és kalapáccsal dolgozná meg a földet, de hát ez nagyon lassú eljárás, s az ember hamar beleun. Talán dinamittal is lehetne porhanyítani, lazítani a talajt, csakhogy a kertésznek általában nincs dinamit ja. Mit tehetünk hát? Bízzuk a dolgot az olvadásra. Lám, megjön az olvadás is! A kertész kivonul kertjébe, hogy megművelje a földet. Percek múlva haza is viheti, mert a felszínén megereszkedett talaj mind a cipőjére tapadt. De a kertész sugárzó arccal állítja, hogy már nyiladozik a föld. Addig nem tehet egyebet, mint hogy "előkészítő munkákat végez a következő idényre" . "A pincében száraz helyen készíts virágcserépbe való földet gondosan elkevert lombföldből, komposztból, érett marhatrágyából és egy kevés homokból." Remek! Csakhogy a pincében koksz meg szén van! Az asszonynépség mindenhova odatelepszik a maga ostoba háztartási szükségleteivel! De talán a hálószobában akadna hely egy takaros kis kupac humusz számára ... "Használjuk ki a telet a pergola, a lugas javítására." Nagyon helyes, de hát történetesen nincs sem pergalám, sem lugasom. ,,] anuárban is lehet gyep téglát lerakni." Csak hát volna hol, talán a padláson vagy az előszobában? "Ügyeljünk főként a növényház hőmérsékletére. " Hát én szívesen ügyelnék, de ha egyszer nincs

., ényh'aza m' . Ezekkel a kertészeti kézikönyvekkel noV igazán nem sokra megy az ember. . így hát: várunk, várunk! Magasságos é~, mlcs~da lenne .... h o~w' ho'nap is ez aJ'anuár! Csak már februar . kb? Hát lehet februárban valamit kezdem ~ ert en. Persze hogy, sőt már akár márciusb~n IS. S közben anélkül, hogy a kertész sejtené, v~gy ho~ valami érdeme volna benne, kibújtak a földboi az elso hóvirágok.

Van, aki azt mondja, hogy faszenet kell hozzá keverni, mások ezt ellenzik. Akadnak, akik egy kis sárga homokot javasolnak, mert azt mondják, abban vas van, de mások óva intenek ettől, épp azon egyszerű oknál fogva, hogy állítólag vasat tartalmaz. Ismét mások a tiszta folyami homokot ajánlgatják, megint mások kizárólag a tőzeget vagy csakis a fűrészport. Egyszóval a kerti magvak talajának előkészítése igen-igen titokzatos dolog, sőt varázslattal egybekötött szertartás. Mit kell a földhöz keverni? Márványport (de honnan szedjem?), hároméves tehéntrágyát (csak biztosan tudnám, hogy a tehén legyen-e hároméves, vagy a trágyát kell-e három évig érlelni), egy csipetnyi friss vakondtúrást, ócska vályogtégla porrá zú·zott törmelékét, elbai homokot (semmiképpen sem moldvait), hároméves melegágyi földet s talán még egy kis aranypáfrányból lett humuszt, aztán egy marék rögöt akasztott szűzleány sírjáról. Mindezt gondosan elkeverjük (a kertészeti szakkönyvek nem mondják meg, hogy újholdkor-e vagy holdtöltekor, szent Fülöp vagy szent Jakab éjszakáján), s mikor ezt a titokzatos földet beleszórjuk a virágcserepekbe (amelyeket előzőleg jól kiáztattunk három évig napon állott vízben, és az aljukra kifőzött cserépdarabot meg egy darabka faszenet teszünk - amit viszont más szerzők éppenséggel nem helyeselnek), szóval amikor mindezt elvégeztük, szem előtt tartva vagy száz homlokegyenest ellenkező utasítást, ami persze eléggé megnehezíti ezt a szertartást, hozzáláthatunk a dolog lényegéhez, mármint a magvak elvetéséhez. Ami a magvakat illeti: van, amelyik a tubákhoz ha-

sonlít, akad, amelyik olyan, mint a halvány, l~nszínű serke , és ismét mások fényes, feketésbarna labatlan . bolháknak látszanak. Némelyik mag lapos, mmt ~z érme, a másik gömbölydeden duzzadt, a harmadIk ékony mint a tű. Vannak szárnyas, tüskés, bolyhos, v , . ó ' csupasz és szőrös magvak, a~orák, ~mt, a cs tany, és pirinyók, mint a napsugarban tancolo ~orsze~. Tanúsíthatom, hogy minden faj más, és mmdegYIk csodálatos; az élet bonyolult. Ebből a bóbitás szörnyetegből alacsony növésű, száraz bogánc~ bújik elő, amabból a pirinyó sárgás serkéből pedIg hatalmas, kövér köldökfű. Mit tehetek? Egyszerűen hihetetlen! Na jó. Elvetettük a magot? Beállítottuk langyos vízbe a virágcserepeket, sletakartuk üveglappal? Eltakartuk a napfény elől az ablakot, és jól bezá:tu~, ~ogy a szo; bában előálljon a negyvenfokos melegagYI homerséklet. Jól van, most kezdődik minden palántanevelő nag~nagy, lázas tevékenysége, tudniillik a várakozás. ~ ereJtékben fürödve kabát mellény nélkül, lélegzet-vIssza, , ki fojtva hajol a cserepei fölé, s szinte a tekintetével húzza a csírahajtásokat a földből. . Az első nap: nem mutatkozik semmi. A palántanev:l~ éjjel álmatlanul hánykolódik az ágyán, nem gYOZI kivárni a reggelt. . . A második napon a titokzatos föld felszínén megJe.lenik' egy penész csomócska. A· palántanevelő örvendezIk: ez az élet első jele! Harmadnap előbújik egy hosszú fehér cérnaszál, s nő , rriintha csak húznák. A palántanevelő. csaknem hangosan ujjong, hogy itt van, ez az, s mmt a szeme fényét óvja az első palántáját. A negyedik napon, amikor a hajtás már elképesztő hosszúságúra nyúlt, aggodalom fogja el a palántane-

velőt, hogy hátha nem is hajtás az, hanem gyom. Hamarosan kiderül, hogy az aggodalom nem alaptalan. Az a bizonyos hosszú, vékony valami, ami elsőnek nő ki a virágcserépből, mindig gyom. Ez már alighanem a természet törvénye. Nos hát, úgy a nyolcadik napon, de néha még későbben, egy rejtélyes óvatIan pillanatban (mert azt még soha senki meg nem leste) egyszerre csak szép csendesen megnyílik a' föld, és megjelenik az első csírahajtás. Mindig azt hittem, hogy a növény a magból lefelé nő, mint a gyökér, vagy felfelé, mint a burgonyaszár. Kijelentem, hogy ez nem így van. Csaknem minden növény a maggal nő felfele, úgy emelve fején a magot, mint egy süveget. Képzeljük csak el, hogy a gyermek nő, növekszik, s közben a fején hordozza az anyját! Ez a természet csodája. S erre az atIétamutatványra csaknem minden csíra képes. Emeli a magot, egyre merészebb lendülettel, míg aztán egy napon csak úgy elengedi, vagy lerázza. S akkor ott áll csupaszon, gyámoltalanul, köpcösen vagy véznán, s felül két kis mulatságos levele van, s e közt a két levél közt látszik valami ... Hogy mi, azt még nem mondom meg, ott még nem tartunk. Csak két kis levél egy halavány száron, de az valami csodálatos, mennyi változata van, minden kis növényen más. Mit is akartam mondani? Tudom már, semmit, vagyis hát csak azt, hogy az élet jóval bonyolultabb, mint képzeljük.

Februárban a kertész folytatja a januári munkákat, nevezetesen annyiban, hogy főként az időjárással foglalatoskodik. Mert ha nem tudnák, a február veszedelmes időszak : a kertészt száraz faggyal, napsütéssel, nedvességgel, szárazsággal, szelekkel fenyegeti. Ez a legrövidebb hónap. Ez a vakarcs a hónapok sorában, ez a koraszülött szökőhónap egy cseppet sem megbízható, s szeszélyekben, alattomosságban túltesz vala-

.;

---

____

------..

o

mennyi hónapon;jó lesz vele vigyázni! Napközben előcsalogatja a fák, cserjék rügyeit, éjjel meg elperzseli őket, egyik kezével cirógat, a másikkal borsot tör az orrunk alá. A jó ég tudja, miért kell szökőévben azt az egy napot éppen ehhez a szeszélyes, nyavalyás, alamuszi, satnya, torzszülött hónaphoz toldani! Szökőévben a gyönyörű májust illenék egy nappal meghoszszabbítani, hogy harminckét napból álljon, úgy ám. Micsoda méltánytalan eljárás ez velünk, kertészekkel? További idénymunka februárban, hogy keressük a tavasz első jeleit. A kertész nem sokat ad az első bogárra vagy pillangóra, ezek megjelenésével csak az újságok szerint kezdődik a tavasz. Először is a kertész -egyáltalán nem lelkesedik holmi bogarakért, másodszor az első lepke rendszerint a tavalyról visszamaradt

utolsó. A tavasznak igazi első jelei, amelyek után a kertész áhítozik, sokkal csalhatatlanabbak. Ezek a következők: 1. A krókuszok, amelyek duzzadó, zömök csúcsa előbújik a fű közül; egy szép napon felrepednek (még soha senkinek nem sikerült kilesnie ezt a pillanatot), és csodálatosan szép zöld levelekből egy kis pamacsot növesztenek. Ez a tavasz első jele. Továbbá: 2. a kertészeti árjegyzékek, amelyeket a postás hoz. A kertész ugyan fejből tudja már az egészet (mint a~o?y az Iliász a Ménin aeide, thea ... szavakkal kezdodIk,

ezek az árjegyzékek az Acaena, Acantholimon, Acanthus, Achillea, Aconitum, Adenophora, Adonis stb. szavakkal kezdődnek; ezt minden kertész úgy fújja, mint az egyszeregyet), mégis figyelmesen átböngészi az Acaenától a Wahlenbergiáig vagy a Yuccáig, s közben kemény lelki tusát vív: mit is rendeljen még? 3. A tavasz további hírnöke a hóvirág. Először apró halványzöld dárdák állnak ki a földből, aztán ezek két kövér sziklevélre hasadnak, s már ott is a növény. Néha már február elején kihajt, s mondhatom, sem a győzelmi pálma, sem a Tudás Fája, sem a dicsőség borostyánja nem lehet szebb, mint a halványzöld száron csüngő finom fehér kis szirmok, amint imbolyognak a nyirkos szélben. 4. A szomszédok szintén a tavasz csalhatatlan hírnökei. Mihelyt ásóval, kapával, ollóval, rafiával, gyümölcsfakátránnyal és mindenféle műtrágyával felszerelve kivonulnak a kertbe, a tapasztalt kertész már tudja, hogy közeledik a tavasz. Felhúzza az ócska nadrágját, és maga is kiballag ásóval-kapával a kertbe, hogy a szomszédok is megtudják, közeledik a tavasz, s a kerítésen át közöljék egymással az örvendetes újságqt. Nyiladozik a föld, de még nincsen zöld hajtás; a föld még csak kopár, várakozó anyag. Ilyenkor még csak a trágyázás, ásás, rigolozás, azaz talajforgatás, no meg a talajlazítás és -keverés ideje érkezett el. Közben a kertész rájön, hogy a földje túlságosan nehéz, kötött vagy éppenséggel nagyon is homokos, esetleg túlságosan savanyú vagy igen száraz; egyszóval szenvedélyes vágy fogja el, hogy javítsa a talajt. Tudni kell, hogya talajjavításnak százféle eszköze van, de a boldogtalan kertész rendszerint egyikhez sem jut hozzá. Városon ugyanis egy kissé körülményes, hogy az ember otthon

a háznál tartson galamb trágyát, bükkfalombot, érett marhatrágyát, lehullott vakolatot, korhadt tő;t:eget, megülepedett gyepszintföldet, elmállott vakondtúrást, erdei humuszt, folyami homokot, mórföldet, halastavi iszapot, hangaföldet, faszenet, fahamut, őrölt csontot, szarulisztet, állott trágyalevet, lótrágyát, meszet, tőzegmohát, fatönkkorhadékot s más egyéb tápláló, talajporhanyító áldást, nem is beszélve a vagy húszféle nitrogénes, foszfátos, magnéziumos és más műtrágyáról. Vannak persze pillanatok, hogy a kertész szeretne foglalkozni mindezekkel a nemesítő anyagokkal, adalékokkal, trágyákkal, szívesen komposztálná, kavarná,

--op.

-

""c:

"

I

..•••••

forgatná valamennyit, sajnos azonban akkor nem maradn~ a kertjében hely a növényeknek. Ezért hát legalább úgy javítja a talajt, ahogy tudja: összeszedi otthon a tojáshéjat, elégeti az ebédről maradt csontot, gyűjti a lenyírt körmét, kisepri a kéményből a kormot, kikotorja a mosogatóból az edénysikáló homokot, az utcán botra szúrja a szép kövér lócitromot, s mindezt gondosan bedolgozza kertje földjébe, mert a felsoroltak mind talajlazító, meIeget fejlesztő, növénytápláló anyagok. Egyáltalán kétféle anyag van a világon: ami jó a földnek, és ami nem jó neki. A gyáva szemérem megakadályozza a kertészt abban, hogy összegyűjtse az utcán, amit a lovak elhullattak, de ahányszor meglát a kövezeten egy takaros rakás ganéjt, legalább felsóhajt, hogy micsoda lelketlen pazarlás folyik az istenáldásával. És ha az ember úgy elképzel egy jókora trágyadombot, ahogy ott áll a parasztporta udvarán!... Tudom, tudom, mindenféle porok kaphatók bádogdobozban, megvehetünk mindent, ami eszünkbe jut, mindenféle sót, kivonatot, salakot, lisztet, beolthatjuk a földet baktériumokkal, művelhetjük fehér köpenyben, mint egy egyetemi tanársegéd vagy gyógyszertári laboráns. Ezt mind megtehetjük, de ha úgy elképzeljük azt a szép, barna, zsíros trágyadombot, amint ott terpeszkedik a parasztudvarban ... De virítanak már a hóvirágok, kinyíltak a Hamamelis sárga csillagai, s a hunyoron kövéren duzzadnak a bimbók. S ha gondosan körülnézünk (lélegzet-visszafojtva persze!), csaknem mindenütt és mindenen bimbót, rügyet találunk. Ezernyi apró lüktetésselárad a talajból az élet. Mi, k~rtészek, most már meg nem állunk, indulunk az új virágzás elé.

Amíg csak távoli és felületes szemlélőként néztem a kész művet, mármint a kertet, addig a kertészeket különlegesen finom, költői lelkületű embereknek tartottam , akik madárdalt hallgatva virágillatot termesztenek. Most, hogy közelebbről szemlélem a dolgaikat, rájövök, hogy az igazi kertész nem virágot nevel, hanem a talajt, a földet ápolja. Beássa magát a földbe, s mindazt a látványt, ami fölötte van, átengedi nekünk, henyélő mihasznáknak. A földbe merülve él. A komposztrakásban állít magának emlékművet. Az édenkertbe lépve mámorosan szippantana egyet a levegőből, mondván: Ist~nemre, ez aztán a humusz! Úgy hiszem, el is felejtene gyümölcsöt szakítani aJó és Gonosz Tudásának Fájáról, inkább azon mesterkednék, hogyan csenhetne

"

'

-O ,/

I

f

el a Teremtőtől legalább egy talicskára való paradicsomi földet. Vagy észrevenné, hogya J ó és Gonosz Tudásának Fája körül a föld nincsen szépen kitányérozva, s mindjárt elkezdene a földdel bajlódni, azt sem tudván, mi csüng a feje fölött. - Ádám, hol vagy? - szólítaná a Teremtő. - Mindjárt - vetn é oda a kertész félvállról-, most nem érek rá. - S tovább munkálkodnék a fák tányérozásán. Ha a kertészember a világ kezdete óta természetes kiválasztással jött volna létre, bizonyára gerinctelen lénnyé fejlődik. Mert mire való a kertész gerince? Csak arra, hogy időnként kiegyenesítse, mondván: juj, de fáj a hátam! Ami a lábát illeti, többféleképpen használható: guggolhat, térdelhet vele, maga alá igazíthatja, sőt felhúzhatja a vállához is. Az ujjak jók ültetőfa helyett kis gödrök mélyítéséhez, a tenyerével elmorzsolhatja a rögöket, vagy megfelellapogatónak is. A fej, minthogy

száj is van rajta, alkalmas a pipa elhelyezésére. De a hát, a gerinc marad merev! Mert a kertész hiába próbálja kellőképpen meghajlítani. Lám, a földi gilisztának nincsen gerince! Sajátos jelenség, hogy a kertész "felső vége" rendszerint az ülepe, keze-lába szétterpesztve, feje valahol a két térde közt - akár a legelésző kanca! Egyáltalán nem az az ember, aki sokért nem adná, ha csak egyarasznyival magasabb lehetne, éppen ellenkezőleg: félbehajtja a testét, guggol, s minden módon kurtítja a termetét, magassága, amint látjuk is, ritkán haladja meg az egy métert. A talajművelés egyfelől az ásás, kapálás, forgatás, gereblyézés, porhanyítás, egyengetés, simítás és bakhátalás műveletéből, másfelől mindenféle adalékanyagok használatából áll. Nincs az a puding, amelynek elkészítése bonyolultabb a kertészeti föld elkészítésénél. Ha jól megjegyeztem, a kertészeti földbe ganéjt, trágyát, guanót, lombföldet, gyepszintföldet, termő feltalajt,

homokot, szalmát, meszet, kainitot, Thomas-salakot, gyermek tápszert, salétromot, szaruanyagot, foszfátokat, madárürüléket, hamut, tőzeget, komposztot, vizet, sört, pipamocskot, gyufaszálat, döglött macskát és még sok más anyagot tesznek. Ezt a sok mindent szüntelenül kavarjá:k, forgatják, "fűszerezik". Bizony, a kertész nem olyan ember, aki rózsát szagolgat, hanem olyan, akit az a kényszerképzet üldöz, hogya talaj még egy kis meszet kíván, vagy hogy a talaj nehéz, kötött, és több homok kellene beléje. A kertészkedés hovatovább tudományos tevékenységgé fajul. Ma már a szép lány nem énekelhetné csak úgy bolondjában, hogy "Kiskertemben kinyílott a gyöngyvirág ... " Inkább arról kellene dalolnia, hogy a kiskert ben rövidre szecskázott szalmával gondosan elkevert salétromot és bükkfahamut szórt el. A gyöngyvirág, a rózsa meg efféle úgyszólván csak a dilettánsoknak való, a kertész öröme-boldogsága mélyebben, a föld méhében gyökerezik. A kertészből

holta után nem virágillattóI mámoros pillangó, hanem a termőföld minden titokzatos, nitrogéndús és gyökér átszőtte gyönyörében dúskáló giliszta lesz. Tavasszal a kertészeket ellenállhatatlan csábítás vonzza a kertjükbe. Alig teszik le a kanalat, már az ágyások közt motoszkálnak, hátsó felüket a bűbájos kék ég felé .emelve. Ujjaik közt elmorzsolnak egy-egy meleg rögöt, aztán közelebb dugnak a gyökerekhez egy darabka kincset érő tavalyi érett trágyát, egy kicsit arrább kitépik a gyomot, emitt meg felszednek egypár követ. Most a szamóca körül borzolgatják a talajfelszínt, a következő percben már a salátapalánták fölött görnyedeznek, orruk szinte a földet túrja, és szerelmesen csiklandozza a gyökerek finom szálú gubancát. így élvezik a tavaszt, görnyedő hátuk felett járja a nap a maga útját, felhők úsznak a kék égbolton, és párzanak az ég madarai. Már duzzadnak a cseresznyefa rügyei, bájos-gyengéden bontakoznak a zsenge szirmok, a feketerigók bolondul

rikoltoznak, s akkor az igazi kertész felegyenesedik, megropogtat ja a derekát, és elmélázva mondja: Összel ezt itt jól megtrágyázom, s keverek hozzá egy kis homokot. De aztán eljön az ideje, hogy a kertész kihúzza magát, és teljes magasságában mutatkozzék: délutáni óra ez , amikor a kertet az öntözés szentségében részesíti. Olyankor egyenesen áll, szinte fenségesen, s irányítja a vízsugarat a tömlő szájából. A víz ezüstösen csillogó zuhataga suhog a levegőben, a porhanyós földből párásnedves illat árad, minden levél buja zöld, s úgy fénylik a boldog örömtől, hogy az ember megenné. így, mára elég is lesz, suttogja boldogan a kertész, de nem a fakadó rügyektől habosan fehérlő cseresznyefára, nem a pirosló ribiszkebokorra gondol, hanem a barna rögre. S alkonyatkor szerfelett elégedetten mondja: Ma aztán eleget dolgoztam !

Ha a valóságnak és az ősi tapasztalatoknak megfelelően óhajtjuk leírni a kertész márciusát, akkor elsősorban is gondosan meg kell külö~böztetnünk két dolgot: a) mi a dolga a kertésznek, és mi mindent szeretne elvégezni; b) mit tesz a valóságban, mivelhogy nem tehet többet. a) Hogy buzgón, szorgosan tevékenykedni akar, az magától értetődik. Szeretné elhord ani a fenyőgallyat és kitakarni a növényeket, szeretne ásni, trágyázni, rigolozni, kapálni, szeretné forgatni, lazítani a talajt, szeretne gereblyézni, egyengetni, öntözni, szaporítani, dugványozni, ültetni, áttűzdelni, kötözni, permetezni, műtrágyázni, gyomlálni, magot vetni, tisztogatni, metszeni, verebeket és feketerigókat hessegetni. Szeretné szagolgatni a földet, az ujjával kikapargatni a földből a hajtásokat, ujjongva ünnepelni a nyíló hóvirágot, letörölni a verejtékét, megropogtatni a derekát, szeretne, farkasétvággyal enni, mohón oltani a szomját, az ásóval aludni térni, hajnalban· kelni a pacsirtával, magasztalni a napot és az égi harmatot. Szeretné tapogatni a kemény rügye ket, kérgesre-hólyagosra törni a tenyerét a szerszám nyelével, egyszóval szeretne tavaszi vidáman, szilajon, kertész módra élni. b) Ehelyett viszont csak szitkozódik, mert a talaj még mindig vagy már megint fagyos, odahaza tombol, mint ketrecbe zárt oroszlán. Amikor a kertet újra belepi a hó, náthásan gubbaszt a kandalló mellett, fogorvoshoz kénytelen járni, tárgyalása van a bíróságon, látogatóba érkezik hozzá a nénikéje, dédunokája vagy az ördög öreganyja. Egyik napja a másik után megy veszendőbe, mert mintha csak megbabonázták

volna - épp most márciusban szakad rá csőstü1a gond, baj, kellemetlenség, százféle sorscsapás. Márpedig tudnunk kell: "a március a legserényebb kerti munka hónapja, ilyenkor készítjük elő a kertet a tavasz érkeztére" . Bizony. az ember csak mint kertész tudja méltányolni az efféle, kissé elkoptatott frázisokat, mint a "kegyetlen hideg", a "zord északi szél", a "pusztító fagy" s a hasonló költői szitkokat, sőt jómaga még ezeknél is költőibb kifejezésekkel él, mondván, hogy az idei tél valóságos istencsapása, szörnyűséges tél, fene egy tél, átkozott, gonosz, ördöngös tél, s a költőktől eltérően nemcsak az északi szelet szidalmazza, hanem a dühös keleti szeleket is, és kevésbé átkozza a havas esőt, mint az orvul támadó, alattomos száraz fagyokat. Kedveli az ilyenforma képletes kifejezéseket, mint például: "a tél keményen ellenáll a tavasz támadásának", és szerfölött megalázónak érzi, hogy ebben a harcban semmiKéppen sem nyújthat segítséget a zsarnok tél

,\ ( \

~ \ I

" leveréséhez és eltiprásához. Ha kapával vagy ásóval, puskával vagy alabárddal támadhatna a télre, fegyvert ragadna, és bősz csatakiáltással vonulna harcba. Ám csak annyit tehet, hogy minden áldott este lesi a rádiónál a Meteorológiai Intézet hadihelyzet-jelentését, és ádázul szidja a Skandinávia fölötti magas légnyomású területet vagy az Izland fölött kavargó alacsony nyomás okozta légköri zavarokat. Mert hát mi, kertész ek, tudjuk, honnan fúj a szél. Nekünk, kertész eknek, különösen megszívlelendők a népi időjóslás bölcsességei. Mi hiszünk Jégtörő Má-

tyásban, s ha Mátyás nem törte meg a jeget, várjuk, hogy "Sándor, József, Benedek zsákban hozza a meleget", tudjuk, hogy "márciusban még foga van az időnek", hiszünk a fagyosszentekben, a tavaszi napéjegyenlőségben, abban, hogya Medárd-napi eső negyvennapi esŐsidőt hoz, és hisszük még sok hasonló időjárási regula igazát, amelyekből kiderül, hogy az embernek a világ kezdete óta rosszak a tapasztalatai az időjárásról. Az sem volna csoda, ha efféle szólásmondások is elterjedtek volna: "május elseje, hóolvadás ideje", vagy: "Szent György napján szokott dolog, hogy megfagy a füled, orrod", avagy: "Péter-Pálkor jól teszed, ha bundádat felveszed", továbbá: "István király ünnepénjárkálhatsz a tó jegén", és végül: "Szent Mihálykor az egyik tél végződik, a másik meg kezdődik". Egyszóval a népi időjóslatok nagyobbára kedvezőtlen és nem valami örvendetes dolgokat ígérnek. Épp ezért az emberi nem csodálatos és törhetetlen optimizmusának nincs fényesebb bizonyítéka, mint a kertészek létezése, a kertészeké, akik az időjárás megszolgált rossz hírével dacolva minden évben újra várják a tavaszt , és lelkesen nekilátnak a tavaszi munkának. Aki kertésznek csapott fel, szívesen felkeresi a régvolt idők tanúit. Ezek általában idősebb és egy kissé feledékeny emberek, akik minden tavasszal váltig bizonygatják, hogy ilyen tavaszt még meg nem értek. Ha hűvös van, kijelentik, hogy ilyen hideg tavaszra nem is emlékeznek. "Egyszer, vagy hatvan éve lehet annak, tudja, akkor olyan nagy meleg volt, hogy Gyertyaszentelő napján már virított az ibolya." Viszont, ha egy kicsit melegebb az idő, a régvolt idők tanúi azt bizonygatják, hogy ilyen meleg tavaszra nem is emlékeznek. "Egy-

szer vagy hatvan éve lehet annak, József-napkor szá~káztunk." Röviden: az ő vallomásaikból is az következik, hogy a mi éghajlatunk alatt időjárás dolgában zabolátlan önkény uralkodik, és ezellen mit sem lehet tenni. így van! Mit sem lehet tenni. Március közepén tartunk, s a kert fagyos földjét még hó takarja. Isten legyen irgalmas a kertészek szegény növényeihez. , Nem tudom a titkát, miről ismerik meg egymast a kertészek, szagról-e, jelszó szerint-e vagy valamely

látszat, hogy két szmokingos férfi társalog egymással a színházi folyosón, a mélyebb és igazabb valóság az, hogy két kertész áll ott ásóval vagy öntözőkannával a kezében. Akinek megáll az oraja, széjjelszedi, aztán elviszi az óráshoz. Akinek elakad az autója, felemeli a motorfedőt, belepiszkál amotorházba, s végül hív at egy szerelőt. Mindennel a világon lehet valahogy boldogulni, mindent lehet igazgatni és reformálni, de az időjárás ellen semmit sem lehet tenni. Nem segít semmi: a buzgalom, a nagyralátás, az újító szellem, a szemfülesség, az átkozódás egyként hatástalan; a bimbó kinyílik, a csíra kikel, amikor eljött az ideje, és betelt rajta a törvény. Alázatosan tudomásul vesszük az ember tehetetlenségét, megértjük, hogy minden bölcsesség támasza és talpköve a türelem. S különben is, mi egyebet tehetnénk?

titkos jel alapján, de annyi bizonyos, hogy első látásra felismerik egymást, akárhol akadnak is össze, mondjuk a s~ínhá~ folyosóján, teadélutánon vagy egy fogorvosi városzobaban. Egymással váltott első szavaik az időjárásra vonatkoznak ("Nem, uram, nem is emlékszem ilyen tavaszra!"), aztán rátérnek a csapadék kérdésére, ~e.szélnek a georgínákról, a műtrágyákról, egy holland lIlIomról ("Az ördögbe is! Nem jut eszembe a neve ... No, mindegy, majd adok belőle hagymát."), a szamódról, az árjegyzékekről, a téli károkról, a pajzstetvekről, az őszirózsákról és más hasonló témákról. Az csak

A mai napon, március harmincadikán, délelőtt tíz órakor a hátam mögött kinyílt az aranyfa első virága. Három napig lestem a legduzzadtabb rügyet - olyan volt, mint egy apró aranyhüvely --, hogy el ne szalasszam a történelmi pillana tot, nos, akkor következett be, amikor épp felnéztem az égre, nem lesz-e eső. Holnapra már aranycsillagok borítják az aranyfa vesszőit. Nincs megállás. A legjobban persze az orgonabokrok siettek, mire az ember felocsúdik, már kész is könnyű, finom levélruhájuk. Hiába állunk résen, az orgonát ugyan ki nem leshetjük. Az aranyribiszke is bontogatja már gyűrött csipkefodrait, de a többi cserje és fa még vár, vár egy "rajta" vezényszóra, amit a föld vagy az ég lehel feléjük. Mikor elhangzott, minden rügy, minden bimbó kifeslik. Rajta! Itt az idő ... A rügyfakadáskor azt mondjuk, megindult egy "természeti folyamat". Csakhogy a rügyfakadás valójában induló díszmenet. A korhadás is természeti folyamat, mégsem juttat eszünkbe zengő indulót, a korhadáshoz nem volna kedvem tempo di marciát komponálni. De megírnám a rügyek és bimbók indulóját, ha zeneszerző volnék. Elsőnek az orgonazászlóaljak könnyed, halk indulója csendülne fel, aztán következnék a ribiszkeosztagok felvonulása, ehhez csatlakoznék a körteés almafák rügyeinek nehézkesebb menete, s közben a zsenge fűszálak cincognának és ciripelnének minden húron, amit csak össze lehet hordani. S ezenekari kíséret mellett menetelnének a fegyelmezett rügyek és bimbók ezredei, előre, szünet nélkül, megállás nélkül, előre, pompás díszmenetben, ahogy a katonai dísz-

szemIéken szokás. Egy, kettő, egy, kettő, micsoda pompás díszmenet! Azt mondják, hogy tavasszal a természet kizöldül. Ez nem egészen igaz, mert egyúttal piroslik is a barnásvörös és rózsaszín bimbóktóI, rügyektől. Vannak sötétvörös és halványan pirosló bimbók, rügyek, vannak olyan barnásfeketék és ragadósak, mint a szurok. Más rügyek puhán fehérek, mint a pihe az anyanyúl hasán, de akadnak lilásak és lenszínűek, meg olyan sötétek is, mint a cserzett bőr. Egyikből hegyes végű csipkék kandikálnak ki, a másik ujj vagy nyelv formájú, s van, amelyik szemölcshöz hasonlít. Némelyik húsosan duzzadt, pihésen szőrös és tömzsi, mint egy kölyökkutya, a másik kemény, vékonyka tüskévé nyúlt, s akad, amelyiknek csúcsából finom kis borzas bojt kukucskál ki. 'Lelkemre mondom, a bimbók és rügyek éppoly csodálatosak és sokfélék, akárcsak a levelek és a virágok. Az ember mindig felfedez köztük valami újabb különbséget. De ahhoz, hogy megtalálja őket, egy kis darab földet kell szemügyre vennie. Mert aki elgyalogol PrágátóI Pilsenig, kevesebbet lát a tavaszból, mint aki leül otthon a kertjében. Állj meg, ember! Akkor látsz majd kinyílt ajkakat, titkos pillantásokat, gyengéd ujjakat, előreszegzett fegyvereket, látod a csecsemő gyámoltalanságát, az élni akarás dacos-szilaj lendületét, s hallod, amint csendesen dübörög az induló dallamára a bimbók és rügyek véget nem érő menete. íme! Mialatt mindezt megírtam, úgy látszik, elhangzott a titokzatos "rajta". A reggel még szorosan bepólyált rügyekből kibújt a levél piciny finom csúcsa, . az aranyfa vesszőin felragyogtak az apró aranycsillagok, a körtefák duzzadó rügyei egy kissé szétterpeszkedtek, a nem is tudom, milyen rügyek hegyén aranyzöld

szemek szikráznak. A, gyantás pikkelyek közül zsenge zöld kandikál ki, a pufók rügyek felhasadtak, s parán~i fodrok, csipkék bújnak elő belőlük. Ne restelkéd~, piruló kis levél, tárulj szét, összezárt ~.~epp legyezo, nyújtózkodj, pelyhes állú hétalvó, meg~ott ~ 'par~nc~ az indulásra! Zendítsetek rá a le nem kottazott mdulora. Ragyogjatok az aranyló napfény~en, ti réz ~an~szer.ek, zendüljetek meg, üstdobok, daloljatok, fuvolak, aradJon húrjaitokból hangözön, ti hegedűk: mert a néma, barna-zöld kert ezzel a győzelmi indulóval vonul a diadalmenetre.

Április a kertész igazi, áldott hónapja. Csak hadd magasztalják a szerelmesek a májust, mit értenek ők hozzá? Májusban már csak virágzanak a fák, és nyílnak a virágok, de áprilisban sarjad minden. Tudjátok meg, hogy a csírázás, a rügyfakadás, a rügyek, a bimbók, a csírák a természet legnagyobb csodája, de erről már többet nem is mondok. Ki-ki hajoljon le maga, és turkálja az ujjával a porhanyós földet, visszafojtott lélegzettel, mert az ujja mindenütt zsenge, duzzadó csírát, hajt~st tapint. Ezt nem is lehet leírni, mint ahogy nem lehet szavakba foglalni, milyen a csók és még néhány hasonlóan kivételes dolog. S ha már a zsenge rügyeknél, hajtásoknál tartunk ... senki sem tudja, hogyan, de feltűnően sokszor megesik: ha belépünk az ágyásba, hogy felszedjünk egy elszáradt hajtást, vagy kitépjünk egy mihaszna pitypangot, rendszerint eltapossuk a liliom vagy a zergeboglár föld alatti rügyét .. Olyat roppan a lábunk alatt, hogy rémülten és szégyenkezve hőkölünk vissza, s e pillanatban dúvad nak érezzük magunkat, akinek lába nyomán többet fű nem nő. Vagy: az ember végtelenül óvatosan lazítja az ágyás talaját, s mi a biztos eredmény? Kettéhasít a kapával egy sarjadó hagymát, vagy leberetválja az ásóval a szellőrózsák hajtásait. S mikor riadtan hátrál, otromba talpával szétlapít egy virágzó primulát, vagy letöri a szarkaláb zsenge sarkantyúját. S minél féltőbb gonddal dolgozik, annál többet pusztít. Csak a sokéves gyakorlat tanítja meg az embert az igazi kertészt jellemző misztikus, nyers biztonságra; az igazi kertész sosem nézi, hová lép, mégsem tapos el semmit,

s ha igen, akkor nem veszi a szívére a dolgot. Ennyit hát erről, csak úgy, mellékesen. Az április nemcsak a sarjadás hónapja,. hanem az ültetésé is. Lelkesen, sőt vad lelkesedéssel és lázas türelmetlenséggel rendeltük meg azokat a palántákat, amelyek nélkül nem is tudnánk élni. Megígértük valamennyi kertészkedő barátunknak, hogy elmegyünk hozzájuk dugványokért, mert kijelentem, soha, de soha meg nem elégszünk azzal, amink van. Így aztán egy nap kiderül, hogy összegyűlt otthon vagy százhetven palán-

ta, amit mind el is kellene ültetni. Az ember körülnéz a kertjében, és meglepő biztonsággal látja, hogy a sok palántát nincs hová tennie. Áprilisban hát a kertész, kezében egy-egy hervadozó palántával hússzor is fel-alá futkos a kertjében, keresve egy tenyérnyi földet, ahol még semmi sem tenyészik. Nem, ide nem lehet - mormogja halkan maga elé-, itt

mindent elfoglal a krizantém, ott meg elnyomná ezt a flox, amott a szurokszegfű van, vinné el az ördög! Hm, itt mindenütt a harangvirág terpeszkedik, s a cickafark mellett sincsen hely, hát hova tegyem ezt a boldogtalant ? Várjunk csak, ide ni... nem, mégsem, hisz itt a sisakvirág, inkább tán oda, de ott meg a pimpó van útban! No, de ide talán elférne, csakhogy itt a tradeszkancia terpeszkedik. Amott meg... hát ott vajon mi zsendül? Magam is szeretném tudni! No lám, itt akad egy tenyérnyi hely, várj csak, kis palántám, mindjárt

megvetem az ágyad. így ni, látod, s most aztán~ isten áldjon, növekedj! Igen ám, csakhogy két nap múlva a kertész megállapítja, hogya boldogtalan palántát odaültette a bíborvörösen sarjadó ligetszépe kellős közepébe ... A kertészember minden bizonnyal a kultúra vívmánya és nem a természetes fejlődés eredménye. Ha természetes úton jött volna létre, más volna a testalkata: olyan lába volna, mint a bogaraknak, hogy ne legyen kénytelen guggolni, és szárnyak is ékesítenék, egyrészt csak úgy a szépség kedvéért, másrészt azért, hogy szállhasson az ágyások felett. Aki nem tapasztalta, el sem

tudja képzelni, mennyire útban van az ember lába, ha egyszer nincs hova tenni; milyen fölöslegesen hosszú, mikor magunk alá kell húznunk, és ujjunkkal akarjuk turkálni a földet, s milyen elképesztőn rövid, amikor el kellene érni az ágyás túlsó szélét anélkül, hogy rátaposnánk a rózsaszín margitvirág párnájára vagy a sarjadó haranglábra. Ó, ha az ember hevederre függesztve hintázhatna a növényei fölött, vagy ha legalább olyanforma lehetne, hogy állna négy kézből, sapkával fedett fejből, és semmi másból; vagy ha kitolhatók volnának a végtagjai, mint a fényképezőgép állványa! De mivel a kertész éppoly tökéletlenül van megalkotva, mint a többi halandó, nincs más módja, mint hogy megmutassa, mit tud: egy lábujján egyensúlyozza magát, lebeg, mint a cári balettkar táncosnője, négyméteres terpeszbe áll, lepkekönnyedséggel lépdel, vagy szöcske módra ugrál, elfér egy négyzetcentiméternyi területen, megtartja egyensúlyát a dűlő testek valamennyi törvénye ellenére, mindenhova elér, mindent kikerül, s emellett még bizonyos méltóságot is próbál megőrizni, hogy embertársai ki ne nevessék. Távolról, egy futó pillantással mást nem látni a kertészből, mint a hátsóját, minden egyebe, tehát a feje, keze-lába egyszerűen alatta van. Köszönöm a szíves érdeklődést, van már egy sereg: nárcisz, jácint, sarkantyús árvácska és békaszem, kőtörőfű, daravirág, ikravirág, szirtőr és kankalin meg csarab - s ha holnap vagy holnapután mind kivirít, akkor néznek majd nagyot! Persze, persze, bámészkodni, azt mindenki tud. jé, micsoda szép lila virág - jegyzi meg a szájtátó

laikus, mire a kertész kissé sértődötten utasítja rendre: - De hiszen az egy PetrocalIis pyrenaica. - Mert a kertész kényes az elnevezésekre. A névtelen növény, Plátóval szólva, nélkülözi a metafizikai ideát, egyszóval nincs igazi, teljes értékű realitása. A neve nincs növény legföljebb csak gyom; a tudományos, latin-görög elnevezés, hogy úgy mondjuk, bizonyos rangra emeli a növényt. Ha az ágyásban felütötte a fejét a csalán, s az ember melléje tűz egy névtáblát "Urtica dioica"

felirattal, mans méltányolni kezdi ezt a mihaszna gyomot, sőt annyira megbecsüli, hogy megkapálja a földjét, és meg is trágyázza csili salétrommal. Ha kertésszel beszélünk, mindig kérdezzük meg: - Mi a neve ennek a rózsának? - Ez egy Burmeester van Tolle lelkendezik majd a kertész -, az ott meg egy Madame Claire Mordier - s közben jóleső érzéssel gondolja magában, hogy a kérdező tisztességtudó, művelt ember. De mi magunk ne könnyelműsködjünk a növények megnevezésével, s ne mondjunk például efféléket: - Milyen szépen virít ez az Arabis !- mert megeshetik, hogy a kertész ingerülten kifakad: - Ugyan kérem, hisz az egy Schievereckia Bornmülleri! Szó se róla, a kettő csaknem ugyanaz, de hát az elnevezés elnevezés, és mi, kertészek, ragaszkodunk a pontos meghatározásokhoz. Azért haragszunk a gyerekekre meg. a feketerigókra, mert kihuzigálják és összecserélgetik abetűzött névtáblákat. S aztán megesik, hogy nem tudunk hova lenni az ámulattói: No, nézd már, ez a zanót itt hajszálra úgy virít, mint a gyopár ... talán valami helyi változat lesz, pedig holtbizonyos, hogy zanót, hisz magam tűztem melléje a névtáblát ! 6

Ünnep ... Ám én készakarva nem a munka ünnepét akarom megénekelni, hanem a magamét. S ha épp nem lesz eső, minden bizonnyal a kertben guggolva fogok ünnepelni, mondván: "Várj csak, szórok ide alád egy kis tőzeget, s itt ezt a hajtásodat levágom. Szeretnél egy kicsit mélyebben ülni a földben, nemde?" A pázsitviola azt feleli, hogy szeretne, s erre mélyebbre ültetem. Mert ez itt az én földem, az én vérrel, verejtékkel öntözött földem, s ez szó szerint értendő, mivel ahányszor az ember levág egy vesszőt vagy hajtást, csaknem mindig megvágja az ujját is, amely voltaképpen szintén afféle vessző vagy hajtás. Akinek kertje van, óhatatlanul tulajdonossá válik: kertjében nem ilyen vagy olyan rózsa nyílik, hanem az ő rózsája, nem azt látja és állapítja meg, hogy már virágzik a cseresznye, hanem hogy az ő cseresznyefája virágzik. Akiből tulajdonos lett, bizonyos közösségre lép felebarátaival például az időjárás dolgában; erről a témáról szólva ezt mondja: "Elegünk van már az esőből", vagy: "jó kis esőt kaptunk". Azonkívül egy nem kevésbé erős elkülönülés mutatkozik rajta. Megállapítja, hogy a szomszéd fái az ő fáihoz képest csak holmi piszkafák és kócos seprűk, vagy úgy találja, hogy a birsalma mennyivel szebben tenyésznék az ő kertjében, mint a szomszédéban és így tovább. Igaz tehát a tétel, hogya tulajdon létrehoz bizonyos kollektív érdekeket, például, ami az időjárást illeti, de az is igaz, hogy egyúttal igen-igen erős, sőt önző vállalkozói és birtoklási ösztönöket is táplál. Nem kétséges, hogy az ember bátran síkra száll a maga igazáért, de még nagyobb készséggel, még vadabb

elszántsággal hajlandó síkra szállni a kertjéért. Akinek néhány négyszögölnyi földje van, s azon valamit termeszt, az valóban többé-kevésbé konzervatív lénnyé válik, mert több ezer éves természeti törvényeknek van kiszolgáltatva. Mert mondjon bárki bármit, semmi sem rövidíti meg a csírázás idejét, és nincs hatalom, amely május előtt virágzásra bírná az orgonát. így hát az ember szépen észhez tér, s aláveti magát a törvényeknek, szokásoknak. Téged most, kedves Campanula alpina, mély ebb re ültetlek. Munka! Igen, munkának lehet nevezni ezt is, hogy itt piszmogok a földdel, mert hiszen, istenemre, közben erőltetem a hátam meg a térdem. De nem a munka itt a fontos, hanem a harangvirág! Nem azért dolgozom, mert a munka jó, a munka nemesít, vagy mert egészséges, hanem azért, hogya harangvirág szépen virítson, a kőtörőfű pedig dús párnává duzzadjon. Ha valamit ünnepelni óhajtanánk, nem a munkánkat, hanem a harangvirágot vagy a kőtörőfüvet kellene ünnepelnünk, mert őértük dolgozunk. S ha nem cikket, könyvet írnánk, hanem a szövőszék vagy a esztergapad. mellett görnyedeznénk, nem azért végeznénk a munkánkat, mert munka, hanem azért, mert füstölt húst kapunk érte borsófőzelékkel, vagy azért, mert van egy sereg gyerekünk, és mert élni akarunk. Ezért ma a füstölt húst és a borsófőzeléket, a gyerekeket meg az életet kellene ünnepelnünk, mindazt, amit a munkánkért vásárolunk, amiért a munkánkkal fizetünk. Vagy pedig • azt kellene ünnepelnünk, amit a munkánkkal létrehoztunk. Az útépítők ne csak a munkájukat dicsőítsék, hanem az országutakat, amelyek az ő kezük nyomán lettek, s a szövőmunkások a munka ünnepén elsősorban azt a sok-sok kilométernyi vásznat és kanavászt ünne-

peljék, amit megszőttek a gépeken. Mindig így mondják: a munka ünnepe, s nem így: a teljesítmény, a végzett munka ünnepe! Márpedig az ember inkább arra lehetne büszke, ami kikerült a keze alól, mint arra, hogy egyáltalán dolgozott. Megkérdeztem valakit, aki annak idején látogatóban járt Tolsztojnál, milyen volt az a híres Tolsztoj varrta csizma. Az illető azt mondta, hogy bizony szerfelett silány. Ha az ember dolgozik, azért dolgozzék, hogy örömét lelje a munkában, vagy azért, mert érti a dolgát, vagy azért, hogy megéljen. Mert ha valaki elvből varr csizmát, elvből és erényességből dolgozik, az olyan munkát végez, ami sokat nem érhet. Azt a napot szeretném megérni, amikor a munka ünnepe az emberi ,ügyességnek, a munka mesterfogásainak ünnepe lesz, amikor azokat dicsérik majd, akik tudják, hol fogják meg a dolog végét. Ha ma a világ leghozzáértőbb, legtalpraesettebb embereit ünnepeinénk, akkor különösen vidám napunk volna, igazi ünnep, olyan, mint a búcsú napja, minden derék, jóravaló ember ünnepe ... Úgy ám, csakhogy a munka ünnepe komor és szigorú nap. De te ezzel ne törődj, tavaszi floxom kicsiny virága, te csak tárd ki szépen első rózsás kelyhedet!

Lám, a talajlazítási és ásási, ültetési meg metszési gondok miatt mindeddig nem jutottunk hozzá, hogy szót ejtsünk a sziklakertről, azazhogy az alpinumról, amely minden kertész legnagyobb öröme, szívbéli büszkesége. Az alpinum elnevezés bizonyára abból ered, hogy a kertnek ez a kis darabja lehetőséget nyújt a kertésznek a nyaktörő alpinizmus űzésére. -Mert ha, teszem azt, ide ni, e közé a két kő közé el akar ültetni egy kis gombafüvet, akkor egyik lábával könnyedén megtámaszkodhat ezen a kissé ingatag kövön, a másik

lábával a levegőben .kalimpálhat, hogy össze ne tapossa a repesény párnáját vagy a virágzó pázsitviolát. A legmerészebb terpeszállásokat, térdhajlításokat, félfordulatokat, testhelyzeteket, testtartásokat, szökdeléseket, támadóállásokat, törzshajlításokat, fogásokat, gyakorlatokat mutathatja be, hogy sziklakertje festőien eIrendezett, de nem a legszilárdabban beágyazott kövei közt ültethessen, kapálhasson, turkálhasson és gyomlálhasson.

A sziklakert ápolása ilyenformán színvonalas, izgalmas sport, azonkívül sok-sok szívderítő meglepetést tartogat. Ilyen például az is, amikor az ember egylábnyi szédületes magasságban felfedezi a sziklakertben a gyopárnak, a Dianthus glacialisnak vagy egyéb növénynek - ahogy gyűjtőnéven nevezik őket, az alpesi fióra gyermekeinek - egy-egy virágzó példányát. De hát mit is szaporítsam a szót: aki maga nem bajmolódott sziklakerttel, akinél nem nyíltak pirinyó harangvirágok, akinél nem nőtt kőtörőfű, habszegfű, veronika, homokhúr, daravirág, tatárvirág és szirti ternye meg iszalag (és repcsény, kövirózsa, varjúháj), levendula, pimpó és szellőrózsa, pipitér és ikravirág (havasi fátyolvirág, Hedraeanthus és sokféle kakukkfű) (és apró nőszirom, orbáncfű, narancssárga virágú hölgymál, havasi napvirág, tárnics, madárhúr, istác, pintyő) (ne feledjük még a havasi őszirózsát, a sziklai ürömöt, az erinust, a kutyatejet, szappanfüvet, a gémorrot, szirtőrt, ezüstvirágot, hegyi tarsókát, sulyoktáskát, sem az oroszlánszájat, macskatalpat és a sok-sok egyéb szebbnél szebb növényt, amilyen például a Petrocallis, gyöngyköles, csüdfű és a nem kevésbé nevezetes kankalin stb. stb.), vagyis, aki maga nem termesztette a felsorolt virágokat, nem szólva még sok-sok másról (közülük hadd emIítem még legalább a vértőt, Acaenát, gólyaorrot, Bahiát, zöldhúrt, kőhúrt), az ne is beszéljen a világ ilyen vagy olyan szépségeiről, mert nem látta a legbűbájosabbat, amit ez a mi zord földünk egy ellágyult pillanatában (amely csak néhány százezer évig tartott) termett. Ha látnátok a Dianthus musalae csudaszép párnáját, amikor telisteli van a világ legpompásabb pici rózsaszín virágaival! . .. De minek is magyarázzam? Csak a boldog sziklakertművelők ismerik ezt a szektárius elragadtatást!

Bizony, mert akinek sziklakertje van, az nemcsak kertész, hanem fyűjtő is, és e szenvedélye miatt a gyógyíthatatlanul regeszmések csoportjába sorolható. Mutassuk meg neki, hogy a kertünkben megeredt, mondjuk, a Campanua morettiana, éjjel ott terem, hogy ellopja, s akár gyilwlni is képes volna érte, mert nem tud nélküle élni. Ha meg nagyon gyáva, vagy a hája miatt túlságosan nehél mozgású ahhoz, hogy ellopja a hőn

áhított növényt, akkor sírni, kunyorálni fog, hogy adjunk neki belőle legalább egy incifinci hajtást. Lám, így jár az ember, ha egy ilyen megszállott bolond előtt kérkedik és büszkélkedik kincseivel. De más is történhet a rögeszméssel. A kertészetben meglát egy virágcserepet, amelyen nincs névtábla, s amelyből valami zöldes hajtásszerűség bújik elő. - Ez itt miféle növény? - faggatja a kertészt. - Ez? - mondja a kertész zavartan. - Ez egy harangvirág, magam sem tudom, melyik a sok közül ... - Elviszem - veti oda közönyt színlelve a rögeszmés. - Nem - feleli a kertész -, nem eladó. - Nézze csak - kezdi a rábeszélést a rögeszmés -, én már olyan régen vásárolok magánál, hát mondja, miért ne adhatná ezt oda nekem? És csak beszél, beszél, többször elindul, és mindannyiszor visszatér a rejtélyes névtelen virágcseréphez, világosan kimutatván, hogy nélküle aztán el nem megy, még ha ítéletnapig kellene is itt sündörögnie. Végül is, miután kimerítette a gyűjtők fondorlatainak, furfangos fogásainak egész fegyvertárát, célt ér, és hazaviheti a rejtélyes harangvirágot. Kiválasztja számára a legjobb helyet a sziklakertben, végtelen gyengédséggel öntözi, permetezi, mindent megad neki, amit csak egy ilyen csodálatos ritkaság megérdemel. S a harangvirág nő is, mintha húznák. - Nézzék csak mutogatja büszke tulajdonosa a növényt a vendégeinek -, ez egy különleges harangvirágfaj, ugye? Még senki meg nem tudta határozni; kíváncsi is vagyok, milyen lesz, ha kivirágzik. - Ez harangvirág? ámuldozik a vendég. Olyan a levele, mintha közönséges torma volna ...

- Ugyan már, torma! - ellenkezik a tulajdonos. Hiszen a tormának jóval nagyobb a levele, és nem ilyen fényes! Minden bizonnyal harangvirág, de teszi hozzá szerényen - meglehet, hogy egy species nova. Az a bizonyos harangvirág a bőséges öntözés eredményeként elképesztő gyorsasággal növekszik. - Nézze csak! - szónokol a gazdája. - Azt mondta, olyan a levele, mint a tormáé. Látott már ekkora torma-

levelet? Barátom, ez egy Campanula gigantea! Akkora virága lesz, mint egy levesestányér! Nos hát, végül is a különleges harangvirág virágkocsányt hajt, és azon ... Hát igen, mégiscsak torma, az ördög tudja, hogyan került a kertész nél a virágcserépbe! - N.t:ondjacsak - kérdi egy idő múltán a vendég-, mi lett az óriás harangvirággal? Még nem virft? - Ú, dehogy, megette a fene ... Tudja, ilyenek ezek a kényes ritka fajok ... Ez az enyém különben is valami elfajzott példány lehetett. A virágok beszerzése sok gonddal-bajjal jár. Márciusban a kertész nem intézi el a megrendelést, mert például még fagy, és még nem is ültetett ki semmit. Áprilisban sem intézi el, minthogy túlságosan sok megrendelést kapott, májusban meg azért nem intézi el, mert akkorra már nagyjából mindent kiárusított. - Kankalin már nincs, de ha óhajtja, adhatok helyette ökörfarkkórót, az is sárgán virft. De azért néha megesik, hogy hoz a posta egy kosárra valót a megrendelt növényekből. Ez igen! Épp ide ni, ebbe az ágyásba kell valami magasabb növény, a sisakvirág meg a szarkaláb közé. Oda tesszük ezt a Dictamnust, azaz ezerjófüvet, vagy ha tetszik: erősfüvet ; küldött palánta ugyan gyanúsan kicsi, de hisz nő az majd, mintha húznák. Eltelik egy hónap, s a palánta csak nem akar nőni, olyan, mint az alacsony fű, ha nem volna Dictamnus, azt hinné az ember, hogy Dianthus. Bőségesen öntözzük, hogy csak nőjön, és ni csak, a virágai rózsaszínűek ... - Nézze" csak - mutatja a kertész a már edzett vendégnek -, alacsony ez a Dictamnus, ugye?

a

- Talán Dianthus - helyesbít a vendég. --.:.-Persze, persze, Dianthus - mondja nagy sietve a kertész -, megbotlott a nyelvem; épp azjárt az eszemben, hogy ezek közt a magas termetű évelők közt szebb volna a Dictamnus, nem gondolja? Minden kertészeti kézikönyv azt mondja, "legjobb, ha magról neveljük növényeinket". De azt már egyik könyv sem árulja el, hogy ami a magvakat illeti, a természetnek különös szeszélyei vannak. Természeti törvény, hogy az elvetett magvakból vagy nem kel ki egy sem, vagy egy csapásra kikel valamennyi. Az ember

például így morfondíroz: Ide éppen jól illenék valamilyen díszbogáncs, mondjuk, Cirsium vagy Onopordum. S legott vesz mindkettőből egy-egy zacskónyi magot, elveti, és nagyban örvendezik, milyen szépen kikeltek a magok. Egy idő múlva szét kell a csíranövényeket ültetni, s a kertész nem győz örvendezni, hogy százhatvan cserepet foglalnak el jól fejlett palántái. Elégedetten állapítja meg, hogy magról nevelni mégiscsak a legjobb módszer! Aztán már szabad földbe kellene ültetni a palántákat, ámde mi a csudát kezdj en az ember százhatvan bogánccsal? ! Már mindenhová, ahol csak egy tenyérnyi hely volt, ültetett egyet-egyet, de még mindig maradt több mint százharminc. Csak nem dobhatja a szemétre, ha már annyit vesződött velük?! _ Szomszéd úr, nem akarna egy-két Cirsium palántát? A Cirsium szépen díszíti a kertet. -- Nem bánom, átvehetek belőle. Hála az égnek, a szomszéd átvett harminc palántát, s most éppen esze nélkül futkos fel-alá a kertjében, keresvén , hová is rakhatná őket. Hátravan még az alsó szomszéd, no meg a szemközti ... Isten legyen nekik irgalmas, majd ha a palántákból megnőnek a két méter magas díszbogáncsok!

Úgy kell lennie, hogy mindnyájunkba szorult valami a gazdából, még ha csak egy muskátli vagy tengeri hagyma sem díszlik az ablakunkban. Mert amint egy álló hétig szakadatlan süt a nap, gondterhelten kezdjük az eget nézegetni. S ha ketten találkoznak, így kezdődik a beszélgetés: - Kéne már egy kis eső - mondja az egyik városlakó. - Bizony - feleli a másik. - Nemrég azt láttam, hogy a föld már cserepes az aszálytói ! - Én meg a napokban utaztam vonattal KoIínba mondja az első -, s úgy láttam, szörnyű a szárazság. - Kiadós eső kellene - sóhajtozik a másik. - Legalább három napig eshetne - tódítja az első. Közben azonban változatlanul tűz a nap, Prága már-már bűzlik a felhevült testektől, a villamosokban mélabúsan terjeng a pállott emberszag, mindenki ingerült, és egy cseppet sem barátságos. - Azt hiszem, eső lesz - mondja egyagyonizzadt polgár. - jó lenne - nyögi egy másik. - Bárcsak legalább egy hétig esne! - fohászkodik az első. - A fűnek is jót tenne, meg amúgy is. - Tűrhetetlen a szárazság - vélekedik a másik. Közben a tikkasztó hőség tovább fokozódik, fülledt, vészterhes a levegő, a messzi égen viharfelhők kavarognak, de nem jut enyhüléshez se a föld, se az ember. Hanem egy napon megzendül az ég, felhők tornyosulnak a láthatáron, süvöltve indul a vihar előszele, és sodorja magával az első vízcseppeket. Megered

az eső: a surun zuhogó csepp ek egymást érik a köve~ ,zeten, a föld csaknem hangosan fohászkodik. Surrog a víz, dobol nak az esőcseppek a tetőkön, mossák, paskolják az ablaküveget, mint ezer apró ujj dörömbölnek az ereszcsatornában, kisebb-nagyobb erekben csör~ gedeznek a földön, és csobogva gyűlnek csillogó tó~ csákba. Az ember legszívesebben kiáltoz na örömében. Kidugja fejét az ablakon, hogy lehűljön az egek csatornáinak vizétől, fütyörészik, kurjongat, és szeretne me~ zítláb gázolni az utcákon hömpölygő, zavaros vad patakokban. Áldott eső! Te gyógyító varázsszer! A lelkemet füröszd meg, a szívemet mosd meg csillogó hűs cseppj eidben ! Gonosszá tett már a hőség, gonosszá és restté, rest voltam és lomha; önző, érzéketlen, közönyös anyag; kiégtem az aszály tóI, rosszkedv és nyomasztó érzések fojtogattak. Ujjongj, szomjas föld, fogadd be az ezüstösen cuppanó cseppek özönét, suhogva szállj, mindent tisztára mosó vízfátyol ! A napsugár semmilyen csodája fel nem ér az áldott eső varázsával. Fuss, zavaros, sáros víz, várnak a föld barázdái, itasd meg és lágyítsd meg rabtartónkat, a szomjas anyagot! Mindnyájan fellélegeztünk: a fű is, én is, a föld is, mi, valamennyien; s így jó most nekünk. A zuhogó zápor - mintegy varázsütésre - elállt. A nedves föld felett opálos pára gomolyog, a bokrok sűrűjében megszólal a feketerigó, és bolondul rikoltozik, magunk is szívesen rikoltoznánk, de egyelőre csak kimegyünk hajadonfőtt a ház elé, hogy beszívjuk 'a föld, a levegő üde, kristálytiszta illatát. jó kis eső volt, mondjuk magunkban. jó bizony, tesszük hozzá, de azért még eshetne egy sort.

Eshetne, igen, feleljük magunkban, de már ez is aranyat ér. Fél óra múlva újra elered az eső. Ezúttal hosszú, cérnavékony sugarakban permetez; igazi csen~ des, áldott eső: szép lassan és a messze környéken mindenütt hull az áldás. Ez már nem vadul lezúduló felhőszakadás, az apró sűrű cseppek halkan zizegnek a levegőben. Belőled, csendes esőcske, egyetlen csepp sem vész kárba! De már oszladoznak is a felhők, a vékonyka esőfüggönyt áttörik a nap sugarai, az eső egyre gyengül, majd eláll. A föld nyirkos, meleg párát lehel. Ez igen! Igazi jó kis májusi eső volt, örvendezünk, • most aztán üde zöld lesz minden. No még egypár cseppet, mondjuk biztatás ul, s aztán már elég is lesz. A nap teljes' erejéből tűz a földre, a nedves rögből fülledt pára száll fel, nehéz és fojtó a levegő, mint a növényházban. Újabb zivatar vonul fel az égbolt egy távoli zugából, nyirkos forróság szorítja a torkunkat, néhány kövér esőcsepp már koppan is a földön, más tájak felől nyargalva érkezik az eső hűvösségét hozó fergeteg. Az ember lankadtan bágyadozik a nyirkos levegőben, mint valami langyos fürdőben. Beszívja a vízcseppeket, belegázol a patakokban csordogáló vízbe, nézi, ahogy fehér és szürkés páracsomók gomolyognak, tömörülnek az égen, mintha az egész világ melegen és lágyan, mindenestül bele akarna olvadni az áldott májusi esőbe. Eshetne még egy kicsit, mondogatjuk, mert a májusi eső valóban aranyat ér.

Június a fűkaszálás fő idénye. De azért senki rólunk, városi kertészkedőkről, ne képzelje, hogy egy harmatos reggelen megfenjük a kaszát, feltűrjük az ingujj at, és népdalt énekelve hatalmas lendülettel vágjuk a nedvesen csillogó füvet. Egy kicsit másként áll a dolog. Mert ugye, mi, kertészek, angol gyep után ácsingózunk. Olyan zöld legyen, mint a biliárdposztó, olyan sűrű, mint a szőnyeg, egyszóval tökéletes pázsit, bársonyos gyepszőnyeg, amelyen keresve sem akad kopár folt, s amely olyan egyenletes, sima, mint az asztal lapja. Nos, tavasszal észrevesszük, hogy ez a mi áhított angol gyepünk holmi tarfoltokból, néhány szál pitypangból, lóheréből, rögből, mohából és egy-két kemény, elsárgult torzsokból áll. Először is ki kell hát gyomlálni. Leguggolunk, és kihuzigáljuk a gyepből azt a sok bitang gyomot; lábunk nyomán kopár, összetaposott föld marad, olyan, mintha kőművesek táncoltak volna vagy egy egész zebranyáj tiport volna rajta. Ezek után megöntözzük a gyep ágyat, s a jótékony napsugár kisarjasztja a füvet. V égül is elhatározzuk, hogy mégiscsak le kell a gyepet kaszál ni. A tapasztalatlan kertész ezután fogja magát, elindul a legközelebbi kültelekre, s megy-mendegél, míg csak egy csupaszra rágott, kopár mezsgyére nem ér. Talál ott egy öreg anyókát egy sovány kecske társaságában. Az utóbbi éppen a galagonyabokor leveleit vagy a teniszpálya hálóját rágja. - Nagyanyó - mondja nyájasan a kertész -, nem kéne egy kis finom fű a kecskéjének? Nálam kaszálhatna neki, amennyit csak akar.

.~ .~

.-

- Mit kapok? - kérdi az anyóka némi töprengés után. - Húsz koronát - közli a kertész, s hazatér. Aztán várja, hogy jöjjön az anyóka a kecskével meg a sarlóval. Am az anyóka nem jön. Ekkor a kertész sarlót, fenőkövet vesz, s kijelenti, hogy ő aztán nem könyörög senkinek, lekaszálja maga azt a kis füvet. Csakhogy vagy a sarló olyan fene tompa, vagy a városi fű olyan kutyá kemény, vagy mi, de a sarló

csak nem fog. Minden egyes fűszálat meg kell a hegyénél fogni, jól meg kell húzni, s alul a tövénél jó erőset vágni rá, amitől persze a gyökerek is kifordulnak a földből. Szabóollóval jóval gyorsabban halad a munka. Nos, amikor a kertész végre-valahára megnyír ta, megtépte, tönkresilányította a gyepet, már amennyire tudta, s mégis összegereblyézett egy-két kupac szénát, fogja magát, s megint elindul felkeresni a kecskés anyókát. - Nagyanyó - fuvolázza mézédesen -, nem volna kedve tőlem elvinni egy batyu szénát a kecskéje számára? Szép, tiszta széna ...

/'

/" ,;

/"

( ;'

,-

-....

--- ..

,f <" (( 1

I

~

I

,;/'

--

\\f(lf /

-'"

\ /1 ,

\

I

- Mit kapok? - mondja az anyóka hosszas töprengés után. - Tíz koronát - jelenti ki a kertész, s lohol haza, hogy várja az anyókát, aki majd jön a szénáért. Hisz mégiscsak kár volna ezt a szép szénát a szemétre dobni. Nemde? , V égül aztán a városi szemetes könyörül meg a szénán, de előbb meg kell vesztegetni egy koronával. - Mert ugye, tudja az úr - mondja -, szénát nem szabad a szemeteskocsira raknunk.

A tapasztaltabb kertész egyszerűen fűnyíró gépet vesz. Ez egy kerekekre szerelt alkalmatosság, ropog, mint a géppuska, s amikor az ember végighúzza a gyepen, a fűszálak csak úgy röpködnek, mondhatom, megy vele a munka, mint a parancsolat. Mikor a fűnyíró gép megjelenik a háznál, a család minden tagjanagyapátói az unokáig - töri magát, melyikük vágja vele a füvet. Olyan remek szórakozás kattogtatni a kis masinát és kaszálni a buja füvet. - Engedjetek - jelenti ki a kertész -, majd én megmutatom, hogyan kell. Azzal nekivág a gyepnek a gépész és egyben az 6stermelő szertartásosságával. - No, most már én is ... - kunyerál a család többi tagja. - Még egy darabot megcsinálok ragaszkodik jogaihoz a kertész, s újra nekiindul a géppel; ropog amasina, és nyírja a füvet, hogy csak úgy porzik. Ez az első ünnepélyes szénakaszálás. - Hallod-e mondja a kertész egy idő múlva valamelyik családtagnak -, nem volna kedved fogni a gépet és lenyírni a füvet? Nagyon kellemes munka! - Tudom, tudom - feleli a kérdezett hűvösen -, de ma éppen nem érek rá. A fűnyírás ideje, mint tudjuk, egyúttal a zivatarok ideje is. Néhány napon át készülődik a vihar égen és földön: a nap forrón, szinte ellenségesen perzsel, a föld kicserepesedik, és a kutyák bűzlenek, a gazda gondterhelten nézeget az égre, s azt mondja, eső lesz. Rövidesen fel is tűnnek az úgynevezett vészjósló felhők, szilaj szél kerekedik, port, kalapokat és letépett leveleket sodor magával. A kertész lobogó sörénnyel kiront a kertbe, nem azért, hogy az elemekkel dacoljon, mint

egy romantikus költő, hanem hogy hamarjában megkössön mindent, amit a szél összevissza cibál, tető alá hordja a szerszámokat, a kerti székeket, s hogy általában védekezzék az elemi csapások ellen. Miközben épp hiába igyekszik odakötözni a sarkantyúvirágok szárát, már koppannak is a fején az első meleg csöppek, egy pillanatig még fojtó a hőség, aztán reccs, hatalmas mennydörgés csattan, és megered az eső. A kertész rohanva menekül a ház eresze alá, és fájó szívvel nézi, hogyan vergődik a kert a zápor és a szélvihar csapásai alatt. S amikor legvadabb az elemek tombolása, férfias elszántsággal, mintha egy fuldokló gyermekért vetné magát a hullámokba, kirohan a viharba, hogy megkössön egy letört liliomszálat. Úristen, mennyi víz! S itt is, ott is koppanva hull a jég a földre, visszapattan, és máris elsepri a szennyes áro A kertész szívében harcot vív a virágai ért érzett féltő aggodalom azzal az elragadtatásfélével, amit az elemek tombolása kelt minden emberben. Aztán még hangosabban zeng az ég, a felhőszakadásból hideg eső lesz, az is egyre ritkul, végül

már csak csepereg. A kertész kiszalad a didergő kertbe, riadt kétségbeeséssei nézi a homokkal behordott pázsitot, a letört nőszirmokat, a megtépázott ágyás okat, s amikor elrikkantja magát az első feketerigó, átszól a kerítésen a szomszédhoz : - Még eshetne egy kicsit, a fáknak ez még nem elég. Másnap az újságok a katasztrofális felhőszakadásról írnak, amely nagy károkat okozott főként avetésekben, de azt már nem írják meg, hogy kivált a liliomok ban tett súlyos kárt, vagy hogy tönkretette a török mákot. Bennünket, kertészeket mindig s mindenütt mellőznek. Ha valamit használna vele, a kertész minden áldott nap térdre hullana, s ilyenformán imádkoznék: Uram, add, hogy mindennap essen, mondjuk, éjféltől hajnali háromig, de kérlek, csendes, meleg esőt szeretnék, hogy jól beszivárogjon a földbe. Úgy tedd, hogy ne essen a szurokszegfűre, ternyére, napvirágra, levendulára meg mindazokra a növényekre, amelyek mint tudod, hisz végtelen a te bölcsességed - szárazságtűrő fajok. Ha akarod, felírom a nevüket egy cédulára. Add, hogya napocska egész nap süssön, de ne mindenhová (például ne a gyöngyvesszőre, se a tárnicsra, se az istenfára, se a rododendronra), és ne is perzseljen. Add, hogy sok legyen a harmat, és kevés a szél, elég a giliszta, de ne legyen levéltetű és csiga, se lisztharmat. Tedd meg, hogy hetente egyszer hígított trágyalé és galambtrágya hulljon alá az égből. Ámen. Mert ha nem tudnátok, az édenkertben így volt. KUlönben nem lett volna olyan buja ott a növényzet. De ha már említettem a levéltetveket, hozzá kell még tennem, hogy épp a június a tetűirtás ideje. Van erre

a célra mindenféle por, szer, tinktúra, kivonat, főzet és sok büdös készítmény, arzén, dohánylé meg kenőszappan és még sok egyéb méreg. Ezeket a kertész egymás után kipróbálja, mihelyt észreveszi, hogy a rózsáin aggasztóan szaporodnak a zöld színű, pufók levéltetvek. Ha az ember a felsorolt szereket kellő óvatossággal és kellő mértékben használja, megérheti, hogy a rózsatövei esetleg épségben túlélik a tetűirtást, le-

számítva azt, hogy elperzselődnek a leveleik és bimbóik. Ami ugyanis a tetveket illeti, az irtás ideje alatt hihetetlenül elszaporodnak, úgy ellepik a rózsafák hajtásait, mint a sűrű hímzés. Akkor aztán - hangos utálkozás közepette - egyik hajtáson a másik után agyon lehet őket nyomni. Így kell tehát a tetveket irtani. A kertész azonban még később is, sokáig, csak úgy árasztja magából a dohánylé meg a kenőszappan átható szagát.

Bizonyára akadnak, akik tanulságos eszmefuttatásaim olvastán némi megbotránkozással mondják majd: hogyhogy minden ehetetlen giz-gazról beszél itt ez az ember, de egy szóval sem említi a sárgarépát, uborkát, karalábét, kelkáposztát, karfiolt, vöröshagymát, póréhagymát, hónapos retket, nem szól a zellerről, metélőhagymáról, petrezselyemről, sőt mi több, még a szép zöld fejes káposztáról sem?! Miféle kertész lehet, ha akár gőgből, akár tudatlanságból mellőzi a legszebbet, amit termeszteni lehet? Mint például itt ez a fejes saláta! Erre a kifakadásra az a válaszom, hogy életem számos szakaszának egyikében magam is birtokoltam néhány ágyás hónapos retket, sárgarépát, kelkáposztát, fejes salátát és karalábét. Tettem ezt minden bizonnyal valamiféle romantikaszeretetből, a farmer illúzióját akarván magamnak megszerezni. Aztán kiderült, hogy naponta el kell ropogtatnom százhúsz retket, minthogy a háznál már senki más nem volt hajlandó retket 'enni. A következő héten majd megfúltam a kelkáposztától, aztán a karalábéban tobzódhattam, s hozzá még fás is volt a nyomorult. Voltak hetek, amikor napjában háromszor kénytelen-kelletlen salátát ettem, hogy ne kelljen kidobni. Semmiképp sem szándékom, hogy a zöldségkertészek kedvét szegjem, de: amit termeltek, egyék meg. Ha arra kényszerítenének, hogy faljam fel a rózsáimat, vagy legeljem le a gyöngyvirágot, azt hiszem, mindjárt nem viseltetném irántuk akkora tisztelettel. A kecskéből válhat kertész, de a kertészből nehezen lesz kecske, hogy letarolja és elropogtassa kertje terményeit.

Különben is, van nekünk, kertészeknek, így is éppen elég ellenségünk: a verebek, a feketerigók, a gyerekek, a csigák, a fülbemászók, a levéltetvek. Jogosan kérdem tehát: még a hernyókkal is kikössünk? Magunkra uszítsuk a káposztalepkék hadát? Mindenki szokott néha _arról ábrándozni, mit tenne, ha egy napig korlátlan ura és parancsolója lehetne a világnak. Ami engem illet, én azon az egyetlen napon egy csomó dolgot elrendelnék, létrehoznék, eltörölnék. Egyebek közt kiadnám az úgynevezett Málna Ediktumot. Ez afféle rendelet lenne, mely megtiltaná minden kertésznek - jobb keze lecsapatásának terhe alatt -, hogy a kerítés mellé málnát ültessen. Mert kérdem, mivel szolgált rá a kertész, hogya rododendronai közt kihajtsanak a szomszédos kertből származó málna kiirthatatlan ostorindái. A bitang málna több méter hosszú utat is meg tesz a föld alatt, nincs az a kerítés, fal vagy árok, szögesdrót vagy figyelmeztető tábla, ami útját állja. Se szó, se beszéd, hajt egy vesszőt a szegfűk vagy aligetszépe ágyásának kellős közepében, aztán tessék, ott van, próbáljon az ember tőle szabadulni! A tetvek egyék meg az egész málnatermést ! Törjön fel málnahajtás az ágyad közepéből! Lepjenek el érett málnaszem nagyságú szemölcsök! - ilyesmiket kíván az ember. Aki tisztességes céhbeli kertész, nem ültet a kerítése mellé málnát, keserűfüvet, se napfényvirágot, sem pedig más olyan növényt, amely - úgy mondhatnám - lábbal tiporja a szomszédok magántulajdonát. Ha már kedvébe akarunk járni a szomszédnak, ültessünk a kerítés mellé dinnyét. Velem megesett, hogy a szomszéd kertjéből átnőtt az én kerítésem oldalára egy olyan hatalmas, olyan kánaáni méretű rekord dinnye, hogy ámulatba ejtett egy egész sereg közírót,

költőt, sőt egyetemi tanárt: nem tudták ésszel felérni, hogyan fért át egy ilyen gigantikus méretű termés a kerítéslécek közti szűk résen. Egy idő múlva aztán az a bizonyos dinnye valahogy szemérmetlen formájú lett, akkor levágtuk, és büntetésből megettük.

A kertész ek kánonjoga szerint júliusban oltják, illetve szemzik a rózsákat. Ez általában a következőképp történik: előkészítik a csipkerózsát, a vadócot, vagyis az alanyt, amelyet oltani fognak, összehordanak egy csomó háncsot, s végül előkerftik az oltó- vagy a szemzőkést. Amikor minden szépen együtt van, a kertész a hüvelykujj a bögyén kipróbálja a kés élét. Ha a kés elég éles, belehasít a kertész ujjába, s ék alakú sebet ejt rajta. A vérző ujjat aztán bekötik, néhány méter gézt csavarnak rá, úgyhogy az ujjon egy eléggé fejlett pufók bimbó keletkezik. Ezt nevezik rózsaoltásnak. Ha nincs kéznél vadrózsatő, az imént leirt hüvelykujjsebzést más alkalommal is végre lehet hajtani, például oltóvesszők, dugványok készítése, fattyúhajtások vagy elvirágzott szárak levágása, bokrok metszése során és így tovább. Miután a kertész ilyeténképpen végzett a rózsaoltással, észreveszi, hogy megint lazítania kellene az ágyások megülepedett, cserepes talaját. Ez a munka évente legalább hatszor követelőzik, s a kertész minden \ ilyen alkalommal hihetetlen mennyiségű követ, kavicsot és egyéb istencsapását dobál ki kertje földjéből. Az a sok undok kő nyilván valamiféle magvakból vagy petékből fejlődik, de az is lehet, hogy a föld titokzatos méhéből tör elő szakadatlanul; vagy talán a föld valamiképpen köveket izzad? Egyáltalában a kertészeti avagy kultúrtalaj, nevezhetjük humusznak vagy televénynek is, igen változatos összetételű. Alkotóelemei a következők: föld, trágya, korhadt lomb, tőzeg, kövek, üvegcserép,

törött tálak, szögek, drótdarabok, csontok, huszita nyilak, a csokoládé sztaniolja, téglák, régi érmék, ócska pipák, táblaüveg, törött tükrök, kiszolgált névtáblák, bádogedények, zsinegek, gombok, cipőtalp, kutyagumi, széndarabok, fazék füle, mosdótálak, rongyok, üvegcsék, csatok, kannák, kapcsok, patkók, konzervdobozok, porcelán szigetelők, újságfoszlányok és számtalan egyéb anyag. A hüledező kertész minden egyes alkalommal ilyesmiket bányász ki az ágyásaiból. Meglehet, hogy egyszer egy örökégő kályha, Attila sírja vagy Szibilla könyve kerül elő a tulipánok alól; a kultúrtalajban a világon minden előfordulhat. De a fő gond júliusban mégiscsak a kert öntözése. Ha a kertész kannával öntöz, számolja a kannákat, mint az autós a megtett kilométereket. Nohát, hirdeti bajnoki gőggel, ma negyvenöt kannára vittem fel!

lekaszabolhatjuk a fák koronáját. Remek felfrissülésse1 jár, ha szél ellen permetezünk: felér egy vízgyógykúrával, ahogy az ember bőrig ázik. Ráadásul a tömlő nagy örömét leli abban, ha valahol a közepe táján, ahol az ember legkevésbé várná, ravaszul kilyukadhat. Aztán az ember ott áll a körös-körül zuhogó-fröcskölő vízsugarak közepette, mint a vizek istene, s a lábánál összetekeredett hosszú vízisikló pihen. Lenyűgöző látvány, mondhatom. Amikor az ember már csuromvizes, megnyugvással kijelenti, hogy a kert elég vizet kapott, jómaga pedig elmegy megszárftkozni. Közben a kert azt se mondta, mukk, szemrebbenés nélkül mind behabzsolta a rögtönzött szökőkút kilövellt vizét, és ismét száraz és szomjas, mint annak előtte. Ha tudnátok, milyen jóleső érzés, amikor a hűs víz csobogva zúdul a kiaszott talajra, amikor alkonyatkor vízcseppek ragyognak a buzgó öntözéstől lucskos virágokon, leveleken, s szinte hallani, hogy a kert elégedetten, megkönnyebbülten sóhajt, akárcsak a szomjas vándor, aki letörölve bajuszáról a sör habját, így szól: Hű, de milyen szomjas voltam! Csapláros, még egy pohárral! S a kertész lohol még egy kanna vízért, hogy csillapítsa kertje júliusi szomját. Vízcsapra kapcsolt tömlővel persze gyorsabban és úgy mondhatnám, "nagyban" lehet öntözni. Aránylag rövid idő alatt megöntözhetjük nemcsak az ágyásokat, hanem az egész gyepet, a szomszéd gyanútlanul uzsonnázó családját, a békés járókelőket, a házat kívül-belül, a családtagokat mind és leginkább sajátmagunkat. A csapból érkező vízsugár roppant hatékony, olyan, akár a géppuska: egy pillanat alatt gödröt vájhatu nk vele a földbe, letarolhaljuk az évelő virágokat,

A német filozófia azt tanítja, hogy a nyers valóság az, ami van, míg a magasabb, az erkölcsi rend a "das SeinSollende", vagyis az, aminek lennie kellene. Tehát a kertész nevezetesen júliusban nagyon is elismeri azt

\

, l

\

. "" . '"

"

,,,,,, •

.... '"

,

, ,.

"

Nem segít a szitok, átkozódás, káromkodás, sem a dühös köpködés, még ha minden köpéssel kiszaladunk is a kertbe (minden csepp nedvesség számít!). Ekkor a kertész ahhoz a bizonyos magasabb rendhez folyamodik, és fatalista módon kezdi hajtogatni: eső kellene! . - Hová készül az idén nyaralni? - Az igazán nem fontos, de eső kellene! - És mit szól EngliS lemondásához? - Azt mondom, eső kellene! Jaj, istenem, ha az ember úgy elképzeli, de szép is egy novemberi eső: négy, öt, hat napon át egyvégtében zuhog, zizegve hullanak a sűrű cseppek, körös-körül minden szürke és nyirkos, átázik a cipőm, talpam alatt cuppog a sár, csontom velejéig hatol a nedvesség ... Mondom, eső kellene. a magasabb rendet, mert tudván tudja,· mi kellene. Eső kellene - így fejezi ki ezt a maga ékesszóló módján. Mert ugye, általában így történik: amikor az úgynevezett életadó napsugarak ötven Celsius-fok fölé emelték a hőmérsékletet, a fű sárgul, a virágok levele elfonnyad, a fák gallyai ?illedten kornyadoznak a szomjúságtól a perzselő hőségben, a föld megcserepesedik, kőkeménnyé sül össze, vagy izzó porrá hull szét, akkor rendszerint: 1. megreped a kertés~ öntözőtömlője, úgyhogy nem lehet vele öntözni; 2. valami zavar támad a vízszolgáltatásban, s egyetlen csepp víz sem folyi:c; most aztán benne vagyunk, ahogy mondják, a pácoon, méghozzá a jó forró, égető pácban! Ilyenkor a kertész :üába öntözi a földet önnön verejté]cével; képzeljük :sak el, mennyit kellene izzadnia, hogy elég legyen, mondjuk, egy kisebb gyepágyra !

Rózsák és floxok, napfényvirág és szépecske, sásliliom, kardvirág, harangvirágok és sisakvirág és peremizs, molyűző meg margitvirág - még mindig elég sok virágzik belőlük a rossz viszonyokhoz képest, istennek hála. Mindig van, ami virít, van, ami elvirít, mindig kell levágni fonnyadt szárakat, s ilyenkor így szólunk (a növényhez, nem magunkhoz): No, neked már befellegzett ! Lám, ezek a virágok igazán olyanok, mint a nők:
Min.t ismeretes, :negkülönböztetünk glaciális, sztyeppi, arkükus, pontusI, földközi-tengeri flórát, szubtrópusi meg lápi növényvilágot és még jó néhányfélét, mégpedig egyrészt a növények származása, másrészt a tenyészhelyük szerint. Nos, aki egy kicsit érdeklődik a növényzet iránt rájön, hogy más vegetáció tenyészik a kávéházakba~ és. más például a hentesboltokban: bizonyos növényfajok és nemzetségek kivált az állomásokon díszlenek mások meg a pályaőröknél. Lehet, hogy apróléko~ összehasonlító tanulmánnyal be lehetne bizonyítani, h~gy a ka~olikusok ablakai mögött más flóra tenyészik, mmt az lstentagadók és haladó szelleműek ablakai mögött, viszont a bőrdíszműáru boltok kirakataiban kétségkívül művirágok nyílnak stb. De mivel a növényföldrajz - azt mondják - még gyermekcipőben jár, beszéljünk csak néhány pontosan elhatárolt, nevezetesebb botanikai csoportról. . 1. Az állomási flórának két alosztálya van: a peronnövényzet és az állomásfőnök úr kertje. A peronon rendszerint felaggatott kosarakban, néhol az állomásépület ereszein vagy ablakaiban - különösen a sar~a~t~?ka, a ~obélia, a muskátli, a petúnia és a begónia erZI Jol magat, a nagyobb, előkelőbb pályaudvarokon ~éha a dracéna is előfordul. Az állomási növényzet J~llerrizője, hogy rendkívül gazdagon és színpompásan vIrít. A főnök úr kertje botanikailag kevésbé jellegzetes: akad benne rózsa, nefelejcs, árvácska, lobélia, lonc és egyéb, szociológiai szempontból kevésbé megkülönböztetett faj.

2. A vasúti flóra apályaőrök kertjeiben tenyészik. Ide tartozik nevezetesen a ziliz vagy fehérmályva, a napraforgó, a sarkantyúka, aztán a kúszórózsák, a georgínák és néhol az őszirózsák. Közismert dolog, hogy ezek a virágok többnyire áthajlanak a kerítésen, talán a mellettük elpöfögő szerelvények mozdonyvezetőinek örömére. A vad vasúti flóra a töltéseken tenyészik: főként napvirágból, tátikából, ökörfarkkóró ból, pipitérből, kígyósziszből, kakukkfűből és néhány további vasúti fajból tevődik össze. 3. A hentes-mészáros flóra a mészárszékek, hentesboltok kirakatüvege mögött, a hasított hátrészek, sonkák, bárányok és szalámirudak közt díszlik. Nem sok fajt számlál, de ide tartozik kivált az Aucuba, az Asparagus Sprengeri, vagyis a kalárisfű, a kaktuszok közül asziklakaktusz és a gömbkaktusz. A henteseknél cserépben előfordul aszobafenyő és néha a primula is. 4. A vendéglői flóra összetevői: két leander, azaz babérrózsa a bejáratnál s néhány aszpidisztra, azazhogy kukoricalevél az ablakokban. Az úgynevezett házi kosztot adó vendéglők, kifőzdék ablakában cineráriák is akadnak. Az éttermekben dracéna, filodendron, nagylevelű begóniák, tarka virágcsalánok, latániák, fikuszok is lehetnek, általában ez az a növényzet, amelyet a báli tudósítók hajdan efféle fellengzős szavakkal ecseteltek : "Az esztrád a trópusi növényzet buja zöldjében tobzódott." A kávéházakban bent csak aszpidisztra tenyészik, ezzel szemben a kávéházi teraszokon buján nő a lobélia, a petúnia, a tradeszk'ancia, azaz a pletyka, sőt a babérfa és a borostyán is. Legjobb tudomásom szerint semmiféle növény nem tenyészik a pékeknél, puskaműveseknél, az autókereskedésben, mezőgazdasági gépek boltjában, vaskeres-

kedésben, szűcsnél, papírüzletben, kalaposnál, valamint még sok más ipar- és üzletágban. A hivatalok ablakában vagy nincs semmi, vagy ha igen, akkor piros és fehér muskátli. Általában a hivatali növényzet sorsa vagy a hivatalsegéd, vagy a hivatalfőnök jóakaratától és buzgalmátói függ. Ezenkívül bizonyos hagyomány is döntő: mert míg a vasutasszakmában dúsan burjánzanak a növények, addig a posta- és távíróhivatalokban ,az égvilágon semmi sem nyílik. Vegetáció szempontjából a magánhivatalok sokkal termékenyebbek az állami hivatal oknál, s ez utóbbiak közül is kiválik az adóhivatal, amely valósággal sivatag. Külön botanikai fejezetet alkot a temetői vagy sírkerti növényvilág és természetesen az ünnepségek flórája, amely az ünnepelt gipsz mellszobrát van hivatva övezni. Ide tartozik a leander, a babérfa, a pálma, legrosszabb esetben az aszpidisztra. . Az ablakok növényvilága kétféle: szegényes és dús. A szegényebb embereknél rendszerint dúsabb; a módosabbaknál egyébként úgyis többnyire tönkremegy, amíg nyaralni vannak. Ezzel persze még távolról sem merítettük ki a különféle élőhelyek változatos növényvilágának botanikai ismertetését. Néha kedvem volna megállapítani, melyik emberfajta tenyészt fuksziát, melyik golgotavirágot, milyen hivatásúakból kerülnek ki a kaktuszgyűjtők és így tovább. A világ végtelenül gazdag: minden foglalkozási ágnak, sőt mi több, minden politikai pártnak lehetne saját külön flórája.

Az augusztus általában az az időszak, amikor az amatőr kertész elhagyja tündérkertjét, és sz a badságra megy. Egész esztendőben nagy hangon hirdette ugyan, hogy az idén nem utazik sehová, nincs olyan nyaralóhely, ami felérne az ő kertjével, s nem lesz olyan kötnivaló bolond, hogy vonaton rázassa magát valahová Kukutyinba - de mikor aztán beköszönt a nyár, ő is csak igyekszik kifelé a városból, vagy mert feltámadt benne a vándorösztön, vagy a szomszédok miatt, "hogy ne mondhassák, hogy mit tudom én ... " Nehéz szívvel utazik el, tele van gonddal, aggodalommal, félti a kertet. Nem is indul el addig, míg nem talált egy jó barátot vagy. rokont, akire távolléte idejére rábíz hatja. - Nézze csak - mondja a kiszemelt kertgondozónak -, most úgysincs a kertben semmi munka, elég,

---~

ha háromnaponként egyszer elnéz oda, s ha netán valami nem volna rendben, írjon egy lapot, és én azonnal jövök. Megbízom magában. Mondom, öt perc elég, épp hogy csak körül kell néznie. Miután a kertet készséges felebarátja gondjaira bízta, elmegy. A nevezett felebarát másnap levelet kap: "Elfelejtettem megmondani, hogy a kertet naponta öntözni kell. Legjobb, ha reggel ötkor vagy este hétkor óntöz. Semmi az egész: csavarozza rá a tömlőt a felszállócsapra, és egy óráig locsoljon. Kérem, a tűlevelűeket bőségesen kell öntözni, mindenütt, és persze a füvet is. Ha valahol gyomot látna, tépje ki. Ez minden. " A következő napon: "Szörnyű ez a szárazság, kérem, öntsön minden rododendronra vagy két kanna állott vizet, és minden tülevelűre öt-öt, a többi fára négy-négy kannát. A most virágzó évelőknek sok víz kell, írja meg

postafordultával, mi nyílik. Az elvirágzott szárakat le kell vágni! Jó volna, ha kapával meglazítaná valamennyi ágyás talaját, attól légjárhatóbb lesz a talaj. Ha a rózsákon tetvek vannak, vegyen nikotint, és harmattal vagy eső után permetezze meg vele a rózsákat. Több dolog egyelőre nincs." Harmadnap: "Elfelejtettem megmondani, hogy a gyepet le kell kaszálni. A géppel igazán gyerekjáték, s amit a gép nem nyírt le, vágja le ollóval. De vigyázzon! Nyírás után a gyepet jól meg kell gereblyézni s aztán nyírfa seprűvel végigseperni. Különben tarfoltos lesz! És persze öntözzön, bőségesen öntözzön!" Negyednap: "Ha netán zivatar jön, kérem, azonnal nézze meg a kertet! A heves zápor néha nagy károkat okoz, és jó, ha az ember mindjárt a helyszínen van. Ha a rózsákon lisztharmat mutatkoznék, szórjon rájuk korán reggel, harmattal kénvirágot. A magas növésű évelőket kösse karóhoz, nehogy a szél letörje őket.

Itt minden pompás, sok a gomba, és remekül lehet fürödni. Ne felejtse el a ház mellett a vadszőlőt naponta megöntöz ni, nagyon száraz helyen van! Gyűjtse zacskóba az izlandi mák magvait. Remélem, a gyepet. már lekaszálta. Különben nem kell semmi, csak a fülbemászó': kat irtsa ki." Ötödna p: "Mellékelten küldök egy kis láda virágot, amit itt ástam ki az erdőben. Különféle kosborok, vadliliomok, kökörcsin, körtike, tüdőfű, szellőrózsák és effélék. Mihelyt a láda megérkezik, bontsa fel, a palántákat öntözze meg, és ültesse valahova árnyékos helyre a kertemben. Szórjon a tövükhöz tőzeget és lombföldet! Azonnal lásson hozzá az ültetéshez, és naponta háromszor öntözze az elültetett növényeket! Kérem, vágja le a rózsatövekről a fattyúhajtásokat !" Hatodnap : "Expressz feladtam egy kosár vadon tenyésző növényt. .. Azonnal ültesse el őket... Éjjel menjen ki a kertbe zseblámpával felszerelve, csigákat

egy láda vadvirágot és egy, körülbelül tizenkét sürgős utasítást tartalmazó levelet. Végül is hazaérkezik, s úgy, ahogy van, bőrönddel a kezében, beront a kertbe, s tágra nyílt szemmel körülnéz: Ó , ez a lusta semmirekellő, ez a piszok fráter, gondolja keserűen, hát ez aztán elintézte a kertemet! - Köszönöm - mondja szárazon a felebarátnak, s mint élő szemrehányás, nyakon ragadja a tömlőt, hogy meglocsolja az elhanyagolt kertet. Ez a tökfilkó, gondolja lelke mélyén, erre aztán rá lehet bízni valamit! Soha többet nem leszek olyan kötnivaló bolond, hogy nyaralni menjek!

irtani. J ó volna kigyomlálni az utakat. Remélem, hogy a kert gondozása nem sok idejét foglalja le, és kellemes perceket tölt a kertben." Ezalatt a készséges felebarát, felelőssége tudatában, öntöz, kaszál, kapál, gyomlál, és keresztül-kasul járja a kertet a küldött palántákkal, keresve, hogy hová az ördögbe ültetné el őket; verejtékezik a napon, csuromvizes az öntözéstől, s rémülten látja, hogy itt egy levél hervad, ott meg letört néhány szár, emitt rozsda esett a gyepbe, s az egész kert mintha kiégett volna. Átkozza a pillanatot, amikor magára vállalta ezt a terhet, s csak azon imádkozik, hogy jöjjön már az ősz. Ugyanakkor a kert tulajdonosa nyugtalanul gondol a virágaira és a gyepre, rosszul alszik, szitkozódik, hogy a készséges felebarát nem küld neki naponta jelentést a kert állapotáról, számlálja a napokat, mennyi van még hátra a hazaindulásig, minden másnap küld,

A vadvirágok hagyján, azokat egy megszállott kertész csak kiszedi a földből, hogy majd beiktassa a kertjébe. Rosszabb a helyzet az egyéb természeti képződményekkeI. Az ördögbe is, gondolja magában a kertész, nézegetve a Matterhornt vagy a Gerlachfalvi-csúesot, ha ez a hegy a kertemben lehetne, s itt ezt a darab őserdőt ezekkel a hatalmas törzsekkel, amott azt a tisztást, a hegyi patakot vagy inkább azt a tavat, de elfogadnám ! Ez a harmatos rét milyen jól illenék a kertembe. No meg egy darabka tengerpart és egy romba dőlt gótikus kolostor - az sem volna megvetendő! És szeretném azt az ezeréves hársfát, ezt az antik szökőkutat; milyen szép is volna az énnálam! És egy szarvascsapat vagy legalább egy zerge vagy ez az ősöreg nyárfasor, ott az a szirt, itt ez a folyó, a kis tölgyerdő vagy az a kékesfehér vízesés, de, legalább ez a csendes, zöld völgykatlan - az mind, mind kellene. Ó, hiszen ha lehetne, a kertész megalkudnék az ördöggel, aki hajlandó teljesíteni minden kívánsagát, eladná neki a lelkét, de a szegény ördög, szavamra

mondom, átkozottul dr ágán fizetné meg azt a lelket. Nyomorult fickó, mondaná végül az ördög, takarodj te csak inkább a mennyekbe, mint hogy én itt megszakadjak a munkában. Úgyis oda való vagy! S mérgében akkorát csapna a farkával, hogy letarolná vele a krizantérnok meg a vörös csenkesz bimbóit, s menne dolgára, otthagyván a kertészt szerénytelen és soha véget nem érő kívánságaival. Jól jegyezzétek meg, az igazi, a vérbeli kertészről beszélek, nem a gyümölcsészekről meg a zöldségtermesztőkről! Csak ujjongjon a gyümölcsész az almáin, körtéin, örvendezzen a zöldséges a karalábé, a karórépa meg a zeller óriási méretein, a vérbeli kertész minden ízében érzi, hogy az augusztus már a fordulat ideje. Ami virít, sietve igyekszik elvirítani, s most még jön az őszi Asterek és a krizantémok ideje, s azzal vége! De ugye te, ragyogó lángvirágom, s ti mind: aranyszínű aggófű, napsárga aranyvessző, aranyló rudbeckia, Harpalium, aranybarna napfényvirág, ti és én, mi együtt, még nem adjuk meg magunkat! Szó sincs róla! Egész éven át tart a tavasz, egy életen át az ifjúság: mindig van tartalék, amiből kihajt a virág. Az csak szóbeszéd, hogy ősz van, mi addig másféle virágot hajtunk, a föld alatt növekedünk, tartalékot gyűjtünk az új hajtásokhoz ; mindig, de mindig van mit tenni. Csak akik ölbe tett kézzel ülnek, azok mondják, hogy minden rosszra fordul, aki virul, és gyümölcsöt érlel akár novemberben is -, az nem vesz tudomást az őszről, annak aranyló nyár van, annak számára nincs elmúlás, csak sarjadó élet van. Tudd meg, őszirózsám, s te 'is, drága embertársam: az év olyan hosszú, hogy nincs is soha vége.

Azt mondom róluk: szektások, de nem azért, mert szenvedélyes buzgalommal nevelik a kaktuszokat. Ezt a tényállást lehetne egyszerűen szenvedélynek, különcségnek vagy mániának nevezni. A szektásság lényege nem abban van, hogy valaki valamit szenvedéllyel űz, hanem abban, hogy valamiben szenvedélyesen hisz. Vannak kaktuszbolondok, akik a márványporban, mások a téglaporban, ismét mások a faszénben hisznek. Egyesek kardoskodnak az öntözés mellett, mások súlyos hibának tartják. Van az igazi kaktusztalajnak néhány rejtettebb titka, s ezeket semmilyen kaktuszgyűjtő el nem árulja, akkor sem, ha kerékbe törik. Valamennyi kaktuszgyűjtő szekta, felekezet, céh, rítus, iskola, páholy, valamint a társulásokon kívül álló zuggyűjtők avagy remetéskedők megesküsznek rá, hogy a Maguk Sajátos Módszerével értek el oly csodálatos eredményeket. Nézze csak meg ezt az Echinocactus myriostigmát! Látott már ilyen sünkaktuszt valakinél! Hát megmondom a titkát, de el ne árulja senkinek! Nem szabad öntözni, csak permetezni. Úgy bizony. Hogyhogy? háborodik fel a másik kaktuszszakértő. Ki hallott olyan szörnyűséget, hogy a sünkaktuszt permetezik? Azt akarja, hogy meghűljön? Hohó, uram, ha nem akarja, hogy a sünkaktusz egyszerű en elrothadjon, akkor csak úgy öntözze, hogy hetente egyszer 23,789 C fokos lágy vízbe állítja cserepestül. Akkor aztán megnő, akkorára, mint a répa. Szent isten! - harsogja a harmadik szakértő. Nézzék már ezt a gyilkost ! Uram, hisz ha a cserepet vízbe állítja, belepi a zöldmoszat, a földje megsavanyodik, maga meg benne van a pácban, úgy

bizony, azonkívül az Echinocactus myriostigma gyökérrothadásban me~betegszik. Ha nem akarja, hogya sünkaktusz földje megsavanyodjék, öntözze minden másnap forralt vízzel, de úgy, hogy egy köbcentiméter földre 0,111111 gramm, mégpedig a levegőnél pontosan fél fokkal magasabb hőmérsékletű víz jusson. Ekkor mind a három kaktuszszakértő egyszerre kezd üvöItözni, s egymásnak esnek foggal, tíz körömmel, de - ahogy az már lenni szokott - az igazságra még ilyen módon sem derül fény. Az viszont igaz, hogy a kaktuszok megérdemlik ezt a szem'edélyes rajongást, már csak azért is, mert titokzatosak. A rózsa szép, de nem titokzatos. A titokzatos növények közé tartozik a liliom, a tárnics, az aranypáfrány, a Tudás Fája, általában minden öreg fa, egyes gombák, a mandragora, a kosborok, a glaciális növények, a mérgező és a gyógynövények, a tündérrózsák, a kristályvirág és a kaktuszok. Miben rejlik a titokzatosságuk, nem tudom megmondani. A titokzatosságot, ahhoz, hogy megtaláljuk, és meghajoljunk előtte, egyszerűen el kell fogadni. Vannak tengeri sünhöz, uborkához, tökhöz, gyertyához, kancsóhoz, papi birétumhoz, kígyófészekhez hasonló kaktuszok; boríthat ja őket pikkely, kóc, boríthatják bimbószerű kinövések, karmok, bibircsek, szuronyok, jatagánok, csillagok; lehetnek zömökek és nyurgák, harciasak, mint egy kopjásezred, élesen vagdalkozók, mint egy kardot suhogtató lovagcsapat; duzzadtak, fásak, ráncosak, ragyásak, bajuszosak, marconák, zordonak; tüskések, mint a sövény, fonottak, mint a kosár; daganatokhoz, állatokhoz, gyilkos fegyverekhez hasonlók; a legférfiasabbak a maguk nemében minden magQt termő ,

növény közt~ amelyeket a teremtés harmadik napján alkotott az Ur. (Nagy bolondságot műveltem, jegyezte meg a Teremtő, maga is csodálkozván, mit teremtett.) Szerethetjük őket anélkül, hogy tolakodón hozzájuk érnénk, csókolnánk vagy magunkhoz ölelnénk; nem kedvelik a bizalmaskodás semmiféle formáját vagy az egyéb frivolitásokat, kemények, mint a kő, állig fel vannak fegyverkezve, elszántan arra, hogy meg nem adják magukat: Állj meg, sápadtarcú, mert lövök!Egy kisebb kaktuszgyűjtemény olyan, mint a harcias manók tábora. Ha egy harcos fejét vagy kezét levágják, újabb kardot suhogtató, tőrt szegező vitéz támad belőle. Az élet harc. De vannak titokzatos percek, amikor ez a dacos, megközelíthetetlen, marcona lény mintha megfeledkeznék magáról, és elszunnyadna: ilyenkor virág bomlik ki belőle, nagy és fényesen ragyogó, békés, szelíd virág a támadón előreszegzett fegyverek közt. Nagy kegyelem ez, ritka esemény, amelyben nem is egyhamar van része akárkinek. Mondhatom, az anyai büszkeség is eltörpül a kaktuszgyűjtő kérkedő pöffeszkedése mellett, akinek kivirított a kaktusza.

A kertésznek a szeptember a maga nemében hálás és nevezetes hónap; nemcsak azért, mert akkor virít az aranyvessző, az őszi Aster és a Chrysanthemum indicum, s nemcsak miattatok, virágoktói roskadozó, lenyűgöző szépségű georgínák. Higgyétek el, tamáskodók, hogy a szeptember minden másodszor virágzó növény választott hónapja, a szeptember a másodvirágzás ideje, a szőlőérés hónapja. Ezek a szeptember mélyebb értelemmel teli titkos kiváltságai, de ezenfelül ez az a hónap, amikor ismét kitárja ölét a föld, úgyhogy megint ültethetünk. Most kerül a földbe minden, aminek tavaszig meg kell erednie. Ez persze megfelelő jogcím nekünk, kertészeknek arra, hogy megint egyszer végiglátogassuk a szaktársakat, megnézegessük, hol mi van, kiválasszunk néhány kincset érő növényt már a következő tavaszra, s egyúttal jó alkalom most itt arra is, hogy megállítva a rohanó esztendőt, elidőzzünk egy kicsit e derék szakembereknél, s megadjuk nekik az őket megillető tiszteletet. A nagy kertész, azaz a hivatásos termesztő rendszerint józan életű férfiú, nem iszik, nem dohányzik, egyszóval erényes. A történelem nem jegyzett fel róla sem nevezetes gaztetteket, sem hadi, sem politikai érdemeket. Emlékét egy-egy új rózsa-, georgína- vagyalmafajta örökíti meg; neki ez a dicsőség, amely rendszerint anonim, vagy más név alatt rejtőzik - untig elég. A természet különös szeszélye folytán a kertész általában testes, sőt hatalmas termetű ember, talán azért, hogy megfelelő ellentétet alkosson a virágok gyengéd, filigrán kecsességével, vagy mert a természet Cibelé

képere formálta, szemléltetni akarván ezzel, hogy a kertész az éltető, a gondos atya. És valóban, mikor a kertész ujjaival vájkál a virágcserepekben, az majdnem _ annyi, mintha tápláló emlőt nyújtana kis neveltjeinek. A kertész megveti a kertépítő mérnököket, azok viszont a kertészeket tartj ák afféle zöldségeseknek. Jegyezzétek meg, a kertész szerint az ő foglalkozása nemcsak afféle mesterség, hanem tudomány és művészet; lesújtóbb véleményt nem is mondhat vetélytársáról, mint azt, hogy jó üzletember. A hivatásos kertészhez nem úgy jár az ember, mint a fehérnemű- vagy avaskereskedőhöz,

akinek megmondja, mit akar venni, fizet, és továbbáll. A kertészhez az ember beszélgetni megy: megkérdi, hogyan is hívják ezt vagy azt a növényt, elmondja, hogy a szirtőr, amit tavaly vett tőle, remény teljesen fejlődik, elpanaszolja, hogy az idén kár esett a Mertensiákban, és könyörög neki, mutassa meg újdonságait. Meg kell vitatni, melyik a jobb, a Rudolf Göthe vagy az Emma Bedau (ezek őszirózsák), valamint perlekedni is illik egy sort például azon, mit szeret jobban a Gentiana Clusii, az agyagot vagy a tőzeget.

Ilyen és hasonló megbeszélések után kiválasztunk egy új ternyét (az ördögbe is, ugyan hová tegyük majd !), egy szarkaláb at, mert az otthonit elpusztította a lisztharmat, no meg egy cserepet, amelyről a kertésszel együtt sem tudjuk kisütni, mi van benne, s miután néhány kellemes órát eltöltöttünk tanulságos és szórakoztató tereferével, fizetünk a kertésznek - aki nem kereskedő - öt-hat koronát, és ezzel kész. A kertész mégis szívesebben lát bennünket, akik jól meggyötörjük, mint azt az uraságot, akin messziről érzik az autószag, s aki egyszerűen meghagyja neki, válasszon ki számára "hatvanféle fajt a legkülönb virágaiból, de aztán prima minőségű ek legyenek". Minden hivatásos kertész esküdözik, hogy kertjének . földje silány, ő nem trágyáz és nem öntöz, télre semmit le nem takar. Nyilván azt akarja ezzel bizonyítani, hogy virágai kizárólag iránta való szeretetből növekszenek. Némi igazság van is ebben: a kertészkedéshez szerencsés kéz kell, vagy talán azt mondhatnánk, égi kegyelem. Az igazi kertész csak úgy vaktában beledug a földbe egy-két levelet, s kihajt belőle mindenféle virág; mi, laikusok pedig vesződünk a magról nevelt palántával, öntözzük, a helyét is megfújjuk, szaruliszttel, sőt gyermektápszerrel tápláljuk, a végén mégis elfonnyad, elszárad. Azt hiszem, van ebben valami varázslat, akár a vadászok vagy az orvosok mesterségében. Új fajt vagy fajtát előállítani, ez minden szenvedélyes kertész dédelgetett álma. Istenem, ha sárga nefelejcsem, nefelejcskék pipacsom vagy fehér tárnicsom teremne! Micsoda, hogy a kék tárnics szebb? Nem az a fontos, de fehér tárnics eddig még nem volt! No meg aztán

úgy van az, hogy az ember virágok dolgában is egy kissé soviniszta. Ha egyszer egy cseh rózsafajta legyőzné az egész világon az amerikai Independance Day vagy a francia Herriot fajtát, csak úgy dagadoznánk a büszkeségtől, és szétvetne bennünket az öröm! jó szívvel tanácsolom: akinek a kertjében van egy kis lejtő vagy terasz, telepítsen rá sziklakertet ! Először is a sziklakert nagyon szép, amikor benövik a kőtörőfű,

a pázsitviola, a ternye, az ikravirág és egyéb szebbnél szebb alpesi virágok párnái, másodszor a sziklakert telepítése magában véve is nagyszerű, szórakoztató foglalatosság. Aki sziklakertet épít, valósággal ciklopsznak érzi magát, mialatt úgyszólván elemi erővel rakja . egyik kőtömböt a másikra, hegyeket és völgyeket teremtve, míg hegycsúcsokat hord össze, és sziklapárkányokat alkot. Mikor aztán a buzgalomtói sarkallva befejezte gigászi művét, látja, hogy nem lett

belőle olyan szép romantikus sziklacsoport, mint amilyet elképzelt volt, s hogy egész alkotása inkább csak néhány kőrakás és salakkupac. De ezzel nem kell törődni: egy év múlva a sok kő a leggyönyörűbb ágyássá változik, apró virágok ragyognak benne, a legszebb növénypárnák borítják, és határtalan lesz a kertész öröme. Mondom nektek, telepítsetek sziklakertet ! Nem áltathatjuk magunkat tovább: itt az ősz. Bizonyság rá: virítanak az őszi Asterek és az őszi margitvirágok, vagyis a krizantémok. Ezek az őszi .növények valami különleges erővel és gazdagon ontják a virágot, nem sokat teketóriáznak, egyik virág olyan, mint a másik, de van! Mondhatom, hogy az érett kornak ez a virágba borulása hevesebb és szenvedélyesebb az ifjú tavasz szertelen csapongásánál. A meglett ember bölcs következetessége nyilvánul meg benne: ha már virágzás, hát adjuk meg a módját, s legyen sok-sok méz, hadd gyűjtsenek a méhek. Mit számít egy-egy lehulló falevél a dús, a gazdag őszi virágzás mellett? Hát nem látjátok, hogy nincs ellankadás?

Amikor boldogult édesanyám ifjú korában kártyát vetett, az egyik kártyacsomó felett mindig azt suttogta: Min taposok ? Akkor nem értettem, miért érdekli annyira, min tapos a lába. Csak sok-sok év múltán kezdett ez engem is érdekelni. Felfedeztem ugyanis, hogy föld van a lábam alatt. Az ember csakugyan nem törődik vele, min tapos a lába: rohan, mint a bolond, s legföljebb azt nézi, milyen szép fellegek úsznak az égen, vagy hogy amarra messze elbűvölő a láthatár, s csodásak a távolban kéklő hegyek, de nem néz a lába alá, hogy dicsérően mondja: milyen szép itt ez a talaj. Ahhoz, hogy megtudjuk, min tapos a lábunk, legalább egy tenyérnyi kert, legalább egy kis ágyás kell. Igen, kedves barátom, akkor látnád, hogy még a felhők sem olyan sokfélék, olyan szépek és olyan félelmetesek, mint a föld a lábad alatt. Akkor megtudnád, hogy van savanyú, kötött, agyagos, hideg, köves és komisz föld; megkülönböztetnéd a habkönnyű, szellős televényt, azt a meleg, porhanyós földet, amely jó, mint a kenyér, s úgy mondanád rá, hogy gyönyörű, mi~t ahogyan a nőkről és a felhőkről mondod. Különleges, szinte érzéki örömöt éreznél, amikor a botod egylábnyi mélyen süpped a porhanyós, laza talajba, vagy elmorzsolsz egy göröngyöt, hogy tapasztalj ad puhán nyirkos melegét. De ha nem vagy képes méltányolni ezt a rendkívüli szépséget, akkor büntetésül verjen meg a sors néhány négyszögölnyi agyaggal, de ne akármily enn el ! Érintetlen, szűz agyag legyen, amelyből árad a hideg, s úgy nyúlik az ásó nyomán, mint a rágógumi; a napon

összesül, az árnyékban szinte megkel; gonosz, konok, kenődő, tapasztásra való agyag legyen, síkos, mint a kígyó bőre, száraz, mint a tégla, légmentesen záró, mint a bádog, és neh,éz, mint az ólom. Te pedig szaggasd csákánnyal, vagdosd ásóval, törd kalapáccsal, forgasd és műveld, hangosan átkozódva és jajveszékelve. Akkor majd megérted, mit jelent az élettelen, meddő anyag komisz megátalkodottsága, amivel ellenállt és továbbra is ellenáll annak, hogy életadó talajjá, termőfölddé váljék, és felfcgcd, milyen keservesen lassú, hosszadalmas küzdelmet kellett vívnia az életnek akár a növényt, akár az embert értjük rajta -, hogy meghódítsa magának a földet. Aztán idővel azt is megtanulod, hogy többet adj a földnek, mint amennyit elszedsz tőle: maratod és táplálod mésszel, melegíted érett istállótrágyával, hamut keversz bele, hogy enyhítsd a kötöttségét, gondoskodsz róla, hogy átjárja a levegő és napsugár. Akko~ aztán széthull és morzsálódni kezd az összesült agyag, s mintha csendeskén lélegzene, porhanyón és meglepő készséggel ,omlik az ásó alatt, melegen és engedelmesen simul a tenyeredbe: megszelidült. Mondhatom, néhány négyszögölnyi nyers földet termővé szelidíteni, igen-igen nagy diadal. Most itt fekszik előtted: művelhető, porhanyós, nyirkos. Kedved volna az egészet morzsolgatni, gyúrni az ujjaid közt, hogy újra meg újra meggyőződjél a magad diadaláról, s már szinte eszedbe sem jut, mit akarsz vetni ebbe a földbe. Hát nem elég szép látvány magában véve is ez a sötét színű, szellős termőtalaj? Nem szebb-e valójában, mint egy ágyás, tele árvácskával vagy sárgarépával? Csaknem irigykedsz a növényzetre, hogy majd

birtokába veszi ezt a nemes anyagot, a te művedet, amelynek neve: termőföld. S attól kezdve nem úgy jársz a földön, hogy nem gondolsz vele, min tapos a lábad. Tenyereddel, botoddal megvizsgálsz minden kis kupacnyi, minden talpalatnyi földet, s úgy nézegeted, ahogy más a csillagokat, az embereket, az ibolyát. Lelkes ujjongás fog el a fekete humusz láttán, szerelmesen morzsolgatod a bársonyos erdei lombföldet, markodban méregeted a tömött gyepszintföldet és a habkönnyű tőzeget. Lelkemre - mondod majd -, ebből szeretnék egy vagonnal, és az ördögbe is, igazán kapóra jönne egy talicska lombföld ! És ezt a humuszt is úgy rászórnám a földemre! No, de az a pár tehénlepény meg egy kevéske folyami homok, egy-két targoncányi fatönkkorhadék meg egy kis iszap a patakból, sőt ez a kis útkaparék sem volna rossz, ugyebár? Aztán még némi foszfát és szaruliszt meg persze ez a szép zsíros szántóföldi feltalaj is milyen jó volna! Vannak zsíros, kövér talaj ok, pehelykönnyű talajok, omlós-porhanyós talaj ok, szőke és fekete, száraz és finoman nyirkos talaj ok ahány, annyiféle nemes szé~ég; míg ellenben rút és hasznavehetetlen minden, ami kenődő, göröngyös, vizes, kemény, hideg, meddő, és azért adatott az embernek, hogy elátkozza a megváltatlanul maradt, istenverte anyagot; mindez éppolyan rút és visszataszító, mint az emberi lélek ridegsége, konoksága, gonosz indulata.

Azt mondják, októberbel a természet aludni tér. A kertész jobban tudja, nj az igazság, ő azt mondja, az október éppen olyan ha;znos hónap, mint az április. Ha nem tudnátok: valójában az október az első tavaszi hónap, a föld alatti sarjadás, csírázás, a rejtett rügyfakadás hónapja, a duzzadásnak induIó rügyek hónapja. Túrjatok csak tele egy kicsit a földbe, ott vannak az ujjnyi vastagrc. duzzadt rügyek, a zsenge

csírák és a mohó gyökerek - semmi kétség, itt a tavasz; eredj csak, kertész, ültess ! (Csak jól vigyázz, el ne vágd az ásóval a nárciszod sarjadó hagymáját.) A hónapok közül tehát az október akiültetés és átültetés hónapja. Kora tavasszal ott áll a kertész az egyik ágyás fölött, s nézi, hogy csak itt-ott bújik elő a földből egy-egy hajtás csúcsa, s elmerengve szól: Ez itt egy kicsit kopár és üres, valamit kell még ide ültetnem. Vagy egy hónap múltán újra ott áll a kertész ugyan a fölött az ágyás fölött, csakhogy időközben kétméteresre nőttek a delfiniumok, a margitvirágokból szinte dzsungel, a harangvirágokból őserdő lett, sajó ég tudja, még

mi nem tenyész ott, s akkor a kertész merengve szól: Ez itt egy kicsit túlságosan zsúfolt és sűrű, ezt itt ki kell. .. igen, kiritkítom és szétültetem. Októberben megint csak ott áll a kertész a fölött a bizonyos ágyás fölött, s látva, hogy csak itt-ott kandikál ki belőle egy-egy száraz levél vagy csupasz virágszár, merengve szól: Ez itt egy kicsit kopár és üres, ültetek ide valamit, mondjuk, hat floxot vagy talán egy nagyobb fajta őszirózsát. Megy és legott megteszi. A kertész élete tele van változatossággal és cselekvőkészséggel.

Titkos elégedettséggel hümmögve fedez fel a kertész októberben a kertjében kopár helyeket. Teringettét, mondja magában, itt ,alighanem kipusztult valami, no, várjunk csak, ültetnem kell ide, erre az üres helyre ... mit is? .. Mondjuk, aranyvesszőt, vagy talán inkább poloskafüvet, azaz Cimicifugát, az még nálam úgysincs, de a legszebb mégis egy asztilbe, azaz hogy a csótárvirág lenne ide, csakhogy őszre talán a legjobban illenék egy tiszaparti margitvirág, viszont tavaszra a zergevirág, a Doronicum sem lenne rossz... hopp, megvan, egy ápolkát teszek ide, vagy Sunset, v
retnék legalább valamennyi páfrányfélét, mert ugye, a korpafüvekkel és a mohákkal mindig baj van. De vannak még szenvedélyesebb megszállottak, akik életüket egyetlenegy fajnak szentelik, de annak aztán ott kell lennie minden eddig kitenyésztett és ismert változatban. így például vannak hagymások, a tulipán, a jácint, a liliom, a Chionodoxa, a nárcisz és egyéb csodálatos hagymás növények odaadó hívei; vannak primulások és auriculisták, akik kizárólag a kankalinféléknek hódolnak; vannak továbbá szellőrózsa-rajongók, akik a szellőrózsák, azaz pápicsok rendjének esküdtek hűséget; aztán iriszhivők, vagyis nőszirom tisztelők, akiket elemésztene a bánat, ha nem volna ott a kertjükben mindaz, ami az Apagon, Pogoniris, Regelia, Onocyclus, J uno és Xiphium csoportba tartozik, nem beszélve a hibridekről; vannak Delphinium-bálványozók, akik csak a szarkalábfajtákat termesztik; vannak esküdt rózsakertészek, azaz rozariánusok, akik csak rózsává átlényegült személyiségekkel állnak szóba, amilyenek Druschki, Herriot, Caroline Testout őnagysága, Wilhelm Kordes úr, Pemet úr és még jó néhányan; vannak megszállott fl.oximádók, azaz fl.oxofilok, akik augusztusban, amikor a fl.oxvirágzik, nagy hangon ócsárolják a krizantémbolondokat, amit ez utóbbiak októberben, amikor a Chrysanthemum indicum virít, búsásan visszafizetnek nekik; vannak mélabús Aster-pártiak, akik az élet minden gyönyörének elébe helyezik az őszirózsákat. De valamennyi megszállott közül a legmegátalkodottabbak (persze, a kaktuszgyűjtőket nem számítva) a georgína- vagy dáliaimádók, akik szédületes összegeket - például húsz koronát is - hajlandók fizetni egy-egy új amerikai dáliaváltozatért. A felsoroltak közül egyedül a hagymásoknak van némi történelmi

hagyományuk, sőt patrónusuk is, szent József személyében, aki, mint ismeretes, fehér liliomot, tehát Lilium candidumot tart a kezében, jóllehet ma már igazán szerezhetne egy Brownii változatot, mert az még hófehérebb. Ezzel szemben fl.oxot vagy georgínát tartó szent nincs; épp ezért az említett növények kultuszának hívei szektások, és néha alapítanak is külön egyházakat. Miért ne lehetne e kultuszok mindegyikénél külön legendagyűjtemény, egy-egy "Szentek élete"? Képzeljük csak el például Dahliai Szent Georginus életét! Georginus jámbor, istenfélő kertész volt, s hosszas

imádkozás után sikerült kinemesítenie az első georgínákat. Mikor erről a pogány császár, Floxinianus tudomást szerzett, szörnyű haragra lobbant, s elküldte poroszlóit, hogy fogják el a jámbor Georginust. "Te közönséges káposztakertész - dörögte Floxinianus császár -, parancsolom neked, imádjad az elvirágzott Boxokat!" "Nem teszem - felelte eltökélten Georginus -, mert a georgínák georgínák, a Box pedig csak Box marad." "Koncoljátok fel!" - üvöltötte a kegyetlen Floxinianus, és a poroszlók legott miszlikbe aprították Dahliai Szent Georginust, kertjét elpusztították, beszórták zöldgáliccal és kénnel. Ámde Georginus feldarabolt testéből csupa gumó lett, a sok-sok kerti georgínaváltozatnak - az egyszerű, a félig telt és telt virágú dáliáknak és hibridjeiknek - gumói. Az ősz igen termékeny időszak; hozzá képest a tavasz úgy mondhatnám, egy cseppet kicsinyes. Az ősz nagy méretekben szeret dolgozni. Hát megtörténik valaha, hogy az ibolya három méter magasra nő, vagy hogy a tulipán csak nő, növekszik, míg túlnövi a fákat? No, ugye! De az bezzeg megesik, hogy tavasszal elültettünk egy őszi Astert, és októberre kétméteres őserdő lesz belőle, amelybe belépni sem merészel az ember, mert nem találna ki belőle. Vagy például áprilisban elültettem a Helenium, azaz napfényvirág egy incifinci gyökerét, most meg szinte gúnyosan bókol nak aranysárga virágai a fejem fölött, és lábujjhegyre állva sem érem el őket. Lépten-nyomon megesik a kertésszel, hogy egy kicsit elveti a sulykot. Ezért aztán ősszel sor kerül a virágok költöztetésére: a kertész minden évben máshova hordja az évelő virágokat, VISZI őket szépen, mint macska a kölykét, s minden

évben elégedetten mondja: Így, most már mindent elUltettem, minden rendben van. A következő évben megint csak így sóhajt fel. A kert ugyanis soha sincsen készen. E tekintetben hasonlatos a kert az emberi világhoz és minden emberi vállalkozáshoz.

Írhatnék az ősz pazar színpompájáról, a borongó ködökről, a megholtak lelkéről, emlegethetném az égi tüneményeket, az utolsó őszirózsákat, a piros rózsabimbót, amely még ki szeretne nyílni, vagy írhatnék a sírokon gyújtott gyertyák pislákoló lángjáról és fanyar illatáról, a száraz avarról és még sok egyéb hangulatos dologról. De most inkább a cseh ősz egy másik szépségét szeretném megörökíteni és magasztalni: a cukorrépáról akarok szólni. Nincs még egy terménye a földnek, amely olyan tömeggé verődnék össze, mint a betakarított cukorrépa. A gabonát csűrökbe, a burgonyát vermekbe hordják, a répát azonban kupacolják, a kupacok hegyekké nőnek, s végül valóságos répahegység emelkedik a vidéki vasútállomások mellett. Szekér szekér nyomában, végeláthatatlan menetben hordja a sok-sok fehér répagyökeret, lapátos férfiak reggeltől estig halmozzák, rétegezik egyre magasabb rakásokba, és gondosan eligazgatják szabályos piramisokba. A föld minden egyéb termése százféle úton száz felé szalad, és száz meg száz portán kerül tető alá. A cukorrépa egyetlen hatalmas áradatban hömpölyög a legközelebbi vasúti sínekhez vagy a legközelebbi cukorgyárba. A répatermés lenyűgöző tömeg, behordása "en masse" felvonulás, olyan, mint a seregszemle. Brigádok, divíziók, hadtestek vonulnak bevagonozásra. Ezért a katonás rend. A geometriai forma széppé teszi az anyagot; a répa terme lők emelte piramisok hatalmas szögletes építmények, a répa felhalmozása már-már építészet.

A burgonyarakás nem építmény, de a felhalmozott répa már nem kupac, az már építmény. A város Í ember nemigen kedveli a répatermő tájat, de ilyenkor ősszel ez a vidék bizonyos értelemben monumentálissá válik. Tagadhatatlanul van valami lenyűgöző a szépen megformált jókora piramisokban. Minden répapiramis a termőföld emlékműve. Hadd dicsérjem most az ősz legmegvetettebb szépségét! Tudom, hogy nincs földetek, és nem hord tok répát hatalmas kupacokba? de kérdem: trágyáztatok-e már valaha kertet? Amikor hoznak a kertbe egy rakott szekér trágyát, és kifordítják a földre, körüljárjuk a melegen párolgó kupacot, szemünkkel becsülgetjük a súlyát, beszívjuk aszagát, és elismerőn mondjuk ~ No, ez aztán a jó, a finom trágya! Jó, morfondírozunk tovább, de mintha egy kicsit könnyű volna ... Csupa szalma, vélekedünk egyszerre elégedetlenül,. kevés benne a ganéj. Menjen a csudába, aki az orrát befogva messzire elkerüli ezt a porhanyós, nemes anyagot! Az nem tudja, mi a jó trágya! Amikor az ágyások megkapták, ami dukál, az embert elfogja az a kissé misztikus érzés, hogy jót cselekedett a földdel. A kopár fák látványa nem is oly kétségbeejtő. A lombja vesztett fa egy kicsit a cirok- vagy a nyírfa seprűr~ emlékeztet, egy kicsit meg az épületállványzathoz hasonlít. De a kopár fa utolsó levele, amely még ott leng a szélben, olyan, mint a csatatéren az utolsó lobogó, amelyet még mindig markol az elesett harcos dermedt

"keze. Elbuktunk, de nem adtuk meg magunkat! lobog a zászlónk.

Még

A krizantémok még nem adták meg magukat. Leheletfinom virágaik mintha fehér vagy rózsaszín hab ból formálódtak volna; dideregnek, mint könnyű táncruhába öltözött kislányok. Hogy kevés a napsugár, és ónos szürke köd fojtogatja, hideg havas eső csapkodja őket? Mit sem tesz. A fő: a virágzás. Csak az ember panaszkodik a rossz viszonyokra, a krizantémok ilyet .sose tesznek.

Tudom, hogy sok magasztos hivatás van: szép dolog például az újságba írni, a parlamentben szavazni, ülni egy igazgató tanácsban, vagy hivatalos listákat alá-

Az isteneknek is megvan a maguk idénye. Nyáron lehet az ember panteista, nyáron tekintheti magát az ember a természet részének, de ősszel nem tarthatja magát másnak, csakis embernek. S ha nem vetünk is keresztet, szép lassan mindnyájan visszatérünk az ember eredetéhez. Minden házi tiizhely a házi istenek tiszteletére ég. A otthon szeretete, a hozzá való ragaszkodás éppoly szertartás, mint egy csillagok közt lakozó istenség imádása.

HOM

O

WORl: EOU LIS

\

írogatni, de ha mindez még oly szép és érdemes munka is, az ember közben nem kelt olyan hatást az alakjával, és nincs olyan szobrász vésőjére méltó, monumentális, plasztikus testtartása, mint az ásó nyelét markoló férfiúnak. Mert bizony, mikor az ember ott áll egy kerti ágyás közepén, egyik lábát az ásó vasán nyugtatva törli a verejtéket a homlokáról, és épp azt mondja: phű - akkor igazán olyan, mint egy allegorikus szobor. Elég volna óvatosan körül ásni, gyökerestül kiemelni, talapzatra állítani, s a talapzatra rávésni: A munka diadala, avagy: A föld ura - szóval így valahogy. Ezt azért mondom, mert éppen most van az ideje, mármint az ásásnak. Úgy bizony, novemberben forgatjuk, lazítjuk a talajt. Az ásó vasát a földbe meríteni olyan ínycsiklandón jó érzés, mint amikor az ember belemeríti a kanalát az ízletes ételbe. A jó föld, akárcsak a jó étel, ne legyen se túlságosan zsíros, se nehéz, se hideg, se igen nedves, . se igen száraz, ne legyen kenődő, se kemény, se kérges, se pedig nyers; olyan legyen, mint a kenyér, mint a mézeskalács, mint a bukta, mint a finom kelt tészta, legyen omlós, de ne morzsálódjék, roppanjon az ásó alatt, de ne cuppogjon, ne maradjon egy darabban, ne hasadjon lemezekre, ne essék szét fej nagyságú hantokra, se gombóeforma göröngyökre, hanem amikor az ásóval megemeljük és megfordítjuk, lélegezzen fel az örömtől, és peregve hulljon szét kicsiny rögökre, daraszem nagyságú morzsákra. Ez az ízes, "ehető" talaj, a művelt, nemes, mély rétegű, nyirkos, vízáteresztő, lég járta, lágy talaj, röviden a jó talaj, olyan jó, mint a jó emberek, s mint tudjuk, ennél jobb nincs is ebben a siralomvölgyben.

l

Ne felejtsd el, kertész barátom, hogy ezekben az őszi napokban még lehet növényeket átültetni. Először minél mélyebben körülkapáljuk, körülássuk a cserjét vagy fát, aztán alája nyúlunk az ásóval, sakkor az ásó vasa rendszerint kettéreped. Vannak emberek; főként kritikusok és szónokok, akik szívesen beszélnek a gyökerekről. Azt hirdetik például, hogy térjünk vissza a dolgok gyökeréhez, vagy hogy a rosszat gyökerestül kell kiirtani, avagy hogy hatoljunk valamely dolog gyökeréig. No hát, szeretném őket látni, amikor,

mondjuk, egy hároméves birsalmafát kell kiásniuk gyökerestül. Szívesen volnék taníua, amikor Arne Novák*) lemerül csak egy olyan incifinci félcserje gyökereihez, mint teszem azt, a Ruscus, azazhogy a csodabogyó. Szeretném végignézni, amint Zdenek N ejedly gyökerestül kifordít például egy nagyobbacska nyárfát. Úgy vélem, hogy hosszabb erőlködés után nagy keservesen felegyenesednének, és mindössze egyetlen szót nyögnének ki. Mérget veszek rá, hogy az a szó ez lenne: a teremtésit! Vannak némi tapasztalataim a birssel, tanúsíthatam, hogy a gyökerekkel nehéz boldogulni, s jobb őket ott hagyni, ahol vannak, ők tudják, miért akarnak olyan mélyen lenni. Ú gy mondhatnám: nem tartanak igényt az érdeklődésünkre. Hagyjuk csak békében a gyökereket, inkább javítsuk a talajt. ,

Igen, javítsuk a talajt. Az istállótrágya akkor a legszebb, amikor fagyos reggelen hoznak belőle egy fuvarral. Úgy füstölög,' mint az áldozati máglya. Füstje az egekig hatol, megszimatolja ott fenn az, aki mindennek tudója, és szól: Ejha, ez aztán a jó, finom trágya! Itt persze most alkalmunk volna beszélni az élet titokzatos körforgásáról: hogy a ló megeszi a zabot, aztán más formában továbbadja a szegfűknek, rózsáknak, s azok a következő évben olyan csodálatos illattal dicsérik majd az Urat, hogy azt le sem lehet írni. Nos, ezt a finom illatot a kertész már a gőzölgő szalmás trágyakupacból kiérzi, mohón szimatol, és annyi gonddal teregeti el az istenáldását a kertben, mintha a tulajdon gyermekének kenne meg egy szelet kenyeret *) Ame Novák (1880-1939)

egyetemi tanár, irodalomtörténész

tikus. A szerző itt Novák tradicionalista

felfogására céloz.

és kri-

finom lekvárral : Nesze, te kis telhetetlen, válj ék egészségedre! Önnek, Madame Herriot, egy kupaccai adok, mert olyan szép bronzszínben virított, no de te se panaszkodj, őszi margitvirág, te is kapsz egy jókora pogácsányit, alád meg ebből a barna szalmából almozak meg, szorgos lángvirágom. Mire ez az orrfintorgatás, drága emberek? Még egy-két nap, és megadjuk a kertnek a végtisztességet. Még kivárunk egy kis enyhe talaj menti fagyot, aztán mindent betakarunk zöld fenyőgallyal. Lehajlítjuk a rózsafákat, földet kupacolunk a tövükhöz, elteregetjük

o O

1:7

az illatos fenyőgallyat, aztán - jó éjszakát. A gallyakkal az ember többnyire egyebet is betakar, mondjuk, a zsebkését vagy a pipáját. Tavasszal aztán, amikor a fenyőgallyat összeszedjük, szép sorjában megint minden előkerül.

De még nem tartunk ott, még nem szakadt félbe a virágzás: a mindenszentek aszterének lilaszínű szeme még hunyorgat, kinyílik a kankalin és az ibolya, jeléül annak, hogy a november is tavasz. A Chrysanthemum indicum (azért hívják így, mert nem Indiából,-hanem Kínából származik) dacol a legeslegrosszabb időjárási és politikai viszonyokkal, semmi meg nem gátolhatja abban, hogy dúsan ontsa a pehelykönnyű rőt, fehér, aranyszínű és barnás virágok özönét. A rózsák is kibontják utolsó bimbóikat. Hat hónapon át virultál, királynőm, bizonyára tartozol ezzel arangodnak. S aztán még virítani kezd a lomb. Sárgán, bíborvörösen, rozsdaszínben, narancspirosan, paprikavörösen, vörösbarnán pompáznak az őszi levelek, vörösek, narancsszínűek, feketék, kékesen hamvas ak a bogyák, sárgállik, vöröslik, fakó fehéren fénylik a csupasz vesszők fája - ó, még nincs vége mindennek! S amikor már leesett az első hó, itt lesznek még a sötétzöld téli magyal bokrok a tűzpiros termésükkel, meg a feketefenyők, ahamisciprusok és a tiszafák - soha nincs vége semminek. Mondom nektek, nincsen halál, és nincs téli álom sem. Csak növünk egyik időszakból a másikba. Türelem kell az élethez, mert az élet örök. S ti, akiknek nem jutott egy ágyásnyi saját termőföld sem a világmindenségben, ti is hódolhattok ősszel a természetnek, mégpedig úgy, hogy virágcserépbe ültettek jácint- és tulipánhagymát, hogy a tél folyamán - vagy elfagyjon, vagy kivirítson. Az eljárás a következő: a legközelebbi kertésznél megvesszük a szükséges virághagymákat és hozzá egy zsák finom komposztföldet. Aztán pincében, padláson

összeszedjük, ami régi virágcserép csak akad, és mindegyikbe teszünk egy-egy hagymát. Végül kiderül, hogy maradt még néhány hagyma, de nincs már virágcserép. Akkor veszünk új cserepeket, s megállapít juk, hogy elfogyott a virághagyma, de maradt még cserép és föld. Veszünk még virághagymát, de mert már nincs. elég föld, vásárolunk még egy zsák komposztot. Akkor megint van egy csomó fölösleges föld, amit persze kár kidobni, ezért inkább még veszünk cserepet és hagymát. És ez így folyik egészen addig, míg házunk népe meg nem unja. Akkor mindent telerakunk virágcseréppel : az ablakokat, asztalokat, szekrények tetejét, éléskamrát, pincét, padlást, s bizalommal nézhetünk a közeledő tél elébe.

Kár minden szóért, minden jel azt mutatja, hogy a természet, amint mondják, készül a téli álomra. Egyik levél a másik után pereg le a nyírfáimról, szép és szomorú látványalevélhullás. Ami virágzott, behúzódik a földbe, ami dúsan tenyészett, abból csupasz kis seprű vagy nedvező csutak, összeaszott levél vagy száraz kóró maradt, s maga a föld a korhadás szagát árasztja. Kár minden szóért: ez évre már vége. Kedves krizantémom, tégy le már te is az élet ábrándjáról, s téged, fehér virágú pimpó, ne tévesszen meg a fáradt őszi napsugár, ez nem a márciusi nap vidám melege! Minden hiába, gyermekeim, vége a táncnak, pihenjetek le szépen, itt a téli álom ideje. De micsoda beszéd ez! Kinek jut ilyesmi az eszébe? Miféle álomról van szó? Évről évre mondjuk, hogy a természet téli álomra hajtja fejét, de még soha azt az álmot, azt az alvást közelebbről, pontosabban alulról meg nem néztük. Fordítsuk fejtetőre a dolgokat, hogy jobban megismerjük őket! Fordítsuk feje tetejére a természetet, hogy jobban beléje lássunk, fordítsuk felszínre a gyökereket ! Uramfia, hát ez alvás!? Erre mondjuk, hogy pihenés? Az ember azt mondhatná, hogy a növényzet abbahagyta a felfelé növést, mert arra nem ér rá, hiszen nekigyürkőzött, és lefelé nő, beleköpött a markába, és beássa magát a földbe. Nézzük csak: ami ott a földben olyan világos színű, az mind új gyökér, és nézzük csak, hová, meddig törtet, rajta, rajta! Hallani is talán, ahogy a föld recseg-ropog ettől a szilaj előretöréstől: Tábornok úr! Alázatosan jelentem, a gyökerek csatasora mélyen behatolt az ellenséges

területre, a floxok előőrsei már érintkezésbe kerültek aharangvirágok előőrseiveI. Rendben, ássák be magukat, a meghódított területen, a kitűzött célt elérték. Es az a sok zömök fehér, finom valami mind új hajtás és csíra. Nézzük csak, mennyi van belőlük! Titokban hogy megterebélyesedtél, te hervadt, kiszáradt éve1ő ~övény ! Hogy érzed magad, duzzadsz az élettől? Es erre mondjuk, hogy pihenés? Ördög vigye a virágokat, leveleket, micsoda szemfényvesztés az egész! Ott lent, a föld alatt, ott folyik az igazi munka, ott nőnek az új virágszárak, a november szabta határok közt fakad a márciusi élet, a föld alatt bontakozik ki a tavasz nagyszabású programja. Még nem került sor egyetlen percnyi pihenésre, lám, itt az építési terv: kiásva az alapok, lefektetve a csőrendszer ; de még jobban beássuk magunkat, mielőtt keményre fagy a föld. Az ősz alapozó munkájára húzza fel majd a tavasz a maga zöld boltozatait. Mi, őszi erők, megtettük a magunkét! ' A kemény, zömök föld alatti rügy, a gumók csúcsán levő dudor, a leszáradt levél tövén mutatkozó fura kis kinövés mind bomba, amelyből kirobban a tavaszi virág: Azt mondjuk, a tavasz a sarjadás ideje, valójában a sarjadás ideje az ősz. Ha szemügyre vesszük a természetet, mi tagadás, meg kell állapítanunk, hogy az ősz az év vége, de ennél is nagyobb igazság, hogy az ősz az év kezdete. Általános vélemény, hogy ősszel lehullanak a levelek~ ezt igazán nem cáfolhatom meg, csak azt állítom, hogy bizonyos mélyebb értelemben az ősz olyan időszak, amikor a levelek valójában fakadnak. A lomb azért szárad le, mert közeleg a tél, de azért is, mert már jő a tavasz, már fejlődnek az új rügyek, akkorák csak, mint a pukkanógyutacs, de belő-

Wk robban ki a tavasz. Az csak optikai csalódás, hogy a fák és cserjék ősszel kopárak, mert hisz minden beléjük van ágyazva, ami tavasszal előbújik és kibontakozik. Optikai csalódás, hogy a virág ősszel elpusztul, mert valójában akkor születik. Azt mondjuk, a természet pihen, holott dacos-szilajon törtet előre. Csak becsukta a boltot, lehúzta a redőnyt, de mögötte már csomagolja ki az új árut, a polcok már telnek, csak úgy roskadoznak. Mondom, ez az igazi tavasz. Ami most el nem készül, áprilisra sem lesz meg. A jövő nem előttünk áll, mert már most itt van csíra formájában, igen, itt van köztünk, s ami most nincs itt, az a jövőben sem lesz. Nem látjuk a csírákat, mert a föld alatt vannak, nem ismerjük a jövőt, mert bennünk van. Néha úgy tetszik, hogy korhadás szagát árasztjuk, elborít bennünket a múlt avarja, de ha megnézhetnők, mennyi erős, fehér hajtás tör utat a régi kultúrtalajban, amelynek neve: ma, mennyi mag csírázik rejtve, mennyi rég elültetett palánta kap erőre, és fejleszt eleven rügyet, amelyből egyszer virágzó élet fakad, ha megnézhetnők, hogyan forr, pezseg titokban itt köztünk a jövő, nyilván azt kellene mondanunk: micsoda ostobaság minde'n szorongás, minden kishitűség, a lehető legjobb dolog eleven embernek lenni, tehát embernek, aki növekszik.

Bizony, most már minden elkészült. A kertész mindeddiO" ásott, kapált, lazította, forgatta, trágyázta, meszezt: a talajt, kevert bele tőzeget, hamut, kormot; metszett, vetett, ültetett, átültetett, töveket osztott, elduggatta

Ot')

C.

')

C '.

a hagymákat, kiszedte a földből télre a gumókat, locsolt, öntözött, füvet kaszált, gyomlált, betakarta a virága it fenyőgallyal, vagy földet kupacolt a tövükhöz - ezt csinálta februártól decemberig, s csak most, amikor a kertet belepte a hó, most jut eszébe, hogy valamiről megfeledkezett: elfelejtette nézegetni a kertjét. Mert hát erre nem ért rá. Amikor nyáron szaladt megnézni a virító tárnicsot, útközben meg kellett állnia, hogy kigyomlálja a gyepet. Amikor épp gyönyörködni akart a virágzó delfiniumokban, észrevette, hogy karóhoz kell őket kötnie. Mire kinyíltak az őszirózsák, loholt a kannáért, hogy megöntözze őket. Amikor a flox virágzott, a tarackot irtotta, amikor a rózsák nyíltak, azt leste, mikor kell róluk lemetszeni a fattyúhajtásokat és letisztogatnia lisztharmatot, amikor kivirított a krizantém, gyorsan kapát ragadott, hogy megporhanyítsa megülepedett földjét. Folyvást volt valami dolog, s nem lehet csak úgy zsebre tett kézzel bámészkodni, nézelődni, milyen is a kert. Most már hál'istennek minden elkészült. Hát hiszen volna még egy és más tennivaló, mert ott hátul kemény a föld, mint a vas, azt az imolát meg tulajdonképpen át akartam ültetni, de most már béke vele, leesett az első hó. Okosabb lesz, ha megyek, és annyi idő óta először megnézem a kertet! Az a fekete valami, ami kiáll a hóból, az a szurokszegfű, ez az aszott szár a kék harangláb, amott az az elperzselt levélcsomó az asztilbe. De nézzük csak, az a csutak a hanga őszirózsa, az Aster ericoides, sitt, ahol semmi sem látszik, itt a narancssárga zerbeboglár, az a kis kupac hó a Dianthus, persze hogy a Dianthus. S ott az a száraz szár, az alighanem a piros virágú cickafark.

Brr, hanem csíp a hideg! Az ember még télen sem gyönyörködhet a kertjében. Jól van hát, fűtsünk be, hagyjuk a kertet szunnyadni a könnyű hódunna alatt. Jólesik most másra is gondolni, roskadozik az asztal az el nem olvasott könyvektől, fogjunk hát hozzá az olvasáshoz; annyi egyéb tervünk, gondunk van, szedjük csak elő őket. Csakhogy jól betakartunk-e mindent fenyőgallyal? Elég takarót tettünk a fáklyaliliomra, nem felejtettük el betakarni az ólomgyökeret? A kalmiát is árnyékoini kellene egy-két gallyaI, s jaj, nem fagy-e meg az azálea? Mi lesz, ha nem hajtanak ki a boglárka gumói? Akkor majd ültetünk a helyükbe.. . mit is? . . várjunk csak ... várjunk csak, mindjárt megnézzük valamelyik árj egyzékben. Decemberben tehát a kert főként a kertészeti katalógusok tömegében fejeződik ki. ~faga a kertész üveg alatt, fűtött helyiségben telel át, őt nem istállótrágya és fenyőgally takarja, őt nyakig elborítják a kertészeti áIjegyzékek és prospektusok, könyvek, füzetek, s ezekből azt olvassa, hogy: 1. a legértékesebb, leghálásabb és teljességgel nélkülözhetetlen virágok épp azok, amelyek az ő kertjében eddig egyáltalán nincsenek meg; 2. minden, ami a kertjében van, "egy kicsit kényes", "könnyen kifagy", vagy hogy egy ágyásba, egymás mellé ültetett el olyan virágot, amely "nedvességet igényel", s olyat, amelyet "óvjunk a nedvességtől", hogy az, amit különleges gonddal a legnaposaób helyre tett, "teljes árnyékot" kíván, és megfordítva; 3. vagy háromszázhetven, sőt még több virágfaj létezik, amely "több figyelmet érdemelne", és amelynek

..

--

.".....~

,'1'

f'

.•. "-

.•.

.. '-'-

if "- .•... -,

...'\

-.,'

.••...•.

:..

t~ 'f

••...••...•.

....'

..

"nem volna szabad hiányoznia egyetlen kertből sem", vagy pedig legalábbis "egészen új és meglepően érdekes fajta, s jóval felülmúlja az eddigi eredményeket". Mindettől a kertész decemberben nagyon elszontyolodik. Rémüldözni kezd, hogy tavaszra egyetlen szál virágja ki nem hajt, mert kifagynak vagy befüllednek, elpusztulnak a nedvességtől vagy a szárazságtól, az erős napsütéstől, vagy éppen a napfény hiánya miatt, és váltig azon töpreng, hogyan fogja a szörnyű hiányokat pótolni.

Másr~szt a kertész rájön, hogy még ha kevés növ~nye pusztulna is el, akkor sem lesz a kertjében jóformán semmi azokból a "legértékesebb, dúsan virágzó, egészen új, felülmúlhatatlan" fajokból, amelyekről most olvasott hetvenhét k.atalógusban. Ez is elviselhetetlen hiány, amelyet valahogy pótolni kell. Ekkor az áttelelő kertészt már végképp nem érdekli többé, mije van a kertben, csak azzal van tele a feje, mije nincs, és persze a hiányzó növények száma a jóval nagyobb. Bújja hát a katalógusokat, aláhúzogatja, mit kell megrendelnie, minek nem szabad hiányoznia többé a kertb6I. Első nekibuzdulásában kijelöl négylzázhetven évelő virágot, amit ha törik, ha szakad, meg akar rendelni. Mikor összeszámlálja 6ket, egy kicsit lelohad a lelkesedése, s vérző szívvel. kezdi kihagyogatni azokat, amelyekről egyelőre kénytelen lemondani. Ezt a fájdalmas selejtezést még vagy ötször kell végrehajtania, akkorra már csak mintegy százhúsz marad "a legszebb, leghálásabb, nélkülözhetetlen" évelőkből, s ezeket örömtől repesve megrendeli. "Küldjék, kérem, március elején 1" Istenem, bárcsak már március lenne, gondolja lázas türelmetlenséggel. De hát vaksággal verte meg az Úri márciusban rájön, hogy a legnagyobb fáradsággal is bajosan talál a kertjében két-három helyet, ahová még valamit ültethetne, s azt is csak a kerítés mellett, valahol a japán birs árnyékában. Miután a kertész elvégezte ezt a fő s - amint látjuk - egy kissé elhamarkodott téli munkát, kegyetlenül unatkozni kezd. S mivel csak "márciusban kezdődik a munka", számolja a napokat, mennyi van hátra márciusig, és mert igen sok, levon belőlük tizenötöt, mondván: "néha már februárban kezdődhet a munka".

De mit segít ez, azért így is csak várni kell. Ekkor a derék kertész másra veti rá magát, mondjuk, a szófára, pamlagra vagy díványra, és megpróbál téli álmot aludni, mint a természet. . , Fél óra elteltével új ötIettől ihletve felpattan addigi egyensúlyi helyzetébőI. A virágcserepek jutottak eszébe. Hiszen cserépben is lehet virágot nevelni I Egyszerre megjelenik lelki szemei előtt a pálmák, latániák, dracénák, tradeszkanciák, aszparáguszok, klíviák, aszpi-

disztrák, mimózák és begóniák erdeje, a maga teljes trópusi pompájában, s köztük, persze, igen, kivirít egy-egy hajtatott primula, jácint és ciklámen! Az előszobából egyenlítői dzsungelt varázs ol, a lépcsőházban összefonódnak majd a lecsüngő indák, az ablakokat is telerakja növénnyel, úgy fognak ott virítani, mint a parancsolat. A kertész gyorsan körülnéz: már nem a szobát látja, amelyben lakik, hanem a paradicsomi őserdőt, amelyet ott meg fog teremteni, s máris lohol a közeli kertészetbe, hogy hozzon onnan egy ölnyit a vegetáció kincseiből. Amikor hazacipelte, ami a kertészetben a keze ügyébe került, megállapítja:

ha mindent elültet és elhelyez, az eredmény nem hasonlít a megálmodott egyenlítői őserdőhöz, hanem inkább egy szerényebb fazekasbolthoz ; semmit sem rakhat az ablakokba, mert az asszonynépség megrögzött véleménye szerint az ablakok szellőztetésre valók; semmit sem tehet a lépcsőház ba, mert, mondják a háziak, ott mindent összemocskolna, és telelocsolna vízzel; nem varázsoihat trópusi őserdőt az előszobából, mert minden könyörgése, átkozódása hiábavaló, az asszonynépség nem hajlandó letenni arról, hogy kinyissa az előszobaablakokat, és beeressze a fagyos, hideg levegőt.

így hát a derék kertész lehordja kincseit a pincébe, s azzal vigasztalja magát, hogy ott legalább nem fagy. Tavasszal pedig, amikor odakint turkál a nyirkos földben, végképp megfeledkezik a cserepeirőI. Ámde ez a tapasztalat nem gátolja abban, hogy a következő decemberben új virágcserepekkel ismét megkísérelje télikertté varázsolni otthonát. Ebből is látható, hogy a természet örök életű.

Azt mondják: türelem rózsát terem, és ez igaz IS rendszerint júniusig vagy júliusig kell várni, hogy a rózsák kinyíljanak, de ami a növekedésüket illeti, három év elég ahhoz, hogy a rózsatő már valamirevaló koronát fejlesszen. Inkább azt kellene hát mondani: a türelem tölgyfát terem, vagy: a türelem nyírfát terem. Ültettem egypár nyírfacsemetét, mondván: itt nyírfaliget lesz, s amott a sarokban hatalmas évszázados tölgy áll majd. S ültettem egy tölgyfát is, azóta már eltelt két esztendő, de még mindig nem lett belőle terebélyes százados tölgy, s a nyírfákból sem lett még százéves nyírfaliget, ahol a nimfák táncolhatnának. Jó, hiszen várok még néhány évet. Mi, kertész ek, végtelenül türelmesek vagyunk. Van a gyep ágy közepén egy libanoni cédrusom, majd akkora, mint én magam. A szakirodalom szerint a cédrus száz méter magasságúra is megnő, s a dereka akkor tizenhat méter. Szeretném megvárni, míg az én cédrusom eléri ezt a magasságot és törzskörméretet ; igazán úgy illenék, hogy egészségben megérjem azt az időt, s hogy - talán úgy mondhatnám - learassam munkám gyümölcsét. Egyelőre jó huszonhat centimétert nőtt nálam a cédrus; hát jó, várok még egy kicsit. Vagy vegyük például a gyepet: ha a fűmagot gondosan vetettük, s a verebek nem csipegették fel, két hét elteltével kisarjad a fű, hat hét múlva meg már kaszálni kell, de azért ettől az még nem lett angol gyep. Tudok az angol gyep előállítására egy kitűnő receptet, amely hasonlóan a Worcester-mártás receptjéhez - egy vidéki angol nemesúrtól származik. A mi angol nemesünk..•

nek azt mondta egyszer egy amerikai milliomos: Uram, fizetek, amennyit kíván, ha elárulja, hogyan, miféle eszközökkel lehet olyan tökéletes, olyan zöld, sűrű, hibátlan, bársonyos, egyenletes, üde, elpusztíthatatlan gyepet, azaz röviden, igazi angol gyepet telepíteni, mint az öné. - Egyszerű a dolog - válaszolta a vidéki angol nemes. - Gondosan, jó mélyen művelje meg a földet. A talaj legyen tápanyagdús, vízjárható, ne legyen se savanyú, se zsíros, se kötött, se sovány. Aztán jól egyengesse el a földet simára, mint az asztal lapja, vesse el a fűmagot, s a bevetett ágyást gondosan hengerelje le. Aztán naponta öntözze, s mikor a fű kinőtt, minden héten kaszálja le. Kaszálás után seperje végig a gyepet nyírfa seprűvel, és hengerelje le. Naponta öntözze, locsolja, permetezze a füvet - no, és ha ezt majd így csinálja háromszáz évig, akkor éppolyan kitűnő lesz a gyepe, mint az enyém. Ehhez még vegyük hozzá, hogy minden kertész vágya, sőt valójában kötelessége is, hogy a gyakorlatban kipróbálja valamennyiféle rózsát - bimbó, virág, szár és levél, korona és egyéb tulajdonságok szempontjából. Ugyanígy a tulipán, liliom, nőszirom, szarkaláb, szegfű, harangvirág, asztilbe, ibolya, Box, krizantém, dália, kardvirág, bazsarózsa, őszirózsa, primula, szellőrózsa, harangláb, kőtörőfű, tárnics, napraforgó, sásliliom, díszmák, aranyvessző, zergeboglár és veronika minden formáját; a felsorolt virágok mindegyikéből legalább egy tucat legjobb és nélkülözhetetlen fajta, változat és hibrid létezik. Ehhez még hozzá kell számítani azt a néhány száz nemzetséget és fajt, amelyeknek csak három, legfeljebb tizenkét változata van, továbbá külön figyelmet kell, szentelnünk a fenyéreknek, az alpesi, a vízi, a hagymás növényeknek, a páfrányféléknek,

árnyékkedvelőknek, a fás növényeknek és az örökzöld növényeknek. Mindent összevéve, igen óvatos becsléssel, mondhatni testvérek közt is, ezerszáz év a végeredmény. A kertésznek tizenegy évszázadra van tehát szüksége ahhoz, hogy kipróbálja, kertjében meghonosítsa, és tapasztalatok alapján értékelje mindazt, ami érdekli. Ezen alul nem adhatom, legföljebb öt százalékot engedhetek, de csak magának, számba véve azt is, hogy talán nem is kell mindent termesztenie, bár igazán megéri. De jó lesz igyekezni, nem vesztegethetünk el egyetlen napot sem, ha ennyi idő alatt el akarunk mindent végezni, amit kell. Az ember fejezze be, amit elkezdett; ennyivel tartozik a kertjének! Nem adok receptet: ki-ki próbálkozzék maga, és tartson is ki az elhatározása mellett. Mi, kertészek, mintegy a jövőnek élünk. Mikor kinyíltak a rózsák, arra gondolunk, hogy a következő évben még szebb lesz a viráguk; s hogy tíz év alatt ez a kis fenyő sudár fává nő - bárcsak már magam mögött tudnám ezt a tíz esztendőt! Látni szeretném már, milyenek lesznek ötven év múlva ezek a kis nyírfák. Az igazi, a legszebb előttünk van. Minden további év új gyarapodást, új szépséget hoz. Hál'istennek, megint előbbrejutottunk egy esztendővel.

Miből lesz a kert és kiből a kertész 5 A kertész januárja II A magvak 18 Februárunk ... 21 Mi mindent tud a kertész 27 Eljön a március is 33 Rügyek és bimbók 40 Eljutottunk áprilisba 43 Ünnep 51 Eljön a május is 54 Áldott eső 63 Júniusba érkeztünk 66 Valamit a konyhakertészekről is 75 Virágos július 78 Botanikai fejezet 85 Augusztusban nyaralunk 88 A kaktuszok gazdái ról 95 Végre itt a szeptember 98 A talaj 105 Még októberben is a kertben 108 Az ősz szépségei 116 Nov'emberi gondjaink 119 Előkészület 127 Az év utolsó hónapja: december 130 A kertész élet 139

KAREL CAPEK

A SZENVEDELMES KERTÉSZ

Megjelent a Magyar Népköztársaság és a Csehszlovák Szocialista Köztársaság közös könyvkiadási egyezményének keretében 10800 összpéldányszámban. Ebből 10 000 példány a Natura részére készült a Madách Könyv- és Lapkiad6 n. v. (Bratislava) gondozásában.

A mű eredeti címe Zábradnlküv rok. Fordította Mayer Judit. Megjelent a Magyar Népköztársaság és a Csehszlovák Szocialista Köztársaság közös könyvkiadási egyezményének keretében. 10 000 példányaNatura, Budapest részére. Kiadta a Madách Könyv- és Lapkiad6 n. v., Bratislava. Felelős szerkesztő Hubik István. A védőborít6 és kötésterv S:zab6 Árpád munkája. Képszerkesztő Kop6cs Tibor. Műszaki szerkesztő Král Péterné. Nyomta a Svornosi Könyvnyomda, Bratislava, könyvnyomással. Példányszám 800 + 10000. Szerzői ívek száma 5,63 (4,00 szöveg + 1,63 iIlusztráci6). Kiad61vek száma 5,79. SÚKK sz. 293/1-1971.

KAREL

CAPEK A SZENVEDELMES

. KERTÉSZ

f------

----------------

Mi, kertészek, .. 11integy t

jövőnek élünk

... ... P

~

"vs hogy tíz év alatt ez il kis feny(í sudúr fúv~i nö Vb
r--

Mire való a kertész gerince? ,. Csak arra, hogy , időnként kiegyenesítse, 'fl;'l:pndván: juj, de fáj a hátam! Ami a lábát í1leti, többféleképpen használható: guggolhat, térdelhet vele, maga alá is igazithatja, sőt felhúzhatja a vállához is. Az ujjak jók ültetőfa helyett, a tenyerével elmorzsolhatja a rögöket, vag{megfeler~ la pogatónak, is.•~. A fej, minthogy száj is van rajta, . alkalmas a pipa elhelyezésére. De a hát, a gerinc marad merev!