SZÓKRATÉSZ UTAZÁSAI
DAN MILLMAN
Casparus Kiadó
2
Borító fülszöveg: „Az értelem nagyszer létra, ha az égre törsz, de a mennyekig sajnos nem ér fel. Csak a szív bölcsessége képes megvilágítani az oda vezet utat. ” „Az igazi harcos, Szókratész, még harc közben is meg rzi az emberségét. Hiába aratsz kegyetlen gy zelmet, a lelkedet ugyanúgy elvesztheted. Amikor szembe- szállsz a sárkánnyal, magad is sárkánnyá válhatsz. ” „Egy élet egy pillanat alatt kifordulhat a sarkaiból, egy szív megnyílhat egyetlen kegyes pillanatban. A pillanatra felkészülni azonban egy élet is kevés lehet...” „Egy gyermek rácsodálkozik minden pillanatra, tervek vagy elvárások nélkül. Ez helyes mondja a harcnak... helyes módja az életnek.” „Eszébe jutott egy történet, amit Szerafim mesélt neki egy emberr l, aki mindig fáradtnak érezte magát, és mindennap több er ért imádkozott. Imáira soha nem érkezett válasz, mígnem egy nap, kétségbeesésében így kiáltott fel: - Kérlek, Uram! Töltsd meg testem edényét életer vel! Mire Isten így felelt: - Mindennap megtöltöm, de valahol ereszt!" A Szókratész utazásai olvasóitól: Dan korábbi „harcos-könyveit” is olvastam, de ez messze a legjobb. Lebilincsel , megvilágosító. Dan íróként egyre csak jobb és jobb lesz. Judith Onanian Nevettem és sírtam, és a történet teljesen beszippantott. Megérintett, és nagy hatással volt rám... A regény stílusa pedig gyönyör . Tegnap naplementekor felnéztem a türkizkék égre, és némán köszönetét mondtam Szergej Ivanovnak. Bridget Carter Én csak most ismerkedem a m veiddel, de ez... a leginkább magával ragadó regény, amit valaha olvastam. A történet örökre belém vés dön. Deborah Suliivan Szívet melenget és elgondolkodtató könyv - de a legcsodálatosabb, hogy arra késztet, hogy elgondolkodjak azon, hol vagyok, és hová szeretnék eljutni ebben az életben. Chris Colé A karakterek annyira meghatóak... Minden fejezet könnyeket csalt a szemembe, és mindegyik másért: egyszerre van benne szomorúság, bátorság, céltudatosság, er , öröm és rejtély. Laney Wax Az els oldaltól kezdve megrészegített... Megmutatta, mi az, ami fontos, és milyen út vezetne ma a békéhez a világban. Azoknak is nagyszer olvasmány, akiknek még nem volt szerencséjük a többi „békés harcos-könyvhöz”. Jason Murray
3
Egy ült helyemben kiolvastam, és még valószín leg sokszor fogom újraolvasni. Bármelyik korábbi könyvednél jobb. Megdöbbentett a tehetséged és a bölcsességed. Mindenkinek ajánlani fogom ezt a könyvet: barátoknak, munkatársaknak, ügyfeleknek. Ha meg akarjuk változtatni az emberek néz pontját, ez a könyv óriási segítséget nyújthat. Tom Zinkle Két napja kezdtem bele, és nem tudtam letenni, még akkor sem, amikor sírtam rajta. Csodálatos történet! Megváltoztatta az életemet. Chris Williams Ez eddig a legjobb m ved. Egy másik tudatállapotba kerültem, miközben olvastam. A látvány, a hangok, az érzelmek, az illatok, a táj és a szerepl k szíve olyan életh en jelentek meg el ttem, amilyet még soha nem tapasztaltam. Nagyon sokat tanultam bel le! Trisha B. A feleségem még a megjelenés el tt kapott egy példányt az új könyvedb l. Két nap alatt elolvastam, és nem tudtam letenni. Harcm vészed oktatóként biztosan ajánlani fogom a tanítványaimnak és a barátaimnak, és idén ezt fogom ajándékba adni születésnapokra és karácsonyra is. Scott Anderson Kisegít könyvárus vagyok Vermontban, és ez az els m ved, amit olvastam. Két nap alatt felfaltam. Bámulatos m , és mindenkinek csak ajánlani tudom. Mint minden jó könyv, ez is megnevettetett, megríkatott és elgondolkodtatott. Brian Stone Amikor el ször olvastam, hol sírtam rajta, hol áhítattal szívtam magamba. Második olvasásra még közelebb éreztem magamhoz Szergejt/Szókratészt. Amikor a vadonban bolyong, er s párhuzamot érzek a saját bolyongásaimmal a vadonban”. Aiden Quinn Az új könyved megmutatja, hogyan kell az oly fontosnak t , de lényegtelen dolgokra tekinteni, és másképp láttatja az emberrel a tragédiákat is. Remélem, a fiam is elolvassa majd; sokat tanulhat bel le. Már most hiányoznak a szerepl k és a föld, ahol élnek. Renato Az új könyved nagyon megfogott, egyszer en nem tudtam letenni. A féljem pedig egészen elképesztett! Nem szokott olvasgatni, de most minden szabad percében olvas - még az ágyban is, amire még soha nem volt példa! Ennél jobb visszajelzés szerintem nem létezik. Judith Santchi Rend rtiszt vagyok, és aktívan gyakorlom a küzd sportokat, ezért az-tán minden szempontból értékelni tudom ezt a könyvet. A világnak szüksége van erre az egyszer , mégis rendkívüli bölcsességre. Nagy szolgálatot teszel az embereknek. Ez a könyv megváltoztatta az életemet. John Darby Azt hiszem, ez eddig a leger sebb munkád. Ez már igazi szépirodalom, és nagyon lebilincsel olvasmány. Louis Weltzer
4
A Szókratész utazásai az egyik legnagyszer bb regény, amit volt szerencsém olvasni. David Edwards Köszönöm, hogy még több fényt adtál a saját utamhoz! Sokat sírtam a könyvön, de minden lapját imádtam, és képtelen voltam letenni. A végén csodálatos béke és der töltött el. A könyveidb l nagyon sokat tanultam: gazdagabbá tették az életem. David Colella Köszönöm, hogy megosztottad velem ezt a történetet - pont most, pontosan erre volt szükségem, hogy megértsek néhány fájdalmas dolgot az életemb l. Christine Sornak Smith Miközben olvastam a könyvet, én is Oroszországban éltem, lovon nyargaltam a sztyeppén, szomorú voltam és vidám, reménykedtem és kétségbe estem, gy löltem és részvéttel teltem meg, és éreztem Isten fényét. Almokat és rémálmokat láttam, a vadonban éltem, voltam gyilkos és megment , sírtam és nevettem, nagy tanítómesterekt l tanultam, a harc mesterévé lettem, üresen kongott a szívem, aztán megtaláltam a fényt önmagamban, és békés harcossá váltam. Oscar Ezpeleta Ez a könyv egyszer en a legszebb, legszomorúbb és egyben legörömtelibb regény, amit valaha olvastam. Nagyon fontos pillanatban került a kezembe, és segített, hogy új fényben lássam a dolgokat. Megint el fogom olvasni — lassan, hogy minden bölcsességet magamba szívjak a lapjairól. Stephanie Watkeys Képtelen voltam letenni. A székhez szegezett, megríkatott és megnevettetett, és nagyon sokat tanultam bel le. Bámulatos, hogy mindig a kell id ben kapjuk meg azt, amire szükségünk van. Debbi Fuhrman
5
DAN MILLMAN SZÓKRATÉSZ UTAZÁSAI A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: The Journeys of Socrates Copyright © 2005 by Dan Millman. All rights reserved. Published by HarpcrCollins Publishers, Inc., 10 East 53rd Street, New York, NY 10022. www.harpercollins.com
Published by arrangement with HarperOne, an imprint of HarperCollins Publishers, Inc. All rights reserved. Hungarian translation and edition © Casparus Kiadó Kft., 2012. All rights reserved.
A fordítás és a kiadás a kiadó engedélyével történt. Fordítás és magyar változat © Casparus Kiadó Kft., 2012. Minden jog fenntartva.
Felel s kiadó: a Casparus Kft. ügyvezet je © 2012 Casparus Kft. 1022 Budapest, Bogár u. 18/A www.casparus.hu Második kiadás Felel s szerkeszt : Korcsmáros Gábor Fordítás: Rézm ves László Borítófestmény és -tipográfia: Nagy Gábor Nyomdai el készítés: Korcsmáros Kft., Vizler Tibor ISBN: 978-963-89405-1-3 Nyomta: AduPrint Kiadó és Nyomda Kft.
6
Ezt a könyvet annak a férfinak ajánlom, akit Szókratésznak neveztem el, és Neked, kedves Olvasó, aki unszoltál, hogy meséljem el a történetét. Ha tudtam volna, milyen megpróbáltatásokon ment keresztül öreg mesterem, és milyen kínokat állt ki, jobban odafigyeltem volna, s még inkább megbecsültem volna az id t, amelyet együtt töltöttünk. Remélem, jóváteszek valamit a b neimb l, és igazságot szolgáltatok neki azzal, hogy elmesélem egy melegszív bölcs életútját, és feltárom a békés harcos lelkének mélységeit. DAN MILLMAN
Minden utazásnak van egy titkos célja, amelyr l az utazó mit sem sejt. MARTIN BUBER
7
EL HANG MEGÖLTEM Dimitrij Zakoljevet. Egyre csak ez a gondolat, a rideg valóság zakatolt Szergej fejében, ahogy a térdei közé szorított, mohával borított fa-rönkön hasalva lapátolt a kezével, olyan gyorsan és halkan, ahogy csak tudott, a Krugloje-tó sötét, fagyos vizén, Moszkvától huszonöt mérföldre északra. A Nyevszkij Katonai Iskolát és a múltját maga mögött hagyhatta, de Zakoljev halálának kérlelhetetlen ténye el l nem menekülhetett. Szergej nagyjából párhuzamosan haladt a parttal, a sekély vizet és a távolban a ködb l el bukkanó, majd újra elenyész erd s dombokat kémlelve a sötétben. A tó fekete felszíne minden karcsapásra megcsillant a felh ket halvány sugarakkal átszel hold fényében. A víz csobbanása és a metsz hideg néhány pillanatra elterelte ugyan Szergej figyelmét, de aztán ismét Zakoljev testét látta maga el tt, ahogy élettelenül fekszik a sárban. Szergej keze-lába átfagyott; már nem is érezte ket. Partra kellett verg dnie, miel tt az átázott rönk elsüllyed vele. Csak még egy kicsit messzebb - ösztökélte magát még egy verszta, aztán irány a part. Vízben menekülni nem a leggyorsabb, és nem is a legbiztonságosabb, de feltétlenül van egy el nye: a víz elmossa a nyomokat. Végül a part felé vette az irányt, odaérve lecsússzam a farönkr l a derékig ér vízbe, a süpped s iszapon és a pengeéles tóparti nádon átgázolva kimászott a homokos fövenyre, és betántorgott a sötét erd be. Szökevény b nöz lett - tizenöt évesen. Szergej megborzongott; nem csak a hidegt l, hanem mert mintha életének minden eseménye ezt a sorsot jelölte volna ki a számára, és vezette volna ahhoz a végzetes pillanathoz. Ahogy a feny - és nyírfák s jében botorkált, eszébe jutott, mit mondott neki a nagyapja, és hogyan kezd dött az egész... EZERNYOLCSZÁZHETVENKETT SZÉN metsz nyugati szél söpört végig a moha borította szibériai tundrán, át az Urál hegyláncán, majd fel északra, át a tajgán, a végeláthatatlan nyír- és feny erd kön, zuzmókon és cserjéken, amelyek körbevették Szentpétervárt, Oroszország Anyácska ékkövét. A Téli Palota el tt II. Sándor kucsmás test rsége menetelt a Néva partján. A várost nyolcszáz híd és kilencven csatorna szabdalta; a víz apró lakóházak és a pravoszláv egyház hármaskeresztjével ékesített templomtornyok alatt kanyargott. A folyó mentén terpeszked parkokban Nagy Péter, Katalin és Puskin - a nagy cár, cárn és költ - szobra állt rt, miközben a lemen nap bágyadt fényénél lassan meggyújtották az utcai lámpásokat. A harapós szél letépte az utolsó elsárgult leveleket a sorvadó ágakról, felkapta az iskolás lányok gyapjúszoknyáját, és összekócolta két fiatal fiú haját, akik az udvaron birkóztak egy kétszintes ház el tt, a Nyevszkij sugárút közelében. A második emeleti hálószoba ablakában egy széllökés lengette meg a függönyt, ahol Natalja Ivanova, Szergej Ivanov felesége állt. Az asszony összehúzta vállán a kend t, és elmosolyodott, ahogy lenézett a kis udvarra, ahol a kisfia, Szása, a barátjával, Anatolijjal játszott. Anatolij megrohamozta Szását, és megpróbálta kibillenteni az egyensúlyából, Szása azonban az utolsó pillanatban oldalra lépett, és egy csíp dobással földre terítette Anatolijt, éppen úgy, ahogy az apja tanította neki. Szása büszkén és peckesen kukorékolt, mint egy kiskakas. „Milyen er s fiú! - gondolta az anyja - Az apjára ütött...” Natalja irigyelte az energiáját, különösen most, hogy annyira híján volt neki - fárasztotta egyre gömbölyöd pocakja, amelyben a második gyermeküket várta. Nem volt csoda, hogy ennyire elhagyta az
8
ereje - Jana Vaszlakova, Natalja szomszédja, barátja és bábája korábban figyelmeztette t: „Egy ilyen törékeny n nek nem lenne szabad még egy gyereket vállalnia!” Így hát Natalja imádkozott, hogy legyen ereje rendben kihordani a gyermekét, dacára az egyre gyakoribb szédüléseknek és a csontig hatoló fáradtságnak. Natalja megborzongott. Hogy tudnak a fiúk odakinn játszani egy ilyen hideg estén? Lekiáltott az ablakból: - Szása! Anatolij! Mindjárt esni fog! Gyertek be! Er tlen hangját elnyelte a szél, és a hatévesek füle amúgy is csak azt hallja meg, amit akar. Natalja felsóhajtott, visszaballagott a kis kanapéhoz, ahol el tte Janával beszélgetett, halkan nyögve leült, és fésülni kezdte hosszú, fekete haját. Szergej hamarosan hazaér, és a lehet legszebbnek akart mutatkozni el tte. - Te csak pihenj, Natalja - nyugtatta Vaszlakova. - Én majd kimegyek, és beterelem a fiúkat. Miközben a barátn je lebaktatott a lépcs n, Natalja hallotta, ahogy az es kopogni kezd az ablakpárkányon, majd más hangokra lett figyelmes, közvetlenül a feje fölött: gyereklábuk dobogását hallotta, és pajkos viháncolást. „Már megint felmásztak a repkényen” - gondolta. Mint minden anyának, akinek a kisfia sebezhetetlennek hiszi magát, düh és aggodalom keveredett a hangjában, ahogy felcsattant: - Fiúk, lemászni a tet
l, de rögtön! És vigyázni!
A nevetgélés és dulakodás folytatódott, ahogy a fiúk birkóztak a tet n. - Lefelé, Szása, vagy elmondom apádnak! - Jól van, mamuska - kiáltott vissza Szása behízelg hangon csak ne szólj apának! (Kuncogás.) Ahogy Natalja megfordult, hogy letegye a hajkefét, a gyermeki nevetést émelyít hirtelenséggel gyorsan távolodó sikolyok váltották fel, aztán csend lett. Natalja az ablakhoz rohant, és elborzadva látta, hogy két kis test fekszik a földön. Egy pillanat múlva kint találta magát az udvaron, a sárban térdelve. Karjába vette az élettelen fiút, és es - és könnyáztatta arccal ringott el re-hátra, a gyermekét vesztett anya fájdalmának id dén ritmusára. A méhébe hasító görcsös fajdalom rántotta vissza a feneketlen mélységb l. Natalja homályosan felismerte Vaszlakovát és mellette egy férfi alakját. Miközben a bába talpra segítette, a férfi megpróbálta átvenni a terhét. Natalja ellökte magától, de k vé dermedt, ahogy egy gyermeki sikoly hasított a leveg be. Rémülten pillantott le az Szásájára - de nem sikoltott, hanem a másik fiú, Anatolij, aki a lábát törte. Vaszlakova bekísérte a házba; ekkor jött a következ fájás. Natalja hétrét görnyedt, és összerogyott a kapualjban. „Hol lehet Szása? - tépel dött magában lázasan. - Ideje lenne, hogy bejöjjön. Hideg van, olyan hideg!” Amikor magához tért, az ágyában feküdt, és a bába szaporán tett-vett körülötte. Azonnal tudta, mi a helyzet: „Jön a baba... túl korán... két hónappal id el tt... Vagy eltelt volna a két hónap, csak én nem vettem észre? - cikáztak agyában a gondolatok. - Hol vagyok? Hol van Szergej? majd megmondja, hogy csak álmodom-e. Szergej elmosolyodik,
9
megcirógatja a hajam, és megnyugtat, hogy Szása jól van... hogy minden rendben van. jaj! Miért fáj?! Valami baj van? Hol van az én Szásám? Hol van Szergej?” AMIKOR SZERGEJ IVANOV HAZAÉRT, szomszédok álltak az udvarán az es ben. Az arcukra pillantva rögtön megértette, hogy baj van, és berohant a házba. Vaszlakova közölte vele a hírt: Szása lezuhant a tet l, és szörnyethalt. Natalja vajúdni kezdett... a vérzést nem tudták csillapítani... nincs mit tenni. Mindkett odalett. De a baba él. Egy ilyen koraszülött fiúcska azonban nemigen fog megmaradni. Vaszlakova sokakat látott megszületni és meghalni. Meghalni könny , vélte: azoknak nehéz, akik itt maradnak. Nemsokára jön a pap, hogy feladja az utolsó kenetet Nataljának és a kis Szásának - és jó eséllyel az újszülöttnek. Vaszlakova Szergej karjába helyezte az aprócska csecsem t, és közölte a zavarodott apával, hogy a fiúcska túl gyenge ahhoz, hogy szopjon, de ha túléli az éjszakát, megpróbálhatnak egy kevés kecsketejet gyolcsból a szájába facsarni, attól er re kaphat. Szergej lepillantott a szorosan takaróba bugyolált újszülött apró, bölcs arcára. A takarót még Natalja kötötte. Alig hallotta Vaszlakova asszony szavait: - Miel tt meghalt, Natalja azt mondta... hogy teljes szívéb l szerette magát... a lelkemre kötötte, hogy kérjem meg, a fiát bízza Natalja szüleinek a gondjára... - ezek voltak az utolsó szavai... Natalja még haldoklás közben is arra gondolt, hogy mi lesz a legjobb a gyermekének... és a férjének. Tudta, hogy Szergejnek a cár elit test rségében végzett szolgálat mellett nem lesz ideje a csecsem l gondoskodni. Lehet, hogy azt is el re látta, hogy valahányszor a gyermekre néz, Szergejben mindannyiszor felötlik majd ennek a végzetes napnak az emléke. Megérkezett a pap, és nyomban megkeresztelte az újszülöttet - a lelki üdve érdekében, ha meghalna. Amikor a gyermek nevét kérdezte, az apa zavarában a saját nevét értette, és így szólt: „Szergej”. Ezzel eldöntetett: a gyermek az apja nevét kapta a keresztségben. Vaszlakova bábaasszony felajánlotta, hogy vigyáz a kicsire az els éjszakán. Szergej lassan bólintott: - Ha megéri a reggelt... kérem, vigye el a nagyszüleihez. Megadta neki a címet és a nevet: Hésel és Eszter Rabinowitz. Zsidók. Nem örült ennek, de k majd szeretettel és biztonságban felnevelik a gyermeket. Úgy tett hát, ahogy Natalja kérte. Szergej soha nem tudott t le megtagadni semmit - ahogy életében, úgy holtában sem. Ezen az szi napon vette kezdetét Szergej Ivanov haldoklása, miközben aprócska fia az életéért küzdött. NYOLC ÉVVEL KÉS BB, egy sötét októberi éjszakán, Hésel Rabinowitz egyedül ült a Moszkvába tartó vonat harmadik kocsijában. Elgondolkodva bámult ki az ablakon, félig szunyókálva, ahogy az öregek szoktak, miközben észrevétlenül húztak el a szeme el tt az erd k és a falusi kunyhók a pirkadat els fényében. Hésel szunyókált, álmodott és bámult egyszerre. Az emlékek úgy követték egymást a fejében, ahogy a táj változó képei villantak fel a vonat szennyes ablakán: Natalja piros ruhában, ragyogó arccal... egy fénykép Szásáról, az unokájáról, akit személyesen soha nem látott... és szeretett Eszterének gyönyör , érett arca. Egyikük sincs már vele. Hésel szorosan becsukta a szemét, mintha ki akarná zárni a múltat. Aztán a szeme ellazult, és a szája mosolyra húzódott, ahogy egy újabb kép jelent meg el tte - egy három év körüli kisfiú, sovány testéhez képest óriási szemekkel, amint a nagyapja felé nyújtózik...
10
A kalauz a közelg állomást kiáltotta, és a hangja felriasztotta Héselt az álmodozásából. Ásított egyet, nyögve feltápászkodott, és kinyújtóztatta a tagjait. Viseltes kabátját szorosra húzta, megvakarta hófehér szakállát, majd tekintélyes orrán megigazította drótkeretes szemüvegét. Felszálló idegenek lökdösték az öreg zsidót, de ügyet sem vetett rájuk. Mellkasához szorítva vitte tarisznyáját, mintha egy pólyás gyereket tartana, leszállt a peronra, és átcsoszogott a reggeli hidegben gomolygó g zfelh n. Felpillantott az égre. Hamarosan leesik az els hó. Hésel megigazította sapkáját, és csapongó gondolatait északra terelte. Az lesz a legjobb, ha felkéredzkedik egy paraszt szekerére vagy kordéjára; azzal fél nap alatt feljuthat a hegyekbe. Nem lesz könny út. Hésel hátát a munkapadnál töltött hosszú órák ívesre görbítették, mint a heged k testét, amiket pácolt juharból, vörösfeny l és ébenfából faragott. Hésel míves órákat is készített. Gyerekkorában tanulta ki mindkét mesterséget - az egyiket az apjától, a másikat a nagyapjától. Képtelen volt eldönteni, melyiknél maradjon végül, ezért el ször egy heged t készített, aztán egy órát, és így tovább, felváltva, a változatosság kedvéért. Még most, hajlott kora és fájó ujjpercei dacára is szorgalmasan dolgozott: úgy faragott meg minden heged t, mintha az lenne az els , és úgy rakott össze minden órát, mintha az lenne az utolsó darab életében. Nem sokkal az után, hogy Hésel kitanulta a két mesterséget, apja ráhagyta a m helyt, és keletre utazott, hogy drágakövekkel kereskedjen. Kés bb apja vagyona és nagylelk sége segítene abban, hogy zsidó létére Szentpéterváron maradhasson, közös lakásban feleségével, Eszterrel. Héselnek ezek az emlékek jártak a fejében, miközben batyuját magához szorítva lassú, akadozó léptekkel elindult az állomásról, a városból kivezet f út felé. Néhány órával kés bb hátát egy zsák krumplinak támasztva dülöngélt egy paraszt kordéján, amely felfelé kaptatott a keréknyomoktól, lovak és ökrök patáitól szabdalt, keskeny, dagványos úton, aztán gyalog folytatta az útját az iskola felé a Krugloje-tó partjáig, fent, a Moszkvát északról körülölel hegyekben. Amint a völgybe ereszkedett lefelé, Héselnek eszébe jutott az a rengeteg levél, amit az elmúlt öt évben írt, és az elutasítás, amit kivétel nélkül mindegyikre válaszként kapott. Pár héttel korábban írta az utolsó levelet Vlagyimir Ivanov igazgató úrnak: „Nem láttam Szergejt, amióta elvitték az iskolába. A feleségem meghalt. Senkim sem maradt. Talán ez az utolsó lehet ség, hogy lássam az unokámat." Amikor Ivanov engedélye megérkezett, Hésel azon nyomban útra kelt. Megborzongva a nyakába csapó havas szélt l, felhajtotta gyapjúkabátja gallérját. „Két nap - gondolta. - Túl rövid id , hogy az egész életemet egy nyolcéves fiúra zúdítsam!” Aztán Hilél rabbi szavai ötlöttek fel benne: „A gyermek nem edény, amit meg kell tölteni, hanem gyertya, amit meg kell gyújtani.” - Nem sok t z maradt bennem - mormolta hangosan Hésel, miközben nyír- és feny erd k s jén át kanyarogva ereszkedett alá a hideg, sziklás, zúzmarás lejt n. Sajgó ízületei emlékeztették a testi valóságra - és az utolsó küldetésére. A szél hangja egyre tompábban zúgott a fölében, ahogy az elméje visszacsúszott az emlékek szurdokaiba, felidézve az órát, napra öt esztend vel azel tt, amikor egy fiatal katona zörgetett az ajtajukon, kezében egy levéllel Szergej apjától, azzal az utasítással, hogy a fiát a Nyevszkij Katonai Iskolába vigyék...
11
Egy óra múlva Hésel az iskola f bejárata el tt állt, és szemügyre vette a zárt épületegyüttest, amelyet er dítmény módjára jó két ember magas fal vett körül. Épülettömbök spártai sorát látta maga el tt. Egyetlen sövény vagy cikornya sem enyhítette a k épületek puritánságát, amelyekben, úgy vélte, a hatékonyság és célszer ség formálja a fiatal katonák életét. Egy kadét kíséretében vágott át a hatalmas udvaron, egyenest a f épületbe, végig egy hosszú folyosón, az ajtóig, amelyen ez a felirat állt: V. I. Ivanov, igazgató. Levette a sapkáját, hátrafésülte gyérül haját, és belépett.
12
Els rész KESER ÉS ÉDES Két mesém van: egy szomorú és egy vidám. Végül belátod majd, hogy a kett egy és ugyanaz, mert ideje van a keser nek, és ideje van az édesnek: váltakoznak, mint a nappal és az éj, még most is, életem alkonyán... SZÓKRATÉSZ NAPLÓJÁBÓL .1. SZERGEJ KOMOLYAN AGGÓDOTT azon az októberi napon, amikor a nagybátyja irodájába hívatták. Ha valakit hívattak - ami ritkán esett meg a fiatal kadétokkal az általában rossz hírt vagy büntetést jelentett. Egyáltalán nem sietett hát megjelenni az igazgató szigorú arca és összevont szemöldöke el tt: határozottan nem katonás léptekkel bandukolt át az iskola udvarán. Vlagyimir Ivanovra nem mint a nagybátyjára, hanem mint igazgatóra kellett tekintenie. Nem volt szabad továbbá személyes jelleg kérdéseket feltennie neki, jóllehet számos ilyen felmerült benne - a szüleivel és a múltjával kapcsolatban. Az igazgató mindkét témáról sz kszavúan nyilatkozott, egyetlen alkalmat kivéve négy évvel azel tt: azt, amikor tudatta Szergejjel apja halálhírét. A bels udvaron minden k höz, ami mellett elhaladt, tartozott valamilyen emlék: itt ült el ször lóra, vadul kapálózva, halálra váltan szorítva a gyepl t... itt verekedett egyszer... meg ott is... Hirtelen természete számtalan ökölharcba keverte - és vézna alkata miatt rendre alulmaradt bennük. Elhaladt a gyengélked és Galina, a korosodó iskolan vér apró lakrésze el tt, aki el ször vigyázott rá, amikor ide került. Galina megtörölte az orrát, ha beteg volt, és elkísérte az ebédl be, amíg magától is el nem tudott igazodni. Túl fiatal volt még a laktanyaélethez, ezért ötéves koráig egy kiságyban aludt a gyengélked mellett. Magányos id szak volt: nem volt saját helye, és nem tudott beilleszkedni sem. A kadétok úgy bánták vele, mint egy kabalaállattal vagy egy ölebbel - egyik nap babusgatták, másik nap gyötörték. A legtöbb fiút szül k várták otthon, Szergejnek azonban csak a nagybátyja volt, ezért mindent megtett, hogy az igazgató kedvében járjon. Igyekezetével azonban csak az id sebb növendékek haragját vonta magára, akik minden alkalmat megragadtak, hogy elgáncsolják, lökdössék, vagy felpofozzák „Vlagyi bácsi öcsikéjét”. Ha egy pillanatra nem figyelt oda, örülhetett, ha néhány zúzódással megúszta. Az id sebb kadétok rendre zaklatták a kicsiket, a testi fenyítés mindennapos volt. Az oktatók nagyon jól tudták, mi folyik, de úgy tettek, mintha nem látnák, hacsak valaki súlyos sérülést nem szenvedett. Szemet hunytak a bunyók felett, mert ez arra ösztönözte a fiúkat, hogy edzzék magukat, és mindig éberek maradjanak - ahogy ez egy katonanövendékt l el is várható. Amikor Szergejt el ször szorította sarokba a f épület falánál egy id sebb kadét, vadul kaszálni kezdett a karjaival, mert érezte, hogy ha megfutamodik, elszabadul a pokol. A nagyfiú rendesen helybenhagyta, de azért Szergejnek is sikerük egy-két ütést bevinnie, és a fiú soha nem bántotta többé. Egy másik alkalommal két kadétba botlott, akik éppen egy új fiút ütlegeltek. Szergej nekik esett vad dühvel, de a verekedésben járatlanul. A két fiú meghátrált, mókásnak gondolva a dolgot, de az új fiú számára, akit Andrejnek hívtak, mindez halálosan komoly volt, és attól fogva Szergej egyetlen igazi barátja lett. 13
Nem sokkal ötödik születésnapja után Szergejt áthelyezték a hét-tízéves fiúk barakkjába. Az id sebb fiúk egy emelettel feljebb laktak, a tizenhat évnél id sebbek pedig egy másik épületben. Az id sebb fiúk voltak a laktanya urai. Minden kadét rettegett egy emelettel feljebb költözni, ahol megint lett a legkisebb, és ezáltal a legkiszolgáltatottabb. Mindeközben Szergej és Andrej kölcsönösen vigyáztak egymásra. Szergejnek csak homályos emlékei voltak a laktanya el tti id kr l - mintha burokban élt volna, miel tt felébredt ebben a másik világban. Máskor, emlékeiben kutatva, röpke pillanatokra felrémlett el tte egy terebélyes asszony képe, karjai puhák, mint a kenyértészta, és egy férfi, ragyogó hófehér hajkoronával. Szergej sokszor t dött rajta, kik lehetnek - sok mindenre szeretett volna választ kapni. Oroszország Anyácska és távoli országok térképét nézegette az osztályterem falán, ujjával körbesiklott a tanári asztalra tett földgömbön, képzeletbeli vonalat húzva az égszínkék tengereken át, narancs, sárga, lila és zöld szárazföldek szívében. Az azonban, hogy eljusson ezekre a helyekre, éppoly valószín tlennek t nt, mint elrepülni a Holdra vagy a csillagok közé. Életét - egészen 1880 októberének eme sorsfordító napjáig - nagyrészt a k falak, a szikár épületek, a hálókörlet, az osztálytermek, és a Nyevszkij Katonai Iskola gyakorlótere töltötték ki. Szergej nem önszántából választotta ezt a helyet, de elfogadta, ahogy egy gyereknek muszáj, és gyermekévei a tanulás és testedzés katonás rendje szerint teltek: hadtörténetet, stratégiát és földrajzot tanult, lovagolt, futott, úszott és gimnasztikázott. Amikor a kadétok nem az osztályteremben ültek vagy kisegít munkát végeztek, harci kiképzésen vertek részt. Nyaranta Szergej is a jéghideg Krugloje-tóban gyakorolta a víz alatti úszást, egyetlen nádszálon át lélegezve; a kardvívás alapjait gyakorolta; vagy célba l tt egy akkora íjjal, amit alig tudott felajzani. Kés bb pisztollyal és karabéllyal is megtanult l ni. Nem volt ez se jó, se rossz élet - mindössze az egyetlen, amit Szergej ismert. AHOGY A F ÉPÜLET ELÉ ÉRT, Szergej bet rte sötétkék ingét a kék nadrágba, és végigmustrálta a csizmáját, hogy elég tiszta-e. Egy pillanatra azon morfondírozott, vajon nem lett volna-e jobb, ha az ünnepi zubbonyát veszi fel, és keszty t is húz, de aztán úgy döntött, jól van így, ahogy van. A magasabb fiúk többnyire csinosan festettek egyenruhában, Szergejen viszont minden lötyögött. Amikor végül kin tt egy méretet, megint egy számmal nagyobb, használt uniformist kapott. Még mindig álmodozva csoszogott végig a hosszú k folyosón a nagybátyja irodája felé, és a legutóbbi raportra gondolt, négy évvel azel tt. Most is pontosan maga elé tudta idézni nagybátyja szikár vonásait és komoly arckifejezését, ahogy az igazgató leültette magával szemben. Szergej felkapaszkodott a székre - lábai nem érték a padlót, és alig látott az íróasztal lapjától nagybátyja pedig tömören közölte vele azt a pár szót, ami azóta kitörölhetetlenül belevés dött Szergej emlékezetébe. - Az apád, Szergej Boriszovics Ivanov, meghalt. Valamikor Sándor cár elit test re volt, jó ember, igazi kozák. Tanulj, és edzd magad keményen, hogy olyan legyél, mint . Szergejnek fogalma sem volt, hogy mit érezzen, vagy mit válaszoljon, ezért csak bólintott. - Van kérdésed? - kérdezte az igazgató. - Hogyan... hogyan halt meg apám? Csend. Aztán egy sóhaj. 14
- Apád halálra itta magát. Kár érte. A találkozó ezzel véget is én. Szergej szomorú volt apja halála miatt, de egyúttal büszkeséget is érzett, hogy kozák vér folyik az ereiben. Akkor és ott, életében el ször, Szergej hinni kezdte, hogy egy napon olyan er s lehet majd, mint az apja, akit soha nem látott. AMIKOR SZERGEJ végül az igazgatói iroda ajtaja elé ért, már éppen kopogásra lendült a keze, amikor bentr l meghallotta a nagybátyja fojtott hangját: - Engedélyezem ezt a találkozót, bár többen ellenzik... Nem kedvelik a zsidókat, Krisztus gyilkosait. - Én pedig nem tör döm a katonákkal, a zsidók gyilkosaival - válaszolta egy id sebb, Szergej számára ismeretlen hang. - Nem minden katona gy löli a zsidókat - válaszolta a nagybátyja. - És ön? - kérdezte a másik hang. - Én csak a gyengeséget gy lölöm. - Én pedig a tudatlanságot. - Annyira nem vagyok tudatlan, hogy bed ljek a maga zsidó ravaszságának - mondta az igazgató. - Én pedig nem vagyok annyira gyenge, hogy berezeljek a kozák hencegését l - szólt az id sebb hang. A szavait követ csendet kihasználva, Szergej összeszedte a bátorságát, és hármat koppantott a nehéz tölgyfaajtón. Az ajtó kitárult, és Szergej megpillantotta a nagybátyját, egy id s férfi társaságában. - Ivanov kadét - szólt kurtán a nagybátyja - bemutatom a nagyapádat. A fehér hajú öregember felállt a székr l. Úgy t nt, boldog, hogy találkozhat Szergejjel. Aztán halkan, szinte suttogva megszólalt, és mintha egy nevet mondott volna: - Szokrat... Szókratész. .2. Hésel ölelésre tárta a karját, de aztán rájött, hogy az unokája nem ismerte fel, így aztán leengedte, és udvariasan kezet nyújtón a fiúnak: - Szervusz, Szergej. Örülök, hogy látlak. Már régen meg akartalak látogatni, de... mindegy, nem számít. A lényeg, hogy itt vagyok. Ivanov igazgató közbevágott: - Szedje össze a holmiját, Ivanov kadét. Két éjszakára kimen t adok. Aztán Héselhez fordult: - Gondja legyen rá, hogy a fiú vasárnap délig visszatérjen. Kiképzésre készen. Van mit tanulnia. - Van bizony - mondta Hésel, és megszorította Szergej kezét. - Mint mindannyiunknak.
15
Miután az igazgató egyetlen kézmozdulattal elbocsátotta ket, Szergej visszament a körletbe összeszedni a holmiját. Aztán útnak indult a nagyapjával, végig a laktanya sötét folyosóin, ki a vaskapun, át a földeken egy dérlepte ösvényig, majd fel egyenest az erd borította hegyekbe. Hésel, a nyolcvanon is túl már - nem számolta az éveket, mióta Eszter elment - tétova léptekkel haladt el re. Szergej, a szabadság érzését l megrészegülve, folyton el rerohant, majd megállt, hogy egy faágról leverje a havat, vagy beleszimatoljon a leveg be, amíg a nagyapja fel nem zárkózik hozzá. A fiú nem talált szavakat, amikkel kifejezhette volna az örömét vagy ezt az új, ismeretlen érzést. Mintha nem is közönséges katonanövendék lett volna többé, hanem egy igazi kisfiú, akinek van nagyapja. Úgy érezte, családja van, ahová tartozik. A fák között araszoltak, míg végül egy nagy vándork höz értek egy sziklás meredély szélén. Ekkor Hésel el vett egy térképet, és a fiúhoz fordult: - Látod itt az iskolát, meg a tavat? Ez itt a szikla, ahol vagyunk, az pedig az úticélunk mondta, és ujjával a keresztre mutatott, amit sötét tintával rajzolt a térképre. Szergej csak alapszinten tanult még térképolvasást, de annyit értett hozzá, hogy megértse és megjegyezze. Miután összehajtotta és öreg gyapjúkabátja zsebébe csúsztatta a térképet, Hésel a hófedte ösvényt kémlelte, majd a zsebórájára pillantott, és összevonta a szemöldökét: - Oda kell érnünk, miel tt ránk sötétedik - mondta, és elindultak a meredek kaptatón. Szergej hozzászokott, hogy kérdezés nélkül teljesítse a parancsokat, de ahogy egyre feljebb másztak, egyre jobban furdalta az oldalát a kíváncsiság. - A házadba megyünk? - tudakolta az öregt l. - Az én házam túl messze van innen - mosolygott Hésel. - A következ két napra és éjszakára Benjámin és Sára Abramovics lát minket vendégül. Sok-sok éve már, hogy ismerem Benjámint. - Vannak gyerekeik? Hésel már várta a kérdést. - Igen, kett is. Avrom tizenkett , a kis Leia öt éves. - Elég... furcsa nevük van. - Zsidó nevek, és ma este Sábeszt ülünk. - Mi az a Sábesz? - kérdezte a fiú. - A Sábesz az Úr napja, amit pihenésre és emlékezésre rendelt nekünk. - Akkor olyan, mint a vasárnap? - Igen, a Sábesz péntek este kezd dik, amikor az els három csillag felt nik az égen. Úgyhogy szedjük a lábunkat, szaporán! Amint felfelé kaptattak, az öreg minden egyes lépést nagy odafigyeléssel tett meg, míg a fürge nyolcéves fiúcska szikláról sziklára szökkent, mint a k száli kecske. Szergej nagyapja liheg hangját hallotta maga mögött: - Légy óvatos, Szókratész, csúszik a k ! Megint az a név. - Miért hívsz Szókratésznek, nagyapa? - Így szólítottunk, kicsi korod óta. 16
- Miért? Hésel szemei a távolba, gondolatai a múltba révedtek. - Amikor édesanyád, Natalja, még kislány volt, sokszor olvastam neki a Talmudból és a Tórából, meg más bölcs könyvekb l, többek között a filozófusok életér l. Egy görög bölcs, Szókratész volt a kedvence. Nagyon régen élt... és volt az egyik legbölcsebb és legjobb ember a föld kerekén. Hésel elfordította a tekintetét - talán a hegyeket vagy az eget kémlelte -, majd így szólt: - Kis Szókratésznak hívtunk, mert... a név édesanyádra emlékeztetett - a lányunkra. - Édesanyám azért szerette Szókratészt, mert bölcs volt? - Igen, de még inkább az erényes, er s jelleméért. - Mit csinált Szókratész? - Szókratész az athéni ifjakat tanította magasabb rend értékekre, erkölcsre, és békességre. Azt állította, hogy a legbalgább ember, mégis olyan eszes kérdéseket tett fel, amelyekkel egyaránt rá tudott világítani hazugságra és igazságra. Gondolkodó volt, de nem riadt vissza a tettekt l sem. Fiatalkorában birkózott, aztán bátor katonaként harcolt, míg végül maga mögött hagyta a háborúskodást. Mondhatni, amolyan... békés harcos volt. A válasszal elégedetten, Szergej hátrapillantott a havas tájra. A délutáni nap szikrázott a hófehér domboldalon, megvilágítva a fákat és a mohát, a zuzmót a talpuk alatt. A harapós, hideg leveg l és a kaland érzését l felfrissülve Szergej el reszaladt, aztán nagy nehezen megállásra késztette magát, hogy bevárja nagyapját. Várakozás közben a zsidó szón gondolkodott. Többször hallotta már az iskolában, most legutóbb a nagybátyja irodájában. - Nagyapa - kiáltott le az ösvényen te zsidó vagy? - Az - lihegte Hésel, lassan kaptatva felfelé. - És te is az vagy... édesanyád zsidó volt, apád pedig... hát, nem ... de zsidó vér is folyik benned. Szergej hidegt l kivörösödött kezeire pillantott. Akkor hát kozák és zsidó vér van benne. - Nagyapa... - Hívhatsz Nagyapónak, ha akarsz - mondta Hésel, miközben nekitámaszkodott egy havas sziklának, hogy kifújja magát. - Nagyapó... mesélnél valamit édesanyámról... és édesapámról? Hésel lassan leült, lesöpörte a havat egy másik szikláról, és intett Szergejnek, hogy telepedjen mellé. Szótlanul ültek egy darabig, aztán Hésel nekifogott, hogy elmesélje Szergejnek a születése történetét. Mindent elmondott neki úgy, ahogy azt Vaszlakovától, a bábaasszonytól hallotta, aki Natalja mellett volt azon a végzetes napon. Amikor történetének vége szakadt, hozzátette: - Te voltál az egyeden halovány fénysugár azon a sötét napon, Szókratész. És voltak szüleid, akik szerettek... Szergej a nagyapjára pillantott, és látta, hogy a könnyeit törölgeti. - Nagyapó? - Egy percet adj csak, kicsi Szókratész... mindjárt összeszedem magam. Édesanyádra gondoltam - Nataljára... 17
- Milyen volt? - kérdezte Szergej. Hésel kifejezéstelen arccal bámult maga elé, aztán vágyódó hangon azt mondta: - Minden apa a saját lányát látja a legszebbnek, de kevesen értek anyád nyomába bölcsességben és kecsességben. Igazi kincs lett volna bármelyik hozzá méltó zsidó férfinak már ha az illet nem riad vissza egy kis vitától néha-néha. Egy röpke pillanatra elmosolyodott, de aztán ismét elkomorult. - Nem is tudom, hogyan akadt össze apáddal - talán a piacon -, de egyszer csak hazahozta bemutatni, és megtudtuk, hogy nem zsidó. S t, ami még ennél is rosszabb: kozák, és Sándor cár test re, márpedig a cár nem nagy barátja a népünknek. - De szerette anyámat, és jól bánt vele. Azt mondtad... - Igen, igen... de tudod... anyád nem mehetett hozzá apádhoz, csak úgy, hogy megtagadta a zsidó hitét és... kikeresztelkedett. Hésel elhallgatott; hagyta, hogy Szergej átérezze a súlyát ennek a rettenetes tettnek. - Azután már nem is szólt hozzátok? - Nem. Hésel arca újra megrándult, és az öreg elhallgatott. - Nagyapó... jól vagy? Hésel feltartotta a kezét. - Én nem álltam vele szóba azután. Úgy tekintettem, mintha a lányom halott lenne. Újra sírva fakadt, de ezúttal elfojthatatlanul kitört bel le a zokogás, miközben kiöntötte a szívét a Szergejnek: - Úgysem értenéd, kicsi Szókratész, hogy voltam képes erre - én magam sem értem. Durva szavak hagyták el a számat. Hátat fordítottam neki, mert úgy véltem, is hátat fordított a saját népének. Nem láttam más megoldást. Eszter nagyanyádnak sem volt más választása, pedig a szíve szakadt meg belé. Hésel a könnyeivel küszködve folytatta: - Eszter mindenáron beszélni akart vele - csak egyszer, utoljára, magához ölelni a lányát. Azt hitte, én nem erre vágyom a világon a legjobban... - dohogott Hésel magában, ahogy újra elmerült az emlékeiben. Amikor ismét megszólalt, a hangja végtelenül kimerültnek t nt: - Amikor Natalja írt, hogy megszületett a bátyád, Szása - az els unokánk -, Eszterrel rettenetesen összevesztünk. Könyörgött, hogy engedjem el a lányához, hogy láthassa az unokáját. Nem engedtem... Még azt is megtiltottam a drága Eszternek, hogy válaszoljon Natalja leveleire. Soha nem láthattuk a kis Szását. Csak Natalja szeret leveleib l tudtuk meg, hogyan cseperedik. Én egyet sem bírtam elolvasni... de Eszter nagyanyád elmesélte, mi állt bennük. Soha többé nem beszéltünk édesanyáddal, és nem is találkoztunk vele... amíg élt... Hésel kifújta az orrát, és kabátja ujjával megtörölte hideg, nedves arcát. Amikor újra elindultak felfelé a kaptatón, a hó ismét szállingózni kezdett. Hésel megszorította Szergej kezét, és halkan így szólt: - Van még egy dolog, amit tudnod kell, Szókratész. A bába, aki elhozott hozzánk, azt mesélte... édesanyád még a karjában tartott egy darabig, miel tt meghalt. 18
Szergej elgondolkodott ezen, majd így szólt: - Miért halt meg, Nagyapó? - Miért halunk meg? Ez nem a mi dolgunk. Hésel megállt egy pillanatra, lassan lehajolt, és egy vérvörös virágot szedett a hóból. - Anyád törékeny asszony volt, mégis er s, mint ez a téli virág. Tiszta és ártatlan, mégis letéptem a hó alól. Isten ugyanígy vette el Natalja életét. Betelt az ideje. Csak azt kívánom... Szergej nagyapja újra befelé fordult a külvilágtól, de az arca most békét és nyugalmat sugárzott. Igen, Eszter - szólt egy Szergej számára láthatatlan szellemhez. - Tudom... minden rendben lesz. Hésel a fiú vállára tette a kezét, és szótlanul mentek tovább egymás mellett, miközben Szergej egyre csak arra gondolt, amit az imént a nagyapjától hallott - hogy miként tartotta ölében az édesanyja, miel tt meghalt. Egy rövid id re még a hidegr l is megfeledkezett. Most már tudta, hogyan született, és hogy kik haltak meg ugyanakkor. Azt is érezte amennyire csak egy nyolcéves gyerek érezheti, hogy a nagyapja mindig cipelni fogja bánatát, mint egy megrakott hátizsákot, aminek a súlyát csak a halál veszi le a válláról. Az öreg homloka azonban most végre kisimult, és Szergej nagyon örült ennek. Hésel egyszer csak visszatért az emlékek világából, és ismét megszólalt: - Hát így állnak a dolgok, kicsi Szókratész: én elvesztettem a lányomat és a feleségemet, te elvesztened az anyádat és az apádat. Egyedül vagyunk mindketten, de legalább itt vagyunk egymásnak. Ez az igazság, ami lehet, hogy fáj - de az igazság tesz minket szabaddá... .3. A HIDEG NAP, ami addig is alig látszott a felh takarón át, lebukott a fiák mögé. Miközben a távolban egy farkas üvöltése jelezte, hogy hamarosan leszáll az éj, nem messze lük egy tisztás, majd egy faházikó bukkant el a sötétl erd l. Ablakain keresztül kényelmet és meleget ígér lágy fény sz dött ki, melyben az alkonyatkor szürkébe forduló hópelyhek egy utolsó dics séges pillanatra fehéren felragyogtak, miel tt földet értek volna. A fazsindelyes, k l rakott kéményén át vidám füstöt ereget kunyhót láthatóan hozzáért kezek építették. Hésel fellépett a tornácra, levette a kalapját, és lerázta a havat a csizmájáról. Szergej követte a példáját, miközben Hésel határozottan bekopogott a masszív tölgyfaajtón. A szívélyes üdvözlés és a már régen várt mosakodás után Szergej és Hésel asztalhoz ültek az els igazi családdal, amelyet Szergej valaha is ismert. Sára, az anya, egy törékeny csontú asszony, akinek barna haját szinte teljesen eltakarta az álla alatt megkötött fehér kend , étellel kínálta ket. A látogatók ritkaságnak számítottak errefelé, a barátok még inkább. Szergej lopva a gyerekeket figyelte. A tizenkét éves, nyúlánk fiú, Avrom, komolynak, de barátságosnak t nt, míg a bájos arcú, kócos, rézvörös hajú, ötéves Leia szégyenl sen pillantgatott vissza rá. Szergej nem tudott betelni a takaros otthon látványával. Dísztelen ruhájában ágrólszakadtnak érezte magát a zakót és vasalt nadrágot visel Avrom, és a sötét ruhába és az anyjáéhoz hasonló fehér tejkend be öltöztetett Leia mellett.
19
- A Sábesz alatt félretesszük mindennapi gondjainkat, és az id nket a könyveknek, a verseknek és a zenének szenteljük. Ez a nap emlékeztet minket arra, hogy nem rabszolgák vagyunk. Sábesz idején megszabadulunk a világ terhét l - magyarázta Szergejnek az apa, Benjámin Abramovics. Sára meggyújtott két gyertyát és áldást mondott, majd Benjámin folytatta az imát borral a kezében, végül Héselen volt a sor, hogy is imádkozzon két fonott kalácscipó felett, amit hálának neveztek. Szergej az eléjük rakott temérdek ételt bámulta. Sára pedig egyenként megmutatta neki, mi micsoda: volt ott s árpaleves, szeletelt keménytojás, csíp s céklasaláta, sós keksz, apróra vágott zöldség a kertb l, krumplis gombóc, almás rizs, desszertnek pedig mézes torta és töltött alma. - Ilyen id ben elkelt volna a tyúkhúsleves is - szabadkozott Sára szégyenl s vállrándítással, ahogy mindenki nekilátott az evésnek, de a tyúknak sajnos más tervei voltak... „Tehát ilyen egy anya” - gondolta Szergej, és le sem tudta róla venni a szemét. Irigyelte ezeket a gyerekeket, hogy nap mint nap az anyjuk közelében lehetnek, és azon dött, vajon a saját anyja hasonlított-e Sára Abramovicsra. Evés közben sokat nevettek, és jókedv en beszélgettek. Szergejnek még soha nem esett ilyen jól a vacsora. A kandalló és a körös-körül ég gyertyák tüze különleges fénybe vonta az estét, és Szergej családtagnak érezte magát. Ez az este örökre beleivódott az emlékezetébe. A KÖVETKEZ NAP gyorsan elszaladt. Avrom dámázni tanította Szergejt. Miközben játszottak, Szergej felfigyelt egy forradásra Avrom homlokán, a jobb szeme felett. Avrom észrevette, ahogy a sebhelyet bámulja: - Fára másztam, és leestem. Azt hiszem, egy ág volt - magyarázta, a vörös hegre mutatva. - Anyácska azt mondja, majdnem kiszúrta a szemem, úgyhogy nem is engedi többé, hogy olyan magasra másszak. Aznap délután, ahogy kitisztult az ég, a család sétát tett az erd ben, és Benjámin megmutatta nekik a fákat, amelyekr l ágakat vágott Héselnek, hogy heged ket és órákat készíthessen bel lük. Miután visszatértek, Hésel éppen beszélt, amikor mondat közben egyszer csak elszunyókált. Kés bb morogva ébredt, és nem igazán tudta, hol van. Sára hozott neki egy csésze g zölg teát, aztán békén hagyta, hadd térjen magához. Aznap este, amikor az els három csillag felt nt az égen, és véget én a Sábesz, újra bon töltöttek, és gyertyát gyújtottak, hogy áldást mondjanak. Miközben Benjámin begyújtott a kandallóba, Hésel belekotort a zsákjába, ahonnan ajándékok kerültek el - f szerek és gyertyák a feln tteknek, édességek a gyerekeknek. Aztán Benjámin Hésel kezébe nyomon egy heged t, amit Hésel maga készített, és az öregember játszani kezdett rajta. Szergej tátott szájjal bámulta. A nagyapjában mintha egy másik, addig ismeretlen ember kelt volna életre: nem egyszer halandó volt többé, hanem a Zene Forrása. A hangszer az egyik pillanatban mély, elfojtott fájdalommal dalolt a kezében, majd a másikban kirobbanó jókedvvel, ami rájuk is átragadt. Leia táncra perdült, Avrom és Szergej pedig tapssal adták alá a ritmust. Amikor a zene elhallgatott, a kunyhó mintha megtelt volna ténnyel. Szergej lekucorodott a kandalló elé, és álomba szenderült - egy család óvó kebelén, csordultig telve zenével. VASÁRNAP, nem sokkal pirkadat után, búcsút vettek a háziaktól. Szergej igyekezett minden élményt magába zárni, hogy minél jobban felidézhesse ezeket az emlékeket, miután
20
visszatért az iskolába: Sára arcát és hangját... Benjámin nevetését... Avromot, ahogy egy könyvet búj... Leiát, ahogy a t z mellett ücsörög... Eltöprengett, hogy vajon egy nap is olyan lesz-e, mint Benjámin Abramovics. Lesz-e olyan felesége, mint Sára, és lesznek-e neki is gyerekei? Miel tt elváltak, Sára Abramovics letérdelt, és karjaiba zárta Szergejt. Még a kis Leia is megölelte, Avrom és Benjámin pedig kezet rázott vele. - Bármikor szívesen látunk - mondta az apa. - Remélem, még találkozunk - tette hozzá a fiú. Hésel nagyapó felöltötte a télikabátját, és átvetette a zsákját a vállán. Szergej felnézett rá, és ráébredt, hogy ez a kedves öregember, aki eddig magányosan élt egy ürességt l kongó lakásban, és akinek már nem volt kivel megosztania az ételét, hozzá hasonlóan otthonra lelt ebben a kunyhóban. Aztán búcsút intettek, és nekivágtak az ösvénynek az erd n át. A test meg tud feledkezni arról, amit érez. Több órányi vagy napnyi fagyoskodás után elég néhány percet ülni a t z mellett, és a hideg mintha sohasem létezett volna. Az érzelmek azonban olyan nyomokat hagynak az emlékezetben, amelyek az emlékek felidézésével újra és újra életre kelnek. Szergejben ett l kezdve az Abramovics családról rzött emlékek tartották a lelket a nehéz napokban és években: a kandallóban lobogó t z, a kemencében frissen sült kenyér illata, Avrom és Leia, akik nem kadétok voltak, hanem hétköznapi gyerekek, mint . Bár jó néhány szentmisén vett már részt az iskola kápolnájában, ahol Georgij atya egy mennyei királyságról beszélt, Szergej csak most értette meg, milyen lehet a mennyország olyan, mint ez a két nap, amit a családdal töltött az erdei házikóban. Szergej és Hésel csendben ereszkedtek le a hegyr l; csak egy-egy faág halk reccsenése és a súlytól meghajtó ágakról lezúduló hópelyhek susogása hallatszott, és persze a hó ütemes ropogása a lábuk alatt. Szavakra nem volt szükség; szívüket betöltötték a gondolatok és az érzések, amelyeket mindketten féltve riztek. Amúgy is minden lépésükre ügyelniük kellett, mert az ösvény lefelé sokkal veszélyesebb volt. Szergej egyszer meg is csúszott, és ahogy elkapta a nagyapja kinyújtott kezét, Hésel csak ennyit mondott neki: - Jó fiú vagy, Szókratész. - Te pedig jó nagyapa - válaszolta Szergej. Az iskola túl hamar t nt fel a szemük el tt, legalábbis k úgy érezték. Szergej felnézett a nagyapjára, akinek az arca most fáradtnak és kimerültnek t nt. Hosszú út várt még az öregemberre, vissza az üres lakásba, ahol nem lakott más, csak az emlékek. Szergejt hirtelen elfogta a vágy, hogy Hésel nagyapóval tartson Szentpétervárra, de nem tudta összeszedni a bátorságát, hogy kimondja, amit érez. Az apja azt akarta, hogy a katonai iskolában nevelkedjen, és amúgy sem engednék el. Az iskolához érve odabaktattak a f kapuhoz. Jó darabig szótlanul álltak ott, miközben az szi nap lassan elhaladt a fejük felett. Végül Hésel megtörte a csendet: - Én kis Szókratészem, nem számít, mit hoznak az el tted álló évek. Mindig, a legnehezebb id kben is emlékezz rá, hogy nem vagy egyedül. A szüleid - és Eszter nagyanyád és Hésel nagyapád - szelleme mindig ott lesz melletted... Szergej képtelen volt felnézni rá; az elválás mázsás súllyal nehezedett a vállára. Tudta, hogy talán soha nem látja viszont a nagyapját.
21
Hésel lehajolt, gondosan megigazította unokája ingét-kabátját, majd szorosan magához ölelte a fiút. Szergej rettegni kezdett, hogy eljött a búcsú pillanata, Hésel azonban elmosolyodott, és így szólt: - Tartogatok neked valamit. Egy ajándékot édesanyádtól és édesapádtól. Azzal a kabátja mélyére nyúlt, és el húzott egy ezüstláncot, amelyen egy ovális medál lógott. A fiúnak egy pillanatra hunyorognia kellett, ahogy a medál ezüstös burkolata megcsillant a napfényben. - A bábaasszony adta nekem aznap, amikor a gondjainkra bízott téged - magyarázta Hésel. - Ez a medál az édesanyádé volt. Apádtól kapta ajándékba. A bába szerint anyádnak az volt a kívánsága, hogy amikor feln sz, a tiéd legyen. Most már feln ttél. Hésel a lánccal együtt Szergej tenyerébe helyezte a medált, ami az anyja b rének érintését rizte... és most már az övé volt. - Nyisd ki! Szergej értetlenül bámult a nagyapjára. - Nézd, megmutatom, hogyan kell... - Hésel kinyitotta a kapcsot, és a medál belsejében Szergej egy apró fényképet talált: egy göndör, sötét hajú, tejfehér b asszony és egy markáns arcél , átható pillantású, sötét szakállú férfi arcképét. - k... a szüleim? A nagyapja bólintott. - Azt hiszem, ez volt édesanyád legdrágább kincse. Most már a tiéd. Tudom, hogy vigyázni fogsz rá. - Úgy lesz, nagyapó - mormolta Szergej. Még mindig megigézve bámulta a medált, és képtelen volt levenni a szemét a szülei arcmásáról. - Jól figyelj rám, Szókratész, nincs már sok id nk! Van még valami, de azt nem hozhattam magammal. Egy másik ajándék, elrejtve egy mez n, Szentpétervár közelében. Azzal ismét benyúlt a kabátjába, el húzott egy összehajtogatott papírt, és kihajtogatta a mellkasán, hogy a fiú lássa. Egy térkép volt, amelyen megjelöltek egy helyet egy három oldalról erd vel körülvett mez n álló fa mellett, egy folyópart közelében. A térképen még más jelek is voltak. - Emlékszel arra, amit a faház felé vezet úton meséltem neked? A kedvenc helyemre az erd ben, a tisztásra a Néva folyó partján, ahol úszni tanultam? Ez az, itt, Szentpétervártól kicsit északra - mutatta az öreg, az ujjával követve az utat a térképen ez pedig itt a város... és a csónakházak... meg a Téli Palota. Ha követed a folyót a palotától északra, a városon túlra, be az erd be, tíz-tizenegy versztányira onnan egy tisztásra érsz... Megfordította a papírt, és a másik oldalán egy részletesebb rajz tárult Szergej szeme elé, amelyen jól látta a part vonalát és egy fát, mellette egy apró x-szel. - Itt van eltemetve a ládika, a fa tövében, a folyóra néz oldalon... Ez az egyeden nagy cédrus áll magában a tisztás közepén. Még nagyapám ültette, amikor kicsi voltam. A ládikát két gyökér közé ástam el, meg fogod találni. Hésel nagyapó összehajtotta a térképet, és a fiú kezébe nyomta.
22
- Egy térképet el lehet veszíteni, de el is lophatják, Szókratész. Azt szeretném, ha gondosan tanulmányoznád - titokban, hogy senki ne lássa. Véss az agyadba minden vonalat és jelzést, aztán semmisítsd meg a térképet. Megteszed, Szókratész? - Persze, nagyapó. Beléptek a kapun. - Ne feledkezz meg err l az ajándékról. Nagyon... értékes, és várni fog rád. Amikor megtalálod, emlékezz rá, mennyire szeretünk - hogy mindnyájan mennyire szerettünk... Szergej bólintott, de képtelen volt bármit is kinyögni. Hésel feltekintett az égre, és lassan, mélyen beszippantotta a leveg t - elégedetten, úgy, mint régen, ha elkészült egy új, különösen jól sikerült heged vagy óra. - Ez jó - sóhajtotta - ez jó. Aztán ismét lenézett a fiúra. - Azt akarom, hogy tudd, Szókratész: azzal, hogy megoszthattam veled ezt a Sábeszt... az egyik legnagyobb jutalmat kaptam az élett l. Azzal Hésel Rabinowitz megfordult, és elindult a dombok felé, magában mormolva: - Igen, Eszter... igen, most már minden rendben lesz... Szergej szótlanul figyelte, ahogy az alakja egyre kisebb és kisebb lesz, majd végül elt nik a láthatáron. Kilépett Szergej életéb l, de a fiú örökre az emlékeibe zárta. .4. MIUTÁN A TÉRKÉPET GONDOSAN ELREJTETTE, Szergej belépett a kapun. Félt, hogy lekési a misét a kápolnában, ezért rohanvást vágott át az üres folyosókon a barakkjához, a hátizsákját gyorsan behajította a ládájába, és már fordult is volna kifelé az ajtón. Ekkor azonban megakadt a szeme egy útitáskán, amit a pár héttel korábban megüresedett szomszédos priccsre dobtak. A táska arra utalt, hogy új fiú érkezett. Gyorsan becsúsztatta a medált és a térképet - biztosabb rejtekhely híján — a matracán tátongó egyik lyukba, aztán lesietett a lépcs n, és átvágott az el csarnokon a kápolna felé. Siet s léptei sétává szelídültek, ahogy eszébe jutott a nagyapja, aki most bizonyára görnyedten baktat felfelé, a f úthoz. Szergej keresztet vetett, és kérte Istent, hogy vigyázzon a nagyapjára, és adjon neki er t az úthoz. Amennyire emlékezett, ez volt az els eset, hogy teljes szívb l imádkozott, úgy, ahogy Georgij atya tanította. Korábban soha nem volt rá oka, hogy így tegyen. Remélte, hogy imája meghallgatásra talál, bár Hésel nagyapó zsidó volt. Ahogy lenyomta a kápolna ajtajának kilincsét, egy gondolat suhant át az agyán: Mi vagyok én? Zsidó? Keresztény? Kozák? Szergej gyorsan végigsétált a padsorok között, és leült. A fiúk közül többen lopva rápillantottak; volt, aki barátságos mosollyal üdvözölte, de olyanok is, akik kárörvend en vigyorogtak, arra számítva, hogy büntetést kap, amiért elkésett. Szergej felnézett Georgij atyára, aki fekete talárban állt a magasított oltár és a szentképek - Krisztus, Sz z Mária a kisdeddel, Szent Miklós, Szent Gábriel, valamint Oroszország és egyben az iskola véd szentje, Szent György ikonja - el tt. A nap szivárványszín fénypászmákat vetett mindenfelé, ahogy áttört a festett üvegablakon.
23
Felcsendült egy zsoltár. Szergej rátalált a szólamára és be-kapcsolódott, de az esze máshol járt. Georgij atya és Hésel nagyapó is egy olyan Istenr l beszéltek, akit nem látott. Szergej számára Isten egy faházikó volt az erd ben, a mennyország pedig egy anya ölelése... - Nagyapó - tette fél a kérdést a visszaúton az iskola felé a zsidók szerint mi az az út, ami a mennyországhoz vezet? Hésel elmosolyodott a kérdésre, és azt felelte: - Nem beszélhetek minden zsidó nevében, és nem is vagyok elég bölcs ahhoz, hogy tudjam a választ, Szókratész, de hiszem, hogy egy nap kitaposod a saját ösvényedet... és rátalálsz a saját utadra. AMIKOR AZ ISTENTISZTELET VÉGET ÉRT, Szergej felriadt az ábrándozásból, és csatlakozott a kápolnából rendezett sorokban távozó katonanövendékek menetéhez. Ekkor találkozott el ször az új kadéttal - egy magas, komor tekintet , nála három-négy évvel id sebb fiúval. Véletlenül éppen egymás mellé sodródtak, ahogy kifelé vonultak a misér l a templomhajó sz k folyosóján. Az ajtón egyszerre csak egyvalaki fért ki, és Szergej már éppen félre akart állni, hogy maga elé engedje az új fiút, amikor az olyan durván taszajtotta t arrébb a vállával, hogy Szergej kis híján a padok közé tántorodott. Ez a fels bbrend ség kifejezésére irányuló els kapcsolatukat.
cselekedet örökre meghatározta a
Kiderült, hogy a Szergej és Andrej ágya közötti priccsen hever táska valóban a magas új fiúé, Dimitrij Zakoljevé volt. Ett l a naptól fogva Szergej magában csak Zakoljevnek hívta; azon a néven, amelyt l félt, és amelyet megvetett. Azt pletykálták, hogy a férfi, aki Zakoljevet a bejáratig kísérte, egy borítékot adott át a kaput rz kadétnak azzal, hogy „itt a fizetség”, aztán anélkül, hogy bármi mást mondott vagy akár csak hátrapillantott volna, sarkon fordult, és távozott. Tizenkét éves lévén, Zakoljevet egy emelettel feljebb, a tizenegy-tizennégy évesek között kellett volna elszállásolni, de odafent átmeneti ágyhiány lépett fel - állítólag ki kellett szell ztetni a matracokat, hogy megszabaduljanak a tervekt l, így aztán az els héten az új kadétnak - ahogy nevezte - a „kisfiúk kaszárnyájában” kellett aludnia, és az emiatt érzett dühét ki is töltötte a körülötte lev kön - els sorban Szergejen és Andrejen, mivel az ágyuk volt hozzá a legközelebb. A következ hetekben Zakoljev kétes rangot könyökölt ki magának a növendékek hierarchiájában. A társai kelletlenül bár, de tisztelték - úgy, ahogy az ember kitér egy útjába akadó kígyó vagy medve el l. Zakoljev minden vonása eltúlzottnak t nt. Lapátkezének kérges ujjait mintha farönkök vagy kövek dögönyözéséb l származó hegek borították volna, hatalmas füleit pedig szinte teljesen eltakarta szalmasárga haja, amit olyan hosszúra növesztve hagyott, amilyenre csak lehetett anélkül, hogy szóvá tették volna. Zakoljev gy lölte a kötelez hajvágást - mindent gy lölt, ami kötelez volt. Egyébként nem lett volna csúnya, de a vonásai sehogy sem álltak össze egységes egésszé, és az arcb re olyan szín volt, mint a tészta, mintha soha nem jutott volna bele elég vér. A legfelt bbek azonban Zakoljev szemei voltak: mélyen ültek a kiugró orr felett, szürkén és hidegen, mint két k - az embert kirázta t lük a hideg. Akkor is mereven néztek, amikor ez a furcsa fiú mosolygott, ijeszt , zord vigyorra húzva a száját, amikor mások dühöngtek vagy sírtak volna, felfedve Zakoljev girbegurba fogsorát. Aki meg merte bámulni ezeket a fogakat, a sajátjai elvesztését kockáztatta. Ugyanígy nem merte senki Zakoljev
24
anyajegyét bámulni - egy pirosas fehér folt volt a nyakán, közvetlenül a bal füle alatt, ami újabb okot szolgáltatott neki arra, hogy gy lölje a hajvágást. Nem csoda, hogy egy ilyen iskolában, ahol az er tiszteletet parancsol, Zakoljev gyorsan az uralma alá hajtotta a fiatalabb kadétokat, akárcsak a kortársai többségét. Magabiztossága csodálatot váltott ki egyes növendékekb l, akik versengtek Zakoljev elismeréséért, amit apró adagokban osztogatott, hogy ritka és értékes kincsnek t njön. Szergej undorodott ett l a talpnyaló szolgalelk ségt l, ezért amennyire t le telt, inkább messzire kitért Zakoljev útjából, ami persze nem kerülte el az er szakos fiú figyelmét. Zakoljevt l nem csak durvasága, hanem kiszámíthatatlan természete miatt is féltek. Az egyik percben hallgatag volt, a másikban kegyetlen, és a legkisebb dologra is robbant, akár minden ok nélkül. Egyszer a szárnyai alá vett egy fiatalabb kadétot, és megvédte t egy csapat köteked l, hogy aztán másnap úgy elverje a szerencsétlen fiút, hogy az rosszabbul járt, mintha el nap a többiek páholták volna el. Úgy t nt, Zakoljev az iskolában mindenkit - diákokat és oktatókat egyaránt - vagy reménybeli követ nek, vagy akadálynak tekintett, és ennek megfelel en viselkedett vele. Jól ismerte az emberi természetet, és éles szem megfigyel ként tisztában volt vele, kik azok, akikkel óvatosan kell bánnia, mén a rangsorban felette állnak, id sebbek, er sebbek vagy befolyásosabbak. ket becsapta vagy manipulálta, a többieket er szakkal elnyomta. Szergej nem tudta biztosan, mivel húzta ki a gyufát Zakoljevnél. Talán azzal, hogy átlátott Zakoljev cselszövésein, és nem hagyta magát megfélemlíteni. Mindenesetre az összeütközést igyekezett elkerülni, mert tisztában volt vele, micsoda haragra tud gerjedni Zakoljev, ha feldühítik. Voltak más köteked alakok is az iskolában - a fels éveseknek talán az egyharmada -, de egyik sem volt olyan veszélyes, mint Zakoljev. Andrej lett Zakoljev els számú céltáblája, mivel volt „a legkisebb kutya az alomban”. Andrej úgy kémlelte a mozdulatait, mint a kutya a gazdájáét, hogy kitalálja, ételt kap-e vagy verést, de Szergejnek is kijutott az ütlegekb l és a megaláztatásból. Minden t le telhet t megtett, hogy elhárítsa Zakoljev dühödt csapásait, de soha nem ütött vissza, nehogy a vadállat rjöngeni kezdjen. Szergej megfigyelte, hogy Zakoljev saját szabályokat állít fel, de másokét nem hajlandó követni, hacsak egy tanár nem figyeli t árgus szemekkel. Akkor engedelmességet színlel, de amint kikerül a tanár látóteréb l, rögtön megy a saját feje után. Ennek a leghátborzongatóbb esetét Zakoljev akkor mutatta be, amikor éppen egy földön hever kadétot rugdosott kíméletlenül, és hirtelen két tanár fordult be a sarkon. Zakoljev abban a szempillantásban letérdelt a fiú mellé, mint egy rangyal, és a tanárok csak azt látták, hogy szelíden simogatja a fiú eltorzult, nyöszörg arcát. - Azt hiszem, valamilyen rohama lehet - magyarázta nekik aggódó hangon, és a sebesült fiú nem merte meghazudtolni. Sem akkor, sem kés bb. Miután az esetnek híre ment, Zakoljev többé-kevésbé átvette a hatalmat. Még az id sebb kadétok némelyikét is képes volt manipulálni. Szergej megfigyelte, hogyan: el ször csak kisebb szívességeket kért t lük, amíg hozzá nem szoktak, hogy igent mondanak, majd fokozatosan vált egyre követel bbé. Ha valakinek elege lett a követeléseib l, és nem volt hajlandó elt rni, hogy megfélemlítsék, a harc elkerülhetetlenné vált. Mindig Zakoljev nyert, mégpedig két okból kifolyólag: el ször is, fittyet hányt a tisztességes küzdelem szabályaira; másodszor, nem izgatta, hogy maga megsérül-e. Mindez félelmetes ellenféllé tette: úgy küzdött, mint egy sarokba szorított farkas, akinek nincs vesztenivalója.
25
A folyosókon és a gyakorlótereken Zakoljev a kadétokat - különösen a fiatalabbakat folyamatos rettegésben tartotta. Zakoljev megkövetelte, hogy minden „kérését” azonnal teljesítsék, míg a képzelt vagy valós sérelmekért egyaránt kegyetlen és elkerülhetetlen büntetés járt. Soha nem felejtett, és nem bocsátott meg - el bb-utóbb minden vétkes meglakolt. Behódolni könnyebb volt, mint szembeszállni vele. AZ UTOLSÓ ÉJJEL, miel tt Zakoljevet egy emelettel feljebb költöztették volna, Andrej a sarkon befordulva véletlenül nekiütközött id sebb társának, és Zakoljev megtántorodott. Egyensúlyát visszanyerve éktelen haragra gerjedt, és minden erejét beleadva a csapásba, gyomorszájon vágta Andrejt. Amikor Andrej nyögve és leveg után kapkodva a padlóra zuhant, Zakoljev átlépett rajta, és mint aki jól végezte dolgát, ledobta magát az ágyára, és a kezét a tarkója mögé tette. Szergej Andrejhez rohant, és miközben felsegítette a barátját az ágyra, a düht l ökölbe szorult a keze. Zakoljevre emelte a szemét, ó pedig visszabámult rá azzal a fagyos mosollyal. Szergej állta a tekintetét - a nyílt dac apró jele. Aznap éjjel, az ágyában forgolódva, Szergej sóvárogva idézte fel magában az erdei házikót, Sára Abramovicsot, Benjámint, Avromot és Leiát, és azt kívánta, bárcsak velük lehetne. Amikor végül elaludt, azt álmodta, hogy a kandallójuk mellett ébred Sábesz reggelén Avrommal és Leiával; is családtag, és az iskola álom volt csupán. Reggel keserves csalódásban volt része. A ZAKOLJEV KIKÖLTÖZÉSÉT követ napokban és hetekben, 1881 telének vége felé, az iskolai élet visszatért a tanórák, a harci kiképzés, az étkezések, a misék és a takarodó megszokott ritmusához. Egyik nap azonban egy id sebb kadét kora hajnalban felkeltette Szergejt és a szobatársait, és átvezette a tizenkét álmos fiút - alsónadrágban, a ruháikat és egy törölköz t szorongatva a mellkasuk el tt - az iskola alatti hosszú folyosón. Hideg, nyirkos félhomály vette körül ket, és vízcsöpögés visszhangzott a falakról, ahogy a tizenkét pár csupasz láb végigslattyogott a nedves k padlón. A hidegt l reszket ifjú kadétok egyszer csak egy jókora vasajtóval találták magukat szemben. Vezet jük benyomta az ajtót, és az csikorogva kitárult el ttük Szergej el relépett, és a tó partján találta magát, ami most a felkel nap els sugaraiban sütkérezett. A sekély víz felszínén még mindig vékony jégtáblák és latyakkupacok úsztak, emlékeztetve arra, hogy a tél éppen csak véget ért. Keleten a dombok sötét sziluettje állt rt, és mindenütt csend honolt - de már nem sokáig. - Le az alsóval! - dörrent rájuk a vezet jük, miközben maga is megszabadult a ruháitól, és belegázolt a fagyos vízbe. Valiig, majd állig megmártózott benne, aztán pár másodpercre teljesen alámerült. Amikor felbukkant a víz alól, vörösen izzott az arca, és ahogy kimászott a partra, az egész teste rózsaszín és libab rös lett. Felkapta a törölköz jét, és gyorsan végigdörgölte vele magát, aztán kiadta a parancsot: - Mindenki a vízbe! - a hangja komoly volt, de Szergej tudta, hogy az id sebb kadét visszafojtott mosollyal várja az ifjak gyötrelmeit. A többiekhez hasonlóan Szergej is belegázolt a vízbe, zihálva és sziszegve, majd el el tör vacogó nevetést hallott a partról. A hideg szinte a húsába vágott, ahogy lebukott a víz alá. Gyorsan kimászott a partra, és szárazra dörzsölte magát. A fiúk egymás fehér foltokkal tarkított vörös arcára, karjára és mellkasára mutogattak, Szergej pedig érezte, ahogy melegség és bódult jókedv önti cl — az élményt azonban nem kívánta egyhamar újra átélni. Miközben bebújtak a ruháikba, az id sebb kadét ezt a bejelentést tette:
26
- Mától fogva minden reggel megmártóztok a vízben. Szeretni soha nem fogjátok, hozzászokni soha nem fogtok - de a testetek és a lelketek meger södik t le. Ilyen gyakorlatok által válhattok olyan katonákká, akik képesek megvédeni a cárt és Oroszország Anyácskánkat az idegen betolakodóktól. A legjobbak közületek pedig bekerülnek majd az elit test rség tagjai közé. - Az elit test rség... Vajon én is apám nyomát fogom követni? - t
dött Szergej.
.5. NÉHÁNY HÉTTEL KÉS BB Szergej éppen lovaglógyakorlathoz készül dött az alakulatával, amikor Danyilov hadnagy odakiáltott neki: - Szergej Ivanov, jöjjön velem! Ahogy Szergej sejtette, az igazgató irodájába kísérték. Évekkel korábban, amikor el ször hívatták oda, az apja halálhírét közölték vele, a második alkalommal viszont a nagyapja jött érte, így hát nem tudta, most izgalom vagy szörny ség várja-e. Nem kellett soká várnia, hogy kiderüljön. - Most kaptam a hírt: a nagyapád elhunyt. Az igazgató várt néhány másodpercet, amíg Szergej megemészti a hallottakat, majd hozzátette: - Bizonyára intézkedett, hogy értesülj róla, amikor bekövetkezik. Ha imádkozni szeretnél a lelkéért, most felkeresheted a kápolnát. Ez minden. Szergej nem a kápolnába ment. Visszatért az üres hálóterembe, és miután meggy dött róla, hogy egyedül van, el vette az édesanyja medálját, és hosszasan bámulta a fényképet. Most már Hésel nagyapó is csatlakozott a szüleihez és Eszter nagymamához. Ez a medál rzi mindannyiuk emlékét. A nyakába akasztotta az ezüstláncot, és megfogadta, hogy mindig viselni fogja, amikor csak biztonsággal megteheti. Aztán Szergej el kotorta a térképet, és minden egyes vonalát újból belevéste az emlékezetébe. Addig nézte, amíg csukott szemmel is képes lett volna követni az útvonalat az ujjával a leveg ben. Amikor megbizonyosodott róla, hogy kívülr l tud minden jelet, apró cafatokra tépte a térképet, és kidobta a szemétbe, több különböz tartályba szórva szét a papírfecniket. EZERNYOLCSZÁZNYOLCVANEGY MÁRCIUSÁNAK egy hétf délutánján olyan hír rázta meg az iskolát, amely mellett a Szergej szívét nyomasztó terhek messze eltörpültek, és emlékeztették a fiút, mennyire kis pont egy nagyobb, viszályokkal teli, z rzavaros világban. Szeles nap volt; Szergej tizenötödmagával, fakardokkal gyakorolta a vívást az udvaron, amikor egy szakállas kozák vágtatott be a f kapun. Mindnyájan megtorpantak, hogy megbámulják a büszke lovast, ahogy elhaladt közöttük. A kadétokat a kápolnába szólították, és amikor mindenki összegy lt, bemutatták nekik a kozákot. A neve Alekszej Orlov volt, és egykor Szergej Ivanov bácsikájával szolgált egy kozák lovasezredben. Aztán az igazgató bejelentette, hogy a Cáratyuskát, II. Sándort orvul meggyilkolták. Aznap este rendkívüli misét tartottak a kápolnában, hogy az oktatók és a növendékek imádkozhassanak a cár lelki üdvéért. A többiekhez hasonlóan Szergej is ünnepi uniformist öltött: sötétkék egyenruhát fényes gombokkal, amelyen az akadémia címere, egy karmai közt rózsát és kardot tartó kétfej sas díszelgett. 27
Alekszej Orlov kihúzta magát, és föléjük magasodott, jóvágású arca komor volt a gyásztól. - A kozákok szabad emberek - mondta -, akik h ségesek a Cárhoz és az Anyaszentegyházhoz. Itt tiszteletteljesen Georgij atya felé biccentett, majd folytatta: - A cár személyes test rségében szolgáltam. Mindent elkövettünk, hogy megvédjük a Cáratyuskát, de egy merényl bombája végzett vele. A Felszabadítót - bár jobbágyok millióit tette szabaddá, megújította a jogrendszert, és alatta nagyobb szabadságot élvezhettünk, mint valaha - gy lölték a sorsukkal elégedetlen forradalmárok. A Cáratyuska tisztában volt vele, hogy az életére törnek, ezért a tanácsunkra hallgatva gyakran változtatott a konvoj útvonalán. Én nem voltam szolgálatban, amikor a szörny ség bekövetkezett, de els kézb l hallottam, hogyan történt. - Ahogy a cár hintója a város egyik csatornájának végéhez közeledett - folytatta Orlov -, hirtelen el bukkant egy fiatalember, és egy hógolyónak látszó tárgyat hajított a lovak közé. Egy bomba volt, ami felrobbant, de a cár megúszta pár karcolással, felsége ragaszkodott hozzá, hogy kiszálljon segíteni a kozáknak és a kifutófiúnak, akik súlyosan megsérültek. Ahogy Sándor cár visszafordult a hintóhoz, hirtelen felt nt egy másik férfi, és újabb robbanás rázta meg a leveg t. A merényl és a Cáratyuska egy órán belül belehaltak a sérüléseikbe. Az, aki az els bombát dobta a kocsira, feladta a társait, így tudjuk, hogy az összeesküv k anarchisták voltak, és közülük egy biztosan zsidó - egy Gelfman nev fiatal n . A kápolnából távozván Szergej azon kapta magát, hogy a bácsikája mellett lépdel. Az igazgató lepillantott rá, és a bajusza alatt azt morogta: - Ha az apád élne, ez nem történhetett volna meg... soha, amíg
van rségben.
Szergejt hamarosan elérte a hír, hogy megkoronázták III. Sándor cárt — és a beszélgetések foszlányaiból azt is megtudta, hogy er szakhullám söpör végig Oroszországon és Ukrajnán, mert elterjedt, hogy egy „zsidó anarchista” gyilkolta meg a Cáratyuskát. A szóbeszéd végül hamisnak bizonyult: az összeesküv k között az egyetlen zsidó a tizenhat éves, gyermeket váró Gelfman lány volt, aki kés bb meghalt a börtönben - nem volt több, mint egy másik forradalmár naiv, idealista szeret je. A zsidóüldözés ennek ellenére folytatódott. Nem volt ez másképp az iskolában sem: a forradalmárok és a zsidók kapcsolatát firtató szóbeszéd er sen tartotta magát, különösen Zakoljev köreiben. Amellett, hogy Szergej ráébredt, benne is csörgedezik zsidó vér, ahogy teltek-múltak a hetek, egyre jobban aggódott az Abramovics családért. Ilyen vészterhes id kben elszigetelt otthonuk az erd s dombok közt biztos menedéket nyújt - de éppoly veszélyes is lehet. Mi történik, ha egy csapat bandita vagy akár kozák - kószál arra, és egy zsidó családra bukkan a s ben? Szergej nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy figyelmeztetnie kell ket. AZNAP ÉJJEL kisurrant az rt álló kadétok mellett, és végiglopakodott az iskola alatti hosszú alagúton a tóhoz vezet hátsó kapuig. A lába annyiszor tapodta már ezt a folyosót, hogy bekötött szemmel is végig tudott volna menni rajta. Az érzés nem állt messze a valóságtól: éjnek idején, egy alagútban, lámpás nélkül, szinte semmit sem látott. Az alagút végén Szergej nekifeszült a nehéz vasajtónak, és összerezzent, ahogy az csikorogva kitárult. Egy apró faággal, amit az ajtó és az ajtófélfa közé dugott, kiékelte a kijáratot, majd siet sen megkerülte az iskolát. Körbeérve megkereste a kiszögell sziklát, ami az ösvény kezdetét jelezte, de onnan már csak az emlékeire és az ösztöneire hagyatkozhatott.
28
Az éjjeli égbolt szerencsére tiszta volt, és a növekv Hold elegend fényt adott ahhoz, hogy nekivághasson az útnak. A sötétség ellenére most sokkal gyorsabban kellett szednie a lábát, mint legutóbb. Észrevétlenül ki tudott ugyan surranni, de most más veszélyekkel is számolnia kellett: éhes farkasokkal, vagy azzal, hogy eltéved. Ha eltévedne, napkelte után visszatalálna az iskolához, de addigra felfedeznék az elt nését. Az engedély nélküli eltávozás súlyos kihágásnak min sült, ami szigorú büntetést vont maga után. Szergej tudta, mit kockáztat: két évvel korábban elkaptak néhány id sebb növendéket, akik kilopóztak az éj leple alatt. Végig kellett futniuk a két sorban felállított kadétok között, akik súlyos nádpálcákkal csapkodták ket, majd a sor végén következtek a nevel k és a korbácsolás. A meggyötört, vérz kadétokat aztán magánzárkába zárták, ahol három napig nem kaptak sem vizet, sem élelmet. Az eset után senki nem vetemedett ilyen kihágásra - egészen eddig. Miközben er ltetett menetben hegynek felfelé baktatott a holdvilágos ösvényen, Szergej mindent jól kitervelt. Ha megtalálja a kunyhót, elmond mindent Benjáminnak a merényletr l, a pogromokról és a nagyapja haláláról. Csak egyeden csésze teát fogad el, amihez Sára bizonyára ragaszkodni fog, és egy ölelést - aztán búcsút int, és még hajnal el tt visszalopózik az iskolába. Szergej, zihálva bár, de tartotta a tempót, ahogy felfelé kapaszkodott a meredek emelked n. Az állóképessége sokat fejl dött az utóbbi id ben, és könny csontozata is jó szolgálatot tett neki. Ahogy elöntötte az ifjúság merész optimizmusa, hirtelen vakmer ötlete támadt: miért ne hagyhatná maga mögött végleg az iskolát? Végtére is, mi tartja ott? Andrej persze hiányozna neki, talán még Vlagyimir bácsikája is, és néha nosztalgiával gondolna vissza az iskolára, de a katonaélet mindennapi rutinját szívesen lerázná magáról örökre akárcsak Dimitrij Zakoljev emlékét. Szergej nyakában ott lógott a medál, más értéke pedig nem volt, amit érdemes lett volna megtartani. Bárcsak össze tudni szedni a bátorságát, hogy el álljon a kívánságával! Hívhatni Avromot és Leiát a bátyjának és a kishúgának, Sárát és Benjámint pedig a szüleinek? Lehetne ez a valóság? Eltökélte, hogy igen. Segítene nekik mindenben, és nem lenne a terh kre. Mindent megtenne, hogy büszkék legyenek rá. A kilátástól felvillanyozva Szergej felgyorsította a lépteit. A Hold már majdnem a feje fölé ért. Nem lehet már messze... A következ pillanatban s felh k takarták el a Holdat, sötétségbe burkolva az erd t. Szergej az orráig sem látott, de ahogy felpillantott, az égboltot balról-jobbról csillagok pettyezték: csak a Hold sötétült el. El re nyújtott kézzel botorkált tovább, és ahogy kitapogatta az utat, érezte, hogy hamarosan célhoz ér. Villámcsapásként hasított belé a dermeszt felismerés: nem felh k homályosítják el a Holdat, hanem füst. De nem a kandallóból a kéményen át pöfékel füst — valami más. Szergej azon kapta magát, hogy fejvesztve rohan a kunyhó felé, a vándorköveket kerülgetve. Ahogy leveg én kapkodva ki tántorgott az apró tisztásra, k vé meredt, és száj tárva bámulta a még mindig ég gerendák villódzó fényében elé táruló lidércnyomást. Ahol egykor a faház állt, most csak üszkös romokat látott. A romok között botladozva, mintha részeg lenne, életjelek után kezdett kutatni: Imádkozott, hogy az Abramovics család egyszer csak el bukkanjon az erd l, hogy üdvözölje t. Együtt talán újjáépíthetik...
29
Nem, vallotta be magának a keser igazságot: az életük, Szergej álmaival és reményeivel együtt porrá égett. Köhögve és a füstt l elfeketedett arcát törölgetve feltúrta a parázsló törmelékhalmot, és rábukkant a kérlelhetetlen bizonyítékra, amit l a legjobban rettegett: egy alkar és egy kéz megfeketedett csontjaira, amelyek felé nyúltak az üszkös fadarabok közül. Szergej alig látott a h ségt l és az orrfacsaró b zt l, de arrébb lökdöste a füstölg rönköket, amelyek alatt egy férfi csontváza feküdt; a fényl hús még itt-ott a csontjaihoz tapadt. A látványtól és a b zt l Szergej öklendezni kezdett, és a hamuval borított földre hányt. A holttest szinte bizonyosan Benjámin Abramovicsé volt. Szergej kényszerítette magát, hogy mélyebbre ásson, és rátalált egy kislány cip jének és egy fából faragott babának a maradványaira. Szembe kellett néznie azzal, amit nem akart elhinni: az egész család ott feküdt valahol a rémálomból kilépett üszkös romok alatt, ami valaha az otthonuk volt. A csíp s füstt l ég szemmel Szergej kibotorkált a tisztásról, és rohanni kezdett lefelé az erd s dombokon át. Amikor egy jeges patakhoz ért, ruhástól belevetette magát, hogy kimossa a halál b zét a hajából és a ruháiból. Az agyát kínzó gondolatoktól azonban nem tudott megszabadulni: Miért nem jöttem hamarabb? Megmenthettem volna ket! Csak egy nappal korábban... A feje lüktetett, és kapkodnia kellett a leveg ért. Egy órával napfelkelte el tt végül Szergej visszaért az iskolához - nem volt más hely, ahová mehetett volna -, és belépett a még mindig tárva-nyitva álló vasajtón. Ügyet sem vetve rá, hogy meglátja-e valaki, visszabotorkált a hálótermébe, és a végs kig kimerülve zaklatott álomba zuhant. Sivár vidéken járt, amelyet a halál b ze lengett be. Amikor a sápadt napfény felébresztette, Szergej egy pillanatra azt hitte, rossz álom volt csupán, de aztán meglátta, hogy a kezei még mindig mocskosak a koromtól. Senkinek, még Andrejnek sem mondhatta el, mit látott.
30
Második rész A VADON TÖRVÉNYE A fényért érdemes tövig égni. Viktor Frankl .6. SZERGEJ TIZEDIK, tizenegyedik és tizenkettedik születésnapja katonás rendben, kimért, egyhangú léptekkel masírozott tova egymás után — az egyik éppen olyan volt, mint a másik Az iskolában kábult gépiességgel teljesítette a rárótt feladatokat, és er ben, termetben, tudásban egyaránt gyarapodott. Zokszó nélkül végrehajtotta a parancsokat, de értelmet vagy célt nem keresett bennük. Id nként még mindig eszébe jutott a nagyapja és az Abramovics család, de amint felbukkantak el tte, emlékképüket szétszaggatta az üszkös romok kísért szelleme. A kadétok élete a régi kerékvágásban zajlott. A hatalmi és er viszonyok vajmi keveset változtak. Zakoljev, aki immár betöltötte a tizenhatodik évét és a (els évesek barakkjában lakott, majdnem halálra vert egy id sebb növendéket. Szergej elcsípte, ahogy két nagyobb fiú arról suttog, hogy Zakoljev úgy viselkedett, mint egy „dühöng rült”, és egy székkel ütötte a barátjukat. A kadét sérüléseir l persze azt mondták az oktatóknak, hogy baleset volt. Néhány nappal az eset után a megvert kadét hat társa körülfogta Zakoljevet, és jól elagyabugyálták. Zakoljev fontos leckét kapott: megtanulta, hogy egy emberrel elbírhat, de ha sokan vannak, húzza a rövidebbet. Attól fogva Zakoljev csendesebb és kevésbé zsarnokoskodó lett, de a rákövetkez hónapokban a hat fiú mindegyike fájdalmas „balesetet” szenvedett. Az egyikük megbotlott egy kilazult k lapban; a másiknak a fejére esett valami; a harmadik befordult a sarkon, és nekiment egy közelebbr l meg nem határozott tárgynak; a negyedik legurult a lépcs n. Egyikük sem beszélt a balesetér l, mert féltette az életét. EZERNYOLCSZÁZNYOLCVANÖT EGY FORRÓ nyári napján, néhány hónappal Szergej tizenharmadik születésnapja el tt, Alekszej Orlov, a kozák, visszatért. Ivanov igazgató alig titkolt elégedettséggel a hangjában bejelentette, hogy hosszas tárgyalás után sikerült meggy znie a magasabb hatóságokat, hogy Orlovot oktatóként az iskolába irányítsák. - Hamarosan megtapasztaljátok - folytatta Szergej bácsikája -, hogy nincs él ember, aki felvehetné a versenyt Alekszej Igorovics Orlovval, ha nyomkövetésr l, a vadonban túlélésr l, lovaglásról vagy harcról van szó. A saját szememmel láttam, ahogy egy vágtató ló hátán áll, átugrik egy faágra, majd könnyedén vissza a ló nyergébe. Alekszej Orlov még Borogyinov kiképz t is alaposan próbára tenné, ha közelharcra kerülne sor köztük. Szergej Borogyinov oktatóra pillantott, aki megvakarta kopasz fejét, és bólintott. Mint kiderült, Orlovot a bácsikája nem alaptalanul magasztalta az egekig. Az elkövetkez hetekben Alekszejnek, a kozáknak - a kadétok csak így hívták maguk között alkalma nyílt megmutatni kivételes képességeit. Szergej azon kapta magát, hogy úgy néz fel új mesterükre, mint valaha a bácsikájára. Csodálta önbizalmat sugárzó, mégis könnyed járását és barátságos modorát - semmi felesleges fennhéjázás, pózolás és fenyegetés; elég volt, hogy a kozák tudja magáról, halálos er lakik benne. Szergej úgy érezte, mintha hosszú, mély álomból ébredt volna. Azon kapta magát, hogy nemcsak tanulni akar Alekszej Orlovtól; olyanná akar válni, mint . Katonának lenni egyszeriben férfiasnak és romantikusnak t nt - olyannak, mint az apja.
31
Szergej már korábban is hallotta az id sebb kadétokat a n kr l beszélni: azon viccel dtek, hogyan csinál kisbabát egy férfi és egy n . Ez a téma, amelyre régebben ügyet sem vetett, most megigézte. Abban mindenki egyetértett, hogy ahhoz, hogy egy férfi elnyerje egy n szívét, képesnek kell lennie arra, hogy megvédje t más, alsóbbrend emberekt l: el kell tudnia kergetni a brigantikat, és védelmet kell nyújtania a gyengébbeknek. Egyszóval, olyannak kell lennie, mint Alekszej, a deltás, barna, hullámos hajú, gondosan nyírt szakállú kozák, akinek felderült az arca, amikor mosolygott. Orlov egyetlen testi hibája - egy kardvágás által hagyott forradás a nyakán - csak még megnyer bbé tette a személyiségét. A fiúknak azt mondta, a sebhely mindig emlékezteti rá, milyen fontos a gyakorlás, és a balszerencsés eset óta még állhatatosabban, még nagyobb er bedobással edzi magát. Soha többé nem érte vágás. Alekszej, a kozák, a többi oktatótól eltér en, kedvesen és tisztelettel bánt Szergejjel és a társaival. Azt mondta, egy nap a leggyengébb növendékek is túltesznek majd rajta, és ezzel elültette a hitet az ifjakban, hogy semmi sem lehetetlen. - Amikor odakinn vagyunk az erd ben - mondta nekik -, a keresztnevemen hívhattok, mintha bajtársak és barátok lennénk. De keményen meg kell dolgoznotok azért, hogy méltók legyetek erre a barátságra. Szergej bármire hajlandó lett volna érte. Kés bb megtudta, hogy Alekszej egy kis faluban n tt fel, a doni kozákok között. Amikor az apját megölték egy csatában, Alekszej megfogadta, hogy kétszer annyit fog edzeni. Megértette a halál valóságát, és ennek tudatától, valamint a vágytól vezérelve, hogy méltó legyen apja nevéhez, elérte, hogy bekerüljön a cárt test rcég elitalakulatába. - Oroszhon legkiválóbb katonái lesztek - mondta az ifjaknak, akik itták minden szavát -, és nyomot hagytok a világban. Senki sem kételkedett a szavában. - Egy igazi harcos - tette hozzá a kozák - csak akkor mér halálos csapást, ha az elkerülhetetlen, és ha csak teheti, óvja az életet, a sajátját is beleértve. Mi haszna csatában legy zni az ellent, ha aztán az emberrel végez az éhség vagy a hideg? Napóleont és a katonáit nem pusztán az orosz sereg, hanem az orosz tél gy zte le. Ezen én nem csak azt mutatom meg nektek, hogyan öljetek, hanem azt is, hogyan maradjatok életben, amikor senki másra nem számíthattok, csak magatokra és a természet sz kös javaira. Viszont tudni valamit és képesnek lenni arra, hogy megtegyétek, amit kell, nem ugyanaz - erre hamarosan ti is rá fogtok jönni. AZ ÉVEKKEL KORÁBBAN a nagyapjával tett erdei kirándulás óta most el ször újjáéledt Szergejben a vadon szeretete. Folyton a hegyeket bámulta a távolban, és sóvárgott, hogy útra kelhessen. Minden erejét beleadta a gyakorlásba az osztálytermi órákon, a birkózóés lovaglóedzéseken, az úszó- és vívóleckéken és a lógyakorlatokon - de a túlél tábor vált a szenvedélyévé. A kadétok álcázott menedéket építettek maguknak feny -ágakból, és megtanulták, hogyan fogjanak maguknak halat, és hogyan cserkésszenek be vagy ejtsenek csapdába vadakat. Alekszej megmutatta nekik, mir l ismerhetik fel az ehet növényeket „a természet patikájának" hívta ket és mir l a mérgez ket, miként kerülhetik el a vadon más veszélyes teremtményeit, medvéket, kígyókat és rovarokat, és megtanította ket alkalmazkodni mindenféle terephez és id járáshoz.
32
- Mi, akik a szabad ég alatt élünk, nem keressük a nélkülözést és a megpróbáltatásokat - magyarázta nekik. - Abban sem leljük örömünket, ha a hideg földön kell aludnunk, vagy szükségtelenül nélkülöznünk kell a kényelmet. Ésszel és ügyességgel azonban lágyabbá tehetjük a természet szúrós ölét. Egyik reggel, miel tt folytatták volna a kiképzést a vadonban, Alekszej fel-alá járkált az áhítattal figyel kadétok el tt, és széles mozdulatokkal magyarázott nekik: - Mi, kozákok, jámbor és békés emberek vagyunk, de ha felingerelnek minket, félelmetessé válunk. Amikor felolvasnak a szentírásból, félig kivonjuk a kardunkat, hogy megmutassuk: készen állunk megvédeni a hitünket és a hazát. Számtalan legenda él arról, hogy a kozákok szinte természetfeletti lovasok és harcosok. Képesek vagyunk utánozni a különféle állatok járását és hangját; a farkas üvöltését, a bagoly huhogását, a vércse vijjogását, hogy jelezzünk a honfitársainknak De ez nem varázslat, hanem a kitartó gyakorlás eredménye. A fiatalabb fiúk kérlelték, hogy tartson bemutatót, pedig ráállt. Olyan életh en utánozta az állatokat, hogy a fiatal kadétok is mind elkezdtek vonyítani, és ki tudja még, milyen állathangokat kiadni. Alekszej, hogy folytatni tudja a mondandóját, mímelt megrökönyödéssel felkiáltott: - Állj, állj! Nem halljátok magatokat? Olyanok vagytok, mint egy birkanyáj párzási id szakban! Ahogy várható volt, a fiúk erre hisztérikus kacagásban t nek ki, amit egyeden másik oktató sem t n volna el - de Alekszejt éppen ezért szerették. Ám hamar elcsendesedtek - még a fiatalabbak is —, mert vágytak rá, hogy még többet tanuljanak t le. - A kozákok senkinek nem hajolnak meg, csak a cárnak. Szembesültünk az ellenségeivel, de azon túl a magunk törvénye szerint élünk. Nem engedjük meg a katonáknak, hogy letartóztassák azokat a szökött jobbágyokat, akiket befogadtunk magunk közé, miközben kíméletlenül leszámolunk a fosztogatókkal, és a Kínai Nagy Falhoz hasonló él falat alkotunk, amely; ha kell, gyorsabban mozog bármely ellenségnél, és megvédi Oroszország Anyácskánk végtelen határait. - A katonák nem parancsolhatják mega kozákoknak, hogy kiadják a jobbágyokat? kérdezte az egyik fiatalabb legény. - Egy kozáknak semmilyen katona nem „parancsol” - felelte Alekszej. - Bárki másnál hatékonyabb harcosok vagyunk, bármilyen id ben és terepen: befagyott folyón, hóborította erd ben, forró sztyeppén; mindenféle támadóval, harcmodorral és fegyverrel szemben. A legjobbak közületek megtanulhatnak majd t lem néhány fogást. Szergej elmosolyodott, ahogy észrevette, hogy a kisebbek közül néhányan kihúzzák magukat ültükben, hogy magasabbnak és fegyelmezettebbnek látszódjanak a társaiknál. Aztán Alekszej ismét beterelte ket az erd be. Az ifjabbak közül néhányan játéknak fogták fel az egészet, és bogyókkal dobálták egymást ahelyett, hogy figyeltek volna. Ügy t nt, Alekszej ügyet sem vet a bohóckodásukra, amíg hirtelen meg nem állt, és d nem hallgatott. Akkor halkan ennyit mondott: - Azok, akik figyelnek, életben maradnak. A kadétok megdermedtek, hozzátette:
pedig
- Ha túlél kiképzés közben bármelyik tök eltéved vagy megsérül — vagy meghal, ami bizony szintén megeshet -, az az hibája lesz. De az én kudarcom is... úgyhogy vigyázzatok magatokra!
33
Többé senki nem bohóckodott. Alekszej, a kozák miatt Szergej immár büszkén tekintett az apja örökségére és származására. A kozák erényei még Dimitrij Zakoljev kelletlen elismerését is kivívták. Zakoljevr l sok rosszat lehetett mondani, de a legtöbb kadétnál kétségtelenül keményebben hajtott, még ha önz célok vezérelték is. Ha a kozák egyszer-egyszer elismer en biccentett Zakoljev felé, Szergejt elöntötte a féltékenység, és még jobban igyekezett, hogy kivívja Alekszej tiszteletét. Ahogy teltek-múltak a hetek és hónapok, Szergej egyre többször nyert birkózásban, még id sebb fiúk ellen is. Ezen felül megtanult puskával és pisztollyal l ni lovaglás közben miközben az iskola melletti mez n gyakorolt, legy zhetetlen kozáknak képzelte magát. Olyan gyorsan n tt, hogy alig kapott nagyobb méret ruhát, máris sz knek érezte. Az egyenruha többé nem lötyögött rajta; karja-lába, mellkasa új er l duzzadt. MIUTÁN BETÖLTÖTTE A TIZENHÁRMAT, egy hideg reggelen Szergej véletlenül meghallotta, ahogy Danyilov hadnagy az egyik id sebb kadéttal beszél. A zsidó szóra felkapta a fejét, és fülelni kezdett, így elcsípett még néhány szót: „Konsztantyin Pobjegyonoszcev, a cár prokurátora, kihirdette... a zsidók egyharmadát kényszerítették, hogy áttérjen, egyharmadukat szám zték... a többit legyilkolták... pogrom... kozákok” Egyre sötétebb id k jártak a zsidókra - a nagyapja megjósolta, hogy így lesz. Péntek délután, amikor a túlél gyakorlat véget ért, és Szergejnek sikerült egy ritka magányos pillanatában elcsípnie Orlov oktatót, megkérdezte t le, nem bánná-e, ha vele tartana a f kapuhoz vezet visszaúton. Alekszej elmosolyodott, és bólintott, ami er t adott Szergejnek, hogy összeszedje a bátorságát, és feltegye a kérdést, ami a szívét nyomta: - A kozákok megölik a zsidókat? Alekszej szótlanul baktatott tovább, és Szergej attól félt, mestere azt fogja firtatni, hogy miért érdekl dik ennyire a zsidók iránt. Ehelyett azt mondta: - A bácsikád mesélt nekem rólad ezt-azt. Szergej. Megértem az aggodalmadat. De hogy válaszoljak a kérdésedre... Ha úgy teszed fel, hogy el fordult-e, hogy kozákok zsidókat öltek... azt kell mondjam, hogy igen. A kozákok szorosan köt dnek a cárhoz és az anyaszentegyházhoz. A zsidók szokásait furcsának találjuk, de szabad és toleráns nép vagyunk. Azok, akik úgy gyötrik, zaklatják, fosztogatják és zik a zsidókat, mint az állatokat, nem kozákok, hanem nacionalisták, akik gy lölnek minden kívülállót. Egy igazi kozákban van tisztesség, Szergej. Oroszhon ellenségei ellen harcolunk - jámbor embereket nem mészárolunk le akkor sem, ha mások, mint mi. Egy pillanatig habozott, de aztán folytatta: - Ugyanakkor... még a kozákok között is vannak hitvány emberek, akik meger szakolják a n ket egy csata után, és aljas módon viselkednek. Kétségtelen, hogy a zsidókkal szemben egyre többen er szakoskodnak: dühös parasztok, a titkosszolgálat - az Ohrana emberei, s t még katonák is, a cár parancsára. Néhány kozák is akadhat, aki zsidók házaira tör rá. Szégyenletes dolog. NEM SOKKAL az Alekszejjel folytatott beszélgetés után, két óra között, Szergej éppen arcot mosott a latrináknál, amikor elviharzott mellette Zakoljev, és odavetette neki: - Nocsak. Csak nem Szergej, a Jóságos? Szergej meglep dött. Hát így hívja t Zakoljev? Ezt gondolja róla? Mit feleljen? Ha úgy tesz, mintha meg sem hallotta volna a megjegyzést, megbánja. Ezért aztán vállat vont, és azt morogta: 34
- Nem mindig olyan jóságos. Azzal kifordult a mosdóból, amilyen gyorsan csak tudott. Szergej nem kívánt harcba bonyolódni Zakoljevvel - végtére is, négy évvel id sebb volt nála, és ugyanolyan elszántan edzett, mint -, de arra gondolt: „Alekszej, a kozák, nem hagyná, hogy egy köteked alak uralkodjon felette, ezért én sem fogom.” Attól fogva figyelni kezdte Zakoljevet a kézitusa-gyakorlatok során, és igyekezett felfedezni az id sebb fiú gyenge pontjait. Meg sem fordult a fejében, hogy Zakoljev is figyeli t. Néhány nappal kés bb Orlov oktató összehívta a kadétokat, és azt mondta nekik: - Holnap reggel napkeltekor elindultok egy hétnapos túlél próbára. Párokban vágtok neki: egy fels - és egy alsóéves kadét. Azzal utasította az id sebb kadétokat, hogy válasszanak maguknak párt az ifjabbak közül. Zakoljev Szergejt választotta. A „túlél próba” kifejezés ezzel új értelmet nyert a számára. .7. Másnap hajnalban Orlov oktató elmagyarázta, mi lesz a feladatuk: - Most, hogy már ismeritek a túlélés módszereit, a társatokkal együtt nekivágtok az erd nek, és megkeresitek a térképen jelzett eldugott helyet, ahol letáboroztok, távol a többiekt l. Minden párnak együtt kell m ködnie, hogy életben maradjon. Most pedig le a ruhával! A kadétok nem voltak biztosak benne, hogy jól hallották. 1887 kés áprilisa volt, és bár a hó már olvadásnak indult, itt-ott még hófoltok tarkították a tájat, és a csíp s fagy megmaradt, különösen hajnalban. - Az alsótok maradhat - mondta Alekszej -, de mezítláb kell járnotok, hogy megtanuljátok, milyen fontos a lábbeli. Ebb l mindenki kap egyet-egyet - folytatta, és minden kadétnak kiosztott egy tokba helyezett vadászkést, valamint páronként egy apró katonai ásót. - Elvárom, hogy mához egy hétre mindegyik tök visszatérjen ide délig; mégpedig kipihenten, jóllakottan, jó egészségben, a maga által készített lábbeliben és ruhában. Van kérdés? Miközben levetk zött, Szergej lopva Andrejre pillantott, aki aggódva nézett vissza rá. Szergej tudta, mire gondol: hét nap Zakoljevvel? Igyekeznie kellett, hogy lépést tartson az id sebb kadéttal, aki már fogta is az ásót és a térképet, és nekivágott az erd s domboknak. Négy órával kés bb, egy apró csermelyt követve az erd vel s n ben tt dombok között, elérték a számukra kijelölt helyet - legalábbis Szergej így gondolta, mivel Zakoljev nem vesz dött azzal, hogy megmutassa neki a térképet. Jó helynek t nt. Apró tisztás, úgy húsz-huszonöt szazseny távolságra a pataktól, márpedig a patak halat, és ami éppoly fontos, a vízhez vezet vadcsapásokat jelentett. Egy kiugró sziklafal sz kös barlangot formált felettük, ami szerény menedéket nyújthatott nekik — a többit majd megépítik maguk. Szergej szemügyre vette a hidegt l elkékült, elgémberedett, máris felhólyagzott lábfejét, és már éppen készül dött volna, hogy nyersanyagot keressen, amib l mindenféle csapdát készíthetnek, amikor Zakoljev kiadta az els parancsát: 35
- Rakj tüzet! Így aztán Szergej száraz mohát és apró gallyakat gy jtött gyújtósnak, majd a kését különféle kövekhez ütögetve meg-próbált szikrát pattintani, kevés sikerrel. Ezért aztán fából zsodrót készített, dörzsölni kezdte, és gyengéden fújta a súrlódástól felizzó faforgácsokat, amíg tüzet nem sikerült csiholnia. Tovább tartott, mint gondolta, de a fa végül felforrósodott, füstölni kezdett, majd izzó parázzsá alakult. Most már nem csak a lábát, hanem a kezét is hólyagok borították, de Szergejt valami si izgalom járta át, amikor a gallyak lángra kaptak. A gyakorlatokon már gyújtott tüzet így, de ez most valódi volt. Az életük múlott rajta. Közben, ahogy Szergej észrevette, Zakoljev ágakat és köveket gy jtött, valamint csomós rostokat, amikb l hurkokat sodorhattak a csapdák számára. Miután rádobott néhány vastagabb ágat a t zre, majd az ásóval nagyobb rönköket hasított le egy kid lt fáról, azokat is a tábort zre helyezte, Szergej odaballagott Zakoljevhez, hogy segítsen neki megépíteni a csapdákat. - Szerezz magadnak anyagot! - mordult rá Zakoljev. - Ez az én csapdáimhoz lesz! Szóval így állunk. Szergejnek több esze volt annál, mintsem hogy a pattogó t zre mutatva azzal vágjon vissza, hogy „jó, akkor az meg az én tüzem!” Inkább gyorsan bevetette magát az erd s jébe, hogy nyersanyagot keressen, amib l saját csapdákat készíthet. Igyekeznie kellett, mén a nap egyre hosszabb árnyékokat vetett, de végül üggyel-bajjal sikerült összeraknia és felállítania hét csapdát néhány alkalmasnak látszó helyen, feljebb a patak és a vadcsapások mentén, szélirány ellenében a táborhelyükt l. Két csapóhálót helyezett ki a halaknak, hurkokat és dorongcsapdákat készített, és ahol hajlékony facsemeték n nek a patakparton, két rugós csapdát is felállított, mindegyiket gondosan álcázva. Mire visszaért a táborhelyre, az alkony fagyos széllökéseket hozott északról. Fogvacogva csapkodni kezdte magát, és ugrándozott, hogy felmelegedjen. Zakoljev közben elkészült a nyírfaágakból és leveles vessz kb l épített, a t z mellen a domboldalnak támaszkodó primitív menedékkel. Csak egy ember számára volt benne hely. A t z már alig pislákolt, ezért Szergej hozott még néhány fahasábot, és rátett egyet a rakásra, amit Zakoljev kisajátított, majd további gallyakat és rönköket gy jt n, és tüzet rakott magának is. A t z fényénél sikerült összesodort feny ágakból hevenyészen hajlékot készítenie a közelben egy másik gránit-kiszögellés alá. Éppen csak elkészült vele, amikor szitálni kezdett az es . A felh k takaróként borultak a tájra, így az éjszaka fagymentes maradt. Reszketve, elázva és az alsónadrágjától eltekintve mezítelenül, Szergej befúrta magát a feny ágakból rakott rétegek közé, és addig forgolódott, amíg melegebb testhelyzetet nem sikerült felvennie. Zakoljev összekucorodott alakja, amelyet halványan megvilágított a saját tüze parazsának fénye, elárulta, hogy is ugyanígy tett. Szergej álmatlanul feküdt egy darabig; túlságosan fázott ahhoz, hogy elaludjon, jobb híján az es kopogását hallgatta. A hideg és a gyomrát mardosó éhség ellenére az elégedettség hulláma járta át: csapdákat állított fel, tüzet csiholt, menedéket épített. Nem esett baja, és legalábbis egyel re - életben volt. Reggel majd megvizsgálja a csapdákat, és kiderül, mit hoz a holnap. A gondolatok végül átadták a helyüket a halálos kimerültségnek, és Szergej álomba zuhant. AMIKOR SZERGEJ kinyitotta a szemét, a lehelete látszott a fagyos reggeli leveg ben. Kimászott a feny ágakból eszkábált ágyából, abban reménykedve, hogy odakint napfény várja, de még túl korán volt hozzá. Nem akarta felébreszteni Zakoljevet, így mintha tojásokon lépkedne, sebekt l sajgó lábbal a patakhoz tipegett, kortyolt bel le, majd jeges vizet 36
loccsantott az arcára, a mellkasára és a vállaira. Kezével lelökdöste magáról a vizet, körbecsapkodta a testét, és helybenfutásba kezdett, amit addig folytatott, amíg a teste át nem melegedett. Ekkor visszatért a táborba, fogta a kését, és elindult felfelé a patak mentén. Bár szemmagasságban megjelölte a fákat a csapdái mellen, nem találta az els hurkot. Eszébe jutott, mit mondott nekik Alekszej: „A vadon kemény leckéket ad, és nemigen t ri, ha hibáztok." „Miért is nem figyeltem jobban?" - korholta magát Szergej. Visszafordult az ösvényen, és a másodikként kihelyezett csapdára már sikerült rábukkannia. Üres volt, de a közelben, az ösvény mentén elrejtett rugós csapdában egy kimerült menyétre lelt, amely ott fityegett a leveg ben, és egyre er tlenebb l küzdött, óvatosan közelített hozzá, de ahogy kinyúlt, hogy megragadja az állatot, a menyét mély hangon morogni kezdett, egy hirtelen mozdulattal megkarmolta a fiú kezét, és megpróbálta megharapni. Szergejben állati ösztönök szabadultak el: tarkón ragadta a menyétet, és olyan er vel nyisszantotta el a torkát, hogy kis híján levágta a fejét - a vágás alig kerülte el a fiú csuklóját. Az állat rúgott még néhányat, ahogy a vér szétspriccelt a nyakából, aztán élettelenül elernyedt. Bár hevesen vert a szíve, és egész testében remegett, Szergejnek volt annyi lélekjelenléte, hogy kibogozza, és ne elvágja a hurkot - kés bb még szüksége lehet rá. Remélte, hogy az ölés id vel könnyebb lesz. „De miért kellene - ébredt rá - hogy az ölés könny legyen? Van jogom elvenni egy él lény életét?” „Nem - döntötte el -, csak hatalmam, hogy megtegyem.” Azt tette, amit ilyen körülmények között tennie kellett. Nem haragudott az állatra, ami csak védeni próbálta magát, is csak azért ölt, hogy életben maradjon. Hálát adott a menyétnek az életéért, amellyel megmentette Szergejét. A fiú megfogadta, hogy nem fogja elpocsékolni. Amikor megölte a menyétet, maga mögött hagyta gyermekkora egy részét. Ráébredt, hogy az élete is véget érhet egy szempillantás alatt. Ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy mi igazságos - csak a szerencséhez. Persze, ha körültekint , és használja a tudását és ügyességét, talán javíthatja az esélyeit. Ez volt az els igazi leckéje a vadonban. Miközben nesztelen léptekkel a k vetkez csapda felé tartott, Szergej azon t dött, vajon milyen csapdák várnak majd rá élete során. A harmadik csapda üresen és érintetlenül állt, akárcsak a negyedik és ötödik. A hatodik azonban elkapott egy mókust, amellyel Szergej olyan gyorsan és könyörületesen egyetlen k csapással - végzett, ahogy csak tudott. A többi csapda üres volt, az utolsó kivételével, amelyben a fiú egy megtermett nyúlra bukkant. Ez már több napra elegend élelmet jelentett - és egy pár új cip t. A menyét karma által ejtett vágás lüktetni kezdett a kezén, ezért er teljesen megrázta a karját, hogy ismét eleredjen a vér, és kitisztuljon a seb, majd a patakból vett iszappal átdörzsölte és kiöblítette a nem túl mély vágást. Végül pedig rávizelt - Alekszej, a kozák, úgy tartotta, hogy a friss vizelet védelmet nyújt a fert zésekkel szemben. Miután Szergej néhány indával összekötözte a zsákmányolt állatokat, visszaállította az utolsó csapdát is, és visszafordult a táborhely felé. Nem számított rá, hogy másnap reggelig további zsákmány akadna horogra, de úgy döntött, hogy kés délután még egyszer megnézi a csapdákat. Sosem lehet tudni. A vadászat felébresztette az ösztöneit, és kiélesítette minden érzékét. Hallotta, ahogy es víz csöpög a feje felett rügyez ágakról, és madár dalol a messzeségben. Miközben a tábor felé tartott, a szemei magukba itták az erd minden árnyalatát és mintázatát. Amikor visszaért,
37
egy mogorva Zakoljevet talált, aki éppen a zsákmányát nyúzta - egyetlen szál mókust, amib l épphogy kitelt egy kurta étkezés és egy fél pár lábbeli. Szergej tudta, hogy nem sok jóra számíthat, ha Zakoljev meglátja t a három állattal, de nemigen tudta volna elrejteni ket. Ezért inkább hanyagul odasétált Zakoljevhez, ledobta mellé a saját mókusát, majd a menyétet és a nyulat, és diplomatikusan azt mondta: - Ezeket a többi csapdánk fogta. Zakoljev a fogást bámulta, de csak ennyit f zött hozzá: - Szergej, a Jóságos megint megcsinálta - azzal folytatta a mókus b rének lenyúzását. Szergej legjobb tudása szerint felaprította a tetemeket. Mocskos munka volt, és tapasztalatlansága sem tette könnyebbé; a gyakorlatok során csupán egyetlen nyulat és egy zet segített feltrancsírozni. Kora délutánra kiakasztották a csíkokra vagdalt hússzeleteket a közeli fák között kihúzott indákra, és nekiláttak hajlékony vessz kb l ácsolt vázra feszíteni a lenyúzott gereznákat. A menyét irhája nem volt elég nagy ahhoz, hogy befedje Szergej vállát, de kezdetnek megtette. A saját mókusáról lenyúzott b rt Szergej átnyújtotta Zakoljevnek, és így szólt: - Tessék, a másik cip höz. Az id sebb fiú minden teketória nélkül elvette a b rt, de szóra sem méltatta a gesztust. Amikor végeztek, szeleteket sütöttek a nyúlhúsból - majd' két napja most ettek el ször. Miután jóllakott, Szergej további vessz ket és feny ágakat hozott magának, hogy meger sítse az el este sebtében összetákolt menedékét. Amikor leszállt az éj, Szergej és Zakoljev lekucorodtak a saját tüzük mellé. Egész nap egyikük sem szólt többet pár szónál. Szergej a kigyúló csillagokat nézte, ahogy elszórt jégkristályokként csillognak a bársonyos égen. Fehér füst szállt fel, ahogy felizzott a parázs, majd eloszlott az éj sötétjében. Szergej Zakoljevre pillantott, aki a gondolataiba mélyedve bámulta az el tte lobogó lángokat, majd bebújt a takaróként szolgáló védelmez feny ágak közé. Miel tt álomba merült volna, azon t dött: Vajon Zakoljev miért ót választotta? MÁSNAP REGGEL Szergej egy szétzúzott mókust talált az egyik dorongcsapdájában, a patak melletti hurokban — ugyanabban, amelyik a menyétet is elkapta - pedig egy cobolyt. Most nem próbálkozott azzal, hogy megragadja a sziszeg , morgó állatot, inkább bunkósbottá alakított egy súlyos faágat, és elkábította vele a nyusztot, miel tt kioltotta volna az életét. Miel tt visszatért volna a táborba, a csapóhálókat is ellen rizte, és két halat talált bennük. Zakoljev csapdáiba csak egy újabb mókus és egy ágrólszakadt külsej borz akadt irhabundának se túl jó, enni még kevésbé. Amikor Zakoljev meglátta Szergej zsákmányát, elkerekedett a szeme, de nem szólt semmit. Szergej félszegen letette a két halat, a mókust és a cobolyt egy lapos k re. - Szerencsém volt - mondta. - Jóllakhatunk. Miután az éhségüket elverték, Szergej felfedez útra indult, csak hogy minél messzebb legyen barátságtalan útitársától. Körülbelül két órát töltött azzal, hogy alaposan körbejárja a tábort, halat keressen a vízfolyásokban, és megismerkedjen a környékkel. Már éppen készült visszatérni, amikor a távolból meghallotta egy z patájának dobogó hangját. Megdermedt, várt, és tovább fülelt. Csend... újabb patadobbanások... majd ismét csend. A szél Szergej felé
38
fújt, ezért kevésbé volt valószín , hogy az állat megérzi a szagát. A fiú lekuporodott, és lassan, nesztelenül elindult a hang irányába. Néhány perccel kés bb meglátta az zet. Hatalmas bak volt: néhány lábnyira t le, a fák takarásában majszolta a zsenge f szálakat, és s n fel-felpillantott, miközben pár másodpercenként el re-hátra forgatta a nagy füleit. Szergej mozdulatlanná dermedt, az z pedig még néhány lépést tett felé. A fiú ekkor jött rá, hogy pont az zcsapáson áll, ami a patakhoz vezet. rült gondolata támadt: el akarta ejteni az zet. Nem volt rá id , hogy visszamenjen, és segítségül hívja Zakoljevet. Cselekednie kellett, különben elszalasztja az esélyt. Ez az állat egymaga kielégítheti minden étel- és ruhaszükségletüket si ösztönt l hajtva, Szergej lassan felkapaszkodott egy fára közvetlenül az zcsapás mellett, és amikor elért egy pontosan a csapás fölé kinyúló vastag ágat, elhelyezkedett, és várt. Már nem látta az zet, de kész volt addig várakozni, amíg csak kell, remélve, hogy az állat el bb-utóbb elhalad alatta. Úgy tizenöt perccel kés bb fel is t nt az z, és éppen Szergej rejtekhelye alatt állt meg egy újabb f csomó kedvéért. „Most vagy soha” — gondolta a fiú, és visszafojtott lélegzettel, a kését szorosan markolva levetette magát az ágról. Tompa puffanással landolt, egyenesen az z hátán, az egyik karját szorosan az állat nyaka köré fonva. Ahogy az z vadul rúgkapálni kezdett, Szergej lenyúlt, és két gyors vágással elmetszette a torkát. Amint a pánikba esett zb l d lni kezdett a vér, az állat végs kétségbeesésében újult er vel kezdte dobálni magát. Szergej ráébredt, hogy ha leesik róla, az állat nagy eséllyel felnyársalja t az agancsával, miel tt kivérezne. Nem várta meg, hogy ez bekövetkezzen: a vadász könyörületességével közvetlenül az állat mells lába fölé célzott, és mélyen az zbak oldalába döfte a kését, a bordáin keresztül egyenesen a szívébe. Az z összeesett, és nem mozdult többé. Miközben ott állt, er sen zihálva, még mindig kalapáló szívvel, Szergej egyszerre érzett mámoros büszkeséget, és gyászolta e nagyszer vad halálát. A táborhoz vezet visszaúton eszébe jutott valami, amit Alekszej, a kozák mondott: „A vadonban magadnak is vaddá kell válnod.” Vért l csatakosan, leveg után kapkodva kilépett a tisztásra, és elmondta Zakoljevnek, mit tett. Zakoljev hitetlenkedve hallgatta a történetet, de követte Szergejt a csapáson. míg el nem értek oda, ahol a büszke állat élettelen teste feküdt. Szergej látta, hogy Zakoljev arcán a döbbenet dühvé változik. Az id sebb fiú el húzta kését, és nekilátott kibelezni az zet. - Mire vársz? - ripakodott Szergejre. - Ne csak állj ott. Tedd magad hasznossá! A bels ségeket nagyrészt meghagyták a dögev knek, majd hordágyat készítettek, és a táborhelyre vonszoltak a tetemet. Lement a nap, mire feldarabolták az állatot. kifeszítették a rét, és csíkokra vágták a húsát. Az zbak olyan nagy volt. hogy elegend élelmet biztosított nekik erdei tartózkodásuk egész hátralev részére, ráadásul a többi - f ként Szergej fogta — állattal együtt immár mindenük megvolt ahhoz, hogy nyúl sz rme bélés lábbelit és szarvasb r inget-nadrágot varrjanak maguknak. Szergejnek még egy cobolyprém sapka is jutott. Sötétedés el tt Szergej lemosta a vért a lábáról és csupasz mellkasáról, majd begyalogolt az erd be, és leszerelte a csapdáit. Nem volt értelme több állatot megölni. UTOLSÓ KÉT NAPJUK jórészt azzal telt, hogy merev zb r nadrágot és inget készítettek maguknak. Az irhát néhány órára ázni hagyták a patakban, miel tt lekaparták 39
volna róla a sz rt és a húst, majd átmosták néhányszor, hogy eltávolítsanak róla minden zsiradékot. Nem tudták rendesen kicserzeni, mivel só vagy mész nem állt rendelkezésre; ehelyett az z agyvelejével, majd hamuval dörzsölték át a b rt, ahogy Alekszej tanította nekik. Végül szíjakat - keskeny csíkokat - hasítottak a b rb l, hogy összef zzék velük a nadrágok és ingek darabjait, és amikor elkészültek, úgy festettek, mint az igazi prémvadászok. Az utolsó nap gyorsan elrepült. Zakoljev csak akkor szólt Szergejhez, ha feltétlenül szükségét érezte; akkor is kurtán vagy gorombán. Végül az id sebb kadét fújtatva becsörtetett az erd be, és magára hagyta Szergejt. Egy órával alkonyat el tt Szergejnek úgy t nt, egy állat üvöltését hallja a távolból. Fülelt egy pillanatig, majd vissza-fordult, hogy tüzet rakjon. Aztán ismét meghallotta a hangot. Zakoljev volt az, és az nevét ordította. Futásnak eredt a hang irányába, és immár tisztán kivehet en hallotta, ahogy Zakoljev azt üvölti: „Ivanov!” Egy csúszós, meredek töltés alján talált rá Zakoljevre a patak partján. A meredély annyira csúszott a mohától, hogy kis híján Szergej is elveszítette az egyensúlyát. Az egyre tompább fényben éppen csak ki tudta venni, ahogy Zakoljev küszködik, hogy kiszabadítsa a bokáját, ami beszorult két szikla közé. - Ne csak állj ott, te ostoba! Hozz egy ágat! Gyorsan! - vicsorgott rá Zakoljev, mintha Szergej miatt került volna ilyen helyzetbe.
rjöngve
A kése ugyan kéznél volt, de Szergejnek nem jutott eszébe, hogy magával hozza a katonai ásót, amit fejszeként is lehetett használni. - Mindjárt visszajövök! - kiáltotta oda, és amilyen gyorsan csak tudón, visszarohant a táborhelyre az egyre mélyül homályban. A táborból visszatérve kiszúrt egy masszív, egyenes ágat, ami alkalmasnak t nt emel nek, és csapásokat mért rá az ásóval, míg végül sikerült leválasztania a törzsr l. Mire Szergej visszaért, Zakoljev olyannyira rekedtre üvöltözte magát a düht l, hogy már alig jön ki hang a torkán. Ennél nagyobb szégyen nem létezhetett a számára, és Szergej tudta ezt. Nem elég, hogy csapdázásban túltett Zakoljeven, hogy elkapta és megölte a hatalmas zet, Szergej, a Jóságos most még a segítségére is siet - és talán az életét menti meg. Szergej tisztában volt vele, hogy megjósolhatatlan, mi fog történni, ha sikerül kiszabadítania Zakoljevet, de abban biztos volt. hogy nem számíthat szerény köszönetre vagy kézfogásra. Csábítást érzett, hogy otthagyja a fiút, de er t vett magán. Miután Szergejnek sikerült a súlyos ágat az egyik k alá dugnia, nem tartott sokáig, hogy annyira megmozdítsa a követ, hogy Zakoljev ki tudja húzni a lábát. A bokája csúnyán megsérült, de nem tört el. Szergej óvakodott attól, hogy további segítséget ajánljon fel neki; ehelyett szótlanul átnyújtotta a vastag ágat, hogy rátámaszkodhasson, és magára hagyta. Ahogy a táborhely felé ballagott, ijeszt gondolat fészkelte be magát az agyába: érezte, hogy azzal, hogy megmentette Dimitrij Zakoljevet, életre szóló ellenséget szerzett magának. AMIKOR ZAKOLJEV visszaért a táborhelyre, Szergej serényen nekilátott, hogy újabb ágakkal er sítse meg a menedékét. Attól félt, hogy elég egyeden szó vagy pillantás, és Zakoljev dühöng rültté változik. Amúgy sem ártott még néhány ág a menedék tetejére, mert a s felh k es vel fenyegettek, és Szergej nyugodtan szeretett volna aludni az erd ben töltött utolsó éjszakájukon. Akkor még nem sejtette, hogy alvásban nemigen lesz része. 40
Valamikor az éjszaka közepén, miután álomba szenderült, Szergej villámok távoli fényére, majd mennydörgés eget-földet rázó robajára riadt. A szeme hirtelen tágra nyílt, és baljós el érzet kerítene a hatalmába. Veszélyt szimatolt. Amikor aztán újra lecsapott a villám, egy ember fels testét és lábait vélte kivenni a menedék bejárata él n. Alig észrevehet en arra fordította a fejét, szinte dermedten a félelemt l. A következ villámlás fényénél egy pillanatra meglátta Zakoljevet, ahogy mellette guggol, és lefelé bámul. Kés volt a kezében. Szergej úgy érezte, eljött éne a halál. A fény egy szempillantás alatt kihunyt. Szergejnek elakadt a lélegzete, és egy hang sem jött ki a torkán, csak bámult bele a sötétségbe. Aztán újra fény villant, de az alak elt nt. Lehet, hogy csak álmodra? Képzel dött volna? Nem tudhatta biztosan. Visszad lt a feny ágyra, apró kortyokban nyelve a leveg t, miközben a felh szakadás folytatódon, majd az égzengés lassan elhalkult a távolban, órákig feküdt éberen, ugrásra készen bármilyen hangra, ami megtöri az es kopogását... Amikor legközelebb felriadt, már hajnalodon. Túlélte az éjszakát. Gyorsan felült, hogy Zakoljev után kémleljen, de az békésen aludt a saját menedéke alatt. Miközben Szergej lebontotta a menedéket, és szétszórta a t z maradékát, Zakoljev is felkelt, majd fogta a kését és az ásót, és szó nélkül kisétált a táborból. Kés bb, amikor magányosan baktaton visszafelé a sziklás, erd borította tájon, Szergej elgondolkodott, mit is tanult az elmúlt hét nap során. Most már tudta, hogy Alekszejhez és másokhoz hasonlóan is képes életben maradni a vadonban. Délre visszaért a találkozóhelyre, ahogy Alekszej Orlov parancsolta. Nem telt bele sok id , és a próbának eredetileg nekivágó harminckét kadét többsége megérkezett. Valamivel távolabb Szergej felfedezte Zakoljevet, aki egy csapat félig meztelen fiatalabb kadét között állt, és amikor észrevette t, felé mutatott, és mondott valamit a fiúknak. Mindnyájan felnevettek. Ügyet sem vetve rájuk, Szergej Andrejt kereste a szemével. Kíváncsi volt rá, hogy boldogult, de a barátja még nem tért vissza. Amikor visszafordult Zakoljevhez és a csodáiéihoz, néhányan kacarászni kezdtek. Az egyik merészebb kadét valószín leg azért, hogy bálványa kedvére tegyen - gúnyosan odakiáltott neki: - Nahát! Csak nem visszataláltál? Szergej visszabámult rá, de csak találgatni tudott, miket mondhatott nekik Zakoljev. Ahogy a fiúk odébbálltak, az egyikük még visszaszólt: - Még szerencse, hogy Dimitrij neked adott néhány b rdarabot, különben te is olyan pucér lennél, mint a többi szerencséden! Azzal gyorsított a léptein, hogy utolérje a vezérét. Végül Szergej észrevette a kimerült, de boldognak t Andrejt, ahogy id sebb társával felé tart. Kezdetleges, hosszú inget varrtak maguknak, de nadrágot már nem sikerült, és a lábukat is csak vastag indákkal a sarkukhoz szíjazott b rdarabokba bugyolálták. Szergej végignézett a félig csupasz kadétokon, akik kivétel nélkül szedett-vetett ruhákat aggattak magukra nyúl, coboly, cickány, borz, róka és mókus b réb l, és újonnan nyert büszkeséggel elmosolyodott. Szergej ifjú életének ez volt az egyik legkimerít bb élménye, és csak remélni tudta, hogy soha többé nem kell egyedül maradnia Dimitrij Zakoljev társaságában. .8. 41
A TÚLÉL PRÓBA HETÉT követen az iskolai munka visszatért a megszokott kerékvágásba, de Szergej tisztában volt vele, hogy nem csak a lelke, de teste is mélyreható változásokon megy át. A tükörben immár egy izmos fiatalembert látott, akinek sz r serkent a hóna alatt és a teste más részein. Egyre többször gondolt a n kre - a testükre és titokzatos lényükre, zavart vágyakozással. Most már észrevette a feln ttek hibáit és képmutatását is. Borogyinov arról prédikált, milyen fontos a kemény edzés és a test megacélozása, míg hónapról hónapra egyre hájasabb lett. Kalisnyikov pedig az osztályteremben az asztala fölé hajolva adta el dörgedelmes szónoklatait az igazmondás szentségér l, miközben hazugságokat terjesztett a zsidókról. Szergej élete kuszábbnak és bonyolultabbnak t nt, mint valaha. Ismét felötlött benne, milyen lenne itthagyni ezt a helyet, és otthonra lelni valahol, hozzá hasonló emberek között. Arra vágyott, hogy szabad legyen, egy olyan világban, ahol kevés szabadság létezett - a vadont kivéve. De a tetteknek még a természetben megvoltak a maga szigorú szabályai és következményei. Kérdések özöne tombolt a fejében. Korábban nemigen gondolt a jöv re, de most alig volt más, ami foglalkoztatta volna. Mivel az igazgató megengedte, Szergej egyre gyakrabban kereste fel a bácsikája könyvtárát. Vlagyimir Ivanovnak figyelemre méltó gy jteménye volt, és Szergej mindenféle könyvet elolvasott a vallásfilozófiai és hadtudományi könyvekt l olyan ókori görög filozófusok m veiig, mint Platón, aki Szókratész és más bölcsek és államférfiak éterér l és tanításairól mesélt. Szergej rövidesen meghökkent felfedezést tett: bizonyos szavak olyan gondolatok és kérdések hatalmas tárházát nyitották meg benne, amelyek korábban meg nem fordultak a fejében. Mi az élet célja? Mikor élünk Istennek tetsz életet? Az emberek eredend en erényesek vagy önz k? Néha be kellett csuknia a könyvet, amit a kezében tartott, hogy behunyja a szemét, és a kezébe temesse az arcát, úgy zakatolt a szíve az izgatottságról - nem pusztán az olvasott szavak, hanem a kapu miatt, amelyet kitártak. Olyan volt, mintha elméjében ismeretlen földeken járna. Aztán 1887 nyarának végén elérkezett Szergej tizenötödik születésnapja. Az édesanyjára gondolt aznap, mint minden születésnapján és számtalan más alkalommal Az inge alatt megigazította a nyakán a láncot, amelyen a medál lógott, szinte minden nap viselte, vállalva a kockázatot azért a szerény boldogságért, amit adott neki ezen a helyen, ahol oly kevés ölömben volt része. Sötétedés után - vagy a napi edzés és a hideg vízben való megmártózás el tt - aztán újra a matracába rejtette a medált. AZ ÉV DECEMBERÉBEN Ivanov igazgató egyszer csak megjelent az iskolaudvaron, reggeli torna közben. Ritka alkalom volt: az elmúlt hónapokban Szergej alig látta a bácsi kijár, ezt a tartózkodó, zárkózott önben, aki jobban szeretett a színfalak mögött maradni. Az igazgató jelenléte így önmagában jelent séggel ruházta fél a pillanatot, amikor minden bevezetés vagy magyarázat nélkül annyit mondott: - Aki hallja a nevét, lépjen el re! Azzal olvasni kezdte a neveket a kezében tartott listáról: néhány id sebb növendékét, majd Szergejét és pár vele egykorú fiúét - köztük Andrejét - az igyekv bbek közül. Szergej a többiekkel együtt el relépett, és azon töprengett, vajon miért választották ki ket. Végül a bácsikája felolvasta az utolsó nevet a listáról: - Dimitrij Zakoljev kadét! Az igazgató ezután bejelentene:
42
- Tizenkett töket különleges kiképzésre és szolgálatra választottunk ki: elitkatonákká nevelünk titeket, akik egy nap felvételt nyerhetnek a cár személyes test rségébe. Gratulálok! Ennél bátorítóbb szavakat még egyikük sem hallott az igazgatótól. Szergej a szeme sarkából látta, hogy egyesek szája büszke mosolyra görbül, és örült neki, hogy Andrejt is mosolyogni látja. Neki azonban nem volt oka örömre. Az, hogy kiválasztották, csak annyit jelentett, hogy az élete ismét meg fog változni, mások akarata szerint. És ami még rosszabb: gyakrabban fogja látni Zakoljevet. Miután Ivanov igazgató a kiválasztott tizenkét fiút kivéve mindenkit elbocsátott, lassan fel-alá kezdett járkálni el ttük. A szavait gondosan megválogatva beszélt, mintha olyan titkokat árulna el, amiket csak az fülük hallhat. - Eddig azt tanultátok meg - mondta -, amit minden katonanövendéknek el kell sajátítania: a birkózás, az ökölvívás, a lovaglás, az úszás, a fegyverhasználat, a haditaktika és a vadonban való túlélés alapjait. A többiek folytatják az alapkiképzést, hogy finomítsák ezen készségeiket, az elit test rség azonban elitkiképzést igényel. Egy pillanatra megállt, és elhallgatott, majd folytatta: - Hosszú id vel megváltónk, Krisztus születése el tt, görög kalmárok kereskedtek a Fekete-tenger partján él törzsekkel. Ahogy tel teltek-múltak az évszázadok, a szarmatákat lerohanták a germán gótok, akik aztán behódoltak az Ázsiából érkez hunoknak, ket pedig legy zték a török avarok. Ezerkétszáz évvel ezel tt a vikingek örököseit leigázták a keleti szláv népek, és letelepedtek a földön, amit ma Ukrajnának, a Kijevi Rusz otthonának hívnak. Ezek a népek, akik száznegyven különböz nyelvet és nyelvjárást beszéltek, és szent eskü és áldozat, vér, veríték és küszködés által emelkedtek fel, teremtették meg a világ legnagyobb országát, amelyet lakói Rogyinának, Oroszország Anyácskának hívnak... A beszéd élénken megragadt Szergej emlékezetében. Nem csak azért, mert a bácsikája ritkán szólalt meg, hanem azért is, mert észrevette, hogy az igazgató egy pillanatra szünetet tart, hogy letörölje a könnyeket, amelyek a szemébe gy ltek, amikor Rogyinát említette - a földet, amit annyira szeretett. Majd gyorsan összeszedte magát, és folytatta: - Történelme során Oroszország népeinek - nem csak a kozákoknak és a katonáknak, hanem a földm veseknek, a kalmároknak és mindenkinek, akit hadba hívtak, folyton betolakodókkal kellett hadakoznia, északról, délr l, keletr l, nyugatról. Harcoltunk kopár sztyeppén, befagyott folyókon, süpped s mocsárban és s erd ben. Mindenféle ellenséggel meg kellett küzdenünk, így rákényszerültünk, hogy változatos harcmodort alakítsunk ki. Elitkatonákként természetesebb és halálosabb módját fogjátok megtanulni a harcnak, mint bármi, amivel eddig találkoztatok. Az igazgató ezután Alekszej Orlovot szólította, a kozák pedig el lépett. Ekkor Ivanov igazgató ismét a tizenkét fiúhoz fordult, és azt mondta: - Kérek egy önként jelentkez t! Anatolij Kamarov, az egyik id sebb kadét, mellesleg az iskola birkózóbajnoka, el relépett. - Kérlek, támadd meg Orlov oktatót! - intett neki Ivanov igazgató jóindulatú mozdulattal. Kamarov kadét a hátát begörbítve körözni kezdett Alekszej körül, aki csak mosolygott, és nyugodtan állt egy helyben, még arra sem véve a faradságot, hogy egyenesen a
43
kadétra nézzen. Amikor a fiú úgy vélte, kedvez el relendült.
alkalmat lát, egy egyenes rúgással
Alekszej alig észrevehet mozdulatot tett, és a fiú, egyensúlyából hirtelen kibillentve, esetlenül a földre huppant. A kadétok mintha nem is harcost, hanem varázslót figyeltek volna. A mutatványt megismételték még párszor, majd a bácsikája megköszönte Kamarovnak a bátorságát, illetve Alekszejnek a bemutatót. - A cárnak sok h katonája van - fordult ismét a kadétokhoz - de azoknak, akik a személyét védelmezik, és különleges feladatokat teljesítenek, képesnek kell lenniük arra, hogy felülkerekedjenek akár a legjobb katonákon is. Kiképzésetek során ezért testeteket-lelketeket pattanásig feszítjük, s t néha azon is túl. Bárki, aki nem vállalja a megmérettetést, méltósággal távozhat. Aki az alapkiképzést szeretné folytatni, lépjen el re, és hozzájárulásunkkal büszkén állhat be a hivatásos közkatonák bátor sorába. Az igazgató várt, de senki sem mozdult. - Közkatonának lenni nem szégyen - ismételte meg. - Bölcs az, aki ismeri a korlátait, és bátor, aki nyíltan bevallja. Szergej mereven állt, akárcsak a többiek. - Nos, legyen - mondta a bácsikája. - A parancs azonnali hatályú: a közkadétok Borogyinov oktatóval folytatják a kiképzést; az elitcsapat pedig Alekszej Orlov felügyelete alatt. MÁSNAP KEZDETÉT VETTE az elitkiképzés. Amint a kadétok két egyenes sorban felálltak, Alekszej ismertette velük a kozákok törvényét: - A barátod élete fontosabb a tiédnél. Az életed kockáztatása árán is köteles vagy a bajtársad segítségére sietni, és megvédeni a Cárt és az Anyaszentegyházat. Szünetet tartott, hogy mindenki megemészthesse a hajlottakat, és Szergej úgy érezte, messze eddigi világa felett, a felh k között lebeg. A hangulat azonban hirtelen megváltozott, amikor Orlov oktató így folytatta: - Most mindnyájatoknak át kell esnie a beavatáson. Kegyetlennek t nhet, de számos hasznos célt szolgál. Sérülést és fájdalmat fogtok elszenvedni. Mindegyik tök választhat, hogy késsel ejtsünk rajta mély vágást, vagy a karjára mérjünk kalapácsütést olyan er vel, hogy eltörhet a csontja. - Te leszel az els , Ivanov kadét - közölte Orlov aztán a többiek következnek. Szergej el relépett, de habozott, miel tt megszólalt volna. Vajon az el tte álló két fájdalmas lehet ség közül melyik a jobb, és melyik a rosszabb? - Nos - kérdezte a kozák nyugodt és türelmes, de ellentmondást nem t melyik legyen?
hangon -,
Szergej még egy pillanatig töprengett, aztán kibökte: - A pengét választom. Alekszej egy szempillantás alatt - de minden élvezet vagy rosszakarat nélkül felhasította a karját. A fiú nem érezte azonnal a fájdalmat, csak döbbenten nézte, ahogy a karján szétnyílik a b r, és felfedi az alatta lev vékony, fehér zsírréteget. Aztán a sebet elöntötte a vér, és mélyen lüktet fájdalom áradt szét a testében, ahogy a vér végigfolyt a karján, és lecsöpögött a földre.
44
- Ti ketten - intett Alekszej két id sebb kadétnak - egyik tök összevarrja Ivanov kadét sebét, a másik pedig bekötözi, ahogy a harcmez n tenné. Jó munkát végezzetek - hamarosan rátok is sor kerül. Azzal a közelben álló asztalra mutatott, amelyen különféle kötszerek, sínek és egyéb orvosi eszközök hevertek. Az els segélyt Galina, az öreg n vér felügyelte, aki a fájdalmat tompítandó két kupica vodkát itatott meg Szergejjel. Szergej felhajtotta ket, és rögtön kívánt volna egy harmadikkal, de nem volt bátorsága kérni. A n vér hint port szón a tátongó sebbe, és fogta a karját, amíg vigyázó szemei el tt az egyik id sebb fiú ügyetlenül összeöltötte a b rt egy görbe t vel. Szergej elfordította a fejét, és a fogait összeszorítva próbált nem felnyögni vagy üvölteni, ahogy a t újra meg újra átlyukasztotta a b rét. A lüktet fajdalom egyre er sebb lett, és a fiú minden t szúrásra összerezzent, de tartotta magár, miközben Jegyevnyij kadét szorosra húzta a vékony fonalat, hogy összezárja a seb széleit. Néhány véget nem ér nek t perc után Szergej sebére kötés került, és az éles fajdalom tompa sajgássá szelídült. - Bátor fiú vagy - dicsérte meg Galina n vér, de alig hallotta, mert a figyelmét a pár lépésre t lük folytatódó próba kötötte le. Szergej azonban már legalább túl volt a legrosszabbon. Minden kadét borzongva, mégis megigézve bámult, amikor a következ fiú — miután látta Szergejt vérezni — a kalapácsot választotta. Felordított, ahogy Alekszej lesújtott rá a pöröllyel, majd nyöszörögni kezdett, de nem ájult el. Mindnyájan hallottak egy reccsenést, de nem tudták megállapítani, hogy a csont eltört-e. A kadét leveg után kapkodva, nagy fájdalmak közepette az asztalhoz sétált, két társa pedig sínbe rakta a karját, miközben a többiek figyeltek. Így folytatódott a próba: voltak, akik a kés, és voltak, akik a kalapács mellett döntöttek. Andrej nem bírta a vér látványát, ezért az utóbbi mellett döntött. Felüvöltött, de az ütés után összeszedte magát. Zakoljev a kést választotta, és arcizma sem rándult a vágásra. t, egész id alatt mosolygott. Az egyik kadét nem vállalta a próbát, ezért Alekszej szertartásos udvariassággal megkérte, hogy térjen vissza Borogyinov csoportjához. Végül csak tizenegy fájdalomtól meggyötört növendék maradt az orvosi asztal mellett. Többségük felhajtotta a vodkát, és Szergejhez hasonlóan szívesen kért volna még egyet. Miután mindenki sorra került, Alekszej összehívta ket, és olyan tisztelettel és ünnepélyességgel szólt hozzájuk, mintha egy tátongó szakadékon ugrottak volna át, ami elválasztja ket a többi kadéttól. - Van, amit a puszta szavak nem képesek megtanítani. Mindnyájan sebet kaptatok, ahogy ez harc közben gyakran megesik. A sebek begyógyulnak majd, de addig is tanuljatok a testetekt l. Ösztökéljétek magatokat gyors gyógyulásra, és végezzétek a feladatotokat, nem tör dve a sérüléseitekkel, ahogy egy csatában is tennetek kellene. - Ez nem volt der s feladat - folytatta és én nem szeretek fajdalmai okozni, de szükség volt rá. Most megtapasztaltatok valamit abból a fajdalomból, amit katonákként az ellenségre fogtok mérni, ha szükséges. Ez a harc rút valósága. Jegyezzétek meg jól: jobb tíz harcost megsebesíteni, mint egyet megölni. Ezt nem csak azért mondom, mert a sebesülteket ápolni kell, és lelassítják az ellenséget - vannak magasztosabb okai is. A sebesült katona meggyógyul, és visszatérhet a családjához, a halál azonban visszavonhatatlan, így az ellenség élete nagyrészt a ti lelkiismereteteken múlik. Ezért csak akkor öljetek, ha nincs mis út. Most 45
pedig menjetek vissza a szobáitokba, és a következ óráig gondolkodjatok azon, amit most mondtam. Minden kadét kapott egy nadrágot, amelynek a szárán vörös csík futott végig, mint a tisztekén. Ahogy a tizenegy fiú visszasétált a hálókörletébe - mindenki a maga-maga barakkjába -, Szergej egyfajta bajtársiasságot kezdett érezni, amit a közösen átélt fájdalmas lecke köteléke formált köztük. Csak Zakoljev ment egyedül, a többiek el tt. Az egyik id sebb kadét vakmer en elcsent egy üveg vodkát az egyik oktatótól, majd stettével eldicsekedve, a bizalom jeleként megosztotta azt a többiekkel. Körbeadták az üveget, és Szergej berúgott, rosszul lett, és hányt. Kés bb aztán ismét megkívánta az italt, de a vodka addigra elfogyott. Hirtelen eszébe jutott az apja, aki halálra itta magát, és azon dött, vajon neki is a vérében van-e az ivás. A sebe pár hét alatt begyógyult, de forradás maradt utána, örök emlékeztet ül a napra, amikor bekerült a legkiválóbbak közé. Nem sokkal kés bb különleges egységüknek hét napot kellett étel nélkül kibírnia, úgy, hogy az utolsó két napban vizet sem kaptak. Orlov oktató szerint a gyakorlat egyszerre több célt szolgált: - El ször is - magyarázta -, legy zitek az ösztönös félelmet az éhezést l, így ha egy csatában elvágnak titeket a seregt l, nem fog számítani nektek, hogy van-e mit ennetek. Másodszor, az alkalmankénti böjtölés megtisztítja a testet, és er síri a szervezetet. - Harmadszor - suttogta az egyik kadét -, ha nem kapunk ételt, az iskola pénzt takarít meg. Néhányan visszafojtott hangon kuncogtak, de az els nap végére már senki nem nevetett. Mindnyájuk gyomrát mardosta az éhség, és a második napon sem érezték magukat jobban, amikor egy újabb kadét d lt ki, és így tízen maradtak. A próbatétel során még többet és még keményebben kellett edzeniük, mint máskor, és az étel hiánya nem volt mentség a lazsálásra. A hét nap alatt Szergej és a többiek hol halálosan kimerültnek, hol könnyednek és er l duzzadónak érezték magukat. Az utolsó két nap, amikor vizet sem kaptak, volt a legnehezebb. A böjtöt tisztító szertartással fejezték be, ami olyan volt, mintha másodszor is megkeresztelték volna ket. - Ahhoz, hogy mindenkinél jobbak legyetek - emlékeztette ket Alekszej -, mindenkinél jobban kell igyekeznetek. Egy nap talán katonából igazi harcos válik bel letek, mint a háromszáz spártai Skiritai, akik három napon át védték a Thermopülai-szorost háromszázezer perzsa betolakodó ellen. - Mi lett a sorsuk? - kérdezte az egyik fiú. - Mind meghaltak - felelte a kozák. .9. SZERGEJ ÚGY ÉREZTE, az egész világ felgyorsult - a gondolatai, a vágyai, testelelke. Átköltözött a férfiak hálókörletébe, ahol az immár tizenkilenc éves Zakoljev volt az egyik rangid s. Közben Szergej kiképzése folytatódott Alekszej irányítása alatt megtanult zfegyverekkel bánni, és elsajátította az álcázás, a hadigyógyászat, a téli túlélés és a közelharc fortélyait. Néhány héttel kés bb az elitkiképz bejelentette:
46
- Ma a fojtófogásokat és a bel lük való szabadulást fogjuk gyakorolni. Amikor a társatok megpróbál megfojtani titeket, tegyetek meg minden t letek telhet t, hogy kiszabaduljatok, de anélkül, hogy komoly sérülést okoznátok a társatoknak. Próbálkozzatok különféle módszerekkel. Derítsétek ki, mi az, ami m ködik, és mi az, ami nem. Amikor a gyakorlótársatokat szorongatjátok, nem lesz képes beszélni, ezért a kezével a lábát csapkodva fog jelezni, ha azt kéri, hogy rögtön oldjátok fél a fojtófogást. Máskülönben elájulhat - s t, ha túl sokáig szorítjátok, akár meg is ölhetitek. Ezért ha a társatok jelez, semmi szín alatt ne szorítsátok tovább a nyakát! A nap végéhez közeledve Zakoljev egyszercsak Szergejt választotta gyakorlópartnernek. Abban a pillanatban, ahogy Zakoljev karja a nyaka köré kulcsolódott, Szergejb l kiszorult a szusz: se lélegezni, se beszélni nem tudott. Ahogy a fiú fokozta a fojtást, Szergej úgy érezte, szétdurran a feje, és csillagokat látott. Páni félelem lett úrrá rajta, ahogy kezdte beszippantani a sötétség örvénye, ezért rácsapott a combjára - egyszer, majd még egyszer. Zakoljev végre elengedte a nyakát, és Szergej ül helyzetben, Félig öntudatlanul a földre rogyott. Felnézve látta, hogy Zakoljev a nyakát bámulja. - Mi az ott? - tudakolta követel
én az id sebb fiú.
- Se-semmi - dadogta Szergej, átkozva magát, amiért megfeledkezett róla, hogy a kiképzés el tt levegye a medált. Ezért az óvatlan pillanatért most komoly árat fizethet. - Mutasd! - vetette oda hanyagul a másik. Zakoljev úgy tudott dolgokat kérni, hogy oktalannak, s t egyenesen esztelennek t nt nemet mondani neki. Szergej már gépiesen nyúlt is a medálért, amikor felocsúdott: - Nem - mondta. - Ez személyes dolog. Zakoljev megvonta a vállát, és elsétált, hogy folytassa a gyakorlást egy másik kadéttal. Rövid zárszó után Alekszej véget vetett az órának, és távozott. A kadétok kivonultak az edz teremb l; csak néhányan maradtak ott gyakorolni. Égve a vágytól, hogy néhány percet egyedül lehessen, Szergej is készült, hogy kövesse távozó társait, amikor közvetlenül a háta mögül meghallotta Zakoljev rideg hangját: - Most már megmutathatod a kis kincsedet. Szergej rögtön tudta, hogy Zakoljev nem csak látni szeretné a medált: birtokolni akarta. - Ahogy mondtam, ez személyes dolog. És azt akarom, hogy így is maradjon. Ahogy Szergej megfordult, hogy távozzon, Zakoljev jobb karja ismét a nyaka köré fonódott, míg a másikkal megtámasztotta a fejét. A fiú küzdött, hogy legy rje a pánikot, hogy lélegzethez jusson, de nem kapott leveg t. Semmit sem érzett, csak a fejét szétrepeszt nyomást. A növekv homályon át még látta, hogy a közelben birkózó kadétok kíváncsian feléjük pillantanak, de azt hitték, k is csak gyakorolnak, így aztán mintha mi sem történt volna, folytatták a birkózást. Az küzdelmük azonban valódi volt - Zakoljev akár meg is ölhette. Miel tt teljesen ráborult volna a sötétség, Szergej el tt felvillant egy kép: a saját élettelen testét látta kiterítve a padlón. Aztán minden fekete lett. MIRE MAGÁHOZ TÉRT, Zakoljev elt nt - akárcsak a medál. Attól a perct l kezdve Szergejnek csak egy gondolat járt az agyában: vissza kell szereznie a medált. Nem hagyhatja, hogy Zakoljev ellopja az egyetlen kézzelfogható tárgyat, ami a szüleihez köti. 47
Néhány napig nem volt közös órája Zakoljevvel, ezért maga próbálta felkutatni: a fels évesek barakkjában, az udvaron és az osztálytermek mögött, ahol Zakoljev inni és dohányozni szokott - de sehol nem találta. Megszállottságát a figyelme sínylette meg. Semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy visszaszerezze, ami az övé. Három nappal kés bb végre szemt l szembe került Zakoljevvel és nekirontott: - Add vissza! - rivallt rá düht l fortyogva. Néhányan szinten korán érkeztek, és látván a kibontakozó drámát, most körülállták ket. - Mit adjak vissza? - kérdezett vissza Zakoljev teljes nyugalommal. Szemmel láthatóan szórakoztatta a dolog. - Tudod te azt jól. Zakoljev arcára kiült az a gy löletes mosoly, - Ó! Arra a kislányoknak való bizsura gondolsz, amit a nyakadban hordasz? - Add ide.. de rögtön! Vicsorgott rá Szergej. - Mondtam már, hogy nincs nálam! - Hazudsz! Zakoljev úgy fürkészte, mintha egy érdekes bogár lenne. Ámulatba ejtette, hogy Szergej, a Jóságos, aki négy évvel fiatalabb nála, elég rült ahhoz, hogy bármit követeljen rajta. Ett l függetlenül, persze, a fiúnak b nh dnie kell. Szergej rúgása váratlanul érte. A térde megroggyant, de hagyta, hogy engedjen az er nek, és a testet kicsavarva elkapta Szergej lábát, hogy a földre kényszerítse. A tagbaszakadt fiú ráült Szergej mellkasára, és módszeresen püfölni kezdte az arcát. Szergej védekez en maga elé tartotta a kezet, hogy kivédje a záporozó ütéseket, és egyszer vissza is ütött. Aztán az ujjait dárdaként használva belenyomta Zakoljev szemébe, amivel alaposan felb szítette az id sebb fiút. Ekkor felt nt a színen Borogyinov, és amilyen gyorsan csak tudta, szétválasztotta ket, de addigra Zakoljev eltörte az orrát, kilazította néhány fogát, és megrepesztette az arccsontját, ezért Szergejt a gyengélked re vittek. Másnapra Szergej szeme úgy feldagadt, hogy csak résnyire tudta kinyitni. Ahogy kikukucskált rajta. Andrejt látta térdelni az ágya mellett. Barátja izgatottan suttogva számolt be neki a fejleményekt l. - Zakoljevnek monoklija van, és sántikál. Bátor dolog volt, amit tettél, de ostobaság, Szergej. Hallottam, hogy Zakoljev azt mondja néhány öreg kadétnak, hogy ha még egyszer zaklatni merészeled, csúnya baleset érhet. De ez meg nem minden. Azt beszélik, az egyik kadét látta, hogy Zakoljev fojtogat óra után, és elveszi t led a medált. Az oktatók fülébe is eljutott a dolog - tette hozzá Andrej mosolyogva. - Borogyinov megparancsolta Zakoljevnek, hogy adja vissza a medált, de kitartott amellett, hogy nincs nála. Tudják, hogy valószín leg hazudik, de semmit sem tudnak rábizonyítani, és egyetlen kadét sem meri nyíltan megvádolni. Mindenesetre, amíg a gyengélked n vagy, Zakoljevnek minden szabadidejét büntetésben kell töltenie. Ugyanolyan büntetést kap, mint bárki más, és már mindenki tud róla. Egyesek szerint ki fogják csapni. Andrej jókedve elillant, az arca elkomorult.
48
- Azt hiszem, csúnya ellenséget szereztél magadnak. Szergej. De majd vigyázok rád. - Én is rád - nyögte ki Szergej. Nem érzett örömöt Zakoljev büntetése miatt, vagy elégtételt, hogy a fiú megszégyenült. Mindez csak rontott a helyzeten: most már soha nem fogja önszántából visszaadni a medált. SZERGEJ A NAP HÁTRALEV RÉSZÉT alvással és ábrándozással töltötte. Éjjel azonban mély álomból ébredve Alekszejt, a kozákot találta az ágya mellett, aki az árnyékban állt, de nem az iskolai uniformisa volt rajta, hanem a kozák öltözet, amelyben Szergej el ször pillantotta meg, amikor évekkel azel tt belovagolt az udvarra, hogy hírt adjon II. Sándor cár haláláról. Szergej egy pillanatra azt hitte, jelenést lát, de Alekszej megszólalt, és a fiú rájött, hogy ébren van: - Gyakorold a lélegzeted visszatartását, hogy ne akarj leveg után kapkodni. Nem a leveg hiánya okozza az ájulást, hanem a nyomáscsökkenés, ahogy kiszalad a vér a fejedb l, tehát ha megint fojtogat valaki - suttogta lazulj el teljesen. Így nyersz húsz-harminc másodpercet. Alekszej tekintete elkalandozott egy percre, mintha a megfelel szavakat keresné. - Az élet néha kemény, Szergej, ezért neked még keményebbnek kell lenned. De ne feledd: nem mindig a kemény az er sebb. Csak id kérdése, és a folyó lágy sodrása a legkeményebb követ is szétmállasztja. Nincs másra szükséged, csak még egy kis id re... - Bátor voltál, hogy szembeszálltál Dimitrij Zakoljevvel - tette hozzá. - Az apád is bátor ember volt... jó ember, ahogy te is az leszel. Mégsem gondolom, hogy az a sorsod, hogy katona légy. Utolsó szavai szíven ütötték a fiút. Keserves csalódást érzett, de aztán Alekszej rámosolygott - úgy, ahogy az ember egy barátra mosolyog. Miel tt Szergej bármit felelhetett volna, vagy legalább megköszönhette volna a kozáknak a hasznos tanácsokat, Alekszej Orlov visszahúzódott az árnyékba, és elt nt. MÁSNAP REGGEL Andrej friss hírekkel tért vissza Szergej betegágya mellé: - Alekszej, a kozák elment! Parancsot kapott, hogy azonnal térjen vissza a palotába, és még hajnal el tt távozott, kiképzésünket Borogyinov oktató veszi át. Ivanov igazgató tolmácsolta nekünk Orlov oktató jókívánságait, aztán azt mondta - remélem, jól idézem -, szóval azt mondta: „Ilyen a katonaélet. Emberek jönnek, és ahogy jöttek, ugyanúgy el is nnek. Láthatjuk bajtársainkat elesni a csatában, de mennünk kell tovább, rendületlenül.” Aztán elbocsátott minket délutánig; így tudtam eljönni hozzád. Andrej elt
dött egy pillanatra.
- Tudod, szerintem az igazgatónak hiányozni fog Orlov oktató. „Nem annyira, mint nekem” - gondolta Szergej. .10. EZERNYOLCSZÁZNYOLCVANNYOLC JANUÁRJÁNAK egy jéghideg reggelén Szergejt kiengedték a gyengélked l. Továbbra is eltökélt szándéka volt, hogy visszaszerzi a medált, ezért végiggondolta a lehet ségeket. Tudta, hogy egy újabb verekedés hiábavaló lenne: ha rátámad Zakoljevre, több mint valószín , hogy megint csak összevereti magát - de ha szerencséje van, és Zakoljev húzza a rövidebbet, azzal sem jár jobban: Zakoljev így se, úgy se fogja elárulni neki, hová rejtette a medált.
49
A legbölcsebb, amit tehetett, hogy figyel, és vár. Ahogy Alekszej mondta, bizonyos dolgokhoz id és türelem kell. De megfeledkezni soha nem fog róla. Szergej tisztában volt vele, hogy félelmetes ellenséget szerzett - de Zakoljev is. Valami azonban megváltozott az éjszaka óta, amikor Alekszej meglátogatta: a kozákkal együtt lelkesedése egy része is tovat nt. Egyre szenvtelenebb lett, mintha csak szemlél je, és nem résztvev je lenne a körülötte zajló életnek. A következ hónapokban több id t töltött egyedül, a bácsikája könyvtárának csendjében, és olvasott, vagy az íróasztalon álló földgömböt forgatta, ujjaival kalandozva északra, délre, keletre és nyugatra. Nem sokkal azután, hogy megindult a tavaszi olvadás, Szergej ugyanígy a könyvtárban üldögélt, és Szókratész dialógusait olvasgatta, amikor különös élményben volt része. Egy kristálytiszta, eleven kép bukkant fel a semmib l az agyában - egy durva vonású, szakállal és torzonborz göndör hajjal keretezett arc, amelyb l ferde, töröttnek látszó orr emelkedett el . És mégis, az arc er t és tartást sugárzott, a szemei pedig mintha villámlottak volna. Az arc ekkor mennydörg hangon megszólalt: - Nem athéni vagyok, nem görög, én a világ polgára vagyok... Szergej egy szempillantás alatt rájött, hogy a látomás nem más, mint maga Szókratész. A jelenés csak négy szót mondott, miel tt elenyészett volna: - Egy új világ... nyugatra... Aztán minden elcsendesedett, és Szergej ismét ott ült a bácsikája könyvtárában, a Nyevszkij Katonai Iskolában. Fogalma sem volt, mi történt vele, és miért. Nem hitte, hogy tényleg a görög filozófus szelleme látogatta meg, és szólt hozzá. Végtére is, a szavak nem görögül hangzottak el, hanem Szergej saját nyelvén. Ugyanakkor mégiscsak jöttek valahonnan... Milyen új világ? Merre nyugatra? Szergejnek hirtelen eszébe jutott valami, amit Andrej mondott neki évekkel korábban, amikor megismerkedtek: „Én nem Oroszországban születtem, hanem a tengeren túl, egy nyugatra fekv földön, amit Amerikának hívnak.” „Talán csak az agyam formálta meg Szókratész arcát, és idézte fel ezeket a szavakat... De miért?”- t dött Szergej. Még egyszer a könyvre pillantott, újabb jelenésben reménykedve, de hiába. Végül visszatette a polcra a könyvet, és már indulni készült, amikor valamin megakadt a szeme - egy levél hevert félredobva a bácsikája íróasztalán. Kíváncsian oldalra hajtotta a fejét, és belepillantott: ÉRTESÍTÉS Vlagyimir Boriszovics Ivanov igazgatónak, a Nyevszkij Katonai Iskolába: Mához egy hétre hely rségi alakulat halad el az ön iskolája mellett. Dél felé, a Lakhatási Zónába tartanak zsidóügyben. Minden fels éves és elit katonanövendék köteles csatlakozni hozzájuk, hogy az elkövetkez három hónapban terepen szerezzenek gyakorlatot, ami felkészíti ket a jöv beli feladataikra. Emlékeztesse ket, hogy a Cár, az Anyaszentegyház és Oroszország Anyánk nevében cselekszenek. Vaszilij Alekszandrovics Artyemov marsall
50
Zsidóügyben. Szergej megborzongott ett l a szótól. Az elitcsapat tagjaként t le is elvárják majd, hogy ártatlan embereket zaklasson - olyanokat, mint nagyapó, mint az Abramovics család. Ismét felrémlettek benne a kunyhó üszkös romjai és a halál b zét l súlyos leveg ... Nem fogja megtenni. Sem a bácsikájáért, de még magáért a cár kedvéért sem. Szergej keresztúthoz érkezett, és tisztán látta maga el tt a helyes utat. Eljött az id , hogy köddé váljon az éjszakában. Szentpétervárra tart majd, és megkeresi az ajándékot, amit a nagyapja hagyott rá. Az eltemetett kincsb l talán vehet egy jegyet egy óriás g zösre, és elhajózhat Amerikába, ahol nem küldenek katonákat embereket ölni, csak azért, mert zsidók. Ahogy megszületett benne a döntés, végiggondolta, mi fog történni: keresni fogják majd, ezért gyorsan és a lehet legmesszebbre kell jutnia. És soha nem térhet vissza. B ntudat kezdte gyötörni, amikor eszébe jutott, hogy az apja kívánta úgy, hogy itt nevelkedjen, a bácsikája pedig befogadta, gondoskodott róla, és fedelet tett a feje fölé - pedig hátat fordít nekik. De ezt az életet már nem tudta tovább elviselni. Nem csak az apja fia volt, de az anyjáé is, és most az vére hívta t. Szergej úgy érezte, mintha megint arra készülne, hogy levesse magát a fáról az zbak hátára. Nem tudta, mit hoz a jöv , de ezt a jöv t legalább választotta magának. Elhatározásra jutott, és tudta, hamarosan indulnia kell - még aznap éjjel. Nem akart azonban úgy távozni, hogy még egy levelet sem hagy a bácsikájának. Ennyivel tartozott neki. Ezért aztán kivett egy üres papírlapot az asztalfiókból, fogott egy tölt tollat, és írni kezdett: Kedves Ivanov igazgató! Bocsássa meg távozásom módját. Elmegyek, hogy új életet kezdjek. Magamhoz vettem egy térképet, egy irányt t és némi ellátmányt útravalóul. Az ön gondoskodása alatt er sebb lettem, és sokat tanultam. Remélem, egy nap büszke lesz majd rám. Hiszem, hogy ön derék, jószív ember, és sajnálom, hogy nem ismerhettem meg jobban. Soha nem felejtem el a jóságát, és az imáimban mindig megemlékezem majd önr l. Szergej aláírta a levelet, összehajtogatta, és betette a zsebébe. Miel tt távozott volna, siet sen átkutatta az irodát, és meg is találta, amit keresett: egy térképet, aminek még hasznát veheti, és egy iratszekrényben a növendékek mappáit. A mappából, amelyen az neve állt, gyorsan kivette azt a néhány dokumentumot, amit benne talált, és elhagyta az irodát. AZNAP ÉJJEL SZERGEJ RUHÁSTUL MÁSZOTT BE AZ ÁGYBA. A hátizsákjába beletömködött minden lényegeset, amit csak össze tudott gy jteni, köztük az iratait, vízhatlan vászonba csomagolva. A konyhából elcsent némi szárított húst, és bedobott mellé egy túlél kést, valamint horgászzsineget, a több célra is használható katonai ásót, a térképet és egy irányt t. Vacsora után az ebédl csarnokban, Szergej halkan elbúcsúzott Andrejt l és néhány másik kadéttársától. Lefekvés el tt még odasétált a hálókörlet ablakához, és kibámult a központi udvarra, ahol önmagát látta kisfiúként, ahogy kétségbeesetten kapaszkodik a ló sörényébe az els lovaglóleckén. Takarodó után alvást színlelt, amíg meg nem hallotta a többiek ismer s szuszogását. Akkor a párnája alá csúsztatta a bácsikájának szánt levelet. Valaki hamarosan rátalál majd, és akkor a bácsikája utána küldi a legjobb nyomkövet kadétokat, talán egy oktatót is. De nem fognak Szergej nyomára akadni - ahhoz túl jó kiképzést kapott.
51
Még egyszer átismételte a szökési tervet. El ször el kell surrannia az rszemek mellett, ami nem okozhat gondot – Szergej jól ismerte már a menetrendjüket. Az utolsó hidegvizes megmártózás alkalmával pedig látott egy rönköt lebegni a sekélyesben... SZERGEJ RÉMÜLTEN RIADT FEL. „Mennyi lehet az id ? Elaludtam volna? Lecsusszant az ágyról, és felpillantott a keskeny ablakon az égre: a hold még felfelé járt a pályáján; most ért a zenit közelébe. Felemelte a zsákját, és hangtalanul kilopózott a szobából. Mezítláb lépkedett, árnyékként lopakodva a fal mentén, csizmáját a kezében fogva, nehogy a lépcs nyikorogni kezdjen a lába alatt. A lépcs alján érve végigment egy hosszú folyosón, ahol fényt látott kisz dni a bácsikája irodájának ajtaja alól. A folyosó végén kinyitotta a nehéz tölgyfaajtót, és lesétált a k lépcs kön. Miután felvette a csizmáját, végigsietett a mintegy ötven szazseny hosszú alagúton, ami a f épület és az udvarok alatt vezetett ferdén lefelé, az enyhén ereszked talaj görbületét követve. Az izgalomtól szaporán ver szívvel Szergej végül kilépett a tó holdfényben fürd partjára, és óvatosan becsukta maga mögött a nagy vasajtót. A tökéletes csend - amit csak egy búvár madár távoli füttyögése tört meg - természetellenesen feler sítette a partot nyaldosó hullámok hangját. Ahogy a fiú ott állt, magányosan az éjszakában, a mélabús madárdaltól elszorult a szíve. Szergej mély leveg t vett, és elindult arra, ahol korábban felfigyelt a vízen lebeg farönkre. A rönk azonban nem volt sehol. A csizmája tocsogó hangokat adott ki, ahogy a fadarabot keresve begázolt a partot borító derékmagas f és nád közé. A s söd ködben a sekélyesben térdelve kutatott a rönk után, míg végre meglátta de úgy t nt, már túlságosan átázott ahhoz, hogy fennmaradjon a víz színén. Ekkor Szergej lépteket hallott a közelben. Még mindig kuporogva mozdulatlanná dermedt, és kikukucskált a magas f l. A látványra elöntötte az epe. Zakoljev volt az: a köteked , a zsarnok, a tolvaj. Követte Szergejt? Vagy csak bizarr véletlenr l van szó? ZAKOLJEV, AKI SZINTÉN HÁTIZSÁKOT CIPELT, egyenesen el re bámult, úgy fürkészve a ködöt, mintha keresne valamit - vagy valakit... Szergejnek egy pillanat alatt döntenie kellett: meglapul, és hagyja, hogy Zakoljev elmenjen mellette, vagy feláll, és szembenéz vele? Az els választás sokkal bölcsebbnek t nt: így elkerülheti a harcot, és észrevétlen maradhat, ebben az esetben azonban soha nem tudni meg, mi volt Zakoljev célja. Amíg mérlegre tette kíváncsiságát a veszéllyel szemben, Zakoljev közelebb ért, és Szergej meglátta, amint a holdfény sápadt fénye megcsillan egy láncon, ami ott lógott a fiú nyakában. Ez mindent eldöntött: felállt, és Dimitrij Zakoljev nevét sziszegte, éppen csak annyira hangosan, hogy az id sebb fiú meghallja. Zakoljev odakapta a fejét, de nem t nt meglepettnek. - Nohát-nohát - mondta -, egy kis éjszakai séta? Szergej mereven bámulta a kísérteties arcot, miközben fenyeget en közeledett hozzá. - Add vissza a medált, aztán menj, ahová akarsz - fel lem akár a pokolba is! Hangosabban beszélt, mint ahogy szerette volna, de a ködben nem volt valószín , hogy messzire hallatszik a hangja. Zakoljev megrázta a fejét, mintha csalódott volna: - A jó Szergej... hát egy verés nem volt elég? Mindketten tudták, hogy egy verekedés felkeltené az rök figyelmét, így hát patthelyzetbe kerültek. Szergej agyában gondolatok cikáztak: „Mit gondolnak majd a többiek,
52
ha két kadét egyszerre t nik el, ugyanazon az éjszakán? Lehet, hogy a bácsikája azt hiszi majd, együtt szöktek el? Nem valószín . De bármi megfordulhat a fejükben...” Ekkor eszébe jutott a levél, amit a bácsikájának írt. „Igen, legalább az igazgató tudni fogja...” Mintha olvasna Szergej gondolataiban, Zakoljev el húzott az ingzsebéb l egy összehajtott papírlapot: - Szép levelet írtál Ivanov bácsikádnak - mondta önelégülten, és az arcára kiült a jól ismén ocsmány vigyor. Szergej halántékán lüktetni kezdtek az erek, ahogy Zakoljev lassú mozdulatokkal cafatokra tépte a levelet, és beleszórta a csizmájukat nyaldosó vízbe. Szergej arckifejezését látva, Zakoljev diadalittasan folytatta: - Tudhatnád, hogy mindenhol vannak kémeim, Ivanov! Hogy lehetsz ilyen ostoba? „A medál - emlékeztette magát Szergej csak arra összpontosíts. A többi nem számít.” - Add vissza a medált, és nem riasztom az röket - mondta. - Csak rajta! - mulatott Zakoljev. - Fel lem visíthatsz, mint a nyársra húzón malac! - Mib l gondolod, hogy nem fogok? - Mondtam már: csak rajta! Szergej agya kétségbeesetten kutatta a megoldást. - Akkor tartsd meg a medált. Nekem csak a szüleim fényképe kell, Dimitrij. Add vissza a képet, és békében válunk el. Zakoljev hallgatott, és Szergej tudta, hogy ez a válasza. Egy rúgással célba vette az id sebb fiú törzsét, és egyenesen gyomorszájon találta Zakoljevet: hallotta, ahogy a leveg kiprésel dik bel le, ahogy a fiú kétrét görnyedt. Ez után megpróbálta térddel fejberúgni, de Zakoljevnek sikerült eltérítenie a rúgást, és kibillentenie Szergejt az egyensúlyából. Ekkor Zakoljev a nyaka köré kulcsolta a karjait, és a fiú minden ösztöne azt súgta, hogy ezúttal meg akarja ölni. Pillanatnyi pánik futott végig rajta, de aztán kitisztult a feje, és hidegvérrel felmérte a helyzetet. Az els ötlete az volt, hogy az állával leszorítja Zakoljev karját, és derékból gyorsan el red lve átdobja a fiút - de abból, ahová Zakoljev a súlypontját helyezte, világos volt, hogy az ellenfele felkészült erre. Ezért a váratlan mellett döntött, és a fejét Zakoljev könyökhajlata felé fordította. Ez hiba volt, Zakoljev tisztában volt vele, és teljes mértékben kihasználta. Azt viszont nem tudta, hogy Szergejt már nem zavarja a leveg hiánya: akár két percig is vissza tudta tartani lélegzetét. Ha most ellazul, id t nyerhet magának. Érezte az ismer s nyomást, ahogy fokozódik a mellkasán, és fekete pöttyök kezdtek táncolni a szeme el tt. Néhány másodpercig kétségbeesett rúgkapálást színlelt, addig nyújtva, amíg csak tudta, majd teljesen elernyedt, mintha elvesztette volna az eszméletét. Zakoljevnek döntenie kellett: vagy elengedi, vagy továbbra is a föld felett tartja a holttestet. Azzal, hogy halottnak tettette magát, Szergej értékes másodperceket nyert, de csillagokat látott, és ha Zakoljev nem engedi el hamarosan... Zakoljev szorítása engedett, és Szergej érezte, ahogy a háta a sáros földre huppan. Mozdulatlanul hevert, csukott szemmel, és érezte, hogy ellenfele ott áll felette, csizmás lábát szétterpesztve a feje két oldalán. Moccanás nélkül számolta a másodperceket: egy... kett ... három. Ekkor Szergej kirobbanó gyorsasággal, hátulról megragadta ellenfele mindkét bokáját, ugyanakkor felhúzta a térdeit a melléig, és az egyik lábával kirúgott, egyenesen Zakoljev
53
ágyéka felé. Telibe talált. Zakoljevb l mély hang tört el , valahol a morgás és a nyögés közön, és térdre rogyott, képtelenül, hogy megmozduljon. Miközben Zakoljev a sáros földre hányt, Szergej talpra ugrott, és megragadott egy rövid, bunkószer , vízt l elnehezült ágat. Teljes er l meglengene, és oldalról lesújtott vele Zakoljev koponyájára. A fiú élettelenül eld lt, mint egy zsák, Szergej pedig ismét a feje fölé emelte az ágat, készen rá, hogy összezúzza a rohadék fejét. Valami azonban visszatartotta. Ösztöneivel hadakozva kényszerítene magát, hogy a földre ejtse az ágat, majd tehetetlen dühében fogta Zakoljev zsákját, és behajította a tóba, amilyen messzire csak tudta. A tompa csobbanás nem volt hangosabb, mintha egy kacsa szállt volna le a békés vízre. „Zakoljev hamarosan felébred" - gondolta Szergej, így hát letérdelt, gyorsan levette a láncot a fiú nyakából, a saját nyakába akasztotta, és fogta a hátizsákját, hogy mihamarabb odébbálljon. Egy utolsó pillantást vetett Zakoljevre, aki az oldalára d lve, mozdulatlanul feküdt a földön. Szergej nem látta, hogy a mellkasa emelkedne vagy süllyedne. Ekkor hasított belé a felismerés: lehet, hogy megölte a fiút? Kétségkívül nagy ütést mért rá – talán túl nagyot. Még a sápadt, ködbe burkolózó holdfényben is ki tudta venni a sötét, iszapos tócsát Zakoljev fejb rén, és az üvegesen a sötétbe mered , félig nyitott szemeket. Szergej lehajolt, és az ujját az id sebb fiú torkára helyezte. Nem érzett pulzust. Iszonyodva hátrált a testt l. El innen, el innen, el innen, zakatolta az agya. Visszagázolt a nádasba, és a kétségbeesést l új er re kapva sikerült bevonszolnia a súlyos farönköt a vízbe. Még mindig úszott a színén. A zsákját szorosan a hátához kötözte, hassal a rönkre feküdt lovaglóhelyzetben, és ellökte magát. A karját-lábát dermeszt hideg egy id re minden gondolatot kisöpört az elméjéb l, óvatosan egyensúlyozva lapátolni kezdett, és nem hallott mást, csak a víz lágy csobbanását, ahogy távolodott a parttól, összpontosítania kellett; elég egy pillanatnyi kihagyás, és zsákostul-mindenestül belefordul a vízbe. Ahogy a kezével evezett, egyre vastagabb ködtakaró vette körül. Most már nem volt rszem, aki kiszúrhatta volna, de sem láthatta a partot. Ha túl messzire merészkedik a tó belseje felé, örökre eltévedhet a jeges víz végtelenjében. Már ez a kis id a vízben is elég volt ahhoz, hogy ne tudja visszatartani a reszketést a hidegt l - és a szörny ségt l, amit tett. „Megöltem Zakoljevet. Többé nem katonaszökevény vagyok, hanem az igazságszolgáltatás el l menekül gonosztev ” — gondolta Szergej. Bár nem szándékosan tette, amit tett, nem hinnének neki. Mindenki tudta, hogy elszámolnivalója van Zakoljevvel a medál miatt. Megfordult a fejében, hogy visszamegy és megmagyarázza… De mit is? Hogy dezertálni készült, akárcsak Zakoljev? A levél megsemmisült. Nem volt bizonyíték, nem volt mentség, amit a bácsikája elfogadott volna. Ami történi, megtörtént. Zakoljev halott volt, és Szergejnek hátralev életében együtt kellett élnie ezzel. .11. SZERGEJ KIS HÍJÁN BELECSÚSZOTT A JEGES VÍZBE, és ett l magához tért. „Hagyd magad mögött a múltat!” - mondta magának. - „Csak a jelenre figyelj!” Egyre távolodott a Nyevszkij Katonai Iskolától, és minden erejét összeszedve evezett, hogy leküzdje a csontig hatoló hideget, ami mostanra teljesen átjárta. Mellkasa zihált az er feszítést l, ahogy kétségbeesett helyzete teljes valójában tudatosult benne. „Még néhány perc, aztán irány a part...”
54
Szergej célja egy patak torkolata volt, amely az iskolától mintegy fél mérföldre keletre ömlött a Krugloje-tóba. Úgy becsülte, már nagyjából megtette ezt a távolságot, ezért a sekélyes felé vette az irányt, majd a parthoz érve lecsúszott a farönkr l a derékig ér vízbe, és a süpped s iszapon és tóparti nádon átgázolva kimászott a fövenyre. Bár minden ízében reszketett, és vacogott a foga, örült, hogy ismét szilárd talajt érez a lába alatt, és megfontolt, egyenletes léptekkel keletnek indult a kövecses part mentén, a tó fölé hajló, s fák között. Mire lépteit szaporázva néhány k hajításnyira távolodott, a teste lassan felmelegedett, de attól tartott, hogy a ködben elhagyta a torkolatot, ezért megállt, és fülelni kezdett. Vízcsobogást hallott maga el tt, így aztán négy kézlábra ereszkedett, és kúszva-mászva küzdötte magát el re a s aljnövényzetben, amíg rá nem bukkant a patakra. Belegázolt a vízbe és a sekély mederben elindult felfelé, majd délnek fordulva megtelt vagy újabb száz lépést. Amikor elért egy sziklás részt, ahol nem látszódtak a nyomai, a biztonság kedvéért a saját lépteiben visszagyalogolt a patakhoz, hamis ösvényt hagyva maga mögött. Ez után folytatta az utat folyásiránnyal szemben, majd végül keletnek fordult. Üldöz inek halvány sejtelme sem lehetett, hová tart. Ha csak dezert r lenne, hamarosan felhagynának a keresésével, de Zakoljev halála mindent megváltoztatott: azt jelentette, hogy már nem mehet északra, Szentpétervárra, hiszen az ottani hatóságokat bizonyára értesíteni fogják az esetr l. Egyenl re le kellett tennie arról, hogy felkutatja a nagyapja kincsét, akárcsak arról, hogy felszáll egy Amerikába tartó hajóra. Egy évig vagy kett ig, talán még tovább... Most nem tehetett mást, mint hogy a messze délre nyúló hegyekben keressen menedéket, hogy lerázza üldöz it, és maga mögött hagyja Dimitrij Zakoljev szellemét. Szergej tett egy kört visszafelé, alig egy versztányira az iskolától, miel tt megint keletnek fordult, majd délnek az erd n és a ligetekkel tarkított dombokon keresztül. Ahogy lassan leszállt az éj, farkasüvöltést hallott a távolból, és siet s léptei futásra váltottak, amikor a holdfény és a terep megengedte. Valamikor hallotta, hogy Mongóliában vagy Tibetben élnek olyan emberek, akik több száz versztányit képesek futni egyhuzamban, egyenetlen terepen, az éj sötétjében, úgy, hogy közben a csillagos eget bámulják. Szergej szemei azonban nem felfelé tekintettek, hanem mindig csak el re, ahogy átvágott a ködön és a sötétségen. Remélte, hogy amikor felkel a nap, új fényben látja majd az ösvényt az erd n át, és vele az életét. „Hogyan történhetett mindez?" - kérdezte magától. Hét órával korábban minden a megszokott kerékvágásban folyt, pedig élte az életét: elit kadétként, akit a társai és az oktatói tisztelnek. Most pedig… „Helyest döntést hoztam, vagy életem legnagyobb hibáját követtem el?" „Egyiket sem” - döntötte el. - Csak azt tettem, amit lennem kellett. A másik lehet ség - a „zsidóügyi” szolgálat - elképzelhetetlen volt a számira. Csak éppen nem úgy tervezte, hogy egy holttestet hagy maga után. A hajtóvadászat pár órán belül megindul. Szergej még gyorsabb haladásra ösztökélte magát, és úgy dönt n, Grúzia távoli hegyei felé veszi az irányt, több hónapnyi járóföldre délre. Ott biztonságra és menedékre talál majd. ÍGY KEZD DÖTT Szergej utazása 1888 tavaszán. Útja kezdetben délkeletnek vezetett a Kljazma folyó mentén. Menekülése els napjaiban a fiú gyakran hátrapillantgatott; folyton kísértette az érzés, hogy a nyomában vannak. Minden éjszaka árnyakkal harcolt álmában, reggelente pedig megmártózott a folyóban, hogy lemossa magáról az éjjel
55
verítékének utolsó nyomait is. Kés délután tábort vert: menedéket kérésén vagy épített magának, majd vadászni, horgászni vagy gy jtögetni indult, ahogy a szükség hozta. Néhány héttel kés bb, amikor Szergej elérte a nagy folyót, a Volgát, egy elhagyatott nyírfacsónakot talált a part menti fik között. Sima alján több apró léket fedezett fel, amelyeket mézgával tölt n ki, és hamarosan lefelé evezett a folyón. Ahogy telt-múlt az id , Szergej a kötöz evez lapátok ritmusával kezdte mérni a napokat. Az élete egybeolvadt a folyóval és a szüntelen körforgás érzésével. Melegebb napokon fejest ugrón a hús, mély habokba, hogy megfürödjön; ilyenkor zsineget kötött a bokájára, a másik végét pedig a csónakhoz er sítette. Miután a folyó lemosta az izzadságot a testér l, és csillapította az égést felhólyagosodott tenyerén, Szergej visszamászott a csónakba, és csak feküdt a napon, amíg a ladik lefelé csörgött az örökké változó tájon egyre szélesebben kanyargó folyamon. A napok egyre hosszabbak lettek, és a fiú válla rézvörösre bámult. Olykor alig vagy semmit sem evett; máskor d zsölt. A folyó mentén növ nádból kezdetleges dárdát farigcsált, majd - hogy a hajítódárdának túl messzi nyulakat is levadászhassa - egy tiszafa hajlékony ágából íjat, vastag nádpálcából pedig nyilakat készített, az egyik végükön fürjtollal, a másikon olyan élesre csiszolt k vel, amely képes volt áthatolni egy állat b rén. Így utazott Szergej ezer mérföldet a Volgán lefelé, amíg a nyár szbe nem fordult, és el nem érte a Kaszpi-tengert. Onnan a hatalmas tó partját követte délnek, majd száz mérfölddel Mahacskala alá érve fájó szívvel búcsút intett csónakocskájának, és gyalog folytatta az utat nyugatra, a Kaukázus hegyei felé. Miközben délnyugatnak tartott a hegyek irányába, id nként megpillantott egy-egy sztanyicát, vagyis er döt, ahol kozákok állomásoztak. Szergej er sen kételkedett benne, hogy Zakoljev halálának híre ilyen messzire eljutott volna, de nem feledkezhetett meg róla, hogy szökevény b nöz , ezért eltökélte, hogy elkerül minden katonát. Rejt zködni fog a hegyekben, amíg az évszakok körforgása egyszer-kétszer - talán többször is - körbe nem ér, és biztonságosan vissza nem térhet Szentpétervárra, ahol megkeresi majd az értékes kincset, amit a nagyapja elásott. Szergej csak egyszer szegte meg az önmagának tett fogadalmat; amikor beköszöntöttek az szi fagyok. A hulló levelek magánnyal töltötték meg a szívét, ezért bemerészkedett egy faluba, amit szabad kozák parasztok laktak. Vágyakozva nézte a kéményekb l felszálló füstöt, amikor meglátott egy fiatal n t, amint éppen visszatér a kunyhójába. A n felépillantott, bólintott, majd elmosolyodott, sóvárgást ébresztve Szergej szívében, hogy egy közösséghez tartozzon, és otthonra leljen. Még soha nem volt n vel, de most vágyott rá, és azon t dött, vajon neki is lesz-e egyszer saját családja. HETEKIG TARTOTT, mire felkapaszkodott a hegyekbe. Tudta, hogy a fennsíkon zord lesz a tél, de a hegyek éppen azt a magányt ígérték, amire szüksége volt. Olyan helyet keresett, ahol huzamosabban tábort verhet, és menedékre talál az elemekkel szemben. Kés szre járt, mire megtalálta az ideális helyet: egy barlangot egy lazaccal és pisztránggal teli zúgó és egy hódgát közelében. Fedelet eszkábált a barlang szája fölé, és nyílást hagyott rajta a t zrakóhely felett, majd a menedéket vastagon befedte agyaggal, hogy kinn tartsa a télen tomboló szeleket és havat. Miel tt a patakok befagytak, és a vadak megfogyatkoztak volna, annyi zsákmányt ejtett, amennyit csak tudott, és kiszárította a húst, hogy elraktározza. A jégbe léket vágva horgászhat is majd, így az élelemnek ki kellett tartania a tavaszi olvadásig.
56
A der sebb napokon Szergej felfedezte a környéket, és vadászott vagy csapdázott, de többnyire összehúzta magát a barlangjában, mint egy medve, és téli álmot aludt. Amikor kint tombolt a szélvihar, az üregben gubbasztva sz rmebundát varrt magának, valamint egy keszty t, amit sz rpamacsokkal bélelt ki, hogy megóvja a kezét a fagytól. Ugyanígy tett elny tt csizmájával is. Reggelente általában havat dörzsölt meztelen testére, és tornázott, hogy meg rizze az erejét. Aztán belebújt a prémekbe, és ismét bevackolta magát a barlangba. Hosszú, magányos tél volt. 1889 tavasza azonban megérte a várakozást. Az alant elterül mez n egy medve játszott a bocsaival, egyik este pedig, szürkület el tt, egy árnyékként lopakodó leopárdot látott, ahogy óvatosan oldalaz a hóborította hegygerincen. Szergej ritkán beszélt hangosan, akkor is csak azért, hogy meggy djön róla, hogy még megvan a hangja, de néha gyakorolta a madarak hívó füttyögését, és éjszaka együtt üvöltött a farkasokkal. Így teltek-múltak az évszakok, és elérkezett hegyi remetesége második éve. Ismét beköszöntött az sz, és egy reggel Szergej hirtelen rádöbbent, mennyire megváltozott minden körülötte: nem járt iskolába, nem volt egy közösség tagja, nem volt népe, vallása, de még csak kultúrája sem. Erd lakóvá vált. Amikor megállt inni egy hegyi tavacskánál, és a fodrozódó vízben megpillantotta saját szakállas, napégette arcát, alig ismerte fel magát. Még a szeme is megváltozott; valahogy mélyebb lett. Tizennyolc éves volt, de az arca egy feln tt férfié - egy hegyi vándoré. Valaha csak látogató volt a vadonban; most maga is a részévé vált. EZERNYOLCSZÁZKILENCVENEGY TAVASZÁN, közel három évvel az után, hogy útnak eredt, Szergej éppen egy keskeny szurdokon furakodott át, amelynek függ leges falai közt alig kétölnyi széles, sz k ösvény vezetett. A felkel nap egyenesen a szemébe sütött, ezért hunyorogva, óvatosan lépkedett a még es vízt l csúszós köveken. A szükség élesebbé tette az érzékeit, de nyilvánvalóan mégsem elég élessé: ahogy átpréselte magát egy útjában álló hatalmas sziklán, a túloldalon a legnagyobb medvébe botlott, amit valaha látott. A medve hátul állt neki, de a fiú jelenlétét megérezve lassan megfordult. Ahogy szemközt találta magát vele. Szergej, amilyen gyorsan csak tudott - hátrálni kezdett, miközben az állat beleszimatolt a leveg be, hogy eldöntse, mit tegyen. Most kászálódott ki a téli vackából, kipihenten és szörnyen korgó gyomorral, ezért nem az embert látta a fiúban, hanem az ennivalót. Szergej azt nem tudta, hogy hím vagy n stény medve fog-e végezni vele, de ahogy az állat két lábra állt, és fölé tornyosult, ez a kérdés jelentéktelennek t nt. Minden egy szempillantás alatt történt: a medve négykézlábra huppant, és Szergej felé rontott, aki lekapta a hátizsákját, a földre hajította, és felküzdötte magát a legközelebbi sziklafal tetejére. Nem is tudta, hogy ilyen gyorsan tud mászni - hogy egyáltalán lehetséges ilyen gyorsan mászni. A hátizsák elhajításával értékes másodperceket nyert, és fürgesége megmentette az életét - legalábbis egyel re. A medve mancsaitól éppen csak biztonságos távolságban függött, a puszta sziklafalba kapaszkodva. A medve felnyúlt, és felé csapott pengeéles karmaival, hajszál híján elérve a fiú reszket csizmáit. Szergej lába annyira remegett, hogy alig bírta tartani magát. A csalódott medve morogva járkált fel-alá, majd széttépte a hátizsákot. Beleszimatolva ételt keresett, de nem talált, így hát fújtatva elcammogott, és elt nt a keskeny szurdok egyik végében. Szergej lejjebb mászott egy kicsit, hallgatózott egy darabig, aztán leugrott. Keményen landolt, de gyorsan talpra bukfencezett, ideges pillantást vetve hátrafelé 57
megragadta széttépett hátizsákját, benne a késével, ásójával és más létfontosságú értékeivel, és eliszkolt. Tudta, hogy ha a medve visszatér, könnyedén utoléri. Ez a gondolat olyan lendületet adott neki, hogy rohanvást nekiiramodott a hegyr l levezet küzdelmes ösvénynek, és meg sem állt kés délutánig. Akkor leült egy sziklakiszögellés alá, és szemügyre vette szakadt hátizsákja és sz rmetakarója maradványait. Két tábortüzet rakott, és leült közéjük, hogy felmelegedjen. Csak kés bb, amikor újra felidézte a kis híján végzetes találkozást, értette meg igazán, milyen közel járt az er szakos halálhoz. Az esemény meger sítette benne - ahogy semmilyen bölcs szó nem lett volna képes -, milyen értékes az élete, és milyen esélyt kínál. Azon az éjjelen nyugtalanul aludt. Zaklatottan forgolódott. miközben az agya visszajátszotta szerencsés megmenekülését a medvét l - és két medvét l, majd háromtól, akik álmában emberi ragadozókká változtak, akik a sztyeppét járva falvakat égettek fel, majd megjelent el tte az Abramovics család kunyhója, és hallotta az ártatlan emberek sikolyát, ahogy a lovasok ostorral és karddal rájuk rontottak... Ahogy a hajnal dereng fénye megvilágította az Elbrusz hófödte csúcsát, Szergej lement a patakhoz, hogy kitisztítsa a fejét. Nem sokkal kés bb nekivágott a hosszú útnak északra, le a hegyekb l, át Ukrajnán. Eljött az id , hogy visszatérjen Szentpétervárra, és megkeresse a kincset, ami elvezetheti egy új világba, ott, a tengeren túl.
58
Harmadik rész MENNY ÉS POKOL Kezdett l fogva a szeretet volt a végzetem… és a megváltóm SZÓKRATÉSZ NAPLÓJÁBÓL .12. MIKÖZBEN SZERGEJ IVANOV nekivágott a hosszú útnak északra, egy egészen másfajta ember, lopott lova nyergében ülve, oldalán kozák szablyával, másik utat választott. Gregor Sztakoszt a bölcsek és a megszállottak bizonyossága vezette: eltökélte, hogy vezér lesz bel le. „Egy vezér maga szabja meg a törvényeket” — mondta fennhangon, miközben képzeletbeli beszédeket gyakorolt, ahogy átlovagolt a délorosz sztyeppén, a doni kozákok hazáján. A terve egyszer volt: csatlakozik egy kozák csapathoz, majd a vezet jük lesz. Kisfiúként gyakran hallott a zaporozsjei kozákokról - akárcsak a kubáni, tereki és doni kozákokról, furfangos harcmodorukról és kivételes képességeikr l, és azt is tudta, hogy szívesen befogadják az idegent, aki bátornak bizonyul a harcban. Megállná a helyét e harcosok között, és végül föléjük emelkedne. Atamánnak - vezérnek - hívják majd, ahogy a kozákok szólítják a f parancsnokukat. Ezen az ambíción kívül csak egyetlen cél lebegett a szeme el tt: megtisztítani az országot a zsidóktól. Gy lölte és megvetette ket, bár maga sem igazán tudja, miért. Gregor Sztakosz szívében nem volt kétely. Nem félt semmit l, csak a sikolyoktól, amelyek szinte minden éjjel gyötörték. Gy lölt elaludni. Ébren senki nem gy zhette le, a másvilággal szemben azonban védtelen volt. Ott nem tudott félrenézni, és nem tudta kizárni a halálsikolyokat, az álmában kísért , csapongó, véres képeket. Testi ereje mit sem ért; hiába harcolt, hogy el zze annak a szörny estének az emlékét, amikor kilencévesen egyszerre vesztette el a szüleit - egy gyilkos szörnyeteg kezét l. Gregor apja korábban tisztként szolgált a cár hadsere-gében, egy baleset azonban nyomorékká tette, és attól kezdve folyton vodkától b zlött. Az „ezredes" - ahogy Gregor hívta - feleségével és a kis Gregorral egy apró üzlet mögött lakott, a kisinyovi hely rség közelében. Egy hideg decemberi estén - mint oly sok másikon - Sztakosz ezredes az italtól mogorván dúlt-fúlt a sarokban, és ürügyet keresett, hogy kitölthesse a mérgét, de nem talált semmit, míg csak Gregor be nem szaladt a havas förgeteg el l, és le nem ült egyenesen a t z mellé, hogy csendben újabb lyukat faragjon a furulyájába. Estéit ez töltötte ki — csendben farigcsált a sarokban, hogy ne legyen útban az apjának. Az ezredes, megriadva az ajtó csapódásától, célpontot talált parázsló dühének. Gregor csak két dolgot tehetett: kimenekül a hidegbe, és ott vár, amíg az ezredes kid l, vagy marad, és t ri, hogy megint megverjék. Az ütlegek nem voltak ritkák, és nem is tartottak rövid ideig. Minden alkalommal, amikor az ezredes súlyos öve hurkásra verte Gregor hátát, a fiú anyja rémülten félrenézett, és mereven maga elé bámulva elmerült a házimunkában, de soha nem fogta le az apja kezét, vagy emelte fel a szavát a fia védelmében. Az id sebb Sztakosz felállt, és Gregor felé tántorgott, elzárva a menekülés útját. - Jöjj, a kis f-fattyú! - dadogta akadozó nyelvvel. - Jer csak, ellátom a bajod, te kutya kölke... - De hát a maga fia vagyok, apám! 59
- Aztat csak hiszed! - vicsorított rá részegen az ezredes. Épp ideje, hogy megtudd: akkor vettünk magunkhó', mikó’ apád eladott... kis zsidó kölök... anyád lelépett, vagy meghótt, tudj' isten, melyik... Az ezredes addig matatott az övcsatjával, amíg sikerült kiszabadítania a nehéz rszíjat. - Most pedig gyüssz, oszt megkapod, ami jár! Kellett a fenének egy átkozott kölök... az asszony aszonta, majd segítesz a házmunkában... koszos zsidó... tudhattam vóna... haszontalan... semmirekell ... tartozó' nekünk, te... Az ezredes nem tudta befejezni a mondatot. Gregor, amint meghallotta ezeket a szavakat, hogy valójában zsidó, megperdült, meglep könnyedséggel elkapta az övét, és kirántotta az apja kezéb l. - Hagyjon engem békén! - ordította Gregor, és teljes erejével odacsapott. Aztán meglátta a vörösen fényl faragókést a kezében, és az apját, ahogy tágra nyílt szemmel hátratántorodik. Az ezredes elesett, és ahogy vaktában megpróbált megkapaszkodni az asztalban, felrúgta a széket, majd feje émelyít , tompa (roppanással nekiver dött az öntöttvas kályhának. A teste elernyedt, és amint ott feküdt mozdulatlanul, a szeme az ürességbe bámult. Gregor az anyja felé fordult, aki tátott szájjal és elkerekedett szemmel bámult rá: - Ó, Istenem, Istenem! - jajveszékelte. „Végre rám figyel” - gondolta Gregor, leengedve vörösl kezét, de az asszony ismét felvisított: - Szörnyeteg! Szörnyeteg! Megölted! És a szörnyeteg ott volt megint, és Gregor egy pengét látott az asszony hasába mélyedni, és a n felsikoltott, és a hangja pengeként hasított belé, aztán megint villant a kés, és a szörnyeteg addig szurkálta a n t, amíg csak bírta, és a sikolyok nyöszörgéssé nem halkultak, és az asszony nem mozdult többé. Gregor egy t zr l álmodott: magasba szök lángokról és füstr l, amint elkeveredik a szállingózó hóval. Szomszédok jöttek, és a romok között rátaláltak a hóban ücsörg fiúra, aki az egészet álmodta, és magukhoz vették. .13. A NYÁR KÖZEPÉRE Szergej kelet fel l megkerülte a Lakhatási Zónát, Oroszországnak azt a Baltikumtól a Fekete-tengerig húzódó területét, amelyet lakhelyül jelöltek ki a zsidók többsége számára. Néhány héten belül Moszkvától nyugatra ért, elhaladva a város mellett, észak felé tartó útján. Már majdnem betöltötte a tizenkilencet, és hosszú hajával, szakállával nem emlékeztetett többé az ápolt fiatalemberre, aki elmenekült a Nyevszkij Katonai Iskolából. Mivel már nem ismerhették fel, kimerészkedett az útra, s t egyszeregyszer még egy paraszt vagy egy kalmár szekerére is felkéredzkedett. A nyári h ségben bandukolva Szergej megpróbált mindent felidézni, amit a nagyapja mondott neki. Remélte, hogy a Hésel nagyapa térképér l rzött emlékei útbaigazítják, hiszen már tíz év telt el azóta, hogy a térképet az agyába véste. Tudta, hogy valami értékes van elásva Szentpétervártól északra... egy tisztáson... a Néva folyó partján... úgy tíz versztára északra a Téli Palotától. 1891 kés szeptemberének egy fülledt, nyárias délutánján Szentpétervár végre felt nt Szergej szeme el tt. A városba érve a macskaköves utcákat rótta szarvasb r gúnyában, elny tt csizmájában - a járókel k közül néhányan nagy ívben kikerülték: el kel , városi népekhez
60
voltak szokva, nem vándor erd lakókhoz. Bámuló tekintetük hosszú id óta el ször zavarba hozta Szergejt. Úgy döntött, rendbehozza magát, hogy jobban belesimuljon új környezetébe. A lovaskocsin utazó embereket és az üzletek el tt szorgoskodó lámpagyújtogatókat látva a fiú ráébredt, milyen sokáig élt anélkül, hogy fizetnie kellett volna ételért, ruháért vagy szállásért. Egy árva kopejka nem sok, annyi sem volt a zsebében. De ha megtalálja a kincset, talán telik majd egy szobára, forró fürd re és borbélyra - talán többre is. Nem messze a Teli Palotától lesétált a Névához, és egyre növekv izgalommal északnak fordult a folyó mentén. Most már tisztán látta maga el tt a térképet: a folyót, a három oldalról erd vel körülvett tisztást a part közelében, és az x-szel megjelölt helyet a nagy cédrusfa alatt. A fát - jól emlékezett rá - az ükapja ültette, mikor még Hésel nagyapa kisfiú volt. Ahogy baktatott, Szergej körül lassan besötétedett, ezért megállt, és a város északi határán, egy erd s ligetben álomra hajtotta a fejét a nyirkos avaron. Másnap kora reggel Szergej rátalált a mez re, tíz versztára északra a palotától, és körbenézett. Hiába kutatott a szemével a kincs helyét jelz magányos cédrus után, nem találta - a tisztáson non állt egyetlen fii sem. Ekkor egy hirtelen fuvallat a nyakán - vagy talán a vadonban szerzett ösztön - arra késztette, hogy megforduljon. Négy lovast látott a távolban, egy pisztolylövésnyire t le, akik gyorsan közeledtek felé. Lehet, hogy nincs mit l tartani, de amikor lovasok vágtatnak egy magányos ember félé, az ritkán jó jel. Szergejnek nem volt hova menekülnie a nyílt mez n, ezért mély lélegzetet vett, és igyekezett ellazulni. Az agyában azonban keringtek a gondolatok: Vajon utána kutatnak? És mi törtem az ösztöneivel? Túlságosan elbizakodottá vált? A lovasok a távolból úgy néztek ki, mint a kozákok: fekete sz rmekucsmát viseltek, a köpenyük verdesett a szélben. Ahogy közelebb értek, a fiú látta vörös ingüket, buggyos fekete nadrágjukat és fekete csizmájukat. Aztán észrevette az oldalukon lógó szablyát és a vállukon átvetett puskát. Egy percig azt hitte, rárontanak, de az utolsó pillanatban visszafogták a lovaikat, szétváltak, és körbevették Szergejt, mintha vadásznának, és lenne a préda. A hátán felállt a sz r, de er t vett magán, és lassan, egyenletesen lélegzett, nyugalmat er ltetve magára, bár a szíve majd kiugrott a helyéb l. Jól képzett harcos volt, de négy állig felfegyverzett ember ellen... - Adjisten! - mondta, és megpróbált magabiztosnak látszani. - A neved? - szegezte neki a kérdést a lovasok vezet je. - Szergej… Voronyin - felelte vonakodva a fiú, nem akarván felfedni a vezetéknevét. Ketten a lovasok közül gyanakodva egymásra néztek, de nem firtatták a dolgot. - A közelben laksz? - kérdezte a vezér. - Nem, uram. Amint láthatod, vándor vagyok, csak azért jöttem, hogy megnézzem Szentpétervárt - válaszolta Szergej, majd felbátorodva visszakérdezett: - Minden utazót kikérdeztek, aki a városba téved? - Engedély nélküli zsidókat keresünk, akik erre kószálhatnak - vetette oda foghegyr l a vezér, és szúrósan a fiúra nézett, a félelem jelét kutatva. - Nem láttál erre egyet sem, ugye? - Egy árva lelket sem, uram - húzta ki magát Szergej, ahogy csak tudta, és közben azt latolgatta, vajon tudnak-e Zakoljev haláláról...
61
Némán várta, mi fog történni, amikor a közeli útról kocsizaj ütötte meg a fülüket. Mindnyájan arra fordultak, majd a parancsnok némi hezitálás után úgy döntött, Szergej nem éri meg a vesz dséget. - Gyerünk! - adta ki a parancsot, és a lovasok ehviharzottak. „Kozákok vagy sem, jól lovagolnak és bizonyára a harcban sem ügyetlenek” állapította meg magában Szergej. A fegyvereiket elnézve, ha nyakon akarták volna csípni, nem sok esélye lett volna. AZ INCIDENS nyugtalanítóim Szergejt. Ahogy az a két lovas egymásra nézett... Végül is azonban sikerült kivágnia magát, és most amúgy is sürg sebb dolga volt. Mivel a mez n nem talált cédrusfát, feljebb bandukolt a Néva partján, majd vissza, hátha véletlenül elment a hely mellett. De nem talált másik tisztást, amire jobban illett volna a nagyapja leírása. Biztos volt benne, hogy jól emlékezett a térképre. Ez kellett hogy legyen az a rét, de a fa nélkül hogyan találja meg a kincset? A szeptemberi délután forró volt, ezért Szergej - remélvén, hogy sikerül kitisztítania az agyát - letette a zsákját, levette a ruháit, és elmerült a h s, tiszta habokban. Néhány percnyi fürd zés után kimászott a partra, és leült a sekélyesben, hagyva, hogy a lábait csapkodó enyhe hullámverés kimossa a hideg, durva homokszemcséket a lábujjai közül. Ahogy ott ült, elképzelte a nagyapját kisfiúként, ahogy ugyanitt pancsol a folyóban, és úszni tanul... Kisvártatva felállt, kimosta a ruháit, kiterítette ket száradni, és kifeküdt a napra pihenni. Közben végiggondolta a lehet ségeket. A hely pontosan olyan volt, mint ahogy a nagyapja leírta - a hiányzó fától eltekintve. Még mindig hallotta a nagyapja hangját: „...egy apró x a magányos cédrus mellett... ott van eltemetve a ládika, két nagy gyökér között a fa tövében, a folyóra néz oldalon.. Miután magára öltötte még nyirkos ruháit, Szergej keresztül-kasul bejárta a tisztást, a fa nyomait keresve. Elsétált mez széléig, ott a rét közepe felé fordult, és letérdelt. Csak ekkor látta meg, hogy a tisztás közepén a talaj enyhén kidudorodik. Visszatért a földhányáshoz, és megtalálta egy gyökér maradványait - jókora gyökér volt; halottan, elrothadva feküdt közvetlenül az egyenetlen felszín alatt. Szergej szíve gyorsabban kezdett verni. El vette az ásóját a hátizsákjából, és ásni kezdett, további gyökérmaradványok után kutatva. Hamarosan megtisztított egy mintegy négy arsin széles kört, és rátalált a szétmálló gyökerek mintázatára, amelyek mintha sugárban kifelé tartottak volna egy pontból, kijelölve a helyet, ahol valaha a fa állt. A térkép az x-et két gyökér között mutatta, szemben a folyóval. Arra fordult, és megállt a fa egykori helyét jelz földkupac folyóra néz oldalán. Ott kijelölt egy négyszögletes területet, és ásni kezdett - el ször sekély, majd egyre mélyebb gödröt vájva, mígnem az ásó egyszer csak valami keménynek ütközött. Ekkor térdre borult, és a kezével arrébhányta a földet. Meglátta a ládát, és izgatottan kiszabadította a talaj szoros öleléséb l. - Nagyapó, megtaláltam! - kiáltotta, mintha Hésel a közelb l figyelné. A láda nagyobb volt, mint amekkorának elképzelte, és súlyosabb is. A termékeny földön térdelve felfeszítette a láda száját, és egy nagy vászonzsákot talált benne. Vajon a kincs elég lesz ahhoz, hogy kifizethesse az utat a tengeren túlra? Vagy talán földet, netán házat is vehet bel le?
62
Széthúzta a zsinórt, és a zsák mélyére nyúlva megpróbálta kitalálni, mi lehet benne. Olyan volt a tapintása, mint a fának. Talán egy másik ládika? Kihúzta a tárgyat — és látta, hogy egy órát tart a kezében. Szergej zsibbadtan meredt az órára, az érzelmek kavarogtak benne. Tulajdonképpen volt benne logika - Hésel nagyapa heged készít és órásmester volt. A fiú látta rajta, hogy kétségkívül szép munka, de igazság szerint valami értékesebbre számított. Ekkor észrevett még valamit: egy apró erszényt, amit az óra hátához kötöztek. Megérintette, és csilingel hangot hallott - mintha fémdarabok lennének, vagy... Kinyitotta az erszényt, és öt aranytallért, valamint egy összehajtott papírlapot talált benne. Izgatottan nyitotta szét, és olvasni kezdte a levelet: „Drága unokámnak, Szókratésznek. Ne feledd, hogy az igazi kincs mindig belül rejt zik." Aláírás is volt alatta: „Szeret nagyapád, Hésel”. Szergej szeme égni kezdett, és könny csordult ki bel le, ahogy újra elolvasta a nagyapja szavait. Talán a hosszú, kimerít úttól - talán mert annyira vágyott rá, hogy ismét lássa a nagyapját. Elképzelte, ahogy Hésel elmosolyodik, amikor az erszénybe rejti az öt csillogó érmét - egy kisebb vagyont egy fiatalembernek, akinek még soha nem volt egy kopejka sem a zsebében. Szergejnek fogalma sem volt, mi mennyibe kerül, beleértve az utat Amerikába, de úgy gondolta, ezek az érmék akár száz rubelt vagy még többet is érhetnek. Miel tt azonban nekivágna az utazásnak, még több pénzt kell gy jtenie. Szergej Ivanov nem fog koldusként Amerikába érkezni. Nem: elég pénze lesz, hogy új életet kezdjen. És magával viszi a nagyapja óráját. A kabátjába csúsztatta Hésel levelét és az érméket, az órát pedig óvatosan lefektette maga mellé. Visszatemette a ládát, elegyengette a földet, és ösztönös berögz déssel eltüntette jelenléte minden nyomát. Ez után ismét megcsodálta az órát: a számlapot fed finom üveglapot, a gondosan faragott, simára csiszolt fát. Megfordította, hogy szemügyre vegye a kurta ingát és a súlyokat is - és ekkor megakadt a szeme valamin, amit az óra hátlapjába véstek. Lefújta a fáról a finom porréteget, és bet ket és számokat silabizált ki alatta: egy utcanevet és egy házszámot, minden valószín ség szerint a nagyapja régi m helyét... vagy talán a lakásáét! Szergej hirtelen vágyat érzett, hogy felkeresse gyerekkori otthonát, de aztán eszébe jutott, hogy a megjelenése riadalmat kelthet a háziakban, bárki is lakjon most ott. „Fürd t kell vennem... hajat vágatni... és új ruhát venni az útra...” A nap nyugaton már kezdett lebukni; a kutatás felemésztette a nap nagyobbik részét. Szergej visszatette az órát a zsákjába, és úgy döntött, még egyszer, utoljára, az erd ben éjszakázik. .14. A SZEPTEMBERI NAP már er sen t zött, amikor Szergej reggel rubelekre váltotta az egyik aranytallért, és cip t, sötét pantallót, inget és felölt t vásárolt magának. Új ruháit magával cipelte a borbélyhoz, majd a fürd házba, és amikor végzett, megállt a tükör el tt, hogy megnézze magát: egy ápolt, jól öltözött, meglep en fiatal férfi simára borotvált arca nézett vissza rá. Úgy tervezte, valamivel kés bb a délel tt folyamán megérdekl di, mennyibe kerül egy hajóút Amerikába, aztán kivesz egy szobát valahol. El ször azonban meg akarta keresni a nagyapja lakását.
63
Vállára vette a zsákját, benne pár holmijával, köztük a nagyapja órájával, és még egyszer megnézte a papírt, amire felírta a címet. Amikor felpillantott, egy jelenést látott, ami egy szempillantás alatt elfeledtette vele, hová is tart: egy fiatal n állt t le alig tíz lépésre az utca túloldalán, egy utcai árussal alkudozva. A mozdulatai olyan élénkek, az arca olyan kipirult és bájos volt. hogy úgy t nt, ó az egyetlen színes alak a hirtelen szürkévé fakult világban. Szergej nem igazán foga fél a szavait, csak a hangját hallotta, amit friss kenyér- és virágillatként sodort félé a leveg a macskaköves utcán. Az árus hol a homlokát ráncolta, hol mosolygott - úgy t nt, a lány kerekedik felül az alkuban. Aztán a lány hát rávetette a fejét, és elnevette magát, és Szergej arra gondolt, még soha nem hallott csodálatosabb zenét ennél a hangnál. Ahogy meglibbent a kend je alól kikandikáló, az a levelek színét idéz gesztenyebarna haja, Szergej egy karcsú, talán vele egykorú fiatal n nagy szemeit, telt ajkát és piros arcát pillantotta meg. De nem pusztán a külseje vonzotta magához mágnesként a fiú tekintetét. Utazásai során látott már szép n ket, de ez más volt: valami zsigeri, szívbe markoló érzés... és valami más is... a felismerés érzése, mintha már látta volna valahol, mintha ismerte volna korábban, ebben vagy egy másik életében - vagy egy álomban... Igen! Ez az! Hatalmas er vel tön rá az érzés, hogy már látta ezt a n t és ezt a helyet álmában. Szergej úgy érezte, a sors vezette ide: találkoznia kellett a lánnyal. Nem tudta levenni róla a szemét. Amikor a lány befejezte az alkudozást, és tovalibbent a piacon keresztül, Szergej követte. Távolodó alakjától megbabonázva, kis híján elütötte egy arra járó kocsi. - Ostoba legény! - kiáltott rá az ingerült kocsis, ahogy Szergej félreugrott az útból, a szemét le sem véve a lányról. A fiú látta, ahogy a lány megáll, megérinti egy rongyos öregember vállát, és egy érmét ejt a kezébe. Mondott neki pár szót, aztán továbbment, és átvágott az utca túloldalára. Ahogy szétnézett mindkét irányban, elkapta Szergej tekintetét - a fiú ekkor jött rá, hogy tátott szájjal bámulja. Vajon szemérmes mosolyt látott az arcán, miel tt elkapta volna a tekintetét? Igen! És megint visszanézett! Talán össze tudja szedni a bátorságát, hogy... Egy gyermek visítását hallotta a háta mögül, és odakapta a fejét: egy anya vigasztalta a kisfiát, aki elesett, és megütötte magát. Az anyja a fejét simogatta, miközben duruzsolt neki, és a fiú fájdalma máris csillapodni kezdett... Szergej gyorsan visszafordult, a lány után kutatva - de már nem volt sehol. Rohanni kezdett, és közben jobbra-balra tekintgetett a portékájukat hangosan kínáló árusok kusza forgatagát pásztázva. , aki egy nyulat vagy egy szarvast könnyedén becserkészett a bozótban, most elveszítette a legcsodálatosabb zsákmányt. Nyomorúságosan érezte magát, és csak az a remény nyújtott neki vigaszt, hogy a lány másnap talán visszatér. Tétován álldogált még ott fél órát, hátha a lány újra felbukkan, végül kelletlenül feladta, amikor eszébe jutott, milyen cél is vezette Szentpétervár városába. Fél órával kés bb felbaktatott egy halványan ismer s ház lépcs jén, és bekopogtatott. Éppen csak annyi ideje maradt, hogy megigazítsa a felölt jét, és hátrasimítsa gondosan nyírt haját, amikor az ajtó kitárult, és egy halottat látott feltámadni poraiból.
64
vé dermedve állt, leesett állal. Több mint tíz év telt el, de az asszony mit sem változott. A n zavart arckifejezéssel meredt vissza rá, és a felismerés halvány árnyéka suhant át rajta... Sára Abramovics állt el tte. - Én vagyok az - nyögte ki végül a fiú -, Szergej Ivanov. Hésel unok... - Szergej? - kerekedett el az asszony szeme - Tényleg te lennél az? Összecsapta a kezét, és azonnal berángatta a fiút a lakásba. Szergej félig önkívületben, engedelmesen követte, hiszen az elméje még mindig azt mondta neki, hogy az asszony, azon a tíz évvel azel tti éjszakán, elhamvadt a férjével és a gyerekeikkel együtt. - Abramovics asszony... hogyan tudott...? - Még most sem hiszem el! - ismételte az asszony. - Amint megérkeztünk ide, üzentem az iskolának, de azt írták vissza, hogy már nem jársz oda... - A gyerekek... jól vannak? Az asszony elmosolyodott. - Kutya bajuk... De ahogy a saját szemeddel is látni fogod, nem gyerekek már. Ülj csak le, Szergej, csinálok egy teát, és mindent elmesélek! - azzal bevezette a reggeli nap fényében fürd nappaliba, leültette egy székre az ablak mellé, ami a macskaköves utcára nézett, majd kiment a konyhába. Szergej megérintette a széket. Valahogy ismer s volt, akárcsak a csiszolt parketta, amelyen - bár nem emlékezett rá - kiskorában játszott. Az asszony kikiáltott neki a konyhából vékonyka, lágy hangján: - Ó, Szergej, a nagyapád olyan boldog lenne, ha itt látna! - És hol van Avrom és Leia? - Szergej igyekezett túlkiabálni a petróleumég n zubogó víz zaját. - Már nem használják a régi nevüket... és én sem - válaszolta az asszony, ahogy teával és aprósüteménnyel a kezében visszatért a konyhából. - Vegyél bel lük! Magam sütöttem ket tegnap este. El kell mesélned, hogyan találtál... - Abramovics asszony... Sára… kérem - szakította félbe a fiú. - Hogyan... hogyan lehetséges, hogy ön itt van? - Milyen csinos fiú lettél! - áradozott az asszony, mintha meg sem hallotta volna a kérdést, aztán a falon függ régi, felhúzós óra felé fordult. - Nézd csak! Már megint megállt! Már sose tudom, mennyi is az id ... Mindenesetre a gyerekek hamarosan hazaérnek. Ó, nem is mondtam még! Avromot most Andreasznak hívják, Leiát Ányának, én pedig... én Valerija Panova vagyok. Az új nevünket még a nagyapád intézte el, arra az esetre, ha netalán valami... A hangja elhalkult, és a szeme a távolba révedt. - Sára... Valerija... Mi történt? - kérdezte újra Szergej. - Ön és a gyerekek hogyan menekültek meg? Valerija Szergej felé fordult, és a szemébe nézett. - Megmenekülni? - kérdezte. - Honnan tudod, hogy...? Megragadta a fiú kezét, hogy bátorságot öntsön magába. - És miért kérdezel a gyerekekr l, de Benjáminról nem? Hallva a remegést az asszony hangjában, Szergej óvatosan nekikezdett:
65
- 1881 márciusában, majdnem egy évvel az után, hogy nagyapával meglátogattuk magukat - és a cárt meggyilkolták, mindenféle szóbeszéd járta az iskolában a zsidókról. Aggódtam a családjuk miatt, ezért egy éjjel kisurrantam az iskolából, és nekivágtam a hegyi ösvénynek. - Éjnek idején? Hiszen... olyan kicsi voltál! - Figyelmeztetnem kellett magukat... Ezért megkerestem a kunyhót, de... nem sokkal az után érkezhettem, hogy... bárcsak gyorsabb lenem volna... annyiszor kívántam... semmi sem maradt... csak egy füstölg romhalmaz. De én... én találtam egy testet, amir l úgy gondolom - biztos vagyok benne -, hogy a férjéé volt. Valerija arcából lassan kifutott a vér, és zokogni kezdett. EGY ID UTÁN Valerija összeszedte magát, és elmesélte a saját történetét. Lassan beszélt, mintha nem tudná, hol kezdje: - Tudod, hogy Benjámin imádta a fákat. Csodálta a hódok ügyességét, ahogy várat építenek, titkos alagutakkal. Ezért amikor megépítette a kunyhót, is alagutat fúrt alá, a pincét l egy rejtett csapóajtóig, vagy húsz szazsenyre az erd ben. Emlékszem, hogy korholtam emiatt az rült terv miatt... Tovább tartott neki kiásni azt az alagutat, mint felépíteni a házunkat. De az el relátása megmentette az életünket. Valerija felsóhajtott, és kibámult az ablakon, miel tt folytatta: - A saját életét is megmenthette volna, de visszaszaladt. Sokszor eszembe jut. Nagyon-nagyon sokszor. Tudhattam volna, hogy visszamegy, és az ajtóban várja ket, nehogy megtalálják az alagutat. Ó, Szergej... olyan gyorsan odaértek - és aztán felgyújtották a kunyhót... Nyilván arra számítottak, hogy mindnyájan kirohanunk a házból... Elfúlt a hangja; az utolsó szavai már alig hallatszottak, aztán egyszerre kibukott bel le: - Amikor sürgetve beterelt minket a pincébe, és bezárta az ajtót, Benjámin a kezünkbe, vagyis Avrom - Andreasz - kezébe nyomott egy zsákot, benne élelemmel és a papírokkal, amiket a nagyapád szerzett nekünk arra az esetre, ha új néven kellene... Az alagútban le kellett hajolnunk, és vaksötét volt, de gyorsan haladtunk. Benjámin ott jött közvetlenül mögöttem aztán egyszercsak nem volt sehol. Távolról hallottam a hangját, amit eltompított a föld, ahogy azt kiabálja: „Fussatok! Menjetek Szentpétervárra, amint biztonságos!” Ezek voltak az utolsó szavak, amiket a férjem... Valerija szemei megteltek könnyel, mélyet sóhajtott, majd folytatta: - Egy órát vagy tán többet is vártunk az alagútban. Egyszer lovak patáit éreztem dobogni felettünk, és az amúgy is fullasztó leveg megtelt szállingózó porral és földdel. Aztán csend lett. Úgy ültünk ott, mint a vakondok. Éreztük a füstöt, és tudtam, hogy Benjámin nem tér vissza hozzánk. Fájdalom suhant át az arcán, és már szinte hadart: - Vissza akartam futni, könyörögni neki, hogy jöjjön velünk. .. Csak a gyerekek tartottak vissza. Csak a gyerekek... Megint elhallgatott, végül hozzátette: - Még napfelkelte el tt kisurrantunk, és nekivágtunk az erd nek. Nappal meglapultunk, és aludtunk, éjjel útra keltünk, és meg sem álltunk Szentpétervárig.
66
Miközben Szergej szemei el tt megjelent Sára, Avrom és Leia, ahogy sok-sok mérföldön át gyalog róják a vadont – el sem tudra képzelni, hogy túlél kiképzés és tapasztalat híján hogyan sikerülhetett nekik -, Valerija folytatta: - A férjem leleményessége és bátorsága megmentette az életünket, a nagyapád pedig új életet adott nekünk. Amikor megérkeztünk, össze voltunk törve. Fogalmunk sem volt, hová mehetnénk ezen a lakáson kívül... - De addigra a nagyapám meghalt... - Így igaz, de el tte gondoskodott rólunk. Már olyanok voltunk, mint a családja, mire Hésel elhozta hozzánk látogatóba a kisunokáját - a kezével végigsimította Szergej haját, és Szergej egy pillanatra megint kisfiúnak érezte magát. - A legtöbb zsidót arra kötelezik - folytatta Valerija -, hogy a Lakhatási Zónában éljen, messze délen, ahol mostohák a körülmények, és mindennaposak a pogromok. A férjem nem rte, hogy mások mondják meg neki, hol éljen, ezért úgy döntött, az erd ben épít nekünk házat. Hésel szerencsésebb volt. A jövedelme lehet vé tette, hogy Szentpéterváron lakjon - a saját lakásában, amit ránk hagyott. - De miért kellett nevet változtatniuk? Valerija ráébredt, hogy Szergej nem sokat tud a zsidó hagyományokról, ezért magyarázni kezdett: - A Talmud azt írja, négy dolog változtathatja meg az ember sorsát: a jótétemény, a szerény imádság, a név megváltoztatása és a tettek megváltoztatása. Miután megtámadtak minket a hegyekben, magunk mögött hagytuk a régi nevünket és a régi életünket. Most elvegyülünk a többi ember közt. SaemmitéM járunk, ét az Orosz Pravoszláv Egyházat tiszteljük. Hésel még keresztleveleket is szerzett nekünk, hogy az álca tökéletes legyen. Andreasz és Ánya is tartja a zsidó hitet, de csak ha magunkban vagyunk. Tisztában vannak vele, micsoda kockázatni vállalt Hésel, és mi pénzbe került... És az apjuk is azt akarta, hogy biztonságban legyenek. A szívünkben maradtunk azok, akik voltunk: Sára, Benjámin felesége... és Avrom és Leia. De neked az új nevünkön kell hívnod minket, Szergej, mindnyájunk érdekében. - Szergej bólintott, és megfogadta, hogy így fog tenni, bár eleinte nem lesz könny . Valerija gondolatai visszatértek a gyerekekhez: - Hésel tanítványa, Mihail, kitanította Andreaszt - most már is heged készít . Komolyabb, mint az apja volt, de sok mindenben nagyon hasonlít rá. Ánya is jóravaló lány lett, és... Ekkor kinyílt az ajtó. Szergej felállt, megfordult, és a bejáratban egy kipirult arcú fiatal t pillantott meg, kezében csomagokkal. Szergej lába földbe gyökerezett, és szájtátva bámulta. Nem hitt a szemének: a lány volt a piacról. volt Ánya, aki sugárzó arccal, szégyenl sen mosolygott rá. A SZEME zölden ragyogott, mint a smaragd, amit bels t z táplált, és göndör haja aranylott a napfényben, megkoronázva kedves, nyílt arcát. Abban a pillanatban, ahogy Ánya ajka újabb mosolyra húzódott, miközben letette a csomagokat egy asztalkára az el szobában, és kezével félresimított egy kósza hajtincset, Szergej aznap másodszor is szerelembe esett. Olyan volt, mintha a világból, amelyben élt, hirtelen egy másik, tisztább és boldogabb világba repítették volna.
67
Az este hátralev része egy álomban telt. Amikor Valerija emlékeztette Ányát, hogy Szergej már járt náluk, amikor meg kislány volt, felismerés futott át az arcán, és valami más is megcsillant a szemében: valami titokzatos és megfoghatatlan, ami reménnyel töltötte el Szergej szívét. Amikor Valerija és a lánya kimentek a konyhába, mintha eltompultak volna a fények, most, hogy a lány nem volt ott. Szergej elszontyolodott, amikor Valerija egyedül tért vissza, és csalódottsága még akkor sem múlt el, amikor az asszony azt mondta neki: - Remélem, nálunk maradsz egy pár napig, Szergej. A nagyapád így akarta volna, és én is ezt szeretném. A vendégszobát biztosan kényelmesnek fogod találni... - Ánya sem bánja, ha itt maradok? Valerija csíp re tette a kezét. - Legjobb tudomásom szerint nem Ánya parancsol ebben a házban, de biztos vagyok benne, hogy nem lesz ellene kifogása. A legkevésbé sem. Amikor Ánya visszatért, mélykék ruhát viselt, ami kiemelte az alakját, így még bájosabbnak látszott. Szergej tudta, hogy nem illik bámulni, de nem tudta megállni szerencsére volt annyi lélekjelenléte, hogy legalább becsukja a száját. Aztán találkozott a szemük, és néhány percre a világ megsz nt létezni. Valerija hangja törte meg a varázst: - Szergej, tennél még egy kis fát a t zre, amíg Ányával elkészítjük a vacsorát? Andreasz bármelyik percben itt lehet, és újra találkozhattok. A n k visszavonultak a konyhába, Szergej pedig vigyázta a tüzet, mígnem nyílt az ajtó, és belépett Andreasz. Még mindig ugyanaz a sovány, nyurga fiú volt, mint gyerekkorában. Valerija kisietett a konyhából, hogy bemutassa ket egymásnak. Andreasz komoly arccal, de barátságosan köszöntötte, éppen úgy, ahogy évekkel azel tt. Vacsoránál apró-csepr dolgokról beszélgettek, de Szergej nemigen tudott figyelni. A tekintete vissza-visszakalandozott Ányára, mohón vágyakozva, hogy újra a szemébe nézhessen. Amikor elmesélte nekik, hogy azt tervezi, kivándorol Amerikába, Szergej mintha csalódást fedezett volna fel a lány arcán. Érzett valamit iránta? Vagy csak udvarias volt? Aztán Szergejnek eszébe jutott az óra. Elnézést kért, kiment a hátizsákjáért, és az ebédl be visszatérve el vette az id mér t. Röviden elmesélte a térkép történetét, amit a nagyapja adott neki sok-sok évvel azel tt, és hogy miként lelt rá nemrég a tisztáson elásott órára Szentpétervár mellett. - Ez volt nagyapám utolsó ajándéka - magyarázta Szergej, átnyújtva az órát Valerijának. - Erre véste fel a címet... ide, a hátára. Úgy hiszem, itt a helye, a kandallópárkányon... Valerija elmosolyodott. Továbbadta az órát Andreasznak, aki beállította a mutatóit, a súlyokat és az ingát. Az órainga ütemesen lengeni kezdett. Még az után is, hogy annyi évig hevert a földbe temetve, kifogástalanul m ködött, és úgy ketyegett, mint Szergej szíve, ahogy a tekintete ismét Ányára tévedt... - Gyönyör óra - mondta Valerija. - Egyel re jó helye lesz a kandallópárkányon. De a tiéd, Szergej. Majd ha magaddal viszed Amerikába, emlékeztetni fog az id re, amit együtt töltöttünk.
68
A vendégágyban aznap éjjel alig jött álom Szergej szemére, tudta, hogy Ánya csak pár lépésre alszik t le, a folyosó másik végén. Azt kívánta, bárcsak is rá gondolna... Így is volt. OTT-TARTÓZKODÁSA ELS NAPJAIBAN Szergej a lakásban szorgoskodott, és igyekezett hasznossá tenni magát. Ugyanakkor kínosan érezte magát, ahogy látta Andreaszt mindennap munkába menni, amíg a ház körül tett-vett. Felajánlotta, hogy fizet az ételért, de ezt Valerija nagylelk en visszautasította. A fiú tudta, hogy minél hamarabb talál munkát, annál hamarabb tud elég pénzt félretenni a négy megmaradt aranytallér mellé ahhoz, hogy végre elutazhasson nyugatra, és átszelhesse az óceánt. Titkon arról álmodoaott, hogy két jegyet vehet majd - méghozzá nem a fedélközre, hanem a drágább másodosztályra. Így aztán onnantól fogva mindennap járta a várost. Tíz nappal kés bb egy öntödében talált munkát, a város határán, az Ipari Övezetben. Kovácsoknak segédkezett patkót verni és javítani, kocsikerekeket készíteni, vagy díszes vaskapukat és kerítéseket a gazdagok házaihoz. Meger ltet munka volt, de Szergej nem bánta: a vadonban is maga készített mindent, és most jólesett neki ismét a kétkezi munka fáradsága. Esténként, amikor izzadtan és piszkosan hazatért, Valerija vizet melegített neki, és ragaszkodott hozzá, hogy forró fürd t vegyen vacsora el tt. Szergej így is tett, de ahogy régen megszokta, a végén mindig magára locsolt egy vödör hideg vizet. Most minden korábbinál jobban szüksége volt e hideg zuhanyra, mert égette a vágy Ánya után. Mindennap számtalanszor gondolt rá, és eltökélte, hogy nem utazik el nélküle. Egy este, vacsora közben, elérkezett élete egyik legfontosabb és legnehezebb pillanata: bejelentette, hogy szíve legh bb vágya, hogy megkérje Ánya kezét, és elfogadja férjéül, úgy tervezte, hogy a tisztelet jeleként Valerijához intézi majd a szavait, és Ánya csak néz je lesz a bejelentésnek, de amikor eljött a perc, Szergej egyenesen Anyához szólt, miközben az anyja és a bátyja árgus szemekkel figyelt. - Semmiben sem vagyok olyan biztos ezen a világon, mint hogy az életemet annak akarom szentelni, hogy boldoggá tegyelek, ha hajtandó vagy hozzám jönni. Szergejnek fogalma sem volt, honnan jön bel le ez az ékesszólás - és ekkora bátorság. Hiszen vissza is utasíthatják, és akkor bolondot csinált magából. Kétségbeesetten fürkészte Ánya arcát, hogy kitalálja, mire számíthat. A csendet Valerija törte meg: - Ánya, azt hiszem, dolgod van a konyhában - nem is, inkább a szobádban. Szergejnek, Andreasznak és nekem fontos dolgokat kell megbeszélnünk. - Édesanyám, biztos vagyok benne, hogy sem a konyhában, sem a szobámban nincs semmi sürget bb, mint ami itt történik. Maradok - felelte Ánya halkan, de szilárd eltökéltléggel. Azzal Szergej felé fordult, és a fiú látta az arcán a választ, anélkül, hogy a lány bármit mondott volna. Andreasz ugyanakkor nem volt elragadtatva: - Szergej - kezdte -, azt mondod, meg akarod osztani az életed Ányával. De milyen életet tudnál biztosítani neki? Milyen kilátásokkal rendelkezel, hogy gondoskodni tudj róla? Ez volt a legjobb és egyben legrosszabb kérdés, amit csak Andreasz feltehetett. Életében el ször Szergej azt kívánta, bárcsak gazdag ember lenne. Nem tudott azonnal felelni a kérdésre. Azon töprengett, vajon van-e bármi, amit felajánlhat, a szerelmén kívül. Alaposan megfontolta a válaszát:
69
- Megértem az aggodalmaidat, Andreasz. Jelenleg szerény a fizetésem, de kitartó vagyok. Életben tudok maradni egyedül a vadonban. Jó a kézügyességem, gyorsan tanulok, és nem félek a kemény munkától. Andreasz úgy válaszolt, mint a ház ura és Ánya bátyja: - Ez mind szép és jó, de még csak néhány hete ismered a húgomat. Több id t kell együtt töltenetek, hogy jobban megismerjétek egymást. Szergej Andreaszhoz beszélt ugyan, de megint csak Ányát nézte: - A világon semmi sincs, amire jobban vágynék. Majd Valerijához fordult, és azt mondta: - Teljes szivemb l szeretem a lányát, és mindent megtennék érte. Az életem árán is megóvom, ka kell. Erre megesküszöm. Iskolába járok majd, dolgozom reggelt l estig, és minden lehetséges módon igyekszem fejl dni, hogy Ányának jó életet biztosítsak - fejezte be végül. - Akkor is, Szergej... - Andreasz, elég! - vágott közbe Valerija. - Hagyd már enni szegény fiút! - Anyácska. Szergej már nem kisfiú - szólalt meg Ánya. Szergej ekkor érezte, hogy minden rendben lesz. Azt azonban nem tudhatta, hogy néhány nappal kés bb talán minden álma szeneföszlik. .15. JÓKEDV BESZÉLGETÉSNEK indult vacsora közben, amikor Valerija a jövöre vonatkozó terveir l kérdezte Szergejt. - Nos - kezdte a fiú mindent megteszek a boldogulásért. Rengeteg lehet ség van Amerikában... Az ászul körül mindenki mozdulatlanná dermedt. Andreasz szólalt meg el ször: - Azt mondtad, Amerikában? De én azt hittem... - Mindnyájan azt hittük - mondta Valerija fagyosan. Szergej Andreaszra bámult, majd Valerijára, és egy szemvillanás alatt megértette. Volt munkája, kezdett megállapod-ni. Mind azt feltételezték, hogy a terve megváltozón - hogy Anyával továbbra is velük fog lakni, amíg alkalmas helyet nem találnak maguknak a közelben. Szergej a maga részér l úgy vélte, éppen elégszer beszélt nekik a szándékáról, hogy kivándorol, és azt hitte, megértették: Ányával a tengerentúlon kezd majd új életet. Valerija törte meg a csendet: - Nem viheted a lányomat a tengeren túlra. Soha nem látnám viszont! - Anyácska - védekezett Szergej -, kérem! Tudom, mennyire szereti Ányát. Tudom, hogy jobb körülmények között szeretné tudni... - Milyen „jobb körülményekre” gondolsz, odaát, Amerikában? - dohogott az asszony.
70
Szergejnek kellett egy perc, hogy összeszedje magát. - Tudja, hogy itt a zsidóknak sohasem volt könny . A kozákok, a pogromok…. - Minket am kell kioktatnod a kozákokról vagy a pogromokról! – csattant fel Andreasz. - Épp elég bizonyságunk van a zsidógy löletre: apánk üres széke minden nap emlékeztet rá! Mi másért játszanánk ezt a színjátékot? Miért látsz „Valeriját", „Ányát”, és „Andreaszt” magad el tt? Ne hivatkozz arra, hogy nehéz id k járnak! - Bocsáss meg a meggondolatlan szavakért, Andreasz. De be kell látnod, hogy ezek a nehézségek csak még inkább okot szolgáltatnak arra, hogy te és Valerija is velünk jöjjetek Amerikába. Vegyétek vissza a neveteket és az örökségeteket! Kezdjetek új életet! Amerikában nyíltan megtarthatjátok a Sábeszt, ott minden család úgy imádkozhat, ahogy akar. Szergej Valerijához fordult: - Anyácska, én nem akarom Ányát elszakítani magától! Csak jobb életet szeretnék neki adni! Jöjjenek velünk! Valerija felállt. - Azt hiszem... most a szobámba megyek gondolkodni. Ánya. kérlek, elmosogatnál...? - azzal sarkon fordult, és kisietett a szobából, de nem tudta elrejteni megkínzott arcát a többiek el l. Ánya ösztönösen követte volna, de megtorpant, tudván, hogy az anyja majd szólítja, ha szüksége lesz rá. Így hát ott maradt Szergejjel és a bátyjával; némán ültek az asztal körül. Szergej meg akart szólalni - hogy áthidalja a köztük nyílt szakadékot, hogy begyógyítsa ezt a frissen ütött sebet de már mindent elmondott, amit elmondhatott. „Önz vagyok, hogy Ányát kiszakítom az egyetlen családból és otthonból, amit ismer, és elviszem ilyen messzire?” - tépd tt. Ányához fordult, aki lehajtott fejjel a kezeit bámulta, és felemelte a lány állát. Amikor a szemük találkozott, Ánya azt suttogta: - Szergej... bármi is tönénjen, és bárhová is ménnék veled tartok. Szergej ekkor már tudta, hogy össze fognak házasodni, hogy elmehetnek Amerikába. De hogyan távozhatnának anyai áldás nélkül?
lesz Ánya férje, és
Szergej felsóhajtott, és arra gondolt, hogy a szerelem és a család több kihívással jár, mint a tél a hegyekben. A vadonban a szabályok egyszer ek voltak, az emberi szívhez azonban nem volt térképe. - Ánya nem fog innen elmenni - figyelmeztette a lányt Andreasz —, ezt te is tudod, Ánya. Halálosan retteg a tengert l. Soha nem fog átkelni az óceánon. Azután csend szállt le közéjük. Végül Valerija visszatért, és lezárta a további vitát: - Nem megyek Amerikába - jelentette ki - Orosz földön születtem, és ott is halok meg. Ezen a helyen nyugszik a férjem is, aki... Elfúlt a hangja, de aztán Ányára nézett, megszorította a kezét, és azt mondta: - Bár nem adom áldásomat erre a frigyre, mert nem adhatom áldásomat arra, hogy Ánya átkeljen az óceánon... megengedem, hogy így tegyen. Ott a heye, ahol a férje van. Egy dolgot azonban kérek mindkett tökt l, ha a szívetekben szeretet van irántam: ne induljatok
71
neki azonnal. Adjatok nekem egy kis id t, hogy az immár férjes asszony lányommal lehessek, és jobban megismerjem a v met. Szergej, megkönnyebbülten, nem utasíthatta vissza Valerija egyetlen kívánságát. Beleegyezett, hogy még maradnak néhány hónapig. Csak ekkor derengett fel egy mosoly Valerija arcán. Diadalmas mosoly volt, amit az Ánya lánya boldogságáért érzett vágya csalt az arcára. - Hát legyen - mondta Andreasz, és testvérként ölelte meg Szergejt. Néhány nappal kés bb, ahogy Valerija elmerült az el készületekben, az asszony azt mondta a fiúnak: - Téged és Anyát Alekszej atyának kell összeadnia a templomban, különben a házasság nem lesz érvényes. Szükség lesz a születési bizonyítványodra, Szergej. Feltételezem, megkereszteltek benneteket abban a katonai iskolában, és még megvannak az iratok. Minél hamarabb meg kell ket keresned... Az iskola... Szergej agyán sötét emlékek suhantak át, amelyeket annyira szeretett volna maga mögött hagyni. Mivel az iratait, köztük az anyakönyvi kivonatát is, magához vette, amikor elszökött, a bemutatásuk nem ütközött nehézségbe. Valerija kérése azonban fájdalmasan emlékeztette a fiút, hogy soha nem léphet kapcsolatba az iskolával. Megölte egy társát, és elmenekült - még mindig szökevény b nöz nek számított. Valerijának sejtése sem volt err l - és nem fogja elmondani neki vagy Andreasznak, de még Ányának sem. Különösen nem Ányának. EZERNYOLCSZÁZKILENCVENEGY NOVEMBER 6-án, péntek reggel házasodtak össze, egy kis kápolnában, hat héttel azután, hogy Szergej Szentpétervárra érkezett. Havazott azon az szi napon, és minden fehér, gyönyör és csodálatos volt körülöttük. Szergej gyermekkori álma, hogy egy család részévé válik, valóra vált. A délután folyamán az otthonukban, bens séges keretek között, Valerija, Andreasz és néhány közeli zsidó barátjuk jelenlétében, ismét kinyilvánították szerelmüket, és fogadalmat tettek a zsidó hagyományok szerint. Nem tarthattak hivatalos ceremóniát, és nem hívhattak rabbit, mert Valerija nem kockáztathatta meg, hogy összehívja a minyan-t - legalább tíz tanút -, amit a Talmund el írt. Nászajándékként Andreasz és Valerija egy kenyereskocsit adtak nekik, amit Andreasz szépen kifestett, mintha új lenne. A kocsit egy megbízható, kipróbált ló húzta - pazar ajándék kirándulásokhoz. Amikor a vendégek távoztak, Valerija kiparancsolta az ifjú párt. „Tegyétek meg az els sétátokat férjként és feleségként!” - mondta nekik. - Ez is valami hagyomány, amir l még nem hallottam? - kérdezte Szergej. - Úgy bizony! Egy új szokás, amit most vezetünk be! Most pedig kifelé friss leveg t szívni! - parancsolt rájuk az asszony, olyan könnyedén bújva az anyós szerepébe, ahogy a hó hull a felh kb l. Így hát Szergej és Ánya felkászálódtak, és sétát tettek a zúzmarás hidegben. Szállingózó hópelyhek csillogtak a közeli gázlámpák aranyló fényében, és az éjjeli leveg - az izzó lámpások, a sok-sok kéményb l szállongó füst hóval kevered illata - új világot tárt Szergej szeme elé. Mintha el ször látnák Szentpétervárt; Anya, Ánya pedig Szergej szemén keresztül.
72
- Tudod, anyácskának igaza volt - mondta Ánya. - Kizavart minket, hogy friss leveg t szívjunk, és tényleg: észrevetted, mennyire friss ma minden? Mindketten nevettek. Aztán a lány levette az egyik keszty jét, és arra kérte a fiút, hogy is tegyen így: - A kezed akarom érezni, Szergej, nem a keszty t. Nem akarom, hogy bármi is közénk álljon... Szergej ránézett, és azt mondta: - Menjünk haza. Ideje ágyba bújni. Ánya elmosolyodott és elpirult, de ez a pír nem csak a hidegt l volt. Felfedezték, hogy amíg kinn sétáltak, Valerija és Andreasz átköltöztették a holmijukat Valerija nagyobb hálójába, Valéria dolgait pedig Ánya régi szobájába. - Ez így helyes - jelentette ki Valerija ellentmondást nem t kívánt nekik.
en, majd jó éjszakát
Korábban, a nap folyamán, Andreasz félrevonta Szergejt, és emlékeztette rá, hogy a zsidó törvények szerint a férj péntek esténként köteles örömet szerezni a feleségének. Szergejnek feltett szándékában állt betartani ezt a törvényt az utolsó bet ig - talán még tovább is. A NÁSZÉJSZAKÁJUKON Szergej megmutatta Anyának a medált, és elmesélte neki a történetét. Aztán levágott öt tincset a lány gesztenyebarna fürtjeib l, apró fonatba tekerte ket, és a hajfonatot a szülei fényképe mögé rejtette. „Ez a medál valaha az egyetlen kincsem volt - mondta Ányának de most már te vagy a kincsem, ezért továbbadom neked." Ez után a karjaiba vette Anyát a hitvesi ágyuk meleg takarója alatt és azt mondta: - Már akkor férj és feleség lettünk, amikor a szemünk el - sz r találkozott - Amikor te nyolc éves voltál, én meg öt? - év dött vele Ánya. - Talán már akkor - vagy még ez el tt az élet el tt. Miután a lány kezded feszültsége feloldódott, teljesen odaadta magát neki. Vágyaiktól elárasztva Szergej és Ánya felfedeztek a szerelem útjait, ahogy együtt háltak minden egyes rákövetkez éjjel, egymás karjaiban kelve-fekve. Egyik este az ágyban Ánya, a fiú érintését l kacarászva, gyengéden megérintette a fehér heget Szergej karján, és azt dorombolta: - Évek óta nem láttam ilyen boldognak anyácskát. - Örül, mert hálószobát cseréltünk? - Nem, butuska! Ti, férfiak, olyan együgy ek tudtok lenni! Azért boldog, mert arra gondol, hogy hamarosan unokája lesz. - Á, értem már... hát akkor mindent meg kell tennünk, hogy még boldogabb legyen... mosolygott Szergej, és belecsókolt a lány nyakának hajlatába. Ánya szorosan hozzábújt, és a fülébe lehelte: - Igen... azt hiszem, most rögtön hozzáláthatnánk... Minden csókkal és öleléssel újra meger sítették a fogadalmukat.
73
Az els péntek éjszakát követ en Ánya minden egyes nappal egyre jobban vágyott az ölelésére, és ahogy a szerelmesek szokták, maguk között titkos tréfát eszeltek ki, amit csak k értenek: ha Szergej lámpát javított, a nappaliban olvasgatott, vagy borotválkozott, Ánya mögé lopózott, és a fülébe susogta: - Milyen nap van ma, férjecském? A fiú mindennap ugyanazt mondta: - Szerintem csakis péntek lehet! A lány pedig felelt neki: - A kedvenc napom... a kedvenc éjszakám! A következ napokban és éjjeleken, akár a hálószobában voltak, akár a konyhában, akár Szentpétervár utcáin sétáltak a csatornák közön, Szergej a gyerekkoráról mesélt Ányának, és is megosztotta vele addigi életének minden örömét és bánatát. Mindent megosztonak egymással - majdnem mindent. A KÖVETKEZ HETEKBEN Szergejt baljós el érzet szállta meg - halvány, akár a köd, de éppen elég ahhoz, hogy árnyékot vessen Szergej boldogságára. Olyan érzés volt, mint a csend a vihar el tt. Nyugtalansága leginkább abból eredt, hogy megígérte, hogy egy ideig Szentpéterváron marad. Ha csak rajta múlt volna, Szergej már lefoglalta volna a helyet a következ vonatra Hamburgba, és onnan az els hajóra Amerikába. Tiszteletben tartotta Valerija kívánságát, de nem halogathatta sokáig az indulást. Január közepén leült Valerijával, hogy négyszemközt emlékeztesse a szándékára, miszerint indulni akar Amerikába, amint alkalmas az id . - Hamarosan elég megtakarított pénzem lesz, anyácska. Egy hónap, legfeljebb kett . Készüljön fel rá, hogy hamarosan indulunk. - Persze, megértem - felelte az asszony -, de minden olyan jól alakul! Mindnyájan olyan boldogok vagyunk, Szergej! Nem kell elhamarkodnod az indulást, a tenger megvár... A témáról folytatott minden beszélgetésük így ért véget. Valerija mindig talált valamit, amit sürg sen meg kellett javítani, majd megkérte Szergejt, hogy járuljon hozzá valamicskével a költségeikhez, így aztán a megtakarításai egyre lassabban gy ltek. A fiú ugyanakkor nem utasíthatta vissza ezeket a kéréseket - végtére is, az asszony fedele alatt lakott, és úgy volt helyes, ha kiveszi a részét a költségekb l. Valerija nehezen tudott megbirkózni a gondolattal, hogy el fognak utazni, és ahogy teltek-múltak a hetek, ez feszültséget keltett a viszonyukban. Szergej nyugtalansága csak fokozódott, amikor hírek jutottak a fülébe arról, hogy délen kiújultak a zsidók elleni pogromok, és szóbeszéd járta más elszigetelt incidensekr l is. A lelkét emészt sürget érzés ellenére azonban az élet azonban Szentpéterváron boldog és békés volt. Szergej meggy zte magát, hogy a félelmei eltúlzottak. .16. GREGOR SZTAKOSZ minden napnak világos céllal vágott neki; az alantasabb emberek jelentéktelen ügyei és kicsinyes erkölcsi aggályai hidegen hagyták. Szikár volt és inas, de az értelmeden munkához nem f lt a foga: ha ételre, pénzre vagy jobb lóra volt szüksége, ellopta, sebesülteket vagy halottakat hagyva maga után. Abban a hitben, hogy élethalál ura, akinek hatalma és jogai vannak a közönséges halandók felett, máris úgy gondolt
74
magára, mint atamánra, kozákok vezérére. Hamarosan, gondolta, mások is így tekintenek majd rá. Vezettek már népet olyan emberek, mint Gregor Sztakosz ahhoz, hogy az emberb l vezet lehessen, er s és h séges követ kre van szükség, akik szemei, fülei és karjai lehetnek a vezérnek. Hamarosan maga köré gy jt majd ilyen embereket. Mindent eltervezett. Azonban addig is, Sztakosz figyelt, kérdezett és tanult, de barátokat és jóakarókat nem szerzett magának. Egy nap Sztakosz egy kozák településhez érkezett a Don folyó közelében: ez a hely rség rizte a déli határt a martalócokól. Néhány ott töltött nap után összeszólalkozott egy fiúval, aki azt állította, hogy Sztakosz ellopott egy kést. Ezt a rágalmat Sztakosz nem hagyhatta szó nélkül, ezért csúnyán összeverte a fiút, és kis híján kiszúrta az egyik szemét. A kés soha nem került el . Pár napra rá egy fiatal lány vádolta meg azzal, hogy meger szakolta. Mivel a falu atamánjának lányáról volt szó, Sztakosznak fürgén iszkolnia kellett, hogy alkalmasabb helyet találjon magának a letelepedésre. „A jöv ben nagyobb önuralmat kell tanúsítanom" – gondolta, ahogy újonnan szerzett kését tisztogatta. Amikor Sztakosz elnyargalt, egy nagyjából vele egykorú, hórihorgas férfi követte, akit a falubeliek Koroljovnak szólítottak, és akinek hiányzott az egyik karja. Sztakosz már felfigyelt rá korábban, és kérdez sködött is róla. Mindenki ismerte, de szinte senki sem tudott róla semmit. Koroljov egy fejjel Sztakosz fölé magasodott; tagbaszakadt, de jóvágású fickó volt - leszámítva a hiányzó bal karját és egy nagy forradást az arca egyik felén, finom arcvonásokkal és apró, közel ül , mélykék szemekkel; hosszú fekete haját hátul összefogva hordta. „Magának való ember - mondta róla a faluban egy vén kozák. - Már fél éve, hogy itt van, de nem tudott beilleszkedni." Ez az óriás volt most Sztakosz nyomában. Sztakosz visszafogta a lovát, és elévágtatott: - Mit akarsz? - Láttam, hogy megvan a magadhoz való eszed. Méltó útitársak lehetnénk. - Én senkinek nem vagyok a társa. De nagylelk vezére vagyok azoknak, akik velem tartanak. - Akkor gy zz le párviadalban, ha tudsz! - mondta Koroljov kihívóan, és leszállt a lováról; a hangja különös volt, mint a kígyó sziszegése. Gregor Sztakosz biccentett, ügyelve rá, hogy növekv palástolja:
izgalmát hideg mosollyal
- Lássuk hát, melyikünk a jobb! Bár ellenfele félelmetesnek t nt, Sztakosz titkos ereje abban rejlett, hogy inkább elfogadta a fajdalmat vagy a halált, mini a vereséget. Ez a harcias kiállás imponált Koroljovnak: ahhoz szokott hozzá, hogy ellenfelei harc nélkül nyüszít kutyává változnak, amint föléjük tornyosul ijeszt alakja. Körözni kezdtek egymás körül, majd egymásnak estek; mindkett igyekezett próbára tenni a másik erejét és kitartását. Koroljov jól harcolt - bámulatosan egy félkarú emberhez képest. S t mi több, gy zött is volna - ahogy mindig -, ha nem követ el egy hatalmas hibát. Alábecsülte Sztakoszt, aki kíméletlenül kihasználta a megingást, földre döntötte Koroljovot,
75
és azon nyomban kést rántott. Az óriás gigászi mellkasán térdelve Sztakosz Koroljov arcának szegezte a kését, és azt mondta: - Látom, valaki már kidekorálta a csinos arcodat. Szeretnél egy hozzá ill mintát a másik oldalra is? Vagy talán vágjam le a másik karodat is, hogy jobb legyen az egyensúlyod? - Amit csak akarsz - válaszolta a félkarú óriás -, de én veled fogok tartani, és követlek, amíg a kedvem tartja. - Helyes. Akkor úgy hagylak, ahogy vagy. Sztakosz kinyújtotta a kezét, hogy felsegítse a másikat, de Koroljov magától talpra ugrott, és felpattant a lova nyergébe. Miközben lovagoltak, beszédbe elegyedtek. Nem bizalmas barátokként - eszük ágában sem volt azzá válni -, hanem szövetségesekként. Ha Sztakosz nyíltan nekiszegezett egy kérdést, Koroljov köntörfalazás nélkül válaszolt: az arcát maga vágta meg még kisfiúként, hogy ne legyen olyan „csinos”, a karját pedig három éve veszítene el, amikor egyetlen késsel ment neki egy fejszét lóbáló embernek. Miel tt Koroljov végzett vele, a nyavalyás olyan mély vágást ejtett a karján, hogy többé semmi hasznát nem vette volna, nem is beszélve az elfert dés veszélyér l. Így aztán, miután elmetszette ellenfele torkát, fogta a férfi fejszéjét, és befejezte a munkát, aztán a csonkra ráhúzott egy üstöt, hogy lezárja a sebet. Egy ideig lázasan feküdt, de túlélte. Sztakosz azt is megtudta, hogy Koroljov - hozzá hasonlóan - gyerekfejjel szökött el otthonról. Ennél azonban nem volt hajlandó többet mondani, csak annyit, hogy „gond volt otthon, és utána féltek t lem". - Kidobtak? - kíváncsiskodott Sztakosz. Koroljov megrázta a fejét. - Egy reggel felébredtem, és nem voltak sehol... Megállította a lovát, és mélyen Sztakosz szemébe nézett azokkal a kék szemekkel: - Amit most mondtam neked, azt nem tudhatja meg senki. Hogy világosan értsd: ha továbbadod, megöllek, hacsak nem végzel velem - de valószín bb, hogy én járok sikerrel. Sztakosz biccentett, majd miután hasonló feltételeket szabott Koroljovnak, neki valamit:
is elárult
- Jól bánok azokkal, akik h ségesek hozzám, de nem vagyok gyengéd azokhoz, akik elárulnak. Egymás szemébe néztek, és amióta csak az eszét tudta, Koroljov most el ször valami olyasmit érzett, ami hasonlított a félelemhez. Lerázta magáról az érzést, és még egy kikötést tett: - Ha n kr l van szó, nagyétk vagyok. Úgyhogy ha foglyokat ejtünk... - Nem ejtünk foglyokat. - Jó, akkor miel tt meghalnak, el bb megkapom a n ket. Áll az alku? Sztakosz készségesen beleegyezett. Koroljové lehetnek a n k. Gregoré lesz a hatalom. Egyfajta szövetséget kötöttek hát: id vel k ketten új kozák világot teremtenek, amelynek Sztakosz lesz az Atamánja. Az egyívású férfiak pedig úgy gy lnek majd az Atamán és jobbkeze köré, mint legyek a friss trágyára. .17.
76
FEBRUÁR KÖZEPÉN, egy es s reggelen, miel tt kikászálódtak volna az ágyból, Ánya Szergej fülébe súgta: - Különös hírem van, kedvesem. - Minden, amit mondasz, különleges nekem. Ánya oldalba bökte a könyökével: -- De ez még különlegesebb! Figyelsz rám? Tényleg figyelsz? Szergej a lány felé fordult, és közben átsuhant az agyán, hogy a munka után még kell javítania a konyhai mosogatót: - Mikor nem szoktam? Ánya a fiú ajkához érintette a mutatóujját: - Új élet növekszik bennem. Érzem, hogy babát várok. Szergej nem volt benne biztos, hogy jól hallotta. Mintha Ánya épp mos jelentette volna be, hogy képes szárnyakat növesztem és repülni. - Babát? - hitetlenkedett. - A mi kisbabánkat? Ánya felnevetett: - Nem rémlik, hogy mással is csináltam volna kisbabát. Várj csak, hadd gondolkozzam... - Mióta tudod? - Már januárban gyanítottam valamit, de biztos akartam lenni. Bizonyára nem sokkal az esküv nk után fogantam meg. Talán már az els éjszakán... Még mindig ámulatban, Szergej kinyúlt, hogy megérintse a lány hasát. - Már érezni, hogy mozog? - Szergej Szergejevics, te olyan okos vagy, és annyira butácska! - nézett az égre Ánya. - Valószín leg nem nagyobb, mint az öklöd. Még hónapok, mire a fiúcska úgy fog rúgni, mint az apja! - A fiúcska...? Ánya tétovázott: - Igen, azt hiszem, fiú lesz, de... - Akkor pedig az lesz! - jelentette ki Szergej, felvillanyozva a gondolattól, hogy saját családot alapíthat - Egy szekérderéknyi gyerekünk lesz, és... Hirtelen eszébe jutott Valerija. Gyanakodva tette fel a kérdést: - Anyácska tudja már? - Hogyisne! Gondolod, hogy bárkinek az orrára kötöm, miel tt neked szóltam volna? - El kell mondanunk neki! Neki és Andreasznak! A fiúnk Amerikában fog megszületni! Anya hozzábújt: - Igen, Amerikában...
77
- Minden megtanítok neki, amit csak tudok. Hogy hogyan maradhat életben a vadonban... - Nem korai ez még kicsit? - nevetett fel Ánya. - Még ne tervezzük meg a jöv jét... Hiszen az is lehet, hogy lány lesz! Szergej szeme tágra nyílt a lehet ségt l: - Lány? Olyan kecses, mint az anyja? Akkor balett-táncosn lesz bel le! Ánya sóhajtott, és sugárzott a boldogságtól: - Hát nem csodálatos az élet, Szergej? Négy hónappal ezel tt azt sem tudtad, hogy élek-e, most pedig azt tervezgetjük, hogy a lányunk a Marjinszkij Színház prímabalerinája lesz... - Ánya - vágott közbe Szergej -, nem a Marjinszkij Színházé. A gyerekünk Amerikában fog feln ni... - Hogyne, Szergej. Csak nyelvbotlás volt. De van egyáltalán balett Amerikában? - Gondolom... meg folyó hideg-melegvíz a konyhában, és vécé a házon belül... - Nem kelt többé a sarokra járni a kolonkához vízért? Se leszaladni a lépcs n, ha ránk jön a szükség? Se a t zön melegíteni a fürd vizet? - kerekedett el Ánya szeme. - Ez önmagában elég, hogy átkeljek a tengeren! Ó, Szergej, ha ez egy álom, soha nem akarok felébredni! A fiú olyan óvatosan vette a karjaiba, hogy Ánya felnevetett: - Jaj, te! Nem fogok eltörni! - azzal hirtelen átölelte, és jól megszorongatta, miel tt kicsússzant volna az ágyból. Mid n Szergej munkába indult, megegyeztek, hogy nem mondják el Valerijának, csak a vacsoránál, amikor együtt van a család. Aznap este, amikor Ánya és Valerija behozta az ételt, Szergej csak vigyorgott, mint a fakutya, mígnem Andreasz nem bírta tovább, és megkérdezte: - Mi az? Mire a nagy jókedv? Anya arckifejezését látva Valerija már sejtette, mir l lehet szó, de visszafojtott lélegzettel várta a meger sítést. Amikor aztán meghallotta a hírt, felpattant a helyéb l, és kiszaladt a konyhába. Szergej zavarba jön, Ánya pedig gyorsan az anyja után szaladt. Néhány perccel kés bb mosolyogva tért vissza, miközben egy könnycseppet morzsolt szét a szeme sarkában: - Nincs semmi baj, csak Anyácska nem akarta, hogy megint sírni lássuk. Mézes süteményt süt, hogy megünnepeljük a hírt. Amikor beköszöntött a tavasz, Ánya és Szergej esténként sétáltak a friss leveg n, amikor csak Ánya állapota megengedte. Az els hónapokban gyakoriak voltak a rosszullétek, de az ötödik hónapba érve Ánya kivirult, és makkegészségesnek érezte magát. Vasárnaponként hosszabb sétákat tettek, és közös jöv jüket tervezgették. Május utolsó vasárnapján, a terhesség hatodik havában, Szergej elvitte Ányát az els kocsikázásukra: a mez t keresték fel, ahol megtalálta a nagyapja óráját. Ahogy körbesétálták a tisztást a fák árnyékában, Szergej gyakran a lányra pillantott, hogy ellen rizze, jól van-e.
78
Szükségtelen volt aggódnia. Ánya a szabadban kelt életre igazán: a madarakra mutogatva elsorolta a nevüket, és el volt ragadtatva, amikor megpillantott egy zsutát a borjával. A bokáig éró f hullámzott a lágy nyári szell ben, és elszórva mindenütt vörös, sárga és lila virágok nyíltak. - Ez csodaszép! - áradozott Ánya. - Terítsük le itt a pokrócunkat! A f ben falatoztak, és ritka alkalomként édeskettesben töltötték az egész napot. Ha Szergej hirtelen meghalt volna, és a mennyben találja magát, ott sem igazán érezte volna jobban magát, mint Ányával aznap, ott, a tisztáson. A délutánt csak egy porfelh zavara meg keletr l, ami eszébe juttatta Szergejnek a lovasokat, akik kérd re vonták majd egy évvel azel tt. Ezúttal csak a távolban lovagolt el egy csapat; amikor pár perccel kés bb arra pillantott, már nem voltak sehol. A nyugtalanító érzés azonban megmaradt, és Szergej örült, hogy hamarosan maga mögött hagyhatja ezt a földet. Aznap este, vacsora közben, Szergej bejelentene, hogy elég pénzt gy jtött össze a jegyekre és a kezdeti költségek fedezésére, ezért néhány héten belül útnak indulnak. A sürget érzésr l, ami hajtotta, nem szólt semmit - nem látta értelmét, hogy az aggodalmait másokra terhelje. Amikor Ánya kivitte a tányérokat a konyhába, Valerija leült a fiú mellé, megfogta a kezét, és halkan így szólt hozzá: - Szergej, tudod, hogy szeretlek, és mindig jó voltam hozzád. - Persze, Anyácska, hogyne tudnám! Most, hogy tudta, a fiú sem gondolja másképp, Valerija folytatta: - Azt is tudod, hogy amilyen a világ, lehet, hogy soha nem látom viszont a lányomat. Megengednéd legalább, hogy lássam az unokámat? Szergej számított erre a kérésre. „Legközelebb - gondolta - azt fogja kérni, hogy maradjunk a gyerek konfirmálásáig vagy Bar-micvójáig.” Ilyen könnyen nem fogja beadni a derekát. - Andreasz is megházasodik majd - felelte -, és akkor sok-sok… - Ki tudhatja azt? - vágott közbe az asszony, túljárva Szergej eszén - Andreasz még nem is gondol házasságra, pláné nem gyerekekre. Szergej... nem azt kérem, hogy örökre maradjatok - bár megtenném, ha egy cseppnyi esélyt látnék rá, csupán azt, hogy essen meg rajtam a szíved, és engedd meg még nekem ezt az egyet. Hadd segítsek az egyetlen lányomnak világra hozni az els gyermekét! Szergej elfordította a fejet, hogy ne lássa Valerija meggyötört, esdekl arcát, és Ányát pillantotta meg az ajtóban, aki csendben figyelt, és várta, hogy mit válaszol a fiú. Kétségei ellenére Szergej nem mondhatott mást: - Jól van, Anyácska. Látni fogja az els unokáját megszületni - De amint Ánya és a gyerek állapota engedi, késlekedés nélkül útra kelünk. Valerija sugárzott a boldogságtól, és megölelte: - Jó ember vagy, Szergej... - És nagyszer férj... - tette hozzá Ánya. .18.
79
AMIKOR GREGOR SZTAKOSZ és Koroljov, a félkarú óriás, egy kozák faluba értek a Kaukázus lábánál, mindketten megfontoltan beszéltek és cselekedtek. Lovas harcosokként szívesen látták ket egy id re, ha kiveszik a részüket a mindennapi tennivalókból. Így hát megdolgoztak az ételért és a szállásért, és múlatták az id t az alkalomra várva, hogy megmutathassák képességeiket. Nem kellett sokáig várniuk. Néhány héttel az érkezésüket követ en kozák harcosok tértek vissza rjáratukról a faluba, és arról számoltak be, hogy abrekek - csecsen útonállókkeltek át a folyón, hogy az orosz oldalon fosztogassanak, és meg is öltek két oroszt. További rajtaütésekre számítva a kozákok óvintézkedésként megkett zték az rséget: minden rre vigyázott egy másik, hogy ha az egyikkel végeznek, a másik riaszthassa a többieket. Sztakosz meglátta az esélyt, hogy h sként ünnepeljék. A gy zelmeir l szóló történetekkel már kivívta néhány falubeli fiatal rajongását - ezek egy része igaz volt, a többit a képzeletéb l merítette. A tény, hogy egy félkarú harcos lovagolt az oldalán, csak növelte a hírnevét. Sztakosz azt mondta ifjú híveinek: Nem hiszem, hogy meg kéne várnunk, amíg ezek az abrekek átkelnek a Terek folyón. Koroljov és én még ma éjjel rajtaütünk a táborukon. Megkeressük a csecsen nyavalyásokat, és mind egy szálig lekaszaboljuk ket. Szerzünk t lük lovat, fegyvert és csizmákat - no meg némi szuvenírt, talán egy-két fület” - tette hozzá, megrázva el ttük a b rerszényét. Két legény, kalandra és dics ségre éhesen, azonnal ajánlkozott, hogy velük megy. Három másik, nem akarván gyávának t nni, követte a példájukat. Így történt hát, hogy Gregor Sztakosz és kis csapata csendben megközelítette az ellenség táborát az éjszaka leple alatt. Gregor figyelmeztette az embereit, hogy egylövet pisztolyaikból ne pazarolják el a golyót, csak ha feltétlenül szükséges, inkább részesítsék el nyben a kést és a kardot, amivel hatékonyabban lehet némán ölni. Az abrekek harcedzett férfiak voltak, de álmukban sem gondoltak ilyen vakmer megel csapásra. A hét ifjú harcos álmukban lemészárolta volna ket, ha az egyikük fel nem kel pár perccel korábban, hogy könnyítsen magán, és meg nem látja a mozgást a bozótban. Épp csak annyi ideje volt, hogy elkurjantsa magát, miel tt figyelmeztet kiáltását félbemetszették. Az abrekek felriadtak, talpra ugrottak, és már nyúltak is a késeik, pisztolyaik és puskáik után. Látván, hogy a meglepetésszer rajtaütés cs döt mondott, Sztakosz nyílt támadást vezényelt, és kis híján lefejezte az egyik ellenséget a kardjával, miközben a másik kezével pisztolyt rántott, és lövöldözni kezdett. A fiataloknak imponált ez a virtus és Koroljov látszólagos legy zhetetlensége, és démoni megszállottsággal vetették bele magukat a harcba. A táborban nyolc férfit találtak, valamint két n t. Sztakosz megölte az egyiket, amikor az karabélyt fogott az egyik emberére, a másikat azonban Koroljov élve kapta el, és amikor végzett vele, a n már könyörgött a halálért. Az „Atamán" és szárnysegédje, Koroljov, így avatták be a fiatalokat - akiket Gregor ezután „az embereimnek” hívott - az els be a számos új szokás közül, amit meghonosítottak, „az emberei" pedig vakon követték Gregort. A hét f l álló horda visszatért a faluba a zsákmányolt lovakkal, vért l - többnyire az ellenségét l - lucskos zubbonyban. Csak két fiú szenvedett könnyebb sérüléseket; sebeiket büszkén viselték, mintha kitüntetések lennének. Gregor Sztakosz ezzel bizonyította bátorságát a harcban, és rátermettségét stratégaként és vezet ként. Valóban h sként ünnepelték ket - amíg az egyik legény el nem hencegett azzal, hogy mit m veltek a n kkel. Amikor az öregebbek meghallották ezt, és meglátták,
80
milyen „szuveníreket” hoztak, a földre köptek - ez keser szájízt hagyott a bátorság és aljasság eme napja után. Sztakosz elérte hát, hogy az ifjak bálványozzák, az öregek pedig megvessék, így aztán odébbállt öt fiatal kozákkal - majdani bandája csírájával. A következ hónapokban a kis csapat az Atamán vezetésével zsidó stételek, kunyhók, tanyák után kezdett kutatni. Egy-két havonta találomra rárontottak valamelyikre, lángokat, hamut és halált hagyva maguk után. Máskor szokványos rjáratot folytattak, mint a többi kozák csapat, Oroszország más ellenségeit zve. Így folytatódott az rjáratok, a táborverés és -bontás, illetve a zsidók véletlenszer legyilkolásának körforgása. Amikor a kiküldött felderít k visszatértek a táborba, az Atamán kiadta a parancsot: „Tábort bonts! Irány észak!”, azzal felkerekedtek, mint a förgeteg, törvezúzva, amerre jártak, majd, ahogy minden alkalommal, nyomtalanul felszívódtak. .19. A JÚNIUS lassan júliusba fordult, és a nyári h ség teljes erejével lecsapott Szentpétervárra. Szergej meggy zte magát, hogy nyugtalansága természetes egy férjt l és leend apától. Korábban soha nem ismert még ilyen boldogságot, és nem akarta, hogy bármi megváltozzon. „Hinnem kell benne, hogy minden rendben lesz” - gy zködte magát, és eszébe idézte, amit a nagyapja mondott: „Az élet könyvét nem mi írjuk, hanem az Isten”. Ezen merengett, miközben a Bibliograficseszkije zapiszki-t olvasta, amely tényeket és pletykákat közölt a déli zsidó településeket ért atrocitásokról. A hírekt l ismét összeszorult a gyomra, de emlékeztette magát, hogy már csak néhány hónap, és úton lesz Amerikába a családjával. Egy nap talán Valerija és Andreasz is utánuk jön. Ahogy egyre közeledett a távozásuk napja, a családi összejövetelek szentek és sérthetetlenek lettek. Valerija teljesen kisajátította Ányát; mindig egyedül, kettesben akart lenni vele. Szergej igyekezett a kedvére tenni: Ányával el ttük állt még az egész élet, Valenja ideje a lányával azonban lassan a végéhez közeledett. Amikor Valerija bejött, és leült mellé, letette az újságot. - Remélem, ízlett a vacsora, Szergej. - Nagyon finom volt, köszönöm. - Ánya a szobátokban olvasgat. Gondoltam, beszélgethetnénk. - Örömmel. Az asszony nehezen találta a szavakat, de végül kimondta, mi nyomja a lelkét: - Az anyaság csodálatos, Szergej, de néha keser is tud lenni... mert minél jobban szeretünk valakit, annál jobban hiányzik, ha nincs velünk. Amikor Ányával beszélgetek, csak keresgélem a szavakat, amelyek kifejezhetnék, amit mondani szeretnék neki. Azt szeretném, ha tudná, mennyire szeretem... hogy mennyit jelent nekem... de nem tudhatja, nem értheti meg - amíg az gyereke is fel nem n . Akkor majd megérti... és akkor hiányozni fogok neki. Szörnyen hiányozni, Szergej. Valerija elsírta magát. Szergej nem tudta, mit tegyen, ezért csak ült mellette némán. Milyen szavak is vigasztalhatnának meg egy anyát, ha eljön a búcsú órája? Az asszony Szergej kezét szorongatva zokogott, majd amikor a könnyei elapadtak, elengedte a fiú kezét, megköszönte neki, hogy meghallgatta, és elindult a szobája felé. Az utolsó szavakat nem Szergejnek szánta; kimondott gondolat volt csupán:
81
- Egy nagymamának az unokája mellett lenne a helye... - suttogta, majd egy sóhajjal elt nt az ajtóban. Zaklatottsága érthet volt: velük akart tartani, de képtelen volt rá. A gyökerei Oroszországhoz kötötték, de tudta, a szíve hamarosan értük kiált a tengeren át. Bár az unokája érkezését hetekkel kés bbre várták, Valerija napról napra idegesebb lett - nem annyira a szülés miatt, hanem mert a gyermek születése azt jelezte, hamarosan búcsút kell vennie a lányától. Emiatt aztán Szergej és Valerija között némileg enyhült a feszültség: az asszony szerette t, de volt az a férfi, aki messze földre viszi t le a lányát és az unokáját. Az utolsó hetek várakozása azzal telt, hogy Szergej felmondott a munkahelyén, útiterveket készített, b röndöket vásárolt, Ányának pakolni. Közben Valerija igyekezett lefoglalni magát: takarított, és felkészült els unokájasére és távozására. Hesel nagyapja órája mindedeközben ott ült a kandallópárkányon, és egykedv en jelezte az id múlását. Július harmadik vasárnapján Ánya megkérte Szergejt, hogy vigye el kirándulni „a kedvenc helyükre”, a tisztásra, ahol olyan boldogok voltak, hogy fáradt lábát megáztathassa a Néva h sít habjaiban. Szergej úgy gondolta, inkább vigyáznia kellene magára, nem ilyen hosszú útra indulni otthonról. - Nem vagy túl fáradt a zötyköl déshez? - kérdezte. - N még nem volt olyan fáradt, amilyen én vagyok - válaszolta Ánya, de azért szívesen kocsikáznék egyet a friss leveg n, és eltöltenek egy napot kettesben a férjemmel. Egy órával kés bb Szergej felsegítette Anyát a kocsira. Valerija aggódó arccal adta át Szergejnek a piknikkosarat. - Még b ven sötétedés el tt visszaérünk - nyugtatta meg Szergej, aztán rántott egyet a gyepl n, és útnak eredtek. Ahogy a kocsi végighaladt a Nyevszkij sugárút alatt futó csatorna mentén, és északra fordult, Szergej Anyához fordult: - Anyecska, kedvesem, hiszel a végzetben? - Én benned hiszek. - Azt tudom - mondta Szergej, és odahajolt a lányhoz, hagy csókot nyomjon a hajára -, de hiszel-e a sorsban? - Hogyne hinnék, amikor olyan hihetetlen és csodálatos események vezettek hozzám téged? - nevetett Anya. Egyszer csak megdörgölte a hasát: - Itt a legújabb csoda. Elvette Szergej egyik kezét a gyepl
l, és a tenyerét a kerek pocakjára helyezte:
- Érzed? Szergej el ször semmit nem érzett, de aztán egy tompa rúgás következett, majd még egy. - Máris edz a kis lurkó - mondta, és határtalanul boldog volt.
82
Ahogy elhagyták a város határát, és rátértek az országúrra, elhaladtak egy tanya mellett. Ánya mosolygott, és integetett a gazdának, pedig megemelte a kalapját, hogy üdvözölje ket. Nem sokkal kés bb megérkeztek a mez höz. Szergej úgy tervezte, hogy a tisztás közepén teríti le a pokrócukat, arra a dombocskára, amelyik alatt rálelt a nagyapja kincsére, de a tikkasztó h ség közelebb zte ket a fákhoz. Ott kipakolták az elemózsiát, majd az árnyékban lustálkodva gyönyörködtek a tájban. .20. III. SÁNDOR CÁR uralma és az ellenreform id szaka alatt fokozódott a zsidók és a cigányok elleni er szak. Egyik oldalról a Csernoszotenci, a széls séges nacionalisták sanyargatták ket; a másikról - többek között - Gregor Sztakosz és a bandája. A nacionalistákkal ellentétben Sztakoszt nem holmi eszmék vezérelték. Az zsidókkal szembeni gy lölete személyes forrásból táplálkozott, tetteinek mozgatórugói pedig rejtve maradtak. A kozákok többségét l eltér en - akik a cár ellenségeivel végeztek ugyan, de nem viselkedtek közönséges tolvajként - Sztakosz szenvedélyesen rá akarta tenni a kezét minden érdekes vagy értékes dologra, miel tt rémtettei minden bizonyítékát porig égette volna. Nem hagytak tanúkat, akik elárulhatták volna a hollétüket, és megszállottan ügyeltek a biztonságra. Sztakosz és emberei soha nem vágtattak vissza egyenesen a táborukba: kört tettek a sziklás terepen, és patakmedrekben gázoltak, így aztán úgy váltak köddé, mintha szellemek lennének. Rajtaütéseikr l mindenfelé ijeszt és zavarbaejt pletykák keringtek. Néhány év alatt, ahogy a falvakat és városkákat járták, az Atamán nyughatatlan ifjak és harcedzett veteránok seregét vonzotta maga köré. Ilyen-olyan okból számos n is csatlakozott; néhányan a férjüket, mások a szeret jüket követték. Voltak olyanok is, akik készségesen kedvére tettek a többi férfinak is, ezért szabályokat kellett felállítani, és betartatni a rendet. Sztakosz mindeközben felvett egy új szokást: egy-két évente egyszer megkímélte egy zsidó gyermek életét, és a gyermeket átadta az asszonyoknak, hogy jó keresztényt neveljenek bel le. Ezzel aztán, bár gyilkolt és falvakat égetett fel, kivívta magának a „gyermekek megment je” címet. Végül a horda lassan egy kozák falura kezdett emlékeztetni. Minden egyes rémtettük újabb, még nagyobb rémtettet szült, míg végül nem volt olyan cselekedet, ami elfogadhatatlan lett volna a számukra - elveik szerint a kegyetlenség szükséges, s t erényes volt. A kardok és t zfegyverek mellett fanatikus hittel felfegyverkezve, minden aljas ösztönüknek engedtek. Átmeneti táboraikban, kunyhóikkal, kemencéikkel, a n kkel és gyerekekkel közönséges falulakóknak t ntek, de a bensejükben barbár, embertelen szív lakozott. A legy zhetetlenség érzését l egyre inkább megrészegülve, minden törvény és tisztesség fölé helyezték magukat, és ahogy végigviharzottak Oroszországon, a pokol tüzét szabadították az ártatlanokra. Így történt, hogy egy júliusi vasárnap délutánján Gregor Sztakosz az embereivel egy békés tisztásra tévedt. .21. Szergej Ánya éppen végzett a falatozással, én a lány a fiú vállára hajtotta a fejét a bágyadt h ségben. A madárcsicsergést hallgatták a nyári szell ben, ami átfújt a fák között, majd át a Néva felett. 83
Szergej lepihenni készült Ánya karjaiban, amikor gomolygó porfelh t vett észre a távolban. Felült, és látta, hogy lovasok tartanak feléjük - valószín leg jár röz katonák. Talán ha azonnal cselekszik, amint megpillantja ket, talán ha engedelmeskedik a gyomrot görcsbe rándító baljós érzésnek, elmenekülhettek volna. Csapot-papot otthagyva, feltuszkolhatta volna Anyát a kocsira, és vágtára ostorozhatta volna az öreg lovat. Egy ilyen cselekedet azonban feleslegesen megrémítette volna Ányát - hiszen csak néhány lovasról volt szó, akik feléjük ügettek. A lovasok gyorsan közeledtek, és már túl kés volt menekülni. Ahogy a közelükbe értek, Szergej felismerni vélte az egyik férfit, majd egy másikat is - k voltak azok, akik megállították t egy évvel korábban. Félelme n ttön-n tt, amikor a tizennégy lovas között meglátott egy felkarú óriást, aki úgy festett, mint egy mongol harcos. A vezet jük pár lépésre t lük megállította a lovát. Id sebb volt már, és forradás csúfította a homlokát, de Szergej rögtön felismerte. Harci ménje nyergében föléje tornyosulva, nem más bámult le Szergejre az emlékezetéb l kitörölhetetlen fagyos mosollyal, mint Dimitrij Zakoljev. A fiú dermedve állt, szédülten a felismerést l és az egymással hadakozó érzelmekt l: megkönnyebbülést érzett, majd sajnálatot, hogy nem ölte meg Zakóijevet, aztán megszállta a fenyeget veszély érzése. Gyorsan Ányához fordult, aki nem ijedt meg, csak zavartan ült, és kérd n nézett fel Szergejre. - Ismerem - mondta Szergej. - Régi iskolatársak vagyunk. A szája hirtelen kiszáradt, a hangja üresen kongott. Idegesen nézett vissza Zakoljevre. - Jó, hogy rád találtam, Szergej. Azt hiszem, már találkoztál néhány emberemmel mondta Zakoljev a négy lovas felé intve, akikbe belebotlott egy évvel korábban. - Amikor a felderít m jelentést tett egy emberr l - valami Szergej ... Voronyinról, ha jól emlékszem, akire ráillett a személyleírásod, meglehet sen bosszús voltam, hogy nem invitált meg a táborunkba, hogy megünnepeljük a viszontlátás örömét, jól meg akartam büntetni, de biztosított, hogy el kerít téged. Nem okozott csalódást. Éppen ideje volt már, hogy újra összefussunk, hiszen annyi mesélnivalónk lenne egymásnak, nem igaz, Szergej? Nem várt választ Szergejt l, hanem folytatta: Sokáig kérdez sködtem utánad, de senki sem hallott Szergejt l, a Jóságosról. Pedig miután olyan szerencsétlen körülmények között váltunk el, nagyon szerettem volna kett nk között rendbehozni a dolgokat. De most végre itt vagyunk együtt, te ráadásul a csinos feleségeddel, aki, úgy látom, gyermeket vár... Zakoljev hangja olyan barátságos, a modora olyan udvarias volt, hogy egy röpke pillanatra Szergej elhitte, hogy egykori kadéttárs talán megváltozott. De aztán az egyik embere vigyorogni kezdett, majd felröhögött. Szergej karján megfeszültek az izmok, ahogy visszazuhant a rideg valóságba. - Nohát. Szergej - korholta Zakoljev -, hová lett a jó modorod? Hát nem mutatsz be minket egymásnak? Szergej agyában cikáztak a gondolatok, ahogy megpróbálta felmérni a helyzetet. Ha Zakoljev veszélyes volt, az emberei még inkább - h ebekként égtek a vágytól, hogy vezérük kedvére tegyenek, és feljebb kapaszkodjanak a ranglétrán. A fiúnak nem volt kétsége afel l, hogy jól képzett harcosok. Néhánnyal talán elbánhatna, h sies küzdelemben...
84
De ha harcol, Zakoljev mindkett jüket megöli. Talán ha megalázkodik, és bocsánatot kér, csak leköpik, és jól helybenhagyják… De mi lesz Anyával? Erre gondolni sem mert. Szergej kétségbeesetten kereste a megfelel szavakat vagy tetteket, amelyek legalább a felesége és a gyermeke életét megmenthetik. Amíg ezen járt az esze, Ánya feltápászkodott. Szergej gyorsan lenyúlt, hogy segítsen neki, a lány pedig mellé állt, és megfogta a kezét. A keze hideg volt. és remegett. si indulat szálta meg Szergejt. Fékezd a dühödet! - intette magát Szergej - Használd ki, de ne most... még ne...” - Azt kérdeztem, hogy bemutatsz-e végre az asszonyodnak - ismételte meg Zakoljev türelmetlenül. - Dimitrij - kezdte Szergej, a szerencsében bízva -, em lékszel. amikor a te útmutatásoddal túlél túrán vettünk részt? Hogy miként segítettük egymást...? - Mindenre emlékszem - szakította fölbe Zakoljev. Most, hogy élve el került, Szergej tudta, hogy Zakoljev csak erre a napra várt. Bizonyára felkészült mindenre, amit Szergej mondhat vagy tehet, minden kétségbeesett menekülési kísérletre. A kellemes meglepetést azonban, amit Ánya okozott, nem láthatta el re. - Úgy fordulok hozzád, mint kozákhoz és tisztességes emberhez - szedte össze Szergej a bátorságát. - Engedd elmenni a feleségemet. Szavamat adom, hogy... Zakoljev unottan felemelte a kezét, hogy csendre intse Szergejt - Aztán, mintha puszta kíváncsiságból - a régi szép id kön merengve tenné, udvariasan megkérdezte: - Az a régi medálod... megvan még? - Én... én odaadtam valakinek - felelte Szergej. - Ajándékba. Ánya öntudatlanul a nyakához nyúlt. - Hát persze - d lt hátra elégedetten Zakoljev, aztán a fejével Ánya felé intve odavakkantott a fekete varkocsú félkarú óriásnak: - Koroljov! Az irdatlan ember leszállt a nyeregb l, és lassan Ánya felé indult. A b ze megcsapta Szergej orrát: nem csupán izzadság, hanem egy felajzott férfi ocsmány szaga volt. - Vissza! - rikoltotta Szergej a felesége és a gigászi alak közé lépve. - Hívd vissza a harci kutyád, Zakoljev! Koroljov megtorpant. A vezér fejével intett az embereinek; hatan rögtön lepattantak a nyeregb l, és körülvették Szergejt, aki védelmez n állt Ánya el tt. - Mit akartok? - kérdezte Szergej. - Az egyikük meg kell, hogy motozzon - mondta Zakoljev. - És a többiek? - Arra az esetre, ha ostobaságra ragadtatnád magad. Szergej úgy dönt tt, nem tanúsít ellenállást. Eddig senki sem sérült meg, s t, fenyeget zésre sem került sor. „Talán még van esély" - gondolta Szergej, de tudta, elég egy szikra, hogy meggyulladjon a kanóc. Amikor a bomba felrobbant, és mind a hatan rávetették magukat, hogy lefogják, az óriás megragadta Ánya csuklóját, és elrántotta Szergej mell l.
85
Szergej hirtelen lendülettel másodpercek alatt harcképtelenné tett két támadót: az egyiket a légcsövére mért ütéssel, a másikat egy térdrúgással. Mindketten hátrazuhantak; az els fulladozott, a másik képleten volt lábra állni. A többiek négyen azonban elkapták a karját, a lábait és a nyakát, teljes tsúlyukkal ránehezedve leteperték, és az arcát a földbe nyomva megbénították. Szergej rögtön elernyedt, mintha feladta volna. Ha kivárja, amíg ellankad a figyelmük, meglepheti ket... De túl sokan voltak. Sikerült felemelnie a fejét, és kiköpni a vért és a földet, hogy tehetetlenül rjöngve nézze, mi következik. Zakoljev ismét biccentett, Koroljov pedig elengedte Ánya csukló jár, az áldozatára lecsapó kígyó gyorsaságával letépte a medált a lány nyakából, majd ugyanazzal a mozdulattal hátranyújtotta Zakoljevnek. Ányának elakadt a lélegzete, és a nyakához kapott, ahol vörös csík jelent meg ugyanott, ahová csupán percekkel korábban Szergej csókot nyomott. Most már rettegett - a férje életéért, a sajátjáért, de mindenekfelett a gyermekéért. Nem tudta levenni a szemét Szergejr l. Ha azt képzeli, hogy nincs ott senki más rajtuk kívül, talán elt nnek mindahányan. Kétségbeesetten kutatott a férje szemében egy halvány reménysugár után, de nem talált egyet sem. - Köszönöm, Szergej, hogy ennyi évig meg rizted nekem a medálomat - szólalt meg Zakoljev. - Méghozzá egy ilyen finom nyakon. Megszimatolta a medált. - Óó, érzem az illatát... Milyen csodálatos... Néhányan felnevettek. Szergej agyát pedig elöntötte a vörös köd. Megszerezted a medált - hörögte hason fekve -, most már a tied… És azt teszel velem, amit akarsz. - Így van - felelte Zakoljev halotti mosolyával. - Akkor engedd el a feleségemet - neki semmi köze az ügyünkhöz. Küzdjünk meg egymással, ha azt akarod... de az Isten szerelmére, Dimitrij, valaha bajtársak voltunk... - Fárasztasz - ásított Zakoljev, mintha unatkozna -, mindig is fárasztottál, jó Szergej. Anyához fordult: A mi Szergejünk az ágyban is olyan jó? - kérdezte. - Mondja el tte, hogy „kérem", a végén pedig, hogy „köszönöm"? Zakoljev emberei csaholtak, mint a kutyák, amikor a gazdájuk ételmaradékot tett eléjük. A vezér úgy játszott Szergejjel, mint macska az egérrel. Koroljov keményen megmarkolta Ánya csuklóját. A lány remegni kezdett, de Szergej moccanni sem tudott, hogy a segítségére siessen. Érezte, mit l retteg Ánya, hiszen szívétlelkét jól ismerte. Gyermekként alig menekült meg a kozákoktól, és Szergejnek megszakadt a szíve, ahogy a lány bátor arcán pillantva egyeden könyörgést látott a szemében: „Óvd meg ezt az életet, amit a szivem alatt hordok!” Szergej azonban tehetetlenül feküdt, jelentéktelen bábuként Zakoljev játékában. Miközben az egyik bándin átkutatta a zsebeit, a többiek figyelme ellankadt. Csak egy pillanatra, de ez elég volt Szergejnek. Könyökét felrántva eltörte a kutakodó állkapcsát, majd sikerült a hátára feldúlnia, és ágyékon rúgnia egy másik gazfickót, mid n a többiek megint rávetették magukat, olyan megsemmisít er vel, hogy kipréselték bel le a szuszt. Ismét legy rték, és arccal lefelé a földhöz szögezték.
86
- Látod, Szergej, nekem a kisujjamat sem kell mozdítanom - d lt el re a nyergében Zakoljev. - Vezér lettem. - Látom, mi lett bel led! - köpte ki a vért és port Szergej. - Te viszont az maradtál, aki mindig is voltál. Puhány kisfiú, aki a szülei kegyét keresi - a szüleiét, akiket sosem látott. Zakoljev felpattintotta a medált. - Hát itt van a szent emlék anyuci és apuci. Mindig is tetszett ez a családi fénykép. Olyan megható - merengett hangosan, miközben az apró arcmásokat nézte. A tekintete visszatért Szergejre: - És te elloptad t lem. Szergejnek felkavarodott a gyomra. Abban a pillanatban tudta, hogy a szerencse cserbenhagyta ket, az imáikra nem érkezik válasz, és bármit is vár rá itt a Földön, már csak kétségbeesett tettekre futja az erejéb l. Zakoljev Ánya félé fordult, és méregetni kezdte. Szergej ismét szabadulni próbált a szorításból. - Ez a csecsebecse már semmit nem jelent nekem - babrált a medállal Zakoljev. - Egy csókért talán vissza is adom a csinos kis nejednek. Anya szeme, mint egy zgidáé, rémülten tágra nyílt, és ismét Szergejre pillantott. Még most is hitt benne, hogy a fiú kieszel valamit, és lesz annyi ereje, hogy megmentse ket. Hiába fogta le Szergejt egy csapat ember, még mindig élt benne egy halvány reménysugár. De aztán Zakoljev megszólalt: - Most, hogy jobban belegondolok, ha már ennyit fáradoztam a medálomért, azt hiszem, többet is megér egy csóknál. Hatalmában kéjelegve, és tudván, hogy Ánya Szergej gyenge pontja, Zakoljev a lányhoz intézte a szavait, de közben egyenesen Szergej szemébe nézett: - Drágaságom, olyan meleg van, miért nem dobod le a ruhácskádat, hogy e derék férfiak gyönyörködhessenek benned.... Azzal ismét Koroljov felé bólintott. Az óriás satuként szorító marka elengedte Ánya csuklóját, és hirtelen mozdulattal leltépte a blúzát. A lány a rémülett l k vé dermedten állt, igyekezvén eltakarni magát, és védelmezni a méhében növekv gyermeket. Szergej emberfeletti er vel kiszabadította magát az öt ember szorításából. - Fuss, Anya! Fuss! - üvöltötte, miközben eltörte még egy gazfickó bordáit. Aztán Zakoljev megmaradt csatlósai, vezérük és az óriás kivételével, lavinaként rárontottak, és súlyukkal ismét maguk alá temették, eltörve az orrát és az arccsontját, ahogy a fejét belenyomták a kavicsos földbe. Szergej nem érzett fájdalmat, csak az elsöpr vágyat, hogy megvédje az Ányecskáját, és a szégyent teljes tehetetlensége felett. Minden tudását, ravaszságát és erejét összeszedte, de hiába. - Tartsátok! - parancsolta Zakoljev kurtán. Egy kéz ragadta meg Szergej haját, és felemelte a fejét a földr l, hogy lássa, amint Koroljov durván megmarkolja Ánya melleit. Ánya az arcába köpött, és most már anyaként rjöngve küzdött: rúgott, harapott - majd a körmeit Koroljov szemébe mélyesztette. 87
Az arcát elönt vért l felb szülve Koroljov Ánya nyaka köré fonta a karját, megragadta az állát, és megrántotta. Émelyít hang hallatszott, ahogy a lány nyaka elroppant. Ánya ott halt meg, pár lépésre Szergejt l. Szergej nem érezte többé a testét. Felette lebegett, és mintha lassított felvételt nézne, úgy bámulta, ahogy Koroljov félrelöki Ányát, mint egy rongybabát, és a lány mozdulatlanul fekszik a földön, üveges szemekkel meredve a sápadt kék égre. Kábult agya képtelen volt elhinni, amit a szeme látott. Ez nem lehet igaz: csak alszik, és ez egy rossz álom. A rémálom azonban még nem ért véget. Zakoljev összeráncolt szemöldökkel leszállt a lováról, és Koroljovhoz sétált. Kivont karddal közeledett az ember leié, aki az imént ölte meg Szergej feleségét. - Koroljov! - mondta neki éles hangon - Most már tényleg meg kéne tanulnod fékezni magad! Elrontottál egy becses pillanatot, amit szerettem volna sokáig nyújtani! Az óriás bölcsen hallgatón, elkotródott az útjából, és újra nyeregbe szállva várta az Atamán parancsát. - Nos, még nincs minden veszve. Szergej elborzadva nézte, hogy Zakoljev letérdel Ánya teste melle, és a kardjával szinte gyengéden felnyitja a lány hasát. Ez után benyúlt a méhébe, kihúzta a csecsem t, és fejjel lefelé lógatva feltartotta. A köldökzsinór, ami még mindig az anyjához kötötte, ott lengedezett alatta. Zakoljev mogorván megrázta a fejét, amikor meglátta - Szergejjel és a többiekkel együtt -, hogy a szablya túl mélyet vágott: a gyermek halott volt. A tönkretett diadal miatt utálkozva, Zakoljev Szergejre nézett, és azt mondta: - Fiú volt. Azzal a halott gyermeket Ánya teste mellé ejtette. Szergej felüvöltött, hogy elfojtsa a fajdalmat, amit képtelen volt elviselni. Feldagadt szeme sarkából megpillantott egy pisztolyt, amint a feje felé lendül, aztán minden elsötétült. MIUTÁN MAGÁHOZ VETT EGY EMLÉKTÁRGYAT, ahogy szokta, Zakoljev ismét nyeregbe pattant. Koroljov ekkor ismét leszállt a lováról, el húzta a kését az oldalán fityeg hüvelyéb l, és odament az eszméletlen Szergej Ivanovhoz. - Hagyd - parancsolta Zakoljev. - Azt akarom, hogy éljen. Hogy emlékezzen. - Életre szóló ellenséget szereztél - aki most már az én ellenségem is - vetette ellene Koroljov. - Egy ember, akinek nem maradt vesztenivalója, veszélyes lehet. Bölcsebb lenne végezni vele, miel tt visszaadja a kölcsönt. - Puhány fickó, és ostoba. Nem jelent veszélyt senkire - felelte Zakoljev élesen, tudatában annak, hogy az emberei figyelemmel kísérik ezt a beszélgetést. - Elég kárt okoztál mára. Hagyd békén! Ez nem kérés volt, és az Atamán nem szerette ismételni magát. Soha. Koroljov habozott, de nem túl sokáig. Megvonta a vállát, visszakapaszkodott a lova nyergébe, aztán azt kérdezte: - Atamán! A fickó miért szólított Dimitríj Zakoljevnek? - Ezt a nevet vettem fel fiatalkoromban - válaszolt a vezér, majd hogy minden embere hallja, azok is, akik sántikáltak, vagy akiket a lovukra kellett segíteni, hangosan azt kiáltotta: 88
- Ett l a naptól fogva Gregor Sztakosz halott! Soha többé nem akarom hallani ezt a nevet! Ennek a napnak az emlékére a nevem immár Dimitrij Zakoljev - de nektek továbbra is csak Atamán! H ségetek jeléül emeljétek fel a kardotokat! Mindenki kivonta a kardját, és az égre emelte. Pillanatnyi habozás után Koroljov is így tett. Zakoljev és az emberei megfordították a ménjeiket, és elvágtattak a tisztásról. Koroljov még egy pillantást veten Szergej Ivanovra, aki mozdulatlanul feküdt arccal a földön, majd is megfordult, és a többiek után eredt. SZERGEJ IVANOV egy hirtelen leveg vétellel magához tért: mintha egy másik életben találta volna magát, egy pokoli valóságban, amelyet dögev madarak vijjogása töltött meg. Talpra ugrott, és mint aki eszét vesztette, ordítva és hadonászva töltötte ki dühét a szárnyas hárpiákon, akik a felesége és a gyermeke maradványait szaggatták. Véres feje lüktetett, de kényszerítette magát, hogy lenézzen. Az agya azonban képtelen volt felfogni, amit látott: a csontokról lecsüng b rfoszlányokat az apró kézen, amely egy viaszszer alak keble felé nyúlt, aki felnyitott hasfallal feküdt a napon. Miután családja maradványait a pokrócba csavarta, Szergej sírt próbált ásni nekik. A kezével kaparta a földet, amíg a körmei le nem törtek, és vérezni nem kezdtek, de a nyári naptól kiszikkadt talaj nem adta meg magát. Nem tudta megmenteni ket, és most eltemetni sem tudja, öklével tehetetlenül egy k re sújtott, és révületben nézte, ahogy az ujjai felrepednek. Örömmel a családja mellé feküdt volna a békés földbe, de még kötelességei voltak ezen a világon: fel kell kutatnia Zakoljevet és azt a Koroljov nev állatot, végeznie kell velük, majd - ha még mindig életben van - el kell mondania Ánya bátyjának és édesanyjának, hogy mi történt. A bensejében nem volt más, csak kongó üresség. Nem félt többé: nem ölhetik meg azt, aki a másvilágról jött. Csak egy sötét alagutat látott maga el tt; így botladozott el a folyóhoz, ahol hányt. Amikor a fodrozódó víztükör fsmét kisimult, egy idegen arcát látta benne, aki semmit nem jelentett neki: egy puhány, gyáva, ostoba alakét. Élete szerelme, Ánya, felolvasztotta múltja jegét, és szerétére melegével szívét áradó folyóvá változtatta. Most azonban ismét csontig fagyott, és reszketve, céltalanul támolygott egy árnyékvilágban. Újra éles fájdalom hasított a koponyájába, és sápadt fények kezdtek viliódzni a szeme el tt. Szergej térdre bukott, és imádkozott, hogy felejthessen, hogy vége legyen a szenvedésnek, de könyörgése süket fülekre talált. Tudta, hogy a felesége és a gyermeke halott, és mindaz a jóság és tisztaság, ami volt a világban, meghalt velük együtt. Számára többé nem létezett Isten, nem volt igazság, és nem volt fény. A fejébe ismét belehasított a fájdalom: a horizont megbillent, és Szergej összerogyott. SÖTÉTSÉGBEN ÉBREDT, és a lüktet fájdalom visszatért. Puha ágyban találta magát: ledobta magáról a takarót, hogy felkeljen, de a lába nem engedelmeskedett neki, és felborított egy asztalt, ahogy elesett. Egy id sebb asszony sietett el , és visszasegítette az ágyba. - Pihenned kell - mondta. - Kés bb majd beszélgetünk, ha akarod. - A feleségem... a kisfiam... egy pokrócba csavarva... - Csitt, kedves, ne beszélj! A férjem tisztességgel eltemette ket, ahol rájuk talált. Most pedig aludj! 89
Amikor Szergej ismét felébredt, még mindig sötét volt. Horkolást hallott nem messze le, miközben remeg lábakkal megpróbált talpra állni, majd fájdalmasan visszaereszkedett az ágy szélére. Egy démon suttogott a fülébe: - Ha te nem lennél, Ánya még mindig élne. Nem tagadhatta meg ezt az igazságot, és nem tudta sem elviselni a fájdalmat, sem véget vetni neki. Túl könny lett volna. Az volt a büntetése, hogy élete hátralev részében ezzel a tudatul éljen. Sokszor meghal még, mire csatlakozhat a szeretteihez odafenn. Még le kell vadásznia a gonosztev ket, és a szemébe kell néznie egy anyának. Szergej újra felállt, még mindig remegve, és észrevette, hogy a ruhái tisztán, összehajtva hevernek egy széken az ágya mellett. Az arcizmai összerándultak, és megrázta a fejét. Kötést érzett az ujjain; a kezét megmosták, és borogatást tettek rá. Csendesen felöltözött, reszket kezébe fogta a cip jét, és az ajtóhoz botorkált. A hajnal el tti sötétségben csak körvonalakat látott, de a bejáratnál kitapogatott egy asztalt, rajta papírral és tollal. A papírra firkantott néhány szót: „Köszönök mindent. Soha nem felejtem el a kedvességüket.” Mire felkelt a nap, Szergej visszatért a tisztásra; a sírhant el tt térdelt, amely alatt a családja nyugodott. Szeretetr l és fájdalomról beszélt nekik - de amikor a bocsánatukért akart esedezni, a szavak a torkában rekedtek. Megvetette magát, amiért életben maradt, és a családja sírjánál megesküdött, hogy megbosszulja a halálukat. Kezdetben nem volt nehéz követni a nyomokat. Olyan gyorsan ment, ahogy csak tudón, de az els napon - és részben még az els éjjel is - sántikált. Betört orra, kilazult fogai és feldagadt arca folyamatosan fájtak, de nem bánta, mert ez ébren tartotta. Az erejét azonban vissza kellett nyernie, ezért keresett egy botot magának, és kihegyezte egy kövön, hogy felnyársalhasson egy halat valamelyik patakból. Fogott is egyet, és menet közben, nyersen befalta. Miközben tovább botorkált, a szemével folyamatosan a talajt fürkészte, pata-nyomok után kutatva. Másnap madártojásokra bukkant, és gyümölcsöket szedett. T zet nem rakott, pihenni keveset pihent, étvágyat nem érzett. Kényszerítette magát, hogy egyen, csak azért, hogy tovább tudjon menni. Nappal és éjszaka összefolyt el tte, mintha csak álombéli árnyjátékot látna. Ahogy egyre csak zte magát el re, a nyo-mokat és a letaposott fold térképét követve, Szergej az apjára gondolt, és végre megértette, mi késztethet valakit arra, hogy halálra igya magát. Akárcsak az apja, ö is egyetlen napon veszítette el a feleségét és a fiát. Szergej családját azonban nem Isten ragadu el, hanem torz lelk gonosztev k. Azzal, hogy elvették az életüket, Zakoljev és emberei megszakították Szergej vérvonalát. Mert nem lesz másik asszonya - ebben olyan biztos volt, mint abban, hogy a gyilkosok az kezét l fognak meghalni Nem érte be azzal, hogy megbüntessék ket, és nem volt, amivel vezekelhettek volna. Nem b nbánatot követelt, hanem a fejüket. Attól a naptól fogva csak azért élt, hogy k halállal lakoljanak. A HARMADIK NAP reggelén zuhogni kezdett. Csupán egy hirtelen felh szakadás volt, de az es elmosta a nyomokat. Talált még néhány letört ágat, de aztán semmit. Nyomukat vesztette. Amikor erre rájött, földre roskadt - nem maradt benne elég er sem ahhoz, hogy továbbmenjen, sem ahhoz, hogy visszaforduljon. Aztán eszébe jutott Valerija, és arra gondolt, az asszony talán már bele is rült az aggódásba. Teljesítenie kellett rettegett kötelességét. Amikor visszatért Szentpétervárra, semmi másra nem tudott gondolni, csak az el tte álló szörny feladatra. Gondolataiba mélyedve észre sem verte a tájat; csak azért nézett fel né-
90
ha-néha, hogy tájékozódjon. Amikor megállt, hogy igyon egy tavacskából, a víz tükréb l egy feldagadt, maszatos arc nézeti vissza rá. De valami mást is látott: a haja teljesen meg szült. Néhány órával kés bb felt ntek a város tornyai, és Szergej visszatért az él k világába. SZERGEJ NÉMÁN BÁMULT FEL a lakásuk ablakára, és felidézte a percet, amikor megkérte Ánya kezét. Fájdalmas sóhaj hagyta el az ajkát, aztán ólomléptekkel megindult a lépcs n felfelé, és az ajtóhoz érve bekopogott. Szapora lépteket hallott, majd Valerija egyszerre dühös és megkönnyebbült hangját: - Jaj, Istenem, hát hol a csudában... Ahogy az asszony meglátta Szergejt egyedül az ajtóban, elakadt a szava. Valerija arca hamuszürke volt, szül haja zilált, és sótét karikák látszottak kivörösödött szemei alatt, de Szergejt még nála is kevésbé lehetett felismerni. Törött arccsontjával, feldagadt orrával és szájával, kifejezéstelen szemeivel és hófehér hajával olyan volt, mintha saját öregkori arcának groteszk maszkja lenne. Valerija azonban felismerte, ki van a maszk mögött, és rémülten pillantott át Szergej válla felett, a lépcs t fürkészve: - Ánya hol van? Szergej némán állt. Képtelen volt megszólalni. - Szergej, hol van Ánya? - ismételte meg az asszony, és a hangja rekedt suttogásba fúlt. Aztán Szergej szemébe nézett, és a szíve megértette, miel tt eljutott volna az agyáig: Ánya nem jön haza. Már soha nem jön haza. Szergej elkapta, ahogy ájultan összecsuklott, és gyengéden lefektette a kanapéra. Amikor kinyitotta a szemét, Valerija egy szempillantás alatt felült: - Mondd el, mi történd - parancsolta vontatott hangon. Szergej csak ennyit tudott kinyögni: - A tisztáson ránk támadt egy csapat gonosztev . Engem legy rtek, és eszméletlenre vertek. Anyát megölték. Követtem ket, hogy megbosszuljam a halálát, de elvesztettem a nyomukat... Valerija nem akart hinni neki - inkább hitte volna, hogy a fiú megháborodott, vagy kegyetlenségb l mond neki ilyen szörny hazugságokat. Így aztán Szergej némán ült mellette, amíg az igazság az asszony szívéig nem hatolt: olyan volt, mintha látná megöregedni, majd meghalni. Valerija végül megszólalt; a hangja olyan fáradt volt, hogy alig hallatszott: - Hat nap... és hat éjszaka... teljes bizonytalanságban. El ször attól féltem, hogy elszöktetek... kés bb imádkoztam, hogy így legyen... Gy zködtem magam, hogy csakis err l lehet szó, de tudtam, hogy Ánya soha... Nem kellett kimondania. Szergej tudta, hogy arra gondol: könyörgött nekik, hogy maradjanak Szentpéterváron, hogy láthassa az unokáját, önz szeretete miatt egész életében önmagát fogja vádolni. Szergej lelki szemei él tt megjelent Ánya bátyja, aki most is keményen dolgozott, a munkájába merülve próbálván elterelni a gondolatait, miközben mindvégig azén imádkozott, hogy a húga épen és egészségesen térjen haza. Valerija mély leveg t vett, és összeszedte minden erejét, hogy feltehesse a kérdést: 91
- Legalább eltemened a lányomat? Szergej lassan bólintott: - Ánya... a tisztáson... Kinyúlt, hogy megfogja Valerija kezét, de az asszony elhúzódott, majd kimondta azokat a szavakat, amelyekt l Szergej a legjobban rettegett - a kérdést, amit is vagy százszor feltett magának: - Hogy lehet. hogy élsz, amikor Ánya halott? Szergej nem tudott erre telelni, ezért Valerija nekiszegezett egy újabb kérdést: - Itt, ebben a szobában esküdtél meg, hogy az életed árán is megvéded. Nem így volt? Mindketten tudták a választ. - Anyácska, én... - kezdte Szergej, kétségbeesetten kutatva a megbocsátás jelét az asszony szemében. De Valerija mereven állt, és csak annyit mondott: - Hagytad, hogy megöljék. Gyáva vagy, és nem vagy a fiam többé. Most pedig hagyd el a házam. Szergej lassan felállt, majd a hálószobájukba ment, hogy elhozza a holmiját. Még egyszer, utoljára, Ánya párnájára pillantott, és megérintette a hálóingét, amely takarosan összehajtva várta, hogy Ánya hazatérjen. Az arcához emelte, és belélegezte az illatát. Képek jelentek meg el tte - közös boldogságuk pillanatai. A fájdalom olyan mérhetetlen volt, hogy a lábai összecsuklottak, és Szergej a földre roskadt. Összeszedte magát, feltápászkodott, fogta a hátizsákját, a kését, az ásóját, pár ruhadarabot, és úgy ment el, ahogy jött: magányos vándorként, akinek nincsen családja. Miután Szergej becsukta maga mögött az ajtót, Valerija az ajtónak támaszkodott, és kiszáradt szemekkel bámult a semmibe. Szinte nem is lélegzett, amíg rá nem ébredt, hogy Andreasz hamarosan hazaér, és el kell neki mondania, mi történt. Ekkor görcsös leveg vétellel fájdalmas jajszó tört fel bel le, és megállíthatatlanul zokogni kezdett. Kés bb, mint egy alvajáró, felállt, és járkálni kezdett a nappaliban. Karját maga köré fonta, és egész testében resz-ketett, a lakás pedig ugyanolyan sivárnak és fagyosnak t nt, mint a teste. A kandalló felé fordult, és újra fájdalmas zokogás szakadt fel bel le, ahogy végre elfogadta a kérlelhetetlen valóságot, hogy soha többé nem látja a lányát. Valerija öklével a kandallópárkányt verte tehetetlenségében, és az óra, amely addig ott pihent békésen, az ütések erejét l a földre zuhant. Az asszony látta, ahogy eld l, és keresztülbucskázik a párkány szélén - az óra, amelyet Hésel Rabinowitz készített, abból a fából, amit Benjámin keze munkált meg... Az óra sarka a padlónak csapódott, majd, mintha valaki egy akkordot ütne le egy elhangolt zongorán, az óra egy dördüléssel széttört. Szilánkjai drágakövekként gurultak szét, de Valerija csak hamut és port látott, miel tt ájultan a nappali padlójára rogyott volna. Most, hogy már nem volt több feladata, Szergej visszatért a tisztásra, ahol a felesége és a gyermeke feküdt eltemetve, és felkészült a halálra. Végiggondolta, hogy lesz: nem hagyja, hogy a vére beszennyezze a földet, amelyben Ánya nyugszik - csak lefekszik a sírja mellé, az éhség és a szomjúság pedig majd bevégzik a dolgot.
92
Eltelt egy nap, majd kett , majd három... aztán abbahagyta a számolást. Az éhség régen elmúlt. Kiszáradt szája szerény penitencia, halála nyomorúságos ár volt egy olyan adósságért, amelyet soha nem tud megfizetni. Nem akart többé felkelni. Gondolatok, hangok és érzelmek kavarogtak az agyában, ahogy ott feküdt, álomszer önkívületben. Rég tovat nt na-pok véletlenszer képei keveredtek azzal, ami lehetett volna: az apja, ahogy magában lerészegedik egy elsötétített szobá-ban... a nagyapja, ahogy elt nik a távolban... Anya, ahogy szoptatja a fiúkat… a gyerekeik, ahogy egy parkban játszanak Amerikában... Aztán titokzatos képek bukkantak el az agya sötét, ismeretlen tartományaiból. Kharónt látta, a holtak révészét, mogorva öregembert, aki a bánat folyója, az Akherón partján várt rá, hogy átvigye a Sztüxhöz, amelyen hajózva tovább merülhet, le az alvilág mélyére. Szergejnél azonban nem volt pénz, amit a révésznek adhatott volna, így arra kárhoztatott, hogy a ködben bolyongjon a holtak folyót között. Szergej látta maga el tt a folyót, ahonnan nincs visszaút. Ahogy ott állt mezítelenül a partján, a fekete habokba bámulva, és csak a hold és a csillagok tükröz dtek vissza a fodrozódó felszínen. Aztán arra gondolt, hogy ez nem is álom, hogy a teste valahogy feltámadt holtából, és most egy kiszögell sziklán áll a Néva partján. El rehajolt, elrugaszkodott, és zuhanni kezdett a hold és a csillagok felé... A vizet érés sokkja felriasztotta a szivét, amely most hevesen verni kezdett. Leveg után kapott, majd mélyen a vízbe kortyolt, és a víznek különös, gyógyító ereje volt. Mintha megbocsátást nyert volna, az önmarcangolás démona ki zetett bel le, és visszafordult a holtak ösvényér l. Szergej úgy mászott ki a partra, mint az els teremtmény, amely évmilliókkal azel tt elhagyta a tengert. Ázottan, újjászületve a langymeleg nyári éjben, Alekszej, a kozák hangját hallotta a fejében: „Egy férfi kétszer mérettetik meg - el ször életében, másodszor halálában." Szergej élete semmivé foszlott, a halála azonban még számíthat valamit. Akkor úgy döntött, hogy nem hajítja el az életét - Ánya bátran küzdött, ezért sem tehet másként. „Hogy lehet, hogy te élsz?” - kérdezte t le Valerija, és akkor nem tudott felelni, de most már tudta, hogy okkal maradt életben. Ahogy ott állt meztelenül a csillagos ég alatt, már tisztán látta a célt, ami visszavezette ót az alvilágból az él k birodalmába. Megjelent dötte a nagyapja arca, majd a szüleié, és szeretetük emléke egy pillanatra békével töltötte el. A pillanat azonban elmúlt - az emlékek önmagukban nem fogják tudni életben tartani. Csak egyetlen embernek állt ez hatalmában: Dimitríj Zakoljevnek. Szergej visszagondolt önhitt próbálkozására, amikor azzal áltatta magát, hogy levadássza a gyilkosokat. Hogyan képzelhette, hogy sikerrel jár? Az isteni gondviselésben bízott, vagy abban, hogy hirtelen emberfeletti er szállja meg? Kiképzése arra felkészítette, hogyan küzdjön meg egy vagy legfeljebb két-három gyakorlatlan támadóval - de nem egy egész csapatnyi tapasztalt harcossal. Meghalni könny volt; de most élni kellett, hogy elérje végs célját. Úgy megedzi testét-lelkét, mint még senki emberfia, elvisel bármilyen megpróbáltatást, és olyan er re és ügyességre tesz szert, hogy amikor legközelebb szembeszáll velük, készen fog állni rá. Egy embert még egy sötét cél is képes életben tartani. Azon az éjszakán, amikor megszállta a harcos szelleme, vált Szergej Szergejevics Ivanov az apja fiává. Kitisztult fejjel, türelmes eltökéltséggel hitte, hogy id vel elég er s lesz
93
ahhoz, hogy véghezvigye a célját. Elhatározta, hogy felkutatja azokat, akik segíthetnek neki felkészülni. Aztán, ha már készen áll, megkeresi Zakoljevet és Koroljovot - és pokolra küldi ket.
94
Negyedik rész A HARCOS ÚTJA Nem mindig hittem, hogy er fakadhat egy összetört szívból, vagy hogy az isteni ösvény meglátható a tragédiában. De most már hiszem. MAX CLELAND .23. EZERNYOLCSZÁZKILENCVENKETT NYARÁN, huszadik születésnapjához közeledve, Szergej Ivanov útnak indult, hogy legy zhetetlen harcossá váljon. Ahogy dél felé gyalogolt, Alekszej, a kozák alakját látta maga el tt, ahogy fel-alá járkál a minden szaván mohón csüng kadétok el tt, és tisztán hallotta hangját, amint arra emlékezteti ket: „Egy bölcs katona soha nem próbál tompa fejszével kivágni egy fát, és nem rohan felkészületlenül a csatába. Ha le akarod gy zni az ellenfeled, ismerned kell t. Ahhoz pedig, hogy kiismerd az ellenfeledet, el ször magadat kell megismerned. Szembe kell nézned a démonaiddal, miel tt megütközhetnél másokkal a harcmez n.” Az utóbbi id ben Szergej szoros ismeretségbe került a démonaival. Még mindig nehezére esett, hogy pár percnél tovább összpontosítson egy feladatra; a közelmúltban átélt szörny ségek újra és újra kísérteni kezdték. Megkínzott elméjének és meggyötört testének meg kellett gyógyulnia, miel tt komolyan nekikezdhet a felkészülésnek. Így hát visszatért a vadonba, ahol rálelt egy csendesen csordogáló patakra, és tábort ütött mellette. Aztán csapdákat állított, horgászott és vadászott. A zubogó csermelyek tiszta vizét itta, és ismét felvette a szokást, hogy minden reggel hideg zuhanyt vesz. Esténként csendesen merengett, és a tábort z lángjaiba bámult. Eleinte kiálltak a bordái, de ahogy teltek-múltak a hetek, a nyárutó érett gyümölcsökkel egészítette ki egyszer , tápláló étrendjét. Nyújtani kezdett, visszafogottan, de szigorú rendszerességgel, és er sít gyakorlatokat végzett, hogy megedzze has- és hátizmait, a lábát és a karját. Kezdetben arra támaszkodott, amit az iskolában tanult, de id vel egyre inkább az ösztöneire bízta magát, és új módokat eszelt ki, hogy próbára tegye az izmait. Az élet megteremti, amire szüksége van - emlékeztette nugát, eszébe idézve a kozák szavait. Az erd és a dombok számtalan lehet séget kínáltak ereje növelésére. Gyalogolt, majd futott, hegynek felfelé, és árral szemben úszott a derékig ér vízben. A lassú, egyenletes futással megtett távot fokozatosan növelte, tíz mérföldre, majd még tovább, egyre nehezebb, dombokkal, sziklákkal, csúszós kövekkel tarkitott terepen, és hagyta, hogy lendülete id l id re hirtelen kirobbanó vágtára ösztökélje. Minden nap azt képzelte, hogy a gigászi Koroljovval küzd, aztán Zakoljevvel, majd két csatlósukkal... hárommal... majd néggyel. Kísértetekkel harcolt, árnyékokat csépelt, lebukott, arrébb hemperedve kitért az ütéseik el l a végletekig csiszolva a tanult mozdulatokat. Addig küzdött, amíg el nem borította a verejték - tíz percet, húszat, harmincat vagy többet miközben képzeletében ellenségei fák és kövek mögül ugrottak el , mindenféle harci alakzatba fejl dtek, és minden elképzelhet fegyverrel támadtak. Minden alkalommal felmérte, hogyan vághat vissza - és felülkerekedett mindahányukon. Képzeletben persze könny volt megtenni. De ha majd eljön az id , nem percek, hanem egy szemvillanás alatt kell véget vetnie minden párharcnak. Ahhoz, hogy legy zze 95
ezeket a hitszeg kozákokat, fel kell kutatnia a legjobb kozák harcosokat, és tanulnia kell lük. Október középén Szergej készen állt, hogy útnak induljon délre. GYALOG TETTE MEG az utat - konokul menetelt, futott, árnyakkal küzdött. Minden alkalmat megragadott, hogy növelje az állóképességét és tovább er sítse magát, ahogy délnek tartott a Don partját követve. Amikor feltámadtak a decemberi szelek, és egyre s bben kezdett esni a hó, Szergej ráébredt, hogy szüksége lenne egy lóra. Ha valóban kozákoktól szeretne tanulni, nyeregben kell megérkeznie. Ezen kívül, egy hátassal messzebbre jutna rövidebb id alatt, márpedig nem vesztegethette az idejét. Hátizsákjában, a többi holmija közt, még ott volt az erszény a három megmaradt aranytallérral és a munkával keresett majdnem kétszáz rubellel. Ebb l nyugodtan vehetett magának egy er s, kitartó lovat, és még maradt is volna pénze a kés bbi szükségleteire. Ha az ember megtanulta, hogyan boldoguljon pénz nélkül - emlékeztette magát -, néhány rubel sokáig kitan. Ami nem is ártott, mert még hosszú út állt el tte. Szergejnek hirtelen eszébe jutott, hogy hagynia kellett volna némi pénzt Valerijának - de akkor és ott képtelen volt tiszta fejjel gondolkodni, és az asszony amúgy sem fogadta volna el. Szergej minden tanyánál, ami mellett elhaladt, érdekl dött, hogy van-e eladó lovuk, így néhány nappal kés bb alkut is kötött egy gazdával, aki a három aranytallérért és még ötven rubelért cserébe hajlandó volt megválni egy szívósnak t mént l, pokróccal, nyereggel, gyepl vel-zablával együtt. Jut eszembe, kissé szeszélyes; ekét-kocsit nem bírja - jegyezte még meg a gazda, amikor egymás tenyerébe csaptak. Mint kiderült, a lónak nem volt ínyére az sem, hogy lovast cipeljen a hátán, de Szergej fiatal korában eleget megtanult a lovakról ahhoz, hogy megértesse magát az állattal. Némi ficánkolás és makrancoskodás után a mén lecsendesedett. Szergej Dikarnak, „forrófej nek" nevezte el. Ahogy teltek-múltak a hetek, szoros kötelék alakult ki és lovasa közt. A ló megérezhette, hogy Szergej tudja, értelmes lénnyel van dolga, nem puszta vagyontárggyal, mint a zsákja, a kardja vagy a ruhái, amelyeket egy közeli városkában vett. Egyezségre jutottak: a ló elt ri a hátán Szergejt, pedig gondoskodik a ló szükségleteir l. A TÉL elviselhet bb volt a lova nyergében ülve, ahol kozák zubbonyba és burkába hosszú gyapjúbundába - tekerve igyekezett védeni magát a süvít szélt l, ami néha szinte kitépte a nyeregb l. Dikar egykedv en állta a viharos szelet, és ha a ló képes volt rá, akkor a lovasa sem tehetett másként. Az út dél felé több hónapig tartott. Nem sokkal a tavaszi hóolvadás el tt Szergej egy aprócska településhez ért a Don partján, amely ránézésre egyszer falunak t nt ugyan, de csak a legrudatlanabb banditák merészkedtek volna az ott lakó férfiak és n k, a világ legfélelmetesebb harcosai közé. Kéményfüst keveredett a szállingózó hóval az égen, ahogy Szergej beporoszkált a faluba, és elhaladt a ritkás nyír- és feny liget fái között elszórt nyírfakunyhók sora el tt. A tisztás, amelyen a település állt, úgy háromszáz lépésre terült el a folyótól, elég magasan ahhoz, hogy átvészeljen egy áradást, ha a Don kiöntene. A közeli liget zord id ben szélfogóként szolgált, de fedezéket nem nyújtott annak, aki ártó szándékkal közelített. A
96
házak között fiúcskák kerget ztek, az egyik kunyhó el tt pedig egy subába burkolódzó aggastyán üldögéli a székében, és pipázott. A háta mögött felhangzó patadübörgés hangjára Szergej megfordult, és egy lovast pillantott meg, aki felzárkózott mellé, amíg a lovaik fej-fej mellett nem lépdeltek. Szergej egy pillantással felmérte a férfit, aki hagyományos kozák öltözetet viselt: szattyánb r csizmát, csevjakit, övvel összefogott, hosszú ujjú fekete kabátot, cserkeszkát, és a mellén keresztbe átvetett tölténytárat. Burkája, amely takaróként, sátorként és fejfed ként egyaránt védte a téli szelekt l és az éget nyári naptól, gondosan összehajtva takarta a nyergét. Az oldalán kard lógott, a vállán átvetve karabély. Újabb lovasok zárkóztak fel szorosan mögéjük, a kunyhók ajtajában pedig tenyerestalpas asszonyok t ntek fel, hogy köszöntsék ket. Néhány fiatalasszony, kozák szokás szerint, a hátán cipelte a csecsem jét, hogy a keze szabad legyen, ha harcra kerülne sor. A Szergej mellett üget kozák - a fiúnál talán tíz évvel id sebb, er s testfelépítés , sz ke, gubancos sörény férfi - üdvözlésképpen felé biccentett. Ahogy Szergej végigmérte, érezte, hogy jó barát és veszélyes ellenség is válhat bel le. - Átutazóba’, vagy menedéket keres ’ idegen? - kérdezte a kozák, helyi tájszólás szerint elharapva a szavak végét. - Tanulni jönem. - Tanulni? Mit? - hökkent meg a férfi. - Harcolni - felelte Szergej. A kozák felnevetett, aztán széles mosollyal a mögöttük lovagló társai felé fordult, akik elég közel voltak ahhoz, hogy hallják a társalgást. - No, akkor jó helyre jötté’! - mondta vidáman. - És a legjobb emberh ’! - toldotta hozzá az egyik társa. A kozák bemutatkozott: úgy hívták, Leonyid Anatoljevics Csikalenko. Mivel a harcosok ki voltak éhezve némi könnyed szórakozásra, még aznap rendeztek egy tusát a pajtában. Az összecsapás viszonylag sz k körben zajlott; a néz k baráti fogadásokat kötöttek egymással. Az els mérk zést Szergej elvesztette, a másodikat viszont megnyerte, amivel sikerült meglepnie Leonyidot és a néz ket, és kivívnia a tiszteletüket. Harmadszorra nem bírtak egymással: Leonyid fürge volt, gyakorlott és agyafúrt, de Szergej elszánt és kitartó testedzésének meglett a jutalma. Ez az összecsapás - ami az els igazi ellenfél ellen vívott küzdelem volt azóta, hogy Zakoljev emberei csúnyán legy rték - lökést adott az önbizalmának. Rosszabbra számított. Szergej gratulált ellenfelének, és szintén bevallotta, hogy a kozák volt az egyik legnehezebb ellenfél, akivel valaha dolga akadt, és nagyon sokat tanult a küzdelemb l. Amikor elváltak útjaik, és szívélyes búcsút intettek egymásnak, Szergejt szinte szíven ütötte a gondolat, hogy vannak még jó emberek a világon. Egy röpke pillanatra másra sem vágyott, mint hogy itt maradjon még egy ideig ebben a békés faluban, és ezek között az emberek között éljen. De a pillanat gyorsan elszállt - az útja másfelé vezetett, és bármilyen jó lett volna maradni, nem halogathatta az indulást. Szergejnek hasonló élményben volt része a következ és az azt követ kozák faluban is. Minden gy zelme fényes bizonyítéka volt annak, hogy micsoda er re, gyorsaságra és ügyességre tett szert azokban a hónapokban, amikor az árnyaival harcolt, de végül rá kellett jönnie: ahhoz, hogy legy zze Zakoljevet és a kozákjait, ennél többre lesz szükség. Egy
97
barátságos mérk zést egyetlen ellenfél ellen nem mérhetett ahhoz a halálig tartó küzdelemhez, amelyben többen rontanak majd rá. Szergejnek egy olyan kiképz re volt szüksége, mint Alekszej, aki nem csak a közönséges emberek, hanem a többi kozák közül is messze kimagaslott. Eszébe jutott a beszélgetés, amit Leonyid Csikalenkóval és néhány társával folytatott vacsora után, a kályhában pattogó fa mellett. Leonyid azt mondta: - Hallottam egy kardforgatóró', aki remeteként él egy erd be’, a Dontó’ délkeletre, egy apró falu közelébe’ - pár kunyhó, semmi több -, ami a Kotyelnyikovo környéki dombok között bújik meg. Azt beszélik, hogy ez az ember ifjúkorába’ keresztül-kasul bejárta a világot... japán szamurájoktó’ tanult... és bemutatót is tartott az ottani nagy atamánnak, a sógunnak, ahol lefegyverezte a sógun egyik szamuráját, még miel tt az kardot ránthatott volna. - Hogy hívják ezt az embert? - tudakolta Szergej. - Azt senki se tudja. De én úgy hallottam,
Razinnak nevezi magát.
.24. EZERNYOLCSZÁZKILENCVENHÁROM MÁRCIUSÁNAK egy szeles napján Koroljov éppen vadászatból tért vissza egy elejtett szarvassal a vállán, amikor az ideiglenes táborhelyre betoppanva látta, hogy az egyik új emberük, a nagyivó Sztacsev, a kunyhója felé dülöngél, majd arccal el rebukik. Különös módon, az, ahogy Sztacsev orra bukott, arra a napra emlékeztette Koroljovot, amikor az Atamán ráakadt az emberre, akiért t vé tette az országot — Ivanovra és az asszonyára - letepedett a földre a martalócaival, aztán életben hagyta. Ostobaság volt, de most már nem számít - azóta ismét délen portyáznak, a Harkov és a Dnyeper folyó közön elterül melegebb sztyeppén. Egyébként is, Koroljov szemében Ivanov soha nem volt több egy hangyánál, akire emlékezni sem érdemes. A félkarú rabló azonban mégis jól emlékezett, mert Sztakosz attól a naptól fogva megváltozott. Az Atamán nem csak hogy új nevet vett fel, és immár Dimitrij Zakoljevnek hívták, hanem a számla kiegyenlítése után a kedélye is jobb lett - egy pár nappal azután esett incidenst l eltekintve, ami elevenen megmaradt Koroljov emlékezetében... Zakoljev el vigyázatosságból minden rajtütés után visszaküldte Tomorovot, a felderít t, hogy a maguk mögött hagyott nyomok mentén haladva kémlelje ki, nincs-e jele annak, hogy valaki követi ket. Az Ivanov-eset után Tomorov visszatérve ezt jelentette: - Csak egy kordén utazó családot láttam... meg egy magányos fickót, aki botladozva bolyongott az úton. Amikor Tomorov meglátta Zakoljev arckifejezését, gyorsan hozzátette: - Nem lehetett ugyanaz a fickó, Atamán. A haja sz volt, és öregnek, betegesnek t nt... Zakoljev ráripakodott a felderít re, hogy menjen vissza és keresse meg az embert, végezzen vele, aztán hozza el neki a hulláját. Amikor azonban Tomorov üres kézzel állított be. Zakoljev kiadta a parancsot a csapatnak, hogy haladéktalanul bontsanak tábort. Egy hónappal kés bb messze délnyugaton, a Kárpátok lábánál leltek alkalmas táborhelyre. Innen kiindulva úgy rjáratoztak a határvidéken, mint a többi kozák, és folytatták a pár havonta végrehajtott módszeres fosztogatást. Minden újra a megszokott kerékvágásban haladt - és ezzel Zakoljev rémálmai is visszatértek. 98
Koroljov tudott róla, hogy az Atamán zaklatottan alszik - ügyelt rá, hogy mindenr l tudjon. Az a néhány ember, aki Koroljov kegyét kereste, és a n k, akik rettegtek t le, rögtön jelentenék neki, ha megtudtak valami érdekeset. Zakoljev elméjébe azonban nem pillanthattak bele, és Koroljov akár a varkocsát is levágta volna azért, hogy megtudja, mi az, ami így nyomasztja a vezérét. Igen, ez az információ értékes lehet. Úgy tanulmányozta az Atamánt, mint a zoológus egy állatot a természetes környezetében, de Zakoljev álmainak titka továbbra is rejtély maradt, és Koroljov nem szerette a rejtélyeket: vagy megoldotta ket, vagy ízzéporrá zúzta. Kezdetben úgy t nt, Zakoljevnek nincs gyenge pontja. Spártai módon élt, a n k nem izgatták, és az italnak sem volt tabja. Akár az erényesség mintaképének is tarthatták volna, ha nem gyilkolta volna el szeretettel a zsidókat. Koroljov gyanúja szerint ez a vérében volt: a skorpió csíp, Zakoljev zsidókat öl. Koroljov csak egyetlen rést talált Zakoljev véd páncélján: az Atamán furcsa vonzódását a gyerekekhez. Zakoljev tényleg kedvelte a kis szörnyetegeket, különösen a kis csecsszopó kölyköket, akiknek fogalmuk sem volt arról, ki , és magának az ördögnek is ugyanúgy mosolyogtak és gügyögtek volna. Csak amikor felcseperedtek, és az Atamán meglátta a félelmet a szemükben, akkor veszítette el az érdekl dését irántuk, és már csak szolgának vagy friss vérnek tekintette ket, akik továbbviszik majd a nemzetséget. A hordában született vagy oda befogadott gyerekek közül kett höz - egy Konsztantyin nev fiúhoz és egy Pavlina nev lánykához - az Atamán különösen ragaszkodott. A kislány érkezésekor, amikor a sírása felverte az éjszaka csendjét, Zakoljev kijelentette, hogy a gyermek az övé. Kihirdette, hogy bár az anyja a Jelena nev n , Sura fog gondoskodni a lányáról, mert , id sebb lévén, alkalmasabb az anyai teend kre. Egy alkalommal, amikor a kislány megragadta az Atamán ujját, megjegyezte:
apai büszkeséggel
- Er s kis lurkó, nem igaz? Sura helyeselt, ahogy mindig. Az Atamán szava szent volt. A negyvenes éveiben járó Sura volt a közösség legid sebb tagja, és az els n , aki hozzájuk csatlakozott. Arcát, nyakát és az egyik mellét gyerekkorában elszenvedett égések hegei csúfították, és a Nagy jergovics, a horda másik öregje támogatta, aki nem nézte ugyan jó szemmel, hogy a fiatalabbak a szerencsétlen n n élik ki vágyaikat, de bele kellett tör dnie. Sura, szerencséjére, azon kevesek közé tartozott, akik hidegen hagyták Koroljovot. Sura mocskos szájú n volt, és hangos tirádát zúdított bárkire, aki meghallgatta, de leginkább magában beszélt. Arra ügyelt, hogy ne az Atamán jelenlétében panaszkodjon, de állandóan zsémbelt olyan apróságok miatt, mint az id járás, vagy a csimbókok a kislányok hajában, amiket ki kellett fésülnie. A lányok máris szaladtak az ellenkez irányba, amint meglátták Surát a fés jével. Az asszony évekkel korábban megözvegyült, amikor a férjét megölték egy részeg csetepatéban, végül követte fiát, Tomorovot, amikor az felcsapott Zakoljev emberének. Az Atamán nem t rt anyai engedékenységet. „Ha nem bírsz a rád bízott gyermekekkel - mondta Surának hagyd ket ott!” Sura megértette, mit jelent ez. Azt is tudta, hogy amint a lányok elég id sek lesznek ahhoz, hogy felkeltsék a férfiak érdekl dését, tetszés szerint használhatják és eldobhatják ket. Mindnyájukat, kivéve Pavlinát.
99
Az Atamán másik kis kedvence, Konsztantyin, tudta, hol a helye: játszotta a gazdáját tágra ny t szemekkel csodáló kiskutyát. Kíváncsi fiú volt, nagy, sötét szemekkel és kócos hajjal, így aztán természetes módon bújt ebbe a szerepbe. Zakoljev néha elmosolyodott, amikor a fiúra nézett, máskor azonban búskomorság szállta meg a láttán - hogy miért, Koroljov nem tudta kitalálni. A maga részér l Koroljov nehezen t rte az Atamán érzelemnyilvánításait - ahogy megpaskolta kis kedvencei fejét, és ahogy ragaszkodott ahhoz, hogy „Dimitrij papának” szólítsák... Koroljov ezt émelyít nek találta. Ett l függetlenül örült, hogy felfedezte ezt a gyenge pontot: aki tudja, mi az, ami számít egy férfinak, tudni fogja, hová döfje a t rt. Koroljovnak az sem tetszett, hogy Zakoljev örömét leli abban, hogy ellopja a halott zsidók holmiját. A gyilkolás ellen nem volt kifogása, de közönséges tolvajként viselkedni már nem volt ínyére. Annak pedig végképp nem látta semmi értelmét, ahogy a táborba visszatérve az Atamán mohón elmerült ezekben az emléktárgyakban. Pénzt, aranyat és ékszert rabolni – ezt még megértette volna. De azoknak a koszos tárgyai, naplói és fényképei után sóvárogni, akiket legyilkolt? Csecsebecsék és családi emlékek után? Koroljov nem volt babonás, de minden épesz ember tudta, hogy ilyesmit nem lenne szabad a táborba hurcolni. Bár az Atamán id vel egyre bogarasabb lett, a tekintélyét meg rizte, és a rajtaütések menetrendje is változatlan maradt. A felderít k kilovagoltak legalább kétnapi járásra - északra, délre, keletre vagy nyugatra, kétszer egymás után soha nem ugyanabban az irányban megjegyezték a magányos házikók, kalyibák és tanyák helyét, és addig figyelték ket a távolból, amíg meg nem tudták állapítani, kik laknak ott, és hogy vajon zsidók-e. Néha az egyikük társait és lovát hátrahagyva bekopogtatott az ajtón, hogy útbaigazítást kérjen. Ha n ket is láttak, annál jobban örültek. Kés bb két másik n - Okszána és Tatjána - is csatlakozott a hordához; unatkozó lányok, akiket nem mondhatni, hogy akaratuk ellenére raboltak el a szül falujukból. A hordában él kilenc gyermekb l négyet Jelena, Okszána vagy Tatjána szült, de senki sem tartotta számon, melyik melyiket. Hétköznapi külsejük ellenére a Zakoljev táborában él hontalanok és törvényen kívüliek voltak.
férfiak és asszonyok
A saját fajtájukkal barátságosak voltak, de a civilizáció máza nyomban lefoszlott róluk, amint prédára lestek. Gyilkoltak az Atamán parancsára - kik vonakodva, kik kéjjel -, és a lelküket Dimitrij Zakoljevnek adták. Mind az kiterjesztett elméje, kinyújtott karjai, akarata szolgai voltak. .25. SZERGEJ DÉL FELÉ LOVAGOLT a folyó mentén, majd északnak fordult, ahol számos újabb kozák tábor akadt az útjába. Szívesen részt vett volna még több barátságos küzdelemben, de meggondolta magát: kozákokat csak úgy gy zhet le, ha túllép rajtuk. Meg kellett találnia Razint, a vívómestert, akir l Leonyid Csikalenko beszélt. Úgy érezte, nem lehet puszta véletlen, hogy szóba került a neve. Eltökélte, hogy megkeresi, és nem tágított ett l a céltól. Néhány apró kunyhót megtalálni egy erd rejtekében azonban nem egyszer feladat. Szergej sorra kérdezgette a helyieket, de csak homályos és ellentmondó útbaigazításokat kapott. Három hónap után már kezdett kételkedni a férfi létezésében. Végtére is, hallott már legendákat számtalan nagy harcosról, de ezek többsége nem volt más, mint tündérmese. A kutatást azonban makacsul folytatta.
100
Néhány héttel kés bb Szergejnek kalapálni kezdett a szíve, amikor az erd ben egy olyan kunyhófürtre lelt, ami megfelelt a leírásnak. Az egyik kunyhó tessék-lássék összetákolt ajtaján egy öregasszony kukucskált ki, akit l megkérdezte, hogy nem hallott-e egy híres kardforgatóról, aki a közelben él. Az asszony meresztette rá a szemét egy darabig, mintha a szándékait próbálná kifürkészni, aztán egy zsúpfedeles tet re mutatott a távolban, alig kivehet en a fák között. Aztán becsukta az ajtót, miel tt Szergej köszönetet mondhatott volna. Szergej a zsúpfedeles kunyhóhoz ügetett, leszállt a lóvár l, és halkan bekopogott az ajtaján. Semmi válasz. Megint megkopogtatta az ajtót. Hirtelen egy kard hegyének szúrását érezte a lapockái között. Szergejnek megfordult a fejében, hogy megperdül, és kirántja a kardot az ismeretlen kezéb l, de meggondolta magát. Ha az ember a karddal meg akarta volna ölni, már megtette volna. - Mi dolgod itt? - csattant fel egy reszel s hang a háta mögött. - Tanulni jöttem Razinhoz, a vívó mesterhez - felelte Szergej. A kard hegye mélyebbre fúródon a b rébe. - Ki küldött? - Egy... kozák... aki hallott a képességeir l... - Nem vállalok tanítványokat. Tünés innen! — a férfi leeresztette a kardját, félrelökte Szergejt az útból, és bevágta az ajtót maga mögött. Szergej megint bekopogott. - Azt mondtam, t nés! - ismételte meg a férfi torokhangon, olyan ijeszt en morogva, hogy Szergej háta libab rös lett t le. De nem tágított. - Hadd magyarázzam meg... Úgy hiszem, arra rendeltettem, hogy magától tanuljak... Az ajtó nyikorogva kivágódott. - Ne zaklass többé! - rivallt rá a férfi nyersen, és Szergej egy pillanatra megint meglátta éles pofacsontját, ádáz szemeit, napbarnította b rét és borotvált fejét, miel tt a férfi ismét bevágta az ajtót az orra el tt. Szergej megtalálta a vívómesterét - azt, akin a vállalkozása sikere múlhatott. Túl sok id t fecsérelt a kutatásra ahhoz, hogy most csak úgy sarkon forduljon. Eszébe jutott valami, amit Alekszej - vagy talán Vlagyimir bácsikája? - mondott: „Egy harcosnak elszántnak kell lennie minden tettében.” A sorsszer ség érzését l eltelve Szergej úgy döntött, hogy addig ül Razin ajtaja el tt, amíg az el nem fogadja tanítványának, vagy meg nem hal. Dikar nem jelentkezett önként ilyen megpróbál tatásokra, ezért Szergej kantárszáron odébb vezette vagy harminc lépésnyire, és a fák között csörgedez patak mellett kikötötte egy feny höz. Hideg volt, de már nem fagyott, és a késó téli hóviharok is elmúltak. Úgy vélte, Dikart téli sz rzete elég melegen fogja tartani. El nap jól belakott szénával egy tanyán, és ha mégis megéhezne, legelhet a patakparton. Szergej visszasétált, és törökülésben, a hátát egy fának támasztva leült a remete kunyhója elé. Eltelt egy óra, majd kett , majd négy. A teste kih lt és elgémberedten, a tagjai lassan kezdtek teljesen elmerevedni. Rohamokban reszketés tört rá, aztán elálmosodott. Az éjszaka folyamán egyszer csak eld lt, és felriadva ül helyzetbe küszködte magát. A mozgás némileg beindította a vérkeringését, de ett l csak még fájdalmasabban égtek a tagjai. 101
Megéhezett, aztán az éhség is elmúlt. Új nap virradt rá, felh tlen és hideg, és emlékek rohanták meg - boldogok és fájdalmasak egyaránt: ahogy Ányával sétált és nevetgélt Szentpétervár napsütötte utcáin... majd a borzalom, Zakoljev halotti mosolya, és Koroljov, ahogy letépi a lány ruháját... Szergej kihúzta magát ültében, és elszántsága vasakarattá szilárdult. Ahogy a nap lassan a feje fölé kúszott, némileg átmelegítve a tagjait, Szergej ráébredt, hogy Razin talán nem is tudja, hogy ott van. A remete el is mehetett valahová. Miközben ezen rágódott, meghallotta, hogy nyílik az ajtó, majd alig kivehet lépések zaját hallotta távolodni az erd s jében, aztán kés bb vissza térni. Nem. Razin bizonyára észrevette Szergej virrasztását, de szemmel láthatóan nem tör dött vele. A második nap estéjére Szergej már nem volt biztos benne, hogy ha akarna, meg tudna mozdulni. Nyelve mint egy kígyóé, úgy nyalogatta kicserepesedett ajkait, víz vagy legalább egy kósza hópihe után kutatva. Hajnalra az id megsz nt létezni a számára. Csak fény és sötétség volt. Egy újabb éjjel, majd egy harmadik nap. Tiszta pillanataiban, a felvillanó álomképek között, Szergej azon t dött, hogy vajon elveszítette-e az eszét. Hol ér véget az eltökéltség, és hol kezd dik a megszállottság? Ez a nap is elmúlt, és ismét ráborult a sötétség. Tudata ki-be járt a testében. Aztán meglátott egy halovány fényt, és nem emlékezett többre. EGY EMBERI HANG szólította vissza e világba: - Na végre - a hang mintha nagyon távolról jött volna, majd hirtelen kitisztult. - Nem akarom, hogy a hullád itt b zölögjön a házam el tt. Felkelni! Szergej megpróbált megmozdulni, de nem tudott. Érezte, hogy er s kezek felsegítik, de képtelen volt megállni a lábán. Így aztán Razin visszaültette, és hozott neki egy vödör vizet. A nagyját Szergej fejére öntötte - mintha felh szakadás lett volna és ett l a fiú tagjai életre keltek, bár azt nem tudta volna megmondani, hogy a víz hideg vagy meleg-e. Aztán Razin megitatott vele egy korty vizet: - Ne sokat! - dörrent rá. Lassacskán visszatért Szergejbe az élet, és már meg tudta mozdítani a tagjait. Er teljesen dörzsölni kezdte a lábfejét, aztán er lködve felállt, bár szédült és gyengének érezte magát. Razin bekísérte a kunyhóba, és egy darab szárított sárgabarackot adott neki. - Lassan rágd! - intette, és miközben Szergej rágni kezdett, a fiú kezébe nyomott egy csésze forró teát, meg egy kockacukrot, hogy orosz szokás szerint azon keresztül szürcsölje az italt. - Ülj le oda! - mutatott a t z mellé, ami fölön egy hatalmas vaskondér lógott. A kondérban magvakból, téli zöldségekb l és egy kis húsból álló leves g zölgött. - Kavard meg jól, aztán szedj mindkett nknek egy teli tányérral! - adta ki az utasítást Razin, aztán egy id re magára hagyta Szergejt. A fiú úgy tett, ahogy Razin kérte. Amikor Razin visszajött, Szergejt a tányérjával a t z mellé parancsolta, míg letelepedett az asztalkájához, aztán adott még egy kis vizet a fiúnak, hogy igyon. Miután bekanalazták az ételt, Razin utasította Szergejt, hogy mossa el a tányérokat, majd hozzátette:
102
- Esetleg belemegyek, hogy tanítsalak. Majd meglátjuk... Razin a kondérra mutatott a z felett: - Ez a legfontosabb - leves vacsorára. Aztán megmutatta Szergejnek, hol tartja az árpát, a zabot, a kását - hajdinadarát - és a kis konyhakertet a téli zöldségekkel, amit gondozott. Végül kimutatott a pottyantós vécére a kunyhó mellett: - Tartsd tisztán! Tehát Szergej feladata lesz, hogy f zzön Razinra és kimossa a ruháit, kitakarítson a házban, és kipucolja a budit. Az öregasszony kunyhója és a közelben álló pajta felé intve Razin még odavetette: - A lovad ott ellehet. Most menj, és gondoskodj róla, aztán gyere vissza, és láss munkához! Szergej felállt, és távozott. Zabot és árpát vitt Dikarnak, megetette, elporoszkált vele a kis pajtához, és ott levette róla a nyerget és a takarót. Aztán visszatért Razin kunyhójába. A KÖVETKEZ NÉHÁNY NAPBAN Szergej minden t le telhet t megtett, hogy kedvére tegyen ennek az inas vén harcosnak, de mindhiába. Razin mindig ingerültnek t nt, és csak vakkantotta egyik parancsot a másik után. Szergej bármilyen megjegyzés vagy panasz nélkül f zte a levest, egy nagy fakanállal kavargatva a zöldségeket és a magvakat, majd lefedte a nehéz vasfed vel, hadd rotyogjon. Razin csak mordult egyet, amikor megkóstolta, aztán amikor végzett a tányérjával, egy újabb mordulással jelezte, hogy Szergej is szedhet magának. A házimunkák között Szergej az erd t járta: tojásokat gy jtött és nyulat fogott. Dikart is megjáratta, hogy felfedezze a környéket, és bemelegít testgyakorlatokat végzett. Aztán eltelt egy hét, kett , majd három, és Szergej már nem csak a Razin által megkövetelt feladatokat végezte el, hanem kisebb javításokat is: rendbe hozta az ajtót és egy ablakot, ami csapkodott a szélben. De hiába söprögetett, takarított, mosott, teregetett és f zött látástól vakulásig, Razin egy szóval sem említette, hogy mire jutott a tanításával kapcsolatban. Újabb négy hét elmúlt, és már május derekán jártak. Szergej nem várhatott tovább. Aznap este, amikor feltálalta az ételt, összeszedte a bátorságát, és így szólt: - Razin mester, remélem... - Nem „Razin mester" - vágott közbe az öreg. - Csak Razin. A fiú bólintott, majd folytatta: - Tisztességgel végzek mindent, amit rám rótt... Remélem, elégedett a munkámmal. Razin megint csak egy mordulással válaszolt. - Tudnom kell, hogy elnyertem-e a jogot arra, hogy a tanítványa lehessek. Razin szúrós pillantással Szergejre nézett, úgy, hogy a fiú hátán felállt a sz r. Aztán már fordult is volna el, de Szergej kérdése megválaszolatlan maradt, így a fiú hozzátette: - Küldetésem van, és már nem késlekedhetek tovább sokáig. Élet-halál kérdése. Razin visszafordult, és Szergej szemébe nézett: - Nektek, fiataloknak, minden élet-halál kérdése.
103
Szergej úgy döntött, felfedi el tte a célját - nem látott más módot arra, hogy rávegye Razint, hogy segítsen neki. - Egy csapat bandita, akik kozáknak adják ki magukat, meggyilkolta a családomat. Még sok ártatlan ember eshet áldozatul nekik. Meg kell állítanom ket. Azt ígérte, hogy tanít... - Nem ígértem én semmit - csattant fel Razin, és kiviharzott a szobából. Szergej nem értette. Talán sarlatán az öreg? Bolondnak nézi és csak kihasználja t? A semmién töltött el in annyi id t? Még aznap este, ahogy Szergej a t z mellett ülve kavargatta a ragut, hirtelen olyan erej ütést érzett a fején, hogy kis híján elájult. Riadtan ugrott arrébb; azt hitte, egy gerenda szakadt le a mennyezetr l - de Razin állt mögötte, kezében egy bottal. Az öreg arca kifejezéstelen volt - Szergej haragnak, indulatnak nyomát sem látta rajta. Razin békésen sarkon fordult, odaballagott a székéhez, a botot a falnak támasztotta, letelepedett, el vett egy könyvet, és olvasgatni kezdett. Szergej hátul megérintene vérz fejb rét, ott, ahol érezte, hogy egy nagy púp kezd emelkedni. Tehát Razin rült. És alattomos. Szergej arra gondolt, nyomban otthagy csapot-papot, de valami visszatartotta. Végül is, már leszállt az éj - reggel talán tisztább fejjel tud gondolkodni. Amint álomba szenderült, puff - újabb ütés csattant rajra. Halálfélelemben pattant tel, karjával a leveg t csépelve, át csak Razin hátát látta, ahogy az öreg visszacsoszogott az ágyához. Feldagadt sípcsontját masszírozva, Szergej végül nyugtalan álomba zuhant, de még éppen napkelte el tt ugyanilyen ébresztést és egy újabb lila foltot kapott. Egyszerre nyögve és ásítozva sántikált el a patakhoz a szokásos reggeli hidegvizes zuhanyért; a jeges víz legalább elzsibbasztotta sajgó restét. Aznap, és a következ hét minden egyes napján, amikor csak Szergej szórakozott volt, vagy belemerült valamibe, Razin lecsapott, némán és szélvészsebesen. Szergej védekezett volna, ha tud, de Razinnak mindig sikerült meglepnie. A fájdalom olyannyira állandósult, hogy Szergej már nem is emlékezett, milyen volt nélküle élni. Sokszor felmerült benne, hogy nem t ri tovább ezt a durva bánásmódot, de ilyenkor mindig emlékeztette magát, hogy nem rab - bármelyik pillanatban kisétálhat az ajtón, felpattanhat Dikarra, és ellovagolhat. Ez a gondolat tartotta vissza. Még egy nap, még egy óra, még egy perc. Lehet, hogy ez a reménybeli tanítványok beavatása: próba, hogy mennyire gondolják komolyan. Ha átmegy a vizsgán, Szergej biztos volt benne, hogy Razin tanít majd neki valami hasznosat. Az ütések éjjel-nappal záporoztak rá - tíz, húsz, harminc, amíg már nem is számolta ket, mégis ellátta a feladatait a ház körül. És félig nyitott szemmel aludt. Két nappal kés bb éjszaka megrándult a teste, és felriadt, bár nem tudta, miért. Nem érezte Razint a közelben, ezért úgy döntött, visszafekszik aludni. Ekkor azonban az a hirtelen ötlete támadt, hogy visszaadja a kölcsönt... A vaksötétben tapogatózva közel húsz percbe telt, mire megtette azt a hét-nyolc lépést, ami a matracát elválasztotta Razin ágyától. Maga elé képzelve, milyen meglepetésben lesz része az öregnek, Szergej felemelte a szalmával tömött párnát, amit magával hozott, és lesújtott vele...
104
Az ütés üres ágyat ért. Hol van Razin? Szergej hátán megint felállt a sz r, ahogy ráébredt, hogy Razin most is ott settenkedhet a sötétben - és talán ezúttal nem is bottal, hanem a kardjával. Sarkon perdült... de senki sem volt ott. Csalódottan visszabotorkált a matracához, amelyen ott találta Razint, aki az igazak álmát aludta - Szergej ágyában. A fiú azon az éjjelen már le sem merte hunyni a szemét, de nappal sem érzett mást, mint sz nni nem akaró szorongást és feszült éberséget: minden pillanatban várta az újabb csapást, és mindig a falhoz lapulva somfordált, készen arra, hogy védekez n maga elé emelje a kezét. A csapás azonban mindig akkor jött, amikor a legkevésbé számított rá. Egyik este, ahogy éppen felemelte a kondér fedelét, hogy megkavarja a ragut, a karja hirtelen a feje fölé rántotta a fed t, pontosan akkor, amikor Razin botja lesújtott rá. A vasfed hatalmasat kondult az ütés erejét l. Szergej riadtan perdült meg, és azt látta, hogy a mester mereven bámul rá. Aztán Razin szája széles mosolyra húzódott. Szergej felbátorodott, és nekiszegezte a kérdést: - Ez azt jelenti, hogy elkezd tanítani? - Nem - felelte Razin. - Most fejeztem be. Addig a pillanatig Szergej nem értette meg, micsoda ajándékot adott neki Razin. Azok a rajtaütések... éjjel-nappal... a vívómester arra tanította meg, hogy ösztönösen cselekedjen. Ez volt hát a rendszer a látszólagos rültségben. A beavatás megtörtént, Szergej Ivanov készen állt. KÖVETKEZ REGGEL Szergej felnyergelte Dikart, és már éppen fel akart szállni rá, amikor megérezte, hogy valaki áll mögötte. Villámgyorsan megperdült - Razin volt az. Az öreg mester elismer en mordult egyet: - Jó, Legalább nem vesztegetted az id met. - Úgy gondolja, készen állok arra, hogy megküzdjek az ellenfeleimmel? - Nem! De arra talán igen, hogy tanulj... Razin nem volt szószátyár ember, ezért Szergej azt hitte, ezzel be is fejezte. Ahogy azonban felkapaszkodott Dikar nyergébe, Razin még hozzátette: - Van egy mester... aki sokkal jobb, mint én. - Vívásban? - Mindenben. Akármiben. Semmiben. Láttam küzdeni száz ellenfél ellen... soha nem gy zték le. Földre tudott vinni egy embert anélkül, hogy hozzáért volna. Razin egy pillanatra megint elhallgatott. - Valamikor Valám szigetén élt... a Ladoga-tavon. Talán még most is ott van... Razin elharapta a szót, úgy döntött, eleget beszélt. Biccentett Szergejnek, sarkon fordult, és elt nt a fák között. .26.
105
MIKÖZBEN DIKAR nyugatra, a Don felé vitte, Szergej a két hosszú útra gondolt, ami Dél-Oroszországba hozta - el ször, miután megszökött az iskolából, és most, amikor megkezdte a Zakoljev és emberei utáni hajszát. Szergej úgy vélte, valószín leg itt, délen portyáznak, a zsidó Lakhatási Zónában, ami messze elnyúlt nyugat felé. Szergejnek ismét eszébe jutott, amit Razin búcsúzóul mondott, de esze ágában sem volt ezer mérföldet lovagolni vissza, északra, hogy megkeressen egy titokzatos harcost, aki sok-sok évvel azel tt a Ladoga-tó egyik szigetén élt - egy újabb mestert, aki valószín leg amúgy sem fogadná el a tanítványának. A Ladoga-tó nevének említése azonban gyötr kínnal töltötte meg a szívét: a tó alig száz versztányira volt a tisztástól, ahol a felesége és a gyermeke feküdt a hideg földben. Nem. Nem halogathatja tovább a hajtóvadászatot. A lovát nyugatnak fordította. 1893 májusában Szergej átkelt a Don folyón, és délre fordult, Ukrajna, a Dnyeper medencéje és a zsidó területek felé. Két nappal kés bb tudatosult benne, mekkora fába vágta fejszéjét. A térképen csak egy arasznyi volt az egész terület: az ujja könnyedén siklott hegyek-völgyek felett, tavakontengereken, sztyeppén, erd n-mez n át, de ahogy az el tte elterül tájat bámulta - folyókat, amelyeken át kellett gázolnia, sziklás kaptatókat és végtelen mez ket -, rájött, milyen kicsi az esélye, hogy ráleljen az üldözött vadra. Semmi másra nem támaszkodhatott, csak a pletykákra, ami olyan volt, mintha egy legyet próbálna elkapni, amit valaki három napja látott keresztülzümmögni a szobán. A KÖVETKEZ HÓNAPOKBAN Szergej keresztül-kasul bejárta a vidéket – Harkovot, Poltavit, Kijevet és számtalan más települést -, hasztalan. Egy zsidó boltos úgy hallotta, nyugaton dúlnak kozák útonállók, mások bizton állították, hogy legutóbb keletre látták ket... vagy északra... vagy délre. Egy gazda azt hallotta egy ismer sét l, akinek szintén egy ismer se mondta, hogy szellemek vágtatnak az éjszakában, gyilkolva-gyújtogatva, hogy aztán köddé váljanak, mire feljön a nap. Eltelt egy újabb év: egy örökkévalóság, amelyben a remény minden órával egyre haloványabb lett, és minden alkonyatkor meghalt, hogy aztán másnap ismét feltámadjon, minden hajnalban egyre gyengébben pislákolva. 1894 augusztusára Szergejt kitikkasztotta a forró nap, és ahogy a homlokát törölte a szemét csíp verejtékt l, vágyódva gondolt vissza a havas telekre. Dikar szomjazott, és egyre csökönyösebb lett, rángatta a kantárt, és fejét lehajtva szaglászta a földet a víz bármilyen jele után. A nyár ugyanúgy telt el, mint a tavasz. Összel Szergejt a nyílt sztyeppén érte huszonkettedik születésnapja; miközben egyik településr l a másikra lovagolt. Több lerombolt tanyát is látott, de semmi többet. Jelek vagy nyomok nem maradtak, mire odaért. Talán annak a gazdának volt igaza: szellemeket üldözött. Nyáron Szergej a csillagos ég alatt hált; most, hogy beköszöntött az sz, és vele megérkeztek a süvölt szelek, ha tehette, Dikarral együtt egy-egy gazda cs rjében húzta meg magát. Decemberben, miután Szergej bejelölte a térképen a kiégett tanyákat, és pöttyöt tett azokra a helyekre, ahol állítólag rajtaütésekre került sor, remélte, hogy valamilyen értelmes mintázat bontakozik ki el tte, de a támadásokban semmilyen rendszert nem talált. Elcsüggedve lovagolt tovább. Semmi mást nem tehetett. Hóförgeteg lepte be Vinyicát a Déli-Búg folyó partján, Kijevt l délkeletre, ahol egy gazda elújságolta Szergejnek, hogy III. Sándor cár meghalt, és már II. Miklós ül a trónon. A hajtóvadászat folytatódott.
106
A HOSSZÚ TÉL VÉGÉRE Szergej kétségei egyre n ttek vállalkozása sikerét illet en, és levertség uralkodott el rajta. Megedzette a testét. Harcban edz dött kozákokkal küzdött meg. Razin megélezte az ösztöneit. Mindezek ellenére Szergej egy jottányival sem került közelebb Zakoljevhez annál, mint amikor három évvel korábban elveszítette a nyomát. Elvesztegette ezeket az éveket? Hány évet fog még ugyanígy elvesztegetni: hármat, hatot vagy tízet? Még Dikar is búskomoran poroszkált, mint aki elveszítette a gazdáját. A sápadt napfény er tlen volt ahhoz, hogy felolvassza a folyók jegét, vagy felmelegítse átfagyott csontjait. A tovat remények, a szürke ég és a szakadó hó ellenére azonban Szergej csak zte magát tovább és tovább. Egy id után úgy érezte, már halott, és az elveszetten bolyongó lelkek purgatóriumát járja. Aznap éjjel Ányára gondolt, kezébe temette az arcát, és zokogott. De eljön a tavasz, aztán egy újabb nyár, és ha reményt nem is, meleget hoztak. Egy októberi délutánon aztán, amikor hideg es vel fenyegetve beborult az ég, és vad lökésekkel feltámadt a szél, Szergej tábort ven az erd ben egy falu mellen. Kikötötte Dikart legelni, aztán úgy döntött, kinyújtóztatja a tagjait, és tesz egy sétát a faluban, hátha rálel valamilyen nyomra, megtud ezt-azt, vagy legalább lát egy-két barátságos arcot. A falu határában négy durva külsej , részegen l dörg férfiba botlott. Szergej ügyet sem vetve rájuk, egyenesen el re nézett, de az egyik férfi elállta az útját, és pökhendi hangon megszólította: - Mit keresel a falunkban, idegen? Étel kell, vodka vagy n k? - Meglátod, a vodka jobb itt, mint a n k! - tette hozzá a másik, könyökkel oldalba bökve az els t, aki szemmel láthatóan a hangadó volt köztük. Mind a négyen felröhögtek. Szergej elmosolyodott, de amikor megpróbálta megkerülni ket. a kedélyük gyorsan megváltozott. Egyikük egyenesen Szergej útjába állt, a hangadó fickó pedig elmagyarázta neki a helyzetet: - Vámot kell fizetned, ha ezen az úton akarsz belépni a faluba. Hogy elkerülje a bajt, Szergej vállat vont, és megfordult, hogy távozzon, de a többiek azt az utat is elállták. - Ez az út még drágább! - figyelmeztette fenyeget en egyikük, a legtermetesebb. - Nem akarok zavarni - mondta Szergej. - Csak egy csapat... Udvariasságát gyávaságnak vagy félelemnek gondolva, a vezérük félbeszakította: - Talán nem hallottad, amit mondtunk? Fizetned kell, most! Világossá vált, hogy ezeknek az útonállóknak félten szándéka kifosztani Szergejt, és jutalmul még jól el is gyepálni t. Nyugodtan figyelte ket, ahogy végigmérik - egy magányos, sz hajú embert. - Nem keresem a bajt - ismételte meg Szergej. - Csak engedjetek az utamra, hadd menjek isten hírével. - Csak ha megfizetted a vámot! - csattant fel az önjelölt vezér, és az övéb l el húzta a bicskáját. A vezér közelebb lépett, a többiek pedig lassan követték. Ahogy a bandita a késsel el relendült, Szergej térdkalácson rúgta, ledöntötte a lábáról, majd megragadta a haját, és kicsavarta a kést a kezéb l. Miután lefegyverezte, a földre lökte. A többiek meghökkentek, és
107
szemlátomást tétováztak, így Szergejnek volt ideje arra, hogy elbánjon a hozzá közelebb álló kett vel. Az egyiket elkábította egy hármas sorozattal - jobb-bal-jobb -, a másikat pedig egy rúgással tartotta távol. A negyedik gazfickónak viszont hátulról sikerült bevinnie egy ütést, ami Szergejt halántékon találta, és egy pillanatra minden elsötétült. A földre kerülve, Szergej egy rúgást érzen az oldalában, majd még egyet. Ahogy ott feküdt, a fejét védekez en eltakarva, emlékképek villantak fel el tte arról a napról, amikor hasonló ütéseket szenvedett el Zakoljev túler ben lev embereit l. Ett l hirtelen féktelen düh öntötte el; talán ez mentette meg az életét. Gyorsan félregördült, talpra ugrott, leütötte az els t, aki nekitámadt, majd ártalmatlanná tette a következ t is a combjára bevitt taposórúgással. A harmadik fickó ér tlen rúgása félrecsúszott, így Szergej könnyedén elkapta és megcsavarta a lábát. Egy roppanás hallatszott, majd a férfi fájdalmas üvöltése. Szergej karja ösztönösen a leveg be lendült, hárított egy ütést, amit nem is látott, és hátrarúgott a sarkával, egyenesen a mögötte álló férfi lágyékába. Az utolsó fickónak, aki talpon maradt, ekkor inába szállt a bátorsága. Megfutamodott, míg a többiek morgolódva, sántikálva követték a példáját. A kimerültségt l zihálva, Szergej mérleget vont: zúgott a feje, csengett a föle, tudta, hogy másnap kutyául fogja érezni magát, de nem szenvedett komolyabb sérülést. Mintha mi sem történt volna, bement a szokásos módon körbekérdez sködjön. Mivel ne hallott többet annál, amit már amúgy is tudott, visszatért az erd be, hogy újabb csendes éjszakát töltsön el Dikarral, ahogy már oly sokszor tette. Azon az éjszakán a frissen összeeszkábált es tet alól Szergej a pattogó tábort z lángjait bámulta, és a négy hepciáskodó részegre gondolt, akik kis híján megverték. „Soha ne becsüld alá az ellenfeledet!” - mormolta magában, felidézve, mire figyelmeztette ket Alekszej, a kozák, évekkel azel tt. Aztán egy másik bölcsesség is az eszébe jutott: „Hallom és elfelejtem. Látom és emlékszem. Teszem és megértem.” Szergej most már megértette, hogy nem számít, mennyit ittak, azok a részeg fickók is katonák lehettek fiatalkorukban, és megedz dtek a csatákban. Alábecsülte ket, ami majdnem végzetes hibának bizonyult, és életre szóló leckét adott neki. Saját harci tapasztalata kimerült a gyerekkori birkózómérk zésekben, pár verekedésben, a Zakoljevvel vívott küzdelemben az iskola mellett, a tóparton - de régen is volt! - és a megsemmisít vereségben, amit Zakoljev haramiái mértek rá. Ahogy Szergej szeme elnehezült, felvillantak el tte az elmúlt hónapok harci kiképzésének pillanatai: az árnyékbokszolás, Leonyid és Razin. Ismét eszébe jutottak Razin szavai a harc mesterér l, aki a Ladoga-tó egyik szigetén él... Nyugtalan álomba merült, és álmában megint démonokkal harcolt... öt Zakoljevvel, tíz Koroljovval, majd egyre többel és többel... Aztán mindnyájan elt ntek, és ott találta magát a szalmaágyon Razin kunyhójában. Képtelen volt megmozdulni, csak nézett felfelé a vívómesterre, aki föléje tornyosulva lecsapni készült - de ezúttal nem bottal, hanem karddal. Szergej bámulta tágra nyílt szemmel, és Razin pengéje lesújtott... Egy csattanás riasztotta fel, ami úgy hangzott, mint egy puskalövés. Még mindig mindig félálomban, Szergej félregurult, hogy elkerülje Razin csapását - pontosabban egy hatalmas faágat, ami hangos reccsenéssel letört, és halálos csattanással átszakította a ménedék tetejét, ahol másodpercekkel korábban feküdt. A föld beleremegett a becsapódásba. Szergej talpra ugrott, még mindig zavarodottan, félig-meddig arra számítva, hogy Razint pillantja meg, amíg álom és valóság végre kettévált az agyában. 108
Mély leveg t vett, és új elhatározásra jutott. Amikor azonban Dikar felé fordult, ismét álom és valóság szörny elegye tárult a szeme elé. Dikar teste megtörten, összezúzva hevert a roppant faág alatt. Szergej a lovához rohant, de az nem adott életjelet többé. A kis ásóval fél napig tartott, mire Szergej sírt ásott neki. Mély szomorúságot érzett, amikor belefordította bátor és h társát a sekély gödörbe. Végül befedte a sírt, és elbúcsúzott a mént l. - Messzire vittél, derék barátom, és sosem panaszkodtál. A veszteség a szívébe mart. Túl sokat veszített már el életében - a szüleit, a nagyapját, a feleségét és a gyermekét, és most ezt az ártatlan állatot is, a társát, aki mindig jó és h séges volt hozzá. A szívébe nyilalló éles fájdalom ismét csak eszébe juttatta, miért is indult el erre az útra - nem mintha valaha is el tudta volna felejteni. Levette verejtékkel átitatott ruháit, megmártózott a jeges patakban, gyorsan felöltözött, és elköltötte azt a kis ennivalót, ami még megmaradt. Aztán a nyergével megjelölte a lova sírját, és gyalog nekivágott az útnak. A Dont követte, ezúttal észak felé. „Razinnak igaza volt - gondolta Szergej. - Még nem állok rá készen, hogy megküzdjek Zakoljevvel vagy bármelyik emberével. Addig nem, amíg meg nem találtam a mestert Valám szigetén. Feltéve, hogy létezik egyáltalán.” Ahogy átvágott lankás dombokon és széles sztyeppéken, még valamit megértett: ahhoz, hogy legy zze Zakoljevet és a talpnyalóit, nem csupán tanulnia kell egy mestert l. Magának is mesterré kell válnia. ÚJABB HAT HÓNAPBA TELT, mire Szergej gyalog elért Szentpétervárra. Az ezer mérföldes út minden pillanata úgy tette próbára akaraterejét és túlél tudását, mint azel tt még soha semmi. A fagyos téli szeleknek nekifeszülve, a végs kig elcsigázva érkézett a városba, ugyanolyan ápolatlanul, mint els alkalommal, szakállasan, hosszú fehér hajjal. Szóba sem jöhetett, hogy meglátogassa Valeríját és Andreászt. Nem akart régi sebeket feltépni - akárhogy is békéltek meg a veszteséggel, jobb, ha hagyja ket. Szobát sem vehetett ki éjszakára: a kevés megmaradt rubeljéb l hajójegyet kellett vennie, hogy átkeljen a Ladogatavon Valám szigetére. Már alkonyult, mire a Néva partját követve elért a tisztáshoz - a családja sírjához. A sírt mostanra ben tte a f , de egy apró jelzés még látszott. Miel tt lefeküdt volna aludni, Szergej leült a viharvert dombocska tövébe, és beszélt Ányához. Lélekben megújította a házassági fogadalmukat, és újra ígéretet tett, hogy Ánya hálála nem volt hiábavaló, mert nemes célt fog szolgálni. Esküjét is megújította, hogy megszabadítja a világot Dimitrij Zakoljevt l és a csatlósaitól, hogy ártatlan életeket mentsen meg. Aztán jó éjt kívánt Ányának, ugyanúgy, ahogy akkor, amikor még élt: -Te vagy a szívem - mondta neki, és megérintette a földet, ahol Ánya nyugodott. Aznap éjjel az álma békés volt és szomorú, tele szeretettel és vágyódással. Úgy érezte. Ánya ott van mellette, a keze simogatja a haját, és a csókjai enyhet adnak homlokának, mint az éji szell . Így történt, hogy 1896 tavaszán Szergej Szentpétervár kiköt jében felszállt az els hajóra Valám, a kolostorsziget felé.
109
Ötödik rész A KOLOSTOR-SZIGET A lágy legy zi a keményet, a gyenge az er set. A hajlékony felette áll a hajlithatatlannak. Ha uralni vágyod a dolgok rendjét, eggyé kell válnod vele. Hagyd hogy az Út vezessen, s célod majd rád talál. LAO-CE .27. AZ ALATT A TIZENKÉT ÓRA ALATT, amíg a kétárbocos hajó szelte a szélfútta habokat, Szergej zarándokokkal beszélgetett, akik a kolostorba tartottak. Megtudta, hogy Valám a Ladoga-tó sok-sok szigete közül a legnagyobb, de még így is csak hét verszta egyik végét l a másikig, és partjait sok kis sziget szegélyezi. Partvonalát s erd és meredek sziklák rizték, de ahogy a hajó megkerülte az egyik kiszögellést, egy aprócska öböl tárult a szemük elé, és vele a központi kolostor legmagasabb épülete - egy hatalmas, ragyogó fehér er d, ami egyesek szerint megvolt vagy nyolcszáz éves, csúcsukon arannyal fedett, szikrázó kék tornyokkal. Olyan volt, mintha az öböl egy álomból lépett volna ki. Az egyik zarándoktól idilli bels tavakról hallott, amelyek ott rejt znek az serd mélyén, a sziklák és tisztások között. A közösségi élet középpontja a központi kolostor — mesélte a zarándok - de a szigeten elszórva mindenfelé találni szkitának nevezett kisebb, magányos remetelakokat, amelyekben a mélyebb elszigeteltségre vágyó aszkéta szerzetesek laknak. De vannak ezeknél is elszigeteltebb helyek, apró kalyibák és barlangok, s t, földbe vájt üregek, ahol remeték dolgoznak és imádkoznak tökéletes magányban. A zarándok még hozzátették: „Úgy tartják, senki sem él ott, csak a szerzetes és Isten, míg végül csak Isten marad.” Az egyik visszatér barát elmondta Szergejnek, hogy a kolostort a múltban számtalanszor leromboltak mert a békeszeret szerzetesek nem voltak hajlandóak harcolni. Egyszer még a svédek is magukhoz csatolták a szigetet, miel tt Nagy Péter végül visszaszerezte.„Furcsa lesz majd nekik - gondolta Szergej - hogy egy harcost keresek azok közön, akik elutasítják az er szakot." Mindenesetre úgy vélte, egy ilyen ember bizonyára kilóg itt a sorból, és ha a mester valóban a szigeten él, Szergej megtalálja. Ha a mester úgy akarja. AZON A TAVASZON Szergej átmeneti tábort állított fel a sziget erdejének egy eldugott, zúzmókkal, páfrányokkal és virágzó gyümölcsfákkal boritott zugában. A következ napokban keresztül-kasul bejárta a szigetet: felfedezte a szerzeteseket tejjel és zöldségekkel ellátó kis tanyát, az erd ben magányosan álló szkétákat és remetelakokat, és alaposan megfigyelte a fekete csuhát hordó szerzeteseket. Megpróbálta kifürkészni a remetéket is, hátha köztük van az az ember, akit keres. Mivel sok-sok éve volt már annak, hogy Razin találkozott a harcossal, a keresett férfi minden bizonnyal legalább középkorú; a negyvenes-ötvenes éveiben járhat, s t, talán még id sebb. Akár szerzetes, akár remete, ha a mester még mindig itt él, pusztán a mozgása elárulhatja t Szergejnek. Ahogy teltek-múltak a hetek, Szergej kezdte felismerni az arcokat a dolgukra siet barátok és id sebb atyák között. Az egyikük különösen megragadt az emlékezetében. Szergej a központi kolostorban járt, amikor felfigyelt erre a fekete csuhás papra: egy deres szakállú, 110
hosszú sz hajú férfira, aki egy beteg szerzetesnek adta fel éppen az utolsó kenetet az ispotályban. Pár perccel kés bb, miközben Szergej visszafelé tanott a folyosón, ismét megpillantotta az öreg szerzetest, amint csukott szemmel összpontosított, miközben egyik kezét a mellére, a másikat egy beteg homlokára tette. Szergej nem tudta megmondani, hogy csak másodpercek vagy percek teltek-e el, de amikor a szerzetes felpillantott, és egyenesen rá nézett, továbbra is csak állt megkövülten. A varázst egy fiatalabb szerzetes törte meg, aki a szobába belépve elsietett mellette. Látva Szergej arckifejczését, elmosolyodott: - Ez Szerafim atya, az egyik sztarec. Kés bb Szergej megtudta, hogy sztarecnek a különösen bölcs és szilárd jellem , magasabb rangú atyákat hívják. Megjegyezte magának ezt a Szerafim atyát; majd beszélnie kell vele, mert talán elég öreg ahhoz, hogy emlékezzen a harcosra, akit Szergej keres. Közben folytatta a kérdez sködést a többi szerzetesnél is. Nem mondhatta ki nyíltan, hogy egy szigorúan békeszeretó szigeten egy nagy harcost keres, ezért így fogalmazta meg a kérdését: „Úgy tudom, élt in egyszer egy ember, aki képzett katona volt, miel tt megtalálta a lelki békéjét. Nem hallottatok róla?” Kérdez sködése során azonban csak tanácstalan tekintetekkel találkozott. Úgy t nt, senki sem tud semmit, és nyomát sem lelte a harcosnak. Ahogy a nyár szbe fordult, és fagyos fuvallatok söpörtek végig a tavon, ismét kételkedni kezdett benne, hogy a mester egyáltalán létezik - legalábbis nem itt él, Valám szigetén. Ahogy Szergej figyelte a barátokat, úgy figyelték azok is t, az sz hajú ifjú zarándokot, aki bebarangolta a szigetet a kérdéseivel. Nem sokkal kés bb az egyikük, aki Jevgenyij testvérként mutatkozott be, üzenetet hozott neki: - Az elöljárók tudnak a jelenlétedr l, de nem ismerik a lelki célodat. Mivel úgy t nik, valamilyen bels hangot követsz, maradhatsz egy ideig, ha hajlandó vagy szolgálni. Hajlandó vagy rá? - Igen, az vagyok - felelte Szergej. A válasszal elégedetten, Jevgenyij testvér folytatta: - Mivel odakinn nem élnéd túl a telet, a Szent Avram Rosztov szkétában fogsz lakni és dolgozni. Ezt a remetelakot öt versztára délre találod. A szigett l egy keskeny csatorna választja el, ami... - Ismerem a helyet - vágott közbe Szergej. - Nagyszer - mosolyodott el a barát, majd hozzátette: - Csak hét napig maradhatsz ott. Amikor az elöljáróm visszatér, engedélyt kérhetsz le, ha szeretnél még maradni és segíteni a remetéknek. Máskülönben rövid id n belül el kell hagynod a szigetet. Néhány hét múlva már szörny szélviharok fognak tombolni, és a jégtáblák tavaszig lehetetlenné teszik az átkelést a tavon. Szergejnek csak egy kérdése volt: - Az elöljáró, akit l engedélyt kell kérnem... Mi is a neve? - Szerafim atya - válaszolta a barát, és egy biccentéssel távozott. Szergej összeszedte a holmiját, eltakarította a táborhelye nyomait, és leereszkedett a sziklás partra. Lesétált a kiköt höz vezet k lépcs n, és egy egyárbocos hajó átvitte a csatornán. Kés délutánra érkézen meg, amikor már minden szerzetes visszavonult a cellájába 111
a több órán át tartó esti ima idejére. Ezalatt Szergej csendben bejárta a szkétát - az apró konyhát, a sötét folyosókat és az éppen üresen álló refektóriumot. „Alkalmas hely és id a gyakorlásra” - gondolta Szergej. A Szent Avram Rosztov szkétában töltött ötödik reggelén Szergej söprögetés közben megkérdezte az egyik barátot, hogy mikor beszélhetne Szerafim atyával. - Pár napon bdül visszatér - felelte a barát, és már ment is a dolgára. Szergej is folytatta a sajátját, amíg estefele a barátok vissza nem vonultak, és Szergej nekiláthatott edzeni. Ahogy az egyre sápadtabb fényben Szergej a refektóriurn felé tartott, elhaladt Szerafim atya üres cellája mellett. Kíváncsian megállt, és bekukucskált a nyitott ajtón az elsötétített szobába. Egy asztalkától és egy székt l eltekintve bútor nem volt benne. A sarokban, ahol más az ágyát tartja, egy nyitott koporsó állt. Szergej megborzongott, majd fejét csóválva folytatta az útját a folyosón. A fakó villámok álomszer fénybe vonták a téli estét. A közelg vihart jelz távoli mennydörgést leszámítva olyan mély csend honolt a Rosztov szkétában, hogy Szergej lélegzetvétele természetellenesen hangosnak t nt. Miközben a bemelegítést végezte - rúgásokat és ütéseket gyakorolt a leveg ben hirtelen egy magányos, gyertyát tartó alak t nt fel a tompán megvilágított ajtóban. A váratlan jelenés megriasztotta Szergejt, de aztán felismerte Szerafim atya arcát. A fiú szóra nyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán. Az öreg szerzetes némasága, és ahogy ott állt t figyelve, egy hópárducra emlékeztette Szergejt, ahogy mindjárt a zsákmányára ugrik. Aztán egy villámlás bántó, éles fénnyel töltötte be a szobát, és halálfejjé változtatta a szerzetes arcát - bozontos fehér sörény koponyává, akinek üres szemgödrei a semmibe merednek. A rátör halálfélelemben Szergej k vé meredten bámult a sötét jelenésre. De aztán Szerafim atya magasabbra emelte a gyertyát, és Szergej csak egy öreg szerzetest látott, akinek békés arcát pislákoló láng világította meg. A következ pillanatban már senki nem állt az ajtónyílásban. Az atya nem fordult meg és sétált el, és nem is húzódott vissza a homályba - az egyik pillanatban ott volt, a másikban már nem. Szergej nem hallott lépteket távolodni a folyosón. „Bizonyára lehunytam a szemem, vagy egy pillanatra máshová néztem" - mondta magának, csak éppen nem emlékezett rá, hogy így tett volna. Két órával kés bb, a gyertyafényes ebédl ben Szergej vacsorát tálalt a remetelakban lakó hat barátnak. Arra számított, hogy Szerafim atya is csadakozik hozzájuk, de a helye üres maradt az asztalnál. Amikor befejezték a vacsorát, Szergej suttogva megszólította Jevgenyij tesvért: - Ma délután láttam Szerafim atyát. Miért nem csatlakozott a...? - Azt mondod, láttad? - hökkent meg a barát. - Igen. Ott állt az ajtóban. Jevgenyij testvér a fejét rázta: - Bizonyára valaki mást láttál. Szerafim atya csak holnap érkezik.
112
AMIKOR AZ ELÖLJÁRÓ ATYA MÁSNAP MEGÉRKEZETT - ahogy a barátok várták -, apró cellájába hívta Szergejt, és intett neki a fejével, hogy üljön le a magányos székre. Az öreg szerzetest mintha fátyolszer glória vette volna körül. Hosszú sz haja és s szakálla valahogy nagyobbnak, tiszteletet parancsolóbbnak mutatta. Szergej áhítattól és tisztelett l áthatva nézett rá; még soha nem találkozón ilyen er s szellemi jelenlétet mutató emberrel. - Szerafim atya vagyok - mutatkozott be az öreg szelíden, aztán elmosolyodott. - ó, hiszen mi már találkoztunk... az ispotályban, ugye? Szergej megköszörülte a torkát, és nagy nehezen megtalálta a hangját: - Igen... igen, úgy van. Örülök, hogy újból találkozom önnel, atyám. Az engedélyét szeretném kérni, hogy a télre itt maradhassak a remetelakban. Az atya lehunyta a szemét, lassan, mélyen beszívta a leveg t, és így maradt majdnem egy percig. Végül kinyitotta a szemét, és így szólt: - Szokatlan, hogy egy világi ember egy szkétában akarjon megszállni... de beléd tekintettem, és maradhatsz a télre - talán tovább is... Észrevette, hogy Szergej lopva a koporsóra pillant, és elmosolyodott: - Az az én ágyam és egyben emlékeztet m, hogy hasznosan töltsem az id t, amit Isten nekem adott. És ha egy reggel nem ébrednék fel, egy gonddal kevesebb a többieknek. A pillanat valahogy nem t nt alkalmasnak arra, hogy Szergej megkérdezze Szerafim atyát, nem találkozott-e egy nagy harcossal errefelé. .28. ÍGY VETTE KEZDETÉT Szergej ivanov hivatalos tartózkodása az Avram Rosztov szkétában, n tlenséget fogadott aszketikus remeteként él szerzetesek között. Jobbára növényekb l készített ételeiket ette, az étkezések során némán falatozott, és kereste a férfit, aki nem volt sehol. Úgy t nt, nem kínálkozik újabb alkalom, hogy beszéljen Szerafim atyával, aki többnyire a kolostorban gyógyított, a rászoruló barátokon segített a remetelakban, vagy magányosan imádkozott. Amikor ettek, senki sem szólalhatott meg, Szergejnek pedig el tte és utána is feladatai voltak, így aztán ritkán akadt össze az atyával alkalmas id ben. Id nként megbízták ezzel-azzal, ami miatt át kellett mennie a központi kolostorba, így Szergej ott is folytatta a megfoghatatlan - vagy talán nem is létez - harcos utáni kutatást. Hat héttel els , sz kre szabott beszélgetésük után egyszercsak belebotlott Szerafim atyába, ahogy az ablakon át a hóborította tájat csodálta. Szergej csendesen közelített hozzá, nehogy megzavarja, és egy percig vele együtt nézte a téli tájat, mintha az öreg szerzetes szemével látná... a smaragdzöld feny ket... a hóval behintett, apró piros bogyókat term bokrokat... Mire Szergej felocsúdott, a szerzetes már menni készült. - Atyám! Szerafim atya! - kiáltott utána, és maga is meglep dön a hangja erején. Az öreg szerzetes megfordult - Igen, Szergej? - Már régóta meg szerettem volna kérdezni valamit... de most fogalmain sincs, hogyan. Ugye régóta él itt? Az öreg bólintott.
113
-Azalatt, amíg itt élt, évekkel ezel tt... nem ismeri véletlelenül, vagy nem találkozott... valakivel - egy szerzetessel vagy baráttal - aki valaha képzett harcos volt? Valamiféle mester? Szergej hirtelen tompának és ostobának érezte magát, ahogy az öreg sztárec kifejezéstelen arccal ránézett. - Azt mondod, egy harcos? Egy katona? - kérdezte az atya. - Nekem... semmi dolgom az efféle emberekkel. Azzal elnézést kért, és távozott. Szergejnek fogalma sem volt, ki mást kérdezhetne még meg, és mi egyebet tehetne még. Mindazonáltal, egész télen kötelességtudóan dolgozott, segített, amiben csak tudott, és csatlakozón a barátokhoz a szokásos napi két étkezés során. A menüt zabkása, kenyér, krumplipüré és zöldségek - néha hallal - és zöldf szerek alkották, mellé pedig kvaszt, gabonából erjesztett italt ittak, és ünnepnapokon teát. Egyszer , aszkétikus élet volt, ami munkával, elmélkedéssel és - Szergej számára - edzéssel telt. Egyik elmélkedése közben Szergejt hirtelen elfogta a b ntudat, amiért soha nem vette a fáradságot, hogy írjon Vlagyimir bácsikájának. Még inkább elszégyellte magát mulasztása miatt, amikor eszébe jutott, hogyan tépte szét a búcsúlevelét Zakoljev. Lehet, hogy a bácsikája halottnak hiszi t. Így aztán összeszedte a gondolatait, és papírra vetette ket: Kedves Ivanov igazgató úr! Azért írom ezt a régóta esedékes levelet, hogy sajnálatomat fejezzem ki amiatt, hogy az iskolából az ön engedélye nélkül távoztam, és az elnézését kérjem azért is, amiért nem írtam önnek hamarabb. Azt tettem, amit tennem keltett, nem menteget zöm miatta. Köszönöm a kedvességét és a gondoskodását, amit gyermekként irántam tanúsított. Nem felejtem el. Nem felejtem el Önt. A lévélhez mellékeltem egy térképet, amit még az Ön könyvtárából vettem el Most visszaküldöm, bár a használat miatt némileg elny ttebben. Jó szolgálatot tett nekem, és köszönöm, hogy „kölcsönvehettem”. Ami a kést, az ásót, az irányt t és más felszereléseket illett, egy nap azokat is visszajuttatom, vagy kifizetem az árukat. Huszonhárom éves lettem. Oroszországban tett hosszú utazásaim során a Nyevszkij Katonai Iskolában megszerzett tudás tette lehet vé. hogy a vadon zord körülményei között is életben maradjak. Távozásom módja ellenére azt szeretném, ha tudná, hogy gondoskodása és tanításai egy nap talán valamilyen nemesebb célt fognak szolgálni. Mindig tiszteltem Önt személyében és igazgatóként is, de els sorban mindig is nagybátyámként és családtagként gondoltam Önre. Az apám helyett apám volt. Soha nem felejtem el Önt, és mindig megemlékezem Önr l az imáimban. Unokaöccse, Szergej Szergejevics Ahogy viasszal lepecsételte a levelet, a bácsikája szigorú arcát látta maga el tt. Szergej ma már nem áhítattal vegyes csodálatot érzett, mint gyerekkorában, hanem mély szeretetet és tiszteletet ez iránt a jó ember, Vlagyimir Boriszovics Ivanov iránt. A levéllel lezárta múltja egy részét - de ennél egy jóval nagyobb része még bevégzetlen maradt.
114
A RÖVID, ZORD NAPOK ALATT Szergej élete mindig ugyanabban a rendben zajlott: munka, elmélkedés, edzés, evés, alvás. Olyan volt, mintha megint a Nyevszkij Katonai Iskolában lenne - mintha nem haladt volna semerre, mintha nem tett volna semmit. Tehetetlensége napról napra n tt. Több mint három hónap telt el azóta, hogy Szergej a remetelakba költözött. Visszagondolt az iskolában, a katonák között töltött id re, amikor békére vágyott. Most pedig, itt, ezen a békés helyen, egy harcost keresett. Mindeközben folytatta magányos edzéseit, de a gyakorlatokat gépiesen végezte, anélkül, hogy a legcsekélyebb haladást vagy változást tapasztalta volna. Tél volt odakinn, és tél volt a bensejében. Szergej kezdett szembenézni a ténnyel, hogy hamarosan nem lesz értelme tovább maradnia, és egy újabb évet fecsérelt el az életéb l. Ekkor, mint derült égb l a villámcsapás, Szergej szerencséje megfordult. Ki tudhatja, mi miért történik? Talán tényleg csak az id zítésen vagy a szerencsén múlt - vagy azon, hogy egy mester meggondolta magát. 1897 márciusának utolsó napján, ahogy Szergej a levezet mozdulatokat tette az edzés végén, és védekez készenléti állásban megállt, észrevette, hogy Szerafim atya figyeli. Az öreg szerzetes széles mellkasán karba tett kézzel nézte mintha azt mondaná, hogy Szergej tudása egy fabatkát sem ér.
t, és a fejét csóválta,
- Mégis, mit csinálsz? - kérdezte az öreg megütközve. - Edzem magam... hogy felkészült legyek - válaszolta Szergej zavartan. - Egy valódi küzdelem során - vetette ellen Szerafim atya - nincs bemelegítés, nincsenek begyakorolt mozdulatok, és nincsenek szabályok sem. Aztán megint csak a fejét csóválta. - Nem hiszem, hogy ezek a mozdulatok felkészítenek arra, hogy szembeszáll, azokkal, akiket zöl. Szergejjel megfordult a világ. Agyában örvényl kérdések cikáztak: Honnan tud az atya az ellenségeir l? Lehetséges, hogy ez az ember… - Igen - válaszolta meg Szerafim atya a kimondatlan kérdést. - Én vagyok az, akit keresel, és tudom, miért vagy itt. Te viszont nem tudod. - Tessék? - Még mindig azt hiszed, hogy Razin küldött ide, pedig nem amikor elmész, nem ugyanaz leszel, mint aki idejött.
volt, hanem Isten. És
Olyan bizonyosságal beszélt, ami mintha az örökkévalóságból eredt volna. Szavai pedig egy egészen másfajta kiképzés és élet kezdetét jelentenék Szergej számára, mint amivel valaha is találkozott SZERAFIM ATYA MINDEN TOVÁBBI MAGYARÁZAT NÉLKÜL öltötte magára a tanító szerepét, mintha az egyszerre lenne temészetes és elkerülhetetlen. Minden délután megjelent a refektóriumban, hogy tanítsa és edzze Szergejt. Egyik nap, edzés után Szergej kérdezni akart t le valamit: - Szerafim atya... Az öreg csendre intette a kesével. - Ne hívj többé „atyának”, csak a többi szerzetes jelenlétében. Itt elég a „Szerafim”. 115
Miel tt Szergej megkérdezhette volna, miért, Szerafim elmagyarázta: - Annak, hogy kiképezlek arra, hogy legy zd az ellenségedet, semmi köze a szerzetesi elhivatottságomhoz. Én megfogadtam, hogy lemondok az er szakról, és el bb halok meg, mint hogy a kezemet egy másik emberi lényre emeljem, elég gyilkolást láttam, és elég halált osztottam. Nem is mondott többet err l, csak Szergejre emelte átható tekintetét, és Szergej hirtelen mezítelennek, majd áttetsz nek érezte magát. Szerafim nézte egy ideig, majd azt mondta: - Látom, neked is van másik neved, jól van. Akkor, amikor kettesben vagyunk, így foglak hívni... Szókratész. Szergejnek elakadt a lélegzete. Amikor végre sikerült újra megszólalnia, csak dadogott: - Ho-ho-honnan tudta, hogy...? - Láttam - mondta Szerafim egyszer en. - Ha... ha ilyen dolgokat lát, és azt is tudta, miért vagyok itt... akkor miért várt eddig, miel tt felfedte magát? Szerafim egy pillanatig hallgatott, aztán így felelt: - Meg kellett, hogy figyeljelek, hogy felmérjem a szíved és a jellemed. Addig vártam, amíg kellett. Szergej most már egészen más fényben látta az öreg szerzetest. Olyan volt, mintha a Ladoga-tó fodrozódó tükrébe bámulna: nem látott a felszín alá, de határtalan mélységet érzett. NEM MINDENNAPI EGYÉNISÉGE és csodálatos ráérz képessége ellenére Szergej nehezen tudta Szerafimot legy zhetetlen harcosként maga elé képzelni. Valaha talán az leheletett - amikor fiatal volt és er s. Most azonban szavai ereje ellenére Szergej inkább látta öreg nagyapónak, mint a harc mesterének. Szerafim megérezte Szergej kétségeit. A legközelebbi edzés során azt mondta neki: - Támadj meg, ahogy csak akarsz. De ne fogd vissza magad! Üss meg, ahogy csak bírsz! Szerafim hangja nem hagyott kétségei afel l, hogy nem nézne jó szemmel egy lagymatag próbálkozást, ezért Szergej beleadott mindent. Az öreg közelébe sem jutott, s t, azt sem látta, hogy Szerafim mit csinál, csak azt tudta, hogy képtelen hozzáérni vagy akár megtalálni az öreg szerzetest. Amikor csak megpróbálta megrúgni, megütni, elkaszálni, a lábát átkulcsolni, megragadni, vagy a vállán átdobni az öreget, Szergej a földön találta magát, újra és újra, és fogalma sem volt, hogy került oda. Szerafim egy kézzel, s t egyetlen ujjal tartotta lenn a földön, és Szergej képtelen volt felkelni. Egyszer úgy zuhant el, hogy miközben eld lt, rájött, Szerafim hozzá sem ért. Razinnak igaza volt. Szergej megtalálta a mestert - és ez volt az egyik leginkább kétségbeejt találkozás, amiben valaha része volt. Amikor az öreg szerzetes azt a feladatot adta neki, hogy billentse ki az egyensúlyából, számtalanszor próbálkozott, de mindannyiszor sikertelenül. Eszébe jutott, amikor Alekszejt, a kozákot próbálta ledönteni a lábáról: olyan volt, mintha egy hegyet próbálna elgörgetni. Szerafim viszont azt az érzést keltene benne, mintha egy tollpihét akarna arrébb pöckölni, mégis képtelen volna rá. 116
Az öreg kitért Szergej el l, gáncsot vetett neki, kicsavarta a testét, átfordította és a földhöz vágta, a kezével, a lábával vagy látszólag pusztán az elméje erejével. Szerafim egészen az edzés végéig egyszer sem ütötte meg, akkor azonban az öreg szerzetes könnyed mozdulatot tett, és finoman meglökte a fiút. Szergej kábultan esett össze, és percekig meg sem tudott mozdulni. Azon t dött, mit érzett volna akkor, ha Szerafim komoly sérülést akart volna okozni neki. Másnap Szerafim megkérte Szergejt, hogy tartson vele egy sétára a hóban, a tanya melletti kis gyümölcsöskerthez. Séta közben az öreg így szólt hozzá: - Láttam a helyzetedet... a küldetésedet... - egy pillanatra elhallgatott, majd így folytatta: - Ismered az írást: „Enyém a bosszúállás, én megfizetek - így szól az Úr". Szergej óvatosan bólintott. - Mi jogosít fel arra, hogy bosszúálló angyalt játssz? - Nincs hozzá jogom - felelte Szergej. - És azt sem tudhatom, hogy a feleségem lelke megnyugszik-e t le. Csak azt tudom, hogy az enyém igen... - Legalábbis azt hiszed... - Legalábbis azt hiszem... - Amit azok az emberek tettek, nem tudod meg nem történtté tenni... - De megakadályozhatom, hogy mások életét is tönkretegyék. Szergej azt nem mondta, hogy ha teljesíti az esküjét, és esetleg meg is hal érte, a lelke talán megváltást nyer, és csatlakozhat a feleségéhez és a gyermekéhez, egy jobb helyen - ha létezik olyan. - Nincs rá mód, hogy lebeszéljelek arról, amit tenni kívánsz? — kérdezte Szerafim. Szergej lassan megrázta a fejét. Az öreg felsóhajtott: - Nos, legyen. Elviszlek az árnyak közé, és megadom neked, amire vágysz... hogy egy nap talán arra vágyj... amit én akarok adni neked. - Mit akar ön adni nekem? - kérdezte Szergej meglepetten. - Békét. - Békét csak egyetlen módon nyerhetek. - Halálon keresztül. - Az övéken vagy az enyémen, vagy talán mindkett n keresztül, igen - felelte Szergej. - És már nem várhatok soká. - Meg kell találnom ket minél hamarabb - három hónapon haton... legfeljebb egy éven belül. Szerafim tekintete megint Szergejre szegez dött. - Nem mi döntjük el, mi mikor történjen. - Gondolja, hogy több id re lesz szükségem? Az öreg bólintott. - Mennyivel többre?
117
Szerafim habozott egy pillanatig, aztán azt mondta: - Egy élet egy pillanat alatt kifordulhat a sarkaiból, egy szív megnyílhat egyetlen kegyes pillanatban. A pillanatra felkészülni azonban egy élet is kevés lehet... - Szerafim járkálni kezdett fel-alá, és így folytatta: - Tanulni gyorsan lehet. Felejteni, amit megtanultál, tovább tart. Ha tiszta fejjel akarod kezdeni... nos. tíz év talán elég... - Nekem nincsenek éveim! Szerafim szeme felizzott. - Ritka fontos ember lehetsz, ha ilyesmit követelsz Istent l, és végtelenül bölcs, ha tudod, mi mennyi ideig tart... Ahogy elhagyták a gyümölcsöst, és visszafordultak a szkéta felé, a leforrázott Szergej témát próbált váltani: - Rajtam kívül hány tanítványa volt még? Szerafim felsóhajtott. - Amit te keresel, arra még senkit sem tanítottam. - Akkor engem miért? Nem kell el bb valamilyen próbát tennem? - Már próbára tettek... Razin... és az életed. - Mit tud valójában az én életemr l? - Láttam eleget. Szergej hitetlenkedve rázta a fejét; az öreg szerzetes még mindig zavarba ejtette. - Vagyis csak úgy tanít engem, és nem vár semmit cserébe? - Balgaság lenne, ha személyes szívességnek tekintenéd, hogy tanítalak, Szókratész. Nem érted teszem ezt; én csak Isten akaratát teljesítem. Atért segítek neked, mert… lehet, hogy ezzel valami magasztosabb célt szoolgálok – valami olyat, amit még egyikünk sem lát el re. .29. Zakoljev embereinek többsége, és az úton melléjük csapódott összes n tartósabb táborhelyre vágyott - olyasmire, mint a falvak, ahonnan jöttek. Vezérük válasza azonban mindig ugyanaz volt: „Mozgó célpontot nehezebb eltalálni.” Mindenki számára meglep volt hát, amikor az Atamán összehívta az embereit a román határ közelében felállított ideiglenes táborukban, és a t z mellett bejelentést tett: - Készüljetek! Holnap északra lovagolunk, hogy állandó tábort verjünk. Már régebben találtam egy helyet a Kijevt l északra elterül erd ben, de ezúttal nem kunyhókat eszkábálunk - igazi faházakat! Jól figyeljetek a szavaimra! Megjósolom: hamarosan még több asszony és gyerek lesz közöttünk, és velük új kozák nemzetséget alapítunk. Eljött az id nk! Új titkos helyünkr l kilovagolva lecsapunk a zsidókra, aztán köddé válunk... Nem hagyunk életben senkit, csak minden évben egyetlen gyermeket, aki túl fiatal ahhoz, hogy emlékezzen, és sajátunkként neveljük fel. Id vel mindenki rólunk beszél majd. Harcolni fogunk az Egyházért és a Cárért! Az utolsó mondatot, amelynek hallatán hangos üdvrivalgás tört ki és kardok emelkedtek a magasba, azok kedvéért mondta, akik még hittek az ilyesmiben. Az embereinek érezniük kellett, hogy valamilyen nemes célért küzdenek. Zakoljev el tt persze csak a saját céljai lebegtek; nem szolgált senkit, csak saját magát. 118
Így történt hát, hogy egyre gyarapodó nemzetségét, a leend új kozákokat északra vezette, az erd mélyén rejt új táborukba. Szerszámaikkal, amelyekhez különféle módokon jutottak hozzá, emberei nekiálltak fákat kidönteni, és igazi faházakat emelni. A munka jót tett a hangulatuknak: a n k örültek, a gyerekek játszottak, és egy id re abbamaradt a gyilkolás és fosztogatás. Eljött az ideje a megállapodásnak. Még az örökké nyughatatlan Koroljov is megelégedett az egyszer munkával. Nem sokkal azután, hogy elkészültek a faházakkal, az Atamán bejelentette, hogy Pavlina anyja, Jelena, át fog költözni az házába, és vele él majd, hogy gondoskodjon a gyermekr l. Ez parancs volt, és Jelena úgy tett, ahogy az Atamán elrendelte. Zakoljev hirtelen jött döntése, hogy „családot” alapít, nehezen volt összeegyeztethet a jellemével. El ször életében azonban valami szeretetféleséget érzett - nem Jelena, hanem a gyermek iránt. Jelena a legjobb esetben is csak gyakorlatias szerepet töltött be a háztartásában: Zakoljev nem osztotta meg vele az ágyát; egy gyékénysz nyeget jelölt ki a számára alvóhelyként Pavlina szobájában. A szoba mindig „Pavlina szobája” maradt, ahogy Zakoljev ragaszkodásának els dleges tárgya is a kislány, és másik kedvence, a kis Konsztantyin volt. Egy apa meséket szokott mondani a gyerekeinek, így aztán egyik este „Dimitrij papa” is elmesélt valamit Pávlinának a múltjából: - Egyszer volt, hol nem volt, nem is olyan régen, élt egyszer egy férfi és egy n , férj és feleség, és boldogan éltek együtt, így aztán született egy gyönyör kicsi lányuk. Én voltam az a férfi, és te voltál az a kicsi lány. - Az anyukám pedig Jelena! - kiáltott Pavlina. Zakoljev szomorúan megrázta a fejét. . - Jelena nem az igazi anyukád, de ezt a titkot soha senkinek nem szabad elárulnod. Pavlina tulajdonképpen nem nagyon lep dött meg ezen, mivel Jelenát soha nem érezte igazán az anyjának. - Akkor Sura az igazi anyukám? - Jó, hogy van nekünk az öreg Sura, de nem,
sem az igazi anyukád.
- Akkor kicsoda az én... Dimitrij papa nyersen félbeszakította: - Ne szólj közbe, ha apád beszél! - majd szelídebb hangon folytatta: - Csendben kell maradnod, amíg be nem fejeztein a mesét, Pavlina. Az igazi anyukádat - az én imádott feleségemet - megölte egy szörnyeteg... Pavlina szeme tágra nyílt a rémülett l. Az Atamán a legszigorúbban megparancsolta, hogy senki ne merjen er szakról, halálról vagy akár a rajtaütések céljáról említést tenni a gyerek el tt, így aztán a kislány csak annyit tudott, hogy az apja annak az embernek a szolgálatában jár rözik a társaival, akit Cárnak neveznek. - Hogy... hogy néz ki az a szörnyeteg? — kérdezte Pavlina ijedten, mégis leny gözve ett l a sötét titoktól. - Úgy fest, mint bárki más - nagyjából korombeli, de fehér a haja, mint egy varázslónak. És ez a varázsló képes megb völni a hangjával: édes hazugságokat mond, hogy összezavarjon, miel n megölne. Csak úgy lehet elpusztítani, ha nagyon gyors vagy, és megtámadod, miel n szóra nyithatná a száját, és megbénítana a varázserejével.
119
Dimitrij papa nagyon meggy en adta el a meséjét, remeg hangon, mintha maga is elhinné. Minden gyerek álmodik rosszakat: attól a naptól fogva Pavlina rémálmai egy fehér hajú szörnyeteg alakját öltötték magukra, aki úgy nézett ki, mint egy közönséges ember. Embereit zavarba ejtette az Atamán újonnan felvett apa-szerepe, a n ket pedig elhódította, hogy gyengédséget fedeztek fel egy olyan emberben, akit l rettegtek. Voltak asszonyok, akik azt kérdezgették Jelenától, hogy az Atamán vajon férjjé is lett-e. Jelena nem volt hajlandó err l beszélni. AZ UTÁN A NAP UTÁN, hogy Zakoljev atamán családot alapított, viszonylag békés id szak köszöntött a táborra. A férfiak a zsidók hajkurászása helyett az építkezésre összpontosítottak, de különös módon a kutyák tették teljessé a nyugalmat. Miel tt állandó tábort keresett volna, Zakoljev a morgó ebeket megölte a gazdáikkal együtt, de most már megt rte azokat a kutyákat, amelyeknek a h ségét meg lehetett venni némi ételmaradékkal. Egyszer valaki még azt is látta, hogy Zakoljev megvakarja egy állat füle tövét. A kutyák tökéletes szolgái voltak az Atamánnak: h en követték, mindig készek voltak megnyalni a kezét, és feltétlen engedelmességet mutattak iránta. Az okosabb gyermekek szintén így tettek. Zakoljev engedte, hogy a legkisebbek azt csináljanak, amit akarnak: rohangálhattak össze-vissza, mint a kutyák, és játszhattak egymással. Amint azonban kicsit nagyobbak lettek, alantas munkákat bíztak rájuk, például az árnyékszékek takarítását, a ruhák kimosását a folyóban - bármit, amit a feln ttek undorítónak vagy fárasztónak találtak. A gyerekekhez hasonlóan a kutyák is megdolgoztak a gondolkodásért: semmilyen idegen nem közelíthetett a táborhoz énievétlenül, de a kutyák terelték karámba az elkódorgott lovakat és a nemrégiben elhalálozott zsidóktól zsákmányolt birkákat is. Az állatok tehát szerves részévé váltak a tábornak, együtt vadásztak a férfiakkal, és feszülten figyelték, ahogy a n k az ételt készítik, reménykedve, hogy egy eltévedt kézmozdulat beejt egy húscafatot kitátott állkapcsaik közé. A kutyák tehát csaholtak, és kergették a botokat, amiket a gyerekek elhajítottak, a férfiak t zhelyet raktak a szilárdan megépített házikókban, a n k pedig megf zték az ételt, és vigyáztak a gyerekekre, mint bármely más kozák táborban. A t zgyújtást azonban csak éjszaka engedélyezték, amikor a füst eloszlott a sötétségben, vagy es ben, vagy havazáskor, hogy a füst ne árulkodjon a jelenlétükr l. Sokaknak felt nt, hogy az Atamán egyre jobban ügyel a biztonságra, de még senki nem vette észre a növekv megszállottság csírázó magvait. Zakoljev mindenütt Szergej Ivanovot kezdte látni: ahogy leselkedik egy fa árnyékából, vagy a cs r mögül figyel, vagy éjjelente t nézi mereven az ágya lábánál állva. Zakoljev rémálmai hamarosan nappal is folytatódtak: a szeme meg-megrándult, a fejét hirtelen fel-felkapta, és motyogni kezdett magában. Id nként teljesen zavarodottnak t nt abbahagyta, amit csinált, vagy mondat közepén elhallgatott, és csak bámult bele a világba, amit csak látott. Karikák jelentek meg a szeme alatt, és egyre jobban eltávolodott az embereit l. Ugyanakkor az Atamán egyre inkább mitikus alaknak kezdte látni magát, akit a szenvedései keményítettek meg, és aki kiemelkedett a többi ember közül. Egyre kevesebb emberrel érintkezett, és a parancsait már Koroljov tolmácsolta, aki gondoskodott arról, hogy a végrehajtásuk brutális hatékonysággal történjen. A táborban, eközben, az élet ment tovább. Amikor a férfiak hazatértek a vadászatból akár állatokat, akár zsidókat ztek - leültek a tábort z mellé, ifjúkori h stetteikr l regéltek, és pohárköszönt ket mondtak. A szavaikat azonban gondosan megválogatták, ha vezérük a 120
közelben tartózkodott - és akkor is, ha nem. Zakoljev halállal büntetett mindenkit, aki alá merte ásni a tekintélyét, vagy felfedte mások el tt a tábor rejtekhelyét. Ugyanakkor, annak a veszélye, hogy felfedezik ket, csekély volt. A faházaik megbújtak a végtelen erd mélyén, egy aprócska tisztáson, pár k hajításnyira egy folyótól. Az erd ben kicsit távolabb a folyó vízeséssé alakult, és a sziklákon átbukva mennydörg robajjal zuhant egyenesen alá, hogy aztán tíz embernyi mélységben törjön meg lenn a köveken. A vízesés alatt a folyó fehéren habzó áradatként folytatta az útját, hirtelen esésekkel és zúgókkal. Mivel hajózni nem lehetett rajta, egy csónak sem haladhatott el mellettük, és a tábor távol esett minden kitaposott ösvényt l. Senki nem bolygathatta ket. A TÁBORBAN ÉL KILENC GYEREK - négy lány és öt fiú - boldog volt, hogy állandó helyen laknak, egy valódi vízesés közelében, és szívesen játszottak a zuhatag felett a sekélyesben, mígnem az egyik fiú egyszer túl közel merészkedett a peremhez, megcsúszott, alábukón az árral, és lenn a köveken kilehelte a lelkét. Az eset után az Atamán megtiltotta Pavlinának és Konsztantyinnak, hogy a vízesés közelében játsszanak. Kijelentette, hogy a fiúnak, aki meghalt, se esze nem volt, se szerencséje, és nem fog hiányozni sem, legfeljebb Surának. A vele egykorú fiúkhoz hasonlóan Konsztantyin is szeretett az erd ben barangolni, képzeletbeli kalandokat átélni, vagy lovagolni, ha megengedték neki. Az, hogy egy lánnyal töltse az idejét, nem tartozott a kedvenc foglalatosságai közé, még úgy sem, hogy a kis Pavlina felnézett rá; de attól a naptól kezdve, amikor évekkel korábban el ször pillantotta meg a kislányt, gyengédséget érzett iránta, ami egyszerre okozott neki kínt és gyönyör séget. Még emlékezett rá, hogyan nyúlt félé Pavlina kezecskéje – villámgyorsan, mint egy képzelt harcosé, hogy megragadja gyapjúinge ujját, amikor Sura el ször kérte meg, hogy tartsa a csecsem t, amíg egy másikkal foglalkozik. Olyan édesen gügyögött, és ahogy felnézett rá, belenézett a nagy szemeibe, és a kislány szemével látta a világot: egy titokzatos helynek, ahol minden ember jó és minden lehetséges. Azt a csodálatos pillanatot durván félbeszakította az egyik id sebb fiú, aki elment mellettük, és „szoptatósdajkának" nevezte Konstantyint. A fiú, amint tudta, átadta a kislányt, és elszaladt, hogy segítsen a férfiaknak. Kés bb, amikor Pavlina megtanult járni, és már beszélt is egy keveset, apró lábacskáin tipegve mindenhová követte Konstanyint, igyekezvén lépést tartani vele, és kiabált utána, hogy „Kontyin! Kontyin!” - mivel még nem tudta rendesen kimondani a nevét. Attól a naptól fogva a kislánynak Kontyin lett, és ahogy telt-múlt az id , a fiú egyre inkább felt gonddal óvta a lányt. Az Atamán szigorúan ráparancsolt Jelenára: Pavlina nem játszhat a többi kislánnyal csak a fiúkkal. Úgy döntött, a lányának fiúruhában kell majd járnia, és közelharcot kell tanulnia a Nagy Jergovícstól és a legkiválóbb katonáitól. Addig pedig, ha bármi történne a kislánnyal, minden felel sség Jelena és Konstantyin vállán nyugszik - ami azt jelentette, hogy ha a kislánynak baja esik, jó eséllyel semmi nem fog a vállukon nyugodni. Bár Dimitrij papának szemmel láthatóan Pavlina volt a kedvence, úgy t nt, Konsztantyin sorsát is a szívén viseli. Id nként azonban az Atamán olyan furcsán nézett rá, hogy a fiú megijedt t le, és nem tudta, mit gondoljon. Konstantyin örült, hogy Pavlina egy faházban él, olyanok között, akik tör dnek vele, vagy legalábbis gondoskodnak róla. Néha elt dött, hogy vajon az szülei kik lehetnek, de ilyen gondolatok nem vezettek sehová, ezért nem firtatta a dolgot. Ugyanakkor mindig
121
hegyezte a fülét, ha a férfiak beszélgettek, hátha pár elejtett szóból megtudhat valamit a múltjáról. Éjjelenként gyakran leült, és rajzolhatott, vagy farigcsált a cs r sarkában, ahol a férfiak ittak és beszélgettek. Egy éles hallású fiú sok mindent meghall, és Konsztantyin ugyanolyan láthatatlan volt, mint a kutyák, akik mellé gömbölyödtek. Amikor Konsztantyin kisebb volt, is szeretett volna jár rözni a feln ttekkel. Amikor azonban meghallotta ket gyilkosságokról suttogni, már nem volt olyan biztos a dolgában. Tudta, hogy egyszer eljön az id , amikor választania kell, hogy olyanná válik, mint k, vagy... vagy... Gyerekeszével nem talált másik lehet séget. Csak ezt az életet ismerte - minden más csak álom volt. .30. NÉHÁNY HÉTTEL KÉS BB, amikor Szergej éppen a következ lecke kezdetére várt, Szerafim hirtelen az arca felé ütött. A mozdulat teljesen váratlanul érte Szergejt, de kikerülte, ahogy a Rozinnal kapott leckék megtanították rá. Szerafim karja ekkor ismét meglendült, de Szergej hárította az ütést. - Mozogj természetesen! - korholta a szerzetes, majd megfogta Szergej vállait, és ideoda rázta a fiút. - Ne úgy, mint egy katona, inkább úgy, mint egy gyerek! Túlságosan feszült vagy. Amikor mozogsz, akkor is lazíts... mindig lazíts. - Lazítottam. Kipihent vagyok. - Lazítás és ellazulás közön - emelte fel az ujját Szerafim - nagy különbség van. - Még életre-halálra szóló küzdelemben is lazuljak el? - F leg akkor! - válaszolta a mester, és folytatta a támadásokat. - Többen halnak meg a kimerültségt l, mint a tudás hiányától. Csak ha megtanulsz ellazulni nyomasztó helyzetben, ellazulni mozgás közben, akkor leszel képes hosszabb ideig harcolni és hosszabb ideig élni. Bármit is csinálsz, lazíts - a konyhában, a mosodában. Hagyd, hogy a mozdulatok maguktól jöjjenek, ne kényszerttsd ket! Szerafim rövid szünetet tanon, aztán elmosolyodott, és azt mondta: - Légy türelmes, Szergej! Egy régi beidegz dés nehezen múlik el, egy feszült harcos viszont fiatalon. A rákövetkez héten Szergej naponta százszor elismételte magában a lazítani szót, mély leveg t vett, és igyekezett minden feszültségt l megszabadulni, különösen akkor, ha fizikai munkát végzett, vagy edzett. - Az edzés nem csak ütésekr l és rúgásokról szól - emlékeztette Szerafim -, hanem mindenr l, amit csinálsz. Jegyezd meg: itt és most... lélegezz nyugodtan, és lazíts... harcban és az életben. Szergej elcsigázottan - feszültebbnek érezve magát, mint valaha - tiltakozott: - Kérem, Szerafim, nem kell folyton-folyvást emlékeztetnie rá, hogy lazítsak és lélegezzek! Értem, mit akar! - Ha csinálod, akkor értetted meg - válaszolta Szerafim. A sziget ösvényeit járva Szerafim arra utasította Szergejt, hogy a lépteihez igazítsa a belégzését és kilégzését, amíg húsz lépésnyire nem tud nyújtani egy lélegzetvételt, és
122
ugyanígy húszra a leveg kifujását. Szerafim tíz lépéssel többet tudott megtenni így - olyan volt a tüdeje, mint egy hatalmas fújtató. Ahogy a fagyos tél az újévbe fordult, az edzés csak még kétségbeejtöbbé vált Szergej számára. Szerafim minden alkalommal leszidta: - Még mindig a szokásaid rabja vagy, Szókratész, azoké a gépies mozdulatoké, amelyeket sok ezerszer elismételtél. De nem készülhetsz fel minden helyzetre. A valóság minden pillanatra tartogat meglepetéseket. A kiképzésnek ebben a szakaszában Szerafim váratlan támadásokat indított Szergej ellen, ahogy Razin is tette korábban. Az öreg szerzetes éjjel-nappal, a legfurcsább id pontokban csapott le rá: amikor Szergej egyenetlen vagy csúszós talajon dolgozott, a tó partján vagy az erd ben, néha még a remetelak folyosóin is. Egyetlen hely sem volt biztonságos. Az öreg egyszer még akkor is meglepte, amikor könnyített magán. Végül Szerafim elmagyarázta neki a lényeget: - Minden helyzet egyedi, Szókratész. Az ellenfeled tetteit nem tudod el re megjósolni, ezért a védelmednek kiszámíthatatlannak kell lennie. Lehet, hogy mocsarakban, süpped s, csúszós talajon, egyesnsúlyozva, szokatlan módon vagy váratlanul kell harcolnod. Minden megtörténhet, és meg is történik. Az ellenfelednek lehet elrejtett fegyvere, vagy társai, akik a közdben leselkednek. T nhet részegnek, hogy aztán egy szempillantás alatt kijózanodjon. Kiderülhet, hogy er sebb vagy gyorsabb nálad. Ne tételezz fel semmit, ne próbálj jósolni, ne próbáld kitalálni, hogy mi lesz vagy mi nem lesz az ellenfeled következ lépese. Cak légy nyitott, és reagálj természetesen, bármi is történjen. - Azt mondja, cselekedjek gondolkodás nélkül? - Harc közben nincs id gondolkodni. Terved és stratégiád lehet el re, de minden terv bizonytalan, és változtatnod kell rajta, ahogy a pillanat megköveteli. Bármi is történjen, egyvalami biztos: semmi sem pontosan úgy fog történni, ahogy várod. Ezért ne várj el re semmit, de készülj fel mindenre. Lazíts, és bízz a tested bölcsességében. A tested tudni fogja, mit tegyen. - Azt hiszem, et már megtapasztaltam... Razinnal. - Megtapasztaltad, de most meg kell tanulnod uralni - akkor is, ha sebesült, vagy meggyötört vagy, akkor is, ha soha nem volt szörny bb napod. Ez azt jelenti, hogy sutba kell dobnod mindent, amit az ellenfeled személyiségér l vagy érzelmeir l hittél. Mindezek nem számítanak. Legyen szó ökölr l, k l, kardról vagy rohamozó lóról, ugyanúgy egy er sújt le rád – mozogj, lélegezz nyugodtan, és a tested bármely pillanatban megtalálja a megoldást. - Mondani könnyebb, mint megcsinálni - sóhajtotta Szergej. Szeafim elmosolyodott. - Azt hiszem, kezded érteni. AZZAL KEZDTÉK, hogy Szerafim felvett egy öklömnyi követ, megállt négy lépésre Szergejt l, és azt mondta neki: - Tartsd fel a kezed, és kapd el ezt a követ! Az öreg olyan er vel vágta a követ Szergejhez, hogy kis híján eltörte a kezét. Jegyezd meg a fájdalmat! - mondta Szerafim. - Ezt hívják ellenállásnak. Az életben akkor leszel feszült, ha ellenállsz. Ugyanez igaz a harcra is. Nem számít, mi tart feléd: ha merev testhelyzetet veszel fel, fájdalomban lesz részed. Soha ne állj ellen er nek er vel!
123
Inkább nyeld el, és használd fel. Most már megtanulhatod, hogyan képes a behódolás felülkerekedni akár egy nagyobb er n is. Szerafim finoman, alulról adogatva, ökölnyi kavicsokat kezdett hajigálni Szergej melle felé. - Lépj el el lük, és kapd el ket könnyedén! - mondta. - Kövesd a kezeddel a k mozgását, hogy hangtalanul simuljon a kezedbe... Kés bb a szerzetes egy nehéz tölgyfabotot hozott, és oldalról suhintott vele Szergejre. El ször arra utasította a fiút, hogy mereven álljon, mint egy téglafal, hogy megtapasztalja az ütközés fájdalmas erejét. Ez után az öreg megkérte Szergejt, hogy lendítse felé a botot, és megmutatta neki, hogy ha az utolsó pillanatban megmozdul, és félrehajol a bot el l ugyanúgy, ahogy Szergej a kavicsokat kapta el a kezével - elnyelheti és a felénél is kisebbre csökkentheti az ütés erejét. - Ezt megtehetem, ha valaki bottal támad rám - makacskodott Szergej - de mit kezdek egy karddal? Egy penge vágását nem tudom csak úgy elnyelni! - Szerafim megvakarta a szakállát, mintha töprengene a kérdésen. - Ebben az esetben azt javaslom, térj ki az útjából. A rákövetkez héten, Szerafim tovább dobálta Szergej felé a köveket, egyre gyorsabban és gyorsabban. Szergejnek ki kellett térnie az útjából, és hangtalanul elkapnia a követ, elnyelve az energiáját. A kövekr l id vel áttérhetett a késekre - kezdetben lassan repültek félé, aztán egyre gyorsabban záporoztak. Kés bb megtanulta hullámzó mozgással kikerülni és elnyelni a taszítást az ütéseket és a rúgásokat, valamint a bot csapásait. - Ez mind szép és jó, de csak játék! - tört ki egyszer Szergej, amikor elveszítette a türelmét. - Mikor fogok készen állni a haladó gyakorlatokra? Hogy fegyverekkel harcoljak, és megtanuljak különféle állatok modorában küzdeni, mint a kínai szerzetesek? - El ször is - válaszolta Szerafim nincsenek „haladó gyakorlatok”, csak gyakorlott mozgás. A tigris, a majom vagy a sárkány utánzása vonzó látvány ugyan, de én azt javaslom, válj a legveszélyesebb állattá: emberré, aki nem csak az ösztöneit, de az eszét is használja. A legfélelmetesebb fegyvered ott ül a nyakadon. Azokat, akik csak az er re összpontosítanak, legy zi az ügyesség, a kiszámíthatatlanság, a rugalmasság és a megtévesztés. KORA SSZEL, ahogy ismét hideg szelek kezdték ostromolni a szigetet, Szerafim egy meredek gránitszikla pereméhez vetette Szergejt, ami alatt tíz embernyi mélységben csapkodtak a hullámok. - Állj háttal a víznek, és a sarkad legyen éppen a peremen! - utasította az öreg. El fordulhat, hogy egy szakadék szélén kell küzdened, egy hídon vagy egy ilyen színfalon, mint ez. Amikor elfog a félelem, és megfeszülnek az izmaid, pontosan akkor kell ellazulnod, lélegezned, elnyelned és kitérned. Ha merevvé válsz, lezuhansz. Szergej hátrapillantott, és majdnem elveszítette az egyensúlyát. - Ha lezuhanok.. -Valószín leg nem halsz meg - nyugtatta meg Szerafim - de nagyon... kellemetlen lesz. Az öreg finoman meglökte, Szergej pedig elfordult, és utat engedeti az er nek. Szerafim folytatta: meglökte a jobb vállát, majd a balt, a csíp jét, a fels testét. Szergej kitért, engedett, mindvégig meg rizve az egyensúlyát, ahogy az öreg egyre er sebben taszigálta.
124
Akkor is így tett, amikor Szerafim egy kés hegyével bökdöste. Végül Szerafim utasította, hogy forduljon meg, így Szergej látta odalenn a sziklafal alján megtör hullámokat. A lökéseket azonban nem - meg kellett éreznie, mikor következnek, és azonnal engedni nekik. Ha csak egy pillanatra is megfeszül, lezuhan a peremr l... Szerafim lassan, gyengéden kezdte, mindvégig szelíden magyarázva Szergejnek: - A félelem nagyszer szolga… de szörny úr. A félelem feszültséget szül, ezért lélegezz nyugodtan, és lazíts... Nem kell megszabadulnod a félelemt l... csak hozzá kell szoktatnod magad, hogy másképp reagálj rá. Ahogy lebámult a mélységbe, Szergejnek emlékeztetnie kellett magát, miért áldozta az életét ennek a kiképzésnek. Közben Szerafim lökései egyre er sebbek lettek, majd a lökéseket lassú ütések váltották fel. Ezután követkézett a kés. Szergej érezte a pengét, ahogy nyomkodta, bökdöste, szurkálta a b rét, ö pedig hullámzott, mint a víz... Szerafim hirtelen a lapockájára ütött - az ütés teljesen váratlanul érte Szergejt, és lezuhant. Egy borzalmas pillanatig forgott vele a világ... majd az ösztönei átvették az irányítást, és kézzel-lábbal hadonászva sikerült függ leges helyzetbe tornásznia magát. A lábai abban a pillanatban zárultak össze, amikor egy hangos csobbanással a vízbe csapódott. A becsapódás ereje végiggy zött a lábán, a csíp jén, a gerincén és a nyakán. Aztán csend lett, és Szergejt fagyos víz vette körül. A gyomra görcsbe rándult; úgy érezte, mintha valaki ágyékon rúgta volna. Felküzdötte magát az ég és a fény felé, és a felszínre bukkanva leveg után kapkodott. Hallotta a hullámtörés és a vijjogó sirályok hangját. Felnézett, és a sziklaszirt tetején meglátta Szerafim apró alakját, aki Szergej jobbja felé mutatott. Szergej úszni kezdett a jelzett irányba, és talált egy keskeny partszakaszt, ahol könnyen kievickélhetett a vízb l. Éppen ideje volt, mert már nem érezte kezét-lábát. Miközben visszakapaszkodott a sziklatet re Szerafimhoz, azon gondolkodott, vajon mennyi mindent kell még tanulnia. EGY HÉTTEL KÉS BB Szergej még csak a bemelegítésnél tartott, amikor Szerafim hirtelen késsel rontott rá. A támadás teljesen váratlan volt: az egyik pillanatban Szerafim még mosolygott, és nyugodtan, üres kézzel álldogált, a másikban már egy penge tartott Szergej torkának. Szergej ösztönösen felemelte a kezét, és elhajolt. Nem volt éppen kifinomult védekezés, de legalább gondolkodás nélkül mozdult, ahogy Razin tanította. - Mindenki másképp reagál egy támadásra - magyarázta Szerafim. - Vannak harcosok, akik oldalra rántják a testüket, mások el re- vagy hátrahajolnak. El ször a saját ösztönös reakciódat kell megismerned. Fogd, megmutatom, mire gondolok. Azzal átadta Szergejnek a kést, és azt mondta: - Szúrj a pengével a torkom felé! Szergej csak tessék-lássék szúrással próbálkozott. Szerafim olyan gyorsasággal pofozta félre a pengét, hogy az a lendülett l öt lépéssel arrébb beleállt egy gerendába. Aztán az öreg lekevert egy pofont Szergejnek is. - Komoly támadást! Amikor Szergej újra támadott - ezúttal komolyan Szerafim ferdén hátrahajolt, és a kezeit a torka elé kapta. - Ez volt az én ösztönös válaszom, amikor el ször tettek így próbára - mondta. - Most figyeld meg, hogyan építek rá! 125
Szergej újra támadott, és Szerafim ugyanazt a mozdulatot tette, de most a mozdulat végén finoman elfordította az egyik könyökét, és csapdába ejtette vele Szergej kést tartó kezét. Ez után Szerafim könnyedén visszafordította a testét, Szergej keze elernyedt a markolaton, és a kés hegye immár felé nézett, miközben a csuklója meg sem tudott moccanni az öreg fájdalmas szorításában. - Látod? Mindig a természetes válaszból indulunk ki, aztán hagyjuk, hogy a test a legkisebb ellenállás irányába haladjon a probléma megoldásához. Nincsenek rossz mozdulatok. Az egyetlen hiba egyáltalán nem mozogni. Hacsak nem hívták el, Szerafim minden délután csatlakozott Szergejhez, hogy figyelje, ahogy edz, és tanácsokat adjon neki. Kijavította a mozdulatait; bemutatta, hogyan csinálja; új feladatokat adott neki, és párban gyakorolt vele, ellen rizve Szergej lassú, de egyenletes fejl dését. Szerafim ügyes és megtéveszt módszereket mutatott a fiúnak arra, hogyan fegyverezhet és gy zhet le más-más szögb l, pisztollyal vagy karddal támadó ellenfeleket, és kijavította Szergej hibáit - nem szavakkal, hanem lökésekkel, érintésekkel és finom ütésekkel. Némán, közvetlenül, elvont fogalmak nélkül tanította Szergej testét. Amikor Szerafim mégis megszólalt, nem mulasztotta el, hogy emlékeztesse Szergejt: - Ha életre-halálra szóló küzdelemre kerül sor, nem számít, milyen ragyogó dolgokat tudsz elméletben. Id vel Szergej számtalan megpróbáltatáson ment keresztül. Akkor is edzett, amikor böjtölt, és akkor is, ha betegnek vagy fáradtnak érezte magát. A kimerülten végzett edzések megtanították, hogy még a legrosszabb napokon is képes összeszedni magát. Ha a testi er és a gyorsaság hiányzott, ellazulási képességét, egyensúlyát, mozdulatai id zítését és emeerejét fejlesztette. Majdnem egy év telt el a tanulás kezdete óta. Ha Szergej a kimerültségt l vagy a csalódottságtól már-már úgy érezte, feladja, Szerafim mindig valami ilyesmit mondott neki: - Amikor hegynek felfelé futsz, nem baj, ha feladod... amíg a lábaid mozgásban maradnak. Néha az egyetlen dolog, ami mozgásban tartotta a lábait, Ánya emléke volt, és saját esküje, hogy megbosszulja a halálát. Szergej gyakran gondolt Zakoljevre és az embereire. Minden egyes hónap, amit késlekedéssel tölt, újabb ártatlan életekbe kerülhet - de ha azel tt támad, hogy készen állna a megmérettetésre, a siker minden esélyét eljátszhatja. Ahogy egyre telt az értékes id , ez a dilemma egyre jobban kínozta. .31. AMIKOR PAVLINA NYOLC VAGY KILENC ÉVES LETT - senki sem tartotta számon a születésnapokat Zakoljev táborában -, ugyanúgy szerette és csodálta Konsztantyint, mint korábban, ha nem jobban. Amióta azonban az öreg Jergovics megkezdte a kiképzését, sok minden megváltozott. Most, hogy neki is megvoltak a saját elfoglaltságai, Pavlina már nem lehetett annyit együtt Konsztantyinnal, legfeljebb akkor, ha el tudott illanni egy pihen alatt. Minél kevesebb id t tölthettek egymással, annál inkább megbecsülték. Konsztantyin élete is megváltozott: éles esze éhes volt a kihívásokra, és kíváncsisága ttön-n tt. Felfogott olyan dolgokat, amelyeket a többi fiú nem, amit pedig nem értett, azt kiokoskodta. Igyekezett megtanulni az id sebbekt l, amit csak lehetett, és a kevesek egyike,
126
aki tudott olvasni, és akinek hízelgett a fiú érdekl dése, megmutatta neki a cirill ábécét. Attól fogva Konsztantyin saját magától olvasni tanult - szerencsére a zsidóknak nevezett emberekt l zsákmányolt, félrehajított holmik között egy halom könyv is volt. Az egyik könyv, amit egy Abram Csudominszkij nev ember írt, egy utazásról szólt az óceánon keresztül egy távoli földre, amit Amerikának hívtak. Szavanként kibet zve, Konsztantyin is végigutazott a könyvön, megint elolvasta, aztán megint. Arra gondolt, egy nap is szeretne egy nagy hajóval átkelni a tengeren, hogy lássa azt a földet. Azt kívánta, bárcsak találkozhatna a emberrel, aki ezt a csodálatos történetet írta. Hogy zavartalanul olvashasson és álmodozhasson, Konsztantyin rejtekhelyét épített magának - egy kis kuckót, amit a s bozótosból vájt ki a folyó túloldalán, nem messze a vízesést l. Kés bb felfedte ezt a titkos helyet Pavlinának, és ott találkoztak, amikor csak a kötelességeik megengedték. A világ szeme el l elrejtve suttogtak és nevettek, és Konstantyin felolvasott a lánynak a kedvenc könyvéb l, megmutatta neki az ábécét, megtanította, hogyan olvassa ki a szavakat, és írja le a bet ket. AZTÁN, AZ EZERKILENCSZÁZAS év el estéjén, nyugtalanság és rossz el érzet szállta meg Zakoljev táborát. A férfiak közül néhányan, akiknek gyerekkori vallásos hite gyerekes babonává silányult, félni kezdett az Ítélet Napjától, és aggódni a lelki üdvéért. Hittek benne, hogy kegyetlen rajtaütéseik igazságosak, de a vér és a sikolyok mást mondtak nekik. Csak Koroljov aludt nyugodtan. Az Atamán uralma, ahogy addig is, maga volt a csendes udvariasság - és a véletlenszer terror. Aki a kedvére tett, azzal nagylelk tudott lenni. Aki elárulta, az pórul járt. Zakoljev azonban csak szeszélyes volt, lusta nem. Az emberei tiszteletét azáltal rizte meg, hogy keményebben edzette magát, mint a többségük. Igazi hatalmát azonban nem a gyorsaságával vagy az erejével tartotta fenn, hanem a kiszámíthatatlanságával. Koroljov könyörtelenebb volt, de senkinek a tettei nem voltak megjósolhatatlanabbak, mint Dimitrij Zakoljev atamáné. Se férfi, se n , se gyerek nem tudhatta soha, mit fog tenni legközelebb. Néhány hónappal korábban történt, hogy Brukovszkij részegen panaszkodni kezdett a furcsa viselkedésre, amit az Atamán az utóbbi néhány évben mutatott, és felvetette, hogy maga is lenne olyan jó vezet - talán jobb is mint az Atamán, talán abban a reményben, hogy meger síti valaki ebben. De senki nem szólt egy szót sem. Konstantyin meghallotta a szavait, akárcsak még néhányan, akik némán, a csizmájukat bámulva úgy tettek, mintha semmit sem hallottak volna, nehogy a szavak ket is bemocskolják. Az Atamán el tt azonban nem voltak titkok, így aztán valahogy ez az eset is a fülébe jutott. Egyesek szerint Zakoljev képes volt olvasni mások gondolataiban, ami az emberei többségét folyamatos rettegésben tartotta. Nem sokkal kés bb Konsztantyinnak megengedték, hogy csicskaként csatlakozzon az rjáratra induló férfiakhoz - ezt a kiváltságot is Dimitrij papának köszönhette, így aztán a fiú jelen volt, amikor az Atamán és tizenkét embere egy nagy asztal körül ülve ettek-ittak, mígnem Zakoljev egyszercsak jókedély en megjegyezte: - Úgy ülünk itt, mint Krisztus és a tanítványai az utolsó vacsorán; csak éppen engem nem fognak egyhamar keresztre feszíteni! - azzal körbenézett, emberei szemét fürkészve. Miközben felemelték a poharaikat, és hosszú életet kívántak az Atamánnak, Zakoljev körbesétált az asztal körül, és barátságosan megtapogatta néhány embere vállát. Amikor azonban Brukovszkijhoz ért, aki éppen nagyot húzott a vodkájából, Zakoljev elkapta, és elnyisszantotta a torkát, olyan mély vágással, hogy a vérével együtt a vodka is kifreccsent. Az Atamán szemügyre vette az elsápadt arcokat, miközben hanyagul a padlóra lökte a holttestet, leült Brukovszkij helyére, és befejezte a vacsoráját.
127
Ne pazaroljuk az ételt! - intette az embereit, ahogy egy bölcs vezet höz illik. Az Atamán viselkedését és elmeállapotát illet növekv aggodalom ellenére a táborban nem esett több szó lázadásról. Az eset után jó ideig minden társalgás kurta és óvatos volt, és ritkán hangosabb a suttogásnál. Még Koroljov sem érezhette magát biztonságban az Atamán haragjától. Egy hideg februári napon Zakoljev a pajtában találta Koroljovot, aki éppen vadászatból tért haza. Az Atamán körülkémlelt, és még a padlástérbe is bekukkantott hogy meggy djön róla, egyedül vannak, aztán megkérdezte els emberét l: - Emlékszel arra a fickóra, Szergej Ivanovra, akit otthagytunk a földön összeverve néhány évvel ezel tt? Elroppantottad az asszonya nyakát, ha ez segít felfrissíteni az emlékezetedet. Annyi jelentéktelen ügy, annyi jelentéktelen arc volt, ami mit sem jelentett a félkarú óriásnak, de Ivanovra emlékezett - és arra is, hogy az Atamán ostobán azt parancsolta neki: hagyja életben… Koraljovot Zakoljev éles hangja rántotta vissza az emlékeib l: - Megkérdem ismét, Koroljov: gondolod, hogy a fickó még élt, amikor otthagytuk? - Azt kérted, hagyjam ott - válaszolta Koroljov —, hát úgy tettem. Igen, azt hiszem, életben volt, de a feje er sen vérzett, és... - Nem kértem, hogy találgass! Azt kérdeztem, mire emlékszel! Zakoljev egyre idegesebb lett. Az utóbbi id ben álmában és ébren is egyre gyakrabban hitte, hogy Szergej Ivanovot látja. Most már mélyen megbánta hirtelen döntését, amellyel életben hagyta Ivanovot. A dolog felemésztette; a feje zúgott, a gyomra görcsbe rándult, ha csak rágondolt. Koroljovnak igaza volt. Ivanov gyásza majd dühbe fordul, és él bb-utóbb eljön, hogy bosszút álljon. Álmaiban a szörnyeteg még most it Zakoljev nyomában járt. .32. AMIKOR BEKÖSZÖNTÖTT az új évszázad, békesség és ünnepi hangulat uralkodott a Szent Avram llosztov szkétában, és a barátok emberségért imádkoztak ebben a kegyes pillanatban. Aztfo félvirradt az új év els napja, és ugyanolyan volt, mint bármely másik nap: hideg napfelkelte, ima és szolgálat - Szergejnek pedig további edzés. A tavasszal együtt megérkeztek a vándormadarak, felen-gedtek és csörgedezni kezdtek a patakok, virágba borultak a gyümölcsfák, és a sziget újjászületett. A földeken, a mosodában és a konyhában végzett munka a közösséghez tartozás érzésével töltötte el Szergejt, ami egészséges ellensúlyt adott életének a harci kiképzéssel szemben. Négy év telt el így Valim id tlen szigetén, ahol a változást évszázadokban mérték. A kolostort elérte a híre a kínai bokszerlázadásnak: a felkel harcosok kitiltották a japánokat és az európaiakat a földjükr l, és Oroszország Anyácska katonákat küldött Mandzsúria elfoglalására. A híreket rövid bólogatással fogadták az Avram Rosztov szkétában, aztán a figyelem visszafordult a magasztosabb dolgok felé. Közben Szergej tanítása folytatódott. Szerafim megmutatta neki, hogyan mozgassa egymástól függedenül a karját, a lábat, a csíp jét és a vállát. Engedd, hogy az elméd egyetlen pontra összpontosítson, mégis mindenhol ott legyen! - okította szelíden. - Lazítsd el a tested, és engedd szabadjára az elméd! Ha hajlékony, könnyed és nyitott maradsz, megütheted az el tted álló ellenfelet, miközben a lábad megrúgja
128
a mögötted állót, még akkor is, ha a tested mozog vagy fordul. Az ellenfeleid azt fogják hinni, hogy egy polippal harcolnak. Szerafim arra is felhívta Szergej figyelmét, hogy nem számít, hány ember fogja körbe, egy adott pillanatban soha nem kell egynél többel megküzdenie. - Még ha tizen vagy húszán támadnak is rád, jobbára csak útban vannak egymásnak. Arra a három-négyre kell figyelned, aki fenyeget, és a legközelebbi felé mozdulni - ne várd meg, hogy elérjen téged! Aznap Szerafim azt is megtanította, hogyan zsongl rködjön két, majd három k vel. - Több ellenfél ellen küzdeni egyszerre nagyon hasonlít a zsongl r m vészetéhez mondta. - A köveket egyenként dobálod fel a leveg be, de gyors egymásutánban. Ha a figyelmed elkalandozik, elejted az egyik követ - ha ez harc közben lintet elveszíted az életed. Maradj hát ellazult, céltudatos, és mozogj folyamatosan, ahogy szembeszállsz az egyik emberrel... aztán a következ vel... aztán a rákövetkez vel... befogadó elmével és hullámzó testtel... békés szívvel és harcos szellemmel. BÁR SZERGEJ eredetileg azért jött Valámra, hogy megtanuljon harcolni, neki és Szerafimnak más kötelezettségeket is teljesíteniük kellett, amelyek elengedhetetlenek voltak a szkéta fennmaradásához. Szerafimnak mindig volt valami dolga: lelki útmutatót nyújtott a szerzeteseknek, gyógyította a betegeket és a szenved ket. A délutánokat azonban többnyire az edzésnek szentelték. Bármilyen frusztrálóak voltak is ezek az edzések, Szergej alig várta óket, mert sohasem tudhatta, rni következik. Egy nap Szerafim megmutatta neki, hogyan hajítsa el a kést jobb vagy bal kézzel - felülr l, alulról, álló helyzetb l vagy fekve, s t futás vagy gördülés közben. A következ hetekben ezt gyakorolták. Aztán Szergej megtanulta, milyen végzetes nyomási pontokra kell megfelel er t kifejtenie ahhoz, hogy megbénítsa az ellenfele karját vagy lábát; hogy miként üthet meg két vagy akár három embert egyszerre, búgócsigaként pörögve; és azt is, hogyan téríthet el egy rúgást vagy ütést, hogy az a támadó társát érje. A kiképzésnek ebben a szakaszában történt, hogy Szerafim egy félelmetes fejszét emelt a magasba, és észrevette, hogy Szergej le sem tudja venni róla a szemét. - Ne mereszd a szemed! - feddte meg az öreg. - Ne egyetlen pontra bámulj; ahelyett, hogy az ellenfeled karját, lábát vagy szemét figyelnéd, maradj tudatában mindennek, ami körülvesz. A nyílt tekintet kitágítja az érzékelésed, és hathatós üzenetet küld az ellenségednek: azt mondja az elméjének, hogy csak átmeneti probléma, amit te hamarosan eltakarítasz az útból. Nézz rajta át, nézz rajta keresztül, mintha mit sem tör dnél a támadással, miközben tökéletesen tudatában maradsz mindennek. - Ez lehetséges? - kérdezte Szergej kétkedve. - Hamarosan megtudod - biztosította Szerafim. Ahogy teltek-múltak a hónapok, Szergej lassan rájött, hogy a remetelakban rábízott teend k - a munka és az elmélkedés egyaránt - nem csupán arra szolgálnak, hogy eltereljék figyelmét, hanem szerves részei a kiképzésének. A mozgás-gyakorlatok és a hétköznapi élet át- meg átsz tték egymást, és egységes létezéssé forrtak össze. Anélkül, hogy észrevette volna, a harci kiképzés során tanultakat az életben is alkalmazni kezdte. - Hogyan is lehetne másként? - tárta szét a karját Szerafim - Nem vesztegettem volna az id met, hogy pusztán arra tanítsalak meg, hogyan pusztítsd el az ellenségeidet. Az id ,
129
amit együtt töltünk, sokkal inkább az életr l szól, mintsem a harcról. És még mindig imádkozom, hogy megtaláld a békéd, és lemondj a vérbosszúról. Szergej nem szólt semmit. Erre nem tudott mit felelni. A VALÁMON TÖLTÖTT ÖTÖDIK ÉV KÖZEPÉRE Szergej oktatása szélesebb kör vé és elmélyültebbé vált. Mivel Szerafim mindig arra kényszerítette, hogy elmenjen képességei végs határáig, fokozatosan nem csak az kezdett átalakulni, ahogy harcolt, hanem az is, ahogy söpörte a padlót, kinyitott egy ajtót, vagy mosogatta a tányérokat és az ev eszközöket. Ele- gánsabban, könnyedebben mozgott, és a teste valahogy... olyan másnak nt. Szergej harci tudása kétségkívül fejl dött, de a szkétának is olyannyira szerves részévé vált, mint a szigetnek a facsemeték. A külvilág, elfoglalva saját sürget ügyeivel, mit sem tudott róla - és nem is tör dött vele hogy egy Szergej Ivanov nev ifjú végre megtanult úgy mozogni, mint egy gyerek. Néhány héttel korábban Szerafim emlékeztette: - Egy gyermek rácsodálkozik minden pillanatra, tervek vagy elvárások nélkül. Ez helyes módja a harcnak... helyes módja az életnek. Szergej tehát újabb, másféle utazást tett - vissza az ártatlansághoz. Többé már nem tudta felidézni, milyen volt a teste vagy a lelke, amikor megérkezett Valámra a titokzatos mestert keresve. Szergej még nem ért fel mestere tudásához, de már tudta, mit csinál az öreg Szerafim - és amit látott, még inkább leny gözte. Eszébe jutott egy történet, amit Szerafim mesélt neki egy emberr l, aki mindig fáradtnak érezte magát, és mindennap több er ért imádkozott. Imáira soha nem érkezett válasz, mígnem egy nap, kétségbeesésében így kiáltott fel: - Kérlek, Uram! Töltsd meg testem edényét életer vel! Mire Isten így felelt: - Én mindennap megtöltöm, de valahol ereszt! Szergej edénye már nem eresztett - legalábbis nem annyira, és úgy t nt, életereje minden eltelt nappal egyre n , ahogy felkészül az el tte álló feladatra. A KÖVETKEZ HETEKBEN Szerafim nyomkodta, bökdöste, szurkálta, csavargatta és ütögette Szergej érzékeny nyomási pontjait, hogy egyre kellemetlenebb érzéseket váltson ki. - Figyeld meg - magyarázta -, hogy ha itt nyomom meg, félelmet érzel; ha itt, akkor pedig bánatot. Nincs két ember, aki egyformán reagálna erre, de bármilyen érzelem is törne el , engedd, hogy egyszer en áthaladjon rajtad, és közben csak a célodra összpontosíts. Az öreg hamarosan pofonokat is kezdett osztogatni neki, amelyek egy-egy pillanatra lebénították, amíg meg nem tanulta, hogy összpontosítson, és egyszer en átlépjen a fájdalmon. Az egyik szerzetes kés bb, konyhai munka közben észre is vette, milyen „egészségesen kipirult” az arca. - A gyakorlataid igazán pezsdít ek lehetnek! - lelkendezett. Szergej elmosolyodott, és arra gondolt: ha a barát tudná... Egyik este, nem sokkal ezután, Szerafim atya behívott négy barátot, hogy segítsenek az egyik gyakorlatban. Elkötelezett pacifistaként a sziget szerzetesei nem nézték jó szemmel az ilyen harci gyakorlatokat, de megbíztak Szerafim atya bölcscsségében a szolgálatnak e szokatlan formáját illet en, így aztán ráálltak, hogy szorosan lefogják Szergej lábait, karjait és
130
a fejét, miközben ó a hátán feküdt a padlón. Szerafim atya utasításira mindegyikük kérlelhetetlenül más-más irányba húzta-csavarta a tagjait, hogy fájdalmat idézzen el . Szergejnek az volt a dolga, hogy ellazult maradjon. A gyakorlatot meglep en nehéznek találta - talán azért, mert eszébe idézte azt, amit azon a rettenetes napon, évekkel azel tt érzett, amikor Zakoljev emberei a földhöz szegezték. Most azonban a lazításnak és a leleményes mozdulatoknak köszönhet en minden alkalommal ki tudott szabadulni. - Amíg ellazult és mozgékony maradsz - jegyezte meg Szerafim -, soha többé nem tudnak legy rni, bármilyen sok kés is próbálja. Szergejnek eszébe jutott a nap, amikor bevallotta Szerafimnak, milyen események hajszolták ebbe a küldetésbe. Ahogy a szerzetes bólintott, Szergejnek az a hátborzongató érzése támadt, hogy a szavai csak meger sítették, amit öreg mestere már amúgy is látott... Az emlékeib l felocsúdva hallotta, hogy Szerafim folytatja: - ... Ahelyett, hogy azonnal szabadulni próbálnál, tartsd fenn a testi érintkezést, mert így tudni fogod, hol van az ellenfeled. Ha megragad téged, máris elkaptad, és úgy mozdíthatod el a tested, hogy a földre zuhanjon. A gyakorlatok és magyarázatok vég nélkül folytatódtak. Azon a télen Szergej kínzóan tudatára ébredt minden gyengeségének, bizonytalanságának és feszültségforrásának. Amikor elpanaszolta Szerafimnak, hogy úgy érzi, mintha egyre rosszabb és ügyetlenebb lenne, az öreg elmosolyodott: - Nem vagy rosszabb. A szokásos hibáid követed el, de egyre kevesebbszer. Az élet a finomításról szól, nem a tökéletességr l. És még b ven van mit finomítani rajtad. A kiképzésnek voltak mulatságos pillanatai is. Egyik délután, amikor Szerafim ostorral edzette a fájdalomt képességét, arra járt az egyik barát, és a fejét csóválva azt mormolta: - A középkorban sorba álltak volna ezért... Amint a barát továbbállt, mindketten nevetésben törtek ki. Aztán Szerafim elkomolyodott, és azt mondta Szergejnek: - Egyetlen egészséges ember sem keresi a fájdalmat, Szókratész - és én sem élvezem, hogy fájdalmat okozzak. De az ilyen edzés, ha megfontoltan végzed, felkészít, hogy a fájdalom harc közben kevésbé rázzon meg, bátortalanítson el vagy lassítson le. Ezt követ en minden alkalommal, amikor Szergej a b rén érezte az ostor éles csípését, Zakoljevre gondolt. EZERKILENCSZÁZHÁROM TAVASZÁN Szerafim egy kis id re minden edzésen bekötötte Szergej szemét, hogy élesebbé tegye az érzékeit, és segítsen neki kitágítani a tudatát. Az öreg szerzetes keresztülvezette Szergejt az erd n, és azt monda neki: - Ha átmenetileg elvakítanak, akkor is folytatnod kell a harcot, a megmaradt érzékeidre támaszkodva. Miután elszenvedett néhány zúzódást és horzsolást, Szergej kezdett eligazodni az akadályok között, és a hallása egyre élesebbé vált. S t, néha érezte a körülötte lev dolgok energiáját. Mindeközben Szerafim elölr l, hátulról, oldalról lökdöste, és Szergejnek azonnal el kellett lazulnia, majd támadnia vagy félregördülnie. Ha egy pillanatra nem tudta, hol van a tanítómestere, Szerafim a fejére csapott egy bottal. Amikor visszatértek a szkétába, Szerafim bevezette Szergejt egy szobába, és ki kellett találnia, hány szerzetes van ott.
131
Máskor Szerafim váratlanul arra utasította Szergejt, hogy hunyja le a szemét, és írja le a környezetét, amilyen részletesen csak tudja. Ez arra ösztönözte Szergejt, hogy mindig éberen figyelje, mi van körülötte, ahelyett, hogy elmerülne a gondoltaiban. - Megtanulod - mondta neki Szerafim - hogyan gondolkodj a testeddel: hogyan hagyd magad mögött a tudatos énedet, és támaszkodj helyette az érzékeidre. Szerafim vékony köteleket kötött Szergej bokájára és könyökére, és folyton kirángatta az egyensúlyából, miközben képzeletbeli ellenfelekkel küzdött. Aztán Szergej egyik, majd mindkét karját a hátához kötözte, és arra kényszerítette, hogy a vállával, az állával, a csíp jével, a fejével, a lábával, a térdével, a fels testével küzdjön. - Ha semmi mást nem tudsz használni - unszolta Szerafim - használd az eszed! Meglep dsz majd, mire vagy képes, még hatalmas túler ellen is! Szergej új módszereket tanult arra is, hogyan szabaduljon ki fogásból, csavarásból - fej fogásból, karfogásból és különféle fojtófogásokból - különböz testrészekre mért, ügyesen célzott ütésekkel. Aztán megtanulta, hogyan gy zhet le egy vagy több ellenfelet állva, háton vagy oldalt vagy hason fekve, vagy feltápászkodás közben, hogy sebesülten, nehéz terepen vagy kényelmetlen testtartásban is küzdeni tudjon. AHOGY SZERGEJ AGYA a küldetésén és leend ellenfelein kezdett járni, eszébe jutott valami: - Szerafim, az ellenfeleim között vannak nálam magasabbak és er sebbek is. Az egyikük igazi óriás. - Nem számít - legyintett az öreg. - A magas emberek jól tudnak messzir l harcolni, de a lágyság, a hajlékonyság és a gyorsaság felülkerekedik a méreten és az er n. Egy alacsonyabb ember belülr l, közelr l támadhat. Mindenfajta tettnek megvan a maga el nye és hátránya, elért azon kell munkálkodnod, hogy minél kevesebb gyenge pontod legyen, és arra összpontosíts, ami az er sséged. Még a gyorsaságot ia legy zheted, ha azonnal reagálsz, és nem várod meg, amíg megtámadnak. Azon a nyáron, amikor Szerafim végül úgy döntött, hogy Szergej „készen áll arra, hogy megtanuljon valamit", az erdei tisztáson találkoztak, és Szerafim mutatott a fiúnak néhány rendkívül ügyes mozdulatot, amivel kicselezhet és lefegyverezhet egy kardvívót. A kezében tartott borotvaéles pengét finoman végighúzva a földön, majd a leveg be suhintva, Szerafim így szólt: - Ha megtanulod használni a pengét, az segít, hogy védekezni tudj ellene. Miután Szergej hetekig gyakorolta a különféle támadásokat és csapásokat a japán szamurájok modorában, Szerafim arra kérte, rántsa ki a kardot a hüvelyéb l, amilyen gyorsan csak tudja, és sújtson le rá. Az öreg pár lépésre állt t le, ellazulva, de éberen. Szergej már éppen készült kirántani a kardot, és egy gyors rohammal lecsapni, ahogy Szerafim kérte, de amint megmozdult, az öreg már ott is állt mellette, szorítófogásban tartva Szergej karját, hogy képtelen legyen kihúzni a kardot. Ez után megmutatta, milyen módszerekkel lehet lefegyverezni valakit. - Soha ne a fegyvert l félj, csak attól, akinek a kezében van! Összpontosíts az ellenfeledre, amíg a késére, a kardjára vagy a pisztolyára figyel. Az erejét ekkor a fegyverbe helyezi, és megfeledkezik a teste többi részér l. Pontosan abban a pillanatban, amikor meghátrálnál egy fegyver el l, akkor kell habozás nélkül lecsapnod! Zárd a távolságot közted és a támadó kötött, és bénítsd meg az ellenfeled, miel tt használhatná a fegyvert: állítsd meg a támadást, miel tt elkezd dne! 132
Még sok-sok heti türelmes gyakorlásba került, hogy Szergej a másodperc töredéke alatt képes legyen megtenni a közte és egy ellenfél között lev távolságot. Aztán egyszeriben úgy t nt, Szergej kiképzése hirtelen új irányt vett. Visszafelé sétáltak a szkétához a friss, kés szeptemberi leveg ben, és Szerafim a türelemr l és a harc er kölcs szabályairól kezdett beszélni: - Szépen fejl dtél az évek során, Szókratész, de a testi képessegeid fejlesztése csak a kezdet. A legnagyobb harcosok mozdulatai azért olyan lazák és könnyedek, mert egy náluk nagyobb ügyért harcolnak. Csak az lel gy zelemre a harcban, és békességre az életben, aki megadja magát Isten akaratának. Szerafim megint fel-alá kezdett járkálni, ahogy akkor szokta, amikor ki akar hangsúlyozni valamit. - Az igazi harcos, Szókratész, még harc közben is meg rzi az emberségét. Hiába aratsz kegyetlen gy zelmet, a lelkedet ugyanúgy elvesztheted. Amikor szembeszállsz a sárkánnyal, magad is sárkánnyá válhatsz. Ezek a szavak, és a bennük rejl bölcsesség, nem csak Szergej elméjéig, hanem egyenesen a szivéig hatoltak. Ránézett erre a békés, öreg harcos-szerzetesre, aki az elmúlt hét évben a tanítómestere lett. Ironikusnak t nt, hogy Szergej soha nem hívhatta „atyámnak”, pedig Szerafim pontosan azzá lett a számára, betöltve azt a szerepet, ami Szergej életéb l gyerekkora óta hiányzott. Aznap éjjel, miután Szergej elmondta a szeretet és az emlékezés imáját Ányáért és a fiáért, hálát adott Szerafim nagylelk ségéért, lelki útmutatásáért és egyszer emberségéért. Szergej kezdett l fogva tudta, hogy Szerafim nem kívánja, hogy ezt az utat kövesse, mégis, ez a szigeti remete minden áldott nap - hacsak egyházi kötelességei máshová nem szólították - megosztotta vele az életét és a tudását, és semmit nem kapott cserébe, csak Szergej háláját. Szerafimnak, úgy t nt, elég jutalom, hogy szolgálhatja Isten rejtélyes akaratát. Ett l pedig Szergej még inkább szeretetet érzett iránta. .33. A Jerdovics irányításával végzett reggeli edzés után Pavlina az erd n át a folyóhoz rohant, és vidáman kacagott, amikor éppen hogy csak sikerült elillannia Konsztantyintól. A fiú talán el is kaphatta volna, de hagyta, hadd higgye, hogy túljárt az eszén. Ahogy a lány kiképzése haladt, hamarosan akkor sem tudja majd elkapni, ha akarja. Konstantyin, aki többe nem kisfiú volt már, hanem magas fiatalember, Pavlina barátja és védelmez je maradt. Nem mintha a lánynak még mindig szüksége lett volna védelemre: egy tizenegy éveshez képest meglep en jól tudott vigyázni magára. Az id sebb fiúk közül amúgy sem akadt senki, aki olyan ostoba lett volna, hogy ujjat húzzon Zakoljev kedvencével. Amikor azonban még kisebb volt, Konsziantyinnak még saját magától is meg kellett védenie a lányt. Pavlina mindenféle veszélyes mutatványt kipróbált, vad nemtör dömséggel; felmászott a legmagasabban lev faágakra, csúszós farönkön egyensúlyozott egy mély csatorna felett. Mostanra pedig már olyan szívós és fürge volt, mint akármelyik fiú, harcban pedig ügyesebb bármelyiküknél. pavlina máris sok id sebb fiút le tudott hagyni vagy földre tudott vinni. Jergovics a hagyományos kozák harcmodorra oktatta, ami inkább alapult a hullámzó mozgáson, az egyensúlyon és a gyorsaságon, mintsem a nyers er n. A táborban mindenki egyetértett abban, hogy tehetséges, bár senki nem merte megkérdezni, hogy Zakoljev atamán miért ragaszkodik
133
hozzá, hogy minden férfi megtanítson neki mindent, amit csak tud. Csak Koroljov nem volt hajlandó részt venni ebben a „kisded játékban". Az Atamán jobban bolondult Pavlináért, mint valaha, de érzelg ssége atyai szigorrá változott, amint a harci kiképzésér l volt szó. Minden áldott nap megkövetelte t le, hogy a lehet legjobbat nyújtsa - reggel, délben, este, minden harci gyakorlaton. Pavlina soha egy árva szóval sem panaszkodott. A hajlandóság és az energia egyaránt megvolt benne, és büszke volt újonnan szerzett tudására. Olyan céltudatosan gyakorolt, hogy mindenkit leny gözött, aki figyelemmel kísérte a fejl dését. Konstantyin leginkább egyedül szerette tölteni az idejét. Álmodozott, olvasgatott, rajzolgatott a porba, vagy skicceket készített pergamenre a t zrakásból vett faszénnel. Sokat gondolt Pavlinira. Hiányzott neki a lány kedvessége és ártatlansága — azok a tulajdonságok, amelyeket elvesztett valaha útközben. Amikor Pavlina vele volt, úgy érezte, mintha egy mocskos kunyhóból a szabadba lépve egy illatos erd ben találta volna magát. Néha az árnyékból figyelte, ahogy a lány harci edzést tart a Nagy Jergoviccsal. Jergovics termetes ember volt: magasabb bárkinél a táborban, kivéve az óriás Koroljovot. Jelent s körméretével leginkább egy medvére emlékeztette Konstantyint, nem beszélve s barna szakálláról, sz rös hátáról és mellkasáról. Az ereje is olyan volt, mint egy medvének, és bár nem volt olyan fürge, mit néhányan a fiatalabbak közül, mindig el re tudta, mikor fognak támadni. Sok-sok évvel azel tt k vesként dolgozott. Aztán egy nap kocsmai verekedésbe keveredett Tomorovval, és egy perccel kés bb Tomorov és társai, akik a segítségére siettek, mind ottfeküdtek a földön, pedig a büszkeségükön esett csorbán kívül nem volt komolyabb sérülésük. Amikor felt nt zakoljev, Jergovics azt mondta neki: „én majd megtanítom ezeket a kölyköket tisztességesen harcolni!” Így aztán csatlakozott hozzájuk, és nem bánták meg. Senki sem tudta legy zni Jergovicsot, csak Koroljov, aki egyszer kis híján betörte a vén medve fejét, bár maga is szerzett néhány zúzódást a csetepatéban, és kénytelen-kelletlen el kellett ismernie a nagydarab fickó tiszteletreméltó tudását. Attól kezdve az öreget Nagy Jergovicsnak hívták. Engedelmes volt és megbízható, és nem tett fel kérdéseket, ami ideális tanítóvá tette Pavlina számára. Megbecsülte oktatói pozícióját és örömmel figyelte a lány fejl dését. A Nagy Jergovicsnak nem volt saját családja, csak a barátsága Surával, az egyetlen vele egykorú asszonnyal a táborban. Bizonyos értelemben, Jergovics és Sura voltak azok, akik felnevették a kislányt. Jergovics jól kijött mindenkivel, kivéve Koroljovot. Nem tetszett neki, ahogy az óriás Pavlinára néz. Koroljovnak volt annyi annyi sütnivalója, hogy ne nyúljon a lányhoz, de Jergovics nem bízott ebben a tigrisben, aki szelídnek mutatkozott, ha az volt az érdeke, de közben izg -mozgó farokkal, ugrásra készen várt. A medve és a tigris között tehát ingatag fegyverszünet állt fenn. Jergovics mindennap szigorú rendben okította harci játékokra és gyakorlatokra Pavlinát: a lány futott, úszott, mászott, gyakorolt, amilyenekr l a táborbeliek nagy része még soha nem is hallott. Jergovics a lánynak tartogatta titkait. Eltökélte, hogy olyan jól megedzi Pavlinát, hogy ha valaha is úgy adódna, hogy nincs ott, hogy megvédje, legalább esélye legyen a félkarú ellen. KONSTANTYIN közben folyton éhezett. Kin tte az ingét és a cip jét, és mezítláb kellett járnia, amíg egy pár elny tt csizmát nem talált egy kupac kidobott ruha között. Kétbalkezesnek érezte magát, és hébe-hóba megbicsaklott a hangja. Sokat gondolt az id sebb
134
kre, és arra, amit a férfiakkal csináltak - egy nap talán majd vele is. Ilyenkor aztán eszébe jutott Pavlina, és elszégyellte magát - végtére is, Pavlina még mindig kislány volt. A sok-sok változás közepette a lány maradt a biztos pont az életében - valaki, aki tör dik vele, történjék bármi. Konsztantyin immár féltékeny ellenszenvet érzett Dimitrij papa iránt, akit Pavlina annyira imádott. A lány csak az egyik oldalát látta az Atamánnak: számára gondoskodó, oltalmazó apa volt, aki tör dött a lánya fejl désével. Az Atamán soha nem adott rá okot Pavlinának, hogy féljen t le. A lány nem ismerte az igazi Dimitrij Zakoljevet, és Konsztantyint nem vitte rá a lélek, hogy elmondja neki az igazságot. Ugyanakkor Konsztantyin titkolta er söd vonzalmát Pavlina iránt. Valaha testvér volt a számára, de érzései azóta megváltoztak, mélyebbek lettek. Tudta, hálás lehet a sorsnak, hogy az Atamán nem ellenzi a barátságukat, legalábbis amíg Konsztantyin nem vonja el a lány figyelmét a tanulástól. Konsztantyin helye a bandában - mindig csak szolga, sohasem harcos - évekkel azel tt eld lt, amikor az Atamán el ször bízta rá a feladatot, hogy foglalkozzon Pavlinával. Így aztán, cseppet sem meglep módon, egyik férfi sem bátorította, hogy tanuljon meg harcolni. A fiú valójában megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy nem kell részt vennie a fosztogatásban és a gyilkolásban - más érdekelte, és máshoz volt tehetsége. Attól kezdve, hogy a meggyilkolt zsidóktól elorzott javak egyre növekv halmából egyszer kitúrt egy értékes fest készletet, mindig, amikor Pavlina edzett, Konstantyin a saját m vészetét gyakorolta faszénnel és escsettel; a képzeletét papírra vagy bármi másra vetve, ami a kezébe akadt. Észrevételnül repültek az órák, amikor rajzolt vagy festett - fákat, kunyhókat, lovakat, madarakat, néha képeket is az álmaiból. Csak akkor szállta meg szomorúság, amikor a jöv jére gondolt. Nem tudta elképzelni, hogy még évekig így éljen, hogy várjon a táborban a n kkel és Jergoviccsal. amíg a „valódi férfiak" visszatérnek az rjáratból. A vele egykorúak, akik közül néhányan már a férfiak oldalán lovagoltak, különcnek tanodák Konsztantyint. Csak Pavlina éttette meg. Ugyanakkor a fiú már semmiben sem volt biztos. Amikor végre kettesben voltak, esetlennek érezte magát, és már nem jöttek a szavak olyan könnyedén a szájára, mint korábban. Ezért aztán csak a kiképzésr l kérdezte Pavlinát, és olyan lelkesedéssel mesélt neki róla, hogy ebb l tudta: barátok maradtak. Konsztantyin imádta, ahogy a lány kurtára vágott haja, amelynek olyan volt a színe, mint a b ven term földé, futás közben úgy ugrándozik, mint a gumilabda. Bájos volt, még fiúruhában is. Konsztantyin egyszer megpróbálta lerajzolni az arcát - mindketten kacagtak az els próbálkozáson. Aztán újra meg újra lerajzolta, de soha nem sikerült igazán megragadnia a szépségét. Ha nem lett volna Dimitirj papa védelme, néhányan már bizonyára szemet vetettek volna a lányra. Dimitrij papa. Ha csak rágondolt, elöntötte a harag az ámítás, a képmutatás, a titkok és szemenszedett hazugságok miatt. Pavlina még mindig csak azt látta, amit látni akart, és amit hagytak neki: az Atamán fegyelmezett életét és az rjárataikat a távoli cár szolgálatában. A szénné égett testekr l, amiket maguk után hagytak, soha nem beszéltek neki. Konsztantyin tudta, hogy el kellene mondania neki, de minden egyes nappal, amikor néma maradt, egyre nehezebbé vált kimondani az igazságot. A lány úgysem hinné el, és elveszítené a bizalmát. Pavlina talán még meg is gy lölné t. Ha pedig a lány kérd re vonná Dimitrij papát, az végzetes lenne mindkettejük számára. Meg kellett várnia, amíg a lány saját magától ébred rá az igazságra.
135
MIVEL FÜRGE ÉSZJÁRÁSSAL ÉS JÓ SZÍVVEL áldotta meg a sors, Pavlina ugyanezeket az erényeket feltételezte a körülötte él kr l is. Természetesen is tanúja volt Dimitrij papa hangulatváltásainak és dühkitöréseinek, de egy gyerek könnyen elnézi az apja gyarlóságait. Az Atamán parancsára a világtól elszigetelve, és buzgón elmerülve az életben, amit az apja szánt neki, Pavlinának nemigen volt ideje, hogy az élet nagy kérdésein töprengjen. Természetesnek vette, hogy az Atamán gyermekeként különleges oktatásban kell részesülnie és kötelezettségei vannak, és nem irigyelte a többi n félénk alázatosságát, ahogy takarítottak, f ztek, vizet hordtak és kiszolgálták a férfiakat. Néha azonban, a csendesebb pillanatokban, elalvás el tt, eszébe jutott, milyen lenne hétköznapi életet élni — olyat, mint bármely más n . - De legalább in van nekem a vén medve - sóhajtott. - És mindig ott lesz Kontyin." .34. ELÉRKEZETT EZERKILENCSZÁZÖT TAVASZA. Kilenc év telt el azóta, hogy Szergej Valimra érkezett. Kilenc év, tele munkával. elmélkedéssel, tanulással harcról és az életr l. Szergej immár harminckét éves volt. Az ifjonti hév átadta helyét egy megfontoltabb létnek, az érettség, az alázat és a távlatokban gondolkodás józanságának - ezek voltak a Szerafim által megjósolt átalakulás els jelei. Felesége halála óta Szergej több mint egy évtizedet töltött el azzal, hogy felkészüljön egyetlen tettre: a bosszúra. Néha úgy érezte, ez rültség, néha úgy, hogy jogos és tiszteletreméltó ügyet szolgál. Ha egy ember meggyilkolja a családodat, megmutatod neki, hol lakik az Úristen — ez ilyen egyszer . Immár félelmetes harcos volt. Anélkül, hogy tudatában lett volna ennek, túltett Alekszejen, a kozákon, s t, még Razinon is. Testi-lelki ereje n ttön-n tt, a bensejében fölényt és legy zhetetlenséget sugalló hatalmas energia buzgott, amit csak Szerafim rendszeres ostorcsapásai zaboláztak meg. Szergej átalakulásával nyughatatlansága és türelmetlensége is egyre nagyobb lett, ahogy szembekerült a kérdéssel, amit már oly sokszor feltett magának: meddig t ri még, hogy Dimitrij Zakoljev élje az életét? Az agya délen járt, a Lakhatási Zónában, ahol Zakoljev emberei talán most is ártatlanok vérét ontják. Szergej úgy döntött, eljött az ideje a távozásnak. Búcsút inteni azonban nem volt könny . Csodálta és irigyelte Szerafimot a békéért, amire lelt, azért a kegyelmi állapotért, amiben Szergejnek talán soha nem lesz része, de megcsillant el tte a remény, hogy egy nap megérti, amit a szigeti remete tanítani akart neki. A következ találkozásuk alkalmával bejelentette a döntését: - Szerafim, ideje, hogy útnak induljak. Szerafim csak vakargatta a szakállát, és azt mondta: - Nos, lehet, hogy így van... de kíváncsi vagyok, Szókratész, hogyan képzeled, hogy legy zöl ennyi embert, amikor még egy fáradt, öreg szerzetesen sem tudsz felülkerekedni? - Azt akarja mondani, hogy le kell gy znöm, miel tt elmehetnék? - Bármikor elmehetsz. Ez remetelak, nem börtön. - Úgy értem, miel tt elmehetnék az áldásával. - Áldásom rajtad, amióta el ször találkoztunk. S t, már régebb óta... - Tudja, mit akarok mondani, Szerafim.
136
Az öreg szerzetes elmosolyodott. - Mostanra már mindketten értjük egymást. Én pusztán felvetettetem, hogy ha le tudnál gy zni egy barátságos viadalban, az jó jele lenne annak, hogy készen állsz. Természetesen már korábban is sokszor vívtak párharcot, de Szergej érezte, hogy ez most más lesz. Többé nem gyerek küzd óriás ellen. Szergej most már nem csak gyors volt és fiatal, hanem tökéletesen edzett is a folytonos gyakorlástól. Még fejben is állandóan gyakorolt - ha evett, ha dolgozott, ha leült pihenni, s t még akkor is, amikor aludt. Igen, készen állt. Bólintott, Szerafim pedig maga is egy bólintással nyugtázta a döntését. Körözni kezdtek egymás körül. Szergej mély leveg t vett, és egyenesen el retámadott, de csak megtévesztésként. Szerafim nem d lt be a trükknek; csak állt nyugodtan, amíg Szergej körbetáncolta. Aztán az öreg szerzetes el relépett, és meglendítette a karját. Ezzel a csellel majdnem kibillentette Szergejt az egyensúlyából, de a tanítványa összpontosított, és meg rizte a lélekjelenlétét. Elkapta Szerafim csuháját, és el re lépett, hogy átdobja a... A mester elt nt el le, mintha köddé vált volna. Miközben Szergej rúgott, ütött, kaszált és könyökölt, Szerafim olyan finoman hárított mindent, hogy Szergej sehol semmilyen ellenállást nem érzett. Mintha hozzá sem ért volna az öreghez. Soha nem ott volt, ahol várta, így aztán Szergej letett róla, hogy bármit is várjon. Abban a pillanatban látni és érezni kezdett mindent: Szerafimot, az eget, a földet. Sikerült átdobnia a mestert, de Szerafim esés közben földre vitte t is, hogy aztán tökéletesen egyszerre ugorjanak talpra. A küzdelem folytatódott, de már nem volt köztük ellentét: nem volt Szergej, és nem volt Szerafim, csak a köztük áramló energia. Aztán, ahogy Szergej egyszer el relépett, Szerafim szó szerint elt nt a helyér l, és miel tt Szergej lába talajt ért volna, megjelent egy másikon, Szergej vádlija alá beakasztott lábfejjel. A következ pillanatban Szergej azon kapta magát, hogy kezét-lábát széttárva fekszik a hátán, és Szerafim felette térdel, készen a végs csapásra. A viadal eld lt. Ennél valódibb párharcot még sohasem vívtak. Szerafim nem csak játszott Szergejjel már nem engedhette meg magának Szergej pedig végre felfogta mestere képességeit, és látta mi az, ami bel le még hiányzik. A viadal kimenetele ellenére jelent s áttörést ért el, és abban a pár percben többet tanult, mint hónapok alatt. Mindketten tudták ezt. Ahogy azt is, hogy egyhamar nem megy sehová. Folytatnia kellett a tanulást - ami rövidesen olyan irányt vett, amire Szergej a legkevésbé sem számított. KÖVETKEZ Szergejnek:
LECKE KEZDETÉN Szerafim nemes egyszer séggel ennyit mondott
- Minden, amit eddig tanultál, csak arra készített fel, amit most fogok megmutatni. Ez lesz a te újjászületésed: az a gyakorlat, aminek tulajdonképpen minden szerény képességemet köszönhetem. Már az els napon elkezdhetted volna, de akkor az utad húsz évig tart. Az a tudás, amit az elmúlt években átadtam neked, lerövidítette az utat, ahogy annyira vágytál rá. A jelenlegi tudásoddal az, hogy ezt az utolsó gyakorlatot mesteri szintre fejleszd, nem vehet igénybe többet egy évnél. De majd meglátjuk... Szergej arra számított, hogy ez lesz a leginkább embert próbáló harci gyakorlat, amiben valaha is része volt. Néhány egyszer szóval kezd dött: - Készülj - mondta neki Szerafim. - Meg foglak támadni.
137
Szergej ellazult, és kiterjesztette minden érzékét, ahogy tanulta. Készen állt, és várt. Aztán várt még egy kicsit. És még tovább. Szerafim látszólag nyugodtan állt ott, mozdulatlanul, mint egy szobor. Szergej mélyen beszívta a leveg t, egyszer, majd még egyszer. Végül türelmetlenül megkérdezte: - Nos? Mikor fog támadni? - Hiszen már támadok - felelte Szerafim. - Nem értem... - Pssszt... Maradj csendben, kérlek. A szavak csak a tudatod alsóbb rétegeibe terelik a figyelmedet, és nem fogod észrevenni, mi zajlik körülötted. Szergej elnémult, és a beálló csendben végre meglátta: Szerafim karja és egész teste tényleg mozgott felé, de olyan lassan, hogy úgy t nt, az öreg szerzetes mozdulatlanul áll. Újabb perc telt el. - Tréfál? - hitetlenkedett Szergej. - Ennek mi értelme? - Végy észre minden pillanatot! - mondta Szerafim lassan és szelíden. - Érezd az egész tested, tet l talpig, a lábkörmödt l az ujjaid hegyéig, és a tested ugyanolyan ütemben válaszoljon, mint ahogy én mozgok. Szergej felsóhajtott, és igyekezett végrehajtani a feladatot, amennyire csak t le telt, lassabban és tudatosabban mozogva, mint korábban bármikor. Az egész értelmetlennek és bosszantónak t nt, mégis követte az öreg mester lassú mozdulatait, amíg Szerafim horogütése, amit percekkel korábban indított, el nem én hozzá. Most, hogy ilyen lassan mozgott, Szergej észrevette, hogy a teste itt-ott finoman megfeszül, és kényszerítette magát, hogy ellazítsa a combjait, a gyomrát, a vállát... Amikor az els mozdulat befejez dött, Szerafim újba kezdett, bár ezt nehéz volt megállapítani. Ekkor Szergej nem bírta tovább, és megtörte a csendet: - Szerafim, értékelem a lassú mozgás gyakorlását, de mi értelme szinte nem is mozogni? Így könnyedén kivédek bármit. Kitakaríthatom a konyhát, és még vissza is érek, mire az ütés ideér! - Lazíts... lélegezz... szemlél dj... - ismételte szemét lehúnyva Szerafim. - Mozogj úgy, ahogy én... Így hát folytatták, olyan lassan és némán, mint ahogy a nap vándorol az égen az alkonyat felé. AZ ID MOZDULATLANNÁ MEREVEDETT, miközben folytatták az edzéseket. Sok-sok hét eltelt, majd Szerafim mozdulatainak sebessége észrevehet en megváltozott. Még mindig úgy t nt, mintha s melaszon haladnának keresztül, de legalább a mozgás tisztán kivehet vé vált. Szergej egyensúlya olyan hibáit kezdte kijavítani, amelyeket korábban észre sem vett, és mozgás közben tökéletesen ellazult. Bármi jött szembe, a teste természetesen, er lködés nélkül válaszolt rá. Kezdte érezni a testrészei közötti kapcsolatokat, s t még a bels szerveit is, és a csontokat, az ízületeket, és a földr l felfelé áramló energiákat a lábaiban és a karjaiban, amelyek mintha ostorszer en terjedtek volna ki a középpontból. Egyszer-egyszer Szerafim suttogott valami olyasmit, hogy „Mozogj úgy, mint a hínár... lebegj... emelkedj... süllyedj... fordulj… de többnyire némán gyakoroltak - nem volt
138
szükség szavakra. A mozgás elmélyült meditálássá, és id nként, amikor az energia megtöltötte Szergej szívét, egyfajta imádkozássá vált. A következ hónapokban Szerafim folytatta a lassú, áramló támadásokat: ütés... rúgás... térd... könyök... bal kéz... jobb kéz... horog... egyenes... keresztez... rúg... szorít. Minden lehetséges szögb l. A nap mozgott. Az árnyékok megváltoztak. Az évszakok váltották egymást. Nyár közepére, ezernyi támadás után, már csak egy percig tartott minden egyes ütés, és az áramlás és a ritmus új értelmet nyert. Szergej már réges-régen megszabadult a gondolatoktól, és szabad folyást adott az energiának. Minden reakció magától született tudattalan mozgásból, er lködés nélküli válasz. Szergej alvás közben is folytathatta volna a mozdulatokat, de ez éppen az ellenkez je volt az alvásnak: tiszta tudatosság, én nélkül, másik nélkül, ahogy Szerafim és Szókratész egy testként mozgott, mint az évszakokon végigsöpr szél. szre a mozdulatok ideje tizenöt másodpercre csökkent, aztán tízre, majd ötre, de Szergej alig vette észre a különbséget. A sebesség testetlenné vált. Bármilyen er is közelített, elnyelte és elterelte azt; az elv a csontja velejéig hatolt. Mesteri tudást testesített meg, miközben „ ” nem csinált semmit. Eljött a tél, és a támadások most már gyors ütemben érkeztek. Szergej minden ütést könnyedén, er lködés nélkül semlegesített. Semmit sem csinált, csak megnyitotta a tudatát. A megvilágosodás egy pillanatában Szergej felfogta, hogyan mozog Szerafim - olyan hatékonysággal és eleganciával, mi leny gözte. Ennél is hihetetlenebb volt azonban, hogy immár is képes volt rá. Teste es elméje minden ellenállása megsz nt. Szergej üressé váll - az életer szabad csatornájává. Már régen megtanulta, hogy bízzon Szerafimban, aztán azt, hogy bízzon a testében - de csak most jutott el oda, hogy bízzon Minden Létez ben. Beköszöntött a tavasz; az évszakok újra körbeértek. Szerafim most már úgy támadott, mint a villám, a szemnek követhetetlenül - de ez egyáltalán nem számított. A mozdulatok egybemosódtak: olyan gyorsak voltak, hogy egy évvel korábban Szergej meg sem látta volna ket, nemhogy ideje lett volna válaszolni rájuk. A sebesség és az id azonban nem számított többé. És akkor Szerafim váratlanul abbahagyta a mozgást. Szergej kis híján orra bukott. A teste remegett, és szikrázó energiafátyolt érzett örvényleni maga körül. - Csak úgy vibrál körülöttünk a leveg , nem? - mosolygott Szerafim. Szergej maga is elmosolyodott, és bólintott. A tavaszi nap nyugaton lassan lebukott a dombok mögé. - Most mi következik? - kérdezte Szergej kíváncsian. - Semmi - válaszolta Szerafim. — A közös gyakorlásunk véget ért. Szergej néhány pillanatig csak a fák lombjai közt susogó szelet hallotta. Nem volt benne biztos, hogy jól értette, ezért meger sítésre volt szüksége: Azt akarja mondani, hogy már nem kell többet tanulnom? A tanulás sohasem ér véget - felelte Szerafim. - Csak finomodik, átalakul - attól függ en, hogy mi a célod. Most már érted a mozgás, a kapcsolatok és az élet lényegét. És
139
tanultál valamit a harcról is. Elérted, amiért idejöttél. Holnap sétálunk egyet, és helyretesszük ezt az ostoba beszédet a gyilkolásról. Talán megfontolsz egy magasztosabb célt. - Szerafim... tudja, hogy... - Holnap - szakította félbe az öreg szerzetes. - Holnap beszélünk róla. MÁSNAP, AMINT TALÁLKOZTAK, Szergej belevágott a mondandójába: - Tudja, hogy esküt tettem, a családom sírjánál... - Azt az esküt magadnak tetted, nem Istennek. Valójában, Szókratész, nincs ellenséged, csak te magad. Békélj meg magaddal, és nem lesz senki, aki legy zhet. És senki, akit te kívánnál legy zni. Némán sétáltak tovább, miel tt Szergej válaszolt: - Egyszer volt egy tanítóm, aki azt mondta, hogy az elkötelezettség azt jelenti, hogy teljesíted, amit vállaltál, de legalábbis megteszel minden t led telhet t, az életed árán is. Szergej Szerafim felé fordult, és úgy szólt hozzá, mint paphoz: - Elköteleztem magam. Szerafim atya. Szembe kell néznem velük. Az öreg szerzetes arcán elcsigázottság tükröz dött- Nem maradsz még itt velünk, köztünk, ha csak néhány évig is? - Miközben azok az emberek odakinn garázdálkodnak? - Emberek garázdálkodnak szerte a világon, Szókratész. A természet is garázdálkodik: forgószelekkel, földrengésekkel, dögvésszel és sáskajárással. Ebben a pillanatban is tízezrével halnak er szakos halált ártatlanok, vagy pusztulnak el az éhezést l, szerte e világon. Ki ruházta rád a felel sséget? Ki adott bölcsességet, hogy tudd, kinek kell élnie, és kinek kell meghalnia, és milyen úton-módon? Ki vagy te, hogy tudd, mi jár Isten fejében? Szergej erre nem tudott mit felelni, ezért inkább visszakérdezett: - Milyen Istenre hivatkozik, Szerafim atya? A könyörület és igazság Istenére, aki úgy látta jónak végtelen bölcsességében, hogy elvegye t lem a családomat? Ehhez az Istenhez imádkozik ön? Szerafim, bozontos sz szemöldökét felvonva, furcsán fürkész tekintettel nézett rá: - Tehát, Szókratész, végre szembenézel azzal, ami oly sokáig nyomta a lelkedet. Kívánom, bárcsak lenne válaszom a kérdésedre - enyhít szavaim, hogy meggyógyítsam a szíved. Isten azonban nekem is éppoly rejtélyes. Élt egyszer egy Hilél nev bölcs, a nagy zsidó öregek egyike, aki azt mondta: „Három rejtély van ezen a világon: a leveg a madaraknak, a víz a halaknak, és az emberiség önmagának.” Én Istent találom a legnagyobb rejtélynek, mégis olyan bizalmasnak, mint a szívverésünk, olyan közelinek, mint a idegzetünk... körülvesz minket, mint a víz, mint a leveg ... mindig jelen van. Az elme azonban nem képes felfogni Istent, csak a szívet... Ott találod meg a hitet... - Én már nem hiszek Istenben. - Isten azokat is a keblére öleli, akik nem hisznek. Hogyan lehetne másként? Szerafim mélyen Szergej szemébe nézett. - Merülj el a rejtélyben, Szókratész! Bízz benne! Felejtsd el, amit gondolsz, hogy minek kellene, és minek nem kellene lennie, és ismét megtalálod a hited. Szergej csak a fejét rázta.
140
- Atyám, az ön szavait mindig igaznak érzem... de valahogy nem igazán tudom megragadni a lényegüket. - Valamikor a csuhámat sem tudtad megragadni, és nézd, meddig jutottál egy kis türelemmel... - És rengeteg gyakorlással. - Igen. És talán ideje, hogy... másképp gyakorolj - az öreg elhallgatott, a megfelel szavakat keresve. - Az edzés megismertette veled az elme határait. Az értelem nagyszer létra, ha az égre törsz, de a mennyekig sajnos nem ér fel. Csak a szív bölcsessége képes megvilágítani az oda vezet utat. Az ókori névrokonod, Szókratész, arra emlékeztette az athéni ifjakat, hogy „a bölcsesség töprengéssel kezd dik…” - De Szerafim, ezek csak fennkölt szavak... Mit az, amit tennem kell? - Mit kell bárkinek is tennie? Az egyik lábát a másik elé! Te nem vagy más, mint egy színész egy hatalmas drámában, amit csak Isten képes megírni... olyan hatalmasban, hogy néha abban sem vagyok biztos, hogy Isten érti! - mondta Szerafim nevetve. - Mi csak eljátsszuk a szerepet, ami adatott nékünk. Érted már? Mindenkit, aki felt nik az életünkben akár segít , akár ártó szándékkal - Isten küld elénk. Ismerd meg mindnyájukat békés szívvel, de egy harcos szellemével. Sokszor hibázol majd, de tanulsz a hibáidból, és amit megtanulsz, abban rálelsz az utadra. Közben pedig fogadd el Isten akaratát, a neked adatott életet, pillanatról pillanatra. - Honnan tudhatnám Isten akaratát, Szerafim? - A hit nem abból fakad, hogy bármit is biztosan tudsz - felelte az öreg. - Csak bátorságot kíván, hogy elfogadd: minden, ami történik, hozzon örömet vagy fájdalmat, a legnagyobb jó érdekében történik. Ezekkel a szavakkal visszaértek a remetelakba. .35. AZ ÉVEK nem voltak kegyesek Dimitrij Zakoljevhez - sem az éjszakák. Valaha szikár és délceg volt, most sovány és nyúzott; beesett arcával úgy festett, mint egy él halott. A szemei vadul csillogtak, ha nem is az rülett l, de a lelkét fogva tartó megszállottságtól. Mintha a valaha nagyszabású látomása egyetlen ponttá zsugorodott volna, és ebben az egy pontban Pavlina és az kitanítása állt. 1906 nyarára Pavlina vézna, de szívós lánnyá cseperedett, kirobbanó életer vel, nyiladozó tudattal és egyre érettebb testtel és lélekkel Harci tudása is egyre gyorsabban fejl dött, és folyamatosan ámulatba ejtette azokat, akik tanúi lettek megdöbbent képességeinek. Jergovics jó tanítómestere volt, de Zakoljev már nem bízott a „nagy emberben” valójában már senkiben sem bízott, csak a lányában. Még Koroljov is gyanús lett neki: látta, ahogy az óriás gúnyosan mosolyog és elfordul, amikor az Atamánja közeledik. S t nem csak , de a többiek is. Az Atamán hallotta ket suttogni a háta mögött. A lánya lett az egyetlen reménysége, majd visszaszerzi a becsületét, a tekintélyét, és ismét tiszteletet vív ki a számára: békességet ad neki. Szinte minden nap nézte, ahogy a lány gyakorol, de amint nem rá figyelt, az elméje magába fordult, és a világ fakó hangfoszlányokra és képekre töredezett – szavakra, morgásokra, sikolyokra és vérre. Olyankor, amikor eszébe jutott, hol van, és agya hirtelen visszazökkent a valóságba, halálos fáradtságot érzett az izmaiban, és képtelen volt távol tartani az életre kelt rémálmot,
141
ahogy a szörnyeteg véres húscafatokra vagdossa az anyját, akinek sikolyaihoz zsidók szellemei csatlakoznak, akik eljönnek érte, kérlelhetetlenül. Még mindig rendelt el és vezetett minden fékevesztett hajtóvadászatot, egyik mészárlást a másik után. Az esze azonban még ilyenkor is elkalandozott: Pavlinán járt, akibe minden reményét vetette, akire egész sorsát bízta - hogy a lányból n legyen, a n l pedig harcos. Pavlina volt az t re, a megváltója, a kardja. Csak az diadala állírhatta meg a sikolyokat. .36. A következ néhány napban Szergej hosszú órákat töltött elmélkedéssel - sok mindent végig kellett gondolnia. Sterafimmal sok-sok sétát tettek a szigeten. Néha osztoztak a csendben, máskor beszélgettek. De soha többé nem beszeltek harcról. Szergej egyre nagyobb kérdéseket tett fel, amelyekre nem Szerafimtól, csak önmagától, belülr l érkezhetett válasz. Tartsa magát az esküjéhez? Elkötelezettség vagy merevség, amit mutat? A háborút vagy a békét válassza? Létezhet magasztosabb út? Végül minden egyetlen kérdéshez vezetett: vajon Ányát boldoggá tenné azoknak az embereknek a halála - vagy Szergejé, ha a bosszúnak ez lenne az ára? Szergej már nem tudta biztosan, és b ntudatot érzett kételyei miatt. Talán Zakoljevnek volt igaza, amikor gyengének és gyávának nevezte. Ha Szergej nem száll szembe az ellenségeivel, akkor mi értelme volt a sok évnyi edzésnek és tanulásnak? Úgy érezte magát, mintha egy töltött pisztoly lenne, ami várja, hogy végre elsüssék. Egy pisztolyból azonban ki lehet venni a tárat, egy kardot vissza lehet csúsztatni a hüvelyébe. Legalábbis Szerafim ezt mondaná. Eszébe jutott egy történet, amit Szerafim néhány hónappal korábban mesélt neki; talán éppen erre a percre szánta. Egy büszke és forrófej ifjú szamurájról szólt, aki gondolkodás nélkül levágott minden parasztot, aki csak a legkisebb mértékben is megsértette. Abban az id ben a szamurájok a saját törvényeik szerint éltek, és az ilyen viselkedés elfogadott volt. Egyik nap azonban, miután megint megölt valakit, letisztította a vért a pengéjér l, és visszadugta a hüvelyébe, az ifjú szamuráj aggódni kezdett, hogy az istenek talán nem nézik jó szemmel a cselekedeteit, és pokoli helyre szám zik majd t. Tudásra szomjazva az örökkévalóságról, meglátogatta egy Kanzaki nev Zen-mester szerény hajlékát. A szamuráj az elvárt udvariassággal kivonta borotvaéles katanáját, maga mellé tette, mélyen meghajolt, és így szólt: - Kérlek, beszélj nekem mennyr l és pokolról! Kanzaki mester felnézett az ifjú szamurájra, mosolyra húzta a száját, majd a mosolya rekedtes kacagásba fordult. Úgy mutatott ujjával az ifjú harcosra, mintha az valami roppant nevetségeset mondott volna. Az ujját az ifjú félé rázva és még mindig hangosan kacagva, Kanzaki így szólt: - Te tudatlan rip k! Engem, a bölcs mestert mersz kérdezni mennyr l és pokolról? Ne vesztegesd az id met, ostoba! Túl buta vagy ahhoz, hogy felfoghatnád ezeket a dolgokat! A szamuráj majd felrobbant a méregt l. Bárki mást megölt volna, ha csak így emeli rá az ujját, de most a sértés ellenére küzdött, hogy legy rje indulatát. Kanzaki mester azonban még nem fejezte be. Hanyagul odavetette: - Világos számomra, hogy nincs egyetlen ember sem a te faragatlan, ostoba fajtádból, aki egy szót is értene abból, amit mondok...-
142
Most már tényleg gyilkos düh szállta meg az ifjú harcost. Megragadta katanáját, talpra ugrott, és félemelte a pengét, hogy leszelje a Zen-mester fejét... Ebben a pillanatban Kanzaki mester a szamurájra mutatott, és nyugodtan ennyit mondott: - Íme, a pokol kapuja. A harcos k vé meredt. Az elméje abban a pillanatban megvilágosodott, és megértette a pokol természetét: azt, hogy a birodalma nem az életen túl terül el, hanem benne magában, akkor és ott. Térdre borult, maga mögé fektette pengéjét, és mélyen meghajolt a tanítója el tt: - Mester, határtalan hálával tartozom ezért a bátor leckéért, amit adtál nekem. Köszönöm! Köszönöm! Kanzaki Zen-mester elmosolyodott, ismét rámutatott a szamurájra, és azt mondta: - Íme, a menny kapuja. „Talán én vagyok az a szamuráj’’ - gondolta Szergej, ahogy ásójával megforgatta a földet a Szent Avram Rosztov szkéta kertjében. MÁSNAP SÉTA KÖZBEN Szergej elmesélte Szerafimnak élete történetét, a legkorábbi emlékeit l Valimra érkezéséig. Amikor a végére ért, Szerafim azt mondta neki: - A te történeted, Szókratész, csak most kezd dik. Ne feledd: a múltad nem kell, hogy megszabja a jöv det, mégis cipelni fogod azt, mint egy zsák követ a válladon. Szerafim megállt, és egy öreg zarándokra mutatott, aki az egyik közeli kertben munkálkodott. - Az öregek hátát sokszor nem csak a kor, hanem az emlékeik súlya görbítik meg. - Azt tanácsolja, hogy felejtsem el a múltamat? - Az emlékek fakó festmények: néhányukat szeretettel dédelgetjük, mások fájdalmat idéznek fel bennünk. De nincs rá okunk, hogy eldobjuk ket. Csak tedd el biztos helyre azokat, amelyeket meg kívánsz rizni, hogy akkor nézegethesd ket, amikor csak akarod. A múlt nem szabad, hogy rátelepedjen a jelenre. Engem kevésbé érdekel az, hogy hol jártál eddig, mint az, hogy hová tartasz. - És hová tartok? - kérdezte Szergej. - látja az utam? Szerafim mélyen a szemébe nézett. - Láttam valamit... de err l majd máskor beszélünk. Mindenesetre hadd emlékeztesselek rá ismét, hogy nincs hová menni. Csak az itt is most létezik. Bárhová is mész, mindig itt leszel. - De a múltam most is itt van bennem. - Azok csak képek - ismételte meg az öreg. - Eljött az ideje, hogy megbékélj a múlttal, ugyanúgy, ahogy el kell fogadnod a jelent. Ami tönént, megtörtént. Mind tökéletes része életed folyamának... - Tökéletes? - hüledezett Szergej, és hirtelen elöntötte a harag. - A feleségem és a fiam halála? Szerafim védekez n feltartotta a kezét.
143
- Higgadj le! Másik síkon hallod és értelmezed a szavaimat, mint ahol kimondattak. Magasabb rend jelentésre gondoltam: tökéletes volt, mert hozzám küldött, ahogy Isten mindig azt küldi eléd, amit éppen meg kell tapasztalnod. - Honnan tudhatja ezt? - Tudni? - kérdezte Szerafim. - Azt sem tudom, hogy holnap felkel -e a nap, vagy hogy reggel felébredek-e. Nem tudom, hogy Isten ad-e még nekem egy újabb lélegzetet. Ezen inkább hittel, mintsem tudással élek, és elfogadom, bármi is jöjjön - örömteli vagy sem, keser vagy édes, testestül-lelkestül, mint Isten ajándékát. - Ezek is csak szavak, Szerafim. Mit kezdjek velük? - Semmit nem kell kezdened velük. Lépj túl a szavakon, és keresd meg azt a helyet önmagadban, ahol már tudod... - Mit tudok? - Hogy minden nap egy új élet, hogy minden pillanatban újjászületünk. Ez az isteni kegyelem egyik jelentése, Szókratész. Néha csak annyit tehetsz, hogy figyelsz, és megteszed, ami t led telik. - Ahogy ön beszél, az élet mindig olyan egyszer nek t nik. - Mert tényleg egyszer , bár azt nem mondtam, hogy könny is. Azt viszont megígérhetem, hogy egy nap megérted a maga teljességében, és akkor olyan tisztának és egyszer nek fog t nni, hogy nevetni fogsz rajta. Addig csak annyit tehetek, hogy elültetem a magokat. A többi már Isten dolga. SZERGEJ ELT DÖTT Szerafim szavain, és minden erejével igyekezett megérteni ket, de ehelyett egy újabb kérdés kezdte foglalkoztatni: - Szerafim, kezdett l fogva olyan sokat tud rólam... Honnan tud ennyi mindent? Az öreg szerzetes mintha elgondolkodott volna a kérdésen, miel tt ezt felelte: - Évekkel ezel tt, Szókratész, mid n még felöltöttem volna a szerzetesi csuhát, katona voltam. Borzalmas csatákban harcoltam, és olyan vérontásnak voltam tanúja, amit egyetlen embernek sem lenne szabad látnia. Aztán történt velem még valami... szomorú... Keletre utaztam, értelmet és békét keresve. Nemigen reménykedtem egyikben sem. Sok földet bejártam, és számtalan Istenhez vezet utat megismertem. Megtanultam, hogy minden út jó, ha magasabb rend élethez vezet. Én a keresztény hitet választottam, de nem hajítottam el azokat az ajándékokat sem, amelyeket akkor kaptam, amikor más utakat tanulmányoztam. Sok ösvény létezik, de mind egyetlen hegyre vezet fel. Felfedeztem magamban bizonyos adottságokat, amelyek mindig is ott voltak bennem, de különféle gyakorlatokkal magasabb szintre fejlesztettem ket. Az egyik ilyen a gyógyítás képessége. Már kisfiúként energia áramlott a kezeimb l. Azt hiszem, ez az energia szellemi forrásból táplálkozik. A másik adottságom a beleérz képesség... és a jöv be látás. Olyan, mint egy virág, ami kinyílik, ha fény éri. Meglátok dolgokat - álmomban és éber látomásokban egyaránt. Így tudok bizonyos dolgokat, de soha nem teljes bizonyossággal. - Gyakran elt
dtem ezen a képességén...
- Ahhoz, hogy megértsd, meg kell tapasztalnod. Amikor megnyílsz Istennek, megismerhetsz mindent, hiszen te vagy a minden. Felfedezed, hogy a múlt, a jelen és a jöv , mind-mind most történik. Így láthatok és tudhatok meg néha dolgokat. - Látta, hogy mit tartogat számomra a jöv ?
144
- Csak azt látom, ami lehet, nem azt, ami lesz is. Az, amit majd teszel, így vagy úgy, de formálni fogja a jöv det. Ez a választás hatalma. - Nem tud mondani semmit arról, ami rám vár? Szerafim megfontolta a szavait, miel tt válaszolt volna. - Minden isteni ajándék felel sséggel jár. A látomásaim azt a célt szolgálják, hogy tanácsot tudjak adni, nem pedig azt, hogy jövendöljek. Ha elmondanám, amit láttam, azzal segíthetnék és árthatnék is neked - és én nem vagyok elég bölcs, hogy tudjam, melyik következik be. De bármelyik is, gátolhatja a szabad akaratodat. Nem azért vagy in a Földön, hogy bennem bízz - azért vagy itt, hogy magadban bízz, és a magad útját kövesd. Mi van, ha azt láttam, amikor megérkeztél ide, hogy legy zöd az ellenségeidet? Vetted volna a fáradságot, hogy ennyi évig tanulj? És a látomásom biztosíték lett volna arra, hogy minden úgy tönénik majd, ahogy el re láttam? Mi van, ha holtan láttalak feküdni? Arra készletett volna, hogy elvesd a terveidet? Szerafim mély, átható tekintetét ismét Szergejre emelte. - Nem mindig értem, amit látok, Szókratész. Nem állíthatom semmilyen bizonyossággal, hogy megölöd azokat az embereket, vagy megbocsájtasz nekik. - Megbocsájtok?! Majd ha pokolra küldtem ket! - Már a pokolban vannak. - Az nem mentség! - Nem, természetesen nem – felelte az öreg. – Mentség nincs semmire. Én a legtöbbször még magyarázatot sem találok. Egy nap azonban lehet, hogy úgy fogod látni azokat az embereket, mit a te saját nagyobb éned részeit. És abban a pillanatban minden a helyére kerül. Lehet, hogy valami harcra szólít, de tudni fogod, hogy csak önmagoddal harcolsz. Szerafim ismét fel alá kezdett járkálni. - Amit most elmondok neked, azt még soha nem fedtem fel senki el tt – de talán segíthet neked, hogy megérts. Valamikor házas voltam, fiatal és szerelmes, és született három gyermekünk. Amikor odavoltam a háborúban megölte ket néhány bandita. A beálló néma csendben csak egy madár dalolt. Szerafim lassan folytatta: - Hozzád hasonlóan, Szókratész, én is megesküdtem, hogy felkutatom azokat, akik elkövették ezt a szörny b nt. És ahogy te, én is felkészültem. - Megtalálta ket? - kérdezte Szergej feszülten, mintha egy jelre várna. - Igen. És levágtam ket. Mind egy szálig. Szergej mély leveg t vett, megdöbbenve a tragikus kötéléken, ami összekötötte ket. - Szerafim, amikor megtudta, mi történt a családjával, az volt élete legsötétebb perce? Szerafim megrázta a fejét. - Akkor azt hitte, igen, de a legsötétebb perc a „gy zelem” után érkezett el a számomra – miután lemészároltam azokat az embereket. Mert így olyanná váltam, mint k… - De nem olyan volt! Ön nem.. - Ha a sárkánnyal harcolsz, magad is sárkánnyá válsz - idézte fel Szerafim. - Még mindig nyomja a lelkemet. Nem tudom megváltoztatni, amit tettem. Soha. De most már ugye
145
érted, miért döntöttem úgy, hogy tanítalak? Azért, mert azt remélem, te nem követed el ugyanazt a hibát. Igazság szerint Szergej most már készen állt rá, hogy életének más irányt szabjon, de az eskü, amelynek élete majd harmadát szentelte, olyan mélyen a szívébe vés dött, hogy nem tudott csak úgy elszakadni t le. - Még ha én le is teszek a bosszúról - mondta végül - valakinek meg kell állítania ket, Szerafim. Miért ne én legyek az? Szerafim ismét mélyen, fürkész en a szemébe nézett, és azt felelte: - Talán igazad van. Talán tényleg fel kell kutatnod ket, és megölni mindet. Hogy úgy szenvedjenek, ahogy te szenvedtél. De gondolod, hogy itt véget érne a dolog? Jobb, ha megölöd a gyermekeiket is, különben bosszút állnak rajtad. Öld meg ket is, és tapasztalj meg egy poklot, ami mélyebb, mint amit valaha is megtapasztaltál. Vagy ne is tör dj vele. Még akár elégedettséggel is tölthet el a szenvedésük. És az ördög majd mosolyog azon a napon, mert pontosan azzá a gonosszá váltál, amit el akartál pusztítani. Szerafim hallgatott egy darabig, majd tovább érvelt: - A szeretteid akkor lelnek békére, amikor te, Szókratész. Tedd fel hát magadnak a kérdést: milyen út vezet a békéhez? Háborút kell indítanod, hogy megtaláld? Vagy megteremtheted itt és most? Azok, akik háborúban állnak önmagukkal, minden alkalommal legy zettetnek. Köss hát békét magaddal... Elcsendesedett, majd hozzátette: - Megértem, milyen mélyen gyökerezik az, amiben hiszel, és amit érzel – a fájdalmas emlékek és fogadalmak. De nem minden érzelemnek kell tetté válnia. Akár itt maradsz, akár tovább állsz, azt kérem t led, szenteld meg az életedet egy magasabb akaratnak. Urald az érzelmeidet úgy, ahogy a vihart vészeled át: építs menedéket hitb l és türelemb l, amíg a vihar elvonul. Szabadítsd meg az életedet az indulat, a vágy és a kényszer zsarnokságától. Légy Isten harcosa, Isten szolgája. - De... honnan tudhatom Isten akaratát? - kérdezte Szergej megtörten. Szerafim elmosolyodott. - Nálam bölcsebb férfiak és n k is sokszor feltették már ezt a kérdést, Szókratész. Én csak azt tudom, hogy Isten a szívedb l szól hozzád, és a szíved mutatja meg az utat... ahhoz, hogy igaz emberré válj... egy békés harcossá. Szerafim szavai nyílvessz ként hatoltak Szergej szívébe. Maradt még azonban egy kérdés, amit Szergej nem tudott elhessegetni: - Mi lesz azokkal a gyilkosokkal? - Felejtsd már el ket! - korholta Szerafim. - Úgy t nik, megszállotjuk lettél. Hát nem engedted ket éppen elég ideig a lelkedben lakni? Megvan benned a bátorság, hogy irgalmat és részvétet mutass irántuk, amit k megtagadtak t led és a családodtól? Krisztus tanításainak ez a lényege, de kevesen fogadják meg. Te meghallod? Szerafim megint fel-alá járkált, mintha a szavak könnyebben jönnének, ha mozgásban van. - Mindketten tudjuk, hogy félelmetes harcos vagy. De tudsz-e békét kötni? Tudod, hogy kell meghalni, de megtanultad-e hogyan kell élni? Pusztítasz vagy építesz? Gy lölettel vagy szeretettel élsz? Ez az a választás, ami el tted áll.
146
- És mi lesz azzal, mit tanultam? - Soha semmi nem vész kárba - mondta Szerafim. Megismerted a harcos útját - hát harcolj! Háborúzz a gy lölet ellen, csatázz a tudatlanság ellen, harcolj az igazságért! De ne feledd: a sötétséget nem pusztíthatod el még nagyobb sötétséggel. Csak a fény oszlathatja el a világra boruló árnyékokat. Szergej hallotta Szerafim rnély lélegzését, ahogy az öreg szerzetes magába mélyedt. Aztán az öreg így szólt: - Azok az emberek amúgy is meghalnak... a segítséged nélkül. - Ezt... egy látomás mondta? - reménykedett Szergej. - Nem látomás, nem. Csak annak a tudása, hogyan pusztítják el végül önmagukat az ilyen emberek. Az biztos, hogy meghalnak, hiszen minden ember meghal... A kérdés viszont marad: mit választasz? Fontold meg alaposan. Mit kívánna a te Ányád, milyen életet élj? Miután elváltak, Szergej Valám ösvényein kóborolt, és hagyta, hogy Szerafim szavai összekeveredjenek a saját gondolataival. A sok-sok évnyi tanulás alatt, miközben gonosz emberek vérére vágyott, megismerte az önmagában lakó sötétséget. Szergej végre megértette, miért háborúznak az emberek és a népek egymással - hogy minden bosszúból, kétségbeesésb l és tudatlanságból elkövetett tett újabb tragikus tetteket szül. Miközben Szergej átvágott az erd n, gy lölete lángja, mint minden t z, végül magától kialudt. Amikor végre elengedte régóta halogatott küldetését, a helyén zaklatott békét talált. Azzal, hogy elengedte a múltat, a jöv je egy részét is elveszítette. Azel tt tudta, merre tart, és miért. A küldetése azonban, hogy végezzen ellenségeivel, és esküje, hogy bosszút áll, most szertefoszlott. Nem maradt ok, és nem maradt cél. Szergej menny és pokol között lebegett, egyikhez sem tartozva. .37. MIUTÁN ANNYI ÉVIG EDZETT minden délután, most hirtelen r keletkezett Szergej napjaiban, elméjében és életében. Iszonyú energia szabadult fel és lüktetett benne. Gondolatai, megérzései és felfogóképessége felgyorsult, és most, hogy a figyelmét már nem kötötte le régi rögeszméje, és lezárta életének ezt a fejezetét, új lehet ségek nyíltak meg el tte. Szergej fordulóponthoz, keresztúthoz ért: végre megbocsátott magának emberi gyengeségeiért, és elfogadta, hogy mindent megtett, amit csak lehetett, azon a napon a tisztáson - hogy minden igyekezete ellenére sem tudta megmenteni a családját. Ez az igazság segített neki békét kötni a múlt árnyaival. A családja halála óta el ször, úgy érezte, lehet, hogy vár még rá egy új élet. Eljött az id , hogy levelet újon Valerijának. Azon nyomban le is ült a társalgóban, ahol megszámlálhatadanul sok órát töltött edzéssel és tanulással, és papírra vetette azokat a szavakat, amelyek egyenesen a szívéb l jöttek: Drága Valerija, Tudom, hogy már nincs jogom Anyámnak szólítani, de továbbra is így gondolok önre, ahogy Ánya is mindig az én szeretett feleségem marad. Remélem, az eltelt id ben begyógyult annyira a szive, hogy ez a levél régi sebek feltépése helyett boldogabb emlékeket idéz fel, szeretetr l és a családról, amelyben összetartoztunk. Boldogságra leltem az Ön otthonában. Összetört Ánya elvesztése, és fájt, hogy Önt és Andreaszt is elveszítettem.
147
Nem kérem, hogy bocsásson meg. Csak a szeretetemet és a hálámat szeretném kifejezni a kedvességéért, amit irántam mutatott azokban a boldog napokban. Nem múló szeretettel és imádkozva az ön egészségéért, Szergej Már régen meg kellett volna írnia ezt a levelet, de választ nem várt rá - elég volt elküldenie. Csak remélni tudta, hogy egy nap Valerija rá tudja venni magát, hogy elolvassa. .38. LEGKÖZELEBBI TALÁLKOZÁSA Szerafimmal teljesen váratlanul érte Szergejt. Ezúttal nem ütést vagy rúgást kapott, de akár az is lehetett volna. Szerafim els szavai ezek voltak hozzá: - El kell hagynod a szigetet, Szergej - méghozzá gyorsan. Szergej csak állt döbbenten, és próbálta összeszedni a gondolatait. - Elmenni? - hökkent meg. - Hová? - Gyere velem, közben elmondom. Ha végeztem, remélem, összeszeded a holmidat, és búcsút veszel mindenkit l. Szergej teljesen összezavarodott, de úgy döntött, befogja a száját, és ügyel. - Emlékszel még - kezdte az atya -, amikor pár nappal ezel tt megkérdezted t lem, hogy mit gondolok, merre visz az utad, én pedig azt feleltem, hogy majd máskor beszélünk róla? - Igen, emlékszem. - Nos, most már tudom. Eljött az id . Éppen az el bb kaptam meg a levelet, összegy lnek a világ tetején. KORA DÉLUTÁNRA Szergej összepakolta kevéske holmiját, és elbúcsúzott a Szent Avram Rosztov szkéta barátaitól, akik bólogattak, mosolyogtak, majd visszatértek a tennivalóikhoz. Mid n találkozott volna Szerafimmal a kis szigeti tanyánál, Szergej leült néhány percre, hogy csendben gondolkodjon. Közelg búcsújuk még inkább megszenteltté tette a csendet, amelyben Szergej felidézte mindazt, amit Szerafim mondott neki: - A mi együtt töltött id nk és közös tanulásunk befejez dött - kezdett neki az öreg szerzetes. - De vannak mások, akik a hasznodra lehetnek... egy összejövetel, amelyen mesterek - mind jó, bizalmas barátaim - vesznek részt. Mindegyikük más-más vallási hagyományt követ... és ugyanúgy szereti a saját útját, mint én az enyémet. A hagyományos tanításokon azonban túlléptek, és a beavatottak tudásához, rejtett igazságokhoz és bels lelki gyakorlatokhoz fordultak. A vallásokat összeköt , egymásba fonódó gyökereket keresik, az egyetlen folyót a sok-sok kút alatt. Nem tudom, ki lesz jelen, de valószín leg találkozol majd egy mesterrel, aki a szúfi hagyományokat követi... egy rósival, aki a Zen buddhizmust... egy taoista bölcscsel... egy jógival a hinduk útjáról... egy zsidó hit rabbival... egy kahuna asszonnyal Hawaiiról... egy keresztény misztikus apácával Olaszországból... egy szikh mesterrel... Szerafim elmosolyodott, majd hozzátette: - És valószín leg megismersz majd egy embert, akit George-nak hívnak, és aki egyik hagyományt sem követi, mégis az összeset, hívta össze a mestereket.
148
- Van egy mondás - folytatta -, amit igen kedvelnek ennek a társaságnak a tagjai: „egy fény, sok lámpás; egy utazás, sok ösvény." Mindegyik mester egy-egy ilyen lámpás, aki magával hozza a saját elveit, néz pontját és gyakorlatait, hogy ajtókat nyisson a szellemi létsíkra - a ráébredés bels útjára... - Ráébredés? Mire? - A tapasztaláson túli világra - válaszolta Szerafim. - Ennek a nagyszer célnak a szolgálatában találkoznak és vitatják meg barátsággal a gondolataikat; ütköztetik, teszik próbára és osztják meg azokat egymással, szabadon és nyíltan. Úgy hiszem, a céljuk az, hogy ráleljenek a leginkább központi, lényegi gyakorlatokra, mind a test, mind a szellem, mind a lélek számára, hogy új, általános érvény utat mutassanak, ami mentes a kulturális dogmáktól és csapdáktól. Nem terhellek azzal, hogy elmondjam mindegyikük nevét - id vel úgyis megtanulod ket. Csak azt kell tudnod, hogy hamarosan - három hónapon belül összegy lnek, és ez az oka, amiért nem késlekedhetsz, - Az utazás kimerít lesz - tette hozzá Szerafim de kimerít utakban már korábban is volt részed. - Azt még nem mondta, hová kell mennem - figyelmeztette Szergej. - Á, persze. Nézd... - Szerafim benyúlt a csuhájába, és el vett egy térképet - bejelöltem az útvonalat: eddig a pontig fogsz lovagolni, északra a Hindukustól, a Pamír-hegységben, amit egyesek a világ tetejének neveznek. Ez az a magasan fekv hely India, Tibet, Kína és Perzsia határán, ahová magam helyett küldelek: a Ferganai-völgybe, Margilán városába. Szerafim átadott Szergejnek egy levelet: - Rövid ajánlás. Menj, szolgáld búcsúajándékomnak.
ket... figyelj, és tanulj. Tekintsd ezt a
- Az id zítést túl tökéletesnek találom ahhoz, hogy kételkedjek benne, hogy ez a megfelel alkalom - folytatta. - Pontosan akkor és csak akkor jött el, amikor úgy döntöttél, méghozzá szabad akaratodból, hogy nem keresed többé a bosszút. Ez a döntésed, hogy a magasztosabb utat követed, igazol mindent, amit tanítottam neked az évek során. Ezzel a döntéssel, Szókratész - anélkül, hogy el akarnám ismételni a saját szomorú történetemet -, olyan ajándékot adtál nekem, aminek az értékét kifejezni sem tudom. SZERAFIMNAK VOLT MÉG EGY AJÁNDÉKA - egy életer s kanca; egyike a Valám-szigeten tartott kevés lónak. A sziget atyáinak jóváhagyásával Szerafim útravalót és száz rubelt is adott neki, ha úgy adódna a szükség. - A lovat megtarthatod - mondta amíg hajlandó vinni téged. Szergej a kancát Pojezdkának, vagyis „utazásnak” nevezte el. Szerafim atya ott állt, és nézte, ahogy Szergej felteszi a lóra a nyerget, amit az egyik barát kotort el . Az öreg szerzetes szeme ragyogott, és a b re derengett, mintha az öreg nem húsból-vérb l, hanem fényb l lett volna. Miel tt Szergej felszállt volna a ló hátára, Szerafimhoz fordult, hogy elbúcsúzzon t le, de az atya felemelte a kezét, hogy elnémítsa: - Közöttünk, Szókratész, nincs szükség búcsúra. Utoljára még egymás szemébe néztek, aztán Szergej Ivanov a kiköt höz baktatott, felszállt a hajóra, és elt nt az emberek világából.
149
Hatodik rész KÖZELG VIHAR A tehetséget a magány csiszolja jobban, a jellemet azonban az élet viharai. JOHANN WOLFGANG VON GOETHE .39. KÉT ÉV TELT EL, ÉS EZERKILENCSZÁZNYOLC egy tökéletes tavaszi napján Szergej lvanov ismét felbukkant a világban - lován nyugat felé, Szentpétervárra tartott. Bár a neve ugyanaz maradt, maga az ember észrevétlen, mélyreható változáson ment keresztül. Ez a békés harcos mélyebben lélegzett, egyenesebben ült, és könnyebben nevetett, szemei pedig bels fénnyel ragyogtak. A küls jelekt l eltekintve, a felületes szemlél azt hihette, nem sok minden történt vele Margilán városában - de nem is tévedhetett volna nagyobbat. Most már tudta mindannyiuk nevét, és ismerte a szívüket: Kanzaki, Csen, Csia, Yeshovitz, ben Muszavir, Pría Szingh, Narádzs, Maria... és George, aki összehívta ket. A keletre vezet fáradságos út után Szergej segít jük, majd kés bb egyfajta tanítványuk lett. Hallgatta és figyelte, ahogy megvitatják a képekr l és bels hangokról való meditálás különböz formáit: a kántálást... a lélegzési és összpontosítási technikákat, amelyekkel feler síthet a bels energia... az intuitív látás kapuinak megnyitását... a hipnózist és az alsó és fels elme használatát... a három ént... Tanításokat, a kirtántól a kabbaláig, és a mélyebb igazságig, a hétköznapi és a transzcendentális birodalmában egyaránt. A társaság tagjai különféle harcm vészetekb l vett mozdulatokat is gyakoroltak, például a taj-csi lassú mozgásait, de ezek a gyakorlatok az életer és az egészség érdekében végzett hatékony mozgást szolgálták - az újjáépítést, nem a rombolást. Egyik nap Yeshovitz és Narádzs éppen vitatkoztak valamin, amikor Szergej azon kapta magát, hogy is beszáll a vitába: - Azt hiszem, Yeshovitz magyarázata a valószer bb - csúszott ki a száján. Azonnal megkérték, hogy aznapra hagyja ket magukra - Szergej úgy vélte, bizonyára a pimaszságáért -, de amikor másnap visszatért, elmondták neki: úgy döntöttek, kísérleti alanyként fogják használni. Szergej végrehajtott minden gyakorlatot, amiben a mesterek megegyeztek, majd beszámolt nekik a tapasztalatairól. Így aztán egyszerre tapasztala és értette meg a gyakorlatok eredményét. Néhány hónap elteltével nem ismert önmagára. Az arca megváltozott - az aggodalom ráncait kisimult, ifjonti ragyogás váltotta fel. A karján a régi sebhely szinte teljesen elt nt. A teste mintha egy gyermeké lett volna; csak meg szült haja emlékeztette a múltra. A múlt azonban, és maga az id , alig volt már több, mint egy hasznos egyezmény, egy csalóka idea figyelme immár a jelenre, a pillanatra irányult, miközben feje a felh k felett, a lába a földön nyugodott. Ott, Margilán városában, a világ tetején, Szergej beavatottá vált: kilenc próbát állt ki, amelyekkel belépést nyert a társaságba, és immár közéjük tartozott. Aztán eljött a búcsú ideje. A társaság minden tagja új megvilágosodással telt el, és új reménnyel az emberiség iránt. Azzal a bizonyossággal távoztak, hogy az úgynevezett misztikus állapotok, bárki számára, aki igazán vágyik a tudásra, szerves részévé válhatnak az emberi tapasztalásnak.
150
Szergej der sen vitte magával ezt a felismerést, ahogy Pojezdkával belépett Szentpétervár kapuján, és végiggondolta, mik a legsürget bb teend i: meglátogatja Szerafim atyát, hogy megossza vele mindazt a tudást és isteni áldást, amit kapott, és kifejezze neki a háláját, aztán munkát keres, pénzt gy jt, és nekivág a tengernek, ahogy régóta tervezte. El ször azonban felkeresi Ánya sírját. Ahogy ott állt, az oly régen maga mögött hagyott tisztás csendjében, a virágokat nézte, amelyek most elborították a sírhalmot. Az arcát lágy szell simogatta, és némán áldozott élete szerelmének. Aztán új sugallata támadt: meglátogatja Valeriját és Andreaszt. Tizenhat év telt el azóta, hogy utoljára látta ket. Ha meg tudott békélni a múlttal, talán nekik is sikerült. Kora este Szergej talált egy istállót Pojezdkának, ahol végre lecsutakolhatta, megetethette, és otthagyhatta pihenni. Ahogy sok-sok évvel korábban, most is elment a borbélyhoz, vett egy kiadós fürd t, és békés nyitottsággal mindenre, ami történhet, ismét bekopogtatott Valerija ajtaján. Az történt, amire a legkevésbé sem számított: Valerija sírva fonta köré a karjait, és úgy lt bel le a szó, hogy alig lehetett érteni. - Szergej! Szergej! Az imáim meghallgattattak! Azt hittük, sosem látunk viszont! Miután megkaptuk a leveledet - talán két vagy három éve elküldtem Andreaszt Valimra, hogy megkeressen, de már nem voltál ott. Ó, Szergej, annyira gyászoltam Ányát, de aztán gyötr dtem miattad is, és amiatt, ahogy elváltunk! Fogalmad sincs, mennyire megbántam a szavakat, amiket neked mondtam! De visszatértél hozzánk! Meg tudsz bocsátani, Szergej? Mennyire szenvedhettél! Valerija megint zokogásban tört ki. Szergej átkarolta öregecske vállait, vigasztalta, és a régi sebek begyógyultak. Aztán Valerija szeme hirtelen tágra nyílt. Ó! Andreasz nem is tudja, hogy itt vagy! Nagyon meg lesz lepve! És Kátya is... Nem is mondtam neked: Andreasz megn sült és van egy unokám! A kis Avrom… És már jön egy másik! Valerija kifogyott a szuszból, de ez nem lassította le. - Istenem, mindjárt hazaérnek! Vacsorát kell készítenem, valami különlegeset! Ó, Szergej, bocsáss meg nekem - hiszen szóhoz sem hagytalak jutni! Mindent el kell mesélned! Hamarosan, amikor mindnyájan együtt vagyunk... Nekem is annyi mindent kell mesélnem neked! - kiáltotta vissza, ahogy kisietett a konyhába. Amikor Andreasz megérkezett a családjával, és meglátta Szergejt, örömkiáltást hallatott, és testvéri öleléssel fogadta. Az évek során is alaposan megváltozott. Szergej gyanította, hogy az átalakulásban nagy szerepet játszott Kátya, ez a komoly tekintet , hollóhajú n , akinek kikerekedett hasában már a második gyermekük növekedett. Bemutatkoztak egymásnak, aztán Kátya visszavonult, hogy tisztába tegye a kis Avromot, amíg a nagymama vacsorát f zött, és a férfiak beszélgettek, sok-sok mindenr l. Andreasz azzal kezdte, hogy mesélt Szergejnek a saját, Perzsiában tett utazásairól és sikeres sz nyegkeresked i vállalkozásáról. - Mindez nem lett volna lehetséges, ha te nem... de err l beszélhetünk kés bb. VACSORA KÖZBEN Andreasz tovább mesélt Szergejnek:
151
- Amióta elmentél, talán nem tudod, de a pogromok folytatódtak Miklós cár alatt is, az utazásaim során pedig rettenetes szegénységet és nyomorúságot láttam. Aranykor ez, Szergej, azoknak, akiknek van aranyuk, de a szegények egyre keser bbek, és egyre többen beszélnek forradalomról. Féltem azokat, akik kényelemben élnek in, Szentpéterváron. - Annál inkább meg kellene gondolnotok, hogy velem jöjjetek Amerikába. Valerija megfogta Szergej kezét, és azt mondta: - Ebben nem változtam: túlságosan megrögzültem a szokásaimban ahhoz, hogy elhagyjam a földet, ahol születtem, ét amelyben a férjem és a lányom van eltemetve. Csend telepedett a szobára. Szergej úgy érezte, ez a megfelel alkalom, hogy feltegye a kérdést: - Elvihetem a lánya sírjához? - Igen, szeretném - felelte sóhajtva Valerija. - Ennyi év után. Amint leszedték az asztalt, Valerija leült, és így szólt: - Most pedig, Szergej, mesélj nekünk az életedr l! Mondj el mindent, ami a szomorú elválásunk óta történt! Hogyan mesélhet el valaki egy családi vacsora után, csupán néhány szóval éveket egy egész életet, és mindazt a feneketlen mélységet és szenvedést, amit átélt? Szergej próbálta le telhet én szavakba önteni, hogyan fogadott bosszút, és a sok évnyi kutatást és felkészülést, ami végül Valám szigetén ért véget, amikor Valerija a homlokára csapva félbeszakította: – Ó, én balga! Szergej! Az izgalomtól, hogy újra láthatlak... Van itt neked egy levél Valámról. Hat hónapja érkezén, és eltettem neked. Várj egy percet! Valerija a szobájába sietett, majd kisvártatva visszatért, és átadott neki egy borítékot. Szergej kinyitotta a levelet, és olvasni kezdte: Szergej Szergejevics, Imádkozom, hogy ez a levél megtalálja önt azon a címen, amelyet Szerafim atyának megadott. Szerafim atya azt akarta volna, hogy ön tudjon róla: múlt decemberben eltávozott e világból. Békében élt Istennel. Bátorkodom azt mondani: hittem, hogy Szerafim atya szeret tisztelettel rizte meg önt az emlékezetében. Jevgenyij testvér, Szent Avram Rosztov szkéta Szergej tehát nem fog Valámra utazni. Egy mély lélegzetvétellel néma búcsút vett szellemi atyjától, barátjától és tanítómesterét l. „Áldott légy, Szerafim - gondolta. - Sok lelket megmentettél, és én vagyok az egyik.” Kés bb majd több id t szán rá, hogy felidézze az öreg mesterrel együtt töltött napokat, aki most már odafenn van, a többi angyal között. Most azonban, ahogy felnézett a levélb l, csak ennyit mondott: - Egy jó barát elment. ÉS MIK A TERVEID? - kérdezte Andreasz. - Maradj itt nálunk! - vetette közbe Valerija. — Helyet csinálhatunk neked... Szergej elmosolyodott.
152
- Talán egy kis id re, Anyácska. Amíg útra nem kelek Amerikába. Munkát kell keresnem, hogy megkeressem a pénzt a hajójegyre... - Az nem szükséges - mondta Andreasz széles mosollyal. - Bocsáss meg egy pillanatra... Amikor visszatért, Andreasz három ékkövet helyezett Szergej elé az asztalra, és így szólt: - Ezek fedezik az utadat, s t annál többet is - nem mintha alig várnánk, hogy elmenj... Szergej hitetlenkedve pillantott le a tündökl drágakövekre. - Andreasz, ez rengeteget érhet... ezt nem fogadhatom el! Andreasz felnevetett. Úgy t nt, Kátyát is mulattatja a dolog, Valerija pedig alig bírta türt ztetni magát: Szergej felé hajolt, és azt mondta: - Szergej, ezek nem Andreasz ékkövei - ez mind a tiéd! - Tessék? - hökkent meg Szergej. - Nem értem. - Az óra, Szergej! - Valerija csak ennyit mondott, mintha ez bármit is megmagyarázott volna. Szergej zavart arckifejezését látva csak még szélesebben mosolygott, aztán a mosolya megfakult, ahogy magyarázni kezdett: - Évekkel ezel tt, azon a szörny napon... miután elküldtelek... az óra leesett a kandallópárkányról, és összetört. Annyira meg voltam zavarodva, hogy észre sem vettem. Ekkor Andreasz vette át a történet fonalát: - Amikor hazaértem, és megláttam a széttört órát, azt hittem, betör k jártak itt. Mint az rült, rohantam, hogy szétnézzek a lakásban. Anyácskát ott találtam a szobájában, és elmondta, mi történt... Kés bb, amikor kicsit magamhoz tértem, visszamentem a nappaliba feltakarítani. Akkor találtam meg ket, összekeveredve az óra szilánkjaival: mindenféle drágak hevert szétszórva a padlón. Beleöntöttem ket egy pohárba, és betettem a szekrénybe. Az eszem azt súgta, hogy bizonyára értékesek, de akkor egyikünknek sem ez járt az eszében. Szergej most kezdte felfogni. - Vagyis... nagyapám drágaköveket rejtett... az órába? Andreasz bólintott. - Huszonnégyet. Egyikük sem szólalt meg, amíg Szergej megemésztette a hallottakat. A gondolatai visszaszáguldottak az id ben ahhoz a naphoz, amikor megtalálta az órát, és elolvasta a nagyapja levelét. Ne feledd, hogy az igazi kincs mindig belül rejt zik - ezt írta Hésel nagyapó, és Szergej elmosolyodott, ahogy elképzelte, mennyire mulathatott az öreg, amikor leírta ezeket a játékosan kétértelm szavakat. Aztán hallotta, ahogy Andreasz azt mondja neki: - Ezek a drágakövek a te örökséged, Szergej. És nem tudod elképzelni, mennyire boldogok vagyunk, hogy átadhatjuk neked. Andreasz az anyjára nézett, majd Kátyára, aztán félszegen azt mondta: - Meg kell mondanom, Szergej... öt évig rizgettük ket, de amikor semmit sem hallottunk fel led - azt sem tudtuk, hogy életben vagy-e -, a kisebbek közül eladtunk kett t...
153
hogy beindíthassam a vállalkozásomat, és hogy fedezhessük a háztartással kapcsolatos kiadásokat. De most már van elég pénzünk, és visszafizethetem... Szergej felemelte a kezét, hogy leintse Andreaszt: - Kérlek, err l egy szót se többet! Andreasz már rázta volna a fejét, de Valerija közbevágott: - Szergej, a fiam túl büszke, hogy kérjen. De ha megtisztelnél minket azzal, hogy még kett t nekünk ajándékozol - tudod, a gyarapodó családnak... - Boldoggá tenne - felelte Szergej. Valerija el vett egy apró bársonyerszényt, amit készített, és a drágaköveket a köztük álló asztalkára öntötte. A délutáni nap visszatükröz dött a kövek csiszolt lapjairól - néhány k áttetsz zöld, mások mélyvörös, a színtelen kövek pedig szivárványszínben csillogtak. Tudván, hogy Andreasz csak a két legkisebb drágakövet venné el, Szergej maga választott ki két nagyobbat, és átcsúsztatta ket a táblán Andreasznak - aztán még kett t. - A családodnak. Andreasz örömmel elfogadta. Valérija visszatette a megmaradt tizennyolc drágakövet a bársonyerszénybe, és letette az erszényt Szergej elé. - Tudják, hogy mennyit érhetnek? - kérdezte Szergej. - A két követ Jablanovicsnak, az ékszerésznek adtuk el, aki jó barátja volt nagyapádnak - válaszolta Andreasz. - Ezerhatszáz rubelt adott az egyikért, és kétezret a másikért - és azok voltak a legkisebbek. De felbecsülte az egész kollekciót. Most is tisztán emlékszem rá. Amikor megkérdeztem t le a kövek értékét, Jablanovics kivett egy néz két az inge zsebéb l, és egyenként megvizsgálta a köveket. Megforgatta és lemérte mindegyiket, aztán azt mondta: „Azt nem tudom megmondani. mennyire értékesek - ezt mindenki maga dönti el -, de azt igen, hogy mennyi pénzt érnek a piacon. Hadd fogalmazzak így: ma kit ebédet költhetsz el egy elegáns étteremben huszonöt kopejkáért; ebb l a k l pedig - és itt a legkisebb rubinira mutatott - naponta háromszor teheted meg ezt, sok-sok évig. Ebb l pedig itt - mondta, miközben a kezébe vett egy smaragdot - még annál is sokkal többet vehetsz. Ami az alexandritokat illeti, azok értékesebbek a gyémántnál: ha szerényen élsz; itt vagy Amerikában, egész életedben nem fogsz szükséget szenvedni.” - Gazdag ember vagy, Szergej - foglalta össze Andreasz. AMIKOR VALERIJA ÉS KÁTYA kivitték a tányérokat a konyhába, Andreasz félrevonta Szergejt, hogy komorabb dolgokra fordítsa a szót: - Ez lehet, hogy nem a legalkalmasabb id , Szergej, de... Elmondanád nekem, pontosan mi történt azon a napon... ott, a tisztáson? Ezt mindvégig meg akartam kérdezni led, de csak most tudom, hogy itt vagy... Kérlek, mondd el... ha nem túl fájdalmas... - Mindig fajdalmas lesz - felelte Szergej -, de jogodban áll, hogy megtudd a teljes igazságot. Így aztán elmondta Andreasznak, hogyan halt meg a húga, és mit tett utána Zakoljev, de ahogy látta Andreasz hamuszürkévé vált arcát, Szergej megbánta, hogy ilyen sokat mondott.
154
- Köszönöm, hogy elmondtad - mondta Andreasz halkan, és mereven a padlót bámulta. - Nem hagyott volna nyugodni... Aztán felnézett, és hozzátette: - Anyácska is tudni akarja majd, és most már elmondhatnám neki az igazságot, de... megkímélem a részletekt l. Szergej bólintott. Amikor Kátya visszatért, a pár visszavonult, és Szergej kettesben maradt Valerijával. Éjszakába nyúlóan beszélgettek, bepótolva az éveket, amelyeket elmulasztottak. .40. MÁSNAP DÉLUTÁN Szergej elvitte Valeriját és Andreaszt a sírhoz a tisztáson. Némán leültek mellé, és elmerültek a gondolataikban és imáikban. A felh k lassan kúsztak a tavaszi szélben, és az érzések, amelyek döntötték ket, úgy változtak, mint odafenn az égbolt. Szergej olyan közel érezte magához Ányát, hogy tisztán látta maga el tt lehunyt szemhéja alatt. Olyan volt, mint amilyennek akkor ismerte, és amilyen mindig is marad: örökké fiatal. Hallotta a hangját és a nevetése csilingelését. Érezte az érintését, és tudta, amíg él, Ánya mindig vele lesz, míg végül találkoznak valahol, túl ezen a világon. Miközben visszafelé tartottak a városba, ritkán szólaltak meg, de Valerija kinyúlt, és megfogta Szergej kezét, majd mormolt valamit, olyan halkan, hogy Szergej alig hallotta: - Azok a szegény kisbabák... - Tessék? - döbbent meg Szergej. - Mit mondott, Anyácska? Valerija szomorú, vágyódó hangon válaszolt: - Ó, csak a kisbabákra gondoltam, akik meghaltak az anyjukkal együtt, miel tt megszülethettek volna... ahogy most ott pihennek, a tisztáson... - Kisbabák? - vágott közbe Szergej. - Mir l beszel? - Én... én azt hittem, tudod, Szergej, ó, Istenem... Bocsáss meg, hiszen te nem is... - Mit kellene tudnom, Valerija? - Ánya nekem elárulta, de... nem akarta, hogy csalódj, ha a bába tévedne. A bábaasszony biztos volt benne, hogy Ánya ikreket hord a szive alatt. Tudom, hogy el akarta neked mondani. .. Azt hittem, el is mondta. Szergej kifejezéstelen arccal bámult maga elé. Ikrek. Ánya két életet hordott a hasában. Szergej agya vadul száguldott vissza az id ben, és kétségbeesetten próbálta összekapcsolni az emlékeiben él szavakat és képeket. Valerija, ahogy megjegyzi, mekkorára duzzadt Ánya pocakja. Ánya, ahogy tréfálkozik: Ilyen rugdalózást! Ez egy egész tánccsoport lesz!” Majd a borzalmas kép: a tátongó seb, a véresen összegabalyodott belek és... Szergej látta egy gyermek halálát - aztán leütötték, és elveszítette az eszméletét. Csak egy volt... Ha még egy gyermek lett volna, látta volna... Ahogy Dimitrij Zakoljev is. Szergej egy szemvillanás alatt megértette a csodálatos-rettenetes igazságot: egy másik gyermek, a fia ikertestvére, még mindig életben lehet. Ennyi év után... Zakoljev szeme el tt, karnyújtásnyi távolságban. Nem tudhatta biztosan, de volt rá esély - jó esély -, hogy volt egy másik gyermekük is: egy fiú, aki életben maradt.
155
Csak néhány szívdobbanás volt, amíg megvilágosodott. Valerija úgy hitte, mindkét gyermek meghalt az anyjukkal együtt - és ez így is marad, hacsak nem találja meg a fiút, és haza nem viszi. - Szergej?... Szergej - térítette magához Valerija hangja. - Elnézést - mondta kábultan Szergej. - Én csak... Ányára gondolram... és a két kisbabára... nem tudtam. Még most is nehéz megemészteni... tudni, hogy mi lehetett volna. - Igen - sóhajton fel az asszony. - Ami lehetett volna... NÉHA MI HOZUNK DÖNTÉSEKET, máskor mások hozzák meg helyettünk. Egy életben egyszer vagy kétszer adódik egy pillanat, amikor megértjük, hogy mindaz, ami történt, hogyan vezetett minket oda. Szergej el tt most új, sürget cél kezdett lebegni: ha a másik fia él, meg kell találnia. Ehhez pedig fel kell kutatnia Zakoljevet. De mit mond majd Valériának? Az igazság az volt, hogy Szergejt már nem vezette gy lölet gyagy személyes küldetés, hogy er szakkal vessen véget a világban tomboló gonoszságnak. Ahogy Szerafim emlékeztette rá, senki nem kérte, és nem is hatalmazta fel rá, hogy Isten orgyilkosát játssza. Hirtelen távozását azonban hihet indoklással kell majd alátámasztania - méghozzá olyannal, ami nem kelt Valerijában hiú reményeket, amelyek kés bb semmivé lehetnek. Tehát Szergej az igazságot fogja mondani neki: azt, hogy azért megy el, hogy megkeresse Zakoljevet és a cinkosait. Ezt a „hivatalos” célt - megállítani a gonosz embereket, hogy másoknak is ártsanak - Valerija támogatni fogja, még ha aggódik is Szergej életéért. Amikor Szergej elmondta Valerijának, mit tervez, az asszony tiltakozni kezdett, de végül csak szomorúan bólintott, és azt mondta: - Kérlek, vigyázz magadra, Szergej... Fiam. Valerija ráébredt, hogy Szergej hónapokig, vagy talán évekig nem tér vissza, és bár egyikük sem beszélt róla, mindketten tudták: lehet, hogy soha többé nem látják egymást. AHOGY POJEZDKA DÉLRE VITTE SZERGEJT a hullámzó dombokon és sztyeppéken keresztül, Szergej összegezte magában a helyztet, felidézve korábbi kutatásai eredményét. Valószín tlen volt, hogy egyetlen lovas megtalálhat egy csapat martalócot, akik villámgyorsan csapnak le, nem hagynak maguk után tanúkat, és aztán visszabújnak a rejtekhelyükre valahol Ukrajna végtelen tájain. Csak a vadonban megélez dött érzékeikre, a meditálással töltött évekre, és az ösztöneire hagyatkozhatott. Délre kellett lovagolnia, és követnie a pletykákat, a füst és a könnyek által hagyott nyomokat. Amikor rájuk talál, lopva kell megközelítenie ket, stratégiát kell kidolgoznia, és a távolból ügyelni, hányan vannak, és mit szoktak csinálni. Ha ott van, megtalálja a fiát, és kivárja az alkalmas pillanatot, amikor négyszemközt beszélhet vele. Nem könnyen kivitelezhet terv, de még mindig sokkal jobb, mintha vakmer en bevágtatna a táborba, és vérfürd t rendezne, ami veszélybe sodorhatja a fia életét. Azután... majd meglátja, mit hoz a sors. Csak egy bolond becsüli le az ellenségeit. Ahogy Szerafim mondta volna: „Minden terv bizonytalan.” .41. AZON A TAVASZON, EZERKILENCSZÁZNYOLCBAN, a tizenöt éves Pavlina el ször szegült ellen az apja akaratának: elmondta bizalmas barátjának, Konsztantyinnak a régóta rzött titkot. Remélte, hogy azzal, hogy megosztja ezt a terhet a fiúval, eloszlathatja a sötétséget, ami az utóbbi id ben rátelepedett.
156
Ahogy a reggeli edzésre tartván elment Konsztantyin mellett, a kezébe csúsztatott egy levélkét, amin ez állt a fiútól tanult, gondosan megrajzolt, nyomtatott nagybet kkel: Találkozzunk a rejtekhelyen, a délutáni edzésem el tt.” Konsztantyin felnézett a levélb l, és felvillanyozta a gondolat, hogy pár percet kettesben tölthet a lánnyal. Megpróbálta elképzelni a jöv t Pavlinával, de ez a jöv nem igazán akart alakot ölteni a fejében. Hogyan is tudott volna? Semmije sem volt, amit felkínálhatott volna a lánynak: nem rendelkezett más vagyonnal, csak a ruhával, ami rajta volt, meg meggyilkolt emberekt l elrabolt holmikkal, amiket a táborlakók szemétre vetettek. A két edzés között, amint Dimitrij papa távozott, hogy tanácskozzon néhány emberével, Pavlina tüstént kiszaladt az erd be, majd át a pallón a vízesésen lebukó folyó másik partjára. Ott, a bozótból kivájt kis barlangban, ahol kisgyermekként sokszor elrejt ztek, Konsztantyin már várt rá. Csak pár percük volt, miel tt felfedezik a hiányukat, ezért Pavlina megkérte Konsztantyint, hogy hajoljon közelebb — a fiú szívverése felgyorsult, ahogy a lány vállára tette a kezét -, és a fülébe suttogta: - Évekkel ezel tt apám elmondott nekem egy titkot, és azt mondta, soha ne áruljam el senkinek: Jelena nem az anyukám... Várt, hogy a fiú megeméssze a hallottakat, nem sejtvén, hogy mindez régóta nem titok el tte, aztán folytatta: - Az igazi anyukámat megölte egy fehér hajú szörnyeteg, és... azóta a nap óta rémálmaim vannak egy fehér hajú varázslótól, aki képes megbénítani a hangjával, és eljön értem, hogy végezzen velem. Harcolok, hogy megöljem, miel tt megszólalhatna, de a szája mindig szóra nyílik. Amikor felébredek, nem emlékszem a szóra, csak arra, hogy álmomban meghalok. A hangja remegett, miközben ezeket suttogta. Valószín tlen volt, hogy bárki is kihallgatja ket. Pavlina mégis közel hajolt, mert élvezte a fiú közelségét - szüksége volt rá. - Ez biztos csak egy mese, amit az Atamán talált ki – nyugtatta a fiú. Pavlina megrázta a tejét. - Dimitrij papa váltig állította, hogy a szörny létezik. Valójában ember, és úgy hívják Szergej Ivanov. Hátrad lt, és fürkész en nézett Konsztantyinra, egy jelre várra, ami igazolja, hogy érdemes volt ekkora kockázatot vállalnia, és megosztania vele ezt a titkot, legyen az a meglepetés, a kíváncsiság, vagy akár a hitetlenség jele. A fiú azonban csak ráncolta a homlokát. - Mi a baj, Kontyin? Az agyában formálódó emlékképt l zavarodottan, a fiú ennyit mondott: - Semmi, csak... Felzaklatott, amit mondtál édesanyád haláláról.. és ahogy történt... Konsztantyin titkol valamit, ebben Pavlina biztos volt. Már nyitotta a száját, hogy kérd re vonja, amikor, mintha villám csapott volna belé, ijedten talpra ugrott: - Ó, jaj! Elszaladt az id ! Mennem kell!
157
Pavlina gyorsan kikúszott a bokrok közül. Jergovics már várni fogja, és mérges lesz rá. Nem fogja jelenteni a késését, de ha az apja már visszatért... Pánikba esett a gondolatra, és rohanni kezdett a pallón, vissza a túlpartra, a táborba. KONSZTANTYIN MÉG MINDIG A NÉVEN gondolkodott, amit Pavlina említett. Szergej Ivanov. Korábban is hallotta már, réges-régen, egy kihallgatott beszélgetés során. Nem véletlenül emlékezett rá. Megjegyezte, mert amit hallott, az arra útaln lehet, hogy ez az ember az ó apja. Konsztantyin addig a napig azt hitte, is egy árva azok közül, akiknek a szüleit meggyilkolták, amíg meg nem hallotta, hogy Sura motyog valamit az egyik férfinak err l a Szergej Ivanovrol Konsztantyin hegyezni kezdte a fülét, és elcsípett néhány szót: „az egyik gyerek meghalt... egy fiú... a másikat magához vette”. Konsztantyinnak az volt az érzése, róla beszélnek, mivel csak egy perccel korábban hagyta ott Surát és Tomorovot, hogy aztán visszasurranjon hallgatózni a fal léceinek résein át. - Az, amit most Pavlinától megtudott, nem hagyott neki választást. Meg kell akadályoznia, hogy Pavlina bántsa Szergej innovot. De hogyan mondja el a lánynak? Ha a lány utána Dimitrij papához szalad, az veszélyes, s t beláthatatlan következménvekkel járhat. Amúgy sem volt biztos benne, hogy Ivanov az apja. Egész világa kártyavárként omolhatott volna össze néhány félreértett szó miatt. Ha nyíltan beszél a dologról, akár csak Pavlinanak, az életével játszik. De hogyan tarthatná ezt magában? AZNAP ÉJJEL, amikor Pavlina éppen álomba merült, Dimitrij papa benyitott a szobájába, leült az ágya szélére, hosszasan nézte a lányt, majd felébresztette: - Pavlina, jó és engedelmes lányom vagy... büszke vagyok rád. Nem úgy élsz, mint egy közönséges lány, mert nem is vagy közönséges. Ritka adottságaid vannak, és különleges sors vár rád. Akárcsak apádra. Szünetet tartott, hogy a szavak, amelyeknél kedvesebbek még nem hagyták el a száját, megtegyék a hatásukat, aztán leakasztott a nyakából valamit, amit Pavlina még sohasem látott korábban. Egy láncon lógó ezüst medál volt a kezében. Átnyújtotta a lánynak, pedig tétován elvette, nem tudván, mit kezdjen vele. - Ez egy ajándék - mondta Dimitrij papa. - Hogy megünnepeljük a napot, amikor megszületett az én kicsi lányom. Egy könnycsepp gördült le Pavlina arcán. Elfordult, hogy letörölje, de Dimitrij papa folytatta: - Nyisd ki! - mondta a lánynak, és a kis kapocsra mutatott. A medál belsejében Pavlina egy apró, megfakult fényképet talált - egy sötét szakállú férfi és egy hófehér b asszony arcképét. Miközben a képet bámulta, az apja ismét megszólalt: - k az én anyukám és apukám. A te nagyszüleid. Majd hozzátette: - Emlékszel, mit meséltem a varázslóról, aki megölte édesanyádat? Szergej Ivanovról? A lány bólintott. - Nos, ez az ember a nagyszüleidet is megölte - ket, akiknek az arcképét látod a medálban. Méghozzá ugyanazon a napon.
158
Mély lélegzetet vett, és Pavlina látta rajta, hogy még most is gyászolja az elvesztésüket. Kinyújtotta a kezét, hogy megérintse az apjáét: - Ó, papa... Dimitrij papa elhúzta a kezét, és gyorsan beszélni kezdett: - Mind boldogan éltünk egy apró kozák faluban. Nekem el kellett mennem ügyesbajos dolgokat intézni, ezért édesanyáddal és a nagy szüleiddel hagytalak téged, a tábor biztonságában. Még csecsem voltál akkor. Korábban értem vissza a dolgomról, és Surával találtalak, aki azt mondta, édesanyád és a nagyszüleid kirándulni mentek egy folyópart tisztáshoz. Úgy döntöttem, utánuk megyek. Ahogy a lovammal a tisztásra értem, fegyveresek vettek körül, akik megkötöztek.. A haragtól remegve folytatta: - Miközben küzdöttem, hogy kiszabadítsam magam, Szergej Ivanov meggyalázta és megölte édesanyádat, aztán a nagyszüleidhez fordult, és ket is lekaszabolta. Mindezidáig nem akartam elmondani neked a teljes igazságot, de meg kellen tudnod, mert... nagy dolgot fogok kérni t led. Akkor megesküdtem, hogy megtalálom és megölöm ezt a szörnyeteget, aki elvette t lem édesanyádat, aki elvette ket mind... Pavlina még sohasem látta sírni Dimitrij papát, és a hatás elsöpr volt. - Vannak embereim - folytatta Dimitrij papa, nagy nehezen összeszedve magát. — Kemény harcosok, mint Koroljov. De nem az dolguk, hogy megbosszulják a feleségem és a szüleim halálát. Ez az én kötelességem: erre szólít a vér és a becsület. A lány szemébe nézett: - Öregszem... és nem fogok örökké élni... ezért ezt a fáklyát, ezt a megtiszteltetést, átadom neked. Fürkészte egy ideig a lány arckifejezését, majd magyarázatképpen hozzátette: - Szergej Ivanov az én arcomat ismeri... Zakoljev szünetet tartott, hogy Pavlina felfoghassa szavai értelmét: azt, hogy fiatal ként, aki idegen ennek az embernek a szamára, jelent s el nnyel bír majd, ha harcra kerül sor. A gyermekem, a jöv m - gondolta - majd legy zi a szörnyet, aki ennyi évig kísértett... Így folytatta: - Ha lenne fiam, ez az küldetése lenne. Van viszont helyette egy tehetséges lányom. Most már tudod, miért tanultál ennyi évig; hogy miért bízom ennyire benned; és miért adom neked ezt a medált: hogy soha ne felejtsd el, ki ölte meg édesanyádat és a nagyszüleider. - Nem felejtem - felelte Pavlina, és a tekintete hideg volt és kemény - mint az apjáé, Dimitrij Zakoljevé. MÁSNAP REGGEL Pavlina korán kelt, hogy gyakoroljon. Ahogy a Nagy Jergovicshoz tartott a cs rbe, ahol az órákat tartották, meglátta Surát kilépni a háza ajtaján, amint vízért indult. Végigfutott rajta a felismerés, hogy Sura bizonyára tudja az igazságot az anyja és a nagyszülei haláláról, ezért az id s asszony után kiáltott. Sura letette a vödröt, és odament hozzá - mindig örült, hogy látja Pavlinát. Mosolya azonban hirtelen lefogyott az arcáról. Pavlina hátrapillantott, és azt látta, hogy Dimitrij papa a faház el tt áll, és kettejüket figyeli. Sürget leg intett Pavlinának, hogy siessen az edzésre, és mire a lány visszafordult Surához, az asszony már fel is kapta a vödröt, és szedte a lábát, vissza se nézett. 159
Aznap Pavlinának különösen jól ment az edzés; egyszerre több támadót is le tudott gy rni. A férfiak korábban visszafogták magukat; úgy vigyáztak rá, mint a hímes tojásra. Most azonban ugyanolyan durván párbajoztak vele, mint egymással. A lány szerzett néhány ficamot és zúzódást, de nem tör dött velük - hamar elmúlnak majd. A férfiak karja messzebbre ért, és er ben felülmúlták t, de még a Nagy Jergovics aki egy kisebb lovat is a vállára tudott venni és felemelni a földr l - sem tudott hozzáérni. Pavlina ruganyosabb és sokkal gyorsabb volt bármelyiküknél. Úgy t nt, belelát a testükbe, és megérzi a gyenge pontjukat, hogy aztán újra és újra kibillentse ket az egyensúlyukból. Ami azonban a legjobban meglepte ket, az a lány ereje volt. Pavlina úgy tudott rúgni, mint egy ló. Képtelenségnek t nt, hogy ekkora er törhessen fel egy ilyen kicsi lányból. Olyan volt, mintha az erejét magából a Földb l merítette volna. A keze, a lába, a könyöke rendre megtalálta azokat a nyomási pontokat, amelyekre ütve a leger sebb embert is mozgásképtelenné tudta tenni. Ha valamelyik harcos megpróbálta megragadni, vagy ütést bevinni neki, a lány ráütött egy idegre a karján; ha valaki a jobb lábával felé rúgott, a lány kirúgta alóla a balt. Pavlina nem vágyott rá, hogy bárkit is megöljön - még a fehér hajú szörnyeteget sem, aki az álmaiban kísértett. Egy- általán nem volt biztos benne, hogy képes lenne megtenni, hogy kitörje a nyakát, összezúzza a légcsövét, vagy kést döfjön a szívébe. Ez a küldetés azonban oly fontos volt az apjának, ezért mindent megtett, hogy felkészítse magát rá. El leg megkérdezte Dimitrij papát, miért nem lövi le azt az embert egyszer en egy puskával vagy pisztollyal. Ezt a választ kapta: - A puska csütörtököt mondhat vagy célt téveszthet, akárcsak a pisztoly. Közelharcban a kéz és a kés a legbiztosabb fegyver... és a legkielégít bb. Kielégít . „Különös szó - gondolta a lány - ...és néha különös ember”. Ez a felismerés zavarba ejtette, de végtére is, az apja egy kozák nemzetség feje volt. és értett az ilyesmihez. Ennek ellenére kételyek kezdték gyötörni. Az élete bonyolult kirakósjátékká vált... és kezdte észrevenni a hiányzó darabokat. Végül Zakoljev megtudta, hogy egyik férfi sem képes legy zni a lányát - kivéve talán Koroljovot, aki továbbra sem volt hajlandó „verekedni egy gyerekkel". Az Atamán nem is bánta: Kotoljovot ha provokálták, ölni is képes lett volna, márpedig Zakoljevnek éppen elég fejtörést jelentett, hogyan tartsa távol a lányától a kék szem óriást, ha nem párviadalról van szó. Így aztán a tekintélyén esett csorba ellenére Zakoljev atamán nem vett róla tudomást, hogy Koroljov kibújik e kötelezettség alól. Pavlináért tette. Mindent Pavlináért tett. DIMITRIJ ZAKOLJEV ATAMÁN újabb csatakos rémálomból ébredt. A sikolyok csak akkor halkultak el, amikor a szeme rémülten tágra nyílt. Lidérces álomkép villant fel el tte, aztán köddé vált. Hiábavalóan dörgölte meggyötört homlokát, hogy el zze a kísérteties képeket: a feléje nyújtózó holtakat... egy régi iskolatárs hangját... a lány arcát, akit meggyalázott... ahogy mind összesúgnak a háta mögött és elfordulnak... ahogy egy gyermek hátrál el le... a napot a tisztáson... a cikázó villámokat... és mindezt Szergej Ivanov miatt, aki megölte a feleségét. Hangosan felnyögött, majd riadtan körülnézett, hogy biztos legyen benne, senki sem hallotta. - Álmok, csak álmok... - motyogta magában, miközben felkelt, és idegesen rótta a szobát, körbe-körbe. Szergej Ivanov hamarosan meghal Pavlina keze által. Már nem tarthat soká.
160
PAVLINA MAGÁNYOSAN ÁLLT a sötétben, és a medált szorongatva apja szavain járt az esze. Felsóhajtott, ahogy felnézett az éjszakai égboltra, és azt kívánta, bár soha ne mesélt volna az apja az anyja haláláról, vagy hogy milyen küldetés vár rá. Ártatlansága elenyészett, és vele együtt a hite egy olyan világban, ahol csak szeretet és kedvesség lakozik. Konsztantyin egyre távolibbnak t nt, és ez a küldetés... a küldetés, ami beárnyékolta a jöv jét... Attól a naptól fogva ritkán mosolygott, akkor is csak azért, hogy fátyol mögé rejtse búskomorságát és szörny fogadalmát: elfogadja a neki átadott fáklyát, és beteljesíti apja küldetését. Hallotta, ahogy az apja szenved, motyog és nyögdécsel éjjel az ágyában, és most már Pavlinát is zaklatott állmok gyötörték: egy titokzatos táj, amelyen erd k-mez k váltakoznak. .. egy asszony szomorú arca, akiben mintha a saját öregkori képét látná... Az álombéli asszony szája mozgott, de Pavlina nem értette a szavait. Néha megjelent el tte a fehér hajú ember is, de mindig háttal állt neki, így soha nem látta az arcát. A világ ébren sem volt kevésbé zavarbaejt . Most, hogy a teste gömbölydedebbé vált, a férfiak másképp néztek rá - különösen Koroljov, akit l lúdb s lett a háta. Csak úgy viselte el a jelenlétét, hogy bebeszélte magának: Koroljov csak egy szellem. Persze amíg az apja meg rizte a hatalmát, nem volt mit l tartania - harci tudása pedig inkább a férfiaknak adott volna okot a félelemre. Néhány nappal kés bb, Pavlina éppen készült belépni a házuk ajtaján, amikor meghallotta, hogy odabenn Okszána Jelenával sugdolózik. A lány megállt, és fülelni kezdett. Okszána hangját hallotta: - Igen, az Atamán mostaniban „nyugtalan” és „aggályos”... a legutóbbi rajtaütésben még egy emberünk, Leontyev is odalett... Hát ezek a tisztogatások soha nem érnek véget? Okszána még gyorsan hozzátette: - Ezt persze csakis a Zakoljev atamán iránti szeretet és aggódás mondatja velem. - Hogyne, tudom én - nyugtatta meg Jelena. Amikor Pavlina belépett, az asszonyok hirtelen témát váltottak, aztán Okszána kisvártatva el is sietett. A tábor megváltozott az utóbbi id ben, és Pavlina észrevette ezt - az emberek lapítottak, sugdolóztak, és alakoskodtak. Jelena különösen óvatos volt. Pavlina azon dött: vajon k változtak meg, vagy csak az, aki álomvilágból ébred? Amikor Pavlina fiatalabb volt, egyszer megkérdezte, mit csinálnak a férfiak, amikor rjáratra mennek. Csak annyit mondtak neki: „ rjáratoznak a Cárért". Szeretett volna többet is megtudni Sutától a dologról, de az asszony mindig talált valami kibúvót. Tisztelettudóan biccentett, amikor elmentek egymás mellett, de ritkán szólt hozzá többet egy-két szónál. így aztán Pavlina igencsak meglep dött, amikor egy napon, miután a férfiak hazatértek, az asszony megállt el tte, és az arca azt sugallta, valamit mondani akar neki. - Mi az, Sura? - kérdezte Pavlina. Sura csak állt ott a lány szemeit fürkészve, de nem merte kibökni. - Sura? Az id s asszony lassan jobbra, majd balra nézett, aztán közelebb hajolt hozzá, és azt mondta: - Ott voltam... nyomban azután, hogy megszülettél... Én szoptattalak.
161
Pavlina némileg zavarba jött, hogy ilyesmir l beszélnek, ezért szégyenl sen közbevágott: - Igen, tudom. Már elmondtad, hogy... Sura óvatosan körbepillantott, a beszéde felgyorsult, - Pavlina... ugye szeretsz engem? - Persze, hogy szeretlek, Sura, de nem értem... Sura ismét félbeszakította. - Ugye nem szeretnéd, hogy bajba kerüljek? Ha elmondok neked valamit, megígéred, hogy titokban tartod? - Még Dimitrij papa el tt is? - F leg el tte... - Sura idegesen topogott, aztán úgy t nt, elhatározta magát. - Nem minden az, aminek látszik. A jegy a nyakadon... Pavlina ösztönösen megérintette a nyakát, hogy érezze a kiemelked kis anyajegyet. - Az anyajegyem? Ami olyan, mint apámé...? - Igen, vagyis nem! — suttogta Sura. — Nem olyan, mint az övé. Egy izzó piszkavas volt... Még mindig hallom a sikolyokat... .. - Mir l beszélsz, Sura? - hüledezett Pavlina, és jobban felemelte a hangját, mint szerette volna. Amikor azonban meglátta, hogy Sura rémülten elsápad, halkabban folytatta: - Nem értem, Sura... Sura csak zavartan gagyogott tovább: - Olyan kicsi voltál... amikor hazahoztak. Drága gyermek... te nem olyan vagy, mint . Annyi embert megölt... Ekkor Sura meglátott egy férfit közeledni, és szaporán továbbsietett, otthagyva a megrendült Pavlinát, aki kétségbeesetten próbálta megfejteni, amit az id s asszony mondott neki. .42. Ezerkilencszázkilenc nyakán Szergej már több mint egy éve kutatott anélkül, hogy bármilyen megbízható nyoma lett volna Zakoljev hollétét illet en. Több olyan magányos házikó és tanya üszkös romjaira is rábukkant, amelyek akár Zakoljev keze nyomát is viselhették, és mindegyiknek a helyét bejelölte egy térképen, de nem álltak össze megfejthet mintázattá. Egyik este Szergej azt álmodta, hogy és Pojezdka csak apró pöttyök - nem nagyobbak egy-egy szúnyognál -, amelyek vég nélkül vándorolnak Ukrajna hatalmas térképén, és egy másik pöttyöt keresnek, ami mindig csak távolodik t lük. Amikor felébredt, dühösnek és tehetetlennek érezte magát. Kezdte azt hinni, hogy Zakoljev Szibériába, de legalábbis valahová északra költöztette a táborát. Nem, gy zködte magát, itt kell lenniük Ukrajnában, ahol továbbra is folyamatosan zaklatják a zsidókat. Ukrajna azonban észak-déli és kelet-nyugati irányban egyaránt több mint ezer mérföld hosszan nyúlt el, ami Szergej akaraterejét és kitartását egyaránt próbára tette. Ezzel az er vel akár egy eltemetett pénzérmét is kereshetett volna egy erd ben.
162
Szergej cikcakkban haladt nyugatról keletre, de mindig dél és Ukrajna központja, Kijev félé. Úgy követte a pletykákat, mint kutya a szagot, de csak füstfoszlányokat talált, amelyek szétoszlottak a szélben. A nagyobb váratokat elkerülve, elszigetelt kunyhókat, tanyákat és apró falvakat kereseti, amelyekre Zakoljev nagyobb eséllyel csaphatott le. Az egyik ilyen falu határában egy öreg zsidó akadt Szergej útjába, aki ló vagy öszvér híján maga húzta apró kordéját. Az öreg kenyérrel kínálta szerény készletéb l. - Köszönöm, de az ennivalónál nagyobb szükségem lenne információra - hárította el Szergej a szíves kínálást. - Nem hallott mostanában pogromokról a közelben? - Ki ne hallott volna? — legyintett az öreg. — A Kijev, Minszk, Poltava és más városok körüli falvakban gyakran bukkannak fel lovasok a semmib l. Embernek öltözött farkasok. De nem is... rosszabbak, mint a farkasok, hiszen a saját fajtájukat ölik: férfi, n , gyerek, édesmindegy nekik. És mién? Ki tudja... Szergej kérdésére, hogy merre láttak legutóbb ilyen haramiákat, csak lassan rázta a fejét, a cip je orrát bámulva, de nem tudott vagy nem mert mondani semmit. BEKÖSZÖNTÖTT A TÉL, és Szergej türelme kezdett elfogyni. Fagyott földeken lovagolt keresztül hosszú burkájába burkolózva, és megint szembe fújt vele a metsz , hideg szél. Meggyötörten és elkeseredetten hajszolta Pojezdkát el re, de kétely mardosta a lelkét. Minden ügyessége és tisztánlátása ellenére Szergej sem tudott senkit pusztán a leveg be szimatolva megtalálni, vagy arcokat megidézni egy körbehajlított vessz ben. Kézzelfogható jelekre és nyomokra, útmutatásra volt szüksége. Amíg nem talál ilyet, csak szóbeszédre támaszkodva bolyonghat a falvak között, tanúk után kutatva. A kérdéseit azonban mindenütt zavart tekintetek és más-más irányba mutató ujjak fogadták. Böjtölt és imádkozott, hogy megvilágosodjon el tte az ösvény, ami a fiához vezeti, de nem kapott semmilyen égi jelet. Aztán eszébe jutott, hogy talán rosszul teszi fel a kérdést. Lelassította lélegzetét, mély révületbe süllyedt, és megsz nt érezni a testét. Amikor elérte ezt az állapotot, feltette a kérdést: Hol van Dimitrij Zakoljev? A válasz egéseen más alakban érkezett, mint várta. A semmib l felvillant el tte Dimitrij Zakoljev arca: ugyanaz a fakó, pergamenszín b r, ugyanaz a sz ke haj és érzéketlen szemek. Nem képzelte az arcot - valóban látta. És teljes er vel érezte Zakoljev gyötr dését és rületét, úgy, mintha a sajátja lenne. .43. UGYANABBAN A PILLANATBAN, Dimitrij Zakoljev felriadt álmából, és Szergej Ivanov arca derengett fel el tte. Ahogy Szergej, a Szörnyeteg ott állt felette, halálfélelem fogta el: leveg után kapkodott, és a rémülett l tágra nyílt szemmel bámult bele a sötétbe. Ellensége arcán azonban nem haragot látott, hanem inkább... szánalmat. Aztán az arc elenyészett. Zakoljev felpattant az ágyból, eszét vesztve járkálni kezdett a szobában fel-alá, és közben öklével verte a fejét. Egy pillanatra megfordult az agyában, hogy elmondja a lányának az igazságot. De mi az igazság? Bárcsak emlékezne rá... KISGYERMEKKORUKBAN KONSZTANTYIN ÉS PAVLINA elválaszthatatlanok voltak, most azonban a fiúnak meg kellett becsülnie minden alkalmat, amikor találkoztak például, amikor Pavlinát két harci lecke között a vízesésnél találta, ahogy a lábát áztatta a hideg patakban, nem messze a rejtekhelyükt l. Konsztantyin leült mellé, levette a cip jét, és hagyta, hogy mezítelen lábukat egymáshoz sodorják a h sít habok. Abban a pillanatban kis 163
híján megkérte a lányt, hogy szökjön el vele, de a szavak cserbenhagyták - fogalma sem volt, hol kezdje. Így aztán nem szólt semmit, gyávaságból, szerelemb l. Pavlina most már id nként úgy nézett az Konsztantyinjára, hogy maga is elpirult belé. A lány látta az egyik férfit Okszánával a cs r mögött: akkor és ott, f leg a hangok miatt, amiket kiadtak, durvának és közönségesnek találta a dolgot, de azóta elbizonytalanodott. Mintha a teste és az esze nem érten volna egyet egymással; ez volt az ártatlanság vége. Pavlina senkivel sem oszthatta meg a benne tomboló z rzavart; még Konsztantyinnal sem. leg nem Konsztantyinnal. EGYIK REGGEL, miután Jelena elment otthonról, Pavlina kinyitotta a medált. A nagyszülei képét nézegette, amikor Dimitrij papa benézett a szobájába, és figyelmeztette: - Indulás gyakorolni, Jergovics már vár! Pavlina felsóhajtott. Jergovics mindig várt rá; képtelen volt el tte érkezni. .Egy nap gondolta - majd felkelek hamarabb, és ott leszek a cs rben, mire megjön.” De nem ma. Túl fáradt volt - szédülékenynek, bizonytalannak érezte magát, és... volt valami más is, amit nem tudott megnevezni. Dimitrij papa már menni készült, amikor Pavlina a fényképre mutatón, és így szólt: - Papa! Azon töprengtem, miért van az, hogy... egyáltalán nem hasonlítasz a nagypapára - a te hajad sz ke, az övé sötét, és... - Ne zargass ilyen ostobaságokkal! - torkolta le dühösen Dimitrij papa. - Csak ne feledd, ki ölte meg ket, és gyakorolj szorgalmasabban! Azzal bevágta maga mögött a faház ajtaját. Bosszúsan és megbántódva, hogy az apja ilyen igazságtalanul leteremtette, Pavlina olyan dühödten edzett aznap reggel, hogy kificamította egy karizmát, miközben egy válldobással földre vitte a Nagy Jergovicsot. A lány felszisszent a beléhasító fájdalomtól. - Mi a baj, kicsikém? - kérdezte aggódva az öreg. - A, semmi, Medve bátyó - csak egy kis húzódás. Rendbejövök. Ne mondja el a papának... - Pavlina megpróbálta felemelni a karját, és az ajkába harapott a fájdalomtól. - No, ez annál többnek t nik - ingatta a fejét Jergovics. - Menj, dugd a karod a patakba, amíg már nem is érzed, aztán pihenj egyet! - Pihenni?! Még mit nem! - toppantott dühösen Pavlina. - Keményebben kell edzenem! - El ször h tsd le a karod, aztán majd meglátjuk... - Te meg h tsd le a fejed! - vágott vissza a lány, és már futott is, olyan gyorsan, hogy a Medvének esélye sem lett volna elkapni. De Pavlina nem a patakhoz rohant, hanem haza: bevágta maga mögött az ajtót, leült a szobájában, és olyan nyomorúságosán érezte magát, mint talán még soha. Miközben a karját masszírozta, belátta, hogy talán mégis le kéne h tenie a hideg patakban. Legalább valami elterelné a figyelmét az apja haragjáról. El sem tudta képzelni, hogyan bosszanthatta fel ennyire egy ilyen egyszer kérdéssel. Hiszen adta neki a medált, a kérdés pedig teljesen természetes volt - bár nyilvánvalóan olyan, amilyet az apja hallani sem akart...
164
Hirtelen megfordult; érezte, hogy valaki áll az ajtóban: Dimitrij papa volt az. Ziláltnak és zavarodottnak t nt, és Pavlina elszégyellte magát, amiért kijött a sodrából. Szeretett volna bocsánatot kérni, de valami visszatartotta. Miért is kérjen bocsánatot? Mit tett ? Így aztán csak állt, és a padlót bámulta, amíg az apja b nbánó hangon meg nem szólalt: - Pavlina, kincsem, sajnálom, hogy olyan gorombán szóltam hozzád. Csak nem akartam a nagyszüleidr l beszélni, mert túl sok szörny emléket idézett volna fel bennem. Dimitrij papa Pavlina ágyához lepett, és leült a lány mellé. Amikor megszólalt, a hangja rekedt volt a túláradó érzelmekr l: - Tudom, hogy nem sok hasonlóságot mulatok apámmal, de nem minden gyermek hasonlít a szüleire. Te például szerencsés vagy, hogy nem rám ütöttél, hanem édesanyádra. Mégis, mi ketten ugyanolyan anyajegyen osztozunk... Összefogta szalmaszín haját, hogy felfedje a vörös foltot a nyakán, ami szakasztott mása volt Pavlina anyajegyének. - Egy vérb l valók vagyunk, te meg én - simított végig Pavlina haján. - Ezért bíztam rád, hogy... Ezért kell még keményebben edzened magad. Ne feledd, hogy Szergej Ivanov nem csak képzett harcos: hangjának varázsereje megtéveszt és megbabonáz... azt hiszed majd, hogy a föld az ég, és a fekete fehér. Amikor tehát majd szembekerülsz vele. nem adhatsz neki esélyt, hogy a hazugságaival elhódítson, különben összezavar, aztán elveszi az életed. Dimitrij papa annyiszor elismételte már ezt, hogy Pavlina betéve tudott minden egyes szót. Amikor az Atamán magára hagyta, Pavlina megérintene azanyajegyér a nyakán. Gy lölte Szergej Ivanovot, a szörnyeteget, amién az apja így szenved. Egy napon megtalálja. Egy napon megfizet majd a b neién. NÉHÁNY NAPPAL KÉS BB, a délutáni edzés közben, Pavlina ijedten fedezte fel, hogy véres a nadrágja és a lába. Jergovics szó nélkül elbocsátotta - nyilván is úgy gondolta, hogy komoly a dolog. Pavlina visszaszaladt a cs rb l a házukba, hogy megkeresse a sebet, de nem találta. Nem érzett fájdalmat, csak egy kis görcsöt a hasában. Arra gondolt, talán valami nyavalya lehet. Pár perccel kés bb meglátogatta Sura. - Jergovics szólt... - magyarázta, és mosolygott, ami még jobban összezavarta Pavlinát. - Ez normális: azt jelenti, nem vagy kislány többé - feln tt n lettél! Ideje is volt már; kés bb jött, mint a legtöbbeknél... Minden hónapban egyszer vérezni fogsz. Most menj, cserélj nadrágot! Egy-két napig valószín leg könnyebben kell edzened. Sura adott neki néhány gyolcsdarabot, és így szólt: - Amikor vérzel, tegyél egyet a lábad közé. Azzal megfordult, és távozott, miel tt Pavlina kérdésre nyithatta volna a száját. „Milyen titkokat nem tudok még? - tépel dött kétségbeesetten. - Mit nem mondtak még el nekem?” A keze ismét a nyakára tévedt, és eszébe jutott, amit Sura az izzó piszkavasról mondott. MÁSNAP PAVLINA kutyául érezte magát. Belázasodott, rázta a hideg, és nem maradt meg benne az étel. A feje kóválygott, és lábra sem tudón állni. Soha életében nem volt
165
még ilyen beteg. Jelena kerülte, de az öreg Sura átjön, és hideg borogatást tett a homlokára, megsimogatta az arcát, és borzalmas íz forró italt készített neki. Pavlina agyán homályos képek suhantak át, miközben a senkiföldjén lebegett álom és ébrenlét közön. Valamit meg szeretett volna kérdezni Surától, de nem jutott eszébe, mit... Aztán olyan kérdések merültek fel benne, amelyek korábban sohasem — önmagáról és a világról, ami körbevene. Mit tartogat a jöv ? Hány évig kell majd kutatnia az emben, aki talán már nem is él? Látnia kellett Kontyint - hogy beszéljen vele, hogy megfogja a kezét, hogy belenézzen a sötét szemeibe... volt a lány szeme és füle, a köldökzsinór, ami összekötötte a világot a világgal, ami túl volt a cs rön, a feladatán, a börtönén... Merengését egy kíméletlen hang szakította félbe: - Kifelé az ágyból! Dimitrij papa állt az ajtóban, és merev, szigorú tekintettel nézett rá. - Edzened kell, még ha csak egy kicsit is! Pavlina erejét összeszedve megpróbált feltápászkodni, de visszazuhant, és elájult. Amikor kinyitotta a szemét, egy nedves kend t érzett láztól lüktet homlokán. Oldalra pillantva látta, hogy Konsztantyin ül az ágya mellett, és a haját simogatja. - Kontyin! - suttogta a lány. - Mi lesz, ha apám itt talál? - Pssszt... - csitította a fiú. - Elment... rjáratozni. Így aztán Konsztantyin ott ült Pavlina mellett, és a mosolya - bár szomorkásnak t nt jobb kedvre derítette a lányt. Pavlina lehunyta a szemét, hogy megjegyezze az arcát, miközben a fiú olyan gyengédséggel beszélt hozzá, amit még soha nem tapasztalt. - Pavlina... - suttogta Konsztantyin, tovább cirógatva a haját, és olyan közel hajolt, hogy a lány érezte a leheletét a fülében - egyszer elmeséltél nekem egy titkot. Most én mondok el neked egyet, hogy tudd, bízom benned... és hogy fontos vagy nekem. A fiú mély leveg t vett, és a messzeségbe bámult, miközben folytatta: - Ha bárkinek elárulod, amit most mondok, én halál fia vagyok... - Te soha nem halsz meg... mindig itt leszel velem... - mormolta Pavlina félig lázas önkívületben. - Nem, Pavlina! Kérlek, figyelj rám! El kell mondanom, és hinned kell nekem! Annyi mindenr l nem beszéltek neked... még én sem tudom a felét sem. De nem ölheted meg Szervej Ivanovot... Konsztantyin Pavlina felé fordult, de a lány már mélyen aludt. MIKÖZBEN KONSZTANTYIN Pavlina hagymázos álmát vigyázta, Zakoljev és az emberei éppen lecsaptak egy apró, magányos tanyára. Yitzhak gazdát az egyik közeli városkában él barátai már régen unszolták, hogy költözzön közelebb hozzájuk, hogy baj esetén segíthessenek neki, de Yitzhak nem fogadta meg a tanácsukat. - Ugyan, minek? - rántott egyet a vállán. - A Zóna nagy, és a banditák sose kószáltak még errefelé. Meg aztán, nagyobb biztonságban lennék egy város mellett? A barátai csak a fejüket rázták: Yitzhaknak igaza volt - ha jönnek a gyilkosok, sehol sem lenne biztonságban.
166
Zakoljev bandája azonban lemészárolta Yitzhakot, a feleségével és a gyerekeivel együtt, Koroljov pedig túl is teljesítette a feladatát, miel tt az asszony meghalt. Zakoljev emberei aztán felgyújtották a tanyát. Komoran és gépiesen végezték a dolgukat - már nem ringatták magukat abban a hitben, hogy az Anyaszentegyházat vagy a Cárt szolgálják. Csak az Atamán akaratát. Amikor néhányan magukkal akanák vinni a gyerekeket, a többiek viszont nem, nézeteltérés támadt. A vitának Zakoljev vetett véget: - Öljétek meg ket! Most rögtön! És csináljátok gyorsan! Ez volt az irgalomról, és a csatlósai engedelmeskedtek.
elképzelése az
Miel tt fáklyát dobtak volna a faházra, Zakoljev emberei felforgatták, és elvittek bel le minden értékeset. Kés bb az Atamán majd módszeresen átkutatja a t zb l kimentett ládákat, és szemügyre veszi a fényképeket és más személyes holmikat. Ma azonban különleges zsákmányra tett szert: az egyik legszebb lóra, amit valaha látott. Mély gesztenyebarna, vad t sben ég szemek - igazi harci mén volt. Zakoljev atamán teli szájjal nevetett, miközben mögöttük lángnyelvek nyaldosták a tanyát, és bevilágították az éjszakai égboltot. Fékevesztett jókedvében azon nyomban felszerszámozta a riadt lovat, és bejelentette: - Vozsgy lesz a neve: „Vezér” a vezérnek! Egy pillanatig minden csodálatosnak t nt, de aztán az ostoba Gamlinovból kibukott: - Tényleg nagyszer ló, Zakoljev atamán, de bizonyára emlékszel, hogy az én lovamat is Vozsgynak hívják, immár három éve. Világos, hogy nem lehet mindkett nknek ugyanolyan nev lova... Gamlinovnak torkán akadt a szó, amikor meglátta Zakoljev arckifejezését. Az Atamán vészjóslóan nyugodtan, szinte békésen sétált oda Gamlinov lovához, közben tréfálkozva bizalmas emberével: - No, még jó, hogy téged Gamlinovnak hívnak, és nem Zakoljevnek, különben nem tudnának minket megkülönböztetni! Ez némileg oldotta a feszültséget, és az emberek - Gamlinovot is beleértve - idegesen hahotázni kezdtek. Rögtön elnémultak, ahogy Zakoljev kirántotta a kardját, és egyetlen csapással térdb l lemetszette Gamlinov lovának lábát. A megrendült állat fájdalmas nyihogással megpróbált frfógwkndni, de felbukott; megcsonkított lábából folyamatosan spriccelt a vér. Miközben az állat nyüszít haláltusáját vívta, az elborzadt Gamlinov bukdácsolva hátrált, és a közben ideoda járt a tekintete a szenved ló és Zakoljev között. A többiek tátott szájjal, némán bámultak. Az Atamán sok furcsa dolgot m velt már a szemük láttára, de ez - kegyetlenség egy lóval szemben - szentségtörésnek számított, és felforrt t le bennük a kozák vér. Így kezdett végleg összeomlani a Zakoljev agyát összetartó habarcs. Felkapta a levágott lábat, mintha egy darab fa lenne, és zavartalan der vel folytatta: - Na, így legalább most már meg tudjuk különböztetni a lovainkat. Azzal a válla felett elhajította a lólábat, visszasétált saját vadonatúj paripájához, megragadta a kantárszárát, és nyeregbe pattant. Indulás él n még nyájasan odaszólt Gamlinovnak
167
- Jobb, ha új nevet keresel a lovadnak - de még jobb, ha új lovat, amit elnevezhetsz. Aztán megfordította a lovát, és a többiek követték, otthagyva Gamlinovot, akinek meg kellett szabadítania szegény párát a szenvedéseit l. Nem sokkal kés bb a vérbe fagyott ló döglötten feküdi Gamlinov lábánál, harminc lépéssel odébb pedig egy újabb meggyilkolt zsidó család halotti máglyája égett. A karámból kiengedték a lovakat, amelyekre nem volt szükségük, köztük egy öreg kancát. Gamlinov vállára vette a nyergét, és odasétált hozzá. Tizenöt éve volt a horda h séges tagja, így aztán Gamlinov nem mert volna kezet emelni Dimitrij Zakoljevre: de hálás lett volna a gyilkosának. Úgy döntött, nem követi a többieket, akik északabbra terveztek újabb rajtaütést — egy kivénhedt, beesett hátú lovon biztos nem. Koncolják fel a következ falut nélküle. - Elég volt a legyilkolt lovakból — mondta a gebének — Elég volt a legyilkolt zsidókból. AMÍG AZ APJA TÁVOL VOLT, Pavlina eléggé összeszedte magát ahhoz, hogy kimásszon az ágyból, és bemelegítse az izmait. A nyújtást mindig is szerette: macskának érezte magát t le. Hiányzott neki Konsztantyin. Szerette volna megint érezni, ahogy simogatja a haját... vagy csak képzelte az egészet? „Talán csak álom volt” - gondolta. Valamit azonban mondott neki a fiú; Pavlina még most is érezte a leheletét a fülében. Talán valamit Pavlina apjáról? Emlékezett rá, hogy dühös volt, de nem tudta, miért. Másnap megkérdezte Jelenát: - Láttad valaha Konsztantyint valamelyik lánnyal? - Nem is tudom - felelte Jelena. - De nem hiszem. Csak ennyit mondott, nem többet. Pavlina megkönnyebbült, de fenntartással kezelte a választ, mert nemigen bízott abban, amit Jelena mondott. Az asszony nem volt több az apja szolgájánál: mindig kimért és tartózkodó, az Atamán lányával pedig különösen körültekint mintha a gondoskodás Pavlináról ugyanolyan házimunka lett volna, mint a f zés vagy a takarítás. Jelena nem tör dött a lánnyal; ezt Pavlina világosan látta. De akkor mién színlelte? Miért színlelt mindenki? Pavlina úgy érezte, a titkok házában él, csupa hazugság között. .44. EZERKILENCSZÁZTÍZ ÁPRILISÁBAN, miközben faluról falura folytatta a kutatást, Szergej megkerült egy dombot, és a távolból észrevette egy kis tanya még mindig parázsló romjait. A b z még sok-sok év távlatából is felidézte benne Abramovicsék házát. Egy percig rosszullét környékezte, ahogy a törmelék alatt eltemetetteket gyászolta. Közelebb ügetett, és egy id s férfit vett észre, aki a romok mellett állt, imára hajtott fejjel, a gyásztól meggörnyedve. Szergej leszállt a lóról, és gyalog tette meg az utolsó ötven lépést, hogy ne ijessze meg a férfit, aki ebben a percben talán nem fogadna örömmel egy lovast - különösen olyat nem, aki úgy fest, mint egy kozák. Miközben a férfi felé tartott, Szergej nyomok után kutatott a földön. Amikor odaért, megállt, és tiszteletteljesen várt, amíg a gyászoló férfi végül ráébredt Szergej jelenlétére, és felnézett. - Elnézést - szabadkozott Szergej. - Rokonok voltak? - Hát nem vagyunk mindnyájan rokonok?
168
- De igen, azt hiszem - ismerte el Szergej. Az öreg valahogy Hésel nagyapóra emlékeztette. - Valaha a barátaim voltak. Most csak por és hamu. - Látta, mi történt? Az embereket, akik ezt tették? - Látogatóba jöttem Yitzhakhoz és a drága feleségéhez... és a három gyerekükhöz... A férfi felsóhajtott, majd hosszú hallgatás után mesélni kezdett: - Ahogy a közeibe értem a szekérrel, füstöt láttam a domb felett. Siettem, hogy segítsek: azt hittem, talán a cs r ég. De aztán... miel tt megláttam volna a tanyaházat... ordítozó férfiakat hallottam, aztán... egy n sikolyát... és a gyerekeket... ó, istenem, azok a szegény gyerekek! A kezébe temette az arcát. - Férfiakat hallott? Hányán lehettek? - kérdezte Szergej, visszazökkentve a férfit a jelenbe. - Hányán? Nem is tudom... talán tízen. Csak messzir l láttam ket. Úgy lapítottam... mint egy gyáva féreg... - Bölcsen tette - vélte Szergej. - Látta ket ellovagolni? A férfi megborzongott, majd szomorúan bólintott. - Igen. - Merre tartottak? Kérem, árulja el! Ez nagyon fontos! A férfi habozott, majd délnyugatra mutatott. Szergej megfogta Pojezdka kantárszárát, és gyalogolt vele vagy harminc lépést a mutatott irányban. A szívverése felgyorsult, amikor legalább tíz ló patanyomát vette észre a földön - a legfrissebb nyomokat, amióta megkezdte a kutatást. Ha Zakoljev bandája követte el ezt az újabb rémtettet, talán csak egy, legfeljebb két órányi el nyük lehet. Mid n nyeregbe szállt volna, még egyszer az öreghez fordult. - Le tudná írni valamelyiküket? - Oda sem igen mertem nézni, nehogy észrevegyenek... De volt köztük egy, aki kimagaslott közülük. Egy igazi óriás. Ennyi, amit tudok. - Köszönöm. Részvétem a barátai miatt. Segíthetek valamiben, miel tt elmennék? - Attól tanok, itt már nincs miben. Hazamegyek, és elmondom a többieknek. k majd eljönnek eltakarítani a romokat. Egy kis faluban lakunk innen húsz versztira délre. Ha arra járna, keresse Heitziket. Az öreg Heitzik búcsúzóul biccentett, de ahogy indulni készült, a lábai meginogtak, a melléhez kapott, és összeesett. Szergej azonnal odarohant hozzá. - Semmi... semmi baj - hebegte az öreg, és megpróbált feltápászkodni, de láthatóan nagy kínok között. - Nem az els . Csak megviselt, amit itt láttam... - Tehetek valamit önért? — kérdezte Szergej aggódva. - Ha a kocsimhoz segítene, azt megköszönném.
169
Az öregnek fájdalmas nyögések közepette lassan sikerült feltápászkodnia, de a lábai rogyadoztak, ezért Szergej inkább felnyalábolta, és úgy vitte a szekérhez. - Köszönöm. Mindjárt rendbejövök. A lovam olyan vén, mint én,
már tudja az utat...
Felh k gyülekeztek az égen. Hamarosan eleredhet az es , ezért ha Szergej követni akarja a nyomokat, indulnia kell, de szaporán. Talán még meg is el zheti ket, miel tt bevennék magukat egy erd be. Még soha nem érezte ilyen kézzelfogható közelségben a fiát. Heitzik arca ismét eltorzult a fajdalomtól. - Nem lesz semmi baj... - er sködött. - Maga csak menjen... De az öreg alig bírta tartani a gyepl t, és Szergej döntésre jutott. - Adjon egy percet, és elkísérem a faluba - sóhajtott fel. Heitzik bólintott, és Szergej látta rajta, hogy megkönnyebbült. Szergej Pojezdka nyergébe pattant, és gyorsan körbelovagolta a romokat. Egy ló tetemére bukkant, ami elvágott torokkal és térdb l lecsapott lábbal hevert a f ben; a dög körül legyek zümmögtek. Szergej megpróbálta megfejteni a látványt, de nem talált ésszer magyarázatot rá. A nyomok dél felé vezettek, és már alig várta, hogy követhesse ket, amíg ki nem lnek, de aztán visszanézett az öreg Heitzikre, aki összegörnyedve ült a kocsi bakján. Visszaügetett, Pojezdkát a szekér hátuljához kötötte, felkapaszkodott az öreg mellé, és átvette le a gyepl t. - Hát akkor, te ló - mondta a vén hátasnak -, vigyél minket haza! - Tzaddik a neve, „igaz lelk ” - motyogta az öreg, aztán hozzátette: - A nevét csak barátok el tt szoktam felfedni. Az öreg ezután csendesen pihent; mire elértek Heitzik falujába, majdnem beesteledett. Szürke felh k vastag takarója borult föléjük, és lassan cseperegni kezdett az es . Egy asszony szaladt eléjük, és megmutatta az utat Heitzik házához. Mire az ajtajához ének, koromsötét lett, és az es úgy ömlött, mintha dézsából öntötték volna. A víz elmossa a nyomokat; talán semmi nem marad bel lük. Miközben Heitzik felesége, Debóra, ágyba segítette az urát, úgy beszélt Szergejjel, mintha családtag lenne: - Sötét van, zuhog az es . Ne ellenkezz, kérlek... kösd meg a lovad a szemben lev pajtában, és maradj itt éjszakára. Reggel aztán kapsz egy kiadós reggelit. Ha megtöltötted a hasad, mehetsz a dolgodra - vagy maradhatsz nálunk, amíg a kedved tartja. Szergej a kimondatlan szavakat is hallotta: Köszönjük neked. Isten áldása legyen rajtad. Nem vagy idegen ebben a házban. Szerafim egyszer azt mondta neki: „Az ember jelleme akkor mutatkozik meg a legtisztábban, amikor szorult helyzetben kell döntést hoznia.” Szergej meghozta a döntését, és remdte. hogy az helyes volt, de tudta, ezzel lehet, hogy elveszítette az ösvényt, ami a gyermekéhez vezethette volna. Éjjel az es ben viszont úgysem lelt volna nyomokra, ezen elfogadta a vendégszeretet ezeknek a zsidó embereknek: Hésel nagyapó népének, az édesanyja népének - a saját népének. .45. EGY MÁSKÜLÖNBEN KELLEMES kora tavaszi napon vadul csaholni kezdtek a kutyák: idegen járt a táborban. Szinte meztelen volt, a ruhája cafatokban lógott rajta, hangosan káromkodott, és kardot lóbált a leveg ben. Haja és szakálla hosszú, csimbókos, 170
mintha a vadonban élt volna - nem is embernek, hanem valami furcsa erdei teremtménynek nt. Az egyik kutya dühödten acsarkodott az idegenre, még éppen kartávolságon kívül, egy másik rátámadott, vesztére. Zakoljev az embereivel éppen fosztogatott valahol, és az ifjak - Konsztantyint is beleértve - szinte mind az erd t járták, r zsét gy jtögetve, így csak a Nagy Jergovics maradt otthon rnek. Az egyik gyerek vette észre a vadembert, és ahogy sikítva elszaladt, fellármázta a tábort. Pavlina éppen akkor lépett ki a házból, amikor a Nagy Jergovics loholva megérkezett, hogy kiderítse a riadalom okát. Jergovics és Pavlina egyszerre látta meg az idegent, de már egyikük sem tudta megmenteni Surát, aki éppen befordult a sarkon, a patakról cipelt vízhordó edényekkel a kezében. Az asszony hátrah költ, de az ismeretlen rögvest megperdült, és lesújtott Surára a karddal, szinte teljesen leválasztva a fejét a nyakáról. A tajtékzó Jergovics rárontott a betolakodóra, hogy végezzen vele, de elkövetett egy végzetes hibát: azt gondolván, hogy elmeháborodottal van dolga, lebecsülte az ellenfelét. Ahogy vakmer én támadásba lendült, hogy elijessze ezt a szerencsétlen félesz t, az idegen pörögve elhajította a kardját. A kard átdöfte Pavlina öreg Medvéjének a szívét, aki hátratántorodott, és meglepett arccal eld lt, majd a szemében kihunyt a fény. Pavlina k vé meredten állt, és az els gondolata az volt, hogy ez a vad tekintet idegen nem lehet más, csak a szörnyeteg: Szergej Ivanov. Hamar ráébredt azonban, hogy az összefüggéstelenül üvöltöz szakállas rült nem szörny, hanem egyszer ember, akit démonok szálltak meg, és törni-zúzni vágyott. Mindjárt megtámadja a többi n t és gyereket is... Arra nem emlékezett, hogy mi történt ezután, de Okszána, aki rémülten kukucskált ki a kunyhója ajtaján, látott mindent. NÉHÁNY PERCCEL KÉS BB a fiatalok visszatértek, t zifával jócskán telepakolt karokkal. Amikor meglátták Sura és az öreg Jergovics holttestét, meg az idegent, aki arccal el rebukva feküdt a sárban, elejtették a fát, és nyomban odarohantak. Konsztantyin ért el ször Pavlinához, aki egy ház tövébe roskadva, a hátát a fának támasztva zokogott. A fiú leült mellé, átkarolta a vállát, és magához szorította. Dimitrij Zakoljev, Koroljov és a többi férfi valamivel sötétedés el tt értek haza. Amint az Atamán meglátta a halott Jergovicsot, Surát, és valamivel odébb az idegen hulláját a földön, elb dült: - Itt meg mi a fene történt?! Hol van Pavlina?! - Én láttam mindent, Atamán - szólalt meg Okszána félénken. - Egy rült tévedt a táborba... Zakoljev leugrott a lováról, megragadta a n vállát, és megrázta. - Hol van Pavlina?! - ismételte meg, és tajtékzott a düht l. Okszána hadarni kezdett, mintha féltené az életét: - Miután a fickó megölte Surát, eldobta a kardját, és beleállította az öreg Jergovicsba, de Pavlina megmentett minket! Odament a vademberhez feltartott kézzel, mintha azt mondaná, „Állj!”, de az kihúzta a kardot szegény Jergovicsból, és szörny üvöltéssel rátámadt, ó, istenem, Pavlina annyira gyors volt! Az egyik pillanatban még ott volt a fickó el tt, aztán hipp-hopp mögötte termett, így a fickó nem találta el. Pavlina többször is lesújtott rá, az meg összeesett, és vége volt.
171
Zakoljev zihált, ahogy türt ztetni próbálta magát. Amennyire csak tudta, szelíden tette fel a kérdést: - Okszána, már csak egyszer kérdezem meg: Hol van Pavlina? A n az Atamán házára mutatott. - Én... én azt hiszem, Konsztantyin... bekísérte a házadba... Zakoljev elengedte Okszánát, és berontott a házba. Pavlina könyörgött Konsztantyinnak, hogy menjen el, amint meghallották a lovak patáinak dübörgését, így aztán amikor Dimitrij papa rátalált, egyedül üldögélt a sötétben, még mindig kábultan, a semmibe bámulva. Megbosszulta Sura halálát, aki anyja helyett anyja volt, és azét a férfiét, aki jobb tanítómestere lett, mint képzelte volna. Pavlinát megdöbbentette, milyen könny volt elvenni egy ember életét. Undorodott magától, mert meg akarta ölni a férfit - és még valami miatt, amit a férfi mondott... El ször olyan nyelven üvöltözött, amit Pavlina nem értett, de aztán néhány orosz szó is keveredett a handabandázásba. A lány ekkor jött rá, hogy a férfi nem véletlenül tévedt a táborba: kutatott utánuk, és rájuk lelt. Azt kiabálta: „Gyilkosok!... megöltétek a feleségemet... a gyerekeimet... és miért? Mert zsidók vagyunk!". Könnyes volt a szeme. Pavlina a többit már nem értette, de a férfi hangja egy olyan ember szinteségével szólt, aki az igazságot mondja. A vadember szavai arra kényszerítették a lányt, hogy szembenézzen azzal, amir l nem akart tudomást venni. Most már tudta, honnan vannak a lovak, a birkák, az utazóládák, a szerszámok, a könyvek, és még annyi minden. Megértette, milyen emberek között él... Ebben a pillanatban rontott be az apja a szobába, halálra váltan. - Jól vagy, Pavlina? Pavlina lassan, vontatottan válaszolt: - Nem sebesültem meg, ha erre gondolsz. Felnézett, és olyasmit látott, amit gyermeki szemmel soha nem vett volna észre: az apja megöregedett, aszott arca, megtört, zavaros tekintete olyan volt, mint a halott rülté, odakint a sárban. Nem sokkal hidegebb. Zakoljev megkönnyebbülten felsóhajtott: - Hála istennek! Okszána elmondta, milyen ügyes voltál - már nem tart soká, és készen fogsz állni. Kinyúlt, hogy megsimogassa a lány haját, de Pavlina elhúzódott. Az Atamán úgy tett, mintha nem vette volna észre. - Pihenj csak - mondta -, holnap keresek neked egy másik oktatót. Pavlina mereven a padlóra szegezte a tekintetét, és válaszként odavetette: - Szerinted szükségem van még másik oktatóra? Amikor azonban felnézett, a szoba már üres volt. Dimitrij Zakoljev megmosakodott a folyóban, hogy ledörzsöljön a testér l minden mocskot, hogy kitisztítsa az agyát. Aztán majd megpróbál aludni. Nem örült neki, hogy elveszítette a Nagy Jergovicsot és Surát - mindketten hasznára voltak -, és dühöngött az emberei hanyagsága miatt, amiért védtelenül hagyták a tábort. A sorsnak ez a különös fordulata azonban életre-halálra szóló küzdelemben tette próbára a lányát - és Pavlina jól vizsgázott. Készen állt. 172
„MÁR NEM TART SOKÁ” — GONDOLTA. Az apja azt mondta, már nem tart soká. Pavlina remélte, hogy tényleg így lesz: tenni akarta a dolgát, túl akart végre lenni rajta, hogy megtudja, vajon vár-e rá még valamilyen élet, miután bevégezte a küldetését. Beleborzongott, amikor felfogta a feladat valóságosságát és elkerülhetetlenségét. Azt eddig is tudta, hogy képes harcolni; és most már azt is, hogy képes ölni. De tényleg készen állt arra, hogy megölje Szergej Ivanovot? Pavlina megérintette a medált, és a tenyerét összezárva gyengéden a szívéhez szorította, mintha a nagyszülei lelke lenne benne. Megpróbálta elképzelni, mire gondolhatott az édesanyja, miel n a fehér hajú démon megölte. Igen, képes megölni, és meg is fogja tenni. Az egész élete ezen állt vagy bukott hiszen ha kudarcot vall, biztosan meghal, de még ha túl is élné, nem tudna együtt élni a szégyennel. Azt kívánta, bárcsak ne akasztotta volna az apja a nyakába ezt a terhet. De megtette, és nem hozhat szégyent rá. Tizenhét éves volt, és azon töprengett, vajon mennyi id , mennyi élet adatik meg még neki. „Mi történt velem? - kérdezte magától. - Valaha álmaim voltak, most viszont csak egyetlen sötét cél éltet. Pavlina felsóhajtott. „Nem, van még egy. Ott van nekem Kontyin...” MÁSNAP AZ ATAMÁN arról kezdett morogni, hogy ismét átköltözteti a tábort. Úgy járkált fel-alá fújtatva, mim egy ketrecbe zárt tigris, és a szavait a leveg höz intézte, mintha magában dúlna-fúlna: - Eltunyult, elkényelmesedett bagázs! Mintha egy koszos zsidó falu lenne! Emlékeztek még, mit hajtogatok réges-régen? Mozgó célpontot nehezebb eltalálni - úgyhogy mozdulnunk kell! Újra meg újra elmerült sötét bels világában, amelybe senki sem láthatott bele, aztán egyszercsak minden látható ok nélkül felébredt a révületb l, és világos, érthet parancsokat kezdett osztogatni. Voltak, akik abban reménykedtek, hogy elfelejti, hogy költözni akart mások arról sugdolóztak, hogy inkább k maguk hagyják ott a tábort. Zakoljev többé nem tudott különbséget tenni a valóság és az agyát marcangoló rémálmok között, és a kett úgy kergette egymást elméjében, mint füst pamacsok az éjszakai égen. Egyedül az a tudat nyújtott vigaszt a számára, hogy hamarosan eljön az a nap, amikor Szergej Ivanov meghal, és Pavlina arca lett az utolsó dolog, amit az életében láthat. Már ha egyáltalán meglátja a lányt. És akkor igazság tétetik. Koroljov egyre inkább megvetéssel figyelte, ahogy Zakoljav az rületbe süllyed, és mindig, amikor csak az étvágygerjeszt Pavlina elhaladt el tte, Koroljov hideg kék szemei követték t. .46. SZERGEJ csekély reménnyel, de feltöltött készletekkel és egy család jókívánságaival hagyta maga mögött Heitzik faluját. A fogvacogtató es elállt, és csak friss, hideg leveg maradt utána: tökéletes a nyomkövetésre - már ha még maradtak nyomok. Szergej visszalovagolt a tanya immár kih lt romjaihoz, és megkereste a helyet, ahol a nyomokat látta. Egyetlen patanyomot sem talált a sárdagonyában. Viszont tudta, milyen irányba tartottak. Vagy mégsem? „Gondolkozz!” - korholta magát. Vajon Zakoljev emberei, akiknek az élete múlott azon, hogy titokban tartsák a hollétüket, pontosan arrafelé hagynák el egy mészárlás színhelyét, amerre a táboruk fekszik? Nem valószín . Az el nap látott patanyomok délnyugati irányba mutattak, Podólia, majd Besszarábia felé - nem a legalkalmasabb hely a rejt zködésre.
173
De mi van, ha irányt változtattak, és tettek egy kört - merre is? Az ösztönei azt súgták, északra: a Kijev környéki erd ség felé, ahol korábban egyszer már talált nyomokat, csak aztán azok megszakadtak egy patakmederben. Mostanra már jól ismerte azt a tájat, és Zakoljev helyében ott bujkált volna. Térdével lépésre szorította Pojezdkát az el napi nyomok mentén. Talán el rébb talál valamilyen jelet. Ötven lépés... semmi... száz... semmi... kétszáz... Mintegy ötszáz lépésnyire azonban egy csapatnyi lovas halvány nyomaira bukkant. Követte ket, amíg el nem t ntek, aztán visszafordult, megkereste, hol érnek véget a patanyomok, és nagy ívben jobbra kanyarodott, amíg el nem érte az északnyugati irányt. Nem talált újabb nyomokat, ezért megint viasszament, és az ívet tágítva egyre nagyobb köröket tett, egész délután. Kora tavasszal még kurták voltak a napok, így a nap hamar kezdett lebukni a látóhatár mögé. Már éppen fél akarta adni a keresést aznapra, amikor valamin megakadt a szeme. Egyetlen patanyom. Tett egy kört, és további patanyomokat talált, amelyek északkeletre vezettek. Megtalálta a csapást. Id nként újra elvesztette a nyomokat, de látta a többi jelet, ami a lovasok elhaladására utalt: a magas f ben, az aljnövényzetben. Letört gallyakat keresett abban a magasságban, ahol a lovasok feje, válla vagy az azon átvetett puska lenni szokott; letépett f csomókat, amelyeket a lovak menet közben rágcsáltak; és a patáik körkörös mozgásától elhajlott és lefeküdt cserjéket. Magában hálát mondott Alekszejnek a nyomkeres leckékért. Abban reménykedett, hogy egyenesen visszatértek a táborukba, de a csapás Nyizsin városka határához vezetett, ahol a nyomok végleg belevesztek a lóháton vagy kocsin arra járó sok-sok utazó pata- és keréknyomainak ingoványába. Nem volt többé csapás, amit követhetett volna. Nem volt valószín , hogy a csapat sokáig maradt a városban, de a halvány esély, hogy esetleg megtudhat valamit, arra ösztökélte Szergejt, hogy nézzen körül. Úgy döntött, kivesz egy szobát éjszakára, és legalább elfogyaszt egy tisztességes vacsorát. Talált egy pajtát Pojezdkának, magának pedig egy kis vendégházat, amelyet egy terebélyes, középkorú asszony vezetett, aki kontyba fésült szes haját hátul t zte össze. Az asszony félkísérte a szobájához, és közölte Szergejjel, hogy a vacsora húsz percen belül készen lesz. Szergej úgy döntött, addig átmegy a szemközti kocsmába, és megkérdez néhány helybélit, nem láttak-e a minap átutazó lovasokat. Rendelt egy üveg vodkát, hogy ármelegedjen, és hogy ne lógjon ki a többi vendég közül. Egy ideig csendesen üldögélt, és a körülötte zajló társalgást hallgatta. Éppen a szájához emelte a poharat, amikor meghallotta, hogy a mögötte lev asztalnál ül férfi ezt motyogja magában: - ...rosszul vagyok ett l ...öldökölni Zakoljev kedvéért ...és ezt kapod ...ez volt az utolsó, soha többé... Szergej ébersége nyomban feléledt. Csendesen letette a poharat, némán ült és figyelt, de nem hallott semmi többet, csak azt, ahogy a férfi lélegzik, tölt, aztán kortyol. Felvette az üveget, és hanyagul áttelepedett egy másik asztalhoz, ahonnan megnézhette magának a magányos, kozák viseletben üldögél férfit. Sok-sok év telt el azóta, de még mindig felismerte. Egy ilyen embert nem lehet elfelejteni. A férfi kisvártatva bizonytalanul felállt, és még mindig dohogva magában, kitántorgott az utcára. Szergej kicsit távolabbról észrevétlenül követte, amíg a részeg férfi be nem ment egy másik vendégházba. Szergej ott várt és figyelt egész éjszaka, vacsoráról, ágyról teljesen megfeledkezve. Arra számított, hogy a férfi reggel talán visszatér a táborába. 174
.46. Zakoljev embereinek már a Gamlinov lovával történt eset el tt is voltak kimondatlan kétségeik, most azonban minden darabokra hullott: az Atamán úgy viselkedett, mint egy megkergült sakál. Egy újabb rajtaütésben még két embere meghalt. Az egyiket egy zsidó ölte meg, aki vasvillával rontott rá, miközben az ajtóban a felesége karjaival takarta óvón a gyerekeiket. A férfinak sikerült leszúrnia Csertoszkijt, miel tt egy másik haramia levágta volna. A másik katonáját egy bátor fiú szúrta hátba, aki a rejtekhelyér l ugrott el . Ez volt az utolsó tette az életben. Miközben Zakoljev emberei a lovukon visszafelé tartottak a táborba, azok, akik kívül estek az Atamán fülének hallótávolságán, arról kezdtek sutyorogni, hogy otthagynak csapotpapot, mert hányingerük van attól, amivé lettek. Az egyikük halkan megjegyezte a mellette poroszkáló társának: - Lehet, hogy beállok szerzetesnek. - Azzal már elkéstél: a mi lelkünk már oda... - felelte a másik. A DÉLUTÁNI EDZÉS EL TT, amit magányosan és inkább csak megszokásból végzett - és még miel tt az apja visszatért volna az rjáratból, ahogy jelezte -, Pavlina t vé tette a tábort Konsztantyin után. Végül a vízeséssel szemben bukkant rá, ahogy egy sziklakiszögellésen üldögélve az alant elterül köveken dübörg vizet nézte. Pavlina leült mellé, és elmondta neki, hamarosan el kell mennie, hogy végrehajtsa a feladatot, amit az apja rábízott. - Kevés lányra bíznak ilyen küldetést - bizonygatta, mintha önmagát akarná meggy zni. - Ezért mentett fel az asszonyok teend i alól... és adott nekem különleges el jogokat és védelmet... Pavlina mindvégig Konsztantyin arcát fürkészte, sóvárogva a jóváhagyására, de a fiú arckifejezése semmit sem árult el. - Azt mondta, erre születtem - folytatta esdekl szemekkel, és megszorította a fiú karját. - Ó, Kontyin, remélem, készen állok! Apám annyira szomjazik erre a gy zelemre... hogy végre békére leljen. Ezután benyúlt a blúzába - ett l a mozdulattól Konsztantyinnak elakadt a lélegzete és el húzta a medált. Megmutatta a fiúnak a megsárgult képet, ami egy olyan múlthoz kötötte, amir l semmilyen emléke nem volt. - Ezért is csinálom - mondta. - Apám ragaszkodik hozzá, hogy Tomorov kísérjen el, de én azt szeretném, ha inkább te jönnél... Konsztantyin már majdnem szóra nyitotta a száját, ott volt a nyelve hegyén, hogy elmondjon a lánynak mindent, amit tudott - de mit tudott biztosan? És ha elmondaná, a lány vajon hinne neki? Vagy végzetes lenne mindkettejük számára? Pavlina azt remélte, Konsztantyin megérti, hogy ez a sorsa, hogy talán örül is neki, de a fiú arcán tükröz kiábrándultság - bár Konsztantyin igyekezett elrejteni - ehelyett keser séggel töltötte meg a pillanatot. AZNAP DÉLUTÁN, miután Pavlina elment, hogy edzzen, Konsztantyin elhatározásra jutott: elhagyja a tábort, mindent elmond Pavlinának, és meggy zi, hogy tartson vele. Újra és újra megrágta a dolgot, de mindig ugyanoda lyukadt ki: együtt kell elszökniük, csak így lehetnek boldogok. Életük és jöv jük érdekében menekülniük kell - méghozzá még ma éjjel.
175
Konsztantyin nem volt ostoba. Tudta, hogy az ismer s hazugságok és a keser igazság között nem lesz könny választania a lánynak, és alig remélhette, hogy Pavlina szereti t annyira, hogy otthagyjon mindent, amit valaha is ismert. Ha Pavlinának nem lesz bátorsága, hogy vele tartson, akkor egyedül kell mennie. Magányosan menekül majd, és csak az a remény fogja éltetni, hogy egy nap talán megcsinálja a szerencséjét, és visszajöhet a lányért. De legalább elbúcsúzhat az egyetlen embert l, aki emlékeztette rá, hogy még mindig létezhet szeletet ebben a kietlen, sötét világban. KONSZTANTYIN A CS RHÖZ ROHANT, ahol Pavlina edzeni szokott, körülnézett, hogy nincs-e más is odabent rajtuk kívül, és hadarni kezdett: - Pavlina, alkonyaikor találkozzunk a vízesésnél! Ne szólj róla senkinek! Mid n a lány megszólalhatott volna, a fiú már el is rohant. és közben az járt a fejében, hogy ha éjjel távoznak, reg- gdig senki nem veszi észre a szökésüket. Minden jól alakult volna, ha jelena nem akkor tér vissza a latrináról, és meg nem hallja, mit mond Konsrtantyin a lánynak. Az asszony megtorpant, az árnyékból figyelte, ahogy a fiú elszalad, aztán folytatta útját vissza a házba. KÉS DÉLUTÁN, miközben Konsztantyin a szederbokrok között várakozott a vízesésnél, volt ideje, hogy végiggondoljon néhány dolgot. Azon t dött, vajon hogy lehet, hogy Dimitrij papa soha nem fedezte fel ezt a rejtekhelyet - aztán aggódni kezdett, hogy talán mégis. Konsztantyin az imádkozáson is törte a fejét. Hallott már Istenr l, a mennyországról és a pokolról, de hitoktatása nagyjából ki is merült ebben. Korábban még soha nem imádkozott, bár másokat már látott Istenhez fohászkodni, most azonban is imára kulcsolta a kezét, még ha nem is tudta igazán, kihez szóljon. Ha tényleg létezik egy mindenható lény, aki meghallgatja, azt kérte t le, vigyázzon Pavlinára. A szerelméért nem fohászkodhatott - azt csak a lány adhatta neki. Sötét felh k gyülekeztek az égen, homályba burkolva az addig szikrázó napot. Pavlina egy órán belül megérkezik - már ha jön egyáltalán. Konsztantyin elsuttogott egy újabb buzgó imát: - Kérlek, engedd, hogy velem jöjjön! Zuhogni kezdett az es . Talán majd elmossa a nyomaikat. „Én leszek a nyúl, aki túljár Zakoljev, a róka eszén - gondolta Konsztantyin, aztán emlékeztette magát: - Két nyúl. Kett .” .48. UGYANEZEN A NAPON kora délután Szergej messze lemaradt, hogy a távolban el tte haladó lovas fel ne figyeljen rá. Így már nem látta az üldözött vadat, de a nyoma friss volt és könnyen követhet , a záporok ellenére is. A nyomok végül egy erd széléhez vezettek. Szergej ügetésre ösztökélte a lovát; most már közelebb férk zhetett anélkül, hogy észrevegyék. Eltelt egy óra. A patanyomok néha más lovakéval keveredtek, amíg Szergej egy gyors folyású folyócskához nem ért, ahol a csapás teljesen megszakadt. „A nyomok nem t nnek el csak úgy, és a lovak nem tudnak repülni" - gondolta Szergej: a lovas nyilván felfelé haladt a folyóban. Így aztán Szergej is arra vette az irányt, és a két partot kémlelte, miközben a víz Pojezdka térdei, majd er s combjai között zubogott. El rébb tehát mélyül a víz és gyorsabb a sodrása. Szergej rövidesen köveken megtör fehér habok hangját hallotta. A folyó csónakkal nem volt járható - alkalmas hely egy elrejtett tábornak. Szergej árulkodó hangok után kezdett fülelni, de csak egy vízesés egyenletes dübörgését hallotta maga el tt. 176
Hetedik rész A MEGBÉKÉLÉS ÚTJA Aminek kezdete van, véget is ér egyszer. Békélj meg ezzel, s minden jóra fordul BUDDHA .49. AMIKOR A FÉRFIAK ESTEFELÉ VISSZATÉRTEK, néhány asszony és gyerek eléjük szaladt köszönteni ket, de csak zord tekinteteket láttak a piszkos, fáradt és mogorva arcokon. Vért l és koromtól mocskosán, két újabb lovat hoztak haza a lovasaik nélkül. A hullákat nem csavarták takaróba és kötözték a lovak hátára: egyszer en a lángok közé vetették ket. - A zsidók megölték Csertoszkijt és Larentyevet - vetette oda az egyik férfi Okszánának, miel tt a háza felé vette az irányt. Okszána korábban együtt élt Oleg Csertoszkijjal, és megsiratta az elvesztését, de nem érzett gy löletet azok iránt, akik csak védeni próbálták magukat a fegyveres haramiák ellen. Az Atamán rosszkedv volt. Megölt egy asszonyt, miel tt Koroljov eljátszhadozhatott volna vele, és emiatt veszekedés tört ki közöttük. Amikor megérkeztek, Zakoljev hátat fordított a félkarúnak, mintha leveg nek nézné. Aztán újonnan szerzett lovát a karámba vezette, levette róla a nyerget, és magával vitte a cs rbe, ahol meg akarta nézni, hogyan gyakorol Pavlina. A lány éppen végzett a szokásos mozdulatsorral, amikor meglátta az apját az ajtóban, de az üres tekintettel bámult rá, mintha nem is igazán látná a lányt. Zakoljev szórakozottan biccentett felé, aztán távozott. Amikor fáradtan és zavarodottan belépett a házába, alig vette észre a t z mellett ül Jelenát, amíg az asszony fel nem pillantott rá, és arcára ki nem ült a szokásos kényszeredett mosoly. AZ ATAMÁN már nem volt ura sem az elméjének, sem az embereinek. Koroljov meg volt gy dve err l, miután majdnem ölre mentek a rajtaütés alatt. A félkarú eldöntötte, hogy többé senkit l sem fogad el parancsokat. Ideje volt, hogy odébbálljon. Miel n azonban ellovagolt volna, meg kellett kapnia Pavlinát - méltó búcsúajándékként a holdkóros vezérnek. Túl sokáig várt, hogy leszakítsa a lány virágát. De most már csak néhány percet kellett várnia, csendben, észrevédenül, amíg Zakoljev távozik a cs rb l, és hazaindul. Pavlina éppen végzett a nyújtó gyakorlatokkal; a teste még gyöngyözött az izzadságtól. Arra készült, hogy hazaszalad, és rendbehozza magát, miel tt találkozna Kontyinnal. Égett a kíváncsiságtól, vajon mit akar mondani vagy tenni a fiú, amikor Koroljov kivont t rrel belépett a cs rbe. - Térdre! - parancsolta, és bevágta maga mögött az ajtót. Pavlina tudta, hogy eljött az id : Koroljov er szakkal rá akar mászni... és az apja ezúttal nem lesz képes megvédeni. Ahogy közelebb ért, Koroljov meglepetésszer rúgást indított a lány hasa felé. A rúgás célt tévesztett, de a félkarú tudta, hogy így lesz: visszakézb l azonnal oda ütött, ahová várta, 177
hogy a lány mozdul. Az ütés megszédítette a lányt, de Pavlina arrébb gördült, és összeszedte magát. Mindketten tudták, hogy így vagy úgy, de a harc másodperceken belül véget ér. Koroljovban rettenetes testi er lakozott, és nem volt benne sem irgalom, sem lelkifurdalás. Pavlina viszont gyors volt, elszánt, és tartogatott néhány meglepetést a tarsolyában. Amikor Koroljov ismét felé lendült, a lány átugrott a feje felett, és ahogy földet ért, a sarkával hátrafelé lágyékon rúgta a férfit. A leveg egyszerre kiszaladt Koroljov tüdejéb l, és a félkarú térdre zuhant. Amikor azonban Pavlina be akarta vinni a végs ütést, Koroljov a térdét oldalról megrúgva elkaszálta a támaszkodó lábát. Pavlina rogyasztott, hogy utat engedjen az er nek, és elnyelje a nagy részét, de a rúgás túl er s volt - a lába összecsukjott, és a lány a földre zuhant. Koroljov azonnal rávetette magát: lábaival lovaglóülésben leszorította a csíp jét, a térdével földhöz szegezte az egyik karját, és izzadtan, a gy zelem mámorától felgerjedve vigyorgott rá... Pavlina a szeme sarkából látta a kés villanását: a másodperc töredéke alatt rájött, hogy Koroljov el bb megöli, és aztán er szakolja meg - a sorrend neki édesmindegy volt -, és ett l féktelen düh szállta meg. Mivel Koroljov egyetlen keze éppen a kést tartotta, a férfi egy pillanatra védtelen maradt. Ahogy a penge lesújtott, hogy átdöfje a lány mellkasát, Pavlina el relendítette a karját, si gy lölett l hajtva eltérítette a pengét, és ugyanazzal a mozdulattal mélyen belefúrta az ujjait Koroljov légcsövébe. A lány egy émelyít roppanást hallott, majd Koroljov kiejtette a kezéb l a kést, ösztönösen a torkához kapott, és leveg után kezdett kapkodni. Pavlina megint lágyékon rúgta, olyan er vel, hogy a férfi felemelkedett a földr l, és borzalmas nyögéssel lerepült róla. Ahogy ott fetrengett a földön, horkantó, ziháló, gurgulázó hangok törtek ki bel le - aztán a teste rándult még egy utolsót, és Koroljov bevégezte, éppoly er szakosan, mint ahogy élt. AMÍG PAVLINA fájdalmasan visszasántikált a házukhoz, eleredt az es . Senkit nem talált a házban, így aztán lerogyott a kih lt t zhely mellé, és rázkódó zokogásban tört ki. Rettegett, mit fog szólni vagy tenni az apja, amikor megtudja, hogy Pavlina megölte az els emberét. Aztán a lány hirtelen ráébredt, hogy ez cseppet sem érdekli. Ha volt ember, aki halált érdemelt... Ett l függetlenül nagy megrázkódtatás érte, és Pavlina úgy érezte, beszélnie kell Konsztantyinnal... Abban a szempillantásban bevillant az agyába: hiszen Konsztantyin várja t! Pavlina, abban a reményben, hogy még ott találja a fiút, talpra ugrott - de ahogy rohanni akart volna, felsikoltott a fajdalomtól, és elesett, öklével tehetetlenül verte a t zhely hideg kövét, dühösen az apjára, a lábára, a világra. Minden erejét összeszedve feltápászkodott, és fogát összeszorítva, bicegve futni kezdett a vízesés felé, az Kontyinjához. .50. AHOGY A DOBOLÓ ES és a zümmög -ciripel rovarokkal teli erd hangját hallgatta, Konsztantyin legszívesebben csendért üvöltött volna. Egy újabb óra telt el, és csak reménykedett, imádkozott, és fülelt, hátha meghallja a lány lépteit. Ha eljön, együtt lesznek, és minden jóra fordul. Ha nem... Megpróbálta elképzelni, mit kezd majd akkor. „Tudok írni-olvasni és rajzolni - t dött -, és megvan a magamhoz való eszem. Találok majd munkát, egy távoli városban, talán még Amerikában is. Megtanulok egy új nyelvet, és megcsinálom a szerencsémet. Aztán egy nap visszatérek, belovagolok a táborba egy délceg paripán, karddal az oldalamon és puskával a vállamon, meg a zsoldosokkal, akiket
178
felfogadtam, és így szólok majd Dimitrij Zakoljevhez: Amerikai vagyok, és Pavlináért jöttem! Angolul fogok beszélni, és ha az Atamán nem érti majd a szavaimat, hát úgy kell neki!” Ekkor Konsztantyin hegyezni kezdte a fülét. Úgy vélte, a szakadó es , a tücskök és az odalenn a köveken megtör víz zaján keresztül közeled lépteket hall. Határtalan izgalom lett úrrá rajta, hogy Pavlina eljött: kimászott a bokrok közül, hogy boldogan mosolyogva köszöntse a lányt... De Pavlina helyett, alig pár lépésre t le, Dimitrij Zakoljev atamán állt vele szemben. EGY PILLANATRA a rémület jeges hullámai csaptak át rajta, aztán az ösztönei azt súgták: menekülj! Érezte azonban, hogy hiábavaló próbálkozás lenne, így moccanás nélkül várt, miközben es cseppek áztatták az arcát. Zakoljev nem jött közelebb, csak állt ott nyugodtan. Konsztantyin idegesen körbepislantott, az Atamán pedig szelíden beszélni kezdett - és olyan szavak hagyták el a száját, amelyeket Konsztantyin soha nem hitt volna: - Már tudom egy ideje, hogy nagyon kedveled Pavlinát. Azt is észrevettem, hogy is kedvel téged. Miért is ne? Eszes fiú vagy, és er s a jellemed. Talán furcsának t nhet, hogy most eljöttem ide hozzád, de mindenkin egyre nagyobb a nyomás, és alaposan megfontoltam a dolgot. Tudod, hogy mindig kedveltelek, Konsztantyin... Dimitrij papa leült egy nagy k re, és intett Konsztantyinnak, hogy csatlakozzon hozzá. - Úgy vélem, Pavlina mihamarabb férjhez szeretne menni. Én senki máshoz nem vagyok hajlandó hozzáadni, és azt sem t rném, hogy egyik kézr l a másikra adják. Az lesz hát a legjobb, ha te veszed el. De neked és nekem egyezséget kell kötnünk... Konsztantyin nem hitt a fiilének. Természetesen gyanakodott, de amit az Atamán mondott, ésszer nek t nt, és szintének hangzott. Konsztantyin mindenesetre két dolgot tudott biztosan: az Atamán vagy igazat mond, és akkor neki pillanatnyilag nincs mit l félnie, t, az élete sokkal jobban is alakulhat, mint ahogy valaha képzelte volna - vagy az Atamán hazudik, és akkor Konsztantyint halálos veszély fenyegeti. De akár szinte volt az Atamán ajánlata, akár nem, ha visszautasítja - ha sarkon fordul és menekül -, a következ órát már nem éri meg. Óvatosan közelített, ahogy Dimitrij papa a mellette lev nedves k re paskolva invitálta, hogy üljön le. Konsztantyin számára eljött az igazság pillanata. Ahogy leült, Dimitrij papa mosolyogni kezdett, könnyeden Konsztantyin vállára tette a kezét, és szintének t , szeretetteljes hangon így szólt: - Feln tt férfi lettél, Konsztantyin. Pedig most sem t nsz id sebbnek Pavlinánál. A zápor elállt, és a kés délutáni napfény áttört a felh kön, jó el jelnek tekintve, Konsztantyin maga is megkockáztatott egy félszeg mosolyt. Annyira hinni akart Dimitrij papának, hogy a máskor körültekint fiú megfeledkezett három kérdésr l. El ször is, ha Dimitrij papa tényleg szívén viselte a lánya boldogságát, akkor miért képeztette ki orgyilkossá, aki öl vagy meghal? Másodszor - és ez volt a sürget bb kérdés - honnan tudta az Atamán, hogy itt van, és a lányra vár? És harmadszor: hol van Pavlina? SZERGEJ ELVESZÍTETTE A LOVAS NYOMÁT, de folytatta az útját felfelé, ösztönösen követve a szilaj folyót, amíg egy meredek vízesés aljában egy kövekkel körülvett apró tavacskához nem ért. A vízesés mellett kanyargós ösvény vezetett fel - embervágta ösvény. Szergej kikötötte Pojezdkát egy fához, hogy legelésszen, félresimította es áztatta haját a szeméb l, és elkezdett felkapaszkodni a meredek, csúszós ösvényen...
179
Mire elérte a vízesés tetejét, az es elállt, és Szergej az odalenn tajtékzó víz hangján áttörve egy emberi hangra lett figyelmes. PAVLINA OLYAN GYORSAN SÁNTIKÁLT, ahogy csak tudott, de a fájós lába nem bírta, és megint összecsuklott. Konsztantyin sötét szemeit és szomorkás mosolyát látta maga el tt, ahogy rá vár. Ha együtt lesz vele, minden rendbe jön. Továbbküzdötte magát a sárban tapicskolva, és pislogott a s es ben és a felh kbe burkolózó sötétségben, ahogy megpróbált tájékozódni. Már csak harminc lépésre volt a folyótól, amikor az amikor az es hirtelen elállt, a felh k utat engedtek a fénynek, és meglátott két alakot, akik együtt üldögéltek a rohanó fólyó túlpartján, nem messze a vízesést l. A látványtól k vé meredt: Konsztantyin volt az... és az apja. Aztán felálltak és megfordultak, meri egy harmadik ember lépett el az erd l. AMIKOR SZERGEJ KILÉPETT a fák közül, egy pillanatra azt hitte, álomba került. Zakoljev sem egészen hitt a szemének: úgy bámult rá, mintha szellemet látna. Aztán hátrasimította vizes haját, és az arca visszaváláltozott az ismer s halotti maszkká. Szergej el ször találkozott ezzel az emberrel Ánya halála óta, így nem csoda, hogy a teste megfeszült - de aztán mélyen beszívta a leveg t, ellazult, érzékei pedig feler södtek, és végigpásztázták a vízesés környékét. Egyedül voltak, csak k hárman: Szergej, Zakoljev és egy fiatalember, talán olyan korú, mint... Szergej figyelme visszafordult Zakoljevre, és nem vesztegette a szavakat: - A fiamért jöttem. Zakoljev felsóhajtott, mintha beletör dött volna, hogy lesz némi kellemetlenség. Tudta, hogy elérkezett a leszámolás perce. - Szergej Ivanov - mondta kényszeredett, zord mosollyal -, hát ismét találkozunk... és most azt mondod, azért jöttél, hogy elvidd a fiadat? Semmi üdvözlés? Nos, rendben, elnézem neked ezt a bárdolatlan viselkedést. Történetesen szerencséd van. Nézd csak: itt áll el tted a fiú. Konsztantyinnak hívják, és elviheted - tiéd. Mámorosan a dolgok ilyen hihetetlenül szerencsés fordulatától, Konsztantyin szóra nyitotta a száját, miközben Dimitrij Zakoljev átkarolta a vállát. Szergej akkor látta meg a penge villanását, amikor Zakoljev megragadta a fiú fejet, és vágásra készen a torkához emelte a kést. A következ pillanatban Szergej varázsütésre ott termett, a kést tartó kezet lefelé csapva a fiú melléhez szegezte, aztán eltörte Zakoljev karját, és lefegyverezte. A másik kezével Szergej megragadta Zakoljev haját, és hátrarántotta a fejét, olyan er sen, hogy kis híján kitörte a nyakát. Ezután félrelökte Konsztantyint, hogy ne essen baja, és egy könyökcsapással földre küldte Zakoljevet, aki kábultan esen össze. Pavlina ekkor ért oda, és teljesen meg volt zavarodva. Az imént volt tanúja annak legalábbis úgy vélte látni -, hogy Dimitrij papa megpróbálja elvágni az Kontvinja torkát - az sz hajú idegen pedig megmentette t. Zakoljev lassan magához tért, és észrevette Pavlinát. - Öld meg! - ordította, ellentmondást nem t szörnyeteget!
, mennydörg hangon. - Öld meg a
- Ne! - kiáltott Konsztantyin. - Pavlina, ne! Nem teheted!
180
az apám!
A szavainak semmi értelme nem volt. Semminek nem volt semmi énelme. Pavlina teste azonban ösztönösen reagált a hosszú kiképzésre, és követte az akaratát annak az embernek, aki felnevelte t. A lábában lüktet fajdalomról megfeledkezve, Pavlina egy ugrással a fehér hajú szörnyetegre vetette magát, aki meggyilkolta az anyját és kísértett az álmaiban, és megsemmisít rúgásra emelte a lábát... Nagy csobbanással a folyóban találta magát. Azonnal felpattant és megfordult, de a fehér hajú ember már nem volt ott. Pavlina mint az örült, pörgött-forgott, és meglátta maga mögött a férfit. Megpróbálta a lábával elkaszálni, de valahogy célt tévesztett. Habozás nélkül villámgyors ütések sorozatát zúdította rá, de Szergej Ivanov minden ütését hárította. Valami itt nem volt rendben. A sok évnyi harci kiképzés során semmit sem tanult, ami felkészítette volna Pavlinát erre. Az egésznek nem volt semmi értelme: a szörnyeteg egyetlen egyszer sem próbált visszaütni. Tényleg varázsló lenne, aki csak játszik vele? Pavlina megint támadott, és a férfi hárította, de most sem ütött vissza. A vízesés feletti sekélyesben állva, Pavlina zihálva megállt egy percre, hogy összeszedje a gondolatait. EBBEN A PILLANATBAN szétváltak a felh k, és el ragyogtak mögülük a lemen nap utolsó sugarai. Ahogy egy fénysugár megvilágította a lány arcát, Szergej el ször vehette szemügyre tisztán elszánt támadóján egy fiatal n volt, de nem akármilyen n - Ánya arca nézett szembe vele. A felismerésnek ebben a pillanatában a napfény megcsillant a lány nyakában lógó medálon, és Szergejben nem maradt semmilyen kétség. Megtalálta, akit keresett. - Öld meg! Ne szalaszd el az esélyt! - ordított fel megint Zakoljev, de a magabiztosság elt nt a hangjából. Konsztantyin is kiabált: - Ne, Pavlina, állj!
az apám!
- Nem - monda Szergej a fiúnak szelíden, anélkül, hogy levette volna a szemét a lányról, akit Pavlinának szólítottak. - Jó lenne, ha az apád lehetnék, de nekem nincs fiam. Egy lányom van, aki most in áll el ttem. Pavlina k vé dermedt, és fogalma sem volt, mit tegyen. Zakoljev törölt karral, mozdulatlanul feküdt a földön, és a szeme azt fürkészte, mi fog történni. Aztán még egyszer parancsol adott: - Öld meg, Pavlina! - rikácsolta kétségbeesetten. - Teljesítsd a küldetésed! gyilkosa!
anyád
Pavlina meggörbítette a hátát, és lassan körözni kezdett a fehér hajú férfi körül. azonban csak állt nyugodtan. Az arca békés volt - és könnyek peregtek a szeméb l. Pavlina teljesen összezavarodott: már nem tudta, mit gondoljon, nem tudta, mit érezzen. Zakoljevre mutatott, és azt mondta a fehér hajúnak: - De nekem...
az apám...
- Nem! Pavlina megfordult, és azt látta, hogy Konsztantyin jön felé; az inge átázott és véres volt a mellkasán lev vágástól,
181
- Nem, Pavlina. Annyira sajnálom, hogy soha nem mondtam el neked... Bár még kisfiú voltam, jól emlékszem rá, amikor hazahoztak... - Zakoljev ekkor felpattant, bal kezében egy másik késsel. Eszét vesztve, üvöltve rohant feléjük, a lábait az rület hajtotta a folyó sekély vizén keresztül. Aztán lendületet vett, és ugrott... Szergej Pavlina háta mögött megpillantotta Zakoljevet, ahogy feléjük repül, de nem tudta megállapítani, kit akar megölni. Olyan gyorsan, hogy Pavlina nem is tudta követni a mozgását, Szergej félrelökte a lányt az útból. A lány a földre hemperedett, és azonnal arrébb gurult, azt gondolván, hogy megtámadták, de amikor felpillantott, Dimitrij Zakoljev papát látta, ahogy a bal kezében kést tartva Szergej Ivanovra veti magát. Szergej úgy figyelte, ahogy Zakoljev- száguld felé, mintha lassított felvételt nézne. A világ elnémult: egyetlen tolakodó hang sem zavarta meg, ahogy várt ellazultan, egyenletesen lélegezve, a kazait az oldala mellett pihentetve. Ezért a pillanatért tanult mindent. Ahogy Zakoljev odaért és lesújtott a késsel, Szergej az utolsó pillanatban megmozdult, és miel tt a kés hegye átszúrhatta volna a kabátját és a húsát, mint egy szellem, elt nt a helyér l. A támadás vonalából ellépve finoman elfordította a testét, és karjai alig érzékelhet mozdulatával fejjel el re a leveg be hajította Zaholjevet, egyenesen bele a folyóba, a vizesés pereménél. Ahogy azonban a megzavarodott Zakoljev elrepült ellenfele mellett, ösztönös mozdulattal kinyúlt, és elkapta Szergej kabátját. Zakoljev lendülete, az alattomosan csúszós alapzat és az er s sodrás egyesült ereje lerántotta Saergejt a lábáról. Pavlina és Koosztantyin halálra váltan nézték, ahogy Dimitrij Zakoljev és Szergej Ivanov átbuknak a vízesés peremén, és a mélybe zuhanva elt nnek a szemük el l. .51. SZÜRKÜLET. Tisztuló alkonyi égbolt. Pavlina elkínzottan, Konsztantyinra támaszkodva, a parton a vízesés pereméhez bicegett, és a fiúval együtt lepillantott a kövekre a mélyben, ahol meglátták Dimitrij Zakoljev kicsavarodott, összetört, élettelen testét. Szergej Ivanov azonban köddé vált. A lány még mindig nem tudta megemészteni az igazságot, vagy felfogni mindent, ami az imént történt. Zavarodottsága és a világát fenekestül felforgató események feletti szomorúsága ellenére azonban úgy érezte, mintha felszabadult volna egy átok alól. Az élet, amit ismert, és a hazugságok, amelyekben hitt, darabokra törve hevertek a vízesés lábánál. El sem tudta képzelni, mi várhat még rá, de most el ször felderengett el tte egy másik élet, Konsztantyinnal az oldalán. A fiúba kapaszkodott, ahogy lassan lemásztak a girbegurba ösvényen a vízesés aljához. Dimitrij Zakoljev atamán, a férfi, akit eddig az apjának nevezett, meghalt. Szergej Ivanov testét - az emberét, aki megmentette Kontyint - azonban elsodorta az ár. De ha még életben van, talán segíthet a lánynak, hogy a világ újra értelmet nyerjen a számára. MEGLEP DVE AZ ISTENI CSODÁN, hogy életben maradt, Szergej kikúszott a folyó partjára úgy harminc lépéssel a vízesés alatt, és ott találta Pojezdkát, aki békésen legelt, mit sem tör dve az emberi világ drámáival. Szergej tele volt kék-zöld foltokkal, és jócskán átfagyott a teste, de nem volt komolyabb sérülése. Visszabaktatott a vízesés lábához, megtalálta Zakoljevet, és kiráncigálta a testét a lezúduló víz alól az aljnövényzetbe. Egy percre emlékképek villantak fel el tte: a gyermekkor, amit együtt töltöttek, mint bajtársak; a túlél túrák, és a küzdelmek, amelyeket 182
egymással vívtak. Aztán a képek elhalványultak, és Szergej el vette a kis ásót a nyeregtáskából, végs nyughelyet ásott Dimitrij Zakoljevnek, és betemette a testét nedves földdel. - Nem akartalak megölni - mondta Szergej - de örülök, hogy elmentél... Nem volt nála k , amivel megjelölhette volna a sírt, és több szó sem jött az ajkára, de ahogy lenézett a sírhantra, Szergej ráébredt, hogy legnagyobb ellensége világra segítette a lányát, óvta és taníttatta, és a maga zavart módján apaként nevelte. Lehajtotta a fejét, és hálát mondott azért, hogy a lánya él. Aztán Ányára gondolt, és hogy milyen boldog lenne... Pavlina és Konsztantyin ekkor látták meg Szergejt; csatlakoztak hozzá, és együtt bámulták a sírt, némán búcsúzva, ki-ki a maga módján. Amíg az emberek Zakoljev táborában ügyes-bajos dolgaikat intézték, mit sem tudva arról, hogy a világ megváltozott, k hárman újra felkapaszkodtak a kanyargós ösvényen. Szergej Pojezdkát vezette, Pavlina és Konsztantyin pedig egymás kezét szorították. Amíg kaptattak felfelé, Szergej elmesélte Pavlinának a medál történetét - azt, hogy kit l kapta, és hogyan jutott végül a lány kezébe. Nem mondott el minden részletet, éppen csak annyit, hogy a lány lassan érteni kezdje. Mire felértek a vízesés tetejéhez, Szergej befejezte a történetét. Az ég még halvány bíbor fényben fürdött, amikor a táborból riadt kiáltozás hangját sodorta feléjük a csendes esti szél. - Koroljovot megölték! - kiáltotta valaki. - Nem találjuk az Atamánt! - ordította egy másik. - Megtámadtak minket! Kisvártatva Tomorov és még öt másik ember jött kardokkal, késekkel és pisztolyokkal felfegyverkezve, és megpillantották ket, ahogy ott álltak hárman az erd szélén. Azonnal rájuk rontottak, hogy végezzenek az sz hajú betolakodóval. Szergej nyugodtan állt, nem várva semmit, csak készen bármire, ami történhet. Ahogy azonban a férfiak a közelükbe értek, Pavlina Szergej elé toppant, és szembefordult velük. - Állj! Mindenki, állj! - kiáltotta, vékonyka hangjában meglep tekintéllyel. Felemelte a karját, és a férfiak megtorpantak. - Vége van! - mondta keményen Pavlina. - Dimitrij Zakoljev atamán halott, lezuhant a vízesésen. És higgyétek el, amit most mondok: egyik tök sem nyúlhat ehhez az emberhez aki megpróbálja, velem gy lik meg a baja! A vezér nélkül maradt férfiak dörmögni kezdtek, értetlen pillantásokat vetettek rájuk, és tanácstalanul toporogtak. Egy n parancsolgat nekik? Ezt még Pavlinától sem t rhették. Az a férfi azonban valahogy ismer snek t nt... Tomorovnak, a felderít nek, jó volt a memóriája. Felismerte az sz hajú embert - azt, akit követett, miután k megverték, majd megölték az asszonyát és a gyermekét. Tomorov éppen elégre emlékezett. - Gyertek - mondta az embereknek. - Nekünk itt már semmi dolgunk. Visszavonulót fújtak, és mint a világtalan emberek, végigbotorkáltak a táboron, hogy összeszedjék a cókmókjukat, és felnyergeljék a lovaikat. A hely haláltól b zlött, és egyszer s mindenkorra elegük lett bel le.
183
Szergej megvizsgálta a sebet Konsztantyin mellén: - Nem mély a vágás, szépen begyógyul majd - nyugtatta a fiút. - Inkább ez a vágás, mint... köszönöm, hogy megmentette az életemet - felelte Konsztantyin. - Kár, hogy nem ön az apám nekem is. Bárcsak az lenne... Szergej a lányára nézett, és látva, milyen szorosan bújik Pavlina ehhez a fiatalemberhez, elmosolyodott. - Talán találunk rá módot, hogy teljesüljön a kívánságod. Pavlina agyán átfutottak a nap eseményei: Koroljov halála, hogy kis híján elvették t le Kontyint, és annak az embernek a végzete, akit az apjaként ismert. Megállt, a mellkasa lüktetni kezdett, és szaporán vette a leveg t. Konsztantyin tartotta, amíg megkönnyebbült. Kicsit kés bb, amikor újra képes volt beszélni, Pavlina felnézett Szergej Ivanovra: - Megtanultam gy lölni magát... tiszta szívemb l... Hogyan lehetne az apám? Honnan tudjam, hogy mindez igaz? Szergej nem tudott bizonyságot kínálni neki, ezért azt felelte: - Nehéz napod volt, Pavlina. Mindnyájunknak nehéz volt. Szálljunk lóra, menjünk el innen, és táborozzunk le az erd ben. Reggel mindannyian tisztábban látunk majd. A szavai ésszer nek t ntek. Kezdetnek jó lesz. SZERGEJ, PAVLINA ÉS KONSZTANTYIN együtt lovagoltak el a táborból. Senki sem próbáira megállítani ket, és nem is t nt úgy, hogy bárki tör dne velük. Valaki felgyújtotta a cs rt. Pavlina visszanézett, aztán Konsztantyinhoz fordult, és elcsigázott hangon azt mondta neki: - Ma, miel tt a vízeséshez jöttem volna, Koroljov megpróbált... megtámadni. Verekedtünk, és... én megöltem. Szergej felkapta a fejét. - Azt mondtad, megölted a félkarú óriást, azt a Koroljovot? A lány az ajkába harapva bólintott. - Ismerted? - kérdezte. Szergej habozott, aztán úgy döntött, a lánynak tudnia kell a teljes igazságot. - Koroljov volt az, aki megölte édesanyádat. Pavlina elfordította a fejét, hogy az apja ne lássa a könnyeit. Tehát végül csak teljesítette a küldetését: végzett a szörnyeteggel, aki meggyilkolta az anyját. A sok évnyi kiképzés nem veszett kárba. Aznap éjjel Szergej egy ideig ébren t
dött, mivel nyerhetné el a lánya bizalmát.
Másnap reggel már fent volt és éppen fát rákon a t zre, amikor Konsztantyin felébredt, aztán Pavlina is. Eleinte nem szólt egyikük sem, de Szergej tudta, mi jár a lány fejében - a bizonyíték, amit keresett. Hajnalban, amikor Szergej felébredt, támadt egy ötlete. Kockáztatnia kell... Szergej adott kettejüknek a bogyókból, amiket a közelben talált, majd így szólt Pavlinához: - Észrevetted a hasonlóságot köztem és a nagyapád között... a képen a medálban?
184
Pavlinának nem kellett el vennie a medált; megjegyezte minden arcvonásukat. - Igen - válaszolta de sok ember hasonlít egymásra. - Van még valami... - folytatta Szergej - feltéve, hogy még ott van, ahol gondolom. Tudod, amikor édesanyád és én összeházasodtunk, levágtam öt tincset a hajából - ugyanolyan szín volt, mint a tiéd és apró fonatba tekertem. A hajfonatot betettem a szüleim - a nagyszüleid - fényképe mögé. Pavlina szeme elkerekedett. Soha nem jutott eszébe, hogy a kép mögé kukkantson. Remeg kézzel kinyitotta a medált, óvatosan kipiszkálta a kerekded fotográfiát, és miközben Szergej visszafojtott lélegzettel figyelte, benézett mögé. Nem volt hajtfonat. Nem volt ott semmi. Amikor Pavlina felnézett, a tekintete ismét gyanakvóvá vált. - Várj! - kiáltotta Konsztantyin. - Valami odaragadt a kép hátuljához... Pavlina megfordította a képecskét, és ott, a megsárgult papír hátuljához tapadva, ott volt az aprócska fonat - öt tincs az édesanyja hajából. Szergej elmosolyodott. - Ányának hívták, és pont olyan bájos volt, mint te. Kis id elteltével tábort bontottak, és ismét lóra szálltak, Pavlina csak a medált és pár személyes holmiját hozta magával: Konsztantyin mindent hátrahagyott, kivéve néhány rajzát, amiket összehajtogatott és betett egy könyv lapjai közé. - A könyved... - kérdezte Szergej, miközben észak felé lovagoltak - mir l szól? - Egy utazásról Amerikába. Egy Abram Csudominszkij nev ember írta. Szergej bólintott, és megjegyezte magának a könyv címét és szerz jét. - Én éppen Amerikába készülök - mondta. - És remélem. Mindketten velem tartotok... Pavlina csak ennyit szólt: - Most hová megyünk? - A nagyanyádhoz és a nagybátyádhoz, akik nagyon szeretnének megismerkedni veled. EZT KÖVET EN EGY HÉTIG NÉMÁN LOVAGOLTAK - nem azért, mert nem volt mondanivalójuk, hanem éppen azért, mert túl sok mindent szerettek volna mondani egymásnak, és fogalmuk sem volt, hol kezdjék. Szergej úgy gondolta, az lesz a legjobb, ha vár, hogy Pavlina törje meg a jeget. Dél körül a lány neki is kezdett, és egyik kérdést tette fel a másik után. Szergej megválaszolta mindegyiket: mesélt Pavlinának az életér l és a lány származásáról, amíg úgy nt, ki nem elégítette a kíváncsiságát. Már második napja lovagoltak észak felé, amikor Pavlina maga is mesélni kezdett. El ször lassan, akadozva beszélt, aztán egyre gyorsabban - mintha bizonytalan lenne az emlékeiben, és hangosan ki akarná mondani mindet, hogy Konsztantyin meger sítse. Elmondott mindent Szergej Ivanovnak, amire csak az életéb l emlékezett, Konsztantyin pedig, ahol tudta, kiszínezte a történetet, és hozzáf zte a maga megjegyzéseit. Szergej magába szívta a szavakat, némán osztozott a lány különös, szomorú gyermekkorának fájdalmában, és gyászolta az éveket, amelyeket elvesztettek.
185
Peregtek a napok, és lassan kifogytak a történetekb l. Beszélgetéseiket egyre hosszabb csendek szakították meg, míg végül Szergej és Pavlina alig szólt valamit. A köztük beállt csend azonban most már békés és vigasztaló volt, és amikor Pavlina félénk pillantásokat vetett Szergejre, egyfajta elismerés látszott a szemében. Vagy talán csak a hála, amiért az apja ilyen hosszú utat tett meg érte. .52. SZENTPÉTERVÁRRA VALÓ MEGÉRKEZÉSÜK és örömteli fogadtatásuk után, amikor már mindnyájan bemutatkoztak és üdvözölték egymást, Pavlina és Konsztantyin megünnepelte els közös Sábeszét és elfogyasztotta els vacsoráját Szergejjel, Valerijával, Andreasszal, Kátyával, és a gyerekeikkel, Avrommal és Leiával. Valerija Panova nagymama külön hálaimát mondott, és sírt a boldogságtól ezen a rendkívüli estén. Szergej ismét egy álomban érezte magát, ahogy körülnézett az asztalnál, és magába itta az arcokat, amelyekre egész életében emlékezni fog. Ráébredt, hogy ez a pillanat nem tart örökké, ezért annál inkább a szívébe zárta. Lopva a lányára pillantott, és ismét ámulatba ejtette Ányával való hasonlatossága: a szemei, a haja, az arca gödröcskéi, az ajkai formája mind-mind ugyanolyan, és mégis más. Pavlina csak most kezdte megismerni a tágabb külvilágot. A következ néhány napban Valerija és Andreasz sétákra vitték t és Konsztantyint, hogy megmutassák nekik a várost. Konsztantyin mindenre kíváncsi volt, és kérdések százait tette fel a szokásokkal, az illemszabályokkal, a bankokkal, az üzletekkel és az utazással kapcsolatban. Pavlina kevesebbet beszélt, de szeme és füle élénken figyelt. Aztán a második Sábeszük estéjén, amikor a társalgás egy id re elcsendesült, Szergej halkan bejelentette, hogy tartogat egy ajándékot Pavlina számára. Három drágakövet tett elé az asztalra. Ezeket az ékköveket - mondta - a dédapád, Hésel Rabinowitz hagyta rám, rá pedig az apja. Most átadom ket neked. Nagyon értékesek, és kell anyagi alapot nyújtanak ahhoz, hogy együtt új életet kezdhessetek. Pavlina lenézett a kövekre, amelyek éppen úgy ragyogtak, mint az gyertyafényben, majd Konsztantyinra pillantott, aztán vissza Szergejre.
szemei a
- Én... köszönöm... Szergej - még mindig nehezére esett, hogy apjának szólítsa a férfit; valahogy furcsán csengett neki a szó. Az este hátralev részében Pavlina nem szólalt meg, csak ült az asztalnál csendben, a gondolataiba mélyedve. Az esze elfogadta, hogy az asztal körül ül k mind a rokonai: az apja, a nagyanyja, a nagybátyja, a nagynénje és a kis unokatestvérei. Mégis, valahogy idegenek voltak neki - még a bátor és nagylelk Szergej Ivanov is, akit csak néhány röpke hete ismert. Vacsora után Szergej lelkesen beszélt Amerikáról, ahová Pavlinával és Konsztantyinnal rövidesen indulni készült. Még tett egy utolsó kísérletet, hogy rábeszélje Valeriját, Andreaszt és Kátyát, hogy csatlakozzanak hozzájuk, de nem járt sikerrel. Bár Szergej a jöv l beszélt, Pavlina a múltjával kapcsolatban jutott elhatározásra: úgy döntött, maga mögött hagyja, és soha többé nem beszél róla. Még ez az este is a múltja része volt. A jöv je még nem kezd dött el. El
este Pavlina és Konsztantyin egy másik nehéz döntést is meghozott...
186
A RÁKÖVETKEZ HÉTEN Szergej beszerzett Pavlinának és Konsztantyinnak minden szükséges papin és bizonyítványt. - Egy kis pénz a megfelel markokba csodát tehet - magyarázta egy mosollyal. Ezen kívül lefoglalta a másodosztályú kabinokat az S.S. König Friedrich g zösre, ami Németországból majd Amerikába viszi ket. öt nappal kés bb — miután keserédes búcsút intettek egymásnak, és megígérték, hogy okvetlenül írni fognak. - Szergej, Pavlina és Konsztantyin elindultak Finnország felé, hogy komppal átkeljenek a Balti-tengeren Hamburgba. Az utazás els napjaiban a beszélgetéseiket félszegnek és er ltetettnek érezték, és azok néha szinte rögtön el is haltak, amint belekezdtek. Szergej ráébredt, hogy bár Pavlina esze elfogadta t apjának, és az Ánya nev n t anyjának, a szívében csak Konsztantyinnak volt hely. A hajóút alatt Pavlina és Konsztantyin többnyire csak maguk között beszélgettek, de két héttel kés bb, ahogy az óriás g zös Amerika partjaihoz közeleden, Pavlina a vacsoránál egyszercsak váratlan kísérletet tett arra, hogy Szergejt is bevonja a társalgásba. Egyszer úgy nt, mondani akar valami fontosat neki, de elhallgatott, mintha nem tudná, hogyan folytassa. Az asztal felett Konsztantyinra pillantott, aki bátorítóan visszanézett rá, bólintott, majd így szólt: - Nem lesz jobb alkalom, mint ez. Pavlina Szergejhez fordult: - Szergej... apa... felmehetnénk a fedélzetre? A tatfedélzeten, ahol kevésbé fújt a szél, Pavlina félrevonta Szergejt, nagy leveg t vett, és belekezdett a mondandójába: - Én... el ször is szeretnék köszönetet mondani neked mindenért... azért, hogy megmentetted Konsztantyin életét... és mindazért, amin keresztülmentél, hogy megtalálj engem... minden kedvességedért és nagylelk ségedért... Szergej válaszolni akart, hogy elmondja neki, megérti, de a lányból most már el törtek a szavak: - Boldog vagyok, hogy egy ilyen jó ember, hogy te vagy az apám... talán bennem is van valami jóság... Egy pillanatig habozott, aztán Szergej szemébe nézett, és így folytatta: Te elérted a célt, amit kit ztél magad elé... most Konsztantyinon és rajtam a sor, hogy elinduljunk a saját utunkon. Csak mi kerten... A hangjából most már eltökéltség sugárzott: - Meg kell találnunk a saját életünket, és neked is a magadét. Kívánom, hogy boldog légy, Szergej Ivanov, bármerre vigyen is az utad. Mindig szeretettel gondolok majd rád... de sokat kell majd felejtenem is. Konsztantyin odalépett hozzájuk, és átkarolta Pavlinát, a másik kezével pedig kinyúlt, és megszorította Szergej kezét: - Ha megtaláltuk a békénket, és vannak híreink, írni fogunk a címre, amit Pavlina nagymamája megadott.
187
Azzal elnézést kért, és távozott. Pavlina utána indult, de aztán visszafordult Szergejhez, hogy mondjon neki még valamit: - Hiszem, hogy édesanyám... büszke lenne arra, amit tettél..." Ekkor - el ször és utoljára - Pavlina közelebb lépett, lábujjhegyre állt, és arcon csókolta Szergejt - olyan meleg, gyengéd, gyermeki csókkal, hogy Szergej szíve majd megszakadt belé. Még tiltakozni sem volt ereje, amikor a lány levette a medált a nyakából, Szergej tenyerébe helyezte, és rázárta az ujjait. Szergej magányosan állt, az óceánt bámulva, és arra gondolt, hogyan tanította meg sok-sok évvel azel tt Szerafim arra, hogy ne várjon semmit, de készüljön fel mindenre. El re látta ezt a búcsút - tudta, hogy egyszer bekövetkezik. De nem ilyen hamar... Annyi érzelem árasztotta el, hogy képtelen volt szétválasztani ket. Az érzéseit és a jöv jét Isten kezébe helyezte. Amikor partra szállnak Amerikában, Pavlina és Konsztantyin elt nik majd az életéb l, mint ahogy felbukkantak. De mindennel számot vetve, jól alakultak a dolgok. Szergej megtalálta a lányát, épen és egészségesen, és segített neki új életet kezdeni - pedig ugyanezt tette most vele. Az igazságot mondta és az Szergejt szabaddá tette. AHOGY A TÁVOLBAN FELT NTEK AMERIKA PARTJAI, és a nagy hajó orra szelte az óceán habjait, Szergej leend új otthonát bámulta. A szeme magába ivott minden részletet: a nap csillámlását, az ég és a tenger mintázatát, a nyüzsg életet. „Ha egy nap gondolta - az ember repül hajókon csillagok közé merészkedik, az sem lesz csodálatosabb kaland, mint ez itt a földön.” A következ pillanatban az óceáni szell elenyészett, és a világ néma mozdulatlanságba merevedett, ahogy három arc jelent meg Szergej el tt sorban egymás után, olyan elevenen, mintha tényleg ott lebegnének az orra el tt. El ször az apját látta: nem olyan szigorú volt, mint a képen, hanem meleg szemekkel nézte t, olyan mosollyal, ami megnyitotta Szergej szívét; aztán Szerafim arca t nt fel, és a hála könnyei öntötték el Szergej arcát; majd egy pillanattal kés bb a görög Szókratész durva vonásait és átható szemeit látta, úgy, ahogy kisfiú korában, abban a réges-régi látomásban... És ahogy ez a három kép eggyé vált Szergej elméjében és emlékezetében, ezeket a szavakat hallotta, mintha egy si dal lenne: Ahogy egy életb l egy másikba lépünk a halálon át... úgy halunk meg és születünk újjá egyetlen élet alatt... a történet, az utazás pedig csak megy tovább és tovább... Szergej percekig mozdulatlanul állt, amíg ismét érezni nem kezdte az sz haját borzoló szelet. A szél el l védettebb helyre húzódott, benyúlt az igzsebébe, és el vette a medált, amit Pavlina visszaadott neki, hogy rizze meg. Óvatosan kinyitotta a kapcsot, és nézegetni kezdte az anyja és az apja fényképét. Aztán bekukkantott mögé, arra számítva, hogy ott találja a tincseket Ánya hajából. Abban a szent pillanatban Szergej megfeledkezett a világról maga körül, és sós könnyei elkeveredtek a tenger illatával – a kép mögött ugyanis nem egy, hanem két hajfonatot talált, amit kincsként fog rizni egész életében. Szergej néma imát mondott a lányáért, miközben feltámadt a hideg északi szél, és mintha Ánya hangját hallotta volna, ahogy beszél hozzá élete legsötétebb óráiban: „Higgy, kedvesem! A gyermekünk biztonságban van isten kezében.” „Így igaz - gondolta Szergej. - Mint mi mindannyian.”
188
Amikor fiatal voltam, azt hittem, az élet történései katonás rendben bontakoznak ki majd el ttem, reményeim és várakozásaim szerint. De most már értem, hogy az út kanyarog, mint egy folyó: folyton változik, hömpölyög tovább, Isten vonzását követve a Lét Nagy Tengere felé. Utazásaim felfedték el ttem, hogy maga az Út hozza létre a harcost; hogy minden ösvény békéhez vezet, és minden választás bölcsességhez. És hogy az élet, most és mindörökké, örök rejtély marad SZÓKRATÉSZ NAPLÓJÁBÓL
FELFEDETT TITKOK A NAGYSZÜLEIM MIND A NÉGYEN Ukrajnából származnak, de az anyai nagyszüleimmel volt különösen szoros a kapcsolatom. Amikor kicsi voltam, Abe nagypapa mesélt nekem, miközben diót törtünk, amit a hátsó kertjükben álló fáról szedtünk. Mint oly sokan, akik az óhazából jöttek, sem beszélt sokat Ukrajnáról vagy Oroszországról, csak olyan kisebb, személyesebb dolgokról, amelyek bárhol és bárkivel megeshettek volna - egy lóról, amire annyira szeretett volna felülni; vagy a kedvenc folyójáról, ahol csónakból a hideg, tiszta vízbe ugrálva megtanult úszni. Népmeséi megmozgatták a képzeletemet - például az, amelyik egy gyurgyalagról szólt, amit senki sem tudott elkapni, csak egy olyan ügyes és türelmes kisfiú, mint én... Még csak négy éves voltam, amikor Abe nagypapa meghalt. Nagymamám, akit Babunak hívtunk, nem mondott meséket, de készítette a legfinomabb mogyoróvajas-lekváros kenyeret, amit valaha ettem, és igazi szakért ként tisztogatta ötéves füleimet. Nagyon szerettem Babut, akire csak úgy fogok emlékezni, mint egy id s, sz hajú asszonyra, aki mindig virágmintás ruhát hordott. Miután feln ttem és f iskolára mentem, nem sokszor találkoztam vele egészen az 1970-es évek elejéig, amikor egy id re visszaköltöztem Dél-Kaliforniába. Akkoriban úgy nyolcvan éves lehetett, többnyire ágyhoz kötött; a látása megromlott, ezért én felolvastam neki a könyvekb l, amiket éppen írtam. Egyik vasárnap úgy döntöttem, teljes egészében felolvasom neki az egyik els vázlatát ennek a könyvnek, amit részben annak a naplónak az alapján állítottam össze, amit Szókratész adott nekem, hogy kicsit részletesebben megismerjem az életét. Mivel a történet az óhazában, Oroszországban játszódott, úgy gondoltam, Babunak biztosan tetszene. Az elején nem éreztem úgy, hogy különösebben figyelne - amíg el ször ki nem ejtettem Szergej Ivanov nevét. Amikor meghallotta ezt a nevet, Babu el rehajolt, és homályos szemei tágra nyíltak. - Minden rendben, Babu? - kérdeztem t le. - Persze, persze, olvass csak tovább - felelte mereng tekintettel. A Szergej Ivanov név az oroszoknál elég gyakori, ezért arra gondoltam, biztos ismert valakit, akit így hívtak. Amikor viszont a Konsztantyin nev félbeszakított. - Most hagyd abba! - parancsolt rám.
189
fiúhoz értem, Babu felemelte a kezét, és
Még soha nem hallottam t ilyen nyomatékosan szólni, de nem csak a hangja ragadta meg a figyelmemet - hanem a könnyek, amelyek elborították öreg szemeit. Miközben gyengéden törölgette ket egy zsebkend vel, Babu mesélni kezdett nekem a fiatalkoráról, az életér l... Amit elmesélt, azt többet fedett fel el ttem a családi titkokról és az örökségemr l, mint amit valaha is reméltem vagy el tudtam képzelni. AZ AMERIKÁBA TARTÓ G ZÖS FEDÉLZETÉN Konsztantyin találkozott egy jól öltözött francia-kanadai emigránssal, Monsieur Goguet-val, aki egy divattervez cég tulajdonosa volt. Miután tanulmányozott néhány vázlatot, amit Konsztantyin rajzolt, Goguet ott helyben munkát kínált a fiúnak: felajánlotta, hogy készítsen illusztrációkat a cég katalógusához, így aztán rögtön az után, hogy megérkeztek New Yorkba, Konsztantyin és Pavlina Torontóba költöztek, ahol kibéreltek egy kis lakást. Pavlina végül két kislánynak adott életet. 1916-ban a családdal átköltöztek Kanada másik végébe, a brit-kolumbiai Vancouverbe, onnan pedig az Egyesült Államok nyugati partjára. Ami Szergejt illeti, gyalog, lovon és vonaton utazgatott évekig, és alkalmanként leveleket írt Valerijának és Andreasznak, amelyeken különféle postabélyegek voltak szerte Amerikából. Kés bb felvette a kapcsolatot az egyik mesterrel, akivel a Pamír-hegységben ismerkedett meg, és egy fontos feladat miatt sürg sen visszahívták az Óvilágba. Jó ideig nem jött t le levél. 1918-ban, miután Valerija eltávozott az él k sorából, Andreasznak sikerült kimenekítenie a családját a kommunista Oroszországból, miel tt a vasfüggöny lezárult volna. Aztán – ahogy oly sok bevándorló családdal történt - mindenki elveszítette a kapcsolatot mindenkivel. Szergej végül visszatért Amerikába, ahol a kaliforniai Oaklandben telepedett le, mindössze ötszáz mérföldre a lányától, bár egyikük sem tudott a másik hollétér l. Szergej párszor azt hitte, Pavlinát látja egy zsúfolt piacon, és majdnem utána kiabált. Gyakran t dön azon, vajon merre lehet a lánya, és hogyan boldogulnak Konsztantyinnal. Boldog lett volna, ha tudja, hogy Pavlinának és a férjének jól megy a sora, és az életüket a családjuknak és a jöv nek szentelik. A lányaik azonban csak nagyon nagy vonalakban ismerhették meg a múltat: Pavlina nem volt hajlandó beszélni róla, Konsztantyin pedig tiszteletben tartotta felesége óhaját. A történet azonban itt még nem ér véget. Évekkel korábban, amikor Pavlina és Konsztantyin Amerika földjére léptek, Konsztantyinnak meg kellett adnia a nevét. Mivel vezetékneve sohasem volt, úgy döntött, hogy új hazájához teljesen új nevet választ. Az egyetlen név, ami az eszébe jutott, els és kedvenc könyve szerz jének neve volt: Abram Csudominszkij. Amikor beléptek az országba, a bevándorlási hivatalnál így írták le a nevet: Abraham Chudom. Ez lett hát az a vezetéknév, amit Pavlina is felvett, míg a keresztnevét Pauline-ra változtatta. Pauline és Abraham a két lányuknak a Vivian és az Edith nevet adták. Mindketten Dél-Kaliforniában n ttek fel. Vivian egy Herman Millman nev , rendes emberhez ment feleségül, akit l két gyereke született: egy Diane nev lány és egy Dániel nev fiú... Amíg a nagymamám, Babu, akit hivatalosan Pauline Chudomnak hívtak, el nem mesélte nekem a történetét - onnan, hogy miként n tt fel Dimitrij Zakoljev táborában, odáig,
190
hogy Amerikában letelepedve született két lánya - fogalmam sem volt, micsoda viszontagságok, szívfájdalmak és végül, micsoda gy zelmek formálták nagyanyám életét. És akkor tudtam meg, hogy a dédapám, Szergej Ivanov, akit édesanyám soha nem ismert, lett az én tanítóm 1967-ben, a kaliforniai Berkeley-ben. Most már értem, miért mosolygott akkor éjjel, amikor ösztönösen úgy döntöttem, hogy Szókratésznek fogom hívni, a görög bölcs után, akit a szépapám, Hésel Rabinowitz, és a gyönyör lánya, Natalja, annyira csodált. DÉDAPÁM, Szergej Ivanov, akit én Szókratészként ismertem, leleményes ember volt - sokkal inkább az, mint ahogy valaha is gondoltam volna. Azok, akik olvasták A békés harcos útját, talán emlékeznek rá, hogy 1968-ban Szókratész azt mondta nekem: „Már évek óta figyellek." Néhány évvel kés bb, amikor el ször ütöttem fel a naplóját, észrevettem, hogy az els bejegyzés dátuma 1946. február 22. - a születésem pontos dátuma, huszonkét évvel azel ttr l, hogy el ször találkoztunk volna. Az id alatt, amit együtt töltöttünk, Szókratész soha nem fedte fel el ttem a minket összeköt családi köteléket - talán ugyanazért, amiért úgy döntött, hogy nem zavarja meg Pauline (a nagyanyám) vagy a családja életét. Naplójának bejegyzései sem kötötték össze a pontokat. Az igazságot magától Bábutól kellett megtudnom, aki elmondta nekem, hogy egyszer, sok évvel korábban, írt Valerijának, hogy tudjon az új nevükr l, a hollétükr l és a gyerekeikr l. Bábu az elválásuk után csak egyedetlegyszer találkozott Szergejjel. Futó találkozás volt, és csak néhány szót váltottak - a nagyapám, Abraham (Konsztantyin) temetésén. Kés bb, amikor a legkorábbi emlékeimben kutattam, bevillant egy kép: csak négy éves voltam akkor, az anyám mellett álltam, és sötét öltönyben izegtem-mozogtam. Amikor leeresztették az Abe nagypapa testét rz koporsót, az anyám sírni kezdett. Felnéztem, és az összegy lt emberek arcát vizsgálgattam, amikor egy sz hajú embert pillantottam meg közöttük, aki egyenesen rám nézett. Valahogy kilógott a többiek közül. Engem nézett, és felém biccentett, miel tt elt nt volna a többi arc között. Most már tudom, hogy Szókratész tudott a születésemr l, és naplót kezdett írni azon a napon, hogy egyszer talán megossza velem az emlékeit. Ez a napló, és az, amit Babu mesélt el az életér l, tette lehet vé, hogy megosszam ezt a történetet, az történetüket, az Olvasóval. Am hiszem, dédapám. Szergej Ivanov, egész életemben rangyalként vigyázott rám, a megfelel pillanatra várva. Szókratésznek végtelen türelme volt: sok-sok évvel korábban megtanult türelmesnek lenni, számtalan Odüsszeiája, a fényhez vezet hosszú útja során. Kés éjjel, a hajnal el tti órákban, egy kortalan, fehér hajú férfi üldögél csendben egy régi benzinkút el tt, székét háttal a falnak támasztva. a benzinkút tulajdonosa, és éppen éjszakai m szakban dolgozik. A neve Szergej Ivanov. Dan Millman, egy fiatalf iskolás tornász, hazafelé sétált, amikor hirtelen ötlett l vezérelve megáll, és a benzinkút felé veszi az irányt. Nem igazán tudja, miért teszi - talán hogy vegyen egy üdít t, vagy hogy bekapjon valamit... Szókratész mosolyog magában, ahogy felig nyitott szemhéjai mögül figyeli. Hát itt van. Elkezd dött. Az utolsó fejezet. Ahol a fáklya új kézbe kerül: A békés harcos útja
191
Köszönetnyilvánítás EGYIKÜNK SEM OKOSABB, MINT MI MINDANNYIAN. Sokak segítsége kellett ahhoz - él ké és már eltávozottaké -, hogy ez a könyv megszülethessen: írók, filozófusok és tanítómesterek - mindegyikük munkája egy-egy állomás az Odüsszeiám során. Candice Fuhrman, az ügynököm volt az els , aki azt mondta: „írd meg a könyvet Szókratészról”, hogy aztán a kezdetekt l végig irányítsa a munkát. A könyv megalkotásának korai szakaszában Sierra Prasada Millman, Joy Millman és Nancy Grimley Carleton mind felbecsülhetetlen érték szerkeszt i tanácsokkal láttak el, az els l az utolsó vázlatig. Hála lányomnak, aki az els vázlatot szedte ízekre szerkeszt i szemmel, ismét rácsodálkozhattam a történetre, hogy aztán tanácsai alapján átdolgozzam az elbeszélés módját, és magasabb irodalmi szintre emeljem a könyvet. Stephen Hanselman, a kiadóm, látatlanban csapott le a könyvre, hitére, nagylelk ségére, merészségére és páratlan ízlésére támaszkodva. Gideon Weil, kiváló szerkeszt m támogatása és szakértelme a könyv elkészítésének minden szakaszában elkísért. A HarperSanFrancisco nagyszer csapatával — Jeff Hobbs, Sam Barry, Linda Wollenberger, Claudia Boutote, Margery Buchanan, Terri Leonard, Priscilla Stuckey, Mickey Maudlin, Mark Tauber, Jim Warner, Anne Connolly és julieRae Mitchell - Gideon volt az, aki a kéziratot végleges formába öntötte, és eljuttatta a nagyközönséghez. Külön köszönettel tartozom Terry Lambnek az eredeti kiadás csodálatos borítójáért. John Giduck, a Colorado állambeli Goidenben m köd Russian Marttal Ara Training Center (Orosz harcm vészeti oktatóközpont) alapítója, volt olyan kedves, hogy rendelkezésemre bocsátotta idejét és szakértelmét, és részletei háttérin formációkkal, valamint énékes tanácsokkal szolgált mind az orosz kultúrát, mind az orosz harcm vészetet illet en. A The Russian System Guidebook, Vladimír Vasiliev, az orosz harcm vészetek egyik legelismertebb oktatója tollából, gazdag forrásra ként szolgált. Külön köszönet jár Valerie Vasilievnek, aki - miközben családjáról gondoskodott, és még számtalan más teend jét is ellátta - sok-sok kérdésemet megválaszolta, hogy az orosz hagyományokkal kapcsolatos leírásaim minél hitelesebbek legyenek. Más területek szakért i is segítenek, hogy ne rugaszkodjak el túlságosan a tényékt l. Ezért külön köszönetét érdemel, többek közön, dr. Elissa Bemporad és Rowan Beach; Dávid E. Fishman, a zsidó történelem professzora a Jewish Theological Seminary of Amerkáról; Lawrence H. Officer közgazdász-professzor a chicagói University of Illinois-rói; Harlan Stelmach és Mary K. Lespier bölcsészprofesszorok a Dominician University of Califomiáról; Four Arrows („Négy Nyíl”) vagyis Don Trent Jacobs, a Northern Arizona University él a Fielding Graduate Institute professzora; Dr. William Harrisés Dr. Dávid Galland orvosok; Vladimír atya a kanadai Torontóból, a Holy Trínity orosz, orthodox egyházból; és Joe Cochrane a North Bay Cooperative Library System t i. Ha a könyvem itt-ott mégis tárgyi tévedéseket tartalmazna, az az én hibám, nem az övék. Köszönet jár még Douglas Childersnek, Linda és Hal Kramernek, valamint Sharon és Charles Romnak a hasznot meglátásokért, szinteségért és bátorításért - k a korai vázlatokat olvasták át tüzetesen. Lányaim - születési sorrendben: Holly, Sierra és China - ugyancsak kivétel nélkül hozzájárultak alkotói törekvéseim sikeréhez, mind gyakorlati, mind megfoghatatlan módon, és minduntalan emlékeztettek arra, hogy mi az, ami fontos.
192
Feleségem és rangyalom, Joy, három évtizede újítja meg és gazdagítja életemet minden áldott nap, szeret támogatásával és hatalmas életbölcsességével. Els és utolsó olvasóm mindig , akinek bölcs tanácsai írásaimat és életemet egyaránt jobbá teszik. Végül, hálás vagyok néhai szüleim, Herman és Vivian Millman szeret önfeláldozásáért és nagylelk ségéért, ami nélkül semmit sem érhettem volna el; nagyszüleimnek, Pauline és Abraham Chudomnak, illetve Rose és Harry Millmannak, valamint minden ukrán bevándorlónak, akiknek a bátorságára és támogatására a nagyszüleim családjai mindig számíthattak, és akik fáradságos munkájukkal megteremtették mostani életünk alapját. Végül, de nem utolsósorban, szeretném kifejezni legmélyebb elismerésemet és tiszteletemet egy békés harcosnak, Michail Ryabkónak, a hagyományos harcm vészet rendszer mesterének, az orosz igazságügyminisztérium tanácsadójának, az orosz különleges er k (Spetsnaz) nyugalmazott ezredesének, szeret tanítómesteremnek. Dan Millman m veir l itt találhatók további információk: www.danmillman.com
193
Útmutató a Szókratész utazásai olvasásához 1. Miért adta a szerz a Szókratész utazásai címet a regénynek?Milyen utakra vállalkozik Szókratész (Szergej}? Milyen tájakat jár be, és ezek hogyan tükrözik bels utazását? Ha más cimet kellene választanod a regénynek, mi lenne az? 2. Van Szergejnek otthona? Milyen hely(ek) szolgál (nak) az otthonaként? Milyen otthonokat (talál és) vészit el? Vajon az Abramovicsék házában tett gyerekkori látogatása befolyásolja azt, hogy mit tekint otthonnak? Hogyan változik az otthonról és a családról alkotott képe a regény folyamán? A regény végén otthonra talál? Ha nem, szerinted mikor lelhet otthonra? Lehetséges, hogy már a vérében van, hogy ismét útra keljen? 3. Milyen szerepet játszik Isten a regényben? És a szervezett vallás? A mennyország és a pokol? A regény elején Szergej arról kérdezi Hésel nagyapót, hogy mi az az út, ami a mennyországhoz vezet”, és Hésel azt válaszolja neki, hogy .hiszem, hogy egy nap kitaposod a saját ösvényedet... és rátalálsz a saját utadra". Megtapasztalja Szergej a poklot? Megtalálja a mennyországot? 4. Mit tudtál meg az orosz zsidókról és a kozákokról a Szókratész utazásai olvasása során? Milyen szerepet játszanak Szergej életében? A zsidók és a kozákok születésükt l fogva ellenségek? Szergej zsidó, kozák, mindkett vagy egyik sem? Hogyan egyezteti össze magában Szergej a különböz identitásokat? Milyen hatással van rá az egyik vagy a másik kultúra? 5. Milyen szerepet játszik a túlél -kiképzés Szergej fejl désében? Mit tanítanak meg a vadonban töltött napok Szergejnek önmagáról? Mit tanul meg a természetr l? Mit tud meg Dimitrij Zakoljevr l? Vajon miért választja Zakoljev Szergejt a társának? Milyen módszereket kell Szergejnek bevetnie, hogy fenntartsa Zakoljewel a békét? Hatásosak ezek a módszerek? Miután Szergej segített Zakoljevnek kiszabadulni a k alól. A szerz azt írja: „...érezte, hogy azzal, hogy megmentette Dimitrij Zakoljevet, életre szóló ellenséget szerzett magának.” Miért válik Dimitrij az ellenségévé? Dönthetett volna másként Szergej? Miért? Hogyan készíti fel a túlél próba Szergejt a kés bbi megpróbáltatásaira? 6. Miért adják Szergej nagyszülei Szókratész becenevet neki? Hésel így írja le a görög Szókratészt: „ volt az egyik legbölcsebb és legjobb ember a föld kerekén". Mit tud meg az olvasó a görög Szókratészról a Szókratész utazásai olvasása közben? Illik a név Szergejre? Milyen hasonlóságok fedezhet k fel Szergej és a görög Szókratész között a regény folyamán? Mit tudsz még az ókori bölcsr l? 7. Szergej gyerekkorában elveszíti a szüleit és a nagyszüleit, de Sára Abramovicsban anyára lel. Útja alatt több apafigurával is találkozik: Ivanov igazgatóval, Hésellel, Benjáminnal, Alekszej Orlowal, Razinnal és Szerafimmal. Közülük sokan (ha nem mindnyájan) tanítómesterei is Szergejnek az élete során. Mik a legfontosabb leckék, amiket egyikt l vagy másiktól kap? Hogyan alakítják tanítómesterei azt, amiben Szergej hisz és amit tesz? A regény végére kit l tanulja a legtöbbet? 8. Dimitrij Zakoljev a f st így szólítja: Szergej, a Jóságos. Szergejnek ellenére vaneza név? Miért vagy miért nem? Milyen szerepet játszik a jó és a gonosz a regényben? Szergej mindig „jó”? Zakoljev mindig „gonosz"? Hogyan változtatja meg Szergej fogalmait jóról, gonoszról és igazságról, amikor megfogadja, hogy bosszút áll? Hogyan változnak a nézetei a Szerafímmal töltött évek alatt? 9. Milyen hatással vannak a Szerafimtól tanultak Szergej esküjére és küldetésére? Szerafim ezt mondja Szergejnek: „Ha a sárkánnyal harcolsz, magad is sárkánnyá válsz.” Egyetértesz ezzel? Harcolhat bárki a gonoszság ellen anélkül, hogy gonosszá válna? Hogyan
194
választja szét Szerafim ember és Isten felel sségét? Mit mond Szerafim, hogyan találhatja meg Szergej a békéjét? 10. Mennyiben hasonlít Dimitrij Zakoljev az olyan diktátorokra, mint Joszip Sztálin vagy Mao Ce-Tung? Miért követik az emberei? Miért fáradnak bele végül mégis a vezérségébe? Zakoljev jellemét mi formálja: személyes életútja, vagy annál valami több? Mennyiben hasonlít egymásra Szergej és Zakoljev? Zakoljev is békét keres? Lelhetne megváltásra? Szergej is választhatta volna Zakoljev útját, vagy eredend különbség van köztük? 11. Miben és hogyan mutatnak er t és bátorságot a n i szerepl k (Natalja, Eszter, Valerija, Anya, Sura és Pavlina)? Milyen hatással vannak az életükben felt férfiakra? Mi vonzza Anyát Szergejhez? Miben különbözik Valerija Panova Sára Abramovicstól? Hogyan alakítják ezek a n k a történetet? (Ha nem lennének, mennyiben lenne más a történet?) 12. A történet vége felé a fiatal pár elhagyja Szergejt, hogy saját életet kezdjen. Miért kell elválniuk t le? Megérti Szergej a döntésüket? Hogyan teszik lehet vé utazásai és küzdelmei, hogy megbékéljen az emlékeivel, megbirkózzon a jelen fájdalmával, és elfogadja a jöv bizonytalanságát? 13. Mit jelent harcosnak lenni? Kik a harcosok a Szókratész utazásaiban? Milyen tulajdonságaik teszik ket harcossá? A regényben mikor válik Szergej harcossá? (Amikor átesik az elit test rség beavatási szertartásán? Amikor elszökik a Nyevszkij Katonai Iskolából? Amikor befejezi a tanulást Szerafimnál? Amikor legy zi Dimitrij Zakoljevet?) Pavlina harcos? Amikor úgy dönt, hogy nem harcol többé, megsz nik harcosnak lenni? 14. Mi tesz valakit „békés harcossá”? Miért hívja Hésel a görög Szókratészt békés harcosnak? Miben különbözik egy békés harcos egy közönséges harcostól? Mikor válik Szergej békés harcossá? 15. Milyen változáson megy át Szergej Ivanov (Szókratész) a regény folyamán? Ki lesz bel le a regény végére? Szerafim azt mondja, az igazi harcosok „egy náluk nagyobb ügyért harcolnak". Felfedezi Szergej, mi ez a nagyobb ügy? A csatái más színtéren folytatódnak, vagy békére lel? Szókratészra új utazás vár a regény végén. Vajon merre vihet az útja?
195
Beszélgetés Dan Millmannal a Szókratész utazásai és A békés harcos útja cím könyvekr l Mi késztette a Szókratész utazásai megírására? Minden könyvem más okból és célból születik. Annak, hogy végül nekifogtam a Szókratész utazásai megírásának, számos mozgatórugója volt: El ször is. az évek során, azok közül, akik olvasták A békés harcos útját, sokan szerettek volna többet is megtudni öreg tanítómesterem életér l. Szergej életútját azért osztottam meg az olvasókkal, hogy új megvilágításba helyezzem a saját életünket. Amikor az id járás, egy elromlott háztartási gép. anyagi veszteségek, változások vagy csalódások miatt panaszkodunk, elfelejtjük, milyen valódi megpróbáltatásokon mentek keresztül a szüléink, a nagyszüleink és az szüleik, hogy nekünk jobb életünk legyen egy új világban. Ez a könyv el ttiik - mindnyájuk el tt - tiszteleg. Azzal pedig, hogy leírtam, hogyan vált egy ember harcossá, majd. ami még fontosabb, hogyan talált ez a harcos békére - felülemelkedve még a legjogosabbnak tekinthet bosszú és megtorlás vágyán is azt remélem, az élete sok.ikn.ik szolgálhat ösztönzéssel és tanulságokkal a mai világban. Miért várt huszonöt évet A békét harcot álfa megjelenése után? Vannak könyvek, amelyek sokáig érlel dnek, mire készen állnak arra, hogy megszülessenek. Az én Írói pályafutásom mindig is kacskaringós volt; inkább ösztönös, mintsem eltervezett. Miután A békés harcos útja megjelent, tíz évig nem írtam újabb könyvet. Aztán új hatások értek az életben, amelyeket szerettem volna megosztani másokkal is, így két, intenzív írással teli évtized következett - egyik könyv jött a másik után. Minden alkalommal egy bels hang ösztökélt, hogy a helyére tegyem a kirakósjáték egy- egy újabb darabját, minden könyvem új tartalommal és céllal íródott, új oldalról mutatta be a békés harcos útját, míg végül eljött az id , hogy az olvasók elé tárjam Szókratész történetét. az agyamat, miközben felkészülök az írásra és utat török a történet szive felé. Általában öt vagy hat szakaszon megyek keresztül. Az els az „el - késleltetés”, majd a valódi késleltetés id szaka - ez feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a múzsám eltöprengjen, megrágja a dolgokat, és felkészüljön arra, hogy a fejembe csepegtesse a szavakat. Ez az id szak kiválóan alkalmas arra, hogy kertészkedjek, rendet rakjak az irodában, összeszedjem magam, és lezárjam a befejezetlen ügyeket. Végül aztán leülök, és megkezdem a belegabalyodást, amikor már ténylegesen írok. Ez aztán átalakul érdekl állapottá, amikor szívesebben is írok, mint, mondjuk, ceruzát hegyezek. Majd jön az elmélyültebb, belemerül szakasz, amikor valódi remetévé válók, vagy legalábbis megpróbálok azzá válni. Amikor aztán a célszalag már látótávolságban van, és közeledik a határid , gyors egymásutánban követi egymást a megszállottság és a kétségbeesés, míg végül a könyv elkészül. A Szókratész utazásai megírásakor azt a célt t ztem ki magam elé, hogy olyan történetet vessek papírra, ami talán túlél engem - valódi irodalmi értéket képvisel m vet, de legalábbis jó iparosmunkát. Majdnem öt évet áldoztam rá az életemb l. A könyv négy f bb vázlaton és számtalan átdolgozáson ment keresztül, amíg a 900 oldalas kéziratot a mostani terjedelmére csökkentettem, és a könyvet végs formájába öntöttem.
196
A Szókratész utazásai a képzelet szüleménye, vagy valóban megtörtént eseményeket beszél el? Huszonöt éven keresztül, amikor ugyanezt a kérdést tették fel nekem A békés harcos útjával kapcsolatban, nagyon ügyeltem rá, hogy mindig egyértelm választ adjak. Ezt kötelességemnek éreztem, mert abban az id ben nagyon sok tévhit élt a New Age-dzsel és a spirituális irodalommal kapcsolatban. Ezért aztán részletekbe men en elmondtam, hogy az els könyvem mely részei vagy eseményei tényszer ek, és melyek kitaláltak. A Szókratész utazásai esetében viszont azt széretném, ha a történet önmagáért beszélne. Majdnem minden szépirodalmi m merít valamilyen szinten a szerz életéb l - és szinte minden tényirodalmi alkotás tartalmaz olyan elbeszél elemeket, amelyek újraalkotják a valóságot. Ahogy a mondás tartja: „A m vészet olyan hazugság, ami segít meglátni az igazságot." Remélem, az olvasóknak tetszik majd a Szókratész utazásai, mint egy olyan történet, amely nagy igazságokra világít rá mindannyiunk életében. Ezen lül. CMk arra Umn u olvasókat, hogy bátran merüljenek el a rejtelmeiben. Melyiket tartja fontosabbnak: hogy történeteket meséljen el, vagy hogy tanítson? Én nem tudom könnyen szétválasztani a kett t. Eredetileg inkább a tanítás szándéka vezérelt. Amikor fiatal tornász voltam, rájöttem, hogy nem számit, mennyit fejl dök, csak egyetlen ember profitál bel le. De ha másokra is jótékony hatással tudnék lenni, akkor az életem többet érne az én puszta létezésemnél. Ezért elkezdtem tanítani azt, amihez értettem: tornát, atlétikát, a tanulás törvényeit. Az els könyvem az atlétika biro-dalmát célozta meg, hogy aztán kés bb ebb l szülessen meg a Bady Mind Mastery. Id vel kit zött célom és az érdekl désem is kitágult: már nem csak a sporthoz, hanem az élethez való tehetség kifejlesztése kezdett foglalkoztatni. Rájöttem, hogy bizonyos általános elvek nem csak a testedzésben, hanem a mindennapi élet tágabb terepén is alkalmazhatók. Pár évig nem szép- irodalmat írtam, hanem útmutatókat, amelyekben az életben hasznosítható elveket, gyakorlatokat és néz pontokat mutattam be. A Szókratész utazásaival visszatértem a történetmeséléshez, és még csak most kezdek belejönni. Ez nem azt jelenti, hogy ezentúl hanyagolni fogom az útmutatókat, de egy ideig lehet, hogy elbeszéléseket, történeteket fogok írni. Majd meglátjuk. A jöv továbbra is rejtély, még nekem is. A könyvek közül, amiket irt, van kedvence? Néha szül k is felteszik nekem ezt a kérdést. Ilyenkor vissza szoktam kérdezni, hogy melyik gyerekük a kedvencük. Akkor megértik: a könyvek sok szempontból olyanok a szerz nek, mint a gyerekei - ugyanúgy egy magból hajtanak ki, és mi, írók, ugyanolyan szülési fájdalmakon megyünk keresztül, hogy életet adjunk nekik. Minden könyv egyszeri és megismételhetetlen, és aztán önálló életre kel. Hogyan választhatnám bármelyiket is a többivel szemben? A Szókratész utazásai jelent s betekintést nyújt a harcosok kiképzésébe. Ön tanult valamilyen harcm vészetet? Már azóta mélyen érdekl döm a harcm vészetek iránt, hogy kilenc évesen láttam egy dzsúdóbemutatót. Nem sokkal kés bb be is iratkoztam egy dodzsóba. Fiatal koromban
197
többféle harcm vészeü ágat is felfedeztem magamnak, például a különböz karate- stílusokat, aztán a középiskolában, majd a f iskolán áttértem a tornára. Amikor az 1970-es évek elején edz ként gimnasztikát tanítottam a Stanford egyetemen, tanulmányozni kezdtem az aikidót, ét végül el is jutottam a feketeöves szintig. Aztán jött a taj-csi. majd a káli bizonyos elemei. Aztán, amikor a Szókratész utazásai megírására készültem, megismerkedtem a szisztéma - „rendszer" - nev hagyományos orosz harcm vészettel. Annak érdekében, hogy belülr l is át tudjam érezni a történetet, elutaztam Moszkvába és Szentpétervárra, és felhajóztam a Néván a Ladoga-tóhoz, hogy felkeressem a Valám-szigeti kolostort. Miközben seim földjével ismerkedtem, találkoztam néhány leny göz emberrel, akik mesteri fokon zték a harcm vészetet, és magamba szívtam az orosz föld hangulatát. Mi voltunk az els külföldiek, akiket beengedtek a különleges er k (a Spetsnaz) egyik bázisára, ahol teljesítettük az „Égzengés" nev , igencsak kimerít akadálypályát, miközben AK-47-es géppisztoly volt a váltunkon vagy a kezünkben, és együtt edzettünk a harcm vészetek néhány egészen rendkívüli képvisel jével. Ez a beavatás jelentette a személyes alapot ahhoz, hogy Szókratész életér l olyan fokú hitelességgel tudjak írni, amilyenre másképp nem tehettem volna szert. Hogyan határozná meg. mit ért „békét harcos" alatt? El ször talán hadd magyarázzam el azt, hogy a m veimben miért használom a harcos kifejezést. Már egészen kicsi korom óta különlegesnek találom a harcm vészeteket. Az atlétáktól eltér en az ókori harcosokat nem egy mérk zés megnyerése foglalkoztatta, hanem az élet vagy a halál. A kiképzésük ezért ezt is tükrözte: céltudatos és intenzív volt. Ezenkívül a régi korok harcosai tudták, hogy a túlélésük nem pusztán a testi képességeiken, hanem az összpontosításon és az érzelmi egyensúlyon is múlik. A harcosok kiképzése ezért holisztikus volt: egyszerre irányult a testre, a szellemre és a lélekre - egyfajta teljes életszemléletet tanultak. A dzsúdó, az aikidó, a kendó, a kjúdó nevében egyaránt ott van a -dó végz dés, aminek a jelentése „út”, „szemlélet”. A kiképzés nem öncélú edzés volt, hanem egy életmód, ami a szellemi-lelki gyarapodás és fejl dés eszköze - a megvilágosodás egy útja, ami messze túlmutatott a puszta harci fogásokon. Amikor tehát az els könyvemet írtam, amelyben az élet nagy kérdései kerültek el , és amely többek között arra tanított, hogy a jelenben éljünk, vagy hogy miként meditáljunk, milyen étrendet kövessünk, hogyan edzzük magunkat tudatosan. ét így tovább, én ezt az egészet egy harcot tanulási folyamatának tekintettem. A legfontosabb küzdelmeket azonban magunkban vívjuk meg. így ízületeit meg a békét harcot képe, aki békét szívvel, de harcos lélekkel él. Akár zünk valamilyen harcm vészetet. akár nem. a mindennapi életben mindannyian megvívjuk a magunk csatáit, amelyek megkövetelik t lünk, hogy mindent beleadjunk. Én olyan valódi békés harcosok képét rzöm az elmémben és a szivemben, mint Mahatma Gandhi, az ifjabb Martin Luther King, Harriet Tubman és még sokan mások. Szókratész volt az egyetlen tanítómestere, vagy voltak mások is? Esetleg hasonlítottak Szergej tanítóira? Életemben sokaktól kaptam útmutatást. Voltak köztük írók, akikkel soha nem találkoztam, például Alán Watts vagy Ram Dass, voltak rajztanárok, és így tovább. 198
Aközött pedig, hogy találkoztam a Szókratész nev emberrel, és megírtam A békés harcos útját, tizenhárom évnyi élet telt el. Ezekben az években - illetve kés bb - négy másik mesterrel ismerkedtem meg, akikt l szintén tanultam. Mindannyian rendkívüli mértékben különböztek egymástól, és mindegyikük más-más szakaszát jelentette a fejl désemnek. Tehát, amikor megírtam A békés harcos útját, illetve kés bb a Szókratész utazásait, mis tanítók - mindnyájan a teremtés középpontjában álló egyetlen Fény részei - szintén hatással voltak az életszemléletemre, illetve arra, hogyan fejezem ki magam a könyveimben. Lehet, hogy egy nap majd meg is írom a „történet mögötti történetet" - a saját lelki utamat. Látta el re vagy számított rá, hogy az els könyve - és most a Szókratész utazásai - ilyen népszer lesz? Az els könyvet részben a spirituális irodalommal - az idealista és ezoterikus nézetekkel, az elvont fogalmakkal és ennek a kultúrának a zsargonjával - való elégedetlenségem szülte. Egyszercsak felmerült bennem, hogy egy közérthet bb könyvet kellene írnom, ami úgy közvetít általános érvény ideákat, hogy a hozzám hasonlók is képesek legyenek egy ült helyükben végigolvasni. Nem terveztem el, hogy író leszek, de megtetszett a dolog: az írás és újraírás, amíg az elbeszélés gördülékeny, valószer és világos - és alkalmanként talán felemel - nem lesz. Kezdetben arról írtam, amit ismertem, például cikkeket egy országos tornászmagazinba, olyan témákról, mint a „Gimnasztika, mint m vészet" vagy „A tanulás természetes elvei”. Éppen egy cikksorozaton dolgoztam, amikor egy nap ránéztem a vastag papírkupacra, amit teleirtam, H ráébredtem, hogy úgy néz ki, mint egy könyv kézirata. Addig a percig meg sem fordult a fejemben, hogy könyvet Írjak. A papírhalom aztán a következ tíz évben folyamatosan formálódott: újra meg újra átírtam, belesz ttem az élettapasztalataimat - amíg meg nem született bel le az els könyvem. Azt hittem, lesz pár f iskolai hallgató, akinek talán tetszik majd. Arról azonban álmodni sem mertem volna, hogy A békés harcos útja negyedszázaddal kés bb is olvasók újabb és újabb nemzedékét fogja megérinteni - és még film is készül a történetemb l. A Szókratész utazásaira már tapasztaltabb szemmel tekintek, de így sem tudhatom, hogy id tállónak bizonyul-e. Ez csak az olvasóktól és a sorstól függ. Eddig nagyon jól fogadták. Én mindenesetre megpróbáltam a legjobbat kihozni magamból. Talán egy nap ebb l is film készül - majd meglátjuk.
199
AZ UT ELKEZD DIK DAN MlLLMAN (A békés harcos útja, Erre születtél) nagy siker kalandregénye olvasók ezreit ragadta magával, és három hónap után megérte a második magyar kiadást. A Szókratész utazásai életünk legprovokatívabb kérdéseit feszegeti. Nyerhet-e újra értelmet egy összeomlott élet? Mi célja van a szenvedéseinknek? Lehet esélye egy békés szívnek a gátlástalan gonoszsággal és a féktelen er szakkal szemben? Hol ér véget a sod-ródás, és kezd dik el az igazi Élet? „Bekélj meg magaddal, és nem lesz senki, aki legy zhet. És senki, akit te kívánnál legy zni. " Szergej három éves volt, amikor a katonák közé került. Tizenöt évesen a vadonba szökött, és semmi másba nem kapaszkodhatott, csak egy nagyapa emlékébe, aki Szókratésznak nevezte t. így kezd dik a viszontagságokkal teli, kalandos élet, amely olvasók millióinak az életét változtatta meg világszerte. Bátorságnak és hit-nek, szerelemnek és fájdalomnak a regénye ez, amely feltárja el t-tünk a harc m vészetének legmagasabb formáját, a béke ösvényét. „Meger sített és az élet iránti csodálattal töltött el ez a könyv. * (Egy olvasó leveléb l) „Millman élvezetes, gördülékeny stílusának köszönhet en ezt a könyvet képtelenség letenni “ (Publishcrs Wcckly)
200