DUNCAN SHELLEY Egy topmodell naplója MEDIA NOX KIADÓ Budapest, 2002 Š 2002 Media Nox Kft. - az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének a tagja. Minden jog fenntartva. 42131 í?/9 A könyv bármely részének íráso,s engedély nélküli felhasználása, vagy annak bármilyen módon történő másolása szigorúan tilos. Ez alól kivételt képeznek a sajtóértékelés céljára idézett rövid részletek. FSZEK IX/2 könyvtár 0 "0 1?600ll332ÉÉs" ISBN: 963 86 171 87 Media Nox Kiadó - tel.: 210-9279 1082 Budapest, Baross utca 61.
[email protected] www.medianox.hu Borítógrafikát készítette: Artúr Repró Stúdió Számítógépes tördelés: Orcskay Erzsébet Felelős kiadó: Micsinyei Károly, a Media Nox Kft. ügyvezetője Nyomtatta és kötötte: Reálszisztéma Dabasi Nyomda Rt. Felelős vezető: Mádi Lajos ügyvezető igazgató Amber Vallettának ajánlom Nem akarok más füttyszavára táncolni, mert önfejű vagyok és magabiztos, - Jodie Foster 0019600332558 PROLÓGUS Dátum: 2000. november 29. (szerda) Földrajzi hely: Csendes-óceán, a Fidzsi-szigetek partjainál Színhely: Lord Byron (a hajóm) Idő: 13 óm 58 perc Redves 9{aplóm! Mindenekelőtt bocsánatot szeretnéfákérni, amiért egy Hónapja nem írtam (Becses Lapjaidra. 1{em felejtettetekkel, sőt, sokat gondoltam 'Rgd, de az erő, mely ahhoz kellett volna, hogy tájékgztassalakéletem alakulásáról, hiányzott belőlem. !Az elmúlt heteiben a haláííaínéztem farkasszemet. "Egy hihetetlen Balszerencse folytán valaki vadászni kezdett rám, áfáról a nyomozók^későBB azt mondták^ hogy téBolyult gyilkos, és hogy ó követte elFranciaország történehnénekJegaljasabB, (eghátBorzongatóBB Bűntényét, egy olyan bűnt, melyet ésszelnem lehet felfogni. Üldözött vadként, élet s halál közt leBegve, képtelen voltam rá, hogy tájékgztassalak^az eseményekről. "Kérlek^ Bocsáss meg ezért1. Most Bepótolom minden mulasztásom. Ismersz Te engem, joBBan, mint Bárki más a világon. Tudod HZ. jól, mi a mániám, gyerekként olyan lányokkal játszottam együtt, akikjze-relemről, családról, szépségről, gazdagságról álmodoztak, Én már aí^ kor tudtam, hogy nekem sohasem ezekjesznekji (egfontosabBaf^ hanem valami egészen más. Tinédzserkorom kezdetéig egy dühöngő őrült alakította az apámat. Ivott, üvöltözött, és ütött minket. "Emlékszem, hányszor könyörögtem sírva anyukámnak^ hogy váljon el, de egészen tízéves koromig nem volt hozzá mersze. %ét évre rá lett egy új apám, aki ugyanannyira nem értett a pénzhez, mint az elődje, de CegalábB rendes ember
volt. Ő soha nem Bántotta egyikünket sem, soha nem ivott egy kortyot sem, és jóformán halálra dolgozta magát, hogy eltartsa a családját. Huszonhárom éves koromig szegény voltam -gyerekkoromban nagyon szegény -, kiszolgáltatott és félénk^ és nagyon jól megtanultam, mit jelent a nem lehet és a nem szabad. Úgyhogy én nem álmodtam annyit a szerelemről, mint a barátnőim, bár kínzóan vágytam rá, és a megbecsülés sem érdekelt olyan nagyon, sem a gazdagság, és nem éreztem létem értelménekji családot sem, sem pedig a szépséget, 7 és semmi effélét. Un független akartam (enni. Magam dönteni, magam választani. Szabadon eldönteni, ki lehet az életem része, és ki nem, mivel akarokjogtalkozni, és mivel nem. JQs lány korom óta a függetlenség utáni vágy hajtott előre, ez vert ki az ágybólminden egyes napon, ösztökélt cselekvésre, és hajtott keresztülminden nehézségen. Sohasem tartottam semmit többre a függetlenségnél, sohasem láttam semmit, amely olyan értékes lett volna, mint ez. A függetlenség azt jelenti: teljes életet élni. J^Uq. nem él teljes életet, az nem is él igazán. íAkikjtem tapasztaCtákjnég, azt hihetik^ unalmas dolog szabadnak^ lenni. TLzt csakjjzért mondják^ mert nem tudják^ milyen is az. A teljes élet ott kgzdódik^el, amikor már nem kellazzal törődnöm, hogy életben maradjak^ hanem csakjízzal, hogy éljek, Az életem a képzeletemről és az álmaimról szól, és nem a küszködésről, ft. képzeletem az, ami vezérel, és nem a kényszer. ÍA. függetlenséghez először is az szükséges, hogy az ember egész életét egy mesterség tanulásának szentelje, mert a teljes élet nem képzelhető el kiemelkedő tudás nélkül A szabadság a legnagyobb kiváltság, és szabadság csaJ^azoknakjár, af^néOqdÖzhetetCenek^ "És a tudás az egyetlen, ami valakit nélkülözhetetlenné tesz. ftz embernekjnegszáí-(ottan kell hinnie önmagában, a legkisebb kétely nélkül kgll tudnia, hogy mit is akar az élettől, és mindent ennekji cémakj^ellalárendelnie. "És ha egy napon, sokzsoícjv után, éktünkjegeslegszebb napján, elértük végre az annyira áhított teljes életet, és kibontakoztathatjuk^ lényünket kedvünkre, minden irányban, minden területen, akyzde(em-nekjnég akfigr sincs vége. Mert a győzelem után következü\az őrködés. 'En huszonhét éves koromban értem el a függetlenséget, azóta őrködöm az életem határai felett. Ha valaki olyan teszi be a lábát az életembe, akit nem akarózott látni, mert csökkenti a függetlenségemet, affcor rárontok^ mint egy fenevad, minden erőmmel, tudásommal, pénzemmel, kapcsolatommal, minden lehetőségemmel, amim csak van, és nem álíokje egy pillanatra sem, amíg élnem üldöztem. De a lelkem mélyén mindig is ott szunnyadt a félelem, hogy egyszer majd olyan valaki tör be az életembe, akwelnem bírokjl Harmincéves koromra a modelíszakma ránctalan, nagy öregje lettem; egy szelíd arcú, kőkemény prof i, aki mindenkit ismer a divatvilágban, és mindent tud erről a szakmáról, amit csakjudni (ehet. íAz elmúlt hét év minden egyes pillanatát, a szabadidőmet, a kapcsolatai8 mat, és kivétel nélkül mindent annakjendeltem alá, hogy elérjem a függetlenséget. És elértem. Megvívtam a magam csatáit, és győztem. Olyan erősnek^ hittem magam, hogy komolyan azt gondoltam, már semmi sem rendíthet meg. De egy napon minden összeomlott. 5\z én csodálatos életem, melyet oly nagy műgonddal építettem fel, kicsúszott az irányításom alól Csak^ döbbenten álltam, és nem tudtam, mi történik, körülöttem. Amitől féltem, bekövetkezett. fl. rend káoszba fordult, a fényből sötétség lett. S5Ő FEJEZET 1. Joyce Byron1 lakása Champ-de-Mars2, Párizs 2000. október 25. szerda, 12 óra 00 perc Egy idegtépő, sípoló hang süvített bele az álmomba: az ébresztőóra hangja. Én mondom, csakis a világ legkegyetlenebb emberei mennek ébresztőóra-készítőnek! A
mechanikus ébresztőórák még hagyján, de ezek a rádiós órák iszonyúak! Hogy lehet egy órának ilyen kíméletlen, dobhártyaszaggató hangja?! Lekapcsoltam az órát, felkönyököltem, és így aludtam tovább. Körülbelül három perc múlva tértem magamhoz, megráztam a fejem, és erőlködve résnyire nyitottam a szemem. Akkorát ásítottam, hogy belereccsent az állkapcsom. Ilyenkor mindig megfogadom, ezentúl sokkal korábban fekszem le, hogy kialudhassam magam, de azután soha nem lesz belőle semmi, mert mindig csak olyankor vagyok álmos, amikor felkelek. A bal oldali éjjeliszekrényről magamhoz vettem az előjegyzési naptáramat, és kinyitottam a mai napnál: 13:00: reggeli. 14:00-15:00: végiglátogatni a kávéházaimat. 15:15-16:35: elintézni 23 telefont. 17:00: ebéd az ügynökömmel. 19:15: hívni Carlót a pénteki fotózás miatt. 22:15 01:30: elintézni 17 telefont. Elég nyugodt napnak ígérkezik. Becsuktam a naptárt, és visszatettem a helyére. A távirányítóval felhúztam a rolót, hogy besüssön a nap. Egyedül itt, a hálóban van roló az ablakon, hogy távirányítóval fel tudjam húzni, az összes többi ablakomon csak függöny, elsötétítő és spaletta3 van. 1 Joyce Byron: ejlsd: Dzsojsz Bájron. ' Champ-de-Mars: (francia) Mars-mező. Ejtsd: sam dö marsz ' spaletta: elsötétítésre használt ablaktábla. 11 Minden ablakomból látni az Eiffel-tornyot, de csak akkor, ha az ablak jobb sarkánál állok, és onnan nézek bal felé, a Szajna irányába, vagy ha kihajolok az ablakon. A hálószobámban a szoba egyik végében van az ablak, a másik végében a jókora ágyam, így aztán az ágyban fekve sajnos nem láthatom a tornyot. Nagyokat nyújtózkodtam, meg ásítottam egy sort, azután kiug... kikecmeregtem az ágyból, és bekapcsoltam a CD-t. Imádott Björköm hangja életet lehelt a lelkembe. Humán Behaviour. Ez a gyönyörűség a Debut legelső száma. A Debut Björk első szólólemeze, nem is csoda, hogy amikor megjelent ez a lemez, azonnal világsztár lett. Egy regényben olvastam, hogy az esztétika kedveskedés az érzékeknek. Milyen igaz! A könyv írója biztosan ezt a számot hallgatta éppen, miközben papírra vetette ezt a különös mondatot. Régi jó szokásomhoz híven, táncoltam es énekeltem az ágy mellett, amíg tökéletesen fel nem ébredtem. Éa jól meggondolom, tulajdonképpen egyáltalán nem véletlen, hogy kettőnk közül Björkből lett énekesnő és nem belőlem. Nekem olyan hangom van, hogy egy általam felénekelt lemezt legfeljebb mint fegyvert lehetne árusítani, és fegyverviselési engedély felmutatásával lehetne csak hozzájutni. Ellenben Björk hangja... Na igen. Az maga a csoda. Kivonszoltam magam a fürdőszobába, útközben ledobáltam kevés ruhámat, és kikapcsoltam az üzenetrögzítőt, jelezvén, hogy már magamnál vagyok. Megnyitottam a zuhanyt, és beléptem a vízsugár alá. Kivettem a sampont a tartóból, és nyomtam belőle a tenyerembe. Szeretek hajat mosni, mindig jól érzem magam utána. Vei1 jutott az eszembe, ő az egyik alkalmazottam, kezdő modell, és ma délelőtt válogatáson volt. Remélem, kiválasztották. Ráférne, jót tenne az önbizalmának. Megcsörrent a telefon. Na, ezt nevezem időzítésnek! Ott álltam a zuhany alatt talpig samponban, és még Björk is énekelt! Egyetlen hátránya van annak, ha valaki egy háromszázötven négyzetméteres, tízszobás lakásban lakik: ha megcsörren a telefon, komoly távolságokat kell lefutnia. Egyik kedves barátom, * Vee: A Vivien becézett alakja. Ejtsd: Vi. 12 Kari Lagerfeld, javasolta egyszer, hogy helyezzek minden helyiségbe telefont, hogy gyorsabban fel bírjam kapni, ha hív. Csuda aranyos...! Lehet, hogy meg kéne fogadom a tanácsát? Villámsebesen lemostam a sampont, és magamra kaptam egy törölközőt. Telefon nincs minden szobában, de CD az van. Ha akarom, beteszek egy lemezt az egyikbe, és az egész lakásban hallhatom. A fürdőszobai CD-n keresztül kikapcsoltam a
hálószobait. Beszáguldottam a nappaliba. Mielőtt felkaptam a kagylót, vetettem egy pillantást a hívás kijelzőjére: MIMI TRUFFAU. Ő a francia Vogue3 főszerkesztője, meglehetősen sajátságos humorú nőci. Egyébként jó barátom. Felvettem a kagylót. -Joyce vagyok! Szia! - Halihó! Itt a te Mimi barátnőd! - szólt bele egy felettébb energikus nő a kagylóba a vonal túlsó végén. - Hogy vagy? - Koszi, megvagyok. És te, Joyce? -Ja-ja. - Helyes. Figyelj, kedves, drága, egyetlen barátnőm, ugye tudod, mennyire a szívem csücske vagy? Ismerős duma. Olyan képet vágtam, mint amilyeneket Billy Crystal szokott a filmjeiben, amikor nagyon elszomorodik. Felsóhajtottam. - Hagyjuk ezt, épp a zuhany alól másztam ki. Mi kéne, ha vóna? - Szeretném elkérni néhány lányodat Fontainebleau-ba6, a szombati partira. - Na, és miért kellenek neked az én lányaim? - szegeztem neki a kérdést. - Á, semmi különös, csak éppen a felszolgálóim köddé váltak. - Köddé váltak? - kérdeztem döbbenten. - Ez meg mi a fenét jelentsen? Valami eddig még fel nem fedezett fizikai törvény lépett működésbe? - Á, nem, még annál is rosszabb. Az imént hívtak, hogy nem 5 Vogue: (francia) divat. A világ egyik leghíresebb, nemzetközi divatlapja, amely számtalan országban jelenik meg; mindenhol az adott ország nyelvén, másmás tartalommal. Ejtsd: Vóg. 6 Fontainebleau: ejtsd: fontenbló. 13 akarnak gyíinni, mert valami más, fontosabb jelenésük van, és éppen szombaton. Meg is átkoztam őket, úgyhogy a hétvégén várhatóan villám fog a fenekükbe csapni. De most mondd meg! Visszamondják nekem a megállapodásunkat, három nappal a parti előtt! Én meg itt állok befürödve, úgyhogy valahonnan sürgősen szereznem kell tizennégy lányt, szóval képzelheted, mekkora gondban vagyok. Csinálnom kellene a lapot, erre ez is az én nyakamba szakad! Segíts, Joyce! Neked úgyis van egy csomó lányod, adj kölcsön belőlük tizennégyet szombatra, rendben? Nem leszek hálátlan! Az utazással ne törődj, busszal hozzuk-visszük őket, kapnak ebédet, vacsorát, felszolgálómhát, és bemutatós napidíjat. Na, mit mondasz? Megmented a te drága, egyetlen Mimi barátnődet? - Lesznek ott idióták? - érdeklődtem. Fontos kérdés ez, mert ha lesznek, nem fogom odaengedni a lányaimat, az biztos. - Kérlekxszépen, a divat világa tele van idiótákkal, ezért aztán nem tudjuk kiszűrni őket teljesen, de ha azokra gondolsz, akiket minden partiról kitiltottak, hát azok természetesen nem lesznek. Néhány ártatlanabb idióta biztosan lesz, de ők nem sok vizet zavarnak. A meghívottak listája a szokásos. A szakma összejön, hogy önmagát/ünnepelje, és hogy hatalmas felhajtást keltsen egy olyan pitiáner/ dolog, mint a divat körül. Ha pedig valakivel mégis baj lesz, akkor annak a viaszbábuját személyesen szurkálom össze, ezt megígérem neked! - Szóval te egy ilyen woodoo-boszorkány vagy! - nevettem el magam. - Bizony! Nem tudtad? Á lapot csak hobbiból csinálom. - Látszik is rajta - ugrattam. - Valahol van itt egy Joyce-babám... - Semmi szükség arra a babára, Mimi! Csak egy ártatlan kis po-énocska akart lenni, érted? Mindenki tudja, hogy a lapod felülmúlhatatlanul tökéletes! Inkább térjünk vissza a szombati partira. - Hát jó. Na, mit mondasz? - Jól van. Összeszedek neked tizennégy lányt. Mikorra kell a névsor? - Van időd bőven. Úgyhogy maradjunk a holnapban. - Oké. Tehát holnap, azaz csütörtökön, eljuttatom hozzád a névsort. 14 - Hogy te milyen kedves vagy, Joyce! A hálám fog a sírba vinni, meglátod!
- Hát ez igazán megnyugtató! - Lenéztem a földre: körülöttem tócsában gyűlt a víz. - Most mennem kell, Mimi, mert lassan beázik a másodikon a festőművész, és annak egyikünk sem örülne. - Jól van, érzékeny búcsút veszek tőled. Várom a névsort a holnapi nap folyamán. És ha a festőművészed pampog, csak szólj, és összedobok egy tündéri kis bábut viaszból! - Nagyon szépen köszönöm, Mimi! Veled élmény a telefonálás, de most valóban mennem kell. Na, szia! - Szia, Joyce! És még egyszer: koszi! Letettem végre a kagylót, azután feltöröltem a lábam körül összegyűlt vizet, és visszamentem a fürdőszobába. Már korgott a gyomrom az éhségtől; lelki szemeim előtt fantasztikus reggeli jelent meg. A modelleknek általában korog a gyomruk, mert a nap nagy részében éhezniük kell, hogy megőrizzék az alakjukat. Sokszor előfordul, hogy összejövünk néhányan egy öltözőben, vagy várakozunk a függöny mögött egy bemutatón, ahol mindenkinek korog a gyomra, és ezen annyit röhögünk, hogy már fáj tőle a hasunk. Az az eszement Kate Moss mondta egyszer: Joyce, neked most a gyomrod korog, vagy dorombolsz?" Hehehe! Azóta állandóan ezzel ugratnak. Éppen a hajamat szárítottam és duettet énekeltem imádott Björkömmel, amikor ismét megcsörrent a telefon. - Hívjál vissza úgy tizenöt perc múlva! - kiabáltam ki, de a telefon csak csörgött tovább. Kész, döntöttem, megfogadom Kari tanácsát: venni fogok egy láda telefont! Leraktam a hajszárítót a sminkasztalra, és megint futottam a nappaliba a telefonhoz. Még mindig egy szál törülközőben vagyok, egyszerűen nincs időm felöltözni! A népszerűség ára! Arrghhh! A telefon hívásfeltüntető, aprócska képernyőjén semmilyen név nem állt, csak egy mobiltelefon száma. Nem ismerem ezt a számot. Ki a fene az? - Igen? - szóltam bele a kagylóba. - Szia, édes! Szia édes?" Hát ez meg ki? Ki a fene... Jaj, ne! Jaj, ne! Ez George 15 Sheppard...! Ó, hogy a jó francba! Kitől szerezte meg a számomat ez az elfuserált bájgúnár? Kinyuvasztom az illetőt! Máskor háromszor is meg kell gondolnom, mielőtt megadom valakinek a számomat! A telefonszám kulcs az ember magánéletéhez, ezért aztán jobb, ha úgy őrzi, mint egy kincset. - Na de, George! Mi sosem voltunk ilyen édesező" viszonyban! - emlékeztettem. Hagyd ezt abba, nem szeretném, ha ilyeneket mondanál nekem! George Shepparddel három hete találkoztam egy fotózáson, Cipruson. Tulajdonképpen semmi keresnivalója nem volt ott, de mivel tele van pénzzel, és azt két kézzel szórja, jó néhányan igyekeznek a közelében lenni, hátha csurrancseppen nekik is egy kisebb összeg, így aztán nagyon sok embert ismer. Engem nem, de feltett szándéka volt ezen változtatni. Az egyik fotós mutatott be minket egymásnak. Carlo, a kedvenc fotósom nem tett volna ilyet, ő annál sokkal jobban szeret engem, de az a dög Phil alighanem utál. Rám szabadította ezt az őrültet, de ezt még megkeserüli: szólok Miminek, hogy készítheti a viaszbábut... - Sokat gondoltál rám - jelentette ki George. Nem kérdés volt, nem óvatos feltevés, hanem kategorikus kijelentés. Elképesztő egy ember!'Szent meggyőződése, hogy minden körülötte forog, és egy kicsit megviselte, hogy én nem. Felületes szemlélő azt gondolhatná, hogy George Sheppard az ég kegyeltje. De mekkora tévedés! George huszonhét éves, 190 centis, kisportolt, napbarnított, szőke, kék szemű, lányos arcú fickó, egy arisztokrata család isten tudja, hányadik sarja, aki életének egyetlen célját abban látja, hogy a családi vagyon rá eső részét elherdálja. Úgy tapadnak rá a nők, hogy az csak na! Azok a szerencsétlen kiscsajok, akiknek az önbecsülése erősen a nulla körül mozog, és ezért számukra az érték egyeden fokmérője az irigység, benne látják a fehér
paripás, mesebeli herceget. Elképzelik, hogy a hozzájuk hasonlóak mennyire irigykednének, ha látnák őket George mellett üldögélni valamelyik nyitott tetejű Ferrari vagy Lamborghini sportkocsiban, vagy mellette feszíteni a jachtján, mikroszkopikus méretű, kétrészes fürdőruhában. Másra pedig nem gondolnak, csak erre. George-nak egész életében ilyen lányokkal volt dolga, és ezért azt hiszi, hogy minden nőnemű lény ilyen. 16 - Azért ne essünk túlzásba! - mondtam egy frissen feltámadott múmia lelkesedésével. Ha megmondanám neki, hogy hányszor gondoltam rá, úgyse hinné el, mert az ellentmondana a rögeszméjének, miszerint ő minden nő álma. - Hadd kérjelek meg, hogy felejtsd el a telefonszámomat, mert különben meg kell változtatnom a végén! -Joyce, nem jöttél még rá? Ha én valamit meg akarok szerezni, akkor megszerzem. Ezt nevezem hatásos szövegnek! Ettől a dumától aztán minden nő a férfi karjaiba omlik! Elmosolyodtam. Szuperérzékeny antennáim betolakodót jeleztek életem határánál. George... Nem lesz egy nehéz küzdelem. Sosem találkoztam olyan bájgúnárral, aki veszedelmes lett volna. - Ezzel akarsz elkábítani? Ezzel nem mész nálam semmire, mint ahogy semmivel sem, jobb, ha tudod, mert egyszerűen nem érdekelsz - tájékoztattam, de valami azt súgta, hogy nem fogta fel. - A hangod mást mond - jelentette ki mély meggyőződéssel. -Érzéki, remeg a vágytól. Kitört belőlem a nevetés. - George, George, térj magadhoz! Te nagyon eltájoltad magad! Úgy nem érdekelsz, ahogyan vagy, és kész! Ennyi az egész! Hogy mit gondolsz erről, annak számomra semmi jelentősége. - De miért? - kérdezte döbbenten. - Mert azt mondtam Björk-ről, hogy nem bírom a pofáját? Na és? Ezért még nem utasíthatsz el! Joyce, ne legyél már ennyire gyerek! Nem bírom azt a bigét, és kész, rosszul vagyok tőle: csúnya, és olyan, mint valami bolond! A zenéje is pocsék! Ez van, és ezen nem lehet változtatni. - Nézd, George - kezdtem, miután mély levegőt vettem -, ha Björk is olyan elkeserítően tehetségtelen és alulképzett lenne, mint a te imádott Pamela Andersonod, akkor ő is rákényszerülne arra, hogy unos-untalan a fenekét és a melleit mutogassa, hogy észrevegyék. Björk azonban eszméletlenül tehetséges és rendkívül magasan képzett művész, akinek elég, ha csak alkot. És, mellesleg, szép is. -Joyce, kérlek... -George könyörgőre fogta a dolgot, ami roppant nagy erőfeszítést igényelhetett tőle. - Na... na... kedves... Ööö... sze... ööö... sze.... ööö... sze... sze... szeret... sze... szeretlek - nyögte ki nagy nehezen. Olyan kínlódva ejtette ki azt, hogy /^?^\17 szeretlek", mintha a szája most debütálta volna a szót. Úgy látszik, már bejelentette a haverjainak, hogy én vagyok az egyik aktuális nője, ezért törte magát ilyen emberfeletti erővel. - Nem tud érdekelni - vetettem oda lesajnálóan, amúgy Mariéne Dietrich stílusában. -Azt hiszed... - kezdte George, hangjában visszafojtott dühvel -, azt hiszed, hogy nem tudok neked ártani, ha akarok? Azt hiszed, valami nagy szám vagy, ugye? Hogy te valaki vagy, mi? Hát akkor jól figyelj, mondok én ne... Leraktam a kagylót, és visszamentem a fürdőszobába. Ez hülye. Ha én keresek tízmillió dollárt egy évben, akkor mennyit keresnek rajtam? Mit gondol ez a kis selyemfiú, hogy csak mert megpróbál valaki előtt eláztatni, majd hirtelen kidobnak a divatszakmából? Nevetséges. Soha semmiért nem kellett megküzdenie, szegénynek nincs kapcsolata a valósággal. Visszatértem a fürdőszobába, és tovább szárítottam a hajam. A telefon csörgött még néhányat, méghozzá jó sokat, hogy a fene egye meg, de végül feladta, én pedig végre elkészültem. Kiválasztottam egy átlátszó harisnyát, egy nagyon rövid
szürke szoknyát, egy lila, kapucnis felsőt, meg egy könnyű, fekete cipőt talpig Miu Miu-ban voltam -, és elhagytam a lakást. \ 2. Café de Byron Champ-de-Mars, Párizs Október 25. szerda, 12 óra 57perc Van valami egészen elbódítóan felemelő abban, ha az ember a saját kávéházában reggelizik, negyven méterre a lakásától, a Champ-de-Marson, fenséges kilátással az Eiffel-toronyra. Három éve nyitottam, úgy hívják: Café de Byron. Csodálatos név! Szívet-lelket melengető! És van még két másik kávéházam is, itt, Párizsban! A ház, ahol lakom, háromemeletes luxusház, ahol kizárólag nagyméretű luxuslakások vannak, melyeket csak megvenni le18 het, bérelni nem. Egy háromszázötven négyzetméteres lakás mindenhol drága, de itt különösen az. Csak azért volt szívem ennyit kifizetni érte, mert első látásra beleszerettem, no meg a környékbe is, és mert kiváló befektetés. Két kapu van egymás mellett, a kisebbik az előtérbe vezet, a nagyobbik a ház mélygarázsába, ahol harminc autó fér el. A ház előterében portás fogadja az érkezőket, és csak azt engedi fel, aki itt lakik, vagy akinek az érkezéséről tájékoztatta valamelyik lakó. Ha valaki előzetes bejelentés nélkül jelenik meg, a portás feltelefonál, hogy beengedheti-e az illetőt. Két portásunk van, apa és fia, felváltva dolgoznak, hol éjszaka, hol pedig nappal. Mindketten elég megtermett, magabiztos fellépésű férfiak, az apa húsz évig dolgozott rendőrként, a fia képzett biztonsági őr. Egyikük sem az a szívbajos típus. Amióta itt lakom, már nem egy paparazzót hajítottak ki az épületből. A lakásom ablakából sajnos nem látok rá a kávéházamra, mert a mellettünk lévő ház egyik erkélye eltakarja a kilátást. Az erkély ugyan csak másfél méterre emelkedik ki az épület falából, de ez a másfél méter éppen elég ahhoz, hogy semmiképpen ne láthassak a kávézómra. De csupán egy perc könnyű kis séta az Eiffeltorony irányába, és ott is vagyok! És ez nagyon tetszik! Az első kávéházamat három éve nyitottam, éppen itt, a Champ-de-Marson. A Champde-Mars hatalmas, szépen gondozott park, Párizs egyik legfelkapottabb helye. Roppant nehéz itt lakást vagy üzlethelyiséget szerezni, és borzasztó drága is. Túl azon, hogy kezdő, tizenéves modelleket akartam foglalkoztatni a kávézómban, az volt a célom, hogy rendszeresen ide járjak reggelizni. Bevallom, egy ideig volt bennem némi félsz, hogy mi lesz, ha kiülök a kávéház teraszára a jól ismert képemmel, de azután összeszedtem magam, és egy hétre rá, hogy megnyitottunk, lementem reggelizni. Csak egy leheletnyi sminket tettem fel, a hajam is egészen más volt, mint a fotóimon, s reméltem, a kutya se ismer rám. Nem így történt. Az egész környéken leállt a forgalom. Rettenetesen kínos volt, el kellett mennem, hogy újraindulhasson a közlekedés. Aznap a hatórás hírekben már benne volpaparazzo: (olasz) hírességek intim szférájába betolakodó gátlástalan lesipuskás fotós. 19 tam: Joyce megbénította Párizs közlekedését". Jó másfél hónap kellett hozzá, míg Párizs megszokta, hogy ott vagyok, mint ahogyan Hollywoodban is megszokták már, hogy sztárok jönnek-mennek az utcán és az üzletekben. Ma már senki nem lepődik meg, hogy meglát, legfeljebb odaköszönnek nekem, vagy kérnek egy autogramot az egyik szalvétára, ami viszont számomra egyáltalán nem teher. Ezeknek az embereknek köszönhetem, hogy itt lakhatom, saját kávéházam lehet, Aston Martin sportkocsival furikázhatom, házam lehet a Fidzsi-szigeteken, a saját jachtomon járhatom be a tengereket, repülhetek, amikor csak kedvem tartja, és megtehetek még sok egyebet, amiről a legtöbben csak álmodnak. Én magam akartam, hogy ilyen híres pofikám legyen! És ha valaki híres, az nem tekintheti úgy az életét, mint ami csak az övé. Az érdeklődés a hírnév ára. \
Felléptem a terasz\tíz centi magas emelvényére. Odaköszöntem a vendégeknek és^Madlennek, a teraszos felszolgálónak, aki épp gőzölgő kapucsínókés szamócás jégkrémet szolgált fel három jól öltözött ázsiai férfinak. Madlen egy tizenhat éves csaj Lyonból. Rendre azon munkálkodik, hogy megvicceljen másokat, az ember egy pillanatra sem lehet biztonságban tőle. Egyébként imádom, nagyon rendes, gyorsan és jól dolgozik, könnyedén elbeszélget az emberekkel, egyáltalán nem tart tőlük, ami kifejezetten hasznos a modellek számára. Eddig már hét munkája volt: bemutatók, fotózások, és szerepelt egy japán reklámfilmben, amiben egy rizsmárkát reklámoztak, és Madlen volt az egyik lány, aki egy étteremben rizst evett nagy élvezettel. Még nem fedezték fel, de fel fogják, ez egészen bizonyos. Megvannak a fizikai és a lelki adottságai hozzá: 175 centi magas, karcsú, derekáig érő gyönyörű barna haja van, telt ajkai, szép metszésű szeme, természetesen viselkedik, tudatos, fegyelmezett, kellőképpen bátor, és nem enged az elveiből. Csak félidőben dolgozik nálam, mert a kávéház és a modellkedés mellett levelező tagozatos az egyik gimnáziumban, ami azt jelenti, hogy interneten keresztül kommunikál a tanárokkal, és adja le a házi feladatát, de személyesen vizsgázik. Madlen felém fordult. Vigyázzba vágta magát, és tisztelgett. - Kapitány a hídon! - jelentette ki katonásan. Már megint kezdi... 20 - Hé te, ezt már megbeszéltük! - böktem meg a könyökömmel. - Nem vagyok kapitány! Egyszerűen csak nagyfőnök. -Ó, bocsi! - Egyébként hol van Vee? - kérdeztem. - Megjött már a válogatásról? - Még nem jelentkezett - mondta Madlen. - Ez jó jel? - Hogy ennyire elhúzódik? - megvontam a vállam. - Tudja a fene. Talán kiválasztották, talán nagyon sokan vannak. De az is lehet, hogy nem választották ki, és most leissza magát a sárga földig. Ez nem volt olyan jó vicc, de mind a ketten nevettünk. Tudtuk, hogy Vee nem ilyen, ő nem iszik, csak rettenetesen elkeseredik, mereven néz maga elé, sóhajtozik vagy pityereg. De én már láttam olyan tizennégy éves kiscsajt, akit elutasítottak egy válogatáson, és ő tényleg annyira leitta magát, hogy kórházba kellett vinni. Vee hihetetlenül érzékeny, de nem önpusztító. - Hozhatom a reggelidet? - érdeklődött Madlen. - Még egy kis dolgom van előtte - mondtam. - Claire? - Nincs bent. Ma van az alvónapja - tájékoztatott Madlen, aki lexikális tudással rendelkezett tíz kolleginája aktuális napi beosztását illetően. Minden lányomnak van hetente egy alvónapja, amikor nincs más dolga, mint szépre aludnia magát. Claire az üzletvezetőm, pontosabban a helyettesem, de én nem nagyon foglalkozom az üzleti dolgokkal, ő meg tizenkilenc évesen elég érett és tanult ahhoz, hogy tíz lányt és egy kávéházat rá lehessen bízni. - Chrissy? - kérdeztem. Ha Claire nincs bent, ő szokta helyettesíteni, egyébként ő a konyhafőnök. Tizennyolc éves, és bár angol lány, kitűnően beszél franciául, ami alapkövetelmény ahhoz, hogy vezető legyen vagy felszolgáló. - Elugrott almalevet venni - mondta Madlen. - Nem hozták reggel az almalevet? - De, csak volt valami... - Madlen egész a fülemhez hajolt, nehogy valamelyik vendég meghallja, amit mond - trutyi a dobozokon, és senkinek nem volt gusztusa hozzá, hogy megérintse bármelyiket is. Chrissy azt mondta, hogy a tisztaságuk nem felel meg az előírásoknak, mert egészségtelen, és inkább elmegy kicserélni a szállítmányt. 21 - Helyes. Én most bekukkantok az irodába. Ha Vee jönne, azonnal szóljon. - Oké, megmondom neki. - Koszi.
Bementem a belső helyiségbe. Köszöntem a vendégeknek és a lányaimnak, majd a személyzeti ajtón hátramentem az irodába. Claire ebből a kis szobából szokta vezetni a kávéházat. Csak egy páncélszekrény van benne, egy íróasztal egész a falnak tolva, előtte két csővázas, kényelmes karosszék, polcok a falon, tele irattartókkal, az asztalon telefon, fax, számítógép, egy rakás papír, jegyzettömb, formanyomtatványok és íróeszközök. Van egy kis tálca, abba teszik bele a nekem szóló üzeneteket, melyek telefonon, faxon vagy e-mailen jönnek. Egyetlen üzenetem sem volt. Papírt és tollat vettem magamhoz, és azon kezdtem gondolkodni, hogy kit küldjek Mimi partijára. Két perc alatt megvoltam a listával. Aláírtam, azután bedobtam az elküldendő üzenetek dobozába, hogy emailezzék el a\Vbgue-ba Miminek. Nem akartam még ezzel is foglalkozni, és egyébként is utálok e-mailt küldeni. Segítség nélkül nem is lennék rá képes. Jobb szeretem a nyomdasza-gú könyveket, mint a számítógépet,~ezért néhányan őskövületnek becéznek... Nem volt más dolgom, elhagytam az irodát, visszamentem a vendégtérbe. Madlen két lépésre állt tőlem, amikor előbukkantam a hátsó folyosóról. Susan, az egyik pultoslány kávét készített, Madlen arra várt. - Vee? - érdeklődtem. - Még sehol - ingatta a fejét Madlen. - Kéred a reggelidet? - Persze. -Jól van, mindjárt kiviszem neked. - Köszike. Kimentem a teraszra. Itt, kint a teraszon szinte kizárólag törzsasztalok vannak. Kerek, fonott kerti asztalok, fa lappal, hófehér abrosszal, az asztal közepén üvegvázával, benne egy szál piros és egy szál sárga tulipán, néha más virág. Az én asztalom egészen a falnál található, ha leülök, a falnak vetett háttal, bal kéz felől épp karnyújtásnyira van a beltér bejárata. A terasz zárt teteje és falak fából készültek. Amikor nagy a meleg, az oldalfalak hatalmas ablaktábláit levesszük, és berakjuk a raktárba, a hideg idő bekö22 szöntével pedig visszakerülnek a helyükre. Ez a napokban meg is történik, mert már kezd lehűlni az idő. Alig helyezkedtem el az asztalomnál, Madlen megérkezett a reggelimmel. - A finom reggeli Joyce-nak - mondta mosolyogva, és letette elém a tálcát. Elnevettem magam. Úgy mondta, mint amikor egy anyuka reggelit ad a kislányának. - Kösz, anyu! A finom reggeli, amit majd mindennap elfogyasztok: három langymeleg rongyoskifli, szigorúan teljes kiőrlésű lisztből elkészítve, narancsdzsem, és egy bögre hideg tej. Beszívtam a friss croissant illatát, és megborzongtam. Na igen, ezért az illatért érdemes korán felkelni! Korán... Végül is nekem még az van! A ron-gyoskifli nem az a kifejezett diétás koszt, de ennyi engedményt igazán tehetek a testemmel szemben. Madlen szakértő szeme kiszúrt néhány rendkívül kis méretű morzsát a szomszéd asztalon, gyorsan odalépett, és eltüntette azokat. Az asztal egyik székén egy négyrét hajtogatott újságot talált. A hóna alá csapta, és elindult a belső helyiség felé. Átadtam magam a narancsdzsemes rongyoskiflievés mámorának, közben nézelődtem, szokásomhoz híven. Már majdnem az egész kiflit elfogyasztottam, amikor jobbra fordulva kiszúrtam Vee-t jó harminc méterre az utcán. Vee tizenhat éves, akárcsak Madlen, New Yorkból való, mint én, ami azt jelenti, hogy a földim. Egy második generációs ír család szeme fénye, akik legalább olyan szörnyű anyagi helyzetben vannak, mint a mi családunk volt, amikor még én kezdtem a pályát naiv tiniként. Vee teljes neve Vivien Licata, 173 centi magas, a bőre olyan fehér, mint a tej, képtelen lebarnulni, hullámos vörös haja a háta közepéig ér, a szeme méregzöld, az orrán és a szeme alatt halvány, vöröses szeplők borítják az arcát. Nagyon szép alakja van, épp a vékonyság és a véznaság határán áll. Szülei írek, tőlük örökölte a vörös haját, a fehér bőrét és a
szeplőit. Amikor egyéves volt, a szülei elváltak, a nevelőapja olasz, tőle kapta a Licata nevet, ami nagyon tetszik neki. Helyes kis nózija van, hatalmas szeme, ajka enyhén duzzadt. Arca akár a tükör: bármit is érez, azonnal látszik rajta. Ha boldog, csak úgy ragyog, ha meg 23 szomorú, olyan, mint egy zombi. Rettenetesen érzékeny, mert nagyon fél és nagyon bizonytalan. Iszonyúan ideges tud lenni, olyankor a görcs mardossa a gyomrát, és egyfolytában a vécén ül. Három hónapja érkezett, kevés pénzzel, ismeretség és nyelvtudás nélkül. Én két hónappal ezelőtt találtam rá egy válogatáson, azóta nálam dolgozik. Emlékszem, amikor tizenhat éves koromban fotózás előtt megláttam magam egy hatalmas tükörben - olyan voltam, mint egy halálra rémült kis őzike, akit ragadozók vesznek körül. Amikor először láttam Vee-t, ő is pontosan így festett. Eddig még egyetlen munkája sem volt. New Yorkban jó fél évig járt a válogatásokra, de mindhiába, azután valaki kitalálta, hogy Párizs a lehetőségek hona, és idejött. Valahogy összeszedte az útra a pénzt, mint ahogyan mi tettük annak idején. Amikor időm engedi, tanítgatom a lányaimat: járni, sminkelni, meg effélékre, és ő a legodaadóbb tanítványom. Én vagyok a példaképe; ijesztő, hogy milyen sokra tart engem. Az összes lányom közül őt szeretem a legjobban, mert tisztára olyan, mint amilyen én voltam. Minden válogatásról kivágják, mert két centivel alacsonyabb a szükséges 175 centiméternél (ami butaság, hiszen a topmodell Kate Moss sem éri el az előírt magasságot/TJevon Aoki pedig hét centivel alacsonyabb), és mert szeplős az atca (akárcsak Devoné), meg túlságosan fehér a bőre (mint annyi mas-jnodellé). Ha kérne tőlem pénzt, hogy hazamehessen, és nem tudnám róla lebeszélni, adnék neki, de soha nem fog kérni. Nem fog, mert olyan, mint egy kis keresztes lovag, aki fejébe vette, hogy majd ő megoldja a családja legfőbb gondját, a szegénységet. Bár gyenge, és halálra van rémülve, de mégis szembeszáll a veszélyekkel teli ismeretlennel, a győzelem reményében. Azt hiszem, a lányaim jó része el fog jutni valahová a pályán, elég kényelmes életük lesz, pár százezer dolláros évi jövedelemmel, jó névvel, de alighanem csak Veeben van meg az a plusz, az a különlegesség, mind a külsejét, mind a lelkét tekintve, ami egy lányt a csúcsok csúcsára emelhet, akárcsak engem. De Vee ezt egyszerűen nem tudja, vagy nem hiszi el. Még azt sem veszi észre, hogy a férfiak hogy bámulnak rá az utcán. Az én történetem meglehetősen szokványos. Magas, vékony, szőkésbarna, tengerkék szemű lány voltam, sajátos arcka24 rakterrel, vagyis meglehetősen feltűnő jelenség. Tizenöt éves koromban megállított az utcán egy férfi, aki fényképész volt a Martin Romlis Modellügynökségnél, és adott nekem egy névkártyát, hogy keressem fel a műtermében, mert rám szédületes karrier vár. Egy cseppet sem vonzott, hogy fotóztassam magam, meg kifutókon lejtsek végig, miközben egy rakás fickó rajtam legelteti a szemét. Számomra ez már romlott dolognak számított, amit jó kislányok soha nem tennének. Végül aztán mégis elmentem abba a műterembe. A pénz miatt, hogy legalább egy kis zsebpénzem legyen, vagy ki tudja, hátha tényleg befutok. Borzasztó szegények voltunk, annyi bajunk volt a pénztelenségünk miatt, annyi kellemetlenség, probléma, nehézség szakadt a nyakunkba, és már annyira untam, hogy szüleim majd minden este hosszú órákon át görnyednek egy vonalas füzet és egy számológép fölé, hogy megtervezzék, mit is vehetünk meg abból az elkeserítően kevés pénzünkből, és mit nem, hogy szinte bármit megtettem volna, hogy kimentsem magunkat a szegénység csapdájából. Úgyhogy bármennyire is elítéltem a dolgot, elmentem a fényképészhez. Persze, vittem magammal a kedvesemet testőrnek. Másnap maga Martin Romlis, az ügynökség tulajdonosa látogatott meg, megállt egy sofőr vezette limuzinnal a házunk előtt, és feljött hozzánk a negyedikre, hogy elmondja: modellnek születtem. Ott volt az egész család: anyukám, apukám, öcsém meg én, összegyűltünk a konyhában, abban a szegényes, menthetetlenül büdös
konyhában, és csüngtünk Romlis minden szaván. Csak ült az ócska asztalunknál a kétezer dolláros öltönyében, és akkora összegekkel dobálózott, hogy mindannyian beleszédültünk. Amikor elment, egész éjjel le sem hunytuk a szemünket, és azt tervezgettük, hogy kinek milyen kocsit veszünk majd, és hogy az óceánnak melyik partján vásárolunk házat. Másnap aláírtam a szerződést. Két héttel rá ajánlatot kaptam egyenesen a divat fővárosából, Párizsból. Annyira boldog voltam, hogy a föld fölött lebegtem fél méterrel. Akkor következett az első furcsaság: az ügynökség nem fizette az utamat Európába, se a szállásomat, se az étkezésemet. Romlis lenyomott nekünk egy szöveget az üzletpolitikáról, és mi voltunk olyan naivak - akartunk lenni olyan naivak -, hogy elhiggyük, mert őrülten meg akartunk szabadulni a szegénységünktől. Nagyon nehezen szedtük össze a pénzt a repülőjegyre, 25 és arra, hogy eléljek Párizsban egy hónapot, vagy végső esetben kettőt, amíg nem kezdek el rendesen pénzt keresni. Még a családi kocsit is eladtuk, a legértékesebb kincsünket, egy ócska traga-csot; kölcsönkértünk mindenkitől, akitől csak lehetett, és beadtunk mindent a zaciba, amit csak elfogadtak. Megesküdtem, hogy amikor majd hazatérek, dúsgazdag leszek, elmegyünk anyukámmal és apukámmal egy Jaguar autószalonba, és mindkettőjüknek megveszem azt a kocsit, amelyiket csak akarják. Azután útnak indultam. Telve reménnyel, hittel, naivitással és félelemmel. Már a megérkezésem napján elkezdődtek a furcsaságok. Néhány lánnyal beköltöztettek minket egy lerobbant raktárba. Korábban azt ígérték, szállodai szoba vár ránk, most azt mondták, a raktár csak átmeneti. Egy teljes évig laktunk a raktárban. Csak három hónap után kaptam először pénzt. Frankot, nyolcszázötven dollár értékben, amiből az ügynökség levont húsz százalék menedzselési költséget. Addigra már tartoztam fűnek-fának, és mire mindent kifizettem, annyi pénzem sem volt, hogy egy hétig kijöjjek a lehető legócskább koszton. Mindeközben küldözgettem anyukáméknak a képeslapokat, tele hazugságokkal arról, hogy milyen jól megy a sorom, csak hogy ne idegeskedjenek. Negyedik hónapja éltem Párizsban amikor Romlis elvitt egy partira, ahol egy csomó burnuszos, napszemüveges, arany ékszertől roskadozó arab fickó mulatozott. Romlis bemutatott az egyiknek, mondván, hogy szórakoztassam. Egy ófamúlvakiderült, hogy mi lett volna a feladatom: szex, mindenkivel, aki csak akarja. Ha-nyatt-homlok menekültem onnan. Órákon át alvajáróként bolyongtam az utcákon, aztán a raktárban, ahol laktunk, bezárkóztam a vécébe, és úgy hánytam, hogy már azt hittem, végem van. Legszívesebben azonnal hazamentem volna, de egy fillérem sem volt, és tudtam, hogy anyukáméknak sincs. Amikor már hét hónapja laktam a raktárban, megtudtam, hogy a fellépéseimért és a fotóimért huszonnyolcezer dollárt kerestem - de én csak tízezret láttam, amiből még le is vontak húsz százalékot. Soha életemben nem dühöngtem, bőgtem és rettegtem annyit, mint az alatt az egy év alatt, amíg Párizsban próbáltam szerencsét a Martin Romlis Modellügynökség védőszárnyai alatt. Egy évig tartott, mire el tudtam menekülni, és hazarepültem. Luxusautó helyett anyukámnak csak egy plüssmacit vittem, apukámnak egy könyvet, öcsémnek 26 egy autómodellt. Majd elsüllyedtem szégyenemben. Megfogadtam, hogy soha az életben nem hiszem többé azt, hogy van keresnivalóm a modellpályán. A gimi után egyetemre mentem, ahol irodalmat tanultam. Az egyetem után felvételiztem az FBI Akadémiára, ahol kissé furcsán néztek rám az irodalmár végzettségem miatt, lévén, hogy a legtöbben jogi egyetemről érkeztek az FBI-hoz, az irodalom pedig meglehetősen távoli szakterületnek tűnt. Hogy könyvek és filmek hatására akartam FBI-ügynök lenni, azt senki sem kifogásolta, mivel a jelentkezők nagy része ilyen indíttatásból adja a fejét a nyomozói hivatásra. Végül azután felvettek; azt mondták, kifejezetten van érzékem a detektívmunkához. Az FBI Akadémia egy tizenhat hetes tanfolyam, amelyből én tizenkettőt csináltam végig. Már a második héten biztos voltam benne, hogy soha
nem leszek FBI-ügynök, de nem hagytam abba az iskolát, mert nem tudtam, mihez kezdjek. Miután hazaérkeztem New Yorkba a párizsi kiruccanásom után, átlagosan havonta egyszer leszólítottak az utcán, hogy nem akarok-e modell lenni, de nem akartam. Amikor hatodik hete jártam az FBI Akadémiára, megállított az utcán egy elegáns hölgy, aki Eileen Fordként mutatkozott be, és azt mondta, övé a Ford Modellügynökség, ami az egyik leghíresebb és legnagyobb ügynökség a világon. Nagyon kedves volt, meghívott ebédre, de én persze elutasítottam. Hogy ráijesszek, elárultam neki, hogy az FBI Akadémián tanulok. Másnap az Akadémia előtt várt. Ismét meghívott ebédelni. Elmeséltem neki a párizsi kalandomat, és tudattam vele, hogy egy életre elegem van a modellkedésből. Nagyon megértő volt, és amikor megkérdezte, hogy mivel bizonyíthatná, hogy komolyak a szándékai, azt válaszoltam: pénzzel. Két nappal később megint ott várt az Akadémia előtt. Nekem akkorra már pokolian elegem volt az FBI-ból, mert a falra másztam a családias légkörtől, és titkon még örültem is, hogy látom. Eileen egy 250 000 dolláros szerződést ajánlott fel. Gúnyosan nevettem, hogy ezzel akar bepalizni, és megkérdeztem, hogy mikor kapnám meg a pénzt, egy év múlva? Erre azt felelte: néhány héten belül. Persze, nem hittem el egy szavát sem. Azután eltelt három hét. Eileen meghívott egy klubba, hogy átnézzem a szerződéstervezetet. Merő rosszindulatból, csakhogy leleplezzem, elvittem magammal 27 két osztálytársamat, akik jogot végeztek. Két hétig küzdöttem, mire elhittem, hogy a szerződés talán igazi. Próbaként aláírtam. És öt nap múlva ott volt a számlámon 250 000 amerikai dollár. Egy csapásra gazdag lettem, és sehová sem kellett költöznöm, élhettem továbbra is az Államokban, és ha utaztam, minden költségemet fedezték. Egy jó évig afféle alsó régiós modell voltam, vagyis olyan valaki, aki hátul, csendben, név nélkül asszisztál a nagymenőknek: én voltam az egyik lány valahol ott, a háttérben azon a fényképen, ahol Linda Evangélista meg Naomi Campbell meg a többiek voltak a fő attrakció, és ott kullogtam a nyomukban a kifutón, ahol nagyjából senki nem figyelt rám. Ez az év volt az én modellisko-lám. Azután elindult felfelé a karrierem, egyre feljebb és feljebb, mint a rakéta. Kezdtek felfigyelni rám; a közönség, a fotósok, az operatőrök, a főszerkesztők, a reklámcégek menedzserei, a tervezők és a topmodellek. Hamarosan én is egy keresztnév lettem, a fél világ a keresztnevemen szólított: Joyce; Joyce, Joyce. Öt évvel ezelőtt átköltöztem Európába; fél évig Londonban laktam, majd letelepedtem Párizsban. Azóta is itt élek. Három éve fenn vagyok a csúcson. Olyan magasan, hogy senki nincs és senki nem volt még magasabban nálam. Minden évben végigcsinálok néhány bemutatót, néhány fotósorozatot, játszom legalább egy reklámfilmben, és legalább egy reklámkampánynak én vagyok a főszereplője, továbbá reklámraom-azokat a termékeket, amelyekre a szerződésem kötelez. Nincs brókerem, mert a tőzsdét haszontalan dolognak tartom, de van egy régiségkereskedő barátom, aki megforgatja a pénzem egy részét. Mindezekből együttesen körülbelül tízmillió dollár jön össze egy évben. És látom azokat a kiscsajokat, akik idejönnek Párizsba, vagy elmennek Londonba, Milánóba, Tokióba, New Yorkba, szerencsét próbálni, pénz, ismeretség és nyelvtudás nélkül. Tudom, mennyire félnek attól, hogy mégsem viszik semmire, hogy eltévednek, elzüllenek, vagy meghalnak. írtam nekik két könyvet arról, hogy mire kell vigyázni, hogyan lehet felismerni a rossz ügynökséget és a veszélyes helyzeteket. Rengeteg kezdő modellel levelezem szerte az egész világon. Szinte az év minden napján adok interjút újságoknak, tévének, rádiónak, hogy felhívjam ezeknek a lányoknak a figyelmét a veszélyekre. Nem elkedvetleníteni akarom őket, 28 csak felkészíteni, mert ha valaki tudja, mire kell vigyázni, akkor majdnem minden rossztól megmenekülhet. Létrehoztam egy kávéházláncot, ahol kizárólag kezdő modelleket alkalmazok. Egyelőre még csak három kávéházam van, de a célom egy száz kávéházból álló lánc,
ahol kizárólag kezdő modellek dolgoznak. Egy fillért sem kívánok keresni ezekből a kávéházakból, csak azt akarom, hogy önmagukat tartsák fenn. Három kávéházamban negyvenöt lány dolgozik; ők az én lányaim. Már mindenki így hívja őket, ami sem nekem, sem nekik nem esik rosszul. Az én lányaim garantáltam nem érzik magukat elveszettnek, mert van miből megélniük, és mert jól értek a nyelvükön: könnyen felvidítom, aki nagyon lelankad. Nem változtathatok a múltamon, de másokat megóvni attól, amitől magamat szerettem volna, mégis olyan jó érzés. A kávéházaim közelében bérelek egy-egy jókora lakást, ahol a lányok együtt laknak. Ha valamelyiküket siker éri, együtt ünnepelnek, ha valaki kudarcot szenved, osztoznak a szomorúságban. Ma, úgy látom, szomorkodás lesz. Edith Zola, egy feltörekvő tervező tinédzsereknek szóló kollekciója bemutatásához Vee korosztályából keresett lányokat. Vee telve reménnyel vágott bele. És most zsebre dugott kézzel, lehajtott fejjel bandukol az utcán, mint egy élő halott. Néha nem értem a tervezőket! Ez a lány gyönyörű, karakteres, és minden megvan benne, ami egy sztárnak kell, csak elő kellene belőle csalogatni, és egyszerűen nem veszik észre! Vee fellépett a teraszra. Felálltam, a székre mutattam, az asztalom másik oldalán. - Foglalj helyett, Vee.! Madlen máris hoz neked egy kis reggelit, aztán beszélgetünk - mondtam angolul, mert Vee nem beszél franciául. Vee leült a székre. Kivette a kezét a nadrágja zsebéből, és egy vizesre sírt zsebkendőt gyűrögetett. Beszóltam Madlennek, hogy hozza ki Vee reggelijét, mert ma még ő sem evett, hiába ment kilencre a válogatásra. Visszaültem a székemre. Mosolyogva szólaltam meg, hogy éreztessem Vee-vel: bármit is mondtak neki a válogatáson, semmiség. - Na, mesélj, Vee! Egy teljes percig nem szólalt meg. 29 - Megint nem kellettem - súgta. Megrántottam a vállam. - Annyi baj legyen! A világ tele van válogatásokkal! - Csak éppen egyiken sem én kellek - könny gyűlt a szemébe. -Joyce... legörbült a szája, és kétségbeesett arcot vágott. -Nekem ez nem megy. - De megy, csak nagyon nehéz. Két lehetőség közül választhatsz, Vee. Az egyik, hogy feladod, és visszarepülsz New Yorkba, de akkor vége annak, hogy elérd az álmod, és befutott modell légy. A másik, hogy folytatod tovább, és akkor győzhetsz. Van egy mondás: a rajtnál csak egy dolog biztos - a leendő győztes is ott áll". Ez azt jelenti: a győzelem alapfeltétele, hogy részt vegyél a versenyben. Oda kell állnod a rajthoz, érted? És te ott állsz. Amikor kezdő voltam, engem is számtalan válogatásról küldtek el, és én is minden alkalommal kiborultam, és azt hittem, alkalmatlan vagyok, meg hogy vége az életemnek. De ma már túl vagyok ezen, ma már minden szempontból ott állok a körön belül, és visszanézve tisztán látom, hogy mikor miéit utasítottak el. Ma már tudom, hogy felesleges volt kiborulnom. Feltűnt Madlen, a kezében egy tálcát egyensúlyozott. - Hello, Vee! - köszönfötte^és-ír-tálcít letette Vee elé. -Jó étvágyat! Na, hogy ment? - Sehogy - mondta Vee fájdalmasan. - Majd legközelebb! - Na, és mikor lesz a legközelebből ma? - nézett rá Vee egyszerre elkeseredetten és dühösen. - Hát... majd egyszer az is eljön - Madlen észrevette, hogy dolga van. - Bocs, de most mennem kell. Majd dumálunk! Egy vendég gyümölcsteát rendelt, Madlen intézkedett. Vee szenvedő arcot vágott. -Joyce... az a baj, hogy amikor... amikor felkelek... én már nem is tudok hinni benne, hogy az a nap jó lesz. Már... már nem is hiszem, hogy valami
megváltozhat. Egyszerűen már úgy megyek el egy válogatásra, hogy tudom, száz százalékig biztos vagyok benne, hogy nem kellek majd! Már nem tudok hinni benne, érted? Elvesztettem a reményem. - Akkor folytasd remény nélkül - mondtam. Vee döbbenten meredt rám. 30 - Azt meg hogy lehet? - Úgy, hogy mész előre, mint egy gép. Ha fásult vagy, akkor fásultan, ha már nincs reményed, akkor remény nélkül. Csak csináld! Az a lényeg, hogy menj. Az, hogy hogy érzed magad - legyintettem -, tökmindegy. Úgyis csak egy számít, hogy elérd az álmod. Csak nézett azokkal a nagy zöld szemeivel, és nem nagyon értette. - De... de akkor meg... mi ebben az élvezet? - Az élvezet?! - most én csodálkoztam el. - Az majd csak később jön! Előbb juss oda, ahová tartasz! Nem akkor veszel el, amikor kudarcot vallasz, hanem akkor, amikor feladod. Vee elgondolkodva nézegette a tálcáját. - És a többi csaj? - kérdeztem. Ebből a kávéházamból csak Vee ment a válogatásra, de a másik kettőből négyen. Vee megrázta a fejét. - Ők sem kellettek - mondta Vee. - És? Kiborultak, mint te? - Tudtam, hogy nem, mert ismertem őket, de rákérdeztem, hogy Vee lássa, nem olyan nagy dolog. - Nem. Nem volt semmi bajuk. Vidámak voltak. Mentek dolgozni, mintha minden a legnagyobb rendben volna. De nekik már volt más munkájuk, Joyce, nekem meg még egy sem! - Tudom, Vee, és meg is értem az érzéseidet! Neked meg azt kell megértened, hogy nem te vagy az egyetlen, aki keményen küzd egy pályán, hanem rajtad kívül még nagyon sokan. Ha sikeres emberek életrajzát olvasod, rájössz, hogy a legtöbben iszonyú kemény meccseket vívtak, mire azok lettek, akik. Vee megint gondolkodott egy sort, de nem szólt semmit. Folytattam. - Te különleges vagy, Vee! Lehet, hogy időbe telik, mire felfedeznek, de a tizenkettő-egy-tucat-lányokból sohasem lesz sztár. - Akkor ne legyek soha sztár, legyek csak egy tizenkettő-egy-tucat-lány, csak kelljek már végre valakinek! Joyce, miért születtem ilyen vágyakkal és ilyen testtel? Ez a legnagyobb kitolás a világon! Olyan célt tűzöl ki, amit nem érhetsz el, mert alkalmatlan vagy rá! - Beszélsz itt hülyeségeket, Vee! - legyintettem. - Alkalmas 31 vagy rá, és én tudom, hogy a csúcsra tartasz. Nekem ne akard bemesélni, hogy kevesebbel is megelégednél! Csak akkor vagy alkalmatlan, ha feladod. De te nem teszel ilyet, ugye? Vee nem felelt, csak gyűrögette a zsepijét. Ittam egy korty tejet, azután a szalvétával megtöröltem a szám. - És egyébként van egy munkád szombatra, ha érdekel -mondtam. Erre felkapta a fejét. - Mi az? Hol? - A helyszín: Fontainebleau. Egy parti lesz ott, a divatvilág nagyjai összeröffennek valami évi rendes pöffeszkedésre. Mimi hívott nemrég, hogy kell neki pár lány. Igaz, csak felszolgálásról van szó, de mindenki ott lesz, aki számít, és bemutatói díjat kaptok, ami nem rossz pénz. Innen elküldöm Madlent, Carlát, Julie-t, meg téged. A másik két kávéházból lesznek még tízen, vagyis jó móka lesz. A partin majdnem mindenki beszél angolul, úgyhogy nyugi. Nem volt nagyon feldobva, de azért szemmel láthatóan érdekelte a dolog. Itt, a kávéházban csak konyhán dolgozhat, mert nem beszéli a nyelvet, és a felszolgálás aprócska előrelépés. - Koszi - mondta. - Szívesen. /
Hirtelen furcsa mosoly jelenfmeg az arcán. A szemembe nézett. - És nekem is várfegy hírem! - újságolta tágra nyílt szemekkel. - Nem választottak ki ugyan, ami nagyon fájt, de kaptam egy szerepet egy filmben, képzeld! Ugyanabban a házban szereplőválogatás volt egy filmhez, amit nem is tudtam, és amikor szörnyen letörve mentem lefelé a lépcsőn, megállított valaki, hogy beszélgetni akar velem! Azért maradtam el ilyen sokáig, mert dumáltam egy rendezővel meg egy producerrel! Bocs, Joyce, hogy nem is hívtalak! Egyszerűen elment az idő! Eltátottam a szám. - Filmszerepet kaptál, Vee? És ezt csak így mondod? Idejössz nekem pityeregve, amikor mindjárt filmsztár leszel? - elnevettem magam, erre Vee is nevetni kezdett. - Ha ezt elmondom a többieknek, megeszi őket a sárga irigység! - Ne haragudj, Joyce! Sajnálom, hogy nem ezzel kezdtem! 32 - De mégis, milyen filmről van szó, Vee? - kérdeztem. - Egy... normális film. A középkorban játszódik. Kosztümök is vannak benne. - De hát ez nagyon jó! Miért vagy így letörve? Szerepelhetsz egy történelmi filmben, ez fantasztikus! - Aha. Vee túlságosan bánatos volt, nem úgy viselkedett, mint ahogyan egy tizenéves lány, aki szerepet kap egy nagyszabású produkcióban. - Ki rendezi? - kérdeztem, hátha ismerem az illetőt. - Nem olyan közismert. Valamilyen Leonardónak hívják. Leonardo... Tönem a fejem, de egyetlen Leonardo nevű rendező sem ugrott be. - Miket rendezett eddig? Vee vágott egy fintort. - Igazából nem tudom - mondta közömbös hangon, és a zsebkendőjét gyűrögette. Leesett az állam. Ez igen furcsa. Kezdtem gyanakodni. - Figyelj rám, Vee. Ebben a filmben vetkőzni is kell? - Ma már minden filmben vetkőznek! - meredt rám. - Ez ma már teljesen természetes. Minden nagy színésznő vetkőzött, és sokan most is vetkőznek. Nem akartam vitába bocsátkozni erről a kérdésről, mert rosszat sejtettem. - Szex is van benne? - kérdeztem. - Úgy értem: igazi szex? Lehajtotta a fejét, úgy mondta. - Sok filmet szexszel adnak el. - Félóra alatt filmes szakember lettél, Vee? Másoknak ehhez évekre van szüksége - direkt gúnyolódtam vele egy kicsit, hogy kiessen a szerepből. Csak azt értem el, hogy összeszorította a száját, és meredten bámulta a tálcáján a rongyoskiflit. - Milyen filmről van szó? - kérdeztem. Nem felelt. Felálltam, megkerültem az asztalt, és leguggoltam elé, hogy lássam az arcát. Próbált elbújni a tekintetem elől. Megérintettem az arcát, hogy rám nézzen. Már tudtam a választ. - Ez egy pornófilm, ugye? Elbőgte magát. Megsimogattam, átkaroltam, ahogyan a széke mellett guggoltam. 33 -Jézusom, Vee! - beszéltem bele a fülébe, hogy mások ne hallják. - Biztos állásod van, van hol laknod, barátaid vannak, tanulhatsz, és minden szempontból alkalmas vagy arra, hogy nagy modell lég)'! Nem akarod te ezt csinálni, látom rajtad! El tudod magad képzelni, amint egy rakás idegen stricivel kurválkodsz egy kamera előtt? Nem, ugye? - A vállamra hajtotta a fejét. Igyekezte eltakarni az arcát a vendégek elől, hogy ne lássák a fájdalmát. -Persze, hogy nem. Nem vagy te ilyen. - Annyira nehéz... - szólalt meg. - Olyan kilátástalan ez az egész... - Tudom, hogy nehéz az út, amit választottál, de végig lehet menni rajta. Én már végigmentem rajta; tudom, mi vár rád a másik oldalon. Megszakadna a szívem, ha nem jutnál el oda, mert annyira szép. Vee a vállamon sírt, csendben, hogy ne vegyék észre a vendégek. A vállát és a haját simogattam, hogy megnyugtassam.
- Figyelj rám, Vee! Hallgasd meg, amit mondok! Megígérem neked, hogy eléred azt a célt, amiért eljöttél ebbe a városba. Megígérem! Nem kell félned! - De biztos? - kérdezte a fülembe súgva. - Biztos. A te dolgod csak az, hogy mindig továbbmenj, és ne kerülj bajba. Vee, a fenébe is! Tizenhat éves vagy, itt vagy a divat fővárosában, biztos állásod van, biztos kereseted, amiből jól megélsz, van hoTlaknocí, olyan emberek vesznek körül, akik szeretnek és megértenek téged, az örömeidet és a bánatodat, mert ugyanazon az úton járnak, amin te, és itt van még neked Joyce is, a te öreg róka barátnőd, aki bármikor ellát téged bölcs tanácsaival, és még egy puszit is kapsz, ide az arcodra - és kapott is egyet, aminek az lett a következménye, hogy rázkódni kezdett, hirtelen nem is tudtam, hogy a zokogástól vagy a nevetéstől. Úgyhogy fel a fejjel, te kiscsaj! Igazán nincs okod erre a nagy világvégehangulatra! Költsd el a reggelidet, azután mehetsz csészéket mosni; szóval, kalandra fel! Hirtelen egy rettenetesen nyálas puszi cuppant. az arcomon, ahová Vee hajtotta a fejét. Szinte fizikailag éreztem, ahogyan elszállt belőle a feszültség. Nevettem. Megpöcköltem az orrát. Most már hallottam, hogy ő is nevet. - Fogadjunk, hogy most arra gondolsz: ha nem lennék, ki kéne engem találni. Ráhibáztam? 34 Lassan elengedte a nyakam. Nevetett. A zsebkendőjével itat-gatta a könnyeit. - Hát, az biztos - mondta. Felegyenesedtem. - Sejtettem én. - A tekintetemmel Madlent kerestem. Az egyik vendég valamilyen különleges mézet akart, azért ugrott be a pulthoz, de már jött is vissza. - Most Madlen gondjaira bízlak téged, Vee. Nekem egy rakásra való dolgom van. - Persze - mondta Vee. Megfogta az egyik rongyoskiflit a tálcáján, és belemártotta a lekvárba. Nagyot harapott a kiflibe. Ez jó jel. Aki önként eszik, az folytatni akarja. - Igen? - állt elém Madlen. - Vee-t rád bízom. Dolgoztasd meg szépen, aztán tanuljon franciát. - Oké, meglesz! - Koszi - lenéztem Vee-re, aki buzgón falatozott. - Vee, tudod-e, hogy pénteken lesz a nagy nap? - Hoh mihhoda? - nézett fel teli szájjal. - Hatvan napja dolgozol nálam. Letelt a próbaidőd. Pénteken kettőre megyünk Carlo barátomhoz. Vee gyorsan lenyelte a falatot. - Ez tök jó! - lelkendezett. - Koszi, Joyce! Örök hálám! - Szívesen, Vee! Na jól van, én most távozom, kislányok! Sziasztok! - Szia! - köszönt Vee, amikor leléptem a teraszról az utcára. - A kapitány elhagyta a hidat! - szólt utánam Madlen katonásan. Megálltam. Az égnek emeltem az arcom, és felsóhajtottam. Nem igaz ez a Madlen! Meg is fenyegettem az ujjammal, de csak nevetett. Sétát erőltettem magamra, pedig legszívesebben futottam volna. Hazafelé tartottam, a kocsimért. Látszólagos jókedvem elillant. Elkezdődött... Elkezdődött... Vee-nél is, akárcsak nálam. Ugyanaz, mint nálam, ugyanaz! A rohadt életbe! Remegtem az idegességtől. Kurvát akarnak csinálni az egyik lányomból...! Ez nem lehet igaz! Nem teszik zsebre, amit most tőlem kapnak! 35 MÁSODIK FEJEZET 1. Válogatás Boulevard Saint Marcel, Párizs Október 25- szerda, 14 óra 05 perc
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire a lassan hömpölygő forgalomban learaszoltam a Champ-de-Marstól a körülbelül hét kilométerre lévő Boulevard Saint Marcelig, ahol a válogatás folyt. Egy csigának világrekord lenne ez a hét kilométer harminc perc alatt, de nekem elviselhetetlenül hosszú idő volt! A válogatás egy meghatározhatatlan funkciót ellátó ház ötödik emeletén zajlott, közel a Boulevard de LTiopitalhoz. A ház sivár betonudvarára szélesre tárt kovácsoltvas kapu vezetett. Nyolc kocsi állt összevissza az udvaron, volt köztük egy agyonhasznált, ré-giJRolls-Royce is. Megfordultam, és úgy álltam meg, hogy semmi se akadályozzon a gyors távozásban. Kiugrottam a kocsiból, bezártam az ajtót, azután megindultam a lépcsőház felé. A lift éppen lent volt. Felmentem az ötödikre. Amint megállt a lift, a folyosóról megcsapta a fülem a zsivaj, ami arra utalt, hogy a válogatás még tart. Egy válogatás addig tart, amíg meg nem találják, akit keresnek, vagy amíg el nem fogynak a jelentkezők - néha addig, amíg a válogatók ki nem készülnek. Az ajtó lassan félrehúzódott, kiléptem. Magas, tizenéves lányok szobroztak a folyosón. A sor két lépésre a liftnél kezdődött, és valahol a forduló után ért véget. Alig néhány métert tettem meg a lányok sora mellett, amikor észrevettek. A zsivaj megszűnt. Joyce megérkezett! Olyan csend lett, mint egy temetőben, még egy pisszenést sem lehetett hallani. Ezt szeretem, amikor pipa vagyok! Elmentem a sor legvégéig, egy kétszárnyas ajtóig, amelyen egy tábla lógott, rajta tízcentis betűkkel: VÁLOGATÁS. Kopogás nélkül rontottam be, ami egyébként nem szokásom. 36 Edith Zolának körülbelül annyi köze van Émile Zolához, a XIX. századbeli, nagy francia íróhoz, mint nekem Lord Byronhoz. Röviden: semmi. Még nem találkoztam vele, csak hallomásból ismerem. Huszonhét éves, feltörekvő tervező, aki hordható ruhákat tervez tizenkét-tizennyolc éves fiatalok számára. Mérsékelten sikeres. Kispályás. Edith Zola, egy vele nagyjából egykorú nő, három fiatal férfi és két, tizenöt év körüli, kacarászó lány volt a szobában. Mire becsuktam a hátam mögött az ajtót, síri csönd lett. Behúzták fülüketfarkukat, és rémülten pislogtak felém. Úgy látszik, még senkit sem láttak a saját szemükkel a csúcsról. Mintha alászálltam volna... Egyenesen Edith szemébe néztem, amitől szemmel láthatóan nagyon megijedt. Most pokoli dühös voltam, nem is bántam, ami máskor zavart volna: hogy meghunyászkodnak előttem a hírnevem miatt. - Nemrég itt volt az egyik lányom, és miután távozott, egy-két emelettel lejjebb megállították, hogy beszervezzék egy pornófilmbe. Tudsz te erről? - kérdeztem éles hangon. Edith csak ült két összetolt asztal mögött, és engem bámult. De nem válaszolt. Közelebb mentem, előrehajoltam, és rátámaszkodtam az asztalra. - Na gyerünk, ki vele! - mordultam rá ebben a fenyegető testtartásban. - Tudsz te arról, hogy mi zajlik körülötted? Néhány méterrel alattunk ribancokat toboroznak! Valamilyen hangot adott ki a száján, talán felnyögött vagy csuklott egyet, majd fél percre rá megszólalt. - Hogy micsoda? - kérdezte. - Egy pornófilmhez szednek össze naiv kis libákat, tudsz te erről? - Nem... Nem tudtam, hogy ezt teszik. Itt alattunk? - Ahogy mondod! - rivalltam rá. - Mit szándékozol tenni az ügyben? - Mit tegyek? - kérdezett vissza. - Biztosan van rá... izé... engedélyük. Megszólalt az egyik férfi. Százhetven centi körüli lehetett, kissé köpcös, széles vállú, az egész feje egy merő borosta: az arca, a milliméteresre nyírt haja. Fekete, szegecses bőrdzsekit viselt még itt, a szobában is. - Élni és élni hagyni. Ez az elvünk - jelentette ki. 37
A szemébe néztem. Játszotta a kemény fickót, de hirtelen nagyon sűrűn kellett pislognia. - Ez nem elv, hanem gyávaság! - vetettem oda. Még sűrűbben pislogott. Visszafordultam Edith-hez. Volt bennem egy kis utálat iránta, amiéit nem választotta ki Vee-t, de profibbnak kellett lennem annál, semmint hogy ezért rászálljak. - Most még elintézem helyetted, de legközelebb már neked kell. Képzeld el, ha megjelenne pár újságcikk arról, hogy Edith Zola válogatásán a kezdő modelleket egy pornófilmeket gyártó cég szerződtette le! Mit gondolsz, mi tenne veled a szakma, a sajtó, az erkölcsrendészet, meg - az ajtóra mutattam ezeknek a lányoknak a szülei? Edith csak ült szótlanul, merev arccal, mint aki nyársat nyelt. Otthagytam őket, kimentem a folyosóra. Az a sok tizenéves lány megilletődötten nézett rám. Bizonytalanul indultam el, nem tudtam, mitévő legyek. Ha megmondom nekik, hogy menjenek el, akkor elmennek. Tudom, hogy hallgatnak rám ennyire. Ezzel meg tudom őket óvni attól, ami egy-két emelettel lejjebb les rájuk, ha nem vigyáznak, de ugyanakkor néhányan közülük talán miattam nem kapnák meg az annyira áhított munkát Edith Zolánál, aki tulajdonképpen nem is olyan rossz, csak nem elég körültekintő. Úgy döntöttem, hogy nem szólok semmit, elindultam a lift irányába, de néhány lépés után megtorpantam. Feléjük fordultam. Nem mehettem el csak úgy. Azt nem díjazná a lelkiismeretem. - Figyeljetek, lányok! - mondtam angolul, majd franciául is. Minden egyes mondatomat mindkét nyelven elmondtam. -A modell az kereskedő. És ha valaki azt mondja nektek, hogy csak azáltal juthattok előrébb, ha szexuális szolgáltatásokat nyújtotok, azt ne higgyétek el! Ezek az emberek mind bűnözők, akiknek semmi keresnivalójuk ebben a szakmában! Szexuális szolgáltatásokat a lotyók nyújtanak; a modellek ruhákat, kozmetikumokat és más termékeket adnak el. Ti kereskedők vagytok, nem ribancok. Ezt ne feledjétek el soha! Elindultam, de két lépés után meg kellett állnom, mert kitört a hangzavar, rémült kérdésekkel kezdtek bombázni. - Ott, ott bent valaki... - kérdezte egy ijedt lány afelé az ajtó felé mutogatva, ahonnan kijöttem. - Nem, nem ott. Alattunk - mutattam a földre. - Ne járkáljatok egyesével az épületben! Nyugodtan menjetek be, hogy Edith 38 megnézhessen benneteket, de utána, akár ki lettetek választva, akár nem, verődjetek csapatba, és csak akkor menjetek, ha már vagytok legalább tízen. És használjátok a liftet! Befértek, elég nagy és erős ez a lift. Ne álljatok szóba senkivel, nem számít, mennyire megnyerő a modora! Ha készen vagytok, hagyjátok el az épületet, és kész. Na, sziasztok, most mennem kell! Megint elindultam a lift felé, de három lépés után meg kellett állnom. A bejelentésem túlságosan megijesztette őket. Körém gyűltek. - Nem kéne hívni a rendőrséget? - kérdezte egy nyúlánk, barna hajú lány, mobiltelefont szorongatva. - Kik vannak alattunk? - szólalt meg valaki hátulról, akit nem is láttam. - Nem rabolhatnak el? - jött egy újabb kérdés. - En el sem merek innen mozdulni! - jelentette be egy hisztérikus hang. - Mit fognak velünk csinálni? - ragadott meg egy nagyon fiatal, a sírás határán álló lány. A lány lehetett vagy tizenkét éves; nem értem, hogy az ilyeneket hogy engedhetik el válogatásra kísérő nélkül? - Nyugodjatok meg! - csitítgattam őket. Rá kellett jönnöm, hogy olyan pánik vette kezdetét, ami messze meghaladta, mit elérni szerettem volna. - Lányok, nyugalom! Ne essetek pánikba, nincs ekkora baj! Lehet, hogy amikor mentek majd lefelé innen, valaki megkérdezi tőletek, hogy nem akartok-e jó pénzért mindenféle ismeretlen férfiakkal meg nőkkel közösülni, és ha ti azt mondjátok, hogy nem, akkor nem kerültök semmiféle veszélybe!
Egy szőke lány furakodott hozzám, lehetett vagy tizenhat éves, két fonott copfban hordta a haját. - Én fél egykor leugrottam az udvarra egy kicsit levegőzni, mert már reggel óta itt vagyok. Amikor jöttem vissza, a másodikon megállított egy szakállas fickó, hogy volna-e kedvem egy személyiségfejlesztő munkához, ami segít leküzdeni a gátlásaimat. Mondtam neki, hogy én jól vagyok úgy, ahogyan vagyok, mire a fickó azzal állt elő, hogy szerinte én arra születtem, hogy színésznő legyek. Egyszerűen tudtam, hogy pornóról van szó, mert valahogy nem úgy nézett ki a fazon, mint az igazi filmesek. ' - Ki kéne hívni a rendőrséget! - szólalt meg a mobiltelefonos lány. 39 ............. - Oké, figyeljetek, lányok! Folytassátok, amit eddig csináltatok, találkozzatok Edith Zolával, beszélgessetek vele, koncentráljatok arra, ami fontos. A többit bízzátok rám, és nyugodjatok meg! - elindultam a lift felé, de megint az utamat állták. Nem volt több időm. Kikerültem őket vagy átbújtam közöttük. Eljutottam a lifthez. Nem szálltam be, elindultam lefelé a lépcsőn. Elővettem a telefonomat, és beütöttem az erkölcsrendészet számát. Bemutatkoztam, azután elmondtam, hogy hol vagyok, hogy ez itt egy válogatás, ahol 12-16 éves modellek válogatása folyik reklámfotókhoz, és hogy van itt az épületben néhány illető, akik zaklatják a lányokat. Megígérték, hogy mindjárt ott lesznek. A második emeleten a folyosó csendes és üres volt. Nem erre számítottam. Elindultam az egyik irányba, feszülten füleltem. Most nem voltam annyira ideges, mint a kávéházban, de ez azonnal megváltozott, amikor valahonnan a folyosó első fordulója mögül egy nem éppen kifinomult nő visszataszító, nagyhangú kacaját hallottam. Az idegességem az egekbe szökött. Meggyorsítottam lépteimet. Legszívesebben százszor gyorsabban mentem volna, csak hogy minél előbb a fordulón túl jutva megláthassam azokat az aljasokat, akik lányokat akarnak rossz útra téríteni. Megérkeztem a fordulóhoz. Bekanyarodtam. Körülbelül tíz méterre tőlem az egyik helyiségnek nyitva állt az ajtaja. - Na, szóval! - hallottam egy fiatal férfi hangját a nyitott ajtajú helyiségből. - Mennek a tengeralattjáróval, és ott vannak azok a kis 16-17 éves bigék, mit tudom én, hogy hívják őket, na, kadét, vagy valami ilyesmi, és az a parancs, hogy ha hibáznak, akkor a tengerészek megerőszakolják őket. És persze állandóan hibáznak! - megint az a közönséges röhögés. - A kapitány lehetne mondjuk Napóleon Hudson, az első tiszt pedig... Ekkor léptem a helyiségbe. A hozzávetőlegesen tízszer tíz méteres termet az épület tulajdonosától bérelték ki néhány órára, ahogyan Edith Zola pár emelettel feljebb. Hogy csupán bérelték a termet, azt abból gondoltam, hogy sem az ajtón, sem a falakon nem utalt semmi hivatalos jellegre, arra, hogy ezt a helyiséget valakik tartósan használnák. Állt egy asztal az állványos videokamera mögött, ide rakták le a kabátokat és a dzsekiket. Négy téglalap alakú asztalt összetoltak 40 az ajtóval szemközti oldalon, mögöttük három karosszék, előttük négy műanyag szék. Egy idősebb és két fiatalabb fickó, két nó'és két lány volt a teremben. A központi figura az összetolt asztalok mögött ült, a középső székben, ötvenöthatvan évesnek néztem, kövér volt és alacsony, és bár kalapot nyomott a fejébe, így is látszott, hogy nem sok haja maradt. Fekete, halszálkás öltönyben, fekete ingben, fekete-fehér pöttyös selyem nyakkendőben, fekete-fehér bőrcipőben üldögélt elégedetten. Úgy nézett ki, mint egy húszas évekbeli gengszter. Hosszú szivart szívott, minden ujján vastag aranygyűrű fénylett, csuklóit ugyancsak arany övezte, nyakában ujjnyi vastag aranylánc lógott. Feltehetőleg ő volt az, aki producernek vagy rendezőnek hitte magát.
A másik két férfi minden bizonnyal rendszeres szereplő volt a műalkotásokban". Egyikük kreol'bőrű, százhetven centi magas fickó, szőke haja volt, széles vállai, kecskeszakálla; bakancsot, bőrnadrágot és selyeminget viselt, melyet a hűvös ellenére szinte a hasáig nyitva hagyott, hogy látni lehessen szőrös mellkasát és vastag aranyláncát. A másik fickó elég magas volt, még nálam is magasabb, alaposan kigyúrta magát, szintén bakancsot és bőrnadrágot hordott, kockás vászoninggel és bőrmellénnyel, és neki is volt egy jókora aranylánca. Mindketten a kamera mögött álltak. A két nőn látszott, hogy már jó ideje benne vannak az iparban, egyforma hajuk volt, hatalmas, feltupírozott szénaboglya, egyiküké vörösre festve, a másiknak szőkére; magas sarkú cipőt viseltek, nejlonharisnyát, és mély dekoltázsú, mindenhol feszülő ruhát. Micsoda egy bagázs! Játsszák itt a nagy színjátékot, a mi vagyunk az élet császárait", és sajnos van néhány szerencsétlen kiscsaj, aki beveszi ezt. Éppen volt belőlük kettő a teremben, mindketten tizennyolc-húsz év körüliek. Egyikük a kamerának pózolt a fehér fal előtt: felhúzta rövid, vörös szoknyáját, hogy látszódjon a harisnyakötője, hatalmas mellei pedig majd kibuggyantak a mhájából. Hosszú, szőkére festett haja volt, melyet összevissza rakosgatott, szemmel láthatóan azt hitte, hogy ez nagyon szexi. 0 biztosan sokra fogja vinni mint kurva, ez lerítt róla. A másik leányzó viszont kimondottan szolid volt, csak ült a gengszternek öltözött férfi előtt, ölében drapp szövetkabátja, és olvasott egy sűrűn teleírt oldalt. 41 Amikor észrevettek, félbemaradtak a mozdulataik. Legelőször az asztal mögött ülő fickó reagált. Elkezdett vigyorogni, kimutatva két aranyfogát. - Joyce Byron? - kérdezte döbbenten, majd elégedetten kijelentette. - Joyce Byron! Az erkölcsök őre itt, minálunk? Isten hozott! Michelangelo da Vinci vagyok, producer és rendező. Bármennyit fizetek neked, Joyce! Félmillió dolcsit, egyetlen filmért! Egyetlen jelenetért! Nem! Legyen egymillió! Egymillió dolcsi egyetlen jelenetéit, azzal, akivel csak akarod! Mondj igent, mutasd meg, milyen nő vagy! Azt mondta: neked, Joyce". Mintha ismernénk egymást, mintha valaha is megengedtem volna neki ezt a hangnemet. Közelebb mentem hozzá. - Vivien Licata járt itt nemrég, és aláírt valamilyen papírt. Szeretném látni vetettem oda hűvösen. - Amit csak akarsz! - vigyorgott ez a hihetetlen nevű barom. Kisebb stóc volt a bal keze mellett, odahúzta magához, és lapozgatni kezdte őket. Az asztal előtt álltam meg, két szék között, a szolid lány mellett. Figyeltem a teleírt oldalakat. Néhány lap össze volt tűzve, a legfelső tetején csupa nagy betűvel ez állt: NYILATKOZAT. Harminc-negyven ilyen nyilatkozat" gyűlt össze mostanáig, ez volt a mai termés: ma, eddig a pillanatig ennyi lányt és fiút sikerült elindítaniuk a ribanccá válás rögös útján. Gratulálok. - Megvan - jelentette be a főstrici, és odanyújtott nekem egy nyilatkozatot". Három összetűzött lap, ott állt az első oldal tetején, az első bekezdés alján, tollal odaírva: Vivien Licata. Vee kézírása... Elszoailt a szíven. Vee... Elöntött a düh. Majdnem széttéptem a nyilatkozatot". És majdnem ráborítottam az asztalt erre az öntelt hólyagra. De ehelyett csak összehajtogattam a lapokat, és eltettem a felsőrészem zsebébe. - Megmutatom az ügyvédemnek - mondtam. - Hát persze! Csak tessék! - vigyorgott a producer". - Én Cleo Quvick vagyok - jelentette ki a vörös hajú pornókurva, és elindult felém. - Szia. Vivien a barátnőd? Megvetően néztem a szemébe. 42 - Igen, az - feleltem. A magasabbik fickó egyenest hozzám sétált.
- Cesar Camarro! - mondta büszkén. - Ciao, Joyce! Megérkezett, megpróbált átölelni. Ellöktem. Hátrébb léptem egyet. - Ti embernek hiszitek magatokat? - kérdeztem összehúzott szemekkel, csak úgy, miheztartás végett. A főstrici kezdett kapcsolni. - Nem azért jöttél, hogy kipróbáld magad egy pornófilmben? Megszédültem. Sose látott, de eleve azt gondolja, hogy szajha vagyok. - Miért jöttem volna azért, te idióta? - kiabáltam rá felháborodottan. - Azért jöttem, hogy megmentsem a barátnőmet az olyanoktól, mint ti! Remegett a hangom az indulattól, pedig nem szokott. Ha valakivel bajom van, könnyedén kiosztom az illetőt, a szemem sem rebben, de a nyugalmam elég gyorsan elhagy, ha a lányaimról van szó. - Mi az, hogy az olyanoktól, mint mi? - kérdezte a festett vörös ribanc idegesen. - Mi is érünk annyit, mint te, ha hiszed, ha nem! - Csak kurválkodsz naphosszat, és azt hiszed, hogy érsz annyit, mint mások? Csak egy ócska kis söpredék vagy! Egy aljanép! Az arca vörös lett a dühtől. - Én nem vagyok kurva! - üvöltötte teli torokból. - Pornószínésznő vagyok! Tátva maradt a szám. Pornószínésznő... Ezt már nem bírtam ki, elnevettem magam. A főstrici felállt. - Már elnézést! - szólalt meg vontatottan. - Nincs jogod sértegetni a világ egyik legnagyobb pornósztárját, Cleo Quvicket! Jár neki a tisztelet! - Egy szerencsétlen, értelmi fogyatékos ribanc, aki a seggéből él, mint valami állat, és ettől van így elszállva? Miféle tisztelet járna már neki? Ez annyira telibe talált, hogy egyikük sem tudott megszólalni. - Ha elővennék egy vadászpuskát, és agyonlőnélek téged, akkor az gyilkosság volna, nem igaz? - kérdeztem a vörös ribanctól. - És ha felvenné egy kamera, amikor kioltom az életedet, az még mindig gyilkosság lenne, és nem film! És a felvételt tárgyi bizonyí43 téknak neveznék, nem pedig műalkotásnak! Teljesen mindegy, hogy valaki hol követ el gyilkosságot: az utcán, egy kapualjban, egy lakásban, egy repülőgépen, a dzsungelben vagy a tengeren; az mind ugyanaz: gyilkosság! Semmi különbség! És mert egy kamera rögzíti, amint éppen kurválkodsz, az még nem avat téged művésszé! Művész nem terem minden bokorban! Te csak egy kurva vagy, akár kamera előtt csinálod, akár egy kapualjban! Semmi különbség! Megérintettem a lány vállát, aki az asztalnál ült nyársat nyelve. Félénken felém fordult. - Előtted az egész élet, ne dobd el magadtól! - mondtam neki. - Gyere, menjünk! Megfogtam a kezét, erre letette a nyilatkozatot", és felállt. A főstrici elkapta a másik kezét. - Nem megy el, itt marad! - jelentette ki elszántan. - Mi az, hogy nem megy el? - rivalltam rá. - Fogva tartod? Fogva tartod? Helyes! Akkor mehetsz a börtönbe, ahová való vagy! Elengedte a lány kezét. - Jól gondold meg! - mondta, és megpróbált áthatóan a lány szemébe nézni. Közben, hogy, hogy nem, mintegy mellékesen játszadozni kezdett az ujjnyi vastag aranyláncával. - Igazi karriert futhatsz itt be, minálunk! Szeretettel váaink téged a soraink közt! - Na, gyere! - kicsit meghúztam a lány karját, és kimentünk a székek elé. - Ne dobd el magadtól a lehetőséget! - mondta a producer". - De, dobd csak el! - fogtam át a megszeppent lány vállát, és elindultunk az ajtó felé.
A vörös ribanc az ajtóba állt. Odébb löktem. Kiléptünk a folyosóra, bevágtam az ajtót, és elindultunk a lépcsőház felé. Sietve, és remélve, hogy nem jön utánunk senki. Nem jött. Elértük a lépcsőházat, elindultunk lefelé. A lány mellettem felvette a kabátját, de még mindig nem szólt egy szót sem. - Én Joyce vagyok, és te? - Stella - mondta halkan. Egy fejjel alacsonyabb volt nálam, vékony, aranyos kislány, fakó színű nihában, farmernadrágban, szövetkabátban. Lerítt róla, hogy semmi önbizalma. - Mi a fenét kerestél te itt? 44 - Olvastam a hirdetést egy újságban - mondta. - Szerencsét akartam próbálni. - Szerencsét? Itt? Úgy néztek ki, mint akiknek szerencséjük van? Tudod, hogy mi a pornó küldetése, Stella? - kérdeztem. -Hogy elhitesse az emberekkel, ha nem gondolnak állandóan a szexre, ha nem hűtlenek, és ha a nemi szerveik nem hatalmasak, akkor nem is tekinthetők embernek. Szerinted ez normális? Ha elkezded, soha többé nem fog tisztelni, becsülni senki! Nem lesz, aki beléd szeret! Megérkeztünk a földszintre, kiléptünk az udvarra. - Elvigyelek? - kérdeztem. - Nem, köszönöm. Itt lakom pár percre. - Akkor jó. Na, szia! - Szia! Stella elindult a kapu felé, zsebre dugott kézzel. A kocsimhoz siettem, beültem, becsuktam az ajtót, és beindítottam a motort. A félezer lovacska felnyerített a motorban. Megérintettem a lábammal a gázpedált, lassan elindultam. Stella félreállt a kapu előtt, hogy elmehessek. Odaintettünk egymásnak. Kigördültem az utcára. Épp jött két rendőrautó. Az erkölcsrendészet. Na végre! Nem kapkodták el, de legalább tényleg jöttek. Egyszerre kirobbant belőlem a nevetés. Belefájdult az oldalam, úgy nevettem. Most biztosan ráfizet az a szerencsétlen lotyó! Úgy kell neki! 2. Joyce ügynökének irodája Rues de Rivoli, Párizs Október 25- szerda, 17 óra 30 perc Az ügynökömet Victoria Fremont-nak hívják. Nagy név a szakmában, elég sokan törik kezüket-lábukat, hogy Fremont intézze a munkáikat. Négy és fél éve ő az ügynököm, igazi profi. Sokat kö6 rue: (francia) utca. Ejtsd: rű. 45 szönhetek neki; nem kis része volt abban, hogy ennyire sikeres lettem. Victoria irodája tetőlakásának hatalmas, üvegezett, fedett teraszán kapott helyet, melynek fonott foteljaiból elsőrangú kilátás nyílt a világ legnagyobb múzeumára, a Louvre királyi palotájára és az előtte álló üvegpiramisra. Szeretek ellátogatni Victoriához, mert kellemes helyen lakik, klassz az irodája, és mert rendre szállítja az eredményeket. Vele sohasem toporog egy helyben az ember. Victoria általában nem mobiltelefont vagy telefonkagylót tart a füléhez, hanem fejmikrofont tesz a fejére, hogy mindkét keze szabad legyen. A fejmikrofont fejbeszélőnek is nevezik, és olyanok használják, akik naponta órákat telefonálnak. Victoria irodájában, a földre nem fa- vagy kőlapok kerültek, hanem tengeri kavicsok. Majdnem egy egész hétig válogatta a kavicsokat Korzika tengerpartján, mire megtalálta - ő így mondta - a tökéletes kavicsokat". Azután két hétig eltartott, mire minden kavicsot a megfelelő helyre illesztett a teraszra kerülő vékony gittrétegbe. Mezítláb sétálgat a kavicsokon, az ő privát, irodai tengerpartján. Úgy rendezte el a köveket, hogy egyik se nyomja meg a lábat annyira, hogy az kellemetlen legyen. Érdekes érzés kavicsokon sétálgatni egy lakásban.
Victoria velem szemben ült, sötétkék tréningnadrágban, piros pólóban, cipő és zokni nélkül, törökülésben, fejmikrofonnal a fején, előtte számítógép. Negyvenkét éves, kissé molett, de nem feltűnően, vállig érő vörös haja van, barátságos arca, céltudatos tekintete. Az egész nő olyan, aki bárkinek a szomszédja lehetne. Igen talpraesett asszony, nagyon közvetlen, könnyedén képes kommunikálni bárkivel bármiről, méghozzá öt nyelven. Négy sziámi macskával és a férjével él együtt a száznyolcvan négyzetméteres lakásban. A férje, Yves, műfordító, angolról és németről fordít franciára, főként történelmi szakkönyveket, néha történelmi témájú regényeket. A dolgozószobája a lakás másik végében van, ott fordít. Jól összetalálkoztak ők ketten, otthon dolgoznak, mégsem látják egymást egész nap - és teljesen harmonikus a házasságuk. Victoria meghívott ebédre, hogy közben megbeszéljük a pénzügyeimet. - Ebben az évben, ez idáig 7 730 000 dollár bevételed volt, a Chanel reklámfilmjéért kapott kétmillióval együtt - olvasta le Victoria az egyenlegemet a számítógép képernyőjéről. - A műkeres46 kedő barátodtól tegnap futott be 800 000 dollár. Hová tegyem a pénzt, melyik számlára? Victoria kereste nekem a munkákat, figyelte a pénzügyeimet, és átutalta a bevételeimet. Rajta kívül van még egy bankárom is, aki a Banque de France-ból kíséri figyelemmel a banki ügyleteimet. Minden pénzemet dollárban tartom, mert a dollár erősebb, mint a frank, és ez a leguniverzálisabb váltópénz. A bankárom súgta meg egyszer, hogy nem szabad minden pénzt egyetlen bankban tartani, mert ha azzal valami történik, az katasztrófa lenne a pénzügyi helyzetemre nézve. Ezért Párizsban, Londonban és New Yorkban is van egy-egy bankom, melyekben hosszú- és rövidtávú lekötéseim vannak, és van egy folyószámlám a Banque de France-nál. A folyószámlán tartott pénzből élek. Minden év szeptemberében kiveszek félmillió dollárt az angol bankomból, és jótékonysági célokra fordítom. Mivel ez nem olyan nagy pénz, nagyon megnézem, hogy mire költöm. - Mennyi pénz van a folyószámlámon? - kérdeztem, és felszúrtam a villámra egy gombát. - Már mondom is - Victoria leütött néhány billentyűt, és mondta. - 263 555 dollár. - Akkor tegyük ide. Legalábbis egyelőre. Lehet, hogy majd a felét lekötjük, de ne most. - Oké - Victoria feljegyezte a teendőket. Elfogyasztottam a villámra szúrt gombát, és ettem hozzá egy kis zöldséges rizst. - Milyen az anyagi helyzetem? - kérdeztem. - Stabil. - Victoria elmosolyodott, és rám kacsintott. - Olyan stabil a helyzeted, édesem, hogy csak egy bibliai méretű borzalom tudna kimozdítani! Mosolyogtam egy sort. Bibliai méretű... De szeretem az ilyet hallani! - Tervezel valamilyen komoly kiadást mostanában? - érdeklődött az ügynököm kedvesen. - Például egy várkastély a skót Felföldön? Megráztam a fejem. - Nem akarok kastélyt. Tudom, hogy divat, de akkor sem -mondtam. - Az egyetlen komoly kiadásom az éves törlesztésem. Át tudjuk most utalni a pénzt, mondjuk a napokban? 47 - Hogyne - Victoria pötyögött valamit a gépen. - Nem vérzik a szíved ilyenkor? Minden évben kifizetsz ötmillió dollár részletet arra a méregdrága bolondériádra! Mondd, megéri? - Meg - vágtam rá. Kissé költséges az életem. Az éves bevételemnek úgy a hatvan százalékát költöm el, és csak a negyven százalékát kötöm le, aminek inkább fordítva kellene lennie, de hát nekem is vannak gyengéim. - Neked kell tudnod, édesem! - Én tudom is! -Akkor jó.
Néhány percig csendben ettünk. - Megint kaptál felkérést a Grammy-díj gálájára, de nem fogadtam el, mint kérted - jegyezte meg Victoria, amikor befejezte kései ebédjét. -Jói tetted - mondtam. - A popsztárok kilencvenkilenc százalékától egyenesen undorodom. A jövő évi Oscar-gála? A filmsztároknak csak a nyolcvan százalékától dobom ki a taccsot. - Hirtelen elgondolkodtam. - Vagy azok a sportolók? megrántottam a vállam. - Nos, végül is mindegy. Majdnem minden hírességet utálok. Szóval, mi van az Oscarral? - Már dolgozom rajta. Díjat biztosan átadhatsz, de a háziasszonya nem lehetsz, mert nem vagy színésznő. - Persze, elég nekem a díj. - Nem számított, hová jutottam el modellként, most, hogy már csak néhány évem van hátra a modellkarrieremből, új karriert kell felépítenem a semmiből. A film valamelyest tetszett, de még nem voltam biztos benne, hogy színésznőnek születtem-e vagy valami másnak. - Más egyéb, Victoria? - Folyamatosan ostromolnak a kiadók, hogy írj még egy könyvet. Már nagyon várják a folytatást. A legutóbbi, mai ajánlat: ötmillió dollár. Mit szólsz? írtam két könyvet a modellszakmáról, kezdőknek, a két könyv ötmillió példányban fogyott el. - Nincs miről írnom, Victoria! Kiírtam magam, elmondtam mindent, amit akartam. Sajnos nincs bennem még egy könyv! Már három év telt el, de még csak eszembe sem jutott, hogy írnom kéne! Állandóan járok a tévébe meg a rádióba, rengeteg interjút adok újságíróknak, elég ez nekem. Ezt jól tudom csinálni, szívesen me48 gyek el és vitázom mindenfélékről, meg elmondok dolgokat, de az írást olyan hamisnak érzem, mert nincs elég mondanivalóm egy könyvhöz. - Hát akkor keress! - Ez nem így megy - csóváltam a fejem. - Érts meg, én nem vagyok író! Modell vagyok. Az írók másféle emberek, másmilyen a lelkük. Naomi írt egy regényt, a Hattyút. Mivel Naomi a barátnőm, hősiesen elolvastam huszonöt oldalt, aztán nem bírtam folytatni. Ő nem író, hanem modell. 0 az egyik legprofibb modell. Viszont írónak egyáltalán nem tekinthető. Nem olyan a lelke. Neki mo-dell-lelke van. Stephen Ringnek vagy John Grishamnek írólelkük van. Olyan a látásmódjuk, a gondolkodásuk. Nem olyan, mint Na-omié. És nem olyan, mint az enyém. Ne erre keresgéljünk, Victoria, mert erre nem tudok menni. Nézzünk valami mást! Az ügynököm felsóhajtott. - Te vagy a főnök, édesem - jelentette ki. - Na azért! - fenyegettem meg az ujjammal. Egymásra nevettünk, de azután gyorsan el is komolyodtunk. Még néhány év, és vége a karrieremnek. Ha addig nem építek fel egy másikat, lejjebb kell adnom az életszínvonalamból. Az pedig szörnyű lenne. Úgy megszoktam már, hogy dúsgazdag vagyok! 49 HARMADIK FEJEZET 1. Champ-de-Mars, Párizs Október 26. csütörtök, 12 óra. 55 perc Az iszonyat lassan cammogott napsütötte életem felé, hogy rátelepedjen, és fogva tartson jéghideg markában. Nem éreztem a vihar előtti csendet, a lelkemben béke honolt. Voltak kis csatáim, nézeteltéréseim, rossz hangulataim, de ez mindig is így volt. Olyan életet éltem, amilyet megálmodtam magamnak, és sohasem vágytam unalmas, vérszegény életre, amely nem is nagyon különbözik a haláltól. Az életem egy megvalósult, merész álom volt, egy valóságos csoda, egy szép varázslat. És már csak két nap volt hátra belőle. Két nappal a sötétség előtt, szokott vidámsággal léptem ki a ház kapuján. Igazi kirándulóidő volt, sütött a nap, de nem bántóan, és épp csak annyira volt hűvös, ami még öltönyben kellemes. A divat egy kicsit igazságtalan a férfiakhoz, mivel a nők sokkal színesebben öltözhetnek, és ráadásul a férfiruhák valójában uniszex ruhák, vagyis mindkét nem hordhatja őket. Én imádom a férfiruhákat, mert
többnyire praktikusabbak a női auláknál. Magas sarkú vagy vastag talpú cipőt soha nem vennék fel, mert borzasztó kényelmetlen, és ráadásul mezítláb is száznyolcvan centi magas vagyok, nem akarok még magasabbnak látszani. Világosszürke vászoncipő, hófehér Helmuth Lang-férfiing, és egy nekem kicsit bő, fekete Giorgo Armani-férfiöltöny volt rajtam. A hajamat feltűztem, félig hátra, félig a fejem tetejére. Kezemet zsebre dugva, frissen, kipihenten, mosolyogva indultam reggelizni a kávéházamba. Ahogyan közeledtem a terasz felé, egyre több és több részletet tudtam kivenni, először a virágokat, azután az asztal- és széklábakat, a lányaim és a vendégeim arcát. És azután attól, amit megpillantottam, eltűnt a mosoly az arcomról. Igyekeztem jobban fókuszálni, hogy tényleg jól látok-e. 50 Még két lépést tettem, és földbe gyökerezett a lábam. Négy és fél méterre lehettem a terasztól. Meredten bámultam az egyik asztalnál ülő nőt. Ide-oda fordítgatta a fejét, de nem vett észre. Valakivel éppen csacsogott, akit nem láttam, mert eltakarta a terasz tetejének egyik díszes tartóoszlopa. Magas sarkú cipő, harisnya, feltűnő, szűk, vörös ruha, a dekoltázs mögül kibuggyanó, szilikonnal felfújt mellek, rövid nercbunda, vörösre festett, szénaboglyaszerű haj. Ezt nem hiszem el... Mit keres ez itt?! És ki a csudával cseverészik itt?! Lassan elindultam előre. Majd újra megdermedtem, képtelen voltam továbbmenni. Két lányommal beszélgetett. Vee-vel és Madlennel... Megszédültem. Ezt nem hiszem el... Hát mit képzel ez magáról?! Soha életemben nem mentem neki senkinek. Néha szerettem volna, de sohasem tettem meg. Remegtem a dühtől és az idegességtől. A kávéházam az én váram! Idehozom a lányaimat, hogy távol tartsam őket a rossz dolgoktól, és akkor ez meg... ez a valamilyen Quvick nevű szörny ide merészel jönni? Az én váramba? Elindultam előre. Úgy mentem, mintha visszaszálltam volna az időben, és mintha Vee és Madlen én magam lettem volna, tizenhat évesen, Martin Romlis hazugságokból font hálójában vergődve, és hajszál híján prostitúcióra kényszerítve. Rohantam. - Nem vagyok éppen valami félelmetes megjelenésű ember, de azt hiszem, amikor bezúdultam a teraszra, mint egy szamuráj, még a legedzettebbek is megrémültek. Két kézzel belemarkoltam a festett hajába, és lerántottam a székről, azután a hajánál fogva kivonszoltam az utcára, csak ott engedtem el. Lassan feltámaszkodott a kezére, és rémülten nézett fel rám. Az egyik melle valahogyan kibuggyant a mhájából. Hihetetlenül szánalmasan nézett ki. - Takarodj el innen! - kiabáltam rá, amitől behúzta a nyakát. 51 Hogy mersz hozzászólni a lányaimhoz?! Takarodj el innen, de azonnal! Tűnj már el! Megfertőzöd ezt a várost, tűnj már el! - Csak bámult, de nem mozdult meg. Nem bírtam elviselni, hogy ott van. Megragadtam a bundájánál fogva, és felrántottam. - Tűnj el innen! - üvöltöttem az arcába, és meglöktem, hogy megadjam neki a kezdősebességet. Előrecsámpázott három lépést, azután összeakadtak a lábai, és hatalmasat esett. Megint nekiugrottam, belemarkoltam a hajába, és úgy vonszoltam magam után, hogy eltüntessem a kávéházam környékéről. Tíz méterrel odébb elengedtem. A teraszhoz rohantam, hogy lássam, mi történik ott. Csak most szúrtam ki a főstricit, aki tegnap egymillió dollárt kínált nekem, hogy kurva legyek. Most is úgy nézett ki, mint a régi amerikai filmekben a gengszterek. Ott állt a terasz ajtajában, és hitetlenkedve bámult. Megindultam felé, futottam, ahogy bírtam, hogy elkapjam. Megijedt, hátra akart ugrani, de elesett a saját lábában. A bokájánál fogtam meg, és kiráncigáltam az utcára. - Tűnj innen! Takarodj! Takarodj! - ordítottam. - Fertőzöd a levegőt, tűnj el!!! Rémülten emelte maga elé a karját, és elkezdett feltápászkodni. Ekkor vettem észre, hogy a kurva visszajött. Bőgött, összevissza állt a haja, a bundája
lelógott az egyik válláról, a bal melle kilátszott, és az egyik cipőjét a kezében tartotta, mert kitört a sarka. - Te rohadt szemét! - zokogta. - Dögölj meg, te szemét! Ezt még nagyon meg fogod bánni! Nagyon meg fogod bánni! Megindultam felé, mire hátrálni kezdett, és félelmében majdnem hanyatt esett. - Takarodj innen! - Te őrült vagy! Te őrült vagy! - hajtogatta. Odaértem hozzá. Meglöktem. - Tűnjél már eeeel! - ordítottam rá olyan hangerővel, hogyha nem vagyok ennyire elborulva, én is megijedtem volna. De nem ment el, csak szövegelt tovább. - Te szemét rohadék! Ezt még na... Nem tudta befejezni, mert lekentem neki egy hatalmas pofont. Elképesztően nagyot csattant. 52 Mérhetetlen döbbenet volt a szemében, amikor rám nézett. Azután az arca elé emelte a kezét, és üvölteni kezdett. - Ezért megdöglesz, te rohadék állat! Ki foglak nyíratni! Ki foglak... Nem folytatta, mert felemeltem a kezem, erre elszaladt. Megfordultam, hogy lássam a főstricit. Éppen akkor futott el mellettem, tisztes távolságban tőlem, egész a falnál. A teraszhoz rohantam. Madlen és Vee ott álltak az utcán, és halálra rémülve figyeltek. Megálltam előttük; ziháltam, reszkettem, dobogott az ér a halántékomon. Jézus... Még soha nem volt bennem ekkora indulat, vagy ha volt is, soha sem mertem kimutatni. - Mit... mit... - kezdtem, de teljesen ki volt száradva a szám, alig tudtam beszélni. - Mit akartak ezek? - nyögtem ki erőlködve. - Pénzt ajánlottak, ha aláírom a szerződést - mondta Vee ijedt hangon. A főstrici és a kurva után néztem, akik épp ebben a pillanatban fordultak be a sarkon. - Ezek a szemetek... - sziszegtem dühösen, és a fejemet ingattam. - Nekem is szerződést ajánlottak - szólalt meg Madlen. - De megmondtuk nekik, hogy minket nem érdekel. - Akkor jó - mondtam halkan. Krákogtam, hogy tovább tudjak beszélni. - Madlen, hívd ki a rendőrséget! És... hozz egy pohár vizet... légy szíves! - Persze, máris! - mondta Madlen, és bement a kávéházba. - Köszönöm. Vee szemébe néztem, ő viszonozta egy ideig a pillantásomat, azután, mintha valamiben hibás lenne, lesütötte a szemét. Magamhoz húztam, és átöleltem. Ő is átölelt. Akkora feszültség volt bennem, hogy minden erőmre szükségem volt, hogy ne sírjam el magam. A vendégek miatt nem tehettem. - Nem akarom, hogy... ezek... behálózzanak titeket - súgtam Vee fülébe. - Tudom - súgta vissza Vee. - Olyan jó, hogy vigyázol ránk. Nagyon jólesett, hogy ezt mondta. Bármit megtennék értük, érte meg különösen. Megpusziltam az arcát, aztán eleresztettem. 53 -Jól van - mondtam, és nagyot nyeltem; teljesen kiszáradt a szám. - Semmi baj, Vee. Menj vissza a konyhába, és... folytasd! - Oké, Joyce - mondta Vee, és bement a kávéházba. Megjött Madlen, hozott nekem vizet. - Mindjárt jönnek - jelentette. Csak bólintottam, és kiittam a poharat. Megtöröltem a számat, rendbe szedtem magam, azután vettem egy mély levegőt, és felléptem a teraszra, hogy bocsánatot kérjek a vendégeimtől. - Kérem, ne haragudjanak ezért a jelenetért, aminek szemtanúi voltak! Nagyon sajnálom, ami történt! Ez a két ember, akiket... elküldtem, pornófilmeket készítenek, és tizenéves lányokat akarnak beszervezni. Tegnap megpróbálták prostituálttá tenni az egyik barátnőmet, megmondtam nekik, hogy ezt nem tehetik,
erre ma ismét próbálkoztak. Elvesztettem a fejem, nagyon sajnálom! Többé nem fog előfordulni, megígérem! Egy idős, ősz hajú, ráncos arcú, fejkendős nő, aki már vagy egy éve jár hozzánk kávézni, rám mosolygott. - Semmi baj, kedveském! így kell ezekkel bánni, másból nem értenek - mondta. - Köszönöm, asszonyom - mosolyogtam vissza. Köszönő mosoly volt, nem az a vidám fajta. Nem tudom, hogy Madlen mit mondott a telefonba, de egy járőrkocsi ebben a pillanatban fékezett le a kávéház előtt. Úgy döntöttem, a pillanat nem alkalmas arra, hogy elmondjam a belső, hátsó asztaloknál ülő vendégeknek és a lányaimnak, hogy miért tettem, amit tettem, és hogy mennyire sajnálom, inkább kimentem az utcára, a rendőrök elé. Szóltam a rendőröknek, hogy valakik zaklatják a lányaimat. Tiszta ideg voltam, remegett a hangom, nehezen vettem levegőt. - Megsérült? - kérdezte az idősebbik rendőr, látva, hogy milyen rosszul vagyok. - Nem, csak az idegesség - feleltem. - Láttam rengeteg elzüllött lányt, akik sokra vihették volna, de csak bűnözők lettek. Nem bírnám elviselni, ha valamelyik barátnőmmel is megtörténne. ~~-\^ - Ez csak természetes - mondta a férfi a kocsijánalítámaszkod-va, és leírta a jegyzetfüzetébe, amit mondtam. \ - Tehetek feljelentést? - kérdeztem. 54 / Felhúzta a szemöldökét, és nemet intett a fejével. - Sajnos nem. Nem történt bűncselekmény. Csak beszéltek róla, még a pénz sem került elő, nem szerepelt kézzelfogható bizonyíték. Egyetlen bíró sem fogadná el az ügyet. Sajnálom. - Mit lehetne tenni? Valamit biztosan lehet! - Meglátogatjuk őket, megnézzük, hogy be van-e jegyezve rendesen a cégük satöbbi, a szokásos aitin. Beletörődőén bólintottam. - Kérhetem, hogy a mai napon, egyszer-kétszer nézzen erre egy járőr? kérdeztem. - Igen, semmi akadálya - felelte a rendőr. Végre valami, amit lehet csinálni. - Köszönöm. Nekem most el kell mennem, és szeretném, ha azok többé nem jönnének vissza a lányokat zaklatni. - Egyetértek önnel. Van egy lányom, tizennégy éves, és ha valaki prostit akarna belőle csinálni, hát nem is tudom, mit tennék. - Köszönöm, hogy megért. Most, gondolom, beszélni fognak a lányokkal, ugye? - Igen, kikérdezzük az embereket. - Jó, rendben. Kellek hozzá? Mert ha nem, akkor elmennék. Nagyon fontos lenne. - Menjen nyugodtan. A száma megvan, ha van valami, fel fogjuk hívni. - Köszönöm szépen. - Igazán nincs mit - mondta a rendőr. Bementem a kávéházba, és megkerestem Vee-t. A konyhában mosogatott. - Én most elmegyek, Vee. Majd beszélünk. Ha bármi van, hívjatok azonnal, oké? - Hívunk - mondta Vee. - De nem lesz baj. Szerintem nem látjuk őket többé. - Remélem is. Itt van két rendőr, akik felveszik a jegyzőkönyvet. Mondj el mindent, a tegnapit is, majd Madlen tolmácsol neked. -Jó - Vee körülnézett, hogy biztos legyen benne, egyedül vagyunk a konyhában, majd lehalkította a hangját. - Mit mondjak? -kérdezte cinkosán. 55 - Mindent, ami történt. Mindent. Ha elhallgatsz vagy megváltoztatsz valamit, abból csak bajod esik. Ha engem akarsz védeni, akkor azt őszinteséggel teheted.
Vee bólintott. Adtam neki egy puszit, aztán elmentem. Mentem, rohantam haza, a kocsimért, hogy kiszellőztethessem a fejem, mert az idegességtől gondolkodni is alig tudtam. 2. Órly Nemzetközi Repülőtér Párizstól 20 km-re Október 26. csütörtök, 15 óra. 58 perc Már kettő után hét perccel a repülőtéren voltam, és még mindig nem indulhattam, csak főttem a saját levemben. A főépülettől jobbra, jó háromszáz méterrel odébb, egy fehér, földszintes épület áll, az előtt várakoztam, egyre idegesebben. Egy ideig a kocsiban ültem, azután kiszálltam és fel-alá sétálgattam, de az sem volt jó. Felhívtam az ügyvédemet, hogy mi a helyzet a nyilatkozattal", melyet még tegnap, Victoria előtt adtam be neki, de rossz hírt kellett közölnie: sajnos jogilag nem lehet beperelni. Magamban melegen gratuláltam a mi csodálatos törvényeinknek, melyek lehetővé teszik a kurvatoborzást. Amikor már végképp úgy éreztem, hogy egy perccel sem bírom tovább, végre feltűnt Romáin úr, mappával a hóna alatt. Hála istennek! Már azt hittem, sosem jön el ez a pillanat. Romáin urat három éve ismerem, azóta valahányszor csak látom, mindig ugyanúgy néz ki: szürke konfekcióöltöny, fehér ing, bordó csokornyakkendő. Vékony, alacsony férfi, kis, kerek szemüvege van, őszes haját gondosan hátrafésüli, kimért, precíz, fontoskodó ember, olyan, mint valarúi savanyú könyvelő, aki képtelen észrevenni, hogy milyen csodálatos helyen dolgozik: egy repülőtéren. / Beült mellém a kocsiba. / - Márts mehetünk, asszonyom - mondta. 56 Legalább százszor kijavítottam, hogy nem vagyok asszony, de mintha csak a falnak beszélnék. Egy ideje már ráhagyom. Indítottam, ráléptem a gázra. - Alira, asszonyom! - mutatta Romáin úr. - Köszönöm - mondtam. Annyiszor jártam már itt, és mindig megmutatja, merre menjek! Elképesztő egy ember! - Kérem - biccentett. - Asszonyom, mindent előkészítettünk, ahogyan óhajtotta ismét biccentett. - Nem kérte, hogy feltöltsük a hűtőszekrényt, de azért én a biztonság kedvéért betettem három palack ásványvizet, két zacskó sósmogyorót és két csomagolt szendvicset. A biztonság kedvéért. - Köszönöm, Romáin úr - mondtam. Végre megérkeztünk a hangárokhoz. Itt tárolják a nagyobb magánrepülőgépeket. - Ott tud parkolni, asszonyom! - mutatta Romáin az üres helyeket. Mintha én nem látnám! Elég mérges voltam, majdnem mondtam valamit, de inkább lenyeltem. A parkolóból gyalog mentünk az F6-os várakozóponton álló hófehér repülőgéphez. A gépnek le volt nyitva az ajtaja, az ajtó belső felében lépcsőfokokat képeztek ki, hogy könnyen fel lehessen lépdelni az utastérbe. Egy overallos férfi jött oda hozzánk, biccentett felém, majd három összetűzött oldalt adott Romáin úrnak. Romáin úr mindent aláíratott velem, azt is, amit a szerelőtől kapott, és azt is, amit ő hozott magával. Végre felszállhattam. A szerelő elvette a bakot az első kerék elől. Fürgén felszaladtam a lépcsőn, majd felhúztam, és bezártam magam után az ajtót. Végignéztem az utaskabint és a rakteret, hogy minden rendben van-e. A raktér mindössze egy rögzített állványra felrakott motort foglalt magában. Az ellenőrzés után bementem a pilótafülkébe, egy sínen hátrahúztam a bal oldali ülést, hogy beférjek, becsatoltam a biztonsági övet, majd előrelöktem magam, amíg be nem csúsztam a műszerek közé, és nem hallottam az ülés kattanását, ami azt jelezte, hogy az ülésem rögzítve van. Felvettem a fejhallgatót, a mikrofont a szám elé hajtottam, majd a fedélzeti számítógépen lefuttattam egy rendszerellenőrzést. Amikor vége volt, bejelentkeztem az irányítótoronynál. - Torony! Itt az NSB-679 Falcon, az F6-os állóhelyen. Engedélyt kérek a hajtóművek beindítására. 57
Megreccsent a rádió, és már jött is a válasz. - Itt a Torony! NSB-679 Falcon, indítást engedélyezem! - Értettem, beindítom a hajtóműveket. Köszönöm - mondtam. Beindítottam a két sugárhajtóművet. Szép hangjuk volt. Zene füleimnek! Amikor a teljesítményük elérte az indulási szintet, jelentettem az irányítótoronynak. - Torony! Itt NSB-679 Falcon, az F6-os állóhelyen. Guailási engedélyt kérek. - Itt a Torony! NSB-679 Falcon, jelenleg nincs szabad pálya. Kérem, várakozzon! - Értettem, Torony! Várok. Szerettem volna már felszállni, mert semmi sem oldja bennem annyira a feszültséget, mint a repülés. A gépemen ültem, már nem remegtem az idegességtől, de még mindig nagyon borús volt a kedvem. A repülőgép veszélyes üzem, keményen oda kell figyelni, hogy ne legyen baj, ezért elhessegettem a gondjaimat. Kilenc perc múlva megreccsent a fejhallgatóm. - Itt a Torony! NSB-679 Falcon, gurulási engedélyt megadom! Guruljon a D várakozópontig, a 15-ös felszállópályánál. - Értettem, Torony! Gurulok a 15-ös felszállópálya D várakozópontjáig. Lassan hátrahúztam a két gázkart. A gép törzsének végében kétoldalt elhelyezett sugárhajtómű magasabb fokozatba kapcsolt, és a 16 tonnás repülőgép lassan megindult előre. Kiálltam az állóhelyemről, lés előregurultam mintegy negyven métert, a 15-ös felszállópálya négy várakozópontjának jobb szélső helyére. - Torony! J\tt NSB-679 Falcon, a 15-ös felszállópálya D várakozópontján. Felszállási engedélyt kérek. - Itt a Torony! NSB-679 Falcon, engedélyt adok a felszállásra. Felszállás után emelkedhet egyenesen előre 900 méterre. - Értettem) Torony! Emelkedem egyenesen előre 900 méterre. Ráfordultam a kifutópályára, hátrahúztam a két gázkart, a hajtóművek felsikoltottak, a repülőgép megugrott, majd nagy sebes-séggeLéíindult előre. Rövidesen elértem a felszálló sebességet, - magam felé húztam a botkormányt, a gép orra a levegőbe emelkedett, majd négy másodperccel később a két szárny alatti kerék is elhagyta a talajt. 58 Imádom a felszállást! A földdel együtt a gondokat is elhagyom. Ahogy emelkedtem, ahogy törtem előre egy másik világba, úgy csökkent a bennem lévő feszültség. A magasságmérő mutatója elérte a 900 métert. Egyenesbe hoztam a gép orrát, és jelentettem a Toronynak. - Torony! Itt NSB-679 Falcon! 900 méteren vagyok. - Itt a Torony! Térjen át a közeikörzeti irányító frekvenciájára! - Értettem, Torony, átváltok a közeikörzeti irányító sávjára. Köszönöm az irányítást! Átkapcsoltam a belföldi légiforgalom-irányítóközpontjának hullámhosszára. - Közelkörzet! Itt NSB-679 Falcon, 900 méteres magasságon repülök! - Itt Közeikörzet! NSB-679 Falcon! Azonnal emelkedjen 2500 méterre, egyenesen előre! - Értettem! Emelkedem 2500 méterre, egyenesen előre. Ismét felemeltem a gép orrát, és ráadtam egy kis teljesítményt a hajtóművekre. Rövidesen elértem a megadott magasságot. - Közeikörzet! Itt NSB-679 Falcon! 2500 méteren vagyok. - Itt Közeikörzet! NSB-679 Falcon, módosítsa az irányt: 18,5 fok északészakkelet. Egyenesen előre emelkedjen 11 000 méterre! - Értettem! Módosítom az útirányt: 18,5 fok, észak-északkelet! - bedöntöttem a botkormányt, a változást figyeltem a műszerfal irányjelzőjén. Amikor elértem a korrekciót, magam felé húztam a kormányt, és emelkedni kezdtem. - Emelkedem egyenesen előre 11 000 méterre! 11 000 méteren hívtam a közeikörzeti irányítót.
- Közeikörzet! Itt NSB-679 Falcon! Sebesség-meghatározást kérek! Sétarepülésen vagyok, nem sietek. - Itt Közeikörzet! NSB-679 Falcon, maradjon a Párizs-Toulou-se légifolyosón! A megadott sebesség: 550-620 km/óra. - Értettem! Tartom az útirányt, a megadott sebesség: 550-620 km/óra. - Itt Közeikörzet! NSB-679 Falcon! Szemmel tartom. Jó utat! - Közeikörzet, köszönöm az irányítást! Van néhány gyengém, közöttük az első számú gyengém, ami egyben a legköltségesebb is: a repülés. A repülőgépem egy 59 1997-es gyártású Dassault Falcon 2000-es business jet9, amely a business jet osztályon belül a Wide-body1" kategóriába tartozik. Ebben a kategóriában nem a sebesség, hanem a kiemelten magas komfortosság, kényelmes, tágas utaskabin és a jelentős hatótávolság a fontos. A gép húsz méter hosszú, hét méter magas, a szárnyfesztávolsága tizenkilenc méter. Közel hatezer kilométer a hatótávolsága, és a végsebessége mintegy 900 km/óra. Az utaskabin nyolc méter hosszú, csaknem két és fél méter széles, és majdnem két méter magas. Van benne hat forgatható, nagyon kényelmes fotel, egy rögzített és két oldalról lehajtható faasztal, két oldalra felhajtható ágy, jókora hűtőszekrény, villanytűzhely, két szekrény, tévé, videó, hifi-berendezés. A csomagtérben van a motorom, egy Gas Gas Pampera 250 típusú motor, amely egy terepmotorszerű moti, ami ahhoz képest, hogy milyen terepjáró képességei vannak (melyeket egyébként soha nem próbáltam ki, és nem is szeretnék), egész kényelmes. Azért van szükségem egy motira a gépemen, hogy tudjak közlekedni, ha leteszem valahol az otthonomtól messze a repülőt, és nem akarok vagy nem tudok autót bérelni, nincs kedvem taxizni, és nem is jön ki értem senki. A repülőgépem egy harmincmillió dolláros álom. Ezt a rettenetes összeget éves részletekben törlesztem, amely ötmillió dollár minden egyes évben. Ez a legnagyobb kiadásom. A napokban kifizetem a harmadik részletet, és akkor már csak tizenötmillió marad. Csak tizenötmillió dollár... A gép tárolása és maga a repülés roppant költségeket emészt fel. Ha valahová el akarok menni vele, mire előkészítik, eltelik vagy két óra. Átnézik, ellenőriznek mindent, amit felszállás előtt szoktak, feltöltik a hűtőszekrényt, ha kérem, és mivel üzemanyaggal a tartályaiban nem szabad tárolni, még fel is tankolják, ami szintén elég hosszú idő. A listán még a motim feltankolása is szerepel, mint az én külön kívánságom. Tudni sem akarom, hogy mennyi pénzt visz el a gépem fenntartása. ' business jet: magánemberek vagy vállalatok által, hivatalos jellegű utakhoz használt, kisméretű, vagy átalakított normál méretű utasszállító repülőgépek osztálya. 10 Wide-body: széles törzsű repülőgépek osztálya. 60 A GPS-em" szerint Fontainebleau fölött repültem éppen. Az idegességem már alábbhagyott. Ma, életemben először verekedtem az utcán... Hát ez elég borzalmas. Az elmúlt két napban kétszer fenyegettek meg: először George, ma pedig a ribanc. Ki tudja, mi lesz ennek a vége?! Verekedtem az utcán... Megvolt rá az okom. Nemcsak Romlis, hanem még valami más is, valami, ami sokkal jobban fáj, mint az, amire Romlis akart kényszeríteni. Tommy... Tommy nagyon jó barátom volt, imádtam, ő is engem, de nem úgy, mint férfi és nő, a nemeket ebbe a barátságba nem kevertük bele. Neki felesége volt, nekem barátom, és mindketten elégedettek voltunk a választásunkkal. Tommy felesége, Jane, csodálatos nő volt, jól illett Tommyhoz, és én is nagyon jól kijöttem vele. Tommy egyik nap - pontosan emlékszem a napra: 1995. május 17-e reggelén egy foltot vett észre a bokáján. Olyan volt, mint egy horzsolás. Nem emlékezett rá, hogy mikor sérült meg, de a biztonság kedvéért tett rá egy ragtapaszt. Négy nap múlva még mindig semmi nem változott. Ekkor jó alaposan lemosta a sebet, és
tett rá egy kötést. Öt nappal később még mindig nem javult. Kezdett aggódni, ezért elment orvoshoz. A vizsgálat megállapította, mi az a folt: Kaposiszarkóma. A Kaposi-szarkóma a rák egyik fajtája; különös ismertetőjele, hogy sok esetben az AIDS kísérőbetegsége. A pánik szó nem fejez ki semmit, ha arra gondolok, milyen állapotba kerültünk akkor. Tommy AIDS-tesztet végeztetett. Aztán még egyet és még egyet. Már az első is pozitív volt, de ezt képtelen volt elfogadni. A második és harmadik is azt állapította meg, hogy ő HIV-pozitív. Mindannyian azon a véleményen voltunk, hogy ez lehetetlen. Tommy nem lépett félre, Jane sem, Tommy nem kapott vért, nem érte fertőzött tű, még csak nem is volt kórház közelében, és soha életében nem volt komoly balesete, ami miatt vért kellett volna kapnia. " GPS: (Global Position System). Globális Helymeghatározó Rendszer. Műholdrendszer, melynek segítségével meg lehet határozni egy vevőkészülék helyzetét, bárhol a Földön, legyen akár egy épületben, egy repülőgépen, hajón, autón vagy kézben. 61 Teltek a hónapok, és Tommy állapota egyre romlott. Körülbelül egy évre rá, hogy Tommy felfedezte azt a foltot a bokáján, kórházba került. Mindannyian reméltük, hogy a kórház csak átmeneti, és Tommy hamarosan újra köztünk lesz, de sohasem jött már haza. Az utolsó tíz napon minden éjjel kint ültem a betegszoba előtt, és arra vártam, hogy a legjobb barátom meghaljon. Már csak árnyéka volt egykori önmagának, és én tudom, hogy akkor már ő is csak arra várt, hogy legyen vége ennek a rémálomnak. Amikor meghalt, egy péntek éjjel, csak hazamentem, bezárkóztam a lakásba, és sírtam vasárnap estig. Akkor elaludtam, és hétfőn zokogva ébredtem fel. Majdnem egy egész hétig olyan voltam, mint egy alvajáró. Nem mentem ki Tommy temetésére, és soha nem jártam a sírjánál. Képtelen voltam rá. Az összes fényképét betettem egy táskába, és a táskát beadtam egy bankba, mert rájuk sem bírtam nézni. Egy hajszál választott el attól, hogy megbolonduljak a fájdalomtól. Annyira hiányzott... És hiányzik most is. Elmondhatatlanul fáj, hogy elveszítettem. Azóta, hogy meghalt, óriási seb van a szívemen. Tommy halála előtt egy hónappal megtudtuk, hogy miként fertőződött meg. Én nyomoztam ki. Tommy szexuális úton fertőződött meg. Egyik éjjel, szeretkezés közben, amikor nagyon boldog és önfeledt volt, halálos fertőzést kapott - a feleségétől, a mi szeretett Jane-ünktől. Jane, valamivel az előtt, hogy Tommy észrevette a foltot a bokáján, egy útja során, a repülőgépen megismerkedett valakivel. Amikor földet értek, motelbe mentek, és ott az történt, ami ribancok és stricik közt szokott. Elveszett egy csodálatos élet egy vacak találkozás miatt, egy vacak éjszaka miatt, egy vacak orgazmus miatt. Egy másodrendű ember miatt. Azóta képtelen vagyok elviselni a hűtlenséget és a promiszkuitást12. Soha nem voltam indulatos ember, de amikor a barátom ott haldokolt a kórházban, olyan indulatok munkáltak bennem, hogy ha akkor feltűnik az a ringyó, én nem is tudom, mit teszek vele. Szóval, nem szívelem a szajhákat. Borzalmas sebet ejtettek rajtam, és meggyilkolták a legjobb barátomat. Minden ok nélkül. 11 promiszkuitás: szexuális partnerek gyakori váltogatása. 62 Nagyot sóhajtottam. Ránéztem a GPS-re. Gien felett voltam. Úgy döntöttem, meglátogatom a legjobb barátomat, Johnnyt. Az ő barátsága, ha feledtetni nem is, de enyhíteni tudta a Tommy elvesztése miatt érzett fájdalmat. Johnnyban maximálisan megbízom. Van is okom rá, mert soha nem csapott be, mindig számíthattam rá, és ha valamit egyszer megígért, azt meg is tette. Orléans-ban lakik, a birtokán, nem messze innen, ahol most vagyok. Felhívtam Johnnyt. A második búgásnál kapták fel a telefont, ami éberségre vall. Johnny sohasem húzza az időt. - Fogadd üdvözletemet! - hallatszott Johnny jól ismert köszönése. - Hello, Johnny! - köszöntöttem. - Hogy vagy?
Hallgatott egy kicsit, majd kissé nyomott hangon szólalt meg. - Erkölcsi támaszra van szükségem, Joyce. Eléggé ki vagyok valami miatt, amit így telefonon nem szívesen mondanék el neked, mert túlságosan érzékenyen érint. Merre vagy most? Otthon? - Úgy is mondhatjuk - feleltem szerényen. - Éppen repülök. Valahol feléd. Azért hívtalak, mert szeretnék beugrani hozzád, ha ráérsz és nem bánod. Nekem is elkelne némi erkölcsi támasz. - Rendben, gyere. Majd megtámogatjuk egymást, aztán hátha kisül valami a dologból. Menjek érted? - Majd elmotorozok hozzád, maradj csak. - Nagyjából mikorra érsz ide? - kérdezte Johnny. Megnéztem az órát és a GPS-t, gyors fejszámolást végeztem, hogy megbecsülhessem érkezésem időpontját. - Valamikor 17 óra felé - mondtam. - Oké. Akkor gyere, Joyce, várlak! - Repülök - mondtam, és bontottam a vonalat. Jelentkeztem a közeikörzeti irányítónál, tájékoztattam, hogy az új útirány: Orléans, és irányítást kértem az orléans-i repülőtérre. 63 3. Johnny birtoka Orléans Október 26. csütörtök, 17 óra 30 perc A hatszáz hektáros birtoknak négy bekötőútja volt, melyek közül három országútra, egy pedig autópályára vezetett. Mind a négyet magas kapu zárta el a közforgalomtól. A kapukon tábla függött: MAGÁNTERÜLET. A birtokon hat kutyás, fegyveres biztonsági ember járőrözött, három kétfős csoportban, naphosszat csak járták a hatalmas birtokot, és ha valakit a birtok területén találtak, annak felhívták a figyelmét, hogy magánterületre tévedt, Erőszakot még egyszer sem kellett alkalmazniuk. Johnny a birtokán virágokat termeszt és csokoládét gyárt. A birtok külső területe erdős rész, a belsőt fóliasátrak, két raktárépület, a csokoládégyár épülete és egy hatalmas udvarház foglalja el. Az erdőben ritkán látni embert, de beljebb éjjel-nappal zajlik az élet. Johnnynak tizenkét háromezer négyzetméteres fóliasátra van, melyek mindegyikében vagy húsz ember dolgozik, kertészek és botanikusok. A sátrakban ritka virágokat termesztenek. A csokigyárban, amely egy negyvenszer negyven méteres, kétemeletes épület, tízféle, hátborzongatóan finom luxuscsokoládét készítenek. A márkanevük Huxley, mert Johnnyt John Huxley-nak hívják. Még gurultam egy métert a motorral, aztán megálltam, kitámasztottam a járgányt, leszálltam, és visszasétáltam a kapuhoz, hogy becsukjam. Miközben hajtottam be a kaput, figyeltem, hogy az országúton vagy a fák közt látok-e valakit, de senki sem járt arra. Ráhajtottam a kallantyút a helyére, a motihoz mentem, felpattantam rá, és meghúztam a gázt. Megindultam lassan előre. Johnny szerette volna megtartani ezeket a bekötőutakat földúlnak, de nem lehetett, mert minden nagyobb esőzés után napokba tellett, mire helyreállították annyira, hogy teherautók is biztonsággal közlekedhessenek rajta, ezért aztán idővel lebetonozták, így nem olyan szép, de biztonságosabb. Hárompercnyi erdei motorozásra voltam a birtok belső, beépített területétől. Egy kis domb tetejére érve már láttam az épülete64 ket. Elindultam lefelé. Johnny az udvarház kapujából integetett. Odagurultam hozzá, előtte fékeztem le. - Hát itt volnék! - mondtam. Johnny mosolyra húzta a száját. Mosolytalan mosoly. Valamiért nem volt sok kedve vidámkodni. Neki se. - Örülök, hogy itt vagy - mondta. - Menj, parkolj le, aztán menjünk fel dumálni!
- Oké! - meghúztam a gázt, és begurultam az udvarra. A főkapu előtt fékeztem le, kitámasztottam a motit, és leszálltam. Eközben Johnny barátilag megpaskolta a vállam, miközben elment mellettem, és aztán bement a háromemeletes kőházba. Utána mentem. Johnny, túl azon, hogy nevet szerzett a virágtermesztésben és az édességiparban, Európa első számú rendezvényszervezője, egy szabadúszó profi, valóságos sztár a saját területén, aki annyi ajánlatot kap, hogy nem győzi visszamondani őket. Hat éve indult el a pályája, vagyis, akárcsak én, ő is meglehetősen későn érő típus. Harminckét éves, és huszonhat évesen kezdett szervezéssel foglalkozni. Én huszonhárom évesen kezdtem komolyan modell-kedni, és jó néhányan azzal cikiztek, hogy már a pályám legelején kiöregedtem, míg Johnny a maga huszonhat évével fiatal kis tacskónak számított a szervezés terén. Az első másfél-két éve meglehetősen nehéz volt, de azután kitört belőle a zseni, és attól kezdve olyan meredeken ívelt felfelé a pályája, hogy még nézni is fárasztó volt. Ez év elején már vissza is vonult, attól kezdve elsősorban a szervezői díjaiból felépített privát birodalmával foglalkozik, és várja az ajánlatokat, mert évente egy-két rendezvényt azért még össze akar hozni. Kezdetben csak fotózásokat és divatbemutatókat szervezett, azután pedig már mindent, ami jött: autókiállításokat, filmbemutatókat, tévéműsorokat, még nagyszabású építkezéseket és expedíciókat is. Egy idő után már mindenki vele akart dolgozni. Valaki kitalált neki egy becenevet, ami nagyon is illik rá: a Profi. És a Profi most erkölcsi támaszt vár tőlem. Nagyon jó barátok vagyunk, már négy éve, de eddig még nem igazán mutatta magát sebezhetőnek előttem. Csupán egyszer kért tőlem erkölcsi támaszt: amikor két éve kiderült, hogy a menyasszonya elsikkasztott a cégétől nyolc és fél millió frankot. Én kétszer kértem meg, 65 hogy erkölcsi támogatást nyújtson nekem: egyszer elhagyott valakim, akit nagyon szerettem, egyszer pedig egy négyoldalas mocs-kolódó cikk jelent meg rólam, amiben annyi személyeskedés és hazugság volt, hogy teljesen kikészültem tőle. A könyvtárszobába ültünk be. Johnnyval a barátságiink tisztán lelki barátság, soha még egy csók sem csattant el köztünk. Sem ő nem hajtott rám, sem én őrá. Nem tudom, miért nem. Középmagas, vagyis pár centivel alacsonyabb nálam, ami nekem nem probléma. Kifejezetten csinos tud lenni, ha akar; nagyon kedves; bármikor, bármiben lehet rá számítani; olyan ember, aki képes éjszaka, legmélyebb álmából ébredve bebumlizni Párizsba, csak mert felhívtam, hogy segítsen. Meg aztán ő a Profi. És ha egy férfi nagyon jó valamiben, ami számít, az egy nőnek meglehetősen erotikus. A könyvtárszobában könyvekkel roskadásig megpakolt polcok vannak a fal minden kis centiméterén, az ajtót és az ablakot leszámítva. A bútorzat egy kerek asztalból és két, mély, kényelmes fotelból áll. Az egyik az ablak mellett kapott helyet, a másik vele szemben, az egyik polc előtt. johnny a közelebbi fotelbe huppant le, én a másikba. Az asztalon néhány könyv hevert, meg egy ásványvizes pohár. Figyeltem Johnnyt, elég gyászosnak látszott. Az idegességem a lotyó miatt, aki be merte tenni a pestises lábát a kávéházamba, már épp kezdett elszállni, de most megint az egekig szökött. Ha most Johnny bejelenti, hogy talált a bokáján egy foltot, akkor én... - Mi van veled, Joyce? - kérdezte Johnny szomorú hangon. Kifejezetten megrendültnek tűnt. Az aggódás kezdett lebénítani. - Velem nem sok - feleltem. - Az enyém nem fontos, nem sürgős, csak zavar, ennyi az egész. Te viszont elég szörnyen festesz, nem is merek belegondolni, hogy mi történhetett veled, amitől ennyire kiboniltál. Mindenben segítek, amiben tudok. Én vagyok az erősítés. Johnny nem mosolyodott el, csak lesütötte a szemét. - Ennél már nem lehetek idegesebb, Johnny - jelentettem be szelíden. Végre megszólalt. - Sokszor hittem azt, hogy ami történik velem, az életem legnagyobb válsága. Amikor nem volt egy fillérem sem, amikor
66 egyedül voltam, nem volt semmim, amikor a sokadik kudarc után azt hittem, hogy soha nem viszem semmire. Sokszor hittem, hogy életem legnagyobb válságát élem át, de most, hogy tényleg életem legnagyobb válságát élem át, most tudom csak, hogy azok a válságok" semmiségek voltak. - Miért, mi történt? - kérdeztem feszülten. Görcsölt a hasam az aggódástól. Lehajtotta a fejét, majd egy kis idő múlva megrendülten kijelentette, olyan halkan, hogy egy pillanatra nem is voltam benne biztos, mondott valamit. - Kopaszodom. Megdermedten néztem a legjobb barátomat. Kopaszodik. Megkönnyebbültem, hogy nem fogom elveszíteni. Kis híján felnevettem, mert már azt hittem, valami halálos betegsége van. Hirtelen nem is tudtam, mit tegyek, hogyan reagáljak erre a bejelentésre. Valójában nincs sehol a világon egyetlen egy ember sem, aki együttérzést várna, ha kaphat helyette megoldást is. Johnny lassan rám nézett. - Kopaszodom, Joyce - mondta kétségbeesetten. - Ahogy fogy a hajam, úgy fogy az életkedvem is. Meghalok tőle! Egész életemben azért akartam fejlődni, sikereket elérni, hogy ne kelljen kompromisszumokat kötnöm. A kompromisszum egy kis halál. Nem akarom, hogy egy nő szégyenkezzen a testem miatt! Nem akarok egy kopasz, pénzes tetű lenni, aki körül pénzéhes riban-cok lebzselnek, de aki egyébként nem kell senkinek! -Johnny elvett az asztalról egy nagyalakú könyvet, és odamutatta nekem, hogy lássam a borítót. - Woody Allén életrajzát olvasom, hogy rájöjjek, tényleg tetszett-e egy olyan jó nőnek, mint Diane Keaton. Mert ha igen, tudni akarom, hogy mit látott Woody Allenben, ami olyan szép volt, hogy a kopaszságának nem volt jelentősége. Johnny visszatette a könyvet az asztalra. Láttam rajta, hogy pokolian el van keseredve. Felállt, odasétált az egyik polchoz, és felnézett a tetejére. Felálltam én is, odamentem hozzá, és átöleltem. Sütött belőle a fájdalom. - Most... most tényleg el vagyok keseredve - szólalt meg halkan. Ha nekem hullna a hajam, én is pánikba lennék esve, az biztos. Meg tudtam érteni, amit... 67 Hirtelen megéreztem, hogy sír. Nem hangosan, nem zokogott, csak szép csendben. De teljesen igazi volt. Nagyon megrendített. Ő volt az első férfi, aki a vállamon sírt. Johnny könnyeket hullatott, mert ritkult a haja. Még mondja valaki, hogy a férfi nem hiú! - Legalább fél éve tudom, hogy kopaszodsz - mondtam legmegnyugtatóbb hangomon. Észrevettem, hogy a homlokodnál a hajvonal a két oldalon egyre húzódik felfelé, és hogy a fejed tetején is fogy. De másként bántam veled emiatt? Nem. Valaki másként bánt veled miatta? Nem hiszem. - Nem bírom magam elképzelni kopaszon. - És azt mondták, hogy nem lehet visszafordítani? - kérdeztem. Csak bólintott. Az baj. Megsimogattam a hátát. Most mit mondjak neki? Ha kopaszodik, és nem lehet visszafordítani, akkor nincs más hátra, mint valahogyan megbarátkozni vele. Össze kell szednem egy csomó képet olyan férfiakról, akik kopaszak, teljesen vagy félig-meddig, és mégis jó partinak számítanak. Például Bruce Willis elég sok nőnek tetszik, pedig nem nagyon van haja. -Johnny, figyelj, azért még ne add fel! Menj el egy másik hajgyógyászhoz, és kérj tőle is diagnózist! Lehet, hogy ő mást fog mondani. Felemelte a fejét. - Hajgyógyászhoz? - kérdezte könnyes szemekkel. Kibontakozott az ölelésemből, és a szemét kezdte törülgetni. - Én egynél sem voltam - mondta furcsán. - Egynél sem? - kérdeztem döbbenten. - Akkor meg mitől vagy így elkenődve? Hiszen nem is tudod, hogy mi a bajod! - A fodrászom mondta, hogy hullik a hajam, és ezzel nincs mit tenni.
- Johnny, te meg miféle őskövületekhez jársz?! Már vagy tíz éve van hajgyógyászat! A fodrászom, akihez járok, fodrász is és hajgyógyász is! Visszamentünk a fotelokhoz, és leültünk. Elmosolyodtam, megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Nem veszítem el! - Elviszlek a hajgyógyászomhoz, Johnny, és mostantól hozzá jársz, ő lesz az új fodrászod! Nyugodj meg, jó kezekben leszel. A 68 hajgyógyászat az orvostudomány része, csak éppen általában a kozmetikához sorolják, mint a plasztikai sebészetet, mert azt hiszik, hogy az egész csak a szépségről szól. A hajgyógyász megállapítja, hogy mi a hajhullás oka, és kezeli ezt az okot, és akkor vagy megáll a hullás, vagy visszafordul és kinő valamennyire a hajad, vagy az is lehet, hogy mind kinő. A hírre, hogy nincs minden vesztve, Johnnynak szemmel láthatóan megjött az életkedve. - Majd adok egy számot, amin bejelentkezhetsz - mondtam. -Mikor jöttél rá, hogy kopaszodsz? - Csak nemrég - felelte. - Ha te fél éve látod, akkor én vak voltam. Talán egy hete, ha tudom. - Az ember nehezen látja meg azt, amitől retteg. - Ez sajnos nagyon igaz. Láttam a tükörben, de azt hittem, csak elfeküdtem a hajam, azért tűnik olyannak. Úgy egy hete összefutottam egy régi ismerősömmel, akit vagy tíz éve nem láttam. Rám nézett, és így szólt: régen több hajad volt. Én meg összeomlottam tőle. -Johnny, figyelj, ha csak gyanítom, hogy te nem tudsz a hajgyógyászat létéről, már évekkel ezelőtt szóltam volna neked róla, és akkor a hajaddal semmi baj nem volna! - mondtam vigasztalóan, mert megint kezdett elkeseredni. - Ne haragudj, hogy nem tettem meg, meg kellett volna! Azt hittem, téged ez az egész vagy nem érdekel, vagy már kezelnek. Fel sem merült bennem, hogy valami, ami nekem természetes, számodra teljesen ismeretlen. Johnny felsóhajtott, aztán lassan elmosolyodott, előbb csak fájdalmasan, majd egy kis vidámság is vegyült bele. - Rendben van, engem kitárgyaltunk, koszi a segítséget -mondta megkönnyebbülten. - Most te következel. Miért van szükséged erkölcsi támaszra? - A lányaimat megkörnyékezte néhány pornófilmes - mondtam. Johnny elnevette magát. - És élnek még? - kérdezte. Én is nevettem. - Fogjuk rá - mondtam. - Nem vagyok egy indulatos típus, ismersz, de majd felrobbantam a dühtől. - Beszéltél is valamelyik ribanccal? 69 - Igen. Elképesztő, hogy egy kurva milyen piszkosul sokra tartja magát! Mintha ő lenne az élet császára. - Nemrég olvastam egy cikket valamelyik magazinban egy fickóról, akit minden idők legnagyobb pornósztárjának tartanak, úgy hívják, hogy John Holmes. Esze egyáltalán nem volt neki, de állítólag harminc centire nőtt a micsodája. - És erre volt ilyen nagyra? - döbbentem meg. - Egy torzszülött volt szerencsétlen, és ilyen nagyra volt vele? Nem semmi! - Gondolj bele, hogy az egyik testrészed szokatlan formájából vagy szokatlan méretéből kellene megélned. Milyen borzalmas lehet ilyen fokon haszontalannak lenni! Egy nagy nulla lennél, és nem tehetnél mást, minthogy összejönnél a magadfajta senkikkel, és állandóan azt mondanátok egymásnak, hogy ti vagytok az élet császárai, hogy el bírjátok viselni azt, amik viszont valójában vagytok. - Brrrr! - megrázkódtam, mintha átfutott volna rajtam a hideg. Johnny folytatta. - Olvastam egy másik cikket erről a John Holmes nevű baromról. A fickó AIDS-es lett, még 1984-ben, de nem szólt senkinek, mert nem tudott mást csinálni, mint a kamerák előtt mutogatni az egyik testrészét, ezért '87-ig, amíg csak bírta, forgatott", és forgatáson" kívül is összefeküdt mindenkivel, akivel csak
tudott, persze óvszer nélkül. Valamikor '87-ben összeesett, kikészült, nem bírta tovább, akkor derült ki, hogy AIDS-es, és pár hónapra rá meghalt. Igazi példaképnek yaló szarházi volt! Bárcsak sokkal több ilyen ember lenne! - mondta Johnny cinikusan. Barátságunk két dolgon alapult, az egyik, hogy nagyon jól bántunk egymással, a másik pedig, hogy a fontos dolgokban teljesen egyetértettünk. Johnny felsóhajtott, mintha valami felettébb kínos témát akarna szóba hozni. így is volt. - Joyce, tudom, hogy utálod ezt az egészet, és ezerszer elmondtad már, de én még mindig aggódom érted, hiszen a legjobb barátom vagy. Kérlek, Joyce, kérlek szépen, taits fegyvert, rendben? Csak valami kis pisztolyt vagy revolvert, otthon, a lakásban, elzárva egy széfben. Csak a biztonság kedvéért - már ráztam a fejem, de Johnny még folytatta. - Párizs világváros, értsd ezt meg, a bűnözés meglehetősen magas errefelé, bármi megtörténhet. És ha 70 a lányaidra támadna valaki? Akkor mit tennél, segítség és fegyver nélkül? - Ha valami ilyen történne, odacsődítenék mindenkit, tudod, hogy nem vagyok szívbajos - mondtam. - Vagy felkapnék valami sodrófát, vagy mit tudom én! Nem akarok fegyvert, Johnny! Azt hittem, ezt már letisztáztuk. Nem akarok egy olyan eszközt a lakásba, amit arra találtak ki, hogy öljön. Ki nem állhatom a fegyvereket! - Pedig értesz hozzá! - Tudom, mi a különbség revolver és pisztoly között, tudnék tárat cserélni, kibiztosítani, lőni, szétszedni egy pisztolyt vagy revolvert, de hét éve nem fogtam a kezembe ilyesmit, és nem is akarok. Ha valamit csak fegyverrel lehet megoldani, akkor megette a fene az egészet! Nem félek az emberektől. Kedvelem őket. Johnny, kérlek, ne hozd fel ezt a témát többé, mert nekem nem lesz fegyverem! Johnny megadóan felsóhajtott, aztán bólintott. - De ha nem szállnak le a lányaidról, csak szólj! - mondta Johnny. - Majd elintézzük őket. Ismerek pár embert, ne aggódj. Nem lesz gond. Ha bekeményítenek, akkor mi is. - Kösz, Johnny - néztem rá hálás szemekkel. Ha visszajönnének, nem vagyok egyedül. 4. Joyce lányainak lakása Rue de la Fédération, Párizs Október 26. csütörtök, 21 óm 40 perc Egyszer valaki rám küldte az adóhivatalt, de persze semmit sem találtak. Viszont egy olyan vállalkozás esetén, amelyben ringyók és stricik lányokat kurvává, fiúkat stricivé nevelnek, több mint valószínű, hogy komoly hiányosságok vannak. Még Johnny birtokán voltam, amikor felhívtam az ügyvédemet, és megkértem, hogy intézzen el egy névtelen feljelentést az adóhivatalnál. Hoz/ 71 zá is látott a feladathoz. Remélem, találnak valamit, és bezárják őket. Nagyon is megérdemelnék. Mindhárom kávéházam közelében lakást bérelek a lányaimnak, egy-egy jókora lakást, ahol együtt laknak mindannyian, akik egy kávéházban dolgoznak. A Champde-Mars-i lányaim a Rue de la Fédération közepe táján laknak, egy csendes ház első emeletén. A Champ-de-Marson, a Szajna felé fordulva, a kávéházam a park bal oldalán áll, ahol a lakásom is van. A lányaim lakása ugyancsak errefelé található, néhány utcával lejjebb. A Rue de la Fédération egy igencsak hosszú, hozzávetőlegesen hétszáz méter hosszú utca, amely ferdén fut a Champ-de-Marshoz képest, a Szajna felé egyre távolodva tőle. A lakás nem egészen négyszáz méterre van a kávéházamtól, a kislányok innen egyszerűen besétálnak (Claire begörkorizik) a munkahelyükig, egy olyan városrészen keresztül, amely
látnivalónak sem éppen utolsó. A négyszobás lakás elég tágas, de ha azt vesszük, hogy tizenegyen lakják, akkor már nem is olyan nagy. Az egész lakás tele van ágyakkal, aulákkal és tükrökkel. A kislányok háza előtt nem volt hely, egy kicsivel előrébb parkoltam le. Még Johnnynál voltam, amikor felhívtam őket, hogy történt-e valami, miután elmentem, de nem történt semmi. A gépről hívtam az ügyvédemet, hogy tud-e valamilyen jogi próbálkozásról a ri-bancok részéről, de nem tudott. Abban biztos voltam, hogy még lesz folytatás, csak azt nem tudtam, hogy mi és mikor. Mindenesetre egyáltalán nem éreztem félelmet. A kaputelefonon felszóltam a lányoknak. - Igen? - szólt bele Madlen szinte azonnal. Tudták, hogy megyek, biztosan várták, hogy megmagyarázzam, mi a fene történt. -Joyce vagyok, szia! - Hello, Joyce! Gyere! Felberregett az elektromos zár, belöktem a kaput, a kapualjban felkapcsolódott a világítás. Beléptem, és elindultam a lépcsőház felé. A kapu magától bezáródott a hátam mögött. A lépcsőn felszaladtam az elsőre. Amikor felléptem az emeletre, Madlen már az ajtóban állt. Balra, rögtön az első lakásban laktak a lányok. Megpusziltuk egymást, aztán bementünk a lakásba. 72 - Csak Claire, Chrissy, Julié, Vee meg én vagyunk fent, a többiek már alszanak tájékoztatott Madlen, miután bezárta az ajtót. Madlen bekísért a legnagyobb szobába, amit nappalinak használtak, ez volt Claire, Chrissy és Laura hálószobája is. A legkisebb szobában lakott Vee és Madlen, ott csak ketten fértek el. A másik két, teljesen egyforma méretű szobát Julié, Chiara, Carla, Mercedes, Jamie és Susan osztotta meg egymás közt. A nagyszobában Claire éppen felvette a papucsát, a könyvét pedig, amit olvasott, letette az ágya mellett álló éjjeliszekrényre. Intettünk egymásnak, mutattam, hogy jöjjön ki, hagyjuk Laurát aludni. Chrissy fejhallgatóval zenét hallgatott, Claire megkopogtatta a vállát, hogy ő is jöjjön. Chrissy kászálódni kezdett. Madlen és én kimentünk a konyhába. Az ebédlőasztal körül hét szék volt, ennyi fért el. Az asztalnál látszólag ketten ültek, mielőtt csöngettem. Az egyik biztosan Madlen volt: az asztal bal végében varrókészlet hevert az asztalon, a szék mellett, lent a földön lepedő, azon néhány szoknya, nadrágok, blúzok, egy dzseki. Madlen jól tudott varrni, míg a többiek annál kevésbé, ezért Madlen varrta fel a leszakadt gombokat, zsebeket, cserélte ki a cipzárakat, vagy bármit, amit kellett. Persze megkérte az árát, és amikor rá került a mosogatás vagy a takarítás, azt mindig valaki más csinálta helyette. A másik csaj, aki az asztalnál ülhetett, az asztal közepénél, alighanem Vee volt, mert csak egy pohár volt odatéve, negyedig vízzel, semmi más. Vee pedig, szokása szerint, éppen vécén volt, mert ideges a holnapi fotózás miatt. Julié meg valószínűleg fürdik, fénycsíkot láttam a fürdőszoba ajtó alatt. Madlen egyenest a varrókészlethez sétált, és leült a székre. Hamarosan bejött Claire és Chrissy is. - Kérsz ásványvizet vagy teát, Joyce? - kérdezte Chrissy. - Nem kérek, köszönöm - mondtam. Mással nem akartak megkínálni, hiszen már tíz óra felé járt az idő, és a modellek délután hat után nem nagyon esznek, és addig se sokat. Claire és Chrissy leültek. - Vee és Julié? - kérdeztem. - Vee a vécén, Julié fürdőzik - tájékoztatott Madlen. Nekilátott visszavarrni egy gombot Laura egyik blúzára. - Tudjátok, hogy miért tettem, amit tettem? - kérdeztem. - Persze - mondta Claire. 73 - Aha! - szólalt meg Chrissy. Madlen bólintott. - És mit gondoltok róla? Mondjátok meg nyugodtan - bátorítottam őket.
- Szerintem tök jó volt! - jelentette ki Madlen mosolyogva. -Kicsit megijedtem, de tök jó volt! - Az biztos, hogy ötven év múlva is emlékezni fogunk rá - jegyezte meg Chrissy. - Én is megijedtem attól, amit tettem - ismertem be. - Még soha nem csináltam ilyet. Amikor megláttam azt a ringyót, egyszerűen annyira beguailtam, hogy... hogy arra nincs szó. Azt se tudtam, mit csináljak, hogy elmenjen, és akkor... Nekiugrottam. Na igen... Azután meg elmentem repülni, mert annyira ideges voltam, hogy majd felrobbantam. Elugrattam Johnnyhoz dumálni. Ha megijedtetek, megértem, mert én is megrémültem egy kicsit saját magamtól, és bocsánatot kérek érte. Bocs, lányok, ilyen nem fordul elő még egyszer. Legalábbis az erőszak része. Bocsi. - A, semmi baj! - legyintett Claire. Hallottam, hogy lehúzzák a vécét. Egy perccel később előjött Vee, a kezét törülgetve. Bekukkantott. - Szia, Joyce! - mondta mosolyogva. - Már megint ideges vagy? - kérdeztem. - Igen - mondta. Adott nekem két puszit, aztán visszavitte a törülközőt a fürdőbe, és az új angol nyelvű Vogue-gA tért vissza, azt olvasgatta, miközben a vécén trónolt. - Ott tartottunk, hogy bocsánatot kértem a csajoktól a bunyóért. - A bunyóért... Micsoda hülyeség! Elnevettem magam. - Bocsi neked is, Vee! - Nincs miért bocsánatot kérned, Joyce, szerintem mindannyian élveztük! - mondta Vee nevetve. Vee behajtotta az ajtót, hogy a nevetésünkkel ne ébresszük fel a többieket. - Na, jól van - emeltem fel a kezem, hogy csendesebben vigadjunk. Claire-hez fordultam. - Történt még valami azon kívül, amiről a telefonban beszámoltál nekem, Claire? Vagy a telefon óta? - Nem, semmi - rázta a fejét Claire. - Telefonált két riporter... jött egy újságíró zárás körül... Mi is volt még? - Claire Madlenhez, majd Chrissyhez, végül Vee-hez fordult. - Más, azt hiszem, nem 74 volt. De igen! Jött valaki, fél öt felé, bent ült le, ivott egy tejszínhabos kávét, majd az üzletvezetőt kereste, és amikor Laura kihívott, csak annyit kérdezett, hogy tényleg verekedtél-e egy nővel, ennyi. Azt mondtam, hogy én nem láttam semmit. - Valami ügyvédféle? - kérdeztem. - Hogy nézett ki? - Gesztenyebarna öltöny volt rajta, ing; nyakkendő nem, hanem helyette selyemsál volt az ingjébe tűrve. Úgy emlékszem, kalapja is volt, mintha ott lett volna az ölében. Táskára nem emlékszem. Őszes haja volt - Claire az emlékezetében kutatott. - Ennél többet nem jegyeztem meg. Nekem nem tűnt ügyvédnek, de persze lehet, hogy az volt. - A vendégek egy darabig még beszélgettek a dologról - jegyezte meg Madlen. - Mi meg aiTÓl beszélgettünk, hogy ezek a pornósok honnan tudták, hogy hol dolgozunk - mondta Vee. - Mert én nem mondtam nekik semmi ilyesmit! Gondoltuk, hogy valahol olvasták, hogy kávéházaid vannak, ahol kezdő modelleket foglalkoztatsz, és végigjárták őket, hátha valamelyikben ránk akadnak. - Igen, szerintem is így történt - helyeseltem. - A rendőrök kikérdeztek mindannyiunkat, meg egy csomó vendéget is - mondta Chrissy. - Nem vettem észre, hogy különösebb fennakadás lenne a forgalomban. Senki nem ment el azért, ami történt. - Telefonált valaki abban az ügyben? - kérdeztem. - Nem, senki - mondta Claire. Bólintottam. - Akkor jól van - ránéztem az órámra. - Későre jár, mennem kell, kislányok! Holnap lehetséges, hogy lesz valami. Nem valószínű, de elképzelhető. Arra gondolok, hogy esetleg fel akarnak jelenteni. Ha ilyesmi történik, hívjatok. - Rendben - mondta Claire. Odafordultam Vee-hez.
- Te meg aludj. Holnap majd én ébresztelek, és együtt elmegyünk Carlóhoz, megcsinálni az albumodat. Vee-nek azonnal fülig ért a szája. - Már alig várom! - mondta. - Koszi, Joyce! - Szívesen. Na, sziasztok, csajszik, aludjatok jól, holnap találkozunk! 75 -Jó éjt, Joyce! - mondta Madlen. Chrissy nagyot ásított, integetett nekem. Claire előrement, hogy kikísérjen. - Azt hiszem, én megyek aludni - jelentette be Vee. - Nagyon helyes - mondtam, és ahogyan elmentem Vee mellett, megpaskoltam a vállát. Claire kiengedett, majd gondosan bezárta mögöttem az ajtót. Leszaladtam a lépcsőn. Amikor kiléptem a kapun, az utca teljesen kihalt volt. Elég furcsa, Párizsban ilyesmi nem szokott előfordulni. Beültem az autóba, indítottam, és már mentem is hazafelé. Régebben szinte minden éjjel fent voltam, partikra jártam vagy társaságba, táncoltam egész éjjel, vagy dumáltam olyan emberekkel, akikkel lehetett, de már lenyugodtam, ritkán járok el. Hazamegyek, beülök a kádba egy jó könyvvel, és olvasgatok, talán írom a naplómat, vagy megpróbálok felkészülni arra, amit tartogatnak nekem. Mert emlékeztem még azokra a szavakra, amiket a ringyó mondott: Ki foglak nyíratni". 76 NEGYEDIK FEJEZET 1. Carlo műterme Champs-Elysées, Párizs Október 27. péntek, 18 óra 00 perc Péntek. Még egy nap. Egyetlen nap az életemből. Egyetlen nap a fényből. Már csak egy nap. Carlo a Champs-Élysées-n lakik, az Avenue Franklin D. Roosevelt közelében, egy igen tágas, nagyon magas, tetőtéri műteremlakásban. Carlót is mindenki a keresztnevén szólítja, akárcsak engem, ő is egy megasztár a saját területén, akárcsak én. Ő az egyik legprofibb fotós a divatszakmában, a magazinok versengenek a képeiért. Hogy ő az, aki elkészíti Vee portfolióját, az kisebbfajta csoda. Egyedül a köztünk lévő nagyon jó barátságnak köszönhető, meg annak, hogy Carlo sohasem szállt el magától, akármekkora sztár lett, és mert mérhetetlenül imád fényképezni, nincs szüksége neves tervezőkre, világhíres divatmagazinokra és csekkekre ahhoz, hogy fotózzon. Ha úgy telik el egy egész nap, hogy nem lőtt el egyetlen tekercs filmet sem, akkor már elvonási tünetei vannak. Hat éve ismerem, több mint négy éve közeli barátomnak tudhatom, és azon kevesek közé tartozom, akiket időnként meghív egy élet értelme"-típusú beszélgetésre, de még sohasem láttam fényképezőgép nélkül. Úgy is alszik, hogy egy-két fényképezőgép van a közelében, hátha felébred, és az első, amit meglát, valami olyan, amit muszáj lekapnia. Carlo ötvenhat éves, hosszú, őszes haja van, ami összevissza áll, sűrű, szürke szakállát mindig gondosan nyírja, egyszerűen öltözködik, de ahogyan állnak rajta a ruhái, ahogyan hordja őket, az stílusossá teszi a megjelenését. Igazi művésziélek, igazi fotós. Különleges szeme van; kevés emberrel találkoztam életemben, akinek olyan lett volna a szeme, mint neki. Még soha nem gondolkodtam el azon, hogy szép-e a szeme vagy sem, de nagyon 77 érdekes: látszik, hogy lát vele. Rám néz, és tudom, hogy lát engem. És ez nagyon ritka. Néhány centivel alacsonyabb nálam, mint általában mindenki, átlagos testalkatú fickó. Buddhista. Egy csomó életviteli szabályt tart be, imádja a japán kultúrát és a japán nőket. Koni már öt éve az élettársa, nagyon jól megvannak együtt, pedig igen tetemes a korkülönbség köztük: harmincegy év. Amikor egy modell munkát keres, elég nehéz dolga van, ha nincs egy fotóalbuma, melynek segítségével bemutathatja magát egy válogatáson. Ebben az albumban
elsősorban már megjelent fotók kerülnek, hogy a válogatáson lássák, milyen munkái voltak eddig. Ha egy modellnek még egyáltalán nincsenek megjelent fényképei, vagy csak nagyon kevés, akkor profi fotós által készített képek kerülnek az albumba. Ezt a munkakereső albumot" hívják portfoliónak. Minden lányomnak, aki letöltötte a két hónapos próbaidőt a kávéházamban, megelőlegezek egy portfoliót, mert egyébként nagyon nehezen tudnának készíttetni maguknak egy professzionális fényképalbumot. Carlo már órák óta fotózta Vee-t. Vee mindenféle nihákat vett fel, Carlo százszor és százszor beállította, bevilágította, fényerősséget mért, hátteret rendezett. Vee nagyon élvezte, igazán elemében volt, csak úgy ragyogott. Az elején nagyon nehezen oldódott fel, de amióta Carlónak és nekem sikerült ráébresztenünk, hogy biztonságban van, nincs mitől félnie, voltak pillanatok, amikor csak lestem, hogy ez az amatőr kiscsaj miket tud. Egy igazi klasszis modell rejlik Vee-ben, ebben egészen biztos vagyok, csak jönne már meg az önbizalma! Az utolsó mhához érkeztünk. Vee egy zárt, súlyos brokát" ruhát kapott Carlótól, amibe nem volt egy egyszerű feladat beletenni őt, már csak azért sem, mert nem kimondottan az ő alakjára lett méretezve, így volt, ahol szűk volt, volt, ahol bő. Végül Carlo eligazgatta a ruhát, Koni pedig feltűzte itt-ott, amitől megfelelően beállítva olyan lett, mintha neki készítették volna. Vee szemmel láthatóan nem igazán találta a helyét egy ilyen királynői ruhában a maga tizenhat évével. Nem egy súlyos, merev ruhát mutattam már be életemben, úgy éreztem, tudok segíteni Vee-nek, hogy megtalálja az érzést, amelytől képes lesz hordani a ruhát, mert most teljesen elveszett benne. - Figyelj csak, Vee! - mentem hozzá közelebb, de megálltam a hófehér emelvény szélénél, amin Vee pózolt, miközben Carlo órák 15 brokát: arannyal átszólt selyemszövet. 78 óta fényképezte. - Ez egy vastag, súlyos, aranysujtásos, brokát ruha, ősi, mongol motívumokkal. Egy ilyen ruhának, ami kényelmetlen, és még a hideg ellen sem véd kellőképpen, nem az öltöztetés a funkciója, hanem a hatás; az, hogy mit szimbolizál. Ezt a ruhát lassan, méltóságteljesen kell viselni. Tudod, honnan lehet tudni, hogy egy ruhában lassan kell mozogni? Onnan, hogy nincs rajta semmi, ami lebeghetne. Semmi sem mozdul, csak te. Ennek a lassúságnak, ünnepélyességnek a képeken is látszódniuk kell. Vee vagy öt percet gondolkodott, lehajtott fejjel. Aztán felemelte a fejét, és olyan volt az arca, a kisugárzása és a testtartása, mintha egy tatár fejedelemnő csöppent volna ide, a mi korunkba. Carlo elmosolyodott, és kattogtatni kezdett, én meg nevettem, annyira tetszett, amit Vee csinált. - Ez egészen szuper, Vee! Klassz vagy! Ugye, Carlo, milyen jó ez a lány? Carlo le sem engedte a fényképezőgépet, úgy mondta. - Született modell, én mondom! - jelentette ki magabiztosan. Vee, belül biztosan elmondhatatlanul boldog volt, de ha már egyszer az első számú fotós és a példaképe azt mondták, hogy kimondottan jó, akkor már rátesz még egy lapáttal. Vee lassan elindult előre. Csak nevettem, annyira tetszett. Olyan volt, mintha Mongóliában lennénk, vagy ezer évvel ezelőtt, és a fejedelemasszony éppen elősétált volna a jurtájából. Szinte még a lovak és a szalma szagát is éreztem. Megesküdtem rá, ki tudja, hányadszorra, hogy Vee igazi topmodell lesz. Mert tökéletesen alkalmas rá. Bármibe kerül is, hogy oda eljusson, megéri. 2. Reklámfilmforgatás Szajna-part, Párizs Október 28. szombat, 02 óra 36 perc A sötétség napja. Néhány órányi élet. És vége.
Marilyn Monroe azt mondta: Semmit sem viselek az ágyban, 79 csak Chanel N°5-öt'\ Valószínűleg a Chanel N"5 a leghíresebb és legklasszikusabb parfüm a világon. Igazi örökzöld termék, amely hosszú évtizedek óta megbabonázza a nőket. Én is szeretem, főleg az üvegét, mert kicsi és lapos, mégis robusztos, egyszerű és letisztult forma. A Chanel Nu5 új kampányának én vagyok az arca. A legújabb kampány reklámfilmjéhez Marie-Claire Roden, a Vogue egy tehetséges, ifjú újságírója írta a forgatókönyvet. A történet egy vámpírnőről szól, aki szerez magának egy Chanel N"5-öt, majd nyomtalanul eltűnik a ködben. Egy kis horror negyven másodpercben. Az első jelenet, melyet velem vesznek fel, az a rész, amikor a vámpírnő kiszáll egy vitorlás hajóból, és kisétál a partra. Ehhez lezárták a Szajna egyik ódon hangulatot árasztó partszakaszát, mindent eltakarítottak a környékről, ami túlzottan modern vagy életteli volt és belóghatott a felvételbe, majd odahozattak egy háromárbocos vitorlást. Duke Chan, a rendező, a vezető operatőr daruállványos film-kamerája mellett foglalt helyet összecsukható székében. Duke, szokása szerint keresztbe vetett lábakkal, bal kezében hanyagul tartott, citromsárga hangosbeszélővel figyelt. Zárt, fekete bőrcipőm volt, a arhám brokátból, tiszta hernyóselyemből és bársonyból készült, nehéz volt és merev, színekben kizárólag a fekete és a vörös árnyalataiból állt össze. Az öltözékem nagyon borongós és ugyanakkor ünnepélyes volt, aranyszőke fürtjeimét kifehérítették, hátrafésülték, és hajfixálóval rögzítették; a sminkem íveltebbé tette a szemöldökömet, és kiemelte a szemem, az ajkaimat vérvörösre festették. A bőröm sápadt színt kapott, mintha nem lennék teljesen élő. Duke jelzett, hogy menjek fel a vitorlásra. Elindultam a hajó felé. Iszonyúan fáztam, erőlködnöm kellett, hogy ne kezdjek dideregni. Lassú, kimért léptekkel haladtam előre, az időjárás és a ruhám másfajta mozgást nem is tett volna lehetővé. Marie-Claire forgatókönyve szerint minden kavarog körülöttem, falevelek, papírfecnik, én meg csak vonulok méltóságteljesen. A szlogen így hangzik: A káosz kívül van." Utalva arra, hogy a Chanel N°5 évtizedek óta változatlan, bármi is történt körülötte. A kavargást pedig szélgépekkel érik el. Néhány fickó órákon át azzal foglalatoskodott, hogy falevelekkel és papírfecnikkel terítse 80 be a környéket, amit majd a szélgépek felfújnak. Előtte persze nagyon alaposan felsöpörték, és többször is felmosták a partnak ezt a szakaszát, hogy a szélgépek ne keltsenek túl nagy port, mert nekem nem szabad pislognom. A palló alatt, közel a víz színéhez, egy hálót feszítettek ki a hajó és a part között, hogy ne a vízbe essek, ha leszédülnék a keskeny pallóról. Felléptem a fél méter széles, hat méter hosszú pallóra, ami azonnal megnyikordult a súlyom alatt. Felmentem a hajó fedélzetére. - Gyere, Joyce! - lépett hozzám Jenna, Duke egyik asszisztense, aki a fedélzeten várakozott, úgy tizedmagával. - A vámpírnő innen jön majd! - mutatta a lejáratot arra a fedélzet alatti szintre, ahol valamikor legénységi szállás volt. Feljössz ide a fedélzetre, majd fel a lépcsőn a pallóig, a pallón végig a partra, majd egyenesen Duke felé, amíg ő azt nem mondja, hogy oké. Amíg nem lépsz fel a harmadik lépcsőfokra, a kamera nem lát téged. Amikor fent vagy a palló tetején, megállsz, vársz három másodpercet, majd elindulsz. Bólintottam, hogy tudom. - Akkor minden oké -Jenna szájához emelte a rádióját, és beleszólt. - Mi itt készen állunk - várt egy kicsit, majd megint beleszólt. - Oké! - leengedte a rádiót, és rám nézett. -Joyce, még néhány másodperc, és kezdjük! Ismét bólintottam. Felhangzott Duke hangja, ahogyan beleordít a hangosbeszélőjébe. - Felvétel!
Jenna megfogta a vállam. Várt öt másodpercet, azután elengedett, és a lépcsőre mutatott. Elindultam. A harmadik lépcsőfokra lépve a szemembe világítottak a reflektorok. Nem vakultam el, mert tudtam, hová kell néznem, hogy ez ne történjen meg. Felmentem a lépcső tetejére, és megálltam a palló tetején. A szélgépek működtek, minden kavargott a levegőben: falevelek, papírfecnik; örvénylett a levegő lent a parton. Épp csak annyi fény volt, hogy lássam a pallót. Elszámoltam magamban háromig, majd elindultam a pallón lefelé. Csak körülbelül három méterre láttam magam elé, így nem tudtam, hová lépek. 81 Már túl voltam a palló felén. Nem akartam számolgatni magamban, még hány lépés, mire túl leszek a nehezén, mert akkor kiestem volna a szerepből. Éhes vagyok, éhes, éhes! Vége volt a pallónak. Elindultam Duke felé, keresztül a mesterségesen keltett szélviharon. A falevelek és a papírfecnik gyors és irányítatlan mozgása és az én lassú, célirányos mozgásom éles kontrasztot alkotott. A palló mintegy huszonöt méterre volt Duke székétől és a kameráktól. Amikor öt méterre jártam tőlük, Duke akkor emelte a szájához a hangosbeszélőt, és belekiáltott. - Vége! Csak akkor jöttem ki a szerepből, amikor besétáltam a kamerák közé. Pár kabát, köztük az enyém is, az egyik kempingasztalra volt feldobálva. Gyorsan kihalásztam a többi közül, és magamra kaptam, majd reszkető kézzel töltöttem egy pohár forró, orosz teát, és míg azt ittam, Duke és a vezető operatőr néhány méterre tőlem diskurált. Mire elfogyasztottam az első teámat, és épp önteni kezdtem egy másodikat, Duke sajnálkozó képpel odajött hozzám. Tudtam, mi jön most. Meg kell ismételni a felvételt. Semmi baj. Kétmillió dollárt kaptam azért, hogy itt fagyoskodjam, ennyi pénzbe pedig bőven belefér bármilyen nehézség, ami csak adódhat egy forgatáson. Ha harmincszor kellene felvennünk ezt a jelenetet, én akkor sem leszek ideges. A legtöbben egész életükben nem keresnek annyit, mint én ezzel a pár napos munkával, hát nem fogom az eszemet játszani. -Joyce, van egy kis probléma - mondta Duke, amikor megállt mellettem. Ittam még két nagy korty teát, hogy a meleg átjárja a belsőmet, azután letettem a poharat a teás asztalra. - Nincs semmi baj - mondtam, és levettem a kabátomat. - De van - Duke vágott egy fintort, majd még közelebb lépett, és a hajóra mutatott. -Tudom, mennyire szereted a hajókat, Joyce. De többé nem kell oda felmenned. A felvétel tökéletes. Minden benne van. Vétek lenne még egyet csinálni, ennél jobb úgysem lehetne. Felsóhajtottam, azután elmosolyodtam. - Egyszer még kihúzod nálam a gyufát, Duke, komolyan mondom! - fenyegettem meg az ujjammal. 82 Duke atyaian megpaskolta a vállamat, aztán szájához emelte a hangosbeszélőjét, és beleüvöltött. - Megvesszük! Ez annyit jelentett: rendben van a felvétel, mehetünk tovább. Visszavettem a kabátomat, és a teámmal együtt elindultam a lakókocsi felé melegedni. Útközben néhányan gratuláltak, én meg büszke voltam magamra, hogy elsőre sikerült. Mielőtt beléptem a lakókocsiba, a távolban, az egyik lámpaoszlop alatt, megpillantottam egy nőt. Hatalmas, szénaboglyaszerű vörös haja volt. Megtorpantam, a szememet erőltettem, de nem tudtam kivenni az arcvonásait. Aztán megvontam a vállam, és beléptem a lakókocsiba. 3. Joyce lakása Champ-de-Mars, Párizs
Október 28. szombat, 17 ón 59 perc A hajós jelenet után felvettünk még egy jelenetet: azt, amikor sétálok az utcán. A szerencsém elhagyott, a sétajelenetet nem sikerült elsőre felvennünk, csak harmadszorra. Az első felvételt én szúrtam el, mert egy kockaköves utcában forgattunk, és megbicsaklott a lábam az egyik lépésnél, a második felvételnél pedig elromlott az egyik szélgép, és meg kellett csinálni. Mikorra megjavították, már csak háromnegyed óránk volt világosodásig, és ha elsőre nem sikerül felvenni, egy második felvételre már nem lett volna időnk. Szerencsére minden rendben volt, és a felvétel jó lett. Ezután még visszanéztük a felvételeket, és sokat beszélgettünk róluk, így mire hazakeveredtem, már elmúlt nyolc óra. Any-nyira fáztam, hogy amikor otthon levetkőztem, hideg volt az arcom, a felkarom, a hasam és a fenekem. Nem bújhattam az ágyba azonnal, pedig majd leragadt a szemem, előbb még vettem egy jó forró fürdőt, és ittam egy nagy bögre gőzölgő, ananászos teát. Kis híján elaludtam a fürdőkádban, úgy küszködtem az álmossággal, 83 mintha birkóznék valami erős ellenféllel. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy veszítsek. Volt néhány nap lemaradásom a naplómban, de nem volt erőm a kezembe venni. Telefoncsörgésre ébredtem, nem az ébresztőórám hátborzongató hangjára. Az órámat l6:30-ra állítottam be, hogy kialudjam magam, ezért, amikor magamhoz tértem annyira, hogy rájöjjek, telefonon keresnek, először az órámra néztem. Még csak 12:28 volt. Annyira álmos voltam, hogy háromszor kellett a telefonomhoz nyúlnom, mire meg tudtam fogni, de így is kiejtettem a kezemből. Vastag, süppedős szőnyeg van a hálóban, így a telefon nem ütődött meg nagyon. Felkaptam a földről, és ránéztem a kijelzőre, hogy lássam, ki merészel háborgatni. Vee volt az. Amikor fogadtam a hívást, és a telefont a fülemhez tartva beleszóltam, hogy Szia, Vee", sírás volt a válasz. Ettől egy kicsit éberebb lettem, és megkérdeztem, hogy mi a baja. Kiderült, hogy lekéste a Vogue buszát, ami Fontainebleau-ba vitte a lányokat a partira, felszolgálni. Nagyon megijedt szegény, hogy megharagszanak rá. Megnyugtattam, és odarendeltem magamhoz hatra, aztán felcsörögtem Mimit, és megbeszéltem vele, hogy az egyik lányomat csak este viszem le. Mindezek után végre visszatérhettem megkezdett alvásomhoz. l6:30-kor ébresztett az órám azzal a síron túli, rettenetes hangjával. Megnéztem az előjegyzési naptáramat, hogy kit kell felhívnom, és mit kell megtennem ma. Azután jött a szokásos duett Björkkel, tánc reggeli torna helyett, és a fürdő. Mintha még mindig fáztam volna, ezért nem zuhanyoztam, hanem ismételten beültem a kádba, és míg áztattam öreg csontjaimat, megreggeliztem, és közben egy bomba jó kisregényt olvastam, Howard Phillips Lovecrafttól a Cthulhu hívását. Mire Vee felszólt a kaputelefonon, hogy megérkezett, elintéztem a mai napra előírt huszonhárom telefont, porszívóztam egy kicsit, a tegnapi mosatlant bepakoltam a mosogatógépbe, és elindítottam a programot. Van az ajtómon egy kukucskáló, azon keresztül lestem, hogy mikor érkezik Vee a lifttel. Pár lépésre volt tőlem, amikor kinyitottam az ajtót. - Szia, te ördögfióka! - intettem neki mosolyogva. - Hello, Joyce! Bocs, hogy már megint ennyi bajod van velem! - sajnálkozott. 84 Odaért hozzám, megpusziltuk egymást, majd bementünk a lakásba, és bezártam az ajtót magunk után. - Már megint izgulsz, Vee? - kérdeztem. - Hát... hát, igen - felelte, miközben levette a dzsekijét az előszobában. - De hát csak felszolgálásról van szó! - Na igen, de... azért az is számít. Mutattam neki, hogy menjen be a konyhába. Be is ment, és lehuppant az egyik székre. - Majd kitalálok valamit, hogy kineveljem belőled ezt az állandó aggódást mondtam.
Vee elmosolyodott. - Az jó lesz. - Ja, szerintem is. Ha kérsz valamit, Vee, láss hozzá; nekem még telefonálnom kell. - Hát... - Vee elgondolkodott, hogy éhes-e. - Hát... nem is tudom... Igen, egy kicsit éhes vagyok. - Akkor dobj össze valami szendvicsfélét. - Hörpölök egy kis tejet is - jelentette be Vee. - Csak nyugodtan. Megyek telefonálni. Vee nekiállt szendvicset készíteni, én pedig átmentem a hálószobába. Felhívtam az ügyvédemet, Anton Sordelt, Franciaország egyik első számú sztárügyvédjét, aki a hétvégéket mindig a Földközi-tengeren tölti a hajóján. - Szia, Joyce! - szólt bele Anton. - Szia! Van valami változás? - kérdeztem. - Nincs semmi. Már nagyon sok idő telt el, szerintem nem is lesz semmi. Nem akarják jogi vonalra terelni az ügyet, amit meg is értek. A ringyó meg a társai semmit sem léptek, legalábbis hivatalosan nem. - Az egyikük megfenyegetett - mondtam. - Méghozzá halálosan. - Említetted. Az emberek beszélnek összevissza, ne vedd komolyan. - Nem lehetne erről az oldalról megtámadni őket? - Nagyon bizonytalan - felelte Anton. - Nincs tanú rá, hogy ezt mondta, mert nem volt hallótávolságon belül senki. Ez az egyik. 85 A másik, hogy a bíróság úgy vélné, hogy jogos felháborodásában kiszaladt a száján, hiszen te megaláztad. Világos, hogy magadat és a lányaidat védted attól a fertőtől, amibe ő akarta rángatni a barátnőidet, és a múltad és a tevékenységed miatt ez nem esne negatív elbírálás alá, de nem is tapsolnának meg érte. Amíg nem lépnek, mi se lépjünk, ezt javaslom, mert nincs elegendő anyagunk egy perhez. - Van már valami az adóügyben? - Nem, még semmi. Alihoz több idő kell. Nyugalom, Joyce, ha bármi van, azonnal értesítelek! - Oké. Koszi, Anton. Majd hívjuk egymást! - Persze. Jó hétvégét! - Neked is! A telefont visszatettem az éjjeliszekrényre. Átmentem a háló melletti öltözőszobába. Ibolyakék bugyit és melltartót, átlátszó nejlonharisnyát, egy zárt, lapos talpú, fekete Salvatore Ferraga-mo cipőt, fekete Yves Saint Laurentblúzt, lila Isaac Mizrahi-nad-rágkosztümöt és egy térd alá érő, ugyancsak fekete, Martino Midali-kabátot választottam, hozzá egy fekete sálat, hogy ne fázzak, ha megint olyan hideg lenne, mint hajnalban, a forgatáson. Egy kis Chanel N°5-öt tettem a csuklómra, és egy kicsit a nyakamra, az ütőérre, majd felöltöztem. Kiválasztottam egy hófehér hátitatyót, majd egy ezüst GirardPerregaux-órát és egy Ankh-keresztet" formázó brosst. Az órát felcsatoltam a csuklómra, a brosst a szívem fölé tűztem, a tatyóba pedig egy vékony széldzsekit dugtam. Ez lesz a tartalékkabátom, ha a másik összekoszolódna; a biztonság kedvéért egy meleg sálat és kesztyűt is beraktam a dzseki mellé. A tatyóval a vállamon kimentem a konyhába. Vee. éppen a tányérját és a bögréjét mosogatta. Már százszor kértem, hogy ne tegye, mert ott a mosogatógép, de mindig megteszi, hát leszálltam róla. Két hónapja ismerem őt, azóta tizenvalahányszor járt nálam, és eddig még csak annyit sikerült elérnem, hogy ha nálam van, nyugodtan nézheti a tévét, és ehet, amit akar. - Nos, barátnőm? Mehetünk? - kérdeztem. Vee rám nézett. " Ankh-kereszt: egyiptomi hurko.skereszt, az élet szimbóluma. 86 - Hú, de jól nézel ki, Joyce! - mondta elismerően. Meghajoltam. - Köszönöm a bókot! Nos, készen állsz?
- Aha! - Vee elzárta a csapot. - Koszi a vacsit, fini volt! - Nincs mit. Na gyere, menjünk! Míg Vee felvette a dzsekijét, leoltottam a villanyokat a lakásban, és bekapcsoltam a riasztót. Lifttel mentünk le a garázsba, és beültünk az imádott Aston Martinomba. Beindítottam a motort, és gyengéden megnyomtam a gázpedált. Mentünk Fontainebleau-ba, ahol örökre megváltozott az életünk. 87 OTODIK FEJEZET 1. Grant Kastély Fontainebleau Október 28. szombat, 19 óra 48perc Fontainebleau hatvanegynehány kilométerre van Párizstól. A huszonötezer hektáros, igazán fenséges erdőt mindenféle királyi személyek imádták, ide jártak vadászni, ideköltöztek, kastélyt építettek, még most is áll egy nagy, történelmi kastély, ahová turisták ezrei járnak. A fontainebleau-i erdő kedvelt kirándulóhely a külföldiek és a franciák körében, a sportolók közül pedig a sziklamászók vannak oda érte igazán. Megérkeztünk a birtok kapujához. A kastélyt körülvevő parkot négy méter magas, öntöttvas kerítés szegélyezte. A boltíves, két-szárnyas, súlyos kapu másfél méterrel magasodott a kerítés fölé. Négy elegáns, jól megtermett férfi fogadta az érkezőket. Lefékeztem mellettük, ketten bekukkantottak a kocsiba, aztán már engedtek is tovább. Kinyílt előttünk a kapu, begördültünk a parkba. Előre mutattam. - Odasüss, Vee! Vee a mutatott irányba fordult. Éppen ebben a pillanatban tűnt fel a fényárban úszó Grant Kastély. Mi tagadás, nem volt utolsó látvány! - Fú, de klassz! - szakadt ki Vee-ből. - Egyszer lesz egy ilyen kastélyom! Útban a kastély főlépcsője felé kiszúrtam Johnny helikopterét. Tudnám, őt hogyan ellenőrizték a kapuban... A kastély magas, széles és kissé talán túldíszített főbejáratához nyolcméteres márványlépcső vezet. A háromemeletes, szögletes formájú, háromtornyos magánkastély úgy pöffeszkedett a szépen gondozott, pompás angolkert közepén, mintha ő lenne a kasté88 lyok királya, pedig nem számított valami nagy kastélynak. A versailles-i kastély vagy a Chambord várkastélya mellett szerénynek tűnt volna, szinte szegényesnek. A vendégek a lépcső alján álltak meg az autójukkal, itt parkolófiúk várakoztak, hogy átvegyék az autókat. Lelassítottam, majdnem meg is álltam, vártam, hogy az egyik parkolófíú elvigye az előttem érkező Rolls-Royce-t. Utasai, egy szmokingos, magas, őszes férfi, és egy fiatal, nagyestélyis, nagyon felékszerezett nő, megindultak felfelé a lépcsőn. .Előregurultam, és megálltam a lépcső közepénél. Egy parkolófiú jobbról, egy másik pedig balról rohanta meg a kocsimat, és egyszerre nyitották ki mindkét ajtót. -Jó estét, Joyce! - köszöntött az én oldalamon lévő fickó, nagyon illedelmesen. Egy névkártya volt a mellére tűzve. Leolvastam a nevét. - Üdvözlöm, Gérard! - mondtam, és kiszálltam a kocsiból. A slusszkulcsot bennhagytam a kocsiban, hiszen a fiú most úgyis leviszi a kastély alagsorában kialakított garázsba. -Jó estét, kisasszony! - köszöntötte a másik parkolófiú Vee-t, franciául. - Hogy van ma este? - Köszönöm, Thierry, jól érzem magam - felelte Vee franciául. Ilyen egyszerű kérdésekkel és válaszokkal már elboldogult. - Jó szórakozást kívánok! - mondta Gérard, és beült a kormány mögé. - Köszönöm - biccentettem.
- Érezzék jól magukat! - hajolt meg Thierry, és már ment is az utánunk érkező Porschéhoz. - Köszönjük szépen! - mondta Vee. Megkerültem a kocsit, és belekaroltam Vee-be. - Na, gyere! Vegyük szemügyre ezt a vityillót! Elindultunk felfelé a lépcsőn. Odasandítottam Vee-re. Csillogó szemekkel nézte a bejáratot. - Hé, Vee! - böktem meg a könyökömmel. - Nem olyan nagy ügy! Ez csak lámpa meg kő meg színes papír! - Oké, ezt én is tudom, de eddig még sohasem láttam magánkastélyt a maga valójában! - mondta elragadtatottan. - Egyszer nekem is lesz egy ilyen kastélyom. Megérkeztünk a főbejárathoz. Hat nagyon elegáns férfi állt ott. 89 Mindannyian meghajoltak felénk, és kinyitották előttünk az ajtót. Beléptünk az előcsarnokba. Vee megállt, annyira ledöbbent a húsz méter magas kupola láttán: csak állt ott, mint akinek földbe gyökerezett a lába, és hátrahajtott fejjel bámulta a kupolára festett uralkodók portréit. - Fogadjunk, hogy most arra gondolsz, hogy egész tűrhető! -súgtam a fülébe. Csak elmosolyodott. Nem egészen ez járhatott a fejében. Azután hirtelen elkomolyodott, és megint a gátlásos Vee lett. - Mennem kell dolgozni - hadarta ijedten. - Merre menjek? Hol van a többi lány? - A fejét tekergette ide-oda. Annyira nyitott könyv volt előttem, hogy rögtön tudtam, mi a baja. A ruhája. Farmerben és pulóverben volt, steppelt dzsekiben. Nem illett a többiek öltözetéhez. Azt hitte, ez nagyon fontos. Pedig igazán csinos volt, és észre sem vette, hogy jóval több férfinak akad meg rajta a szeme, mint azokon a felékszerezett, felestélyi-ruházott és felbundázott dámákon, akik fel-alá vonulgattak mindenfelé. - Nyugi, Vee! - megfogtam a kezét, és elindultam vele a személyzeti ajtóhoz. Rajtam sincs estélyi. Utálom az estélyit! - De te nagyon elegáns vagy ebben a nadrágkosztümben és ebben a kabátban! mondta fojtott hangon. - Ha befutok, soha többé nem hordok farmert! Olyan ciki! - hajtotta le szégyenlősen a fejét. - Én is farmert veszek néha. Nincs abban semmi. - Annyira nem illek ide! Joyce, nagyon rosszul érzem magam. - Sose tedd, Vee! Te százszor inkább ideillesz, mint az ittlévő vendégek hetvenöt százaléka! Tudnék neked mutatni néhányat, akik sokkal inkább kirínak innen, mint te a farmernacidban. Vee nem igazán hitt nekem, mert csak úgy szedte a lábát, bár nem tudta, men-e is kell menni. A személyzeti részre vezető ajtó a főterem másik végéből nyílt. Ezt nem mondtam el neki, mert még képes, és egyszerűen elszalad. Át kellett vágnunk egy rakás elképesztően kiöltözött nő és férfi között. A főterembe egy kétszárnyas ajtó vezetett, amely előtt két magas, fiatal, szmokingos férfi állt. Amikor elég közel jutottunk az ajtóhoz, szó nélkül kitárták előttünk. Bent vagy kétszáz ember cse-verészett, kisebb-nagyobb csoportokba verődve, itták a pezsgőt, 90 a bólét, néhányan gyümölcslevet vagy kólát. Csupa ismerős arc. Jó alaposan szétnéztem, de a lányaimnak nyomát sem láttam. Ahogyan mentünk Vee-vei előre, keresztül a termen, néhány embernek odaköszöntem. Amikor már a fele utat megtettük, Vee hirtelen összerezdült. - Úristen...! - elfordult, az arca elé kapta a kezét, úgy nézett ki, mint aki megszédült. - Te jó ég... Ez Kari Lagerfeld... Idejön! Úristen... Meg fog látni... Körülnéztem, merre van Kari, és azonnal ki is szúrtam, ami feltűnő külseje miatt nem volt nehéz. Kari nagyon elegáns fekete öltönyt és hófehér inget viselt. Arcán a szokásos fekete szemüveg, kezében elmaradhatatlan legyezője, melyet
elsősorban a szemét bántó fény, és nem a meleg miatt hord magánál. Régi szokásához híven, szürkésfekete, copfba fogott haját fehérre festette", némi púder segítségével. Éppen felém tartott. Vee annyira megijedt tőle, hogy mögém bújt. - Hello, Kari! - intettem a felém közeledő tervezőnek. -Jó estét, kedvesem! - biccentett Kari, arcán a beérkezett emberek könnyed mosolyával. - Örömömre szolgál, hogy ládák. Ma még nem találkoztam nálad értelmesebb emberrel. - Ez igazán kedves! - mondtam nevetve. Néha nem tudom, mikor tréfál, és mikor nem. Kari olyan ember, aki nem köszöni meg, ha valaki zseninek nevezi, mert úgy gondolja, ez nyilvánvaló - mintha egy barna hajú embernek azt mondanák, hogy barna a haja. Magánkönyvtárában közel negyedmillió könyv van, és nem sokra tartja a műveletlen embereket, így a legtöbb modellt sem. De engem igen, mert velem tud beszélgetni, bármiről. - Hallottam, hogy ismételten összevertél valakit - jegyezte meg. Elhúztam a számat. Ismételten... Nem vagyok olyan verekedős, mint Naomi, de azért behúztam már egy-két embernek, és az is előfordult, hogy ágyékon rúgtam valakit. Persze, csak paparaz-zókat, értük meg nem kár. - Tényleg a hajánál fogva vonszoltad az utcán? - Kénytelen voltam - feleltem. Tisztában voltam vele, hogy egy csomó cikk jelent meg arról, hogy kidobtam a ribancot és a főstricit a kávéházamból, de szándékosan nem olvastam el egyiket sem. 91 - Es nincs meg videón? - kérdezte Kari. - Remélem, hogy nincs! - vágtam rá. - De sajnálom! - Majd legközelebb, Kari! Most mennünk kell, de majd kereslek! - Találkozunk - mondta Kari, és elindult egy kisebb társaság felé, akik zajosan köszöntötték. Előhúztam Vee-t a hátam mögül. -Túlélted? - Te jó ég, Joyce! Kari Lagerfeld...! - hüledezett Vee. - Bizony ám! - nevettem. Na, nem mintha én nem estem volna hanyatt kezdő koromban, valahányszor összefutottam egy sztárral. - Gyere, leadlak Miminek! Még el sem indultunk, amikor észrevettem Isaac Mizrahit. Isaac úgy néz ki, mint valami elvont festőművész. Éppen hevesen gesztikulálva magyarázott valamit egy elegáns, fiatal fickónak. Egymásra néztünk egy pillanatra, ő odaintett nekem, én meg neki, aztán folytatta a beszélgetést. Loholtunk tovább Vee-vel, át a termen. Már tisztán láttuk a személyzeti ajtót a terem túlvégén, amikor feltűnt Kate Moss. Vee megint kezdett berezelni. Fú, Kate Moss! Micsoda kivételes szerencse! Kate úgy nézett ki tíz méterről, mint aki épp hatalmasat ásít: a szája kattanásig nyitva, a feje hátravetve. De nem ásított. Kate így kacag. - Ahahahahahahaü! - nevetett Kate, majd észrevett minket, Vee legnagyobb bánatára. - Szia! - integettem neki. Kate odaügetett hozzánk. Egyenest a nyakamba ugrott. - Joooooyce! - sikoltotta a fülembe. - Nyugi, Kate! Ennyi ember előtt? Pletykálni fognak! Elengedett. - Mindig pletykálnak - mondta. Vee-re nézett. - Te vagy Joyce lánya? Vee nem tudott megszólalni. - Ő az egyik lányom - válaszoltam. - A jövő nagy reménysége, majd meglátod. - Hello, jövő nagy reménysége! - üdvözölte Kate Vee-t. - Ööö... - szólalt meg Vee zavartan. - Nagy... nagy tisztelőd vagyok... 92 Kate felnyerített. - Nekem vannak tisztelőim? - kérdezte kissé meglepetten, és közelebb lépett Veehez; belebámult az arcába. - Bírom a szeplőidet!
Azt hiszem, Vee körül épp forogni kezdett a terem. Elkaptam Kate nyakincáját, és egész közel húztam magunkhoz. - A szeplők nem szépséghibák, ugye Kate? - Naná, hogy nem! A férfiak imádják a szeplős nőket, mert azt hiszik róluk, hogy olyan kis ártatlanok! - Hallottad? - kérdeztem Vee-től, és vártam, míg bólint. Azután Kate-hez fordultam. - Most már nem kellesz, mehetsz! - mondtam, és kissé meglöktem. - Jól van, na! De erre majd még visszatérünk később! - vetette oda Kate, és odébbállt, hogy beszélgessen valakivel. Most már sikerült elvonszolnom Vee-t a személyzeti ajtóig. Kinyitottam és bependerítettem, majd mentem utána én is, és becsuktam magam után az ajtót. Egy folyosón voltunk, ami jobb és bal felé is vezetett, és szemben nyílt egy kétszárnyas ajtó. - Kukkantsunk be ide! - mutattam a kétszárnyas ajtóra. Már nyúltam a kilincshez, de valaki bentről megelőzött, és kinyílt az ajtó. - Nahát, ez Madlen! Vee is megörült, hogy ismerős arcot lát. - Sziasztok! - köszönt Madlen. - Na, mit szóltok? Körbefordult a ruhájában. Fekete cipő, fekete nejlonharisnya, majdnem térdig érő, sötétkék szoknya és egy árnyalattal kevésbé sötétkék blúz volt a felszolgálónihája. - Nem rossz - mondtam. - Szerintem sem - gusztálta meg Vee. - Mit csináltatok az elmúlt órákban? - érdeklődtem. - Egy nő megmutatott nekünk mindent, amit a felszolgálásról tudnunk kell egy ilyen partin - tájékoztatott Madlen. - Azt mondta, ha beválunk, máskor is minket hívnak majd. - Ezt ti döntitek el - feleltem. - Vee hol öltözzön át? - Majd én elviszem - ajánlotta Madlen. - Keresünk neki egy ru-hát, ami pont jó rá, aztán gyorsan elmagyarázom neki a legfontosabbakat. - Oké. Vee, tarts vele - toltam oda Madlenhez. - Hazavigyelek, vagy mész inkább a csajokkal, busszal? 93 -Joyce, te most azt kérdezed tőlem, hogy egy Aston Martinnal megyek-e haza, vagy inkább busszal? - nézett rám csodálkozva Vee. Vágtam egy fintort. - Igazad van, ez nem kérdéses. Akkor majd keressük egymást - Madlenhez fordultam. - Titeket sajna nem tudlak hazavinni, mert nem fértek be. - Madlen úgy tett, mint aki sír; megfenyegettem az ujjammal, erre abbahagyta. - Mimit merre találom, te széltoló? Madlen széttárta a karját. - Valahol kint lehet - mondta. - Oké, akkor majd felhajtom. Most lelépek, kislányok! - azzal távoztam; visszamentem a főterembe, és becsuktam az ajtót magam mögött. Mimit nem láttam, de észrevettem Johnnyt, amint beszélget három fickóval. Elindultam feléjük. Johnny igazán különleges ember. Nagyon alapos, mindenre ügyel, semmi sem megy ki a fejéből. Az a mániája, hogy boldoggá teszi az embereket. Amikor Olga Krishkova először szerepelt bemutatón, legnagyobb meglepetésére az öltözőasztalán egy csokor sárga tulipán és egy tál friss eper várta. Valahányszor Johnny elvállal egy munkát, átnézi a névsort, hogy kik lesznek ott - modellek, tervezők, sminkesek, fodrászok, öltöztetők stb. -, és mindenkit lenyomoz, akit még nem ismer, és kideríti róluk, hogy mit szeretnek és mit utálnak. Azután gondoskodik arról, hogy elhalmozza őket olyan dolgokkal, amiket szeretnek, és távol tartsa tőlük, amit utálnak. Olga családja egy kis faluban él Csehországban; Johnny táviratokon keresztül tudakolta meg az anyukájától, hogy mi a kedvence.
Jellemző, ahogyan Johnny feljutott a csúcsra. Eleinte csak kisebb, jelentéktelenebb feladatokat bíztak rá, de bármi is volt a dolga, az feltűnően rendben volt. Idővel egyre nagyobb feladatokat kapott, és ő olyan jól tette a dolgát, annyira alapos és körültekintő volt, hogy az emberek érdeklődni kezdtek utána. Egyszer olyan elképesztően jelentéktelen feladatot bíztak rá, mint a frissítők beszerzése, ami abból állt, hogy vennie kellett volna háromfajta üdítőitalt, de Johnny ezt Johnny-módra oldotta meg. Kinyomozta az összes modellről, tervezőről, fodrászról, sminkesről és 94 öltöztetőről, hogy mi a kedvenc üdítőitala, és beszerzett mindent, még ha a lábát kellett is lejárnia. Eredmény: mindenki teljesen oda volt. Johnny munkája érezhetően csökkentette a stresszt, könnyebbé, gördülékennyé tette a dolgokat. Néhány évvel ezelőtt, a Chanel egyik bemutatóján, röviddel a kezdési időpont előtt, Kari egy parancsot adott ki, aminek hallatán mindenki ereiben megfagyott a vér: sürgősen fel kell kelteni Naomi Campbellt. Bizonyos okból kifolyólag, aki egyszer már próbálta felkelteni Naomit, az soha többé nem akarta újra átélni azt az élményt. Mi tagadás, Naomi rémesen tud viselkedni, ha nagyon elereszti magát, úgyhogy az ilyen utasítások sorsa az szokott lenni, hogy egyik ember a másikra niházza át a feladatot. Ezen a bizonyos napon valaki odaszólt Johnnynak, hogy Hé, Johnny! Ki kell verned az ágyból Naomi Campbellt, itt a telefonszáma és a címe1/' És Johnny ezt is megoldotta, amúgy Johnny-módra. Naomi rekordsebességgel megérkezett, végigcsinálta a bemutatót, és élete egyik legjobb formáját hozta. És Naomit felébreszteni olyan fegyvertény, amit senki sem hagyhat figyelmen kívül! A Chanel a következő bemutatóján megbízta Johnnyt, hogy gondoskodjon a modellek kényelméről. Az volt a Johnny-korszak első napja. Akik ott voltak akkor, azóta megkérdezik minden bemutató előtt: Johnny ott lesz? Odafurakodtam Johnnyhoz. Karnyújtásnyira jártam tőle, amikor felém fordult, mintha megérezte volna, hogy közeledem. Elnézést kért a beszélgetőpartnereitől, odalépett hozzám, belém karolt és félrehúzott. - Mi van, Johnny? - kérdeztem. Túl komoly volt. - Megint erkölcsi támaszra van szükségem, Joyce - mondta szomorúan. Felsóhajtottam. A szemébe néztem. - Most mid hullik? - érdeklődtem aggódó hangon. Johnny grimaszolt egyet. - Rohadt szemét! - mondta, és elfordult. Nevettem. Játékosan hátba vágtam. -Jól van, na! Mi van már megint, Johnny? Visszafordult. - Ez egyáltalán nem vicces, Joyce! - mondta komoly hangon, de azért érezni lehetett, hogy tisztában volt vele, csak ugrattam. És 95 én is tudtam, hogy az a rohadt szemét" sem olyan komoly. Johnny sokszor mondta már nekem, de sohasem komolyan. - Miért vagy már megint erkölcsi válságban? - kérdeztem. -Felhívtad a hajgyógyászomat? - Igen, felhívtam, és el is mentem hozzá. - És mit mondott? Vissza lehet növeszteni a hajad? - Igen. Körülbelül egy év alatt. Először le kell állítani a hullást, azután elkezd lassan visszanőni. - Dehát ez tök jó, nem?! Akkor meg mi a fenéért vagy így kibukva? - kérdeztem, mert nem értettem. - A táplálkozási szokásaim miatt hullik a hajam - folytatta Johnny. - Tíz éve nagyjából édességen és Coca-Colán élek. Tönkrement az emésztésem, és a kopaszodás ennek a következménye. Eléggé meg vagyok ijedve ahhoz, hogy egyetlen döntéssel örökre száműzzem ezeket az életemből, bármennyire is imádom az ízüket. Teljesen átalakítottam az étrendemet. Hetente kétszer eljárok majd kezelésre. Megnyugodtam, örülök neki, hogy nem leszek kopasz. Egymilliárd tonnás kő esett le a szívemről. Egyfelől. Másfelől viszont csokoládét gyártok. Amikor azt mondom, hogy édességen élek, az azt jelenti, hogy nagyrészt a saját készítményeimet eszem. És majdnem tragédiába torkollott miatta az életem!
Éjszakákon át nem bírtam aludni, mert annyira nyomasztott, hogy kihullik a hajam. Ott feküdtem az ágyamban, és szenvedtem a kétségbeeséstől, hogy elveszítem az esélyt, hogy valaha is tetsszek egy nőnek. És azt adom az embereknek, amivel én is tönkretettem magam. - Kétségbeesetten széttárta a karját. - Ki tudja, hány embernek ártottam a vacak csokimmal? -Johnny... - megráztam a fejem. - Semmi baj nincs azzal, ha valaki néha bedob egy kis édességet. Azzal van baj, ha valaki állandóan azt eszi, vagy ha kimondottan azon él, mint te, vagy mint néhány kolleginám. Johnny fájdalmasan elfintorodott, megdörzsölte a szemét. - Nem akarom ezt folytatni - mondta. - Gyötör a bűntudat azért, amit tettem. Fel kell számolnom a gyárat. Csak úgy, el kell tüntetnem a semmibe. Nem adhatom el, mert ha megteszem, akkor majd valaki más fogja csinálni helyettem, és akkor nem mentettem meg senkit, csak magamat. 96 Átkaroltam. - Üdítő dolog olyan embert látni, aki gondol másokra is! Találkozzunk hétfőn valahol, és beszéljük meg akkor ezt a problémát, oké? Ha hétfőn is úgy döntesz, hogy felszámolod a gyáradat, akkor adj el nekem ezt-azt, amit tudok használni otthon vagy a kávéházaimban. Ebben meg tudunk most egyezni? - Hogyne. - Akkor hétfőn reggelizzünk együtt, az Eiffel-toronyban, a Ju-les Verne étteremben. Gyere értem fél egyre! Oké? Bólintott. - Helyes! - vágtam rá. - De te fizetsz! - mondta Johnny, aztán félmosolyra húzta a száját. - Ez csak természetes, Johnny! - oldalba böktem. - Miért, mikor volt ez másként? Néhány mondatot még váltottunk Johnnyval, aztán lelépett. Elvállalt egy nagy bemutatót, és dolgoznia kellett. Ez a szervezés hátránya: az embernek mindig mindenhol dolgoznia kell. Ahogy Johnny távolodott, azon gondolkodtam, hogy vajon jó szervező lenne-e belőlem. Egy kezemen meg tudnám számolni, hány évem van még hátra ebben a szakmában, aztán egyszerűen kiöregszem. Beletanulhatnék a szervezésbe, de nem igazán hiszem, hogy jól bírnám a vele járó stresszt. Rengetegszer láttam Johnnyt halál idegesen, merthogy azért ő sincs fából. Rosszul volt, görcsölt a gyomra, belázasodott, döntötte magába a Coca-Colát literszám, mert nem jött össze minden, mert mindig vannak olyanok, akikkel hiába egyeztet az ember akár tízszer is, akkor is vagy késnek, vagy egyáltalán nem is teljesítik, amit megígértek. Johnny egyébként kemény fickó, de láttam már üvölteni kínjában, láttam, amikor nekiment embereknek, vagy szétvert egy öltözőt. Mostanra már vagy négyszázan voltak a teremben. Szinte mindenkit ismertem. És mindenki ismert engem. Mintha valami fenség lennék, sorban színem elé járultak ismert és ismeretlen emberek, hogy köszöntsenek, és szóljanak néhány jó szót. Úgy a harmincadik üdvözlet után odacsapódtam a felbukkanó Mimi barátnőmhöz, aki két másik kedves ismerőssel, Sonia Rykiellel és Stella McCarthyval beszélgetett. 97 Amikor már vagy ötszázan tolongtunk a tágas teremben, a szervezők szerint valószínűleg éppen elértük azt a létszámot, amit óhajtottak, mert feltűntek a lányaim, egyforma, csinos szoknyában és blúzban, és zsúrkocsi toltak vagy tálcát egyensúlyoztak. Finomságokat hoztak, frissítőt, és sok-sok édességet. Direkt figyeltem, hogyan reagál Johnny az édességek kavalkádja láttán. Szomorúan ingatta a fejét, és most először nem vett sem aprósüteményt, sem csokit, sem bonbont. 2. Grant Kastély Fontainebleau Október 28. szombat, 23 óra 10 perc
Úgy tűnt, szép lassan az egész társaság feloldódott. Jó zene szólt, a legtöbben táncoltak, így én is; néhányan dumcsiztak, mint Mimi; és néhányan tárgyaltak valamelyik emeleti szobában, mint Johnny. A lányaim egész idő alatt fel-alá járkáltak, édességet meg italokat kínáltak, és összeszedték a felesleges tányérokat és poharakat. Valamelyik kedves ember feltette a Violently happy gyorsabb változatát, amit Björk koncerteken szokott előadni. Senki nem kacarászott azon, hogy olyan őrülten táncoltam, megszokták már, hogy ha Björk, akkor Joyce megbolondul. A szám végén becéloztam Vee-t, hogy megkérdezzem, hogy van, és hogy csippentsek egy kis japán mézes sütít a tálcájáról. - Szia! - kopogtattam meg a vállát hátulról, amikor odaértem. Felém fordult. Elmosolyodott. - Á, Joyce! Kérsz egy sutit? - kérdezte, és elém tartotta a tálcáját, hogy meggusztálhassam a választékot. Volt szívecske, kocka, kör, gömb és háromszög formájú süti, mind ugyanolyan ízesítésű és nagyjából ugyanolyan pici. A szí-vecskés és a kör volt a szimpatikus, gyorsan bedobtam egyet-egyet. 98 - Hogy ízlik? - kérdezte Vee. - Ühüm! - mondtam rágás közben, majd miután lenyeltem, bővebben is kifejtettem. - Fincsi! - felkaptam a tálcáról egy szí-vecskét, és beledugtam Vee szájába. Ham-ham! Vee gyorsan elfogyasztotta. Úgy látszik, elég éhes volt már. - Ez tök jó! - mondta lelkesen. A szájába nyomtam még egyet. Nem állt ellen. Jane Swanson lépett mellém. Ő az angol Vogue főszerkesztője. - Szia! - üdvözölt mosolyogva. - Nahát, ez Jane! - kiáltottam fel, ami a hangos zene miatt nem keltett feltűnést. Megpusziltuk egymást. - Rég láttalak, Joyce! Mostanában nem nagyon jársz mifelénk! - Ez igaz - ismertem el. - Kissé otthonülő lettem az utóbbi időben. Jane összehúzta a szemét. - Nem olyan rossz az - jelentette ki határozottan. Helyeslően bólintottam. Felkaptam egy szívecskés sutit, és a szájába nyomtam. - Fincsi! - tájékoztattam. Jane gyorsan elmajszolta. - Uh! Uh! - nyögdécselte, míg le nem nyelte. - Hát ez fenomenális! - mondta, és lekapott Vee tálcájáról egy háromszög formájút. - Neki is ízlik - kacsintottam Vee-re. Vee csak mosolygott. Jane Swanson, ellentétben a francia kolleginájával, nem woodoo-boszi, csak egy amolyan nőci. Ő egy igazi, dörzsölt üzletasszony. Akármit csinál, mindig a saját érdekét nézi benne, de az is igaz, hogy sohasem csak azt. A barátai számíthatnak rá; sokat megtenne értük, ha úgy hozza a helyzet, de még ilyenkor is a saját érdekét nézi. A tárgyalás a fő erőssége. Én is jó vagyok benne, de Jane komolyan képes megizzasztani. Jane szinte állandóan tárgyal. Ha beszél, akkor majdnem teljesen biztos, hogy tárgyal. Vele mindig vigyázni kell, mert nála egy beszélgetés bármelyik másodpercben üzleti tárgyalássá alakulhat át. Tíz centivel alacsonyabb nálam, sötétbarna színű a szeme, a haja hollófekete, és leér majdnem a derekáig, de a feje tetejére felcsavarva hordja; pisze orra van és egy kissé lefelé hajló szája, amitől olyan benyomást 99 kelt, mintha állandóan mindent lefitymálna. Szörnyen nagyok a mellei, és bár nem egy szépség, az a fajta nő, akire azt mondja az ember, hogy nincsen semmi baja. Mindig elegánsan öltözködik; általában olyan kosztümöket hord, amelyeknél a felső rész világos, a szoknya pedig sötét színű. Hófehér, fekete szegélyű zakó, fekete szoknya volt rajta, fekete nejlonharisnyával, hófehér cipővel, fehér-
fekete retiküllel, kiegészítve néhány egyszerű, de borzasztó ékszerrel, amelyet hordani szokott. -Tudod, hogy megvettem azt a házat Yorkban? - kérdezte Jane. - A húszszobásat? - kérdeztem vissza. Szó volt róla, hogy vesz egy hatalmas kőházat valahol vidéken, Angliában. - Igen, azt - mondta Jane. Elvett Vee tálcájáról egy szalvétát és három háromszög formájú sutit. - Köszönöm - mondta Vee-nek. Vee megrogyasztotta egy pillanatra a térdét, úgy köszönte meg, nagyon illedelmesen. Felém fordult, elém tette a tálcát. Elvettem egy szalvétát és egy szívecskéset. - Koszi - mondtam. Vee rám mosolygott, azután odébb állt, ment másokat is megkínálni a finom mézes aprósüteménnyel. - Leköltözöl? - kérdeztem Jane-t. - Nem, az nem lenne jó - felelte. - De most legalább lesz hol kipihennem magam. Hacsak nincs valami fontos ügyem, ami miatt Londonban kell maradnom vagy el kell utaznom valahová, a hétvégéket lenn töltöm majd a vidéki házamban. Jaj, de várom már! - mondta ábrándozva. - Egy kis dombon áll a ház, egy nagyon kis dombon, mindössze nyolc és fél méterre emelkedik a környezete fölé, de az is nagyon sokat számít. A ház körül mindenfelé csak fű van, aminek olyan zöld a színe, hogy azt látnod kellene. Tölgyes veszi körül, nem túlságosan sűrű, tehát kellemes sétákra alkalmas, no meg lovaglásra. Azt hiszem, lesz egy hintóm -Jane elmosolyodott. - Kislánykori álmom. Csak egy pici hintó, egy konflis, nyitott, két paci húzza, csak ennyi. Télire szánkó! A pacik nyakában csengő! -Jane nevetett, pedig nem volt az a fajta, aki állandóan mosolyog meg nevetgél. - El kell jönnöd, Joyce! Látnod kell! - Elmegyek, nagyon szívesen! Koszi a meghívást, Jane! - mondtam. Megragadta a karom, jelezvén, hogy most valami nagyon sze100 mélyeset akar mondani, ami csak rám tartozik. Egy kicsivel közelebb is hajolt hozzám. - Miután végre letudtam ezt a szörnyű válást, elhatároztam, hogy kiteljesítem az életemet - kezdte Jane, nagyon komoly arccal. - Tanulni akartam valami olyasmit, ami nem kell a laphoz, és amire eddig nem volt időm, de mindig is érdekelt. Te, én világ életemben szerettem volna főzni, de sosem volt alkalmam megtanulni, mert a fiúim, meg később a férjem is mindig étterembe vitt, azután pedig már olyan jól ment, hogy volt saját szakácsnőm, de én... - mesélte Jane, nem folytatta, mert észrevette rajtam a hirtelen változást. -Joyce? Mi történt? Kifutott a vér az arcomból, földbe gyökerezett a lábam. Hányingerem lett, forogni kezdett körülöttem minden, kiszáradt a szám. Lassan, mint egy alvajáró, megindultam előre. Jane megragadta a karom. -Joyce? Megtorpantam. Jane arra figyelt, amerre én meredtem, de nem vette észre, akit én, vagy nem tudta, ki az. - Kit nézel így, Joyce? Mintha szellemeket látnál! - Szellemeket látok. Martin Romlis... - mondtam ki a leggyűlö-letesebb nevet, melyet ismerek. Ő volt az a szarházi, aki tizenhat évesen prostit akart csinálni belőlem. Az egyetlen ember, akit meg tudnék ölni. - Ki? - kérdezte Jane, de még mielőtt bármit is mondhattam volna rájött, hogy ki az a Romlis. Jane egyszer interjút készített velem a pályafutásomról, és említettem benne a kezdeteket, és kimondtam az interjúban Martin Romlis nevét, ami biztosan nagyon sok bajt okozott neki. - Romlis, itt? Hol? - Ott - mondtam, és az állammal böktem előre. - Az a nagyfejű, undorító fickó cilinderben. Jane a szemét meresztgette, majd kiszúrta.
-Az Romlis? - a hangjából ítélve Jane is eléggé visszataszítónak találhatta. -Jane... ne haragudj... Én nem maradok tovább - hebegtem, zombiként meredve Romlis visszataszító alakjára, aztán odafordultam Jane-hez. - Majd felhívlak. -Jó, rendben - felelte Jane. 101 Futva indultam a aihatár felé. Aztán félúton lefékeztem, mert eszembe jutott, hogy megígértem Vee-nek, hogy én viszem haza. Egy másodperc alatt megtaláltam. Odaszaladtam hozzá, elkaptam a karját. - Vee! Megyünk! Gyere! - Mi történt, Joyce? - kérdezte rémülten. - Még két órát kellene dolgoznom. - Elintézem, nem gond! Gyere, Vee, menjünk haza! Menjünk vissza Párizsba! Vee elment a cuccaiért, addig én kikértem a kabátomat, és loholtam Mimihez, majd megzavartam Johnnyt a tárgyalásban, és mindkettőjüket arra kértem, hogy figyeljenek oda a lányaimra és Romlisra, majd elkaptam Madlent, és megmutattam neki a Fenevadat, akinek a száma: 666. Szörnyen ideges voltam, a szívem a torkomban dobogott, és olyan vadul vert, mint a dobpergés. Nagy ívben elkerültük Rom-üst, úgy rohantunk ki a kastélyból. Az egyik parkolófiú azonnal hozta a kocsimat. Bevágtuk magunkat Vee-vel, és már indultam is. Remegő kézzel állítottam be az l-es CD-t a CD-tárban, azon pedig a 9-es számot: Debut, Come to me. Most erre a gyönyörű zenére van szükségem! Száguldottam végig a parkon, a kapu felé, és közben egyfolytában ugyanaz a gondolat cikázott a fejemben. Miért tűnt fel Martin Romlis? 3. Joyce autója Valahol Fontainebleau-ban Október 28. szombat, 23 óra 44 perc Percek, már csak néhány perc volt hátra, hogy szembetalálkozzunk az iszonyattal, de sem Vee, sem én nem éreztük ennek előjelét. Romlis feltűnése kiborított, mi több, szinte az őrületbe kergetett, de ez még mindig része volt az életnek. Beborult az ég, sötét viharfellegek ereszkedtek a tájra. Eltűnt a 102 hold, eltűntek a csillagok. Mintha az égbolt sem akarná látni Rom-list. A keskeny út két oldalán áttörhetetlen cölöpfalként magasodtak a fák. A világ fénytelenné vált, csak autóm reflektorai mutatták az utat. Mintha egy fekete lyukban száguldanánk. Az jutott eszembe, hogy ha valami történne most a kocsimmal, és kimerülne vagy meghibásodna a telefonom, pokolian elveszettnek érezném magam, és nagyon félnék. - Mi aztán jól elhúztunk a partiról - jegyezte meg Vee. - Szó se róla - mondtam még mindig bosszúsan. - Hogy került ide Romlis? - Ezt én sem tudom, Vee - feleltem. - Meglepett, hogy feltűnt. Színét se láttam évek óta! Nem tudom, mi az istent keres itt, mert ez nem az ő súlycsoportja! Az ügynöksége említésre sem méltó, hiszen soha egyetlen nagy modell sem került ki tőle. Az ügynöksége igazán a pornó világában ismert, és az állítólagos modellügynökségen" keresztül szereznek be a szemét filmjeikhez" mindenféle szerencsétlen lányt meg fickót. Együtt kezdte a legnagyobbakkal, a tervezők és ügynökök krémjével, így aztán biztosan sok mindenkit ismer, és sok mindent tud, talán néhány embert a markában is tart. A hőskorban még minden nagyon nehezen ment, és páran esetleg olyat is megtettek, amit nem vernének nagydobra. Törvénytelen, vagy olyan visszataszító dolgokat, amelyek ha napvilágra kerülnének, tönkretennék őket. De ez nem magyarázza meg, hogy miért bukkant fel az a rohadék. Mindketten elgondolkodva néztük az utat. Össze kellene hoznom egy ügynökséget, hogy vigyázni tudjak az olyan lányokra, mint Vee, és megvédjem őket a Romlisféle rohadékoktól. Ha lenne egy ügynökségem, szerezhetnék munkát a lányaimnak. Most nem tehetem meg. Ha felhívnék valakit, egy tehetséges és sikeres, de még
nem nagyon befutott tervezőt, hogy adjon munkát Vee-nek, vagy Madlennek, vagy akármelyik lányomnak, adna. De az nem volna etikus, nagyon nem volna az. Nem mehettem oda Edith Zolához, hogy márpedig válassza ki Vee-t, mert én azt mondom, vagy mert különben megharagszom. Az protekció lenne, a protekció pedig a korrupció egyik fajtája. És a korrupció bűncselekmény, egyike a legaljasabbaknak, amely szétrombol mindent: a szervezeteket, az országokat, az egész világot. Nagyot sóhajtottam, aztán legyintettem. 103 - A fenébe Romlisszal! Nem fogja elrontani a kedvem! Egy éles kanyar következett, vissza kellett vennem a sebességet. - Mostanában azon töröm a fejem, hogy mihez kezdjek, ha már kiöregszem a modellszakmából - osztottam meg Vee-vel a gondolatomat. - Még nem döntöttem el, hogy mit fogok tenni, de előfordulhat, hogy csinálok egy ügynökséget. Joyce Byron Modellügynökség. Na, mit szólsz? - Fúúúú! Az annyira jó lenne, Joyce! - kiáltott fel Vee lelkesen. - Ha oda tartozhatnék, tök biztonságban érezném magam! Az ügynökséggel sokkal többet tehetnék a lányokért, mint három, vagy akár száz kávéházzal. Tarthatnék nekik összejöveteleket, írhatnék egy kis füzetet vagy kézikönyvet arról, hogyan kell modellként élni, hogyan kell a fényben maradni, mire ügyeljenek, hogyan kössenek szerződést, meg más efféléket. Tényleg klassz lenne! De hiába csinálnék én ügynökséget, nagyon kemény munka lenne azt felfuttatni. És elég sokáig tartana. És ha nem jön össze, mert hogy ezzel is számolni kell, akkor anyagilag tönkremegyek. Rengeteg befektetést igényel, és lassú a megtérülés. Nem sok modell hozott létre ügynökséget, és a legnagyobb ügynökségek egyikét sem modellek vezetik. Újabb kanyar következett, az út jobbra fordult. -Joyce, ha te jónak látod, mindenképpen vágj bele! - mondta Vee. - Nem olyan könnyű ez, Vee. - Visszavettem a sebességet a kanyar előtt. Rengeteg munkát, szervezést... - elfordítottam a kormányt, hogy a kocsi kövesse az út vonalát - és befektetést... Egy aprócska gyerek állt a kanyaron túl az úton, majdnem pontosan az én sávom közepén, éppen előttem. A kanyar miatt lelassítottam ötvenre, de arra már nem volt időm, hogy megállják. Ösztönösen félrekaptam a kormányt, lementem az útról, egyenesen a fák felé. Annyi lélekjelenlétem még volt, hogy nem tapostam a fékbe, hanem csak megnyomtam egy kicsit, hogy lassuljak. Ha beletaposok, elveszítem az uralmamat a kocsi felett, és Vee-vel menthetetlenül belerohanunk egy fába. így is alig bírtam elkormányozni a kocsit; letaroltam néhány bokrot, ami az útpadkán nőtt, alig fél méterre a legszélső fáktól. Tekertem a kormányt, hogy 104 visszatérjek az útra. Hála a kocsim kitűnő úttartásának, megúsztuk ép bőrrel! Körülbelül harminc méterrel odébb lefékeztem. Összenéztünk Vee-vel, majd egyszerre hátrafordultunk, és a hátsó ablakon keresztül néztünk vissza a kanyar irányába. A gyerek még mindig ott állt, ugyanazon a helyen, ugyanúgy. A fejét sem mozdította meg. Hátramenetbe kapcsoltam, és lassan elindultam visszafelé. Ahogyan közeledtünk, és a kocsi hátsó lámpáinak fényében egyre több részletet tudtunk kivenni, úgy hatalmasodott el rajaink a borzalom. Az aprócska gyerek háttal állt nekünk, szemben anafelé, amerre jöttünk, és teljesen meztelen volt. Hat méterről úgy látszott, mintha a testét tetoválások borítanák, de ahogyan közelebb jutottunk hozzá, ami messziről tetoválásnak, furcsa rajzoknak látszottak, szétváltak vonalakra, még közelebb pedig már mindketten jól láttuk, hogy valójában sebek. A szemközti forgalom sávjában álltam meg, a gyerek mellett. Bekapcsoltam a vészvillogót, és felnyomtam a reflektorokat, mert azt nagyon nem szerettem
volna, ha valaki belerohan a kocsimba. Vee volt közelebb a kisgyerekhez, kevesebb, mint egy méterre tőle. Elfordította a fejét, lenézett a lábaira, és bár ezt nem láttam jól, azt hiszem, a szemét is behunyta, hogy ne kelljen látnia. Az Aston Martin Vantage 2+2 üléses sportkocsi, van hátul két kis ülés, ahol még egy átlagos magasságú ember se nagyon fér el, inkább csak arra jó, hogy az ember kabátot vagy valami kisebb csomagot tartson ott. Mindkettőnk kabátja hátul volt. Előhalásztam az enyémet, mert arra gondoltam, hogy a gyerek meg fog fagyni. Kinyitottam az ajtót. Vee összerezzent az ajtó hangjára. Egyetlen porcikám sem akarta ezt az istenverte helyet, ezt a képtelen helyzetet, de itt voltam, és nem mehettem csak úgy el, bármennyire is akartam. Vettem egy nagy levegőt, és a kabátommal a kezemben kiszálltam a kocsiból. Csípős, hideg, ködös éjjel volt. A hold a felhők mögé rejtőzött, elkeserítő sötétség vett körbe minket. A leheletem fehér páraként látszott előttem a levegőben. A motor halkan duruzsolt. Megfordult a fejemben, hogy leállítom, hogy halljam, ha valami mozdul 105 az erdőben, de ugyanakkor baljós előérzet gyötört, és inkább járni hagytam, hátha nagyon gyorsan kell innen távoznunk. Lassan elindultam előre, hogy megkerüljem a kocsit. Igyekeztem a lehető leghalkabban járni; hol a gyereket, hol az erdőt figyeltem mindkét oldalon, és a fülemet hegyeztem, hátha meghallok valamit. Egy hang üvöltött a fejemben: EL INNEN!!! Amikor a kocsi túloldalára értem, odanéztem Vee-re a szélvédőn keresztül. Ijedten pislogott vissza rám. El tudtam képzelni, hogy mit érez. Már a kisgyerek háta mögött jártam, láttam a fejét, láttam, hogy a haj itt-ott hiányzik, mintha kitépték volna. Odafordultam a fák felé, és meresztgettem a szemem, de csak a legközelebbi fák törzseit tudtam kivenni, és azokat se élesen. Hirtelen rájöttem, hogy mekkora hiba elindulni valahová egy olyan kocsival, amiben nincs elemlámpa. Még egyszer elnéztem az erdő irányába, az út mindkét oldalán, aztán minden figyelmemmel a gyerek felé fordultam. Éppen mellette jártam, és ő még mindig teljesen mozdulatlan volt. Olyan élettelennek tűnt, hogyha fekszik, biztos lettem volna benne, hogy halott. Már éppen meg akartam szólítani, amikor észrevettem, hogy nincs füle. Nem volt fülkagylója, csak egy lyuk a feje oldalán. Megszédültem, görcsbe rándultak az izmaimba, és közben csak üvöltött és üvöltött bennem a hang: EL INNEN!!! Még léptem egyet; éppen a gyerekkel szemben álltam. Végignéztem rajta. Döbbenet és leírhatatlan iszonyat kerített hatalmába. Ott álltam vele szemben, a testem szinte nem is éreztem a bensőmben kelt hidegtől, hangosan ziháltam és nyögtem félelmemben. Egy kislány állt előttem. Teljesen meztelenül. Élettelen, tökéletesen kifejezéstelen szemekkel. Mozdulatlanul állt egy helyben, a hideg, a kocsim és az én jelenlétem nem jutott el hozzá. Talán négyéves lehetett, talán csak három. Egész kis testét sebek borították, tetőtől talpig, minden oldalon. Iszonyatos félelmemben és csekély hozzáértésemmel úgy láttam, pengével ejtett sebek. A bal füle hiányzott. És hiányzott az alsó ajka. Állt előttem ez a kicsi lány, csukott szájjal, de mert levágták az alsó ajkait, kilátszott az alsó fogsora. Megremegtem és felnyögtem. Eltakartam az arcom. Képtelen voltam elhinni. 106 Mit keresek én itt? Mi közöm van nekem ehhez? Ennek semmi köze az én világomhoz! EL INNEN!!! EL INNEN!!! Minden porci-kám menekülni akart, de nem hagyhattam Őt itt. Leengedtem a kezem, és a kocsim felé fordultam. Összetalálkozott Vee-vel a tekintetünk. Vee talán még nálam is jobban félt. A kislányhoz fordultam. Istenem... mit tettek veled? Rémülten az erdő felé kaptam a fejem, és feszülten
füleltem. Nem hallottam semmilyen hangot, csak éreztem, hogy aki ezt tette ezzel a csöpp kicsi lánnyal, az jön ki az erdőből, egyenesen felénk. Olyan érzésem volt, mintha egy Stephen King-történet közepébe csöppentünk volna. Vagy egy még rosszabbá: egy Lovecraft-történet közepébe. Bárcsak jönne most egy rendőrautó! Vagy Johnny! Vagy bárki, aki tud segíteni! Nem volt több időm, nem várhattam tovább. Rá akartam teríteni a kabátomat, bele akartam bugyolálni, hogy ne fagyjon meg, de nem mertem hozzáérni, mert a teste tele volt sebekkel, és nem akartam neki én is fájdalmat okozni. El kellett innen vinnem. Párizsba, egy kórházba, ahol majd... majd kezdenek vele valamit. ...amit lehet. Ismét Vee-hez fordultam, és mutattam neki, hogy nyissa ki az ajtót. Láttam, éreztem, hogy Vee-nek ez milyen nehezére esett, de végül résnyire nyitotta az ajtót. - Vee... - szólaltam meg, de alig jött ki hang a torkomon. -Vee... igazítsd el a dzsekidet a hátsó ülésen. Abba fogom beletenni. Vee dermedten nézett néhány másodpercig, aztán, még mielőtt újra szóltam volna, hátrafordult, és a hátsó ülésen eligazgatta a dzsekijét. -Vee, szállj ki... és... és az ülésedet hajtsd előre. Vee megint habozott. Azt hiszem, pokolian kellett küzdenie, hogy meg tudjon mozdulni. És nekem is. Egy hajszálra voltam attól, hogy összerogyjak a félelemtől. Vee kitárta az ajtót, és lassan kiszállt. Odanéztem rá. Láttam, hogy az egész teste remeg, mint a nyárfalevél. Lassan előrehajolt, felnyögött félelmében, de előrehajtotta az ülés támláját. 107 Körülnéztem, azután leguggoltam a kislány elé. Döbbenetes volt, ahogyan kinézett; egyszerre sajnáltam és undorodtam tőle. De mégiscsak egy gyerek volt, egy három- vagy négyéves, aprócska kislány, akivel valami felfoghatatlan borzalom történt, amin még gondolkodni sem akartam. Elszántam magam. Eligazgattam a kezemben a kabátomat, hogy könnyedén bele tudjam bugyolálni. - Ne haragudj... Nem akarom, hogy fájjon, csak... csak... Nem fejeztem be a mondatot. Ráterítettem a kabátomat a hátára, elöl összehúztam, majd magamhoz öleltem, és felálltam. Odaléptem a kocsihoz, Vee egy kicsit hátrébb húzódott, hogy beférjek a kislánnyal. Vee egészen a kocsihoz simult, nem akart eltávolodni tőle. Meg tudtam érteni. Mit nem adnék most egy rendőrért! Vagy ha Johnny tűnne félistenem, de szeretném, ha jönne még valaki, aki segít...! Behajoltam a kocsiba, és a kislányt a hátsó ülésre tettem. Vigyáztam, nehogy leessen. Mentem volna már, de egy kicsit el akartam még rendezni, amikor Vee felkiáltott. -Joyce!!! Rémült volt a hangja. Az ember csak akkor kiabál így, amikor a halállal néz szembe. Annyira megrémültem, hogy megint volt egy pillanat, amikor majdnem összerogytam. -Joyce!!! Nem foglalkoztam tovább a gyerekkel, kihúzódtam a kocsiból, és miközben felegyenesedtem, megfordultam. Hét-nyolc méterrel a kocsi előtt egy hatalmas, koromfekete kutya rohant ki a fák közül, és hátrahúzott fülekkel, egyenest felénk tartott. Nagyon gyorsan jött, már csak öt méter volt közöttünk. Semmire nem volt idő. Ennyi idő alatt még beszállni sem lehet a kocsiba, ráadásul az ülés előre volt hajtva, még be sem tudtunk volna ülni. Vee teljesen ledermedt a félelemtől, még kiáltani sem bírt. Egyszer mondta is nekem, hogy nagyon fél a kutyáktól. Az idegen kutyákat, főleg a nagy, szájkosár nélküli kutyákat én sem szívelem. És most itt voltam egy erdei országúton, isten tudja, milyen messzire bármiféle segítségtől, egy hatalmas, agresszív és támadó
kutyával szemben. A pánik határán álltam, de muszáj volt cselekednem, ha nem akartam, hogy széttépjen bennünket. A rémü108 lettől valami leírhatatlan fintorba rándult az arcom, fájtak az izmaim, a csontjaim. Johnny, Johnny, Johnny! Ezerszer mondta, hogy legyen fegyverem, és én nem akartam... És most lehet, hogy rajtavesztünk mindketten! Semmilyen elképzelésem nem volt, hogy mit fogok tenni, csak léptem egyet előre, és beálltam Vee és a kutya közé. A kutya rám vetette magát. Előrenyújtottam a kezemet, hogy megfékezzem. Hosszú szőre volt, a nyakánál, a feje alatt megmarkoltam, hogy távol tartsam magamtól a száját. Amint a kutya megérkezett, hátrarepültem, neki a kocsinak, majd a motorháztetőn lecsúsztam a földre. A kutya rajtam volt, éreztem a büdös leheletét, éreztem a súlyát, ahogyan a combjaimra lépett a hátsó lábaival. Vee ismét kiabálni kezdett. Azt hittem, egy újabb dög rohant elő az erdőből. A kutya, amelyikkel a földön birkóztam, vicsorgott. Az elülső lábai az arcom előtt kalimpáltak, a szájából a nyála az arcomra csurgott. Ordítani kezdtem, és valami rettenetes, sosem tapasztalt düh éledt fel bennem. Bevadultam, és mint egy őrült, a kutya fejét nekinyomtam a keréknek, hogy a feje beszoailjon a kerék és a kocsi karosszériája közötti meglehetősen szűk résbe, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem lehetséges. Az egyetlen esélyem az volt, hogy valahogyan benyomom a kutyát a kocsi alá. Azt hiszem, őrjöngtem, ahogyan a kutyával küzdöttem, üvöltöttem, téptem az állatot, majd egyszerre arra eszméltem, hogy a feje beszorult a kocsi alváza alá. Feltérdeltem, és arrafelé fordultam, amerről a kutya jött. Azt vártam, hogy egy újabbat látok. Vagy nem egyet. De csak fényt láttam, felvillanó, éles fényt, bentről, az erdőből, a fák közül. De nem lámpa volt, inkább tűz, talán fehér vagy sárga, nem tudtam megállapítani. És volt ott egy dörrenés is, egy rettenetes dörrenés, amitől eldugult a fülem. Vee a kocsinak vágódott, azután a földre zuhant. Láttam, ahogyan természetellenes mozdulatlanságban hevert a földön, az egyik keze a teste alá szorulva, a másik félig a kocsiba lógva. Mintha egy pillanatra megállt volna az idő. Volt ott egy pillanat, amikor nem hallottam semmit, és nem láttam semmilyen mozgást. 109 És tudtam, tudtam a rettenetes tényt, hogy Vee-t lelőtték. - Vee!!! Vee!!! - üvöltöttem. Újabb lövés dörrent. A golyó a szélvédőt ütötte át, centikkel a fejem felett. Négykézláb kerültem meg a kocsit, és bemásztam az ülésre, a kormány mögé. Berántottam az ajtót. - Vee!!! Vee!!! - ordítottam, de Vee meg sem mozdult, csak feküdt a kocsi mellett, a földön. Újabb lövés, a golyó valahol a karosszériába csapódott, átütötte azt, belefúródott a mellettem lévő ülés támlájába, majd azt is átütötte, és valahol a hátsó ülés mögött állt meg. - Vee!!! Vee nem reagált. Nem tudtam, mi van vele, hogy meghalt, vagy csak megsebesült. Szinte feküdtem az ülésemben, gyorsan oldalra fordultam, és hátrahajtottam Vee ülését, majd azon keresztülhajolva megragadtam a karját. Megint lőttek, újabb golyó ütötte át a szélvédőt. Hirtelen megláttam a fekete kutyát. Valahogyan kiszabadította magát, ráugrott Vee-re és onnan be a kocsiba. Megint sikerült elkapnom a nyakát. Próbáltam visszatartani, de egyre csak beljebb nyomult. Közben ismét lőttek, és a golyó az arcom előtt süvített el. Ekkor észrevettem, hogy a kutya a hátsó lábaival Vee-n tapos. - Te rohadt dög! - ordítottam elkeseredetten. Féltem, hogy tönkreteszi Vee arcát a lábkörmeivel, ezért inkább berántottam a kocsiba, hátha ki tudom lökni a másik ajtón.
De a kutya nagyon nehéz volt, fel sem bírtam volna emelni. Valahogy felnyomtam a fejét a tetőig, erre átugrott Vee ülésének támláján, és a hátsó ülésen taposott - a megkínzott kislányon. Körülnéztem, míg tartottam a fejét, de nem láttam semmit, aminek hasznát vehetnem. Nincs ebben a rohadt kocsiban semmi! Semmi! Semmi! Ha most lenne egy pisztolyom, agyonlőném ezt a rohadt dögöt! Ha túlélem ezt valahogyan, akkor... A nagy kínlódásomban meghallottam, hogy valaki fut felém. Vagy talán nem is hallottam, hanem láttam. De az is lehet, hogy csak éreztem. 110 Felordítottam, előrerántottam a kutyát, át az ülés támláján, kinyomtam a kocsiból, és mindkét lábbal belerúgtam, majd az ajtóra vetettem magam, és behúztam egészen Vee karjáig. Ez elég volt ahhoz, hogy a kutya ne tudjon bejönni. Megfogtam Vee kezét, ahogy csak bírtam, teljes erőmből, elszántan arra, hogy nem fogom elengedni, bármi történjék is. A szélvédőn keresztül egy nagydarab, fekete ruhás férfit vettem észre, aki pisztollyal a kezében a kocsi felé szaladt. Megpróbáltam beljebb húzni Vee-t, de nem tudtam. A kutya bedugta a fejét az ajtón. Elengedtem Vee kezét, és elkaptam az ajtót, hogy ne tudjon bejönni. Már megint Vee-n taposott. A férfi pedig egyre közeledett, ismét lőtt, és egy újabb golyó ütötte át a szélvédőt, és ment ki a hátsó ablakon. -Vee!!! Nem volt más választásom, egy pillanatra elengedtem az ajtót, és megragadtam Vee kezét, majd ráléptem a gázra. A kocsi megugrott. A férfi ösztönösen félrevetődött az útból. Vagy két métert tettem meg, amikor befékeztem. Ez így nem mehet, nem húzhatom magammal Vee-t, mert az egész teste szétmegy az úton! A kutya Vee-t marcangolta. Eszeveszetten harapta a lábát. - Engedd el!!! Engedd el!!! A férfi talpra állt, és újra tüzelt. A golyó az én ülésem támláját fúrta át, pár centire a fejemtől. Miközben a barátaink a partin szórakoznak, mi ketten itt meghalunk... Rá kellett jönnöm, hogy nem tudom megmenteni Vee-t. Ha elengedem a kezét, és rálépek a gázra, van esélyem. Én túlélhetem, de Vee-t nem tudom megmenteni. Egyszerűen nem megy! Üvölteni kezdtem, keservesen, félőrülten a fájdalomtól. -Vee!!! Vee!!! Elsírtam magam. - Vee, nem tudlak elvinni... - mondtam magam elé. - Nem tudlak megmenteni... Ne haragudj... Vee! A kutya tovább tépte Vee lábát, a férfi pedig már csak két méterre járt. Felemelte a fegyverét. 111 Összeszorítottam a szemem. -Bocsáss meg... Elengedtem a kezét. És ráléptem a gázra. Összeszorított szemekkel száguldottam. Nem láttam semmit. Nem is akartam. Nem tartottam az életemet semmire, nem volt miért figyelnem. A fájdalom valami elképzelhetetlen mélységből tört fel, és ahogyan folytak a könnyeim, kifolyt belőlem más is, szép sorban minden, amiért éltem, amiért érdemes volt élnem, minden, amit becsültem magamban. Nem nyitottam ki a szemem. Mi bajom eshet? Nekimegyek egy fának. És baj az? Meghal egy olyan, mint én, hát annyi baj legyen!
És akkor fellázadtam. Lelkem legmélyén nemcsak fájdalom kélt, hanem valami más is. Olyan hangon üvöltöttem fel és akkora hangerővel, amit nem tudtam volna a sajátomként azonosítani. - NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEMÜ! Minden erőmmel - és akkor, abban a hihetetlen pillanatban elég sok erőm volt beletapostam a fékbe úgy, hogy már azt hittem, kitörik a pedál. Összevissza faroltam, ahogyan megálltam. Semmi sem érdekelt, csak a tudat, hogy ki vagyok én; egy rongy ember, aki a bajban magára hagyja a barátját? Akkor inkább vele halok meg, de maradok. Láttam magam előtt Vee-t, amint azt teszik vele, amit a kislánnyal a hátsó ülésen. Láttam magam előtt Vee-t, amint csak most akarják megölni, mert még él. Őrült vadsággal rántottam hátramenetbe a sebváltókart. Azután minden erőmmel beleléptem a gázba, és megindultam visszafelé. Artikulátlan hangon üvöltöttem, ahogyan tolattam. Mentem vissza a pokolba, második menetre, miután az elsőben hajszál híján megöltek. Nem tudom, mennyit tehettem meg visszafelé, de hirtelen a fékbe léptem, azután megrántottam a kormányt, és ismét beletapostam a gázpedálba. A kocsi megperdült, most az orra mutatott abba az irányba, amerre tolattam. Éreztem, hogy valaminek nekicsapódik. Nem tudtam, mi ez, ember, fa, vagy egy kutya, de megijedtem, hogy Vee-t ütöttem el, ezért kinyitottam a szemem, és feljebb ültem az ülésben. 112 Még éppen láttam a repülés utolsó pillanatát. A férfi, aki ránk lőtt, keresztülrepült az úttesten, és a szemközti oldal bokraiban érkezett le. Nem mozdult. Talán meghalt. Könnyeimen keresztül homályosan láttam, hogy valami van előttem úgy tíz méterre. Kitöröltem a könnyeket a szememből, és elindultam arra. Közben egyfolytában dudáltam, hogy elijesszem a Vee lábát cibáló kutyát. A kutya meg is ijedt, felkapta a fejét, majd hátraszaladt, de csak néhány métert. Vee mellett álltam meg. Kitártam az ajtót az ő oldalán, azután kinyúltam és megragadtam. A szemem sarkából láttam, hogy a kutya rohanni kezd felém. - Gyere csak, te rohadék! - sziszegtem fenyegetően. Eszembe jutott a bross a szívem fölött. Megemeltem Vee-t, azután az egyik kezemmel elengedtem, lekaptam a brosst, és a számba tettem a dísz oldalánál. A másik oldalán egy körülbelül négycentis acéltű volt. Újra megfogtam mindkét kezemmel Vee-t, és a felsőtestét behúztam a kocsiba. Ekkor ért oda a kutya. Mintha csak az én kocsimban lakna, úgy indult el befelé, vicsorogva, nyálazva, Vee-n taposva. - Te rohadt dög!!! - vicsorogtam rá. Elengedtem Vee-t, és egyik kezemmel elkaptam a bundáját a feje alatt, a másikkal kikaptam a brosst a számból, és a tűt belevágtam a bal szemébe. Sosem gyakoroltam, de a célzás kitűnő volt! A bross teljesen rásimult a szemére, teljesen elfedte, ami azt jelentette, hogy az acéltű mélyen a szemébe fúródott. A kutya megugrott, majd hátravetette magát, és kiboailt a kocsiból. Nyá-ladzani és ugrálni kezdett az országúton, közben vonyított, és a fejét a földhöz dörzsölte. Behúztam a kocsiba Vee lábait. A nadrágszára a jobb lábán csupa vér volt. Mielőtt becsuktam az ajtót, még kikiabáltam a kutyának. - Dögölj meg!!! Megfordultam, előremenetbe kapcsoltam, és beletapostam a gázba. Kilőttem, mint a rakéta. Soha nem hajtottam még ilyen gyorsan. A lehető legrövidebb idő alatt a lehető legmesszebb kellett kerülnöm ettől a helytől. Két kanyar után egy hosszabb, egyenes szakasz következett, itt 113 nagyon felgyorsultam, majdnem százhetvenre. Belenéztem a visszapillantó tükörbe. Senki sem követett. Visszavettem a sebességet, lementem százra. Felkapcsoltam a belső világítást, hogy lássam, hogy van Vee.
Nagyon rossz bőrben volt, a pulóvere teljesen átázott a vértől, és a lába is véres volt. Kibújtam a zakómból, és összegöngyölve bedugtam Vee pulóvere alá. Egyik kezemmel a kormányt fogtam, a másikkal a zakót igyekeztem rányomni a sebre, hogy lassítsam a vérzést. Már nyúltam a telefonhoz, hogy hívjam a mentőket, amikor nyöszörgő hang ütötte meg a fülemet. -Joyce... - préselte ki Vee a száján, hogy alig értettem, mit mond. - Vee! Drága barátnőm! Már azt hittem... - Összeszorítottam a szám, nem mondtam ki. - Úgy örülök neked! -Joyce... nagyon... félek... - Tudom, Vee, de nem lesz semmi baj! A veszélynek vége, megyünk vissza Párizsba, és éppen hívom a mentőket. - ...félek... A kormány jobb oldalán volt az autótelefon. Beütöttem a 18-at, a mentők számát, és kihangosítottam a telefont. Hármat csöngött, azután kattant egyet, és a búgásnak vége lett. -Jó estét, Joyce... - kezdtem, de kiderült, hogy csak egy automata. Arra kért, hogy várjak, aztán zene szólalt meg. Magamban káromkodtam. - Na, gyerünk már, vegye fel valaki! Nagyon fontos! Gyerünk! - Nagyon félek, Joyce... - nyögte Vee, és köhögött. Vért köhögött fel. Nem tudtam, hol találták el, de a hasánál több volt a vér, ezért arra tippeltem, hogy ott. Egy kicsivel erősebben nyomtam le a zakómat, ami máris csupa vér volt. - Tarts ki, Vee! Maradj ébren, ne aludj el! Nem szabad elaludnod, Vee! kiabáltam neki. Bevettem egy újabb kanyart, megint egyenes szakasz következett, ahol jó alaposan meghajtottam a kocsit. Vegye már föl valaki azt a rohadt telefont! Ez nem lehet igaz! Ez nem lehet igaz! Meghallottam, hogy Vee sír. -Joyce, nagyon félek... 114 - Minden rendben lesz, hidd el! - Belém... belém lőttek... Joyce... Nem akarok meghalni! - Dehogy fogsz meghalni! Erre ne is gondolj! Nem engedem, hogy bajod essen! Eddig sem engedtem, ugye, Vee? Nem engedtem soha! Végre valaki felvette a telefont. - Mentőszolgálat. Parancsoljon - mondta egy férfi. - Na végre! Küldjenek egy mentőt, iszonyú gyorsan! Ránk lőttek, a barátnőmet eltalálták, nagyon sok vért veszített! - Mondja a címet! - Fontainebleau-ban vagyunk, egy kocsiban! - ránéztem a GPS képernyőjére. - A 9es országúton, úgy két kilométerre az autópályától, odaérek egy fél perc alatt! Egy helikopter kell, a barátnőm csupa vér! - Értem. Milyen kocsija van? Mondja a rendszámot is! Elhadartam, amit kért. - A nevét legyen szíves, hölgyem. -Joyce Byron vagyok. Az autópályán leszek, találkozzunk útközben Párizs felé! Ha meglátom a helikoptert, villogok majd a fényszórókkal! Nagyon gyorsan fogok menni, és minden fényszórót felkapcsolok, bekapcsolom a vészvillogót is, hogy könnyen észrevegyenek! - Azért vigyázzon, ne lépje túl a sebességhatárt. - Egy fenét nem fogom túllépni! A barátnőm haldoklik, nem érti?! Most semmi sem érdekel! - Értem. Tettek valamilyen kötést a sebre? Ha nem, tegyenek rá valamit, bármit, el kell szorítani a sebet! - Egy ruhával szorítom el a sebet, ami azt hiszem, a hasán van, vagy a mellkasán, nem is tudom! Van elsősegélydobozom, de nem merek megállni!
- Értem. Próbálja valamivel csökkenteni a vérzést, és figyelje a helikoptert. Vigyázzanak magukra, a helikopter két percen belül felszáll. - Köszönöm szépen! Igyekezzenek! Rövidesen véget ért az erdő, feltűnt az autópálya. Szerencsénkre elég gyér volt a forgalom. Felhajtottam a széles útra, és beletapostam a gázba. A sebességmutató veszedelmesen emelkedett. Kétszázharmincnál ijedtem meg annyira, hogy nem mertem 115 tovább gyorsítani, mert úgy éreztem, már nem leszek ura a kocsinak. Soha életemben nem hajtottam még ilyen gyorsan. És ekkora bajban sem voltam még soha. Bárcsak elkapna egy rendőr! Bárcsak jönne már valaki segíteni! -Joyce... - nyöszörögte Vee. - Azt hiszem... azt hiszem... meg fogok halni... - Nem fogsz meghalni! - ordítottam rá kétségbeesetten. - Tarts ki! Mindjárt beviszlek egy kórházba! - Kicsit csendesebben folytattam. - Nem halsz meg, Vee, megígérem! Valóra válnak még az álmaid, meglátod! -Joyce... annyi mindent szerettem volna... még alig éltem... A határán álltam annak, hogy összeomoljak. Az egyetlen, ami tartotta bennem a lelket, hogy ha most elhagyom magam, akkor Vee ezer százalék, hogy meghal. És nem azért mentem vissza abba a pokolba érte, hogy egy kicsivel odébb haljon meg! Rohadtul kétségbe voltam esve, de meg kellett játszanom, hogy tudom, mit csinálok. Pedig dehogy tudtam! - Figyelj, Vee! Figyelj rám, jól! - hadartam. - A Vogue a kedvenc magazinod, ugye? Képzeld el, hogy ott vagy a címlapján! Képzeld el! Képzeld el, lásd magadban, lásd, ahogyan sétálunk az utcán, és te ott vagy a Vogue címlapján! Vee nem reagált. Odanéztem. Teljesen elernyedt, alig maradt az ülésben. Rázni kezdtem, és ordítottam, ahogy csak bírtam, hogy magához térjen. -Vee! Vee! Ébredj fel! Vee! Térj magadhoz, könyörgöm! Ne add fel, már csak egy kicsit kell kibírnod! Csak egy kis ideig tartsd még magad, kérlek! Csinálok egy ügynökséget, hallod, Vee? Hallod? Vigyázni fogok rád, megígérem! Vee!!! Vee, térj már magadhoz! Térj magadhoz!!! Ez nem lehet igaz! Nem halhat meg! Miért történik ez az egész?! Mi az istent csináljak most??? - Vee!!! Ébredj már fel! Nyisd ki a szemed, ne hagyd el magad! Vee!!! -Joyce... - hallottam meg Vee elkínzott hangját. - Vee, most nem aludhatsz el! Akármilyen álmos vagy, nem szabad elaludnod! Olyan szépek az álmaid, Vee, maradj fent, és el fogod érni őket! Megígérem! Esküszöm, hogy így lesz! Vee, kicsim, mondj valamit! Mondj valamit, kérlek! Beszélj hozzám! 116 - Még alig éltem... még alig... Összeszorítottam a számat, és minden erőmmel küzdöttem, hogy ne bőgjem el magam, mert ha most könnyezni kezd a szemem, nem tudok vezetni. - Mondd meg... anyukámnak... - Semmit sem mondok meg, Vee! Semmit a világon! Majd te! Majd te magad! kiabáltam. Vee felsírt, rázta a zokogás. Olyan furcsa, sikolyszerű hangon sírt. -Joyce, ne engedd, hogy meghaljak! Ne engedd! Joyce, ne engedd! - kiabálta rémülten. - Nem engedem! Pislogtam, hogy kitisztuljon a látásom. Már nem is tudom, milyen sebességgel mentem, de rettenetesen gyorsan, alig láttam valamit, és egy kézzel fogtam a kormányt, mert a másikkal Vee hasára nyomtam a zakómat. -Joyce! Joyce! Nem akarok meghalni! Még csak tizenhat éves vagyok! Joyce, könyörgöm, csinálj valamit! Csinálj valamit, Joyce!!! Már semmit sem láttam. Elengedtem a kormányt, és kitöröltem a könnyeket a szememből. Majdnem nekimentem egy kocsinak. Leelőztem.
- Küzdj még, Vee, ne add fel! Úgy lesz, ahogy álmodtad, együtt megyünk majd a kifutón, megígérem! -Segíts... segíts... - Segítek, Vee! Mindjárt itt a helikopter! - felnéztem az égre, de sehol sem láttam. - Már hallom is a hangját! Nézz fel, Vee! Nézz fel! Ott van a levegőben! Látod? Vee nem felelt. Lekonyult a feje, elernyedt a teste. Azután mintha nagyot sóhajtott volna. És nem mozdult többé. - Vee? - Odafordultam hozzá. Nagyon, nagyon természetellenes volt, ahogyan hevert az ülésen, mint valami odahajított bábu. - Vee... - pánikba estem, rázni kezdtem, mint egy őrült, és teljes erőmből üvöltöttem. - Vee!!! Ne merj itt hagyni!!! Vee!!! Vee!!! Még megtettem vagy kétszáz métert, aztán megálltam. Minden fényszóróm égett, a vészvillogók is be voltak kapcsolva. Nem tudom, mennyi idő telt el, míg ráztam Vee-t, ahogy csak bírtam, és kiabáltam mindenfélét, ami épp eszembe jutott. De semmi értelme nem volt. 117 Tudtam. Valamikor régen tanultam, hogy hogyan kell megnézni valakinél, hogy él-e, a nyaki ütőér kitapintásával. Lassan odaérintettem az ujjam Vee nyakához, és kitapintottam az eret. Legörbült a szám. -Ne... Az ujjam a verőéren feküdt, és nem éreztem, hogy dobogna. Felemeltem a kezem, mintha az arcomat akarnám eltakarni, de a mozdulat félúton megállt. Reszkettem. Döbbenten, hitetlenkedve néztem őt, ahogyan csupa véresen, természetellenes mozdulatlanságban fekszik az ülésen. Csődöt mondtam, befuccsoltam. Nem tudtam megvédeni. Vee... A rohadt életbe... Nem lett volna szabad megállnom... Nem lett volna szabad megállnom... Nem az én dolgom volt... Elég lett volna hívnom a rendőrséget, és kész, és akkor minden rendben lenne... Vee... Eltorzult az arcom, keserves zokogásban törtem ki. Úgy sírtam, hogy alig kaptam levegőt. Azt kívántam, bárcsak meghalnék. Átöleltem Vee ernyedt testét, és szorosan magamhoz húztam. Vee... Ne haragudj... Nem tudtam megvédeni. Elveszítettem őt, és elveszítettem magamat is. Mindörökre. 118 HATODIK FEJEZET 1. A Fontainebleau-ból Párizsba vezető autópályán Október 29. vasárnap, 00 óm 16 perc Arra eszméltem, hogy mindkét oldalról egyszerre kinyitják a kocsim ajtaját. Lassan, fáradtan felemeltem a fejem. Éles fény vetült be a szélvédőn, erős, zúgó hang töltött be mindent. Kitöröltem a szememből a könnyeket, közben valaki megragadott, és kihúzott a kocsiból. Csak amikor már kint álltam az autóm mellett, eszméltem fel annyira, hogy rájöjjek: az autópályán vagyok, és egy hatalmas helikopter áll az úton, néhány méterrel a kocsim előtt. Láttam, hogy ketten kiemelik Vee-t, hordágyra teszik, és rohanni kezdenek a helikopter felé. Elindultam utánuk. Valaki hátulról megérintette a vállamat. - Hölgyem! Hagyja, megtesznek mindent, amit lehet. - Magas, testes férfi volt, elém lépett, és megfékezett. - Maga hogy van? Megsérült?
Láttam, ahogyan beszállnak Vee-vel a helikopterbe. Kikerültem a fehér köpenyes férfit, és a helikopterhez szaladtam. Egy nő levágta Vee-ről a ruháját, egy másik bekapcsolt egy gépet. Volt ott egy fiatal, szakállas férfi, aki egy hatalmas fecskendőbe szívott fel valamit, egy idősebb, kopaszodó férfi pedig felhúzta Vee pupilláját, és egy vékony lámpával belevilágított. Olyan kifejezések röpködtek, amelyek közül csak egyet értettem. Reanimálni. Azt jelenti: újraéleszteni. Ekkor valaki behúzta a helikopter ajtaját, és többet már nem láttam. A testes férfi megérintette a vállam. -Jól van, hölgyem? - kérdezte barátságos hangon. Vee... Gyere vissza... Soha nem bocsátom meg magamnak, amit tettem, soha az életben. 119 Az a gyerek nem az én dolgom volt, nekem Vee-vel kellett volna törődnöm, nem egy ismeretlen gyerekkel! Nem értek az ilyesmihez, nem tudom, hogyan kell az ilyen problémákat megoldani! Hirtelen eszembe jutott a kislány a kocsim hátsó ülésén, a ka-bátomba bugyolálva. De nem szóltam. Nem akartam, hogy megosszák a figyelmüket Vee és a gyerek között. Azt akartam, hogy mentsék meg Vee-t, mert nekem ő a fontos, azt a gyereket pedig nem is ismerem. Vee, gyere vissza, kérlek, gyere vissza... Nagyon hiányzol! Ha nem látlak viszont... Eleredtek a könnyeim. Soha senki nem fogja tudni betölteni az űrt, ami marad utánad! Nem tudom, miért éljek még. Te vagy a legjobb barátnőm, Vee! Visszavárlak! - Mindent megtesznek érte - mondta a férfi. - Kérem, próbáljon egy kicsit megnyugodni, a barátnője jó kezekben van. Egy nő is feltűnt, ő is mentős aihában volt. - Parancsoljon, Joyce - egy zsebkendőt nyújtott nekem. Elvettem, a szememet törölgettem. - Maga nem sérült meg? - kérdezte a nő. Nem válaszoltam. Vee járt az eszemben. Nem lehet, hogy így érjen véget az élete! Nem halhat meg miattam! Nem halhat meg ilyen fiatalon! Élned kell még, Vee! Küzdj, ne add fel! A nő megvizsgált. Észrevette, hogy letört egy körmöm. Én nem vettem észre. Ellátta, bekötötte. Tovább vizsgált, talált a bal alkaromon egy horzsolást, és a fejemen, hátul egy duzzanatot. Fogalmam sincs, mikor, hol és hogyan szereztem őket. Félrehúzódott a helikopter ajtaja, és az idősebb orvos jött oda. Megállt előttem, a szemembe nézett. Az ájulás környékezett. - Nyugodjon meg, Byron kisasszony, a barátnője rendben van, sikerült újraélesztenünk. Elbőgtem magam, átöleltem, és köszönetképpen összeköny-nyeztem a vállát. Hirtelen mintha repülni tudtam volna, egy láthatatlan, ám annál hatalmasabb súly semmivé foszlott. - Köszönöm... - súgtam a fülébe. Most nem tudtam volna han-gosabban beszélni. - Nézze, az életveszély még nem múlt el - az orvos megsimo120 gatta a hátam. - Az első huszonnégy-negyvennyolc óra kritikus lesz. Megint eszembe jutott a kislány a kocsimban. Tovább nem húzhattam. - Van... van egy kislány a kocsimban. Hátul, a ruhák között. Miatta álltunk meg, meg akartuk menteni. Azt hiszem... megkínozták. - Hordágyat! - utasította az orvos a személyzetet. A helikopter faláról leszíjaztak egyet, és az orvossal meg két mentőssel a kocsihoz futottunk. Előre húztam az ülést a kormánynál, hogy beférhessenek a
gyerekhez. A kabátom és Vee dzsekije szinte teljesen eltakarták, nem is csoda, hogy nem vették észre. Az egyik mentős kiemelte a gyereket, és rátette a hordágyra. - Jézus! - hökkent meg az idős orvos. Láthatott ő már egy s mást, de a megkínzott kislány látványa még őt is megrázta. Már rohantak is vele a helikopter felé. Rotorzajt hallottam az égből. Felemeltem a fejem. A rendőrség helikoptere közeledett. - A barátnője papírjai merre vannak? - kérdezte az orvos. - Nem tudom. A... a dzsekijében lehetnek. És... van egy kis táskája - mondtam. Vivien Licatának hívják, a Café de Byronban dolgozik, Párizsban, a Champ-deMarson. Modell, New Yorkból jött. A Rue de la Fédérationon lakik. A férfi felírta az adatokat, egy másik pedig megnézte Vee dzsekijét, amiben nem volt semmi, csak egy csomag rágógumi, majd kinyitotta a táskáját, és kivette az irattárcáját. Kinyitotta: útlevél, vízum, munkavállalási engedély, és a velem való munkaszerződése volt benne. - Van hozzátartozója itt, Franciaországban? - Nincs. Csak barátai vannak. Közeli barátok vagyunk. A legjobb kórházba vigyék, kapjon meg mindent, amit csak kell, bármibe is kerül! Számlázzanak fel, amit csak akarnak, állok minden költséget! Az orvos bólintott, majd elém tartott egy nyomtatványt, hogy írjam alá. - A Központi Baleseti Kórházban érdeklődhet telefonon vagy személyesen tájékoztatott. 121 - Igen, köszönöm - aláírtam mindenhol, ahol kellett, kaptam egy cédulát, mely igazolta, hogy itt voltam, és hogy én vagyok Vee közeli hozzátartozója, ami azt jelenti, hogy bármikor érdeklődhetek az állapota felől, és meg is látogathatom. A mentőhelikopter rotorjai forogni kezdtek. A rendőrségi helikopter, jó ötven méterrel odébb, leereszkedett az útpálya szélére. Tíz másodperccel később a mentőhelikopter felemelkedett a levegőbe, és elindult Párizs felé. A rendőrségi helikopterből három rendőr szállt ki, és rohanni kezdtek felém. -Jó estét! - köszönt az elsőként érkező egyenaihás férfi. - Az autójára vigyázni fog két kollégám, maga jöjjön, elmegyünk a helyszínre! A másik két rendőr megállt a kocsim mellett, mi a helikopterhez futottunk. A helikopterből egy civil ruhás férfi nyújtotta a kezét, segített beszállni. - Meg tudja mutatni a helyszínt? - kérdezte, amikor leültem mellé a padra. - Ezt... ezt nem tudom - mondtam. Voltak kétségeim. Még kocsival se biztos, hogy odataláltam volna, és hogy felismerném-e a helyszínt felülről, azt nem igazán hittem. -Azt hiszem, hogy nem. De próbáljuk meg. - Van GPS a kocsijában? - Igen. - Milyen típus? - Valamelyik Magellan. - Van grafikus útvonal-megjelenítő funkciója? - Igen, van - hirtelen rájöttem, mit is akar. - Igen! A memória rögzíti, hogy merre jártam! - Rendben - a férfi a pilótához fordult. - Várj! A rotor nem gyorsult tovább. Felálltam, kiugrottam az útra, a nyomozó jött utánam. A kocsimhoz futottunk. Elég siralmasan festett. Valami meghúzta az oldalát, és több golyó ütötte lyuk is volt rajta, a karosszérián és az ablakokon. Csoda, hogy egyik ablak sem tört be. Beültem a kormány mögé. Csak most vettem észre, hogy mennyire véres Vee ülése. Az aggodalom belemart a szívembe, de most nem törődhettem vele, mert el kellett kapnunk azt a rohadékot, aki ránk támadt. Előhívtam a GPS-en a megtett 122 útvonalunkat. Volt egy rövid pont az országúton, ahol néhányszor előre-hátra mentem egy kis szakaszon. A GPS-em tízméteres pontosságra képes, és nyolcvan
kilométeres sebességet tud érzékelni, egyébként pontokként jeleníti meg a kocsim hozzávetőleges helyzetét a digitális térképen. A nyomozó egy rendőrségi térképen bejelölte, hogy hol autóztam ide-oda, és már rohantunk is a helikopterhez. A nyomozó beugrott a helikopterbe, aztán megfordult. Nem nyújtotta a kezét. - Nézze, maradjon itt! Az első kocsi fel fogja venni, és jönnek utánunk! Több hasznát veszik a földiek, mint mi itt a levegőben, mert a magasból minden egészen más! - Oké! Megteszek mindent, amit csak tudok! - kiabáltam túl a gyorsuló rotor hangját. A nyomozó bólintott. Behúzta az ajtót. Elhátráltam, a helikopter lassan felemelkedett. Visszamentem a kocsimhoz, amit két rendőr őrzött. Egyikük Párizs felé mutatott. - Odanézzen! A mutatott irányba fordultam. Körülbelül fél kilométerre öt rendőrségi villogóval ellátott autót láttam. Egyenest felénk tartottak, nagy sebességgel. Tudtam, perceken belül újra látom azt a helyet, ahol Vee és az én életem mindörökre megváltozott. A szívem a torkomban dobogott, de már nem féltem. Ennyi fegyveres embert úgysem mernek megtámadni. Csak Vee miatt aggódtam. 2. Franciaország Rendőrfőkapitánysága, Párizs Október 29. vasárnap, 04 óra 23 perc Minden utat lezártak Fontainebleau környékén, beleértve a Párizsba vezető autópályát is. Az autómat lefoglalták, és elvitték valahová, ahol tüzetesen átvizsgálják majd. Azt mondták, visszakapom, ha lezáail a nyomozás. Nem tudott érdekelni. A kocsim volt a legkisebb gondom. Miután mindent megmutattam a helyszínen, amit tudtam, bevittek Párizsba, az országos rendőrfőkapitányságra. Még útközben felhívtam Johnnyt, és megkértem, hogy jöjjön érteni, mert nagyon nagy szükségem van most egy barátra. A kapitányságon felvették a vallomásomat, azután még meg kellett várnom, amíg kerítenek valakit, aki legépeli. Amíg várakoztam, kiültem az előtérbe, a kávéautomata mellé. Egész életemben, ha fájt valami, mindig visszavonultam, és egymagam maradtam, amíg el nem múlt, vagy nem enyhült a kín. Nem akartam magam rátukmálni Johnnyra, nem akartam nyavalyogni, a vállán zokogni. Az ilyesmi nagyon távol áll tőlem. Nem szeretem, ha vigasztalnak, mert csak még jobban elkeseredem miatta. Gyerekkoromban, ha megsérültem, gyorsan túltettem magam rajta, de ha odajött anyukám, hogy jaj, te szegény kislány, mindig sírni kezdtem. Csak ültem egymagamban a folyosón, a kávéautomata mellett, és a kezemet tördelve gondolkodtam. Azon, hogyan tovább. Vajon hogyan, merre? A gondolataim körbekörbe jártak, és nem jutottam semmire. Még a csontjaim is fájtak a Vee iránt érzett aggodalomtól. Johnny ugyanabban a pillanatban tűnt fel a folyosó végén, amikor kinyílt az iroda ajtaja, éppen velem szemben, és a hadnagy kiszólt, hogy menjek be. A szemem sarkából észrevettem Johnnyt. Odafordultam felé, és a szemébe néztem. Nem intettem, nem is mondtam semmit, és ő sem. Csak némán, mozdulatok és hangok nélkül üdvözöltük egymást. Felálltam, és bementem a hadnagy irodájába, hogy aláírjam a vallomásomat. Kaptam egy névjegyet, hogy ha bármi eszembe jutna, vagy ha bármi történne, hívjam fel, éjjel vagy nappal. Elhárítottam az ajánlatát, hogy hazavitet, azután kimentem a folyosóra, és becsuktam magam mögött az ajtót. Johnny ott álldogált a falnál, az ajtó mellett. Szó nélkül átöleltük egymást. Már azt hittem, soha nem látom viszont. Percek teltek el, mire szétváltunk. Furcsa, kifürkészhetetlen tekintettel nézett a szemembe. - Mi az isten történt veletek? - kérdezte enyhe remegéssel a hangjában. Felhúztam a vállam. - Nem tudom - feleltem halkan. - Menjünk, Johnny, nincs már itt dolgom. 124 Bólintott. Elindultunk a lift felé.
- Hová vigyelek? - kérdezte. -Jó lenne, ha most egy időre lejönnél hozzám. Ott soha nincs csend, és mindig dolgozik egy pár ember. Nagyobb biztonságban lennél, mint itt, Párizsban. - Nem akarok lemenni hozzád. Ez nem az én stílusom. Ismersz, mindent magamban rendezek el. - Akkor hadd maradjak nálad egy időre. - Ne, Johnny! Ne rúgd fel miattam az életedet. Rendben leszek, csak kell egy kis idő. - Ragaszkodom hozzá, hogy felrúgjam miattad az életemet -jelentette ki eltökélten. - Fontos vagy nekem. Beszálltunk a liftbe. A harmadik emeleten voltunk; Johnny megnyomta a földszintet. A lift elindult lefelé. Magamhoz öleltem, megpusziltam, megsimogattam. - Te is nagyon fontos vagy nekem - súgtam a fülébe. - Mire ideértem, fogytam vagy két kilót az idegességtől. Talán pár hajszálam is megőszült. Nagyon nem szeretném, ha még egyszer valami ilyesmi történne. - Hát én sem. Megérkeztünk a földszintre, félrehúzódott az ajtó, kiléptünk a liftből, és a parkoló felé indultunk. - Szükségem van néhány napra. Majd utáijia megbeszéljük, hogy mit fogunk csinálni - mondtam szelíden, de határozottan. Johnny felsóhajtott. - Rendben - egyezett bele kelletlenül. - Köszönöm. Amikor felhívtam Johnnyt, külön megkértem rá, hogy autóval jöjjön, ne helikopterrel, mert most nem volt kedvem repülni, és mert Párizsban nagyon kevés hely van, ahová helikopterrel le lehet szállni. Johnny a városi autójával, egy négyajtós, bordó Bentley-vel jött. Kinyitotta előttem a jobb oldali ajtót, majd becsukta, miután beültem és kényelmesen elhelyezkedtem a világosbarna, tevebőr ülésen, amely azonnal hozzáidomult a testemhez. Mivel este volt, a belső világítás nem kapcsolódott le az ajtó becsukódásakor. Míg Johnny megkerülte az autót, felemelkedtem, és hátranéztem, hogy lássam, minden rendben van-e a hátsó ülésen. Rendben volt, nem rejtőzött ott senki. 125 Johnny beült a másik oldalon, becsukta az ajtót, és becsatolta magát. - Elkaptak valakit? - kérdezte Johnny. - Nem - feleltem. - Volt ott egy kutya, egy... hatalmas, fekete kutya, ami ránk támadt. A brossommal kiszúrtam az egyik szemét, de a kutyát nem találták meg. Volt ott egy fekete ruhás férfi, aki többször is ránk lőtt, és akit elgázoltam. Őt sem találták meg. - De valamit biztosan találtak, nem? Nyomokat, töltényhüvelyt, vagy valami ilyesmit. -A hadnagy, aki felvette a vallomásomat, azt mondta, hogy az egyetlen bizonyíték arra, amit elmondtam, a kislány; na meg Vee sebesülése. - Hihetetlen egy sztori - jegyezte meg Johnny a fejét ingatva. - A kislányt biztosan elrabolták, és hogy bizonyítsák, mennyire elszántak, elküldték az egyik fülét, aztán a gyerek valahogyan meglépett, ti meg épp arra jártatok. Gondolom, valami ilyesmi történhetett - Johnny elfintorodott, megfogta és megszorította a kezem. -Joyce, féltelek! Jó lesz, ha most egy ideig nem nagyon járkálsz, vagy ha mégis, nem egyedül. Itt maradok Párizsban, legalább egy hónapig, és ha menni akarsz valahová, hívj fel, és elviszlek. Legyél egy kicsit önző, hívj, ha menni akarsz, hadd legyek a sofőröd! Ha magadért nem akarod, gondolj arra, hogy ha valami bajod esik, ki a fene menti meg azt a sok lányt? Mi lesz a lányaiddal, ha veled valami történik? Erre gondolj! És van még valami -Johnny előrehajolt, lenyitotta a kesztyűtartót, és kivett belőle egy pisztolyt. Vaskos, tömzsi, fekete pisztoly volt. - Szerezz be egy ilyet, de sürgősen. Ha most van nálad egy
pisztoly, minden egészen más lett volna. Simán lelövöd a kutyát, és ha az a fickó rájön, hogy fegyver van nálad, talán nem mer támadni. Johnny elrakta a pisztolyt a hóna alatt viselt tokba. A rendőrség épületébe csak úgy mehetett be, hogy átment egy fémdetektoron, és hogy ne kelljen leadnia a fegyvert, inkább itt hagyta a kocsiban. - Most tényleg nagyon kellett volna egy pisztoly - ismertem be. - Egyik kétségbeesésből estem a másikba, mert ott volt az a rohadt kutya, és nem volt semmi a kocsiban, amivel szembeszáll-hattam volna vele. De ez most már így alakult, így történt, vége van. Mennyi az esélye annak, hogy még egyszer megtörténik? Nagyjából nulla. Emberek milliárdjai élik le úgy az életüket, hogy 126 soha, semmi efféle nem történik velük. Többé velem sem fog. És nem azért nem, mert fegyverem lesz, vagy mert elköltözöm egy páncélházba valami rettenetes, megközelíthetetlen, térképen fel sem tüntetett helyre, ahonnét soha többé nem dugom ki a fejem, hanem mert ez túlságosan különleges ahhoz, hogy még egyszer előforduljon. Ugyanúgy eljárhatnék Fontainebleau-ba, a kastélyba partira, és ugyanúgy, ugyanakkor, ugyanazon az úton mehetnék haza Vee-vel, és semmi hasonló nem történne - hirtelen eszembe jutott valami. - Romlis! Hogy került oda az a szemét?! - Nem tudom - mondta Johnny. - Egyszer csak beállított. Tudtommal nem hívta senki, és valami olyasmit mondott, hogy udvariassági látogatás. Én nem beszélek vele, mert nem lehet benne bízni. Szegény lányaid úgy kerülték, mint a leprást. Körülbelül másfél órát maradt, aztán elment. Hogy mit akart, azt nem kikerült kiderítenem. - De nem miattam jött, ugye? - Dehogyis! Mióta nem beszéltetek? Tizennégy éve? - Igen, körülbelül. - Nem miattad jött. Gondolom, üzletelni akart. Nem tudom. Akarod, hogy kiderítsem? - Igen, légy szíves! Szeretném tudni, miért bukkant fel. - Oké, utánanézek. -Jó, köszönöm. Most pedig, kérlek, vigyél a Központi Baleseti Kórházba. Ott ápolják Vee-t. Látnom kell őt, tudnom kell, hogy van! - Persze - mondta Johnny. A hüvelykujját a kormány közepén elhelyezett gyújtáskapcsolóhoz érintette, a motor azonnal beindult, halk, bizalomgerjesztő hangon duruzsolt. Johnny sebességbe tette a kocsit, és gyengéden megérintette a gázpedált. A nehéz luxusautó méltóságteljesen elindult az utca felé. 3. Központi Baleseti Kórház, Párizs Október 29- vasárnap, 11 óra 19 perc A várószoba alighanem egy terem volt valamikor, aminek kivették a folyosó felőli falát, betettek néhány nagyobb cserepes virá127 got, nyolc fotelt, két kis asztalt, egy tévét és két automatát, az egyikben édesség és szendvicsek voltak, a másikban kávé, Coca-Cola, narancsos és citromos Fanta. Órákon át ültem egy helyben, a váró egyik foteljában, úgy tíz méterre attól az ajtótól, ami mögött Vee-t műtötték. Egész éjjel csak mi ketten voltunk a váróban Johnnyval. Vee hosszú órák óta bent volt a műtőben, én pedig csak kint ültem, vártam, és halálra aggódtam magam. A félelem, hogy elveszítem a barátnőmet, ébren tartott. Nem ettem, nem ittam semmit. Semmit nem kívántam, képtelen voltam olyan dolgokkal törődni, mint az evés meg az ivás. Vagy az alvás. Egyszer már ültem egy kórház várójában egy jó barátért aggódva, és akkor nagyon rossz dolog történt. Johnny időnként egy kicsit odébb vonult telefonálni, néha vett egy szendvicset az automatánál, vagy ivott egy kis vizet. Lassan vánszorgott az idő. Valahányszor arra járt egy fehér köpenyes férfi vagy nő, megfeszültek az izmaim, mert azt hittem, hozzám jött. Egész idő alatt magamban Véével beszélgettem, igyekeztem tartani benne a lelket, biztatni, reményt adni: megígértem neki mindent; hogy mellette leszek, és minden sikerülni fog, amit
megálmodott. Voltak percek, amikor nem Vee-vel beszéltem, hanem saját magammal. Durván, keresetlen, kemény szavakat használva, melyeket egyébként sohasem mondanék ki. Nem emlékszem rá, hogy valaha is gyűlöltem volna magamat, de tudtam, hogyha Vee nem épül fel, önmagam iránt érzett gyűlöletem életem végéig lángolni fog. Ajtó nyílt a közelben. A hang abból az irányból jött, amerre a műtő is van. Odakaptam a fejem, ki tudja, hányadszorra. Lépéseket hallottam, feszülten figyeltem a folyosót. Egy fehér köpenyes, negyvenöt év körüli, átlagos magasságú, átlagos testalkatú, rövid barna hajú, szemüveges férfi jelent meg, felénk fordult, majd határozott léptekkel elindult felém. A lélegzetem is elakadt. Johnny felállt, de nekem nem volt erőm hozzá. Csak ültem ott, mint valami szobor. A férfi nagyon komoly volt, nem mosolygott, nem tett semmit, ami bátorított volna. Odajött hozzánk, a kezét nyújtotta. Érzékeny keze volt, hosszú, kecses ujjakkal. Mint valami bűvésznek. - Jó napot kívánok! - mondta szinte közömbösen. A hangjában nem volt semmi melegség, és ez megijesztett. - Dr. Jacques Lévi vagyok. 128 Erőtlenül megfogtam a kezét. Gyors és határozott kézfogása volt.. - Joyce Byron - mondtam jóval halkabban, mint amilyennek szántam. Johnnynak az orvos nem nyújtott kezet. Leültünk. Az orvos a Johnnyval ellentétes oldalamon foglalt helyet, egy fotelban. - Baleseti sebész vagyok, fő szakterületem a lőtt sebek -mondta Dr. Lévi. - Én műtöttem Vivient. Nem fogok érthetetlen orvosi szakkifejezéseket használni, de kimondom, amit akarok. Vivien életben van, ám nagyon súlyos az állapota. A következő huszonnégy óra rendkívül kritikus lesz. Körülbelül tíz százalék az esélye annak, hogy életben marad. - Legörbült a szám, felnyögtem, és folyni kezdtek a könnyeim. Tíz százalék... - Ez a rossz hír. A jó az, hogy amennyiben életben marad, elég jók az esélyei annak, hogy rendben felépüljön. Teljesen sohasem fog felépülni, ezt tudnia kell. - Mi lesz vele? - kérdeztem nehezen forgó nyelvvel. Arról a tíz százalék esélyről hallani sem akartam. - Egy kilenc milliméteres pisztolygolyó hatolt be a testébe, itt - saját magán mutatta; az alhasára lette a jobb mutatóujját. - A golyó eltörte a medencecsontot, és átütött egy nagyon fontos artériát. Ez utóbbi miatt van veszélyben az állapota. Sok vért veszített, és komoly belső vérzések léptek fel. A medencecsont törése komoly, de nem valószínű, hogy maradandó változással jár. A jó hír az, hogy a lövedék elkerülte a gerincet és a jelentősebb idegpályákat. Ha túléli az elkövetkező huszonnégy órát, felépülhet; ennek igen jók az esélyei, hetven-hetvenöt százalék. Képes lesz arra, hogy ellássa magát, nem lesz mozgáskorlátozott. Hegek maradnak a hasán és az ágyékán, a járása sok mindentől függ, de nagy valószínűség szerint képes lesz rá, hogy bot nélkül járjon. Minden egyes szava tőr volt a szívembe. A kezemet tördelve bőgtem az orvos és Johnny között. Johnny megszorította az alkarom, hogy érezzem, velem van. Gyűlöltem magam, amiért megálltam, elmondhatatlanul gyűlöltem. Ha Vee meghal... én... én... Ha meghal miattam, én sem akarok tovább élni. - 0... modell - mondtam nagy nehezen. - Annyi foglalkozás van még ezen kívül - jelentette ki az orvos hűvösen. 129 Újabb tőr. Vee megbolondul, ha kiderül hogy nem lehet modell. Istenem, hogy lehettem ennyire felelőtlen?! - És a kutya? - kérdeztem rettegve a választól. - Az nem komoly. Két harapás van a jobb, egy a bal lábszárán, de egyik sem komoly, egyik sem volt mély. Az egyik tépett harapás, de csak a bőrfelületet sértette fel, és a sípcsont felületét egy körülbelül három milliméteres szakaszon. Ezek egyike sem hagy hátra károsodást. A hegek természetesen megmaradnak, melyek megfelelő kezelés esetén el fognak halványulni.
- És az arca? - Az arca teljesen ép - felelte Dr. Lévi. Végre egy jó hír. - A legjobb esetben, mennyi ideig tart, míg felépül? - kérdeztem. - Legjobb esetben, három-öt hét múlva hazaengedem, ha nem lépnek fel komplikációk. Tornára kell járnia, sok ápolásra szorul. Én azt mondom, tíztizenkét hónap. Nagyot nyeltem. Még a legjobb lehetőség is nagyon rossz volt. - Gondolom, Vivien most alszik - mondtam. - De azért láthatnám? - Van még egy probléma - mondta Dr. Lévi. - Vivien kómában van. Összeszorítottam a szemem. A fájdalom belém mart. Hogy mire képes egy pisztoly, egy darab fém, egy elmebeteg és egy felelőtlen ember... - De azt mondta, hogy ha túléli a következő napot, akkor... - Igen, akkor felépülhet - fejezte be helyettem a sebész. - Amikor belelőnek egy testbe, az óriási traumával jár, nemcsak a test számára. E trauma következménye bizonyos esetekben a kóma, amely megjósolhatatlan ideig tart. - Látni szeretném Vivient - mondtam. -Jól van - bólintott Dr. Lévi. - Az ablakon keresztül megnézheti. - Köszönöm. Johnny segítségével felálltam. Az orvos felemelte a kezét. - Elnézést - mondta. - A rendőrség szigorúan értésünkre adta, hogy kizárólag ön láthatja Vivient. - Persze, természetesen - mondta Johnny. Megsimogatta a vállam. - Itt leszek, menj csak. 130 Dr. Lévi-vel azon a folyosón távoztunk, amerre Vee műtője van. A műtő előtt elfordultunk, és lifttel felmentünk egy emeletet. Egy jóval kellemesebb folyosón haladtunk előre. - Tudja, Viviennek és nekem egyforma a vércsoportunk: 0 Rh-pozitív - mondtam. Ha a barátnőmnek szüksége van vérre, én itt vagyok. - Nincs vérhiányunk - hárította el az orvos az ajánlatomat. - Dr. Lévi, akarja, hogy idehozassak valakit? Egy specialistát, bárkit, nem számít, mennyibe kerül! Vagy valamilyen gépet? Vagy valamilyen gyógyszert vagy... vagy bármi mást? - Semmi szükség ezekre - mondta Dr. Lévi. -Jól felszerelt kórház a miénk. Vannak, akik messziről, a tengerentúlról érkeznek hozzánk. Természetesen, ha óhajtja, elviheti Vivient tőlünk, és a világ bármelyik kórházában kezeltetheti. Én azonban bátran kijelenthetem, hogy mi felvesszük a versenyt bármelyik gyógyító intézménnyel, mind a szakembergárdát, mind pedig a felszerelésünket illetően. A folyosó fordulójához érkeztünk, Dr. Lévi előre mutatott. - Már itt is vagyunk - mondta. - Nem mehet be a betegszobába, csak az ablakon át nézheti Vivient. Bólintottam, hogy értem. A fordulón túl, rögtön az első betegszobánál álltunk meg, melynek üvegből volt a folyosó felőli fala. Az ajtón névtábla: Vivien Licata. Szíven ütött, amikor megláttam Vee-t bent a szobában. Nem ismertem volna fel. Magas ágyban feküdt, mindenféle csövek álltak ki belőle, gépek garmadája vette körül, képernyőkön grafikon és számadatok jelentek meg. Egy fehér köpenyes, harminc körüli, fekete hajú nő ült az ágy mellett, és könyvet olvasott. Vee... Kétségbeesett tenniakarásomnak csak az egyik része volt a Vee iránt érzett baráti szeretet, a másik a bűntudat volt. Rettenetes bűntudat gyötört, úgy éreztem, én vagyok az oka ennek az egész helyzetnek. Nem volt jogom kockára tenni Vee életét, se a jövőjét, se a testi épségét! A homlokomat hozzányomtam az üveghez, úgy néztem Vee-t, egyre homályosabban láttam, szememet elöntötte a könny. Vee...
- Mit csináljak? - kérdeztem elcsukló hangon. - Mit segítsek? 131 Mondjon valamit! Valamit tennem kell, nem lehet, hogy itt álljak tétlenül! - Vivien jó kezekben van, értse ezt meg - mondta Dr. Lévi. - Minden berendezés a rendelkezésünkre áll, amire szükség lehet, megvannak a szükséges gyógyszereink és a legkiválóbb szakembereink. Nem nyugtatott meg. Muszáj volt tennem valamit Vee-ért. - Nincs szüksége Viviennek valamilyen szervre? - kérdeztem a sírással küszködve. - Ha az enyém jó, odaadom. A vesémet, vagy... bármit... Halálra rémültem attól, hogy eltávolítsák az egyik vesémet, de nem érdekelt. Komolyan gondoltam. Dr. Lévi nem válaszolt azonnal, már azt hittem, nem értette jól, amit mondtam, hiszen keservesen bőgtem. Odafordultam hozzá, hogy megismételjem, de nem kellett. Értette. Kitöröltem a szememből a könnyeket, hogy jól lássam. Egyenest a szemembe nézett, de nem úgy, mint eddig. - Maga rendkívüli ember - mondta komoly hangon. - Sebész vagyok, nagyon jó sebész. Végigtanultam az életemet, és nem tartom túl sokra azokat, akik a természet adta külső adottságaikból élnek, de magát tisztelem. Nem azért, mert egy sztár, hanem azért, amit tesz az emberekért. És azért, amit az imént mondott. A kezét nyújtotta. Megfogtam a kezét, éreztem, hogy megszorítja. Most nem kapta el olyan gyorsan, mint amikor bemutatkozott. - Magára van miért felnézni, Joyce Byron. - Köszönöm - mondtam, azután visszatértem az ajánlatomra. - Komolyan mondtam, Dr. Lévi, Nem a levegőbe beszélek. - Tudom - megenyhült a hangja, már nem volt olyan éles, hivatalos. Mintha kiálltam volna egy próbát, és érdemesnek talált volna a bizalmára, amivel nagyon fukaron bánik egyébként. - És a válaszom: Viviennek minden szerve ép, nincs szükség szervátültetésre. Lassan szétvált a kezünk. Eszembe jutott még valami. - A hegekkel nem lehetne valamit kezdeni? - kérdeztem. -Vannak kiváló plasztikai sebészek, akik... - A plasztikai sebészetet gyakran túlértékelik - hűtött le Dr. Lévi. - Vannak olyan mértékű sérülések, amiket nem lehet rendbehozni. Lehet rajtuk javítani, az biztos, de eltüntetni nem. 132 - Értem - mondtam halkan. Megint Vee-t figyeltem. Mintha átszálltam volna az üvegen, egyenesen hozzá, és megálltam volna a feje mellett, és mintha a fülébe sugdostam volna: Tarts ki, Vee! Tarts ki! Gyere vissza! Nagyon szeretlek, és nagyon sajnálom, amit tettem! Nagyon sajnálom! Gyere vissza, hogy jóvá tehessem!" - Ez a legjobb betegszoba? - kérdeztem. - A legjobbak egyike - mondta Dr. Lévi. - Van még néhány kiemelt betegszobánk, de azok ugyanilyenek, illetve valamelyest eltérő a felszereltségük, attól függően, hogy milyen típusú sérülések ellátására vannak berendezve. - Azt akarom, hogy éjjel-nappal, minden pillanatban legyen vele valaki. Két ember, hogy ha az egyikük kimenne valamiért, a másik figyelni tudjon. - Természetesen. - Van bent telefon a betegszobában? Olyan, amit hívhatok a városból? - Igen, van, ott az asztalon, látja? - mutatott a kis asztalra, mely a Vee-re vigyázó nő fotelja előtt állt. - Jó. Tegyenek be még egy fotelt, és legyen bent még valaki, aki érti a dolgát. Csak nagyon megbízható emberek lehetnek! Most rögtön hívjon valakit, megvárom, míg ideér, és beül ő is. És nehogy elaludjanak! Még két ember kell, kettő nappalra, kettő éjszakára. És amikor váltanak, nehogy egy pillanatra is magára hagyják Vivient! - Mondania sem kell. Értjük a dolgunkat.
- Rendben - mondtam egy kicsit megnyugodva. - És ha történik valami változás, akármilyen, akár jó, akár... rossz, azonnal hívjon fel valaki! Tudni akarom, hogy mi van a barátnőmmel, mert ő nagyon fontos. Nekem rengeteg pénzem van, Dr. Lévi, felszámlázhat, amit csak akar, nem akarok mást, mint visszakapni a barátnőmet! Soha ne gondolkodjon azon, mennyibe kerül mindaz, amire Viviennek szüksége lehet, hogy a legjobb ellátást megkapja. Csak azt mérlegelje, hogy melyik a legjobb, másnak semmi jelentősége! - Rendben van - mondta Dr. Lévi. Vee felé fordultam. Ismét elhomályosult a látásom a könnytől. 133 Mintha kiszálltam volna a testemből, és mintha átlebegtem volna az üvegen, be a betegszobába, Vee ágyához. Átöleltem képzeletben, és a fülébe súgtam. Visszavárlak, Vee!" 4. Joyce lakása Champ-de-Mars, Párizs Október 30. hétfő, 02 óra 01 perc Délután ötig maradtam a kórházban, addigra annyira kimerültem, hogy nem bírtam tovább ébren maradni, és Dr. Lévi is mondta, hogy semmi értelme annak, ha ott maradok és csak őrlődöm. Johnny hazavitt, azután kisebb csatát vívtunk egymással, mire sikerült elérnem, hogy elmenjen, és magam lehessek. Johnny leugrott Orléans-ba, hogy összeszedjen néhány dolgot, és reggel Párizsba költözhessen, az itteni lakásába. Felhívtam a lányokat a kávéházakban, és röviden elmondtam nekik, amit már úgyis tudtak a tévéből és a rádióból. Úgy döntöttem, hogy ma nem nyitok ki, mert nem volt hangulatom most még ezzel is foglalkozni. Meghagytam a portán, hogy senkit ne engedjenek fel hozzám. A telefonjaim egyfolytában csörögtek, és minden üzenetrögzítőm dugig volt üzenettel. Csak az ügynökömet, Victoriát és anyukámat hívtam vissza, mást nem. A vonalas telefonomnak kikapcsoltam a csengőjét, hogy ne halljam, amikor szól, a két mobilomat kikapcsoltam, egyedül a titkos mobilt hagytam bekapcsolva. Van egy mobilom, aminek vagy százötvenen tudják a számát, van egy másik, aminek csak harmincegyen, van egy vonalas telefonom, aminek talán ha húszan, és van egy titkos mobiltelefonom, aminek a létét is titkolom szinte mindenki előtt, és ahol éjjel-nappal elérhet az az öt ember, akinek elárultam a számát: Johnny, Vee, Claire, anyukám, és most már Dr. Lévi is. Ezt a telefont sohasem kapcsolom ki, és mindig a kezem ügyében tartom. A titkos mobilomat az éjjeliszekrényre tettem a hálószobában, 134 és bebújtam az ágyamba, hogy aludjak egy kicsit. Csakhogy nem bírtam elaludni. Elkínzott voltam, hullafáradt, és mégsem tudtam lehunyni a szemem, ahogyan enni és inni sem. Csak feküdtem az ágyban összekuporodva, és nem jött álom a szememre. Ahhoz túlságosan ideges voltam. Tízkor, majd tizenegykor, majd éjfélkor és egykor is felhívtam a kórházat, hogy megérdeklődjem, hogy van Vee. Semmi változás. Feküdtem az ágyban, és az ablakon át az égboltot néztem. A szobában sötét volt, a rolót nem eresztettem le. Vee és az ismeretlen nevű kislány járt az eszemben, akit szándékosan nem néztem meg a kórházban. Néha borzasztó lelki fájdalmaim voltak, néha úgy bőgtem, hogy azt hittem, a végén még kiszáradok az elvesztett folyadék miatt. Képtelen voltam lenyugodni, elmondhatatlanul fájt, amit Vee-vel tettek. Azután meg a kislány helyébe képzeltem magam. Milyen lehet ennyire egyedül lenni? Reméltem, hogy életben marad, de vajon ilyen élmény után milyen élete lehetne szegénynek? Az elmúlt néhány órában többet sírtam, mint az elmúlt hét évben összesen, leszámítva azt az időszakot, amikor Tommyt veszítettem el. Hihetetlen, hogy az embernek mennyi könnye van. Folytak és folytak a könnyeim, és egyszerűen nem akartak elállni.
Szörnyű bűntudatot éreztem. Ha nem megyek vissza, Vee-nek nem lenne semmi baja, nem lenne életveszélyben, nem függne egy hajszálon a karrierje, engem pedig rettenetes bűntudat gyötörne, így most Vee életveszélyben van, és rettenetes bűntudat gyötör. Ha akkor otthagyom a kislányt az úton, most félőrült lennék a lelkiismeretfurdalástól, és száguldanék vissza, hátha fellelem valahol, és tehetek érte valamit. Ha ott hagyom, most igazán rohadtul érezném magam, de legalább Vee-nek nem lenne semmi baja! Éreztem a veszélyt, de a lelkiismeretem dolgozott bennem és hajtott vissza, amikor el akartam menekülni. De lennék most ezerszer és ezerszer inkább félőrült a bűntudattól a kislány miatt! Inkább rohanjak oda vissza, és csődítsem össze a fél világot, hogy tegyünk érte valamit, csak lenne minden rendben a barátnőmmel! Az én hibám volt, ami Vee-vel történt. Miért voltam ennyire hülye? Miért játszottam a nagy védelmezőt? A francba! Annyira utálom magam,'amiért... 135 Ez... Mi... Mi...? Mi a fene volt ez? Visszafojtottam a lélegzetemet, és feszülten figyeltem. Mintha hallottam volna valamit pár másodperccel ezelőtt. Lassan felültem, hogy jobban halljak. Vártam. Talán egy perc telt el. Nehéz kivenni a halk neszeket ezen a környéken, mert az Eiffel-torony körül sosincs teljes csend. Nehéz megkülönböztetni... És megint! Egy hang, mintha valaki egy ajtót nyitott volna ki nagy óvatosan. Itt a lakásban!!! Az ijedtségtől még lélegezni is elfelejtettem. Most meg mi a francot csináljak?! Ez nem lehet igaz! Ennek már sose lesz vége? Mi a francot csináljak?! Nincs semmi fegyver itthon, pedig Johnny ezerszer mondta már, hogy tartsak egy pisztolyt a lakásban, mert Párizs világváros, és bármi megtörténhet. És most tessék! Már megint! Már megint ez történik! Sosem tudtam elképzelni, hogy ilyesmi lehetséges, és mert nem tudtam elképzelni, most szembe kell néznem egy betörővel vagy egy gyilkossal! Miért nem hallgattam Johnnyra?! A francba, miért voltam ennyire hülye?! Mi az istent csináljak?! Hívjam fel a rendőrséget? Mire ideérnek, nekem végem van! Próbáljam valamivel elijeszteni? Csapjak zajt? Jó ötlet! Elijesztem! Már nyúltam a falilámpa kapcsolójához, amikor rádöbbentem, hogy a betörő minden kétséget kizáróan tudja, hogy itthon vagyok. Az ajtó belülről volt bezárva, beakasztva a lánc, a kulcs a zárban. Tudja, hogy itthon vagyok. Hogyan jött ez be, hiszen biztonsági záram van, vastag pántokkal? Lázasan gondolkodtam, hogy hová bújhatnék. Talán behasalok az ágy alá. De ez nem jó! Tudni fogja, hogy itt vagyok, mert itt 136 van az ágynemű az ágy tetején, és mert ebből a szobából csak egy irányba mehetek ki: amerről ő fog jönni. A legkülönfélébb rémképek rohantak meg: összevernek, elcsúfítanak, megerőszakolnak, megölnek, megkínoznak. Megkínoznak... Mint a kislányt, akit felvettem... A rohadt életbe!!! Miért álltam meg?! Miért álltam meg??? Piszkosul megfizetek a felelőtlenségemért, a hülye fejemért, a hülye hősködésemértü! Tudtam, hogy el kellett volna onnan mennem, tudtam! Miért nem mentem el?
Lehet, hogy nem is betörő... Lehet, hogy értem jött... Hogy megöljön... Vagy elvigyen. A félelem görcsbe rántotta a testem. Mi a francot csináljak? Mi a francot csináljak? Fegyvert kell találnom! Még egy kés sincs itt a hálóban, hiszen miért is lenne? Nála meg biztosan pisztoly van! A francba! Bárcsak megfogadtam volna Johnny tanácsát! Miért is nem fogadtam meg?! Ha túlélem, kiváltom a fegyverviselési engedélyt, és veszek egy pisztolyt! ígérem, esküszöm, hogy megteszem, csak éljem ezt túl! Elmenekülni nem tudok... Harcolnom kell. Nekem. Egy modellnek. Egy gyilkossal! Ó, a francba! Most, hogy a roló nincs leeresztve, nincs túlságosan sötét, ha viszont leeresztem, a hangja elárulja, hogy fenn vagyok. Hová bújhatnék? Bárhová is bújok, könnyedén meg fog találni. Esetleg ha kiereszkedem az ablakon, és megkapaszkodom a párkányban, amíg elmegy? Na igen, de ki tudja, mikor megy el?! És meddig bírom ki? És ha becsukja az ablakot? Ha innen a harmadikról leesem, akkor végem! Na jó, most már végre tennem kell valamit, elég a gondolkodásból! 137 Kiugrottam az ágyból, és az ajtó mögé lopóztam, űtközben felvettem a pipereasztalról valamit, ami elég keménynek tűnt. Megtapogattam, hogy kitaláljam a formájából, hogy mi az. Egy Chanel N°5 parfüm. Jó tömzsi, vastag üvege van. Illatszernek jó, vajon fegyvernek is beválik? Bárcsak ne kellene kipróbálnom! Egy puha talpú cipő hangját hallottam, közvetlenül az ajtó mögül. Reszkettem a félelemtől. A jobb kezemet a parfümmel a levegőbe emeltem, a ballal befogtam a számat, hogy ne sikoltsak fel ijedtemben. Az ágyammal szemben van az ablak, az ágytól balra könyvespolc, jobbra az ajtó, mellette jobb oldalon fogasok, balra pipereasztal és egy fotel. Az asztal mellé álltam, hogy eltakarjon az ajtó, amikor kinyílik. A kilincsre meredtem. A szemem már megszokta az erős félhomályt, meglehetősen élesen láttam a kilincs körvonalait. A kilincs lassan megmozdult. Az istenit... Levegőt se mertem venni. Ha eddig reménykedtem is, hogy esetleg rosszul hallottam, és mégsem járkál senki a lakásomban, hát most minden reményem elszállt. Izzadt a kezem, teljes erőmből markoltam a parfümöt, nehogy kicsússzon. Az ajtó lassan nyílni kezdett. Majdnem összerogytam a félelemtől. Kis híján felnyögtem. Még soha életemben nem verekedtem senkivel, még gyerekkoromban sem! Gyűlölök mindenfajta erőszakot! Legszívesebben felüvöltöttem volna félelmemben! Feltűnt egy fekete alak. Körülbelül olyan magas volt, mint én, és nagyon erősnek látszott. Valamit tennem kellett, ha élni akartam. És akartam. Nagyon akartam. Elszántam magam. Lesújtottam. Ebbe a csapásba beleadtam minden erőmet, a vállam majd kiszakadt. A férfi - azt, hogy nő lenne, el sem tudtam képzelni -megroggyant, de állva maradt. Újra
ütöttem. Aztán megint. És megint. Halálra rémülten, ordítva csépeltem a fejét, amíg el nem terült a földön. Néhányat még akkor is rásóztam, amikor már feküdt. 138 Átrohantam a szobán az ágyhoz, és az éjjeliszekrényről felkaptam a telefont. Biztos voltam benne, teljesen biztos; láttam, sőt, éreztem, hogy az fog történni, hogy amikor elfutok mellette, elkapja a lábam. De nem kapta el. A keze megmozdult, de sikítva átugrottam, és kimenekültem a szobából. Átrohantam a lakáson, ki egészen a bejárati ajtóig. Nyúltam a kulcsért, de az nem volt a zárban. Mocorgást és nyögést hallottam a hátam mögül. Felemeltem a parfümöt, és megperdültem. Megláttam a férfi körvonalait. Lassan, imbolyogva jött felém. Ordítani kezdtem, ahogy csak a torkomon kifért, hátha meghallja valaki kint a folyosón. - Valaki! Jöjjön valaki! Segítsenek! A férfi egyre közelebb jött, valami megcsillant a kezében. - Segítsen már valaki! Meg akarnak ölni! - üvöltöttem. Kint a folyosó csendes volt. Ebben a házban mindenki füldugóval alszik?! Ismét meghallottam a férfit a hátam mögül. Most már nem érdekelt, hogy nincs meg a kulcs, ha kell, kiszakítom az ajtót, de kijutok innét! Muszáj! Muszáj! Megragadtam a kilincset, lenyomtam, és teljes erőmből megrántottam. Az ajtó kinyílt, nem volt bezárva. A nagy lendülettől elestem. A férfi futni kezdett felém, felemelte az egyik kezét. Magam alá húztam a lábam, és kirúgtam magam a folyosóra. Talpra ugrottam, és inam szakadtából sprinteltem a lépcsőhöz. Közben pedig szünet nélkül üvöltöttem. Nem lehet, hogy ezt senki ne hallja meg! Ötösével, hatosával vettem a lépcsőket, alig bírtam magam megtartani a korlátba kapaszkodva, nehogy lezuhanjak. Hallottam, hogy valaki jön utánam, feltartóztathatatlanul. Csak a földszintig kellett eljutnom, ott már van segítség! Még egy emelet... Még fél... Végre! Kiabálni kezdtem, de... A portás pultja mögött nem volt senki. Meggyilkolták őket. Miattam. 139 HETEDIK FEJEZET 1. Eiffel-torony Párizs Október 30. hétfő, 02 óra 12 perc Zakatoló szívvel, égő tüdővel érkeztem az Eiffel-torony lábához. Hé, hol vannak innen a turistacsoportok?! Ez Párizs, a fenébe is! A Fény Városa! Tömegeket akarok látni! Hatalmas, óriási, végeláthatatlan, hömpölygő tömegeket! Futkároztam fel-alá a torony előtt, hátha kiszúrok valakit, aki nem látszik gyengébbnek nálam. Nem mehettem oda egy magányosan sétálgató emberhez vagy egy andalgó párhoz, mert úgysem tudnának megvédeni. Egy régi Citroen közeledett, integetve rohantam ki elé. Csikorgó kerekekkel került ki. Végre kiszúrtam a torony másik oldalán egy körülbelül tizenöt emberből álló társaságot. Feléjük vettem az irányt. Ahogy közeledtem hozzájuk, néhányan furcsán néztek rám. Meg tudtam érteni őket, hiszen egy szál pizsamában voltam, mezítláb, rémült képpel, és úgy fújtattam, mint egy ló. Hihetetlen, hogy milyen elveszett lehet az ember Párizs közepén!
Hátranéztem, hogy lássam, jön-e valaki utánam, de úgy tűnt, senki sem követ. Sétára váltottam, aztán megálltam. Égett a tüdőm minden lélegzetvételnél. Amikor valamelyest lenyugodtam, felhívtam a rendőrséget. - Jó estét, Joyce Byron vagyok - hadartam lihegve. - Kérem, küldjön ki valakit! Megtámadtak a lakásomban, meg akartak ölni! - Értettem, hölgyem, kérem nyugodjon meg. Hol van most? -kérdezte egy női hang a vonal túlvégéről. - Kirohantam az Eiffel-toronyhoz! Kérem, tényleg nagyon siessenek, egy szál pizsamában vagyok, még cipőm sincs, és nem merek hazamenni! 140 - Maradjon ott, ahol van, menjen emberek közé, és várja meg a kocsit! Rövidesen ott lesz! - Siessenek, kérem! - Máris küldöm a kocsit - mondta a nő, és bontotta a vonalat. Észrevettem, hogy néhányan fényképeznek. Ha ez az ára, hogy élhessek, hát csak tegyék. Majd biztos benne leszek valamelyik újságban: Joyce Byron pizsamában". Kit érdekel?! 2. Joyce lakása Champ-de-Mars, Párizs Október 30. hétfő, 03 óra. 23 perc A bíróságon kívül soha életemben nem volt dolgom a rendőrséggel. Soha még csak nem is igazoltattak, soha nem állították meg a kocsimat, hogy elkérjék a jogosítványomat. Harminc évet éltem le úgy, hogy egyetlenegyszer sem hívtam fel a rendőrséget. Még amikor azt a lotyót kivágtam a kávéházamból, akkor sem én telefonáltam. De most minden megváltozott. Először Vee-t gyilkolták meg majdnem, most meg engem próbáltak. Valami nagyon, de nagyon elromlott. A nappali szobában az egyik ablak melletti fotelben ültem, magam alá húzott lábakkal. A lakást rendőrök lepték el. Technikusok dolgoztak mindenfelé, nyomokat rögzítettek az ajtókilincseken, a szőnyegen, a padlón, a bútorokon. Két civil aihás férfi lépett be a szobába. Nem igazolták magukat, a helyszínelők ismerték őket. Az idősebb férfi hatvanéves lehetett, rövid, ősz haja volt, mélyen barázdált arca, élénk tekintete, kék szeme. Száznyolcvan centinek tippeltem, az ajtóval összehasonlítva. Szürke öltönyt, fekete bőrcipőt, fehér ballonkabátot viselt, és fehér kalapot, melyet azonnal levett a fejéről, amikor belépett a szobába. Okos, alapos, tapasztalt és dörzsölt detektívnek látszott. Lerítt róla, hogy már százszor és ezerszer járt bűntények helyszínén. A fiatalabbik nyomozó harminc-harmincöt éves lehe141 tett, hasonló magasságú, mint a társa, viszonylag jóképű, bőrcipőt, fekete öltönyt, térdig érő, fekete szövetkabátot viselt, és hófehér sálat. Úgy festett, mint aki valami ünnepségről jött, de az is lehet, hogy mindig így jár. Nem hordott kalapot, dús, gesztenyebarna haját lazán hátrafésülte, hogy ne kelljen az elválasztással vesződnie. Barna szeme volt, ami idegesen vándorolt összevissza a szobában. Az idősebbik nyomozó egyenesen a szemembe nézett, a fiatalabbik kerülte a tekintetemet. Mindketten odajöttek hozzám. Az idősebb férfi bátorítóan rám mosolygott, határozott, megnyugtató jelenség volt, míg társa meglehetősen idegesnek tűnt. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy valamilyen fontos rendezvényről rángatták el, azért mérges egy kicsit. Talán épp most kérte meg egy lány kezét. -Jó estét kívánok, Byron kisasszony! - köszönt az ősz hajú férfi. - Jean Armand felügyelő vagyok, a betörési és gyilkossági csoporttól. -Jó estét, felügyelő! - üdvözöltem. Kezet fogtunk. Erős, meleg keze volt. - A társam Gérard Annaud felügyelő - mutatott a fiatalabb nyomozóra, aki egy pillanatra rám nézett, biccentett, de már kapta is el a fejét. - Én vezetem a
nyomozást, Byron kisasszony. Tudom, hogy a kollégáimnak már mindent elmondott, nekem azonban öntől kell ismét hallanom, hogy rákérdezhessek bizonyos részletekre. Felsóhajtottam; nem szívesen emlékeztem vissza ezekre a dolgokra, de muszáj volt, különben sosem lesz vége. A két nyomozó helyet foglalt, én pedig elmeséltem nekik a történetet Vee-ről, a kislányról, a nagy fekete kutyáról, a pisztolyos férfiról és an"ól, aki itt a lakásomban akart megölni. - Nem tudtam elaludni, állandóan Vivienen és a kislányon gondolkodtam. Azután meghallottam, hogy valaki jár a lakásomban. Elrejtőztem az ajtó mögött, és amikor benyitott, hátulról megleptem... és... és... Aztán elfutottam. Sajnos semmit sem láttam a támadómból, csak annyit tudok róla, hogy férfi, a testalkatából és a hangjából ítélve. De az arcát nem láttám, ahhoz túl sötét volt. Körülbelül olyan magas, mint én, vagyis úgy száznyolcvan centi körüli. - A hangjából? Mondott valamit önnek? - kérdezte a felügyelő. 142 - Nem. Csak nyögött. Mi lett a két portásunkkal? - kérdeztem. - Megölték őket? - Szó sincs róla - nyugtatott meg a felügyelő. - Egyikük a lakásában volt, a másik a pult mögött, de elaludt. Azt mondja, senki sem nyitotta ki az ajtót. - Tehát élnek. Akkor jó. - Egy kis megkönnyebbülés. Armand felügyelő a kezeimet nézte. - Maga aztán egy vérbeli modell - jegyezte meg. - Veszélyben az élete, és két dolgot ment ki a lakásból: egy rádiótelefont és egy üveg parfümöt. Chanel N°5Hogy is mondják? A parfümök királynője? Valami ilyesmi, jól tudom? Felemeltem a jobb kezemet, és ránéztem a parfümre. Még mindig görcsösen szorítottam. - Ez a fegyverem - mondtam. - Ezzel ütött? - kérdezte Armand felügyelő, és közelebbről is megvizsgálta. - Igen. Nem tudom, hogy hányszor, de sokszor. Szerettem volna elengedni, de nem nagyon ment, úgy kellett lefejteni róla az ujjaimat. Fekete szövetszálak és alvadt vér volt rátapadva az egyik sarkára. Ezek szerint a betörő maszkot viselt. A felügyelő zacskóba rakta a parfümöt, és letette az asztalra, majd jegyzetfüzetet és tollat vett elő. - Miért ennyire biztos benne, hogy ennek a támadásnak köze van a talált gyerekhez? - kérdezte. - Mi mást gondolhatnék? Még soha nem törtek be hozzám, soha nem támadtak meg. Biztosan megjegyezték a rendszámomat, és lenyomozták a címemet. És az egyikük megtámadott. Igazán profi betörő lehetett, ha hang nélkül kinyitotta a biztonsági záramat. - Valóban az volt. Még nem tudjuk, hogy hogyan, de valószínűleg valamilyen mágneses szerkezettel fordította el a kulcsot. Nem is hinné, hogy milyen szerkezetek vannak manapság! Tehát teljesen biztos benne, hogy a két eset között kapcsolat van? Nincs senki más, aki esetleg az életére törne? Megfenyegette valaki a közelmúltban? Lassan bólintottam. - Igen. Valamilyen Quvick - mondtam. - Quvick? - kérdezte a felügyelő csodálkozva. 143 - Igen. Nem is tudom, mi volt a másik neve... - gondolkodtam egy kicsit, és beugrott. - Megvan! Cleo Quvick. A felügyelő leírta a furcsa nevet. - Ez igazi név? - kérdezte. - Vagy valami... becenév talán? Esetleg művésznév? - Nem, nem művésznév, olyan csak művészeknek van - feleltem. - Ő egy... egy.... prostituált. Pornófilmekben szerepel, állítólag nagy sztár, ő az egyik legnagyobb lotyó a világon, azt mondják. Megfenyegetett, hogy megölet. - így kimondta, hogy meg fogja magát öletni? - Igen.
- Vannak tanúk rá, hogy ezt mondta? - Sajnos nincs. Az utcán történt, itt lent, a kávéházam mellett. - Olvastam róla. De azért mesélje el az esetet, maga mégiscsak részese volt, nem úgy, mint az újságírók. Röviden elbeszéltem neki a történetet, hogy Vee-t be akarták szervezni prostinak, meg hogy jól lehordtam őket, erre másnap folytatták az egészet, én meg kihajítottam a ribancot és a főstricit a kávéházamból. - Kihívtuk a rendőrséget, jegyzőkönyvet vettek fel, utána tud nézni. A felügyelő bólintott, és lejegyzett valamit. A társa a tollával játszott. Kicsúszott a kezéből, és leesett a földre. Lehajolt érte, felvette, de megint elejtette, és ismét le kellett hajolnia. - Meg fogom nézni a jegyzőkönyvet - mondta Armand felügyelő. - Azóta jelentkeztek? - Nem. Ami engem is meglepett. Nem nyújtottak be keresetet ellenem. Én szerettem volna feljelenteni őket, de az ügyvédem lebeszélt róla. A felügyelő bólogatott. - Tud esetleg másvalakit, aki valamilyen okból komolyan haragudhat önre? Elgondolkodtam. Hirtelen kételkedni kezdtem, hogy van összefüggés a kislány és az iménti támadás között. Szereztem néhány ellenséget, ez tény. - Azt hiszem, van egy pár - mondtam. - Nem szoktam véka alá rejteni a véleményemet, és ez néhány embernek nagyon nem tetszik. Néha megkérem az embereket a tévében és a rádi144 óban, hogy ne vegyenek meg egy lemezt vagy ne nézzenek meg egy filmet, mert elmebeteg eszmék vannak bennük, és vannak, akik hallgatnak rám. Szóval van egykét ember, aki, azt hiszem, nagyon utál engem. - Tovább gondolkodtam, hirtelen szinte felkiáltottam, amikor eszembe jutott, hogy még ki fenyegetett meg. George Sheppard! Szerdán... dél felé, felhívott. Valakitől megkapta a számomat, és fel akart csípni, de én elutasítottam, erre mérges lett, és azt mondta, hogy ártani fog nekem, amiért elküldtem. Elég zavaros egy fickó. Playboy, vagyis semmirekellő. Semmivel sem foglalkozik, csak van, és szórja a családja pénzét. A felügyelő mindent lejegyzett. - Eszébe jut még valami? - kérdezte. Elgondolkodtam, majd megcsóváltam a fejem. - Nem, más senki. A fiatalabbik nyomozó ismét elejtette a tollat. Lehajolt és felvette. - Értem - mondta a felügyelő, becsukta a jegyzetfüzetet, és a szemembe nézett. Mikor aludt utoljára? - Már nagyon rég. - El tud menni egy barátjához? Mert ez még eltart egy jó darabig - intett a helyszínelők felé. - Igen, elmennék- mondtam. - Hol lakik a barátja? - Orléans-ban. - Nincs éppen a szomszédban - mondta a felügyelő. - Adok magának egy névjegyet, hogy bármikor elérhessen, ha eszébe jutna valami - előkeresett egy névjegyet, és átnyújtotta. - Köszönöm - mondtam, amikor elvettem. Rápillantottam, azután a tenyerembe zártam. - Hogyan fog eljutni a barátjához? Túlságosan kimerült most ahhoz, hogy levezessen több mint száz kilométert. Le tudom vitetni a kollégáimmal, ha gondolja. - Nem, köszönöm, meg tudom oldani. - Hogyan? - Elmegyek a Monceau-parkba, a barátom ott majd felvesz. Helikopterrel jön. Armand felügyelő kinyitotta a jegyzetfüzetét. - Az illető nevét, címét és telefonszámát kérem. 145
Megadtam a kért adatokat. - Mikorra ér a barátja a parkhoz? - Felhív, amikor jön - mondtam. Alig mondtam ki, amikor megszólalt a mobilom a kezemben. - Bocsánat - ránéztem a telefon apró képernyőjére: JOHNNY. - Ő az! fogadtam a hívást. -Szia. Éppen itt vannak a rendőrök a lakásomban. Ne, ne gyere, kimegyek a parkba - a felügyelőre néztem. - Mikor mehetnék el? - Mi végeztünk - mondta. - Egyelőre. Akár azonnal indulhatunk. Elvisszük magát. - Összepakolok, és megyek. Ott leszek... egy órán belül. Oké, szia, Johnny! Felkeltem a fotelból. Erre Armand felügyelő társa megint leejtette a tollát a földre. - Perceken belül itt lesz egy pszichológus, beszéljen vele -mondta a felügyelő. - Nagyon jó szakember. Ad magának nyugtatót vagy altatót. Vagy mindkettőt, hogy ellazuljon. - Nem, nem - csóváltam a fejem. - Az ki van zárva. Nem fog beadni semmit. Ki van zárva, hogy elveszítsem az öntudatomat. Eddig is az öntudatom tartott életben. Összeszedek néhány dolgot. - Ahogy óhajtja, Byron kisasszony! A fiatalabb detektív mellett mentem el. Épp ekkor hajolt le a tollért. Le is guggolt, hogy könnyedén fel tudja venni, de elvesztette az egyensúlyát, és leült a fenekére. Gyorsan felpattant. Úgy látszik, tetszem neki. Nem tudott érdekelni. Útban a fürdőszoba felé megállított a technikusok főnöke, egy alacsony, pocakos, állandóan rágózó, negyvenöt körüli fickó, aki szemmel láthatóan nagyon értette a dolgát. - Kisasszony! - szólított meg. - A riasztó ugye nem volt bekapcsolva? - Nem - csóváltam meg a fejem. - Csak akkor kapcsolom be, ha elmegyek. - Máskor éjszakára is kapcsolja be. - Erre mérget vehet. Bólogatva odébbállt. Bementem a fürdőbe, és bezártam magam mögött az ajtót. Megmostam az arcom. Forró volt a szemhéjam. Jó alaposan megmostam a fogam, mert rossz íze volt a számnak, közben végiggondoltam, mit viszek magammal. Fog146 mosás után leültem a kád szélére, és levettem a jobb lábamról a tornacipőmet meg a zoknimat, és megnéztem a sebet a nagylábujjamon. Nem tudom, mikor szereztem, talán kint az utcán, amikor mezítláb futottam. Nem vettem észre, hogy megsérültem, csak akkor, amikor a pizsamát kicseréltem egy tréningruhára. Kimostam a sebemet. Nagyon fájt, de annyira nem volt vészes. Fertőtlenítettem és bekötöttem. Az ilyen kisebb, felületi sebekhez jól értek, eléggel találkoztam az évek során. Átmentem az öltözőszobába, és kiválasztottam valami egyszerűt. Megráztam a fejemet, hogy az összegubancolódott hajszálak szétváljanak, aztán egy sötétlila pamutsapka alá gyömöszöltem a hajam. Nem akartam elegáns lenni, mert nem voltam elegáns hangulatomban; inkább sportos, hátha megint menekülnöm kell. Felvettem egy drapp alpinista bakancsot, fekete Levi's farmernadrágot, vastag kötött pulóvert, amit anyukámtól kaptam, és egy vastag, prémszegélyű Etro dzsekit, hogy ne fázzak. Egy pár bundakesztyűt is előkerestem. Egy vászontáskába bedugtam pár ruhát, egy papucsot és egy bakancsot, majd kiválasztottam egy vállra vehető, jól zárható táskát az értékeimnek és az irataimnak. Visszaszaladtam a fürdőszobába, és elraktam egy kibontatlan fogkefét. A hálószobában volt a széfem, az ágyam mögött, benne tízezer dollár és hetvenezer frank készpénz, valamint az ékszereim. A pénzt, az ékszereket és az irataimat a táskámba tettem. Melléjük raktam a mobiltelefonjaimat, az előjegyzési naptáramat és a naplómat. Átnéztem az illatszergyűjteményemet, fegyver után kutatva: maradtam a Chanel N°5-nél. Már csak egyetlen tárgyam volt, amit nem, vagy csak nehezen tudtam volna pótolni, ha eltörik vagy eltűnik. A nappaliban őriztem, az egyik szekrény mélyén, szépen becsomagolva: Björk első, 1977-es lemeze, melyen izlandi népdalokat énekel, még kislányként. A lemez ötezer példányban fogyott el, és ez akkoriban Izlandon aranylemezt jelentett. Amikor a lemez megjelent, Björk
valakinek dedikálta, én meg sok-sok évvel később egy zenei antikváriumban leltem rá, egy eldugott kis londoni utcácskában. Úgy őrzöm, mint egy varázserejű tárgyat. Elővettem a fadobozba csomagolt ereklyét, és a táskámba rejtettem. Készen álltam. 147 Armand felügyelővel és a közelemben egyre idegesebb társával, Annaud felügyelővel, távoztunk a lakásomból. Amint beültem kényelmes Citroen C5-ös autójukba, rögtön felhívtam Vee betegszobáját, hogy megtudjam, hogy van. Még mindig semmi változás. Elindultunk a park felé, hogy találkozzam Johnnyval, és egy kis időre elköltözzem Párizsból. 3. Johnny birtoka Orléans Október 30. hétfő, 05 óra 43 perc Johnny általában egy 750 kilométeres hatótávolságú, négy és fél tonnás, tizenhat méter hosszú, tizennégy személyes Sikorsky S-76 Spirit típusú luxushelikopterrel közlekedik, mivel munkája során gyakorta ingázik három-ötszáz kilométereket, néha napjában többször is. - Látod, Joyce? Nem vagy védtelen - mutatott le Johnny a kivilágított helikopterrámpát15 körülálló hat, vadászpuskával felfegyverzett, kutyás férfira, akik egyébiránt a birtokot szokták őrizni. - Remélem, ide nem jön utánam senki - mondtam. - Elég sok itt az érték, ezért van néhány kamera - tájékoztatott Johnny, miközben lebegésre váltott a rámpa felett, és lassan ereszkedni kezdett. - Két ember állandóan ott ül a monitorok előtt. A hat biztonsági emberem az épület körül lesz egész nap. A ház kapuja kulcsra zárva, kimenni vagy bejönni csak engedéllyel lehet. Már majdnem háromnegyed órája a reggeli műszak dolgozik a gyárban és a sátrakban, és még jönni fognak néhányan. Egész nap egy csomó ember dolgozik itt, járkálnak fel-alá, észreveszik, ha idegen téved erre. Mindenki jobban fog figyelni, és a házba senki nem teheti be a lábát észrevétlenül. " helikopterrámpa: emeli szintű, felfestett, kivilágított helikopterleszállóhely. 148 - Köszönöm, Johnny. Ne haragudj, hogy ennyi gondot okozok. - Ragaszkodom hozzá. Nem nagy baj, ha van egy kis rend a birtokon. Rámosolyogtam. - Édes vagy - mondtam. - Említetted, hogy a gyárban is dolgoznak, tehát mégsem zárod be? - Már elkezdtem a dolgot intézni, de sajnos nem csukhatom be egyik napról a másikra. Van egy rakás szerződésem, melyeket teljesítenem kell, mert ha nem teszem, nagy bajba kerülök. De ha teljesítettem, amit megígértem, akkor jöhetsz válogatni. A helikopter földet ért. Johnny lekapcsolta a motort. A rotor forgása lassulni kezdett. - Kérsz reggelit, Joyce? Vagy inkább aludnál? Mindkettő rád férne. Esetleg egy fon-ó fürdőt? Kicsatoltam magam, és felálltam. - Ha biztonságban tudnám magam érezni, akkor legszívesebben aludnék egyet mondtam. Hátramentem a csomagjaimért. Johnny sorban lekapcsolt mindent, azután ő is jött utánam. - Itt biztonságban leszel, ezt megígérem. Ha valaki idejön, hogy elkapjon téged, annak viselnie kell a következményeit. Felvettem a kabátom, és összeszedtem a csomagjaimat. Az ajtó előtt álltam, de nem szívesen szálltam ki. Johnny észrevette a tétovázó tekintetemet, ezért kinyitotta az ajtót, és kilépett a rámpára, majd intett két puskás férfinak,
hogy jöjjenek oda. Mindketten kutyát vezettek; nagy, fekete kutyát. Egy kissé ideges lettem. Johnny, a hat biztonsági ember és én elindultunk a házhoz, aminek kapuja előtt egy középkorú, alacsony nő állt. Ő volt a házvezetőnő. Amikor odaértünk, a nő kitárta előttünk a kaput, és félreállt. Bementünk a házba, a nő és a biztonságiak bejöttek utánunk, egyikük kulcsot dugott a zárba, és kétszer ráfordította. Jó volt hallani, ahogyan kattant az erős zár. Amióta megtámadtak a lakásomban, szünet nélkül úgy érzem, hogy figyelnek, és egy fegyver csöve mered rám. Már nagyon szerettem volna teljesen zárt helyen lenni, ahol ablak sincsen. Átvágtunk az udvaron. A nő megelőzött minket, és kulccsal kinyitotta a ház bejárati ajtaját. Még néhány lépés, és végre falak 149 közt voltam. Egy kicsit megnyugodtam. A nő bezárta utánunk az ajtót. - A második emeleten lesz a szobád, Joyce - jegyezte meg Johnny, amikor elindultunk felfelé a lépcsőházban. A ház háromemeletes volt, plusz volt még felette egy meglehetősen nagy padlás, ahol lakószobákat és kisebb raktárakat alakítottak ki. A második emeleten bal felé indultunk el a süppedős szőnyegen. Johnny a folyosó utolsó ajtajánál állt meg. A házvezetőnő kulccsal kinyitotta az ajtót. Bementünk. Tágas, kellemes szoba volt, kandallóval, négy mély fotellel, kanapéval, nagy, téglalap alakú asztallal, íróasztallal, könyvespolccal, ruhásszekrényekkel, tévével, videóval, hifitoronnyal és számítógéppel. Bal kéz felé egy ajtó vezetett tovább. Johnny az ajtóhoz ment, és kinyitotta. Csak én mentem utána, a többiek a szobában várakoztak. - Ez lesz a hálószobád - mondta Johnny, és felkapcsolta a villanyt. A szoba berendezése egy asztalkából, egy karosszékből és egy jókora franciaágyból állt. Szemben ajtó vezetett tovább. Johnny átvágott a szobán, kinyitotta az ajtót, benyúlt, és felkapcsolta a villanyt. Fürdőszoba volt. Benéztem. Széles fürdőkád, mosdó, tükör, vécé, piperepolc, rajta mindenféle női holmi, amiken látszott, hogy Johnny vagy egyik embere úgy kapkodta össze őket egy éjjel-nappali boltban, valamikor kora hajnalban. Egy oda nem illő tárgy is volt a fürdőszobában: egy két méter magas, keskeny, sötétkék hűtőszekrény. - Ha megéhezel, a hűtőben találsz elég ennivalót. Ha főtt ételt szeretnél, csak telefonálj le a konyhára, és felhozzák neked - tájékoztatott Johnny. - Hogy mindig tudjuk, merre vagy, légyszi ne menj ki ebből a három helyiségből anélkül, hogy szólnál nekem, oké, Joyce? Ez a folyosó le lesz zárva, nemsokára feltesznek egy ajtót, néhány méterre a te ajtód elé. Sajnos, ablakok mindhárom helyiségben vannak, mint látod, de az ablaktáblák be vannak zárva, méghozzá kulccsal. Hidd el, elég erősek, nem lehet csak úgy kifeszíteni őket, ráadásul annak, aki erre vállalkozna, a tetőről kellene leereszkednie, akkor pedig az udvarról ki fogják szúrni. Három rotweiler és két fegyveres őrzi az udvart. Ha készen lesz az ajtó itt kint, a szobáid előtt két rotweiler fog őrködni, és egy puskával, pisztollyal meg rádióval felfegyverzett fickó - Johnny 150 elmosolyodott. - Fel a fejjel, nagylány! Szívünk minden melegével várjuk, aki téged akar. Elszorult a torkom. Átöleltem. Ilyen egy igazi barát. - Köszönöm, hogy a barátom vagy - szólaltam meg. Elcsuklott a hangom. - Sajnos nincs más választásom - mondta Johnny. Megsimogatta a hátam. Még szorosabban öleltem magamhoz. A meghatottságtól könny gyűlt a szemembe. - Nincs még egy olyan barát a világon, mint te - súgtam a fülébe. - Ene már rég rájöttem - nevetett Johnny. - Na gyere, összeismertetünk téged a kutyákkal, hogy tudják, idetartozol. Visszamentünk a külső szobába. A kutyák sorban megszaglászták a kezemet meg a hajamat, és meg kellett simogatnom őket. Nagyon fegyelmezettek voltak. Simán el
tudtam képzelni, hogy egyetlen parancsszóra széttépnek egy embert. Ezután Johnnyn és a házvezetőnőn kívül mindenki elhagyta a szobát. Johnny megkérdezte, kérek-e valamit, de már nem volt más vágyam, mint bebújni az ágyba, és aludni. Johnny felírta egy papírlapra a birtok összes belső telefonszámát, hogy bárkit felhívhassak, azután a házvezetőnő és ő is elmentek. Magamra maradtam. Bezártam az ajtót, kétszer ráfordítottam a kulcsot. Kipakoltam a táskáimat, aztán bementem a hálószobába. A háló ajtaját is kulcsra zártam. Elfelejtettem pizsamát hozni magammal, de nem is volt rá szükségem, mert egyszer-kétszer aludtam már itt Johnnynál, és nála hagytam néhány ruhát, edzőcipőt, tréninget, viharkabátot, pizsamát, fehérneműt, farmert, néhány blúzt. Mind oda volt készítve. Johnny mindig mindenre gondolt; ebben mester volt. Ezzel a módszerrel jutott fel a csúcsra. Levetkőztem, felvettem a fehér selyempizsamámat, és bebújtam az ágyba. A Chanel N°5 parfümömet bedugtam a párnám alá, aztán a titkos mobilomon hívtam Vee betegszobáját, hogy megáldjam, mi van vele. Még mindig kómában volt. Leoltottam a lámpát, és magamra húztam a paplant, összekuporodtam. Morpheaus16 már tárt karokkal várt. 16 Morpheaus: az álom istene. 151 NYOLCADIK FEJEZET 1. Johnny birtoka Orléans Október 30. hétfő, 17 óra 10 perc Amint felébredtem, azonnal kinyitottam a szemem. A fájdalom lüktetett a kezemben, ott, ahol letört a körmöm, amikor Vee-t megpróbáltam behúzni a kocsiba, vagy amikor azzal a fekete döggel viaskodtam. Felkapcsoltam a falilámpát, felültem, és körülnéztem a szobában. Egyedül voltam. Kivettem a párnám alól a Chanelt, elvettem a mobilomat az éjjeliszekrényről, és kikeltem az ágyból. Az ajtóhoz lopakodtam. Hallgatóztam egy kicsit, aztán elfordítottam a kulcsot, és egy gyors mozdulattal kinyitottam az ajtót. A külső szobában égett a villany, amit szándékosan hagytam égve, mielőtt elmentem lefeküdni, hogy ha benézek, azonnal lássam, ha van bent valaki. Nem volt senki. Odalopakodtam a folyosóra nyíló ajtóhoz, és rátapasztottam a fülem. Semmi. Lassan lenyomtam a kilincset. Az ajtó zárva volt. Átszaladtam a szobán, be a hálóba, majd a fürdőbe. Ott sem volt senki. Kifújtam magam. Becsuktam a fürdőszobaajtót, és kulcsra zártam a hálószoba ajtaját. Visszabújtam az ágyba. Megnéztem a titkos mobilomat, hogy hagyott-e valaki üzenetet, hátha nem voltam képes felébredni a pittyegésére. Hát nem voltam. Keresett Claire, Dr. Lévi, Vee kezelőorvosa, és anyukám is. És egyikre sem ébredtem fel! Nem semmi! Zakatoló szívvel hallgattam meg az üzeneteket. Dr. Lévi arra kért, hogy hívjam fel, amint tudom. Kivert a veríték, szédültem, összeszorult a szívem. Vee... Reszkető kézzel pötyögtem be Dr. Lévi telefonszámát. Hányingerem volt, forgott körülöttem a szoba. Borzasztóan 152 rosszul voltam. Ha a hülye nagyképűsködésem miatt Vee meghal... Kicsöngött. A második csöngés elején vették fel a telefont. - Dr. Lévi - szólt bele a sebész éles, hivatalos hangján. -Jó... - hirtelen rájöttem, hogy azt sem tudom, milyen napszak van. Rápillantottam az órára. 17:18. - ...napot, Dr. Lévi! Joyce Byron vagyok. Keresett - mondtam remegő hangon. -Jó napot, hölgyem! - köszönt az orvos. - így igaz, fél három tájt hívtam önt. - Bocsásson meg, de nem tudtam felébredni. Kérem, ne haragudjon! - Meg tudom érteni, nagyon kimerült lehetett.
- Köszönöm. - Egyszerűen képtelen voltam rátérni arra, hogy mi van Vee-vel. Egy barátomhoz költöztem, nem mertem otthon maradni. Biztosan hallotta, mi történt az éjjel. - Igen. A rádióból tudtam meg. Rettenetes! Azért jól van? - Nem, egyáltalán nem - nagyot sóhajtottam, felnyögtem a félelemtől. - Testileg jól vagyok, de lelkileg nagyon rosszul. És beszélek összevissza, mert annyira félek attól, amit Vivienről fog mondani. Az utolsó három szót már sírva mondtam ki. Rázni kezdett a zokogás. - Kérem, ne haragudjon! - Dehogy! - nyugtatgatott Dr. Lévi. - És ne aggódjon. Vivien túl van a közvetlen életveszélyen. Csak ezért akartam önnel beszélni, hogy ezt elmondjam. Percekig csak bőgtem bele a telefonba, képtelen voltam megszólalni. Nem veszítettem el Vee-t! Borzalmas feszültségtől szabadultam meg. - Bocsásson meg... - mondtam, amikor már valamelyest tudtam beszélni. - A praxisom során nem maga az első, aki percekig csak sír a telefonban. - Köszönöm - szipogtam egy kicsit, azután folytattam. - Megtenné, hogy Joyce-nak szólít? Olyan ritkán mondják nekem, hogy hölgyem, meg hogy kisasszony, hogy csak akkor jövök rá, hogy rólam van szó, ha odafigyelek. Engem mindenki Joyce-nak hív. 153 - Ahogy kívánja. - Segíthetek valamit, Dr. Lévi? - Köszönöm, de nincs mit. Vivien állapota stabilizálódott. Az egyetlen, ami zavar engem, hogy még mindig kómában van. - Meddig lesz még kómában? - Ezt, sajnos, nem tudom. Lehet, hogy mindjárt ideszólnak nekem, hogy Vivien magához tért. Lehet, hogy csak napok múlva ébred fel. De az is lehet, hogy hónapok múlva. Vagy évek múlva - várt egy kicsit, majd kimondta a legrosszabbat. - Vagy soha. Beharaptam az ajkam. Mikor lesz már ennek vége? - Ha bemennék és beszélnék hozzá, az nem segítene? - kérdeztem. - Nem. Tudja, mondhatnám, hogy Vivien hallja, ami körülötte történik, meg más efféle érzelgős ostobaságot, de nem hiszek benne. Még egyeden kómás beteggel sem találkoztam, aki emlékezett volna arra, hogy mit beszéltek a környezetében, amikor nem volt magánál. - De ha felébred, jó lenne, ha ott lennék. - Lehetséges. Azonban teljesen kiszámíthatatlan. Tudja, évezredek óta foglalkozik az orvostudomány a kómaállapottal, de még mindig teljesen kiszámíthatatlan a számunkra. Nagyon titokzatos egy állapot. Én azt tanácsolom önnek, hogy maradjon a barátjánál, pihenjen, és vigyázzon magára, és ha bármi történik, azonnal hívom. Ha Vivien felébred, és nem ön az első, akit meglát, az nem változtat semmin. Csak feleslegesen időzne itt, és tudom, hogy egy kórház egy látogató számára mennyire lehangoló. Fel fogom hívni, ha van változás. - Rendben, Dr. Lévi. És mindent nagyon szépen köszönök. - Majd hívom. Megadtam Dr. Lévinek Johnny telefonszámát is, hátha megint nem tudok felébredni a pittyegésre, aztán felhívtam Vee szobáját, hogy felébredt-e már, de sajnos még nem. Felhívtam Claire-t. - Joyce! - vette fel Claire majdhogynem kiabálva. - Te jó ég! Szörnyű, ami történt! Láttuk a tévében! - Igen, elég szörnyű. Hogy vagytok, lányok? - Hát képzelheted! Nagyon ideges mindenki. Teljesen hihetetlen, ami történt! Jól vagy? Megsérültél? 154 - Nem. Megvagyok. Ne haragudj, hogy nem vettem, fel a telefont, de olyan mélyen aludtam, hogy nem tértem magamhoz a hangjára. Sajnálom. Most beszéltem Vee kezelőorvosával. Vee túl van a közvetlen életveszélyen!
Nagy, megkönnyebbült sóhaj jött a vonal másik végéről. - Már halálra aggódjuk magunkat miatta - mondta Claire. Egy kicsit remegett a hangja. Nem csoda, ez az egész őt is nagyon megrázta. - Akárcsak én. Egyelőre még nem tért magához, de ez bármikor bekövetkezhet hogy esetleg csak nagyon soká vagy soha, arról nem beszéltem, mert nem voltam hajlandó elfogadni, és nem akartam még jobban felzaklatni a lányaimat. Figyelj, Claire, én most egy időre elhagytam Párizst, és nem mondhatom meg neked, hogy hol vagyok, de biztonságban. Ezt mondd meg a lányoknak. Hívjatok, bármikor, nem számít, hogy este van-e vagy nappal. Mindig nálam van a telefonom, és felveszem, ha magamnál vagyok. Na, úgy beszélek már, mint valami drogos! Ha ébren vagyok, vagy ha alszom, de fel tudok ébredni, és akkor tudunk beszélni. Végső esetben hívd fel Johnnyt! - Oké. Mi legyen a kávéházakkal? - Egyelőre maradjunk zárva. Nem szeretném, ha valaki odamenne, és rajtatok keresne engem. Maradjatok otthon, és ha valahová el akartok menni, azt soha ne tegyétek egyedül. Kérlek, most egy darabig ne menjetek moziba, meg diszkóba, meg... meg összevissza! Jó volna, ha egy ideig most otthon maradnátok, és csak a közelbe mennétek le, oké? - Persze, Joyce! - Köszönöm. És ha valaki rátok szállna, és engem akarna megtalálni, ne hősködjetek, mert ezek nagyon veszélyes emberek! Add meg nekik ennek a mobilomnak a számát, hogy hívjanak fel! Majd én beszélek velük. Biztonságban vagyok, nem tudnak nekem ártani! - megráztam a fejem, nem akartam ekkora felelősséget a nyakukba varrni. - Nem, nem csinálok ebből titkot. Orléans-ban vagyok, Johnny birtokán. Ha valaki fenyegetőzne, akkor mondjátok meg neki. Ha idejön, az csak az ő baja lesz. Nem ártotok vele senkinek, ha elmondjátok. Rendben van, Claire? Ne hősködjetek! -Jó, elmondom a csajoknak, hogyJohnnynál vagy. Ha valaki 155 kérdezi, nem mondjuk el neki, de ha komolyan fenyegetni kezd, vagy... akkor igen. - Pontosan! Van pénzetek? - Van valamennyi - felelte Claire. Az órára néztem, amely az éjjeliszekrényen állt. - Vásároljatok be mindent, amit csak akartok - mondtam. -Nyugodtan használd fel a tartalékszámlát. Ma már nem, de holnap átutalom a fizetéseteket. - Még nem csináltuk meg az elszámolást - emlékeztetett Claire. A lányaimnak a kávéház havi bevételének egy adott százalékát fizetem ki fizetésként, azért kell az elszámolás, hogy tudjuk, mennyi volt a havi összbevétel. - Nem baj. Majd egyszer elszámolunk, most ne törődjetek ezzel. - Koszi, Joyce, rendes vagy! Erre nem mondtam semmit. Elvettem az éjjeliszekrényről az előjegyzési naptáramat és az odakészített tollat, és a holnapi naphoz lapoztam. Bejegyeztem, hogy átutalni a pénzt a lányaimnak. - Claire, most hívnom kell anyukámat. Hívjatok fel, ha van valami! - Oké, hívni fogunk. Szia, Joyce, és nagyon vigyázz magadra! - Vigyázok! És ti is! Na, szia! Bontottam a vonalat. Mielőtt hívtam volna anyut, rápillantottam az órára. Majdnem hat. Akkor most Floridában dél felé jár az idő. Az jó. Beütöttem a számot. Anyukám nagyon aggódós fajta, ezért előtte nem lehettem egészen őszinte, és a valóságosnál egy kicsivel kevésbé szörnyűnek kellett lefestenem neki a helyzetet. A szívem őrülten vert, de igyekeztem könnyed lenni. Anyukám felvette a telefont. -Joyce, kislányom! - kiabált bele boldogan. - Olyan jó, hogy hívsz! Itt van apu is, meg a nagymamiék, és egyfolytában a tévét nézzük, hogy mi történt veled! Hát hogy vagy?
Anyukám nevetett, hogy mutassa, bármi is a helyzet, nem olyan nagy a baj, rájuk számíthatok, mellettem állnak. Éreztem a hangján, hogy majd szétrobban az idegességtől. - Teljesen jól vagyok, anyu! Nyugodjatok meg, nincs semmi baj! Tudjátok, a tévében mindent felfújnak! 156 - Nagyon örülünk, hogy jól vagy! Reggel arra kapcsoltuk be a tévét, hogy valaki meg akart gyilkolni téged, a lakásodban. Én meg azonnal hívtalak, és nem vetted fel... Nem folytatta. Láttam magam előtt, hogy összeszorítja a száját, hogy ne halljam, hogy sír, de én hallottam. Az én szemem is megtelt könnyel. De játszanom kellett, hogy nincs baj, és hogy nem vettem észre, hogy sír. - Ezek hülyék! Anyu, az lesz a legjobb, ha mostantól nem nézitek meg a híradót! Ezek tiszta hülyék! Senki nem akart meggyilkolni! Honnan vették? Egy betörő volt, aki semmit sem vitt el, és elmenekült! Nem esett bajom, hozzám sem ért! Teljesen jól vagyok, és biztonságban vagyok. Nincs semmi baj! Csak ne nézzetek tévét, jó? Abban túl sokat hazudnak. Anyukám várt egy kicsit. Tudtam, hogy az érzelmeivel küszködik, hiszen jól ismerem, nyitott könyv már előttem, csak ő ezt nem tudja. Azt hiszi, hogy még mindig ugyanúgy látom őt, mint kislányként láttam. Pedig dehogy! Tudom már, hogy hányszor mosolygott rám biztatóan, miközben ott belül, a szíve nagyon fájt, csak nem akarta, hogy lássam. - Úgy örülök, hogy jól vagy! - szólalt meg anyu. - Rengetegen hívnak minket, meg emberek bejönnek az üzletbe, és érdeklődnek, hogy mi van veled! - Mondd meg nekik, hogy semmi bajom. Az üzlet jól megy egyébként? - Igen, jól. Ma már három autót eladtunk. - Az klassz! Küldjek pénzt? - Semmi szükség rá, Joyce! Nagyon jól állunk anyagilag, jól megy a bolt. - Ennek örülök. - Mikor jössz haza? Elmosolyodtam. Már mióta saját lakásom és házam van, és anyukám még mindig azt kérdezi: mikor megyek haza? - Ahogy beszéltük: karácsonykor megyek. -Jól van. És megint a repülőddel jössz? - Persze. Láttam magam előtt, ahogyan anyukám gondterhelt képpel a fejét ingatja. - Nem szeretem, Joyce, hogy repülsz. 157 - Már ezerszer mondtad. Én pedig ezerszer mondtam neked, hogy a repülés a legbiztonságosabb közlekedési forma. Biztonságosabb, mint a séta! Ha sétálsz, bármikor a fejedre eshet egy tégla! Ugyanez tizenkétezer méteren nem fordulhat elő. Anyukám felsóhajtott. Éreztem, hogy megkönnyebbült. Talán még mosolygott is. Én igen. - Hát jó. Ha ennyire szeretsz repülni, csak repülj, kislányom. - Majd elviszlek valami jó helyre, ahová csak akarod! - De repülőre fel nem szállok! Nevettem. - És ha ragasztok neked szárnyakat galambtollból? - Na, majd adok a fejedre, ha itt leszel! Most anyu is nevetett. -Jól van, anyu, majd bunyózunk egyet! Ha nincs más, akkor én most búcsúzkodom, mert nagyon sok a dolgom. - Nincs semmi más, csak azt szerettük volna tudni, hogy jól vagy-e. Nagyon megkönnyebbültünk. - Add át üdvözletemet apunak és nagymamiéknak! - Átadom - mondta anyukám. - Szia, kislányom, és vigyázz ám magadra! - Ahogy csak bírok! Szia, anyu! Még két telefont kellett elintéznem. Először Victoriát hívtam, és nyugtattam meg, hogy ügyfele és barátnője jól van, azután Ar-mand felügyelő következett,
akitől megérdeklődtem, hol tart az ügy, sikerült-e letartóztatniuk valakit, de sajnos, eddig még senkit. Hát ennek nem örültem. Megbeszéltük, hogy ha fejlemény van, azonnal értesít. A telefont az éjjeliszekrényre raktam, majd a kezemet a fejem alá téve gondolkodni kezdtem, hogy mi is történt velem, és mit tehetnék. Először is: a függetlenségem csökkent. Méghozzá nagyon nagy mértékben. Hogy egészen pontos legyek: nem sok maradt belőle. Másodszor: valaki, illetve valakik - akárkik legyenek is azok, és bármiért is tették, amit tettek, akár a kislány miatt van minden, akár nem - behatoltak az életembe, betörtek az életembe, hogy pontos legyek, és nem akarnak innen elmenni. Harmadszor: amíg itt vannak, képtelen vagyok teljes életet él158 ni, azaz nem lehetek ismét olyan független, amilyen lenni szeretek, és ahogyan jól érzem magam. Mindezekből egyetlen dolog következik. Hogy harcolnom kell. Keményen. Sőt! Nagyon-nagyon keményen. Megkordult a pocim. Jól van, eszem valamit, és közben kigondolom a stratégiát. Kikeltem az ágyból, és átmentem a fürdőszobába. Szemügyre vettem a választékot a hűtőszekrényben. Semmilyen édesség nem volt. Sem kóla. Úgy látszik, Johnny nagyon komolyan veszi, hogy kinőjön a haja, és most rám is vigyázni akar. Ásványvizet és egy tál nagy szemű, fehér szőlőt vettem ki. Megmostam a szőlőt a mosdónál, majd átmentem a külső szobába, és leültem a téglalap alakú asztalhoz. Ittam egy kis vizet, azután a szőlőből csipegetve gondolkodni kezdtem. Mit tehetnék, hogy véget vethessek ennek az egésznek? A válasz azonnal beugrott. Csak úgy kínálta magát! Hívtam Johnnyt. - Na szia! - szólt Johnny a telefonba. - Kialudtad magad, vagy csak forgolódtál? - Egész jót aludtam - mondtam. - Képzeld, Vee túl van a közvetlen életveszélyen! - Ennek igazán örülök! Akkor egy kicsit megnyugodhatunk. - Igen. Hála istennek! Hol vagy most, Johnny? - A dolgozószobámban, nagyjából pont alattad. - Sokat dolgozol még? - Miért kérded? - Mert a segítségedet szeretném kérni valamiben. - Oké - mondta Johnny. - Segítek. Felmegyek. Miről van szó? - Úgy döntöttem, testőrt fogadok. Nem engedem, hogy lebénítsák az életemet! - Helyes. Előkeresem a telefonregiszteremet, és felugróm hozzád. - Várlak. Letettem a mobilomat az asztalra. Még sohasem volt testőröm. Vagyis, pontosabban szólva, háromszor volt... valamiféle 159 testőröm. Egy időben, jó négy éve, amikor elég híres voltam már, nem bírtam kezelni azt, hogy az emberek mindig mindenhol érdeklődnek irántam, és felvettem két nagydarab fickót, hogy elijesszék a tolakodókat. Egy hónapig kísérgettek, ha olyan helyre mentem, ahol nagy tömeg volt. A második alkalommal egy fickó rendszeresen vérrel írt leveleket küldözgetett nekem, egy ideig csak verseket írt, aztán fenyegetni kezdett, hogy el fog kapni, én meg beijedtem, és két hónapon át, ha messzebbre mentem, egy jól megtermett, ijesztő fellépésű, de egyébként nagyon rendes fickó vezette a kocsimat. A rajongóm" aztán felvágta az ereit, és meg is halt. A harmadik alkalommal, amikor testőrfélét fogadtam, Marokkóban voltam fotózáson, és elég rossz híreket kapáink a közbiztonságról, ezért az ügynökségem minden modell mellé bérelt egy testőrt. Az egész ügy csak
négy napig tartott, és a testőr jelenléte jobban idegesített, mint a rossz közbiztonság. Hallottam, hogy kint nyílik egy ajtó. Úgy látszik, míg aludtam, tényleg feltettek kint egy ajtót a folyosóra. Johnny hangját hallottam. Nem értettem, hogy mit mond, csak a hangját ismertem fel. Odaszaladtam az ajtóhoz, és hallgatóztam. Bekopogtak. -Johnny vagyok! Joyce, nyisd ki! Megfogtam a kulcsot. - Most nyithatom? - kiabáltam ki. - Igen! A kutyák meg vannak kötve! - Akkor nyitom! Elfordítottam a kulcsot, és résnyire nyitottam az ajtót. - Szia! - kukkantott be Johnny. - Engedj be. Kinyitottam az ajtót, Johnny bejött, én pedig gyorsan be is zártam mögötte. Johnnynál egy laptop1' volt. Leültünk a kanapéra, Johnny az asztalra tette a számítógépet. Bekapcsolta. Elővette a mobilját, és összedugta a géppel. Ez egy telefonáló gép, vagy valami ilyesmi neve van. Felhív bárkit, bárhol a világon. A memóriájában benne van Franciaország minden városának telefonkönyve, és ezen felül be lehet írni kétezer telefonszámot, rengeteg információval, laptop: kisméretű, hordozható számítógép. 160 mellékelhető például az adott illető életrajza, újságcikkek, egyéb megjegyzések, fényképek. -Joyce, nemrég sikerült megtudnom, hogy milyen okból tűnt fel régi ismerősöd, Martin Romlis - kezdte Johnny. - Nem miattam, ugye? - kérdeztem feszülten. Johnny a fejét ingatta. - Állítólag kitalált valami parfümöt, és befektetőket keres egy minden kétséget kizáróan bomba üzlethez". Eddig még nem talált senkit. Közbenjárok majd, hogy ne is találjon. - Koszi! Utálom ezt a fickót! Hálás vagyok, Johnny - legyintettem egyet, mintha elhessegetnék egy legyet. - De hagyjuk ezt! Nem tartozik a tárgyhoz. Sajnos, nem tudom fejből a telefonszámát annak a férfinak, aki a sofőröm volt akkoriban, amikor azokat a véres leveleket kaptam. Biztos emlékszel a fickóra! Valamilyen Joe. Milyen Joe? Nem jut eszembe. Nincs meg véletlenül a száma? A képernyő közepén keskeny sáv jelent meg. Johnny beírta: PRIVÁT. Ha azt írja be, hogy TELEFONKÖNYV, akkor már csak a várost vagy a vidéket kell megadnia, és azután hívhat bárkit, akinek a neve és száma benne van a telefonkönyvben. A PRIVÁT a saját maga által beírt telefonszámok listáját hívja elő. Johnny új szót írt be: TESTŐRÖK. Egy hosszú névsor jelent meg. Közelebb hajoltam, hogy hátha beugrik Joe másik neve, ha meglátom. Johnny hátradőlt. - Figyelj ide, Joyce - mondta. - Amikor megtaláltátok a kislányt az országúton, megjelent egy ember, aki - és ez kétségtelen tény - téged és Vee-t meg akart ölni. Ma hajnalban valaki betört a lakásodba. Nem tudjuk, ki, és miért. Nem tudjuk biztosan, hogy mit akart. Lehet, hogy a kislány miatt történt. Lehet, hogy az a strichkurva küldte rád. Lehet, hogy valaki, aki nem szereti a nyilatkozataidat. Lehet, hogy az á bájgúnár Sheppard-gyerek. Lehet, hogy egyszerűen csak egy betörő volt, aki azt hitte, alszol, vagy hogy könnyedén elkap, és jól rád ijeszt, és amíg ő kirámolja a lakásodat, te majd a sarokban kucorogsz. Talán egy pszichopata volt, aki mindentől függetlenül ki akart nyírni, hogy a halál szentséges örvényében egyesüljön a lelketek. Bármelyik variáció elképzelhető. Ám abban az egyben tökéletesen biztos vagyok, hogy nem érdemes kockáztatni. Ezért aztán olyan testőröket keresünk, akik védtek már életveszélyben lévő embereket, 161
vagyis olyan igazi, profi testőröket, akik már bizonyítottak. Lehet, hogy Joe nagydarab, de lehet, hogy soha nem találna meg egy bombát, amit a kocsidba rejtettek. Tehát, nézzük a profikat. Egyetértesz? Bólintottam. Johnny valamit begépelt a számítógépbe, aminek hatására a hosszú lista lerövidült kilenc névre. - Elég kevesen lettek - jegyeztem meg. - A legjobbak mindig kevesen vannak - mondta Johnny bölcsen. - Kihangosítsam, akarod hallani? - Persze. Johnny lenyomott egy gombot a telefonján. Kiválasztotta az első nevet a listán, leütötte az enter billentyűt, mire megjelent egy név és egy telefonszám, és a gép elkezdett tárcsázni. Néhány másodperc múlva kicsöngött. - Jules Vilpert - jelentkezett be egy mély hangú férfi. -Jó napot, uram! John Huxley vagyok. Péter Matthew-tól kaptam meg a nevét és a számát - mondta Johnny. - Üdvözlöm, uram! Állok szolgálatára! - Testőrre van szükségem, Vilpert úr - a laptop képernyőjén feljegyzések jelentek meg a férfiról, akivel Johnny éppen beszélt. - Méghozzá sürgősen! - Én három hét múlva leszek szabad, akkor jár le a megbízatásom. Megfelel ez önnek, Huxley úr, vagy az már túl késő? - Sajnos, az már késő - mondta Johnny. - Igazán sajnálom. - Úgyszintén. Viszonthallásra, uram! - Viszonthallásra! Johnny bejegyezte a Jules Vilpert név mellé, hogy ELFOGLALT. Hívta a következő számot. Egy rekedtes, nagyon nyugodt hangú fickó vette fel, szinte azonnal. -Jó napot, a nevem Georg Lambart! -Jó napot, uram, John Huxley vagyok! A nevét és a számát Péter Matthew-tól kaptam. -- Értem. Tehát testőrre van szüksége. - Igen, így van. Ön most szabad, Lambart úr? - Az vagyok. Beérkezett néhány felkérés, de még nem választottam. Szívesen meghallgatom az ön problémáját. 162 - Olvasom az önről kapott referenciaanyagban, hogy tüdőlövést kapott, amikor a belügyminisztert védte - olvasta Johnny a számítógép képernyőjéről. - Ez hét évvelezelőtt történt - mondta Lambart. - Tudom. Csupán csak az érdekelne, hogy okoz-e ez önnek bármiféle egészségügyi problémát. - Semmit a világon. Átküldőm önnek az egészségügyi minősítésemet, Huxley úr, ha ad egy e-mail címet. - Rendben, köszönöm. - Most pedig, mondjon néhány szót az ügyről, Huxley úr, amiben a segítségemet kéri. - Egy barátomról van szó, akit az elmúlt nem egészen negyvennyolc óra alatt két alkalommal is megpróbáltak meggyilkolni - mondta Johnny, én pedig magam alá húzva a lábam, összekuporodtam a kanapén. - Az első alkalommal, szombat éjjel, egy országúton támadták meg, vasárnap hajnalban pedig a lakásán. Nem biztos, hogy a két eset összefügg, de elképzelhető. - Értem. Tehát huszonnégy órás biztosításra lenne szükség. - Igen. - Ilyen esetben egy kisebb testőrcsapat szokott működni a személy körül. El tudnám intézni, hogy összehozok egy csapatot, tapasztalt, profi testőrökből. Hallgattam ennek a fickónak a nyugodt hangját, a tárgyilagos mondatait, és a félelmem kezdett alábbhagyni.
- Természetesen, mindenféle szakmai előkészületet, illetve a szakmai vezetést is önre bíznánk, amennyiben megkötjük a szerződést - mondta Johnny. - Természetesen. Szeretném elkérni a barátja nevét és elérhetőségét. -Joyce Byron... - kezdte Johnny. -Joyce Byron? - kérdezett vissza a testőr. - A modell? - Igen, ő. - Á, értem. Az más. Akkor tárgytalan. Összenéztünk Johnnyval. - Valami személyes problémája van Joyce Byronnal? - kérdezte Johnny. A hangján nem érződött, hogy kissé megdöbbent ezen az igencsak váratlan fordulaton. - Elnézést kérek, ha megbántottam. Egyszerűen csak arról van 163 szó, hogy ő egy sztár, és sztárokat nem védek. Köszönöm szépen, hogy engem hívott, Huxley úr. Viszonthallásra! - Viszonthallásra! Összenéztünk Johnnyval. - Nem akar sztárokat védeni - mondta Johnny, és megvonta a vállát. - Annyi baj legyen! Még van néhány név a listán. - Ki ez a Péter Matthew, akire hivatkoztál? - kérdeztem. - Egy ismerősöm. Begyűjtöttem egy csomó nevet és telefonszámot a legkülönfélébb területekről, hátha szükségem lesz rájuk, és így jutottam el néhány nem teljesen hétköznapi emberhez. A profi testőrök nem hirdetnek újságban, csak ajánlással lehet eljutni hozzájuk. Akiknek tudniuk kell róluk, azok tudnak. Péter Matthew valamikor a CIA-nál dolgozott, majd szabadúszó lett, és azzal kezdett foglalkozni, hogy a legprofibb testőröket közvetítette ki kormányoknak és multinacionális vállalatok embereinek. - Néha meglepődöm azon, hogy te milyen alakokat ismersz -mondtam elismerően. Johnny elmosolyodott, és folytatta a telefonálást. A következő testőr az istenért sem akarta felvenni a telefont. A rákövetkező szolgálatban volt, de a harmadik éppen munkát keresett. Váltottak néhány szót Johnnyval, majd rákérdezett, hogy kit kell védeni. -Joyce Byront - felelte Johnny. Három másodperc csend. - Ez egy kicsit más színben tünteti fel a dolgokat - mondta a testőr, Charles Anderson. - Ez esetben nem vállalom. Amikor az első testőr visszaadta a munkát, amikor meghallotta a nevem, még mondhattuk, hogy egyszerűen csak pikkel a hírességekre, vagy nem szereti a modelleket, de ez már a második testőr volt, akivel Johnny beszélni tudott, és ő is nagyon készséges volt, egészen addig a pillanatig, amíg ki nem derült, hogy engem kellene védenie, mert abban a pillanatban visszalépett. Különös, nyomasztó érzés telepedett rám. A nevem hallatán nem tárulnak ki menten az ajtók. Évek óta nem tapasztaltam ilyet. Nem tudtam tovább türtőztetni magam. - Elnézést, de megtudhatnám, hogy mi a baja velem? - szólaltam meg. 164 - Tehát ott van - mondta a testőr egy kicsivel hangosabban. -Nézze, nem akartam megbántani. Maga egy híresség, érti? És ez a probléma. - Rossz tapasztalatai vannak a híres emberekkel? - Nem, dehogy! Kérem, bocsásson meg, ha megbántottam! Hogy is fogalmazzak? Igen, ez talán nem a legjobb szó, de... ciki... egy sztárt védeni. Szakmailag lealacsonyító. Az ember ebben a szakmában elég nehezen jut fel a csúcsra. Ahhoz, hogy feljusson oda, hogy első osztályú szakembernek tartsák, hogy szabadúszó lehessen, akit elárasztanak a jobbnál jobb ajánlatokkal, olyan feladatokat kell ellátnia, melyek szakmailag komoly kihívások. Sztárokat védeni nem komoly kihívás, mert sztárok nem szoktak veszélyben lenni. Legalábbis komoly veszélyben nem. A profi, aki dolgozott a kormányzati és az üzleti szférában, nem teheti meg, hogy kiáll a kirakatba. Ráadásul a sztárokkal sok baj van. Meglehetősen nyűgösek és fegyelmezetlenek. Tisztelet a kivételnek. Nem akarom elkedvteleníteni, de nem látok sok esélyt rá, hogy találni fog profi testőröket
a védelmére. Inkább azt javaslom, hogy gyűjtsön össze egy csapatot. Fogadjon fel öt-hat frissen végzett testőrt, akik kitűnő bizonyítványokkal rendelkeznek, és akik valóban rátermettek. Vannak egy hétvégés, vagy egy-két-három hetes, úgynevezett testőrtanfolyamok", amelyekre bárki elmehet. Ezeken a tanfolyamokon bizonyos viselkedési mintákra okítják a tanulókat", de egyikük sem lesz képes arra, hogy testőrként gondolkodjon. Az ilyenekkel ne foglalkozzon, mert úgysem tudják megvédeni. A testőrség szakma, mint például a pékmesterség, és péknek is évekig tanul az ember. A különbség az, hogy míg a pék kenyérsütéssel foglalkozik, addig a testőr életet véd. Ha jót akar magának, testőrtanfolyamosokkal" szóba se álljon! Testőriskolásokat vegyen fel, akik fél évig, egy évig tanulták a mesterségüket, például a Párizs melletti Testőregyetemen. Jó ötlet, ha Japánból szerez testőröket, mert Japánban a testőri munkának komoly hagyományai vannak. Ott az ember évekig képzi magát, mire elmondhatjuk róla, hogy testőr. Kerítsen egy már visszavonult, veterán testőrt, aki komoly tapasztalatokkal bír, de anyagi gondjai támadtak vagy unatkozik, és bízza meg az irányítói feladatokkal, és hagyja a védelmet a fiatalokra, akik tele vannak tett165 vággyal, hogy bizonyítsák, mennyire jók. Ennyit tudtam segíteni. Nem mondtam ostobaságot, hallgasson rám, és meglátja, elég jó csapata lesz! Nem kétlem, hogy maga valóban veszélyben van, de én nem tudom elvállalni a védelmét, kérem, bocsásson meg! Csalódottan felsóhajtottam. Nem éri meg engem védeni... - Nem probléma. Még van egy jó néhány telefonszámunk -mondtam. Azért olyan sok nem volt. - Sok sikert kívánok! Viszonthallásra! Johnny és én is elköszöntünk a fickótól, azután Johnny bontotta a vonalat, és megjelölte az alatta lévő nevet. De nem nyomta le az entert. Felém fordult. - Van még egy pár nevünk, és végső esetben megtehetjük, amit mondott. Bólintottam. - Menjünk tovább - mondtam. Johnny lenyomta az entert. A harmadik bugásra vették fel. Egy nő volt. -Jó napot kívánok! Parancsoljon! - Üdvözlöm, hölgyem! John Huxley vagyok. Péter Matthew-tól kaptam a cégük nevét és telefonszámát. - A nevem Sophie Lornier.18 Uram, milyen kapcsolatban áll ön Péter Matthew-val? - Volt néhány közös ügyünk. - Értem. - Testőne lenne szükség em, huszonnégy órás védelemre mondta Johnny. - A mi cégünk, a Düpré, Lornier & Romero Személyvédelmi Kft., kizárólag tényleges és folyamatos életveszélyben lévő személyek védelmét vállalja el. Ez a fajta védelem természetesen huszonnégy órás. El kell kérnem néhány adatot öntől, Huxley úr, melyek alapján utánajárok az ügynek, és amennyiben érdekel minket, elvállaljuk. Akár elvállaljuk, akár nem, mindenképpen visszajelentkezem huszonnégy órán belül. - Rendben - mondta Johnny. - A védelemre önnek van szüksége, Huxley úr? - kérdezte a nő. 15 Sophie Lornier: ejtsd: Szofi Lornyié. 166 Mivel nő volt, ösztönösen egy kicsit jobban bíztam a jóindulatában, mint a férfiak esetében, de már előre görcsölt a hasam az elutasítása miatt. Soha nem volt kimondott birkatermészetem, ezért megelőzve Johnnyt, bemutatkoztam. - Joyce Byron vagyok, üdvözlöm! - mondtam. - Nekem van szükségem védelemre! Nagyon fontos... életbevágóan fontos, hogy találjak néhány profi testőrt, akik rendkívüli módon értik a dolgukat, mert... meglehetősen nagy bajban vagyok.
Tudom, hogy hírességeket nem szívesen védenek, mert lealacsonyító szakmailag, de én tényleg nagyon komoly életveszélyben vagyok, és egyáltalán nem vagyok nyűgös! -Jó napot, Joyce! Abból, amit elmondott, arra következtetek, hogy már beszéltek néhány testőrrel, akik arra hivatkozva utasították el, hogy sztárt nem védenek mondta Lornier. - Ez igaz is, egy sztárt védeni szakmailag lealacsonyító, és egy sztár valóban elég problémás szokott lenni. Ha a testőr ügyfelét megölik, akkor ő mint testőr, mondhatni, befejezte a pályafutását. Ez az egyik oka annak, hogy annyian ódzkodnak a hírességek védelmétől, mert azok a nyilvánosságot, vagyis a veszélyhelyzeteket keresik. Statisztikailag a sztárok nem szoktak komoly veszélybe kerülni. Van néhány híresség, akiket meggyilkoltak, mint például Gianni Ver-sace vagy John Lennon vagy Sharon Taté, de egyiküket sem professzionális gyilkos ölte meg, Egyetlen sztárról sem tudok, akit profi ölt volna meg. Mi pedig kizárólag profi gyilkosok elleni védelemre specializálódtunk. - Tehát maga is kidob minket - állapítottam meg keserűen. - Nem fogalmaznék ilyen szélsőségesen, csupán arról van szó, hogy szakmailag nem tűnik vonzónak a feladat - mondta Lornier. - Ennek ellenére, ha megadják az adatokat, melyekre szükségem van, utána fogok nézni, hogy mennyire tűnik komolynak az ügy, és ha annak tűnik, akkor, amennyiben meg tudunk egyezni a feltételekben, elvállaljuk. Nincs kifogásunk ön ellen, Joyce! Én személy szerint kimondottan tisztelem magát a bátorságáért és az egyenességéért, amivel kiáll az igazi értékek mellett. - Köszönöm - mondtam nagyon hálásan. Végre valaki, aki nem utasított el. - Milyen adatokra van szüksége? - kérdezte Johnny. - Tud e-mailt küldeni? - kérdezte a nő. 167 - Természetesen. - Szkennelni" is tud? - Igen, nem gond. - Jó, akkor annyit szeretnék kérni, hogy minden iratot, nyomtatványt, cetlit, névjegyet, bármit, ami csak van, küldjön el nekünk. Érdekel minden rendőrségi, tűzoltósági vagy orvosi feljegyzés, névjegy, kiállított okmány, minden. Természetesen csak az üggyel kapcsolatban lévő anyagok érdekelnek. Azért fontos, hogy ezeknek a másolatát megkapjuk, mert ezek alapján jobban utána lehet járni az információknak. Hallottam, hogy a barátnőjét megműtötték, Joyce, és egy lövedéket operáltak ki a testéből. Arra kérem, hogy szerezzen nekem a kórházból egy nagyon részletes leírást arról, hogy milyen kaliberű, fajtájú és anyagú lövedék volt ez. Ha lehetséges, fényképet is szeretnék kapni erről a lövedékről. A lövedék kaliberéből és fajtájából le lehet vonni néhány következtetést az elkövetőre nézve, ez ezért fontos. - Meg fogom szerezni - ígértem. -Jó, köszönöm. - Rövidesen küldöm az e-mailt - szólalt meg Johnny. - Várni fogom! - mondta Lornier, majd hozzám intézte a szavait. - Joyce, figyeljen ide! Nem akarom áltatni, elég valószínű, hogy nem vállaljuk el a védelmét. De ez ne szegje a kedvét! Sőt! Éppen ellenkezőleg! Ha felhívom huszonnégy órán belül, és azt mondom, nem érdekel minket az ügy, akkor ne keseredjen el, hanem örüljön! Én nagyon alaposan utánanézek mindennek, elmegyek Fontainebleau-ba, és megnézem a helyszínt, beszélek mindenkivel, akit csak elérek, felkeresek minden hivatalt, illetve szervezetet, amely részt vett valahol az ügy folyamatában. Ha azt mondom, hogy nem érdekel minket, akkor örüljön, mert az azt jelenti, hogy nem olyan nagyon komoly a dolog, hiszen emlékezzen: mi kizárólag olyan személyek védelmére szakosodtunk, akikre profi gyilkosok vadásznak. - És ha egy nap múlva azt mondja, hogy vállalják? - kérdeztem. - Nos, abban az esetben lesz oka megijedni. l) szkenner: olyan másológép, amely iratokat, képeket másol be a számítógép memóriájába.
168 2. Johnny birtoka Orléans Október 31- kedd, 17 óra 00 perc Elintéztem, amit Sophie Lornier kért; jegyzőkönyvet kértem a Vee testében talált golyóról, Johnny pedig elküldött minden anyagot e-mailen Lornier-nak. Ezután szinte egyfolytában csak telefonáltam, hogy a végén már megfájdult a mutatóujjam a sok telefongomb nyomkodástól. Nyolcszor hívtam fel Vee betegszobáját és kétszer az orvosát, de sajnos szegény Vee még mindig nem tért magához. Az éjjel sikerült aludnom vagy három órát; olvasgatni próbáltam, de nem volt hangulatom hozzá, inkább azt tervezgettem, hogyan szerezhetném vissza az életemet. Reggel átutaltam a lányaim számlájára a fizetésüket, majd beszéltem Claire-rel, hogy megtudjam, jól vannak-e. Szerencsére minden a legnagyobb rendben volt. Anyukámat is felhívtam Floridában, és megnyugtattam. Délután háromkor már nemcsak én, hanem Johnny is idegeskedni kezdett. Sophie Lornier már majdnem huszonnégy órája nem jelentkezett, mi pedig már tűkön ültünk. Nem is tudom, melyiket szerettem volna jobban: ha azt mondja, elvállalják a védelmemet, vagy hogy nem érdekli őket az ügy? Pontban öt órakor megszólalt Johnny telefonja. Johnny ránézett a telefon apró képernyőjére, majd felém fordult, és bólintott. - O az! - mondta. Johnny a kanapén ült, én éppen ásványvízért indultam a fürdőszobába. A kanapéhoz szaladtam, és leültem Johnny mellé, aki épp lenyomta a kihangosító gombot, majd fogadta a hívást. - Üdvözlöm, John Huxley vagyok! Én is bemutatkoztam. Már nem akartam csendben meghúzódni a háttérben. -Jó napot, Sophie! Joyce vagyok. - Jó napot mindkettőjüknek! - hallatszott Sophie barátságos hangja. - Alaposan utánajártam minden szálnak, hogy a lehető 169 legjobban feltérképezhessem a támadók módszereit, és ezáltal meg tudjam állapítani, hogy profik voltak, vagy amatőrök. Nemrég jelentettem a cégvezetőnek, hogy mit találtam, és megvitattuk az ügyet. Arra jutottunk, Joyce, hogy amennyiben meg tudunk egyezni, elvállaljuk a védelmét. Megfordult velem a szoba. A gyomron iszonyú görcsbe rándult. Olyan kicsire kuporodtam össze, amilyenre csak tudtam. Rá kellett jönnöm, hogy egész idő alatt, leszámítva azokat a perceket, amikor Vee és én közvetlen életveszélyben voltunk, nem ijedtem meg ennyire, mint most. - Rendben van - mondta Johnny, bár neki is kellett pár másodperc, hogy magához térjen. - Hogyan tovább? - A telefonom szerint ön Orléans-ból beszél, a Huxley Co. telephelyéről. - Igen. - Ha önöknek megfelel, odamegyünk ma este, huszonegy órakor - mondta Lornier. Johnny rám nézett. Azonnal bólintottam. - Igen, nekünk megfelel - mondta Johnny. - Küldök önnek e-mailen egy térképet a környékről, mivel elég bonyolult eltalálni ide a házhoz. - Köszönöm, Huxley úr. Joyce-t meg tudja addig védeni? - Igen. Egy kúriában lakom, a kapu állandóan zárva, a ház körül, az udvaron és az emeleten, ahol Joyce tartózkodik, idomított kutyák és fegyveresek járőröznek. Kameráink is vannak. - Emeleten van, Joyce? - kérdezte a nő. - Igen - válaszoltam. - Tartsák zárva az ablakdeszkákat, de legalább egy sötét függönyt tegyenek fel, és semmiképpen ne menjenek az ablak közelébe. Ha nincs ablakdeszka, csak függöny, a függönyt feszesen szögeljék az ablakkerethez. Ez azért fontos, hogy ha valamit be akarnának dobni az ablakon, az lepattanjon. Tartsák mindig zárva a
szoba ajtaját. Rendszeresen beszéljenek másokkal is a házban, hogy aidják, megvannak, és éppen hol tartózkodnak. Amíg oda nem érünk, ne hagyják el a házat. - Nem fogjuk - mondtam. -Jól van. A legfontosabb, hogy senki ne jusson este kilencig látótávolságon belülre Joyce-szal. Sem ismerős, sem idegen nem 170 láthatja őt. Ez azért fontos, mert a szabály az, hogy akit látni lehet, azt le is lehet lőni. Nagyot nyeltem. Hogy mi? Mit mondott? Akit látni lehet, azt le is lehet lőni...?Jézus, mivé lett az életem... - Ertem, mire gondol - mondta Johnny. Kissé furcsa volt a hangja. - És ezt már meg is oldottuk. - Akkor nincs más hátra, mint hogy búcsúzzam. Este találkozunk! Viszonthallásra! - Viszonthallásra! - köszöntünk el Sophie Lorniertól szinte egyszerre. Felsóhajtottam. Kellett egy kis idő, mire meg bírtam szólalni. - Profi gyilkosok vadásznak rám... - súgtam magam elé, hitetlenkedve, semmibe révedő tekintettel. Johnny megszorította a kezem. Nem mondott semmit. 3. Johnny birtoka Orléans Október 31- kedd, 20 óra 50 perc A szobáim ablakai be voltak spalettázva, így nem láthattam, amikor egy autó begördült az udvarra, de a hangjából ítélve valamilyen nagyobb méretű, amerikai kocsi lehetett. Az autó megállt, kinyíltak az ajtajai, majd röviddel utána be is csukódtak. Azután valakik az udvarról bejöttek a házba. A külső szobában várakoztam, hol a kanapén kuporogva, hol fel-alá járkálva. Az összes sebem sajogni kezdett, főleg az, ami a talpamon volt, és amit akkor sikerült beszereznem, amikor mezítláb szaladtam az utcán. Már kész hadirokkant voltam. . Az ajtó mellett támasztottam a falat, amikor hallottam, hogy az őr a folyosón rászól a kutyákra, majd kulccsal kinyitja az ajtót, ami elzárta a folyosónak ezt a szakaszát a többitől. - Már itt is vagyunk! - hallottam Johnny hangját. 171 Elfordítottam a kulcsot, azután a kanapéhoz szaladtam, és leültem. Figyeltem az ajtót, ahogyan kinyílik. Elsőként egy harmincas évei elején járó, százhatvanöt centi körüli, lapos talpú bőrcipőt, fekete nadrágkosztümöt viselő, enyhén kisminkelt, felkötött hajú, csinos, szőke nő lépett be a szobába, kezében tevebőr irattáska. Kedvesen rám mosolygott. -Jó estét, Joyce! - köszönt, és elindult felém. - Sophie Lornier vagyok. Felálltam, hogy kezet fogjak vele. Sophie még csak félúton járt, amikor belépett a szobába még egy nő, és utána Johnny, aki be is zárta az ajtót. A nő csak biccentett felém, azután körbenézett a szobában, majd szó nélkül elindult a háló felé. Kezet fogtam Sophie-val. Johnny megállt az asztal előtt, és hellyel kínálta Sophie-t. A másik nő közben átment a hálószobába. Sophie helyet foglalt. - A hölgy - mutatott Johnny a hálószoba felé -, Michelle20 Düp-ré. Ő a Düpré, Lornier & Romero Személyvédelmi Kft. igazgatója. Egy kissé csodálkoztam azon, hogy nő - vagyis nem is olyan kicsit -, de nem tettem szóvá, csak leültem Sophie mellé a kanapéra. Tulajdonképpen mindegy volt nekem, hogy ki vezeti a céget, csak értse a dolgát. Düpré visszatért, becsukta maga mögött a hálószoba ajtaját. Most megnézett magának. Én is őt. Fél fejjel alacsonyabb lehetett nálam, barna szeme és viszonylag rövid, világosbarna haja volt, melyet hátrafésülve hordott. Lapos talpú, sportos cipőt, világos farmernadrágot, fekete garbót, és fekete, derék alá érő bőrdzsekit
viselt. Erőteljes testfelépítése volt, akárcsak egy táncosnőnek, az arca elég csinos és nagyon komoly. Harmincöt évesnek tippeltem. Rezzenéstelen tekintettel nézett a szemembe. Egyike volt a leghatározottabb embereknek, akiket valaha is láttam. -Jó estét, Joyce! Michelle Düpré vagyok - szólalt meg. Tisztán, érthetően ejtette a szavakat, nagyon jól artikulált. Hangosan beszélt, de nem túl hangosan, mindenesetre a hangja betöltötte a szobát. Már megszoktam, hogy a magasságom, a divatos külsőm " Michelle: Ejtsd: Misei. 172 és a hírnevem miatt a legtöbben, legalábbis egy kicsit, de tartanak tőlem. Michelle Düpré azonban egyáltalán nem. -Joyce Byron. Jó estét, Michelle! - köszöntem neki. Biccentett, majd Johnnyhoz fordult. - Egész jól megcsinálták - jelentette ki. Ténymegállapítás volt, nem dicséret. - Köszönöm - mondta Johnny, majd az asztal körül elhelyezett fotelokra mutatott. - Üljünk le! Johnny és Düpré leültek két fotelbe, egymással szemben, az asztal két keskenyebbik végénél. Az asztal a két fotel között volt, mögötte a kanapé, előtte a tévé, körülbelül három méterre, egészen a falnál. Düpré a jobb oldali fotelbe ült, ez volt a hozzám közelebbi hely, és egyben a folyosóra vezető ajtótól távolabbi. Innen tarthatta leginkább megfigyelés alatt a szobát. - Azért vagyunk itt, mert érdekel minket az ügy - szólalt meg Sophie. - Ha meg tudunk egyezni a feltételekben, elvállaljuk a védelmét. Bólogattam, hogy rendben. - Azt mondta a telefonban, hogy kizárólag olyan személyek védelmére szakosodtak, akikre profi gyilkosok vadásznak -mondta Johnny, hol Sophie-ra, hol Düprére nézve. - Ez azt jelenti, hogy a rendőrség arra a megállapításra jutott, hogy Joyce-ra valaki vadászik? Méghozzá profi gyilkosok? Mert az ügyben nyomozó felügyelő nekünk azt mondta, hogy még nem jutottak semmilyen konkrét eredményre, és hogy a két támadást nem köti össze semmi, vagyis egyelőre még nem találtak semmilyen utalást arra, hogy a kettő összefüggene. - Mást néznek a rendőrség emberei egy támadás helyszínén, és mást egy személyvédelmi szakértő - mondta Düpré Johnny-nak. - Voltam Fontainebleau-ban, ott, ahol megtámadták Joyce-t és Vivien Licatát. Továbbá megszereztük a helyszínelők jegyzőkönyveit. - Jó összeköttetéseink vannak a rendőrségnél - jegyezte meg Sophie mellettem. A munkánk miatt kicsivel több dologba van bepillantásunk, mint egy kívülállónak. Düpré felém fordult, és folytatta. - Nem volt előkészített támadás, de a váratlanul előálló helyzetet viszonylag jól oldották meg, ami felkészült emberre 173 utal. A férfi valószínűleg a gyereket kereste, aki megszökött tőle, egy kutyával eredt a nyomába, és meglátta magukat. Nem volt elég közel ahhoz, hogy tiszta célpontra lőhessen, és hogy lekösse a figyelmüket, magukra uszította a kutyáját. - Joyce, maga nagyon jól reagált, ahhoz képest, hogy nem szakember - szólt közbe Sophie. - A lakásbeli támadás hasonló volt, annyi különbséggel, hogy ott tettek bizonyos előkészületeket - mondta Düpré. - Arra a megállapításra jutottam, hogy valaki eltökélte: végez önnel. Nem szándékom megijeszteni önt, de azt gondolom, hogy amíg el nem kapják, vagy meg nem ölik azt az embert, aki mindennek a hátterében áll, a támadásoknak nem lesz vége. Nagyot nyeltem. Olyan volt ez az egész, mintha egy nap arra ébredtem volna, hogy alvás közben egy hatalmas és visszataszító púp nőtt a hátamra, és hiába próbálok meg mindent, ott marad, és képtelen vagyok tőle megszabadulni, hogy folytathassam korábbi, normális életem. Összeszorítottam a szemem, és lehajtottam a fejem. Nem akartam tudni semmiről.
- De ez nem száz százalékig biztos! - szólalt meg Johnny. - Hiszen csak feltevés. - Valóban az - mondta Düpré. - De ilyesmivel kapcsolatban eddigi életem során még egyszer sem tévedtem. Johnny egy ideig nem szólt semmit. - Azért mégiscsak egy feltevés - mondta végül. - De tételezzük fel, hogy tényleg így van. Ebben az esetben mi lehet az oka? A gyerek, akit Joyce és Vivien találtak az országúton? - Valószínű. Tudtam, hogy nem kellett volna felvennem... Hallottam, amint Sophie kinyitja a táskáját. Odafordultam hozzá, mert azt hittem, valamilyen rendőrségi jegyzőkönyvet vesz elő, amit még nem láttam. De nem az volt. Egy elegáns, sötétbordó bőrmappa, arany szegéllyel. Az ölembe tette. Arany betűkkel volt ráírva: DÜPRÉ, LORNIER & ROMERO SZEMÉLYVÉDELMI KFT. - A referenciáink - mondta Sophie mosolyogva. Kíváncsi voltam, hogy kik is ők, hogy milyen emberek azok, akik profi gyilkosokra specializálódtak, hányan vannak, és milyen felszerelésük van. 174 Kinyitottam a mappát. Nagyon szép kiállítású volt, elegáns és bizalomgerjesztő. Lapoztam. Elsőként a cégről szerepelt néhány információ. A Düpré, Lornier & Romero Személyvédelmi Kft.-t 1998. május 21-én jegyezték be. A cég székhelye egy kertvárosi villában van. Az alapító tagok mindegyike profi testőr. A cég az elmúlt mintegy huszonkilenc hónap alatt tizenegy ügyet vállalt el és zárt le. Mind a tizenegy ügye sikeres volt, a védett személyek egyike sem halt meg, és csak egy szenvedett könnyebb sérülést: kificamodott a csuklója. Eddig a dolog nagyon tetszett. Ezután következett a cég tagjainak bemutatása, elsőként természetesen Düpré. Elég hosszú volt a referenciaanyag, nem akartam most átolvasni az egészet, csak beleolvasni itt-ott. Michelle Düpré Párizsban született, 1965. szeptember 2-án. Az érettségi után testőriskolába járt, előbb Franciaországban, majd Japánban. Tizennégy éve testőr. Védett üzletembereket, egy számomra ismeretlen festőművészt, és kormányhivatalnokokat, de főként üzletembereket. Amíg saját cégét meg nem alapította, vagyis pályája első, körülbelül tizenegy évében, mindösszesen hat megbízatása volt, a legrövidebb fél évig tartott, a leghosszabb három évig. Érdekes, hogy amióta saját cége van, mennyire begyorsult. Anyanyelvi szinten beszél angolul, kiválóan oroszul és japánul; pilótavizsgát tett könnyű repülőgépekre, ami azt jelenti, hogy az én Falconomat nem tudná vezetni. Fegyverviselési engedélye is van. Tehát ő nem egyszerűen csak a főnök a cégnél, hanem testőr is. Hogy ex-testőr-e, vagy aktív most is, az egyelőre nem volt világos. Lapoztam. Arra számítottam, hogy most jön Michelle Düpré férje, vagy apja, vagy a bátyjai, vagy a Lornier-család, de a következő név Simoné21 Lornier volt, Sophie nővére. Vállig érő, fekete haj, barna szemek, szép, nőies arc, komoly tekintet. Harminchat éves, 1964. április 19-én született Párizsban. Apja, JeanPaul Lornier világhírű autóversenyző, minden létező raliversenyt" megnyert, háromszor a Párizs-Dakart is, és ötször volt világbajnok. Simoné kislánykora óta rajong az autókért, indult a korosz*' Simoné: ejtsd: Szímón. " Rali: motoros vagy autós terepverseny. 175 tályos bajnokságokon, és minden versenyt megnyert. Később folytatta a| sikerszériát az ifjúsági és felnőtt kategóriákban, háromszor volt francia bajnok, egyszer Európa-bajnok, és világbajnok második helyezett is, megnyert hét különböző kupát, és harmadik lett a Párizs-Dakaron 1994-ben. Az érettségi után nem tanult tovább; minden idejét a versenyzésnek szentelte. Anyanyelvi szinten
beszél angolul. Van fegyverviselési engedélye. Öt éve testőr. A cégük megalapítása előtt három megbízatása volt, két üzletembert és egy oknyomozó újságírót védett, nagyjából azonos ideig. A következő név nem Sophie és Simoné szülei vagy testvérei voltak, hanem a harmadik név a cégtáblán: Romero. Jessica Ro-mero. Egy újabb nő. Lapoztam a következő névre: Sophie Lorni-er. Lapoztam tovább. Nem volt tovább. Összesen négyen voltak a cégben, és mind a négyen nők. Ekkor már biztos voltam benne, hogy nem akarom őket. Átfutottam Jessica Romerót. Megnéztem az arcképét, bár mái-nem érdekelt különösebben. Elég európaias arcvonásai voltak, de azért látszott rajta, hogy mexikói. Vállig érő, hollófekete haj, mandulavágású szemek, kreol bőr. Volt benne egy kis tüzes senori-ta", de ő is meglehetősen komoly nő benyomását keltette. Intelligensnek és magabiztosnak látszott. 1968. november 1-én született Floridában. Négy hónappal a születése előtt költöztek át a szülei az Egyesült Államokba. Az érettségi után tengerészgyalogosnak állt, ahol öt évig szolgált, mint mesterlövész. Gyerekkora óta tanul franciául, ezért a szolgálati idő lejárta után Franciaországba költözött át, és a Párizs melletti Testőregyetem tanulója lett. Tíz éve testőr. A cég megalakítása előtt hat ügyfele volt, a legrövidebb két hétig, a leghosszabb megbízatása közel négy évig tartott. Van fegyverviselési engedélye. Csak az udvariasság miatt, belenéztem Sophie anyagába is. 1969-ben született, december 1-én, Párizsban. Ő csak három évig ralizott, nem érdekelte annyira, mint a nővérét. Építészetet tanult, majd a diploma megszerzése után, Simone-nal ellentétben, nem testőr lett, hanem épületvédelmi specialista. Öt éve dolgozik mint objektumvédelmi szakértő". Mielőtt társult a másik három nővel, négy ügye volt. A legrövidebb öt hónapig tartott, a leghosszabb közel két évig. Jogosítványa van kamionra. 176 Persze, neki is van fegyverviselési engedélye, és szintén kiválóan beszél angolul. Még lapoztam néhányat; láttam, mennyi köszönőlevelük van, volt néhány újságcikk is. Nem derült ki, hogy milyen alapon specializálódtak a profi gyilkosokra, de az sem, hogy ezekre specializálódtak volna. Elpörgettem a lapokat a mappa végéig, majd becsuktam, és visszaadtam Sophie-nak. Nem akartam őket. A referenciáik magukért beszélnek, de akkor sem tudtam elhinni, hogy meg tudnak fékezni egy tömeget. - Lenyűgöző referenciáik vannak - mondtam. Düprének jó füle volt az ilyesmihez, mert azonnal észrevette a hangomban bujkáló kételyt. -Joyce Byronnak előítéletei vannak a nőkkel kapcsolatban? -kérdezte. Nem éreztem gúnyt a hangjában, de egy kicsit elszégyelltem magam. Mégsem engedhettem, hiszen az életemről volt szó. - Igaza van - ismertem el. - Nagyon sajnálom. Önök biztosan jók. Olvastam a referenciáikat, még ha nem is néztem át teljesen, de amit olvastam, eléggé hatásos. - Kérdezzen! Felsóhajtottam. Nem akartam megbántani őket, hiszen hálás voltam nekik, amiért eljöttek idáig, és amiért rendesen utánajártak az ügynek. - Biztos vagyok benne, hogy önök kiváló testőrök - jelentettem ki, és így is gondoltam. - De... hogyan fékeznek meg egy tömeget? Mert ahhoz azért kell testi erő. Méghozzá elég sok. Michelle Düpré csak nézett a szemembe, aztán egy pillanatra mintha valami mosolyféle suhant volna át az arcán, majd nyomtalanul eltűnt. - Maga egy nagy növésű, nagy tömegű, izmos, rövid hajú, napszemüveges férfira gondol, ugye? - kérdezte. - Hát... igen - bólintottam. Valami efféle kép él bennem egy testőrről. - Akire maga gondol, azok az emberek nem testőrök. Összehúztam a szemöldökömet.
- Hanem mik? - kérdeztem. - Az ilyen csak dekoráció. 177 zen meglepődtem. -ADekoráció? - kérdeztem vissza. Johnnyra pislantottam, de nem láttam rajta, hogy ő is megakadt volna ezen. - Hírességek nem szoktak komoly veszélyben lenni - mondta Düpré. - Ez az oka annak, hogy profi testőrök nem vállalnak sztárokat. Illetve ez az egyik oka, a másik a sztárok általános fegyelmezetlensége. Soha, egyetlen egy sztárt sem ölt meg profi gyilkos. Az igazi, professzionális személyvédelmi specialisták az üzleti és a kormányzati szférában működnek, bár a szórakoztatóiparban tevékenykedő testőrök ezen a minősítésen egész biztosan felháborodnának. Azonban, ebben a szakmában létezik egy olyan magas színvonal, melynek egyetlen szórakoztatóiparban tevékenykedő biztonsági ember sem képes megfelelni, már csak azért sem, mert ennek a kategóriának az egyik alapfeltétele, hogy a testőr harcviselt legyen. Harcviselt, vagyis olyan valaki, aki élt már át fegyveres támadást. Az ön világában nincs komoly veszély. A kormányzati és az üzleti szférában, ahol esetenként nagyon komoly a fenyegetés, nem talál dekorációnak odaállított figurákat. Talál a profi testőrök között magas és sportos izomzatú férfiakat, néhányat, de olyat nem, aki törődne annak hangsúlyozásával, hogy milyen a teste. Ez azért van így, mert egy profi gyilkos támadását testtel nem lehet kivédeni. A dekorációnak számító figurák, akikre maga gondol, azért vannak ott, mert jól mutatnak a fotón, és hogy elijesszék azokat, akik egyébként sem túl veszélyesek. De egy profi gyilkosnak egy másodpercnyi nehézséget sem okoznának. Ha egy vagy több dekoráció-figura védi", és bekövetkezik egy támadás, vagy észre sem veszik, hogy megtörtént, vagy pánikba esnek. És ha pánikba esnek, akkor vagy megdermednek, vagy elmenekülnek, és magát otthagyják, vagy megpróbálnak valami olyasmit tenni, amit valamelyik ostoba filmben láttak, és magára zúdulnak, kitörik kezét-lábát, vagy fegyvert rántanak, kiváltképp automata fegyvert, és csak úgy elkezdenek tüzelni, bele a vakvilágba. Mindegyik variáció halálos magára nézve. Ha ügyetlenül teperik le, esetleg beletérdelnek a mellkasába vagy a gerincébe vagy a nyakába. Kilencvenhét nyarán volt egy ilyen eset, amiről egy ideig cikkeztek is a lapok. Egy nőt egy százhúsz kilós dekoráció védett", és amikor felrobbant egy petárda a közelükben, ez a nagydarab birka ijedtében levágta a nőt a földre, és köz178 ben beletérdelt a mellébe: a nőnek három bordája törött el, ebből egy a tüdejét, egy a szívét döfte át. A saját testőre" ölte meg. Ha arra vágyik, hogy egy erős férfi a karjaiba kapja, akkor tudok javasolni néhány nagyon jó társkereső ügynökséget. Ha romantikára vagy szexre vágyik, akkor ne egy testőrcéget keressen fel ebben az ügyben. Kissé bántó volt az utolsó mondat, de elengedtem a fülem mellett. Volt logika abban, amit mondott, de nem győzött meg. Miért ne lehetne egy erős férfi jó testőr? - Maga nem különleges ügyfél - mondta Düpré. - Nekünk nincs szükségünk arra, hogy törjük magunkat bármely megbízatásért. A legdrágábbak közé tartozunk. Százötvenezer amerikai dollárt kérünk egyetlen hónapra, és annyian akarnak minket, hogy Sophie-nak minden héten több órát kell azzal foglalkoznia, hogy udvarias elutasító leveleket küldjön ki a postán. El tudja képzelni, hogy milyen az, amikor valaki meghal, csak azért, mert nem ismeri egy szó definícióját? Én rengeteg ilyen embert láttam. Például magát. Emberek meghalnak, mert nem tudják, mit jelent az a szó, hogy testőr. Önnek nem kell felbérelnie minket. De ha már itt vagyok, elmagyarázom önnek, hogy mit jelent az a szó, hogy testőr, hogy ne veszítse el az életét egy ilyen hihetetlen dolog, egy nem értett szó miatt. Érdekelt, amit mondani készült, de nem hittem, hogy képes lenne olyat mondani, amivel megváltoztathatná a véleményemet róluk. Egyszerűen sokkal jobban féltem annál, semmint hogy négy nőre bízzam az életemet.
Düpré folytatta. - Egy testőrnek nem az a dolga, hogy izmos karjába kapja a gyenge és védtelen ügyfelét, hanem az, hogy megvédje az életét. Van néhány mód, ahogyan meg lehet ölni egy embert. A testőrnek ismernie kell ezeket a módokat, tudnia kell, melyikhez milyen eszközökre, milyen előkészületekre és hány emberre van szükség. A testőr mindig fáziskésésben23 van a támadóval szemben, mert nem tudja, hogy mikor, hol, és hogyan fog bekövetkezni a támadás. Ezért az a dolga, hogy tudja, mi minden szükséges egy robbantásos merénylethez, vagy egy puskával 'Ś' fáziskésés: lemaradás, hátrány. 179 végrehajtott merénylethez, vagy egy késsel végrehajtott merénylethez, és úgy intézze, hogy az ügyfelét távol tartsa azoktól a szituációktól, amelyekben ezek a merényletek lehetségesek. Ha célba tudják venni egy mesterlövészpuskával, és meg tudják lőni, akkor senki nem tudja megvédeni az életét, és meg fog halni. Egy testőr feladata az, hogy távol tartsa az ügyfelét az olyan szituációktól, melyekben az ügyfelét célba lehet venni egy puskával. A testőr dolga, hogy lehetetlenné tegye a merényletet, vagy annyira megnehezítse a támadó dolgát, hogy annak hibákat kelljen elkövetnie. Ez észjáték. Megy az utcán tíz dekorációfigurával körülvéve, majd jön egy törpe, és odadob egy kézigránátot. Mind meghalnak. Azért, mert védeni valakit, rátermettséget, tudást, felkészülést és tapasztalatot igényel, és nem testtömeget, nem combvastagságú bicepszet. Mindössze annyi fizikai erőre van szükségünk, hogy fürgék legyünk, és képesek arra, hogy irányítsuk az ügyfél mozgását, például gyorsan földre vinni, amikor kell. Bármelyikünk könnyedén földre tudja vinni magát. Megvan annak a módszere, hogy miként lehet meghajlítani egy testet, hol kell hozzáérni, milyen erővel, és hogyan lehet a másodperc tört része alatt biztonsággal levinni a földre, ha veszély áll elő. Kezdett tetszeni ez a csaj. Az biztos, hogy nagyon profi, és minden kezdeti kételyem ellenére, már nem vetettem el száz százalékban annak lehetőségét, hogy mégiscsak őket fogadom fel. - És a tömeg megfékezése? - kérdeztem. - A tömeg. Hogyan fékezünk meg egy tömeget? - Düpré tanácstalanul széttárta a karját. - Miféle tömeget? Egy testőr sohasem engedné az ügyfelét olyan területre, amit nem lát át. Egy tömeget nem lehet átlátni. Tehát egy testőr sohasem engedné az ügyfelét egy tömegbe. A politikusokra ez a szabály nem vonatkozik, mert őket több védelmi gyűrű veszi körül, és testőrök, biztonsági emberek, titkosügynökök és nyomozók tucatjai, százai vagy ezrei védik az életüket. Johnnyra néztem, hogy ő mit gondol. Látszott rajta, hogy tisztelettel viseltetik Düpré irányában. - Ha megállapodnánk, mi történne? - kérdeztem. - Hogyan védenének, milyen módon? - Négyen vagyunk, és kizárólag egy embert védünk, huszon180 négy órás őrségben - mondta Düpré. - Sophie az operátor,2" ő marad az ügyfél lakásában, illetve házában, hogy semmiképpen ne érjen minket meglepetés, amikor visszatérünk oda. Simon Lornief, Jessy2' Romero és én kísérjük mindenhová. Ha még soha nem volt testőre, tudnia kell, hogy a testőr nem egy barát vagy társalgó, hanem egy háttérember, mint például egy házvezető vagy egy szakács. A testőrnek és ügyfelének jóban kell lennie egymással, de nem lehet bensőséges a kapcsolatuk, mert az csak elvonná a testőr figyelmét a külvilágról. Egy testőr számára három tűzkeresztség van: amikor golyót kap, amikor fegyvert használ, amikor megöl egy támadót. Mi mindannyian túlestünk valamennyi tűzkeresztségen. Nem is egyszer. Vettünk részt tűzharcokban, tudjuk, milyen az. Szembe tudunk nézni egy gyilkos támadással. Nem esünk pánikba. Soha egyetlen ügyfelünk sem halt meg, és csak egy sebesült meg könnyebben, és nem maradandóan, és soha nem voltak ártatlan áldozatok. Az álcázott védelemre szakosodtunk. Nem mutatjuk,
hogy testőrök vagyunk, nem adjuk semmi jelét annak, hogy magát védi valaki. Látszólag minden marad a régiben, csak ön mellé csapódik néhány távoli rokon, vagy néhány barátnő. - De... ez miért jó? - kérdeztem kissé ijedten. - Hiszen, ha a támadó nem tudja, hogy védenek, újból támadni fog. - Áll valaki a háttérben, aki el van szánva arra, hogy magát megöli. Személyesen, vagy mások révén. Elszánta magát. Ha azt látja, hogy testőrök vannak maga körül, akkor annak nem az lesz a következménye, hogy feladja a szándékát. Az lesz a következménye, hogy ravaszabbá válik. Ha látja a testőröket, veszélyesebb lesz. Ha nem tud róla, hogy maga védelem alatt áll, akkor semmit sem változtat a módszerén, és ugyanúgy fog támadni, mint eddig. Ha a védelmünk alatt állt volna, amikor Fontainebleau-ban vagy a lakásában megtámadták, akkor egyetlen pillanatra sem került volna veszélybe, mert gond nélkül leküzdöttük volna a támadókat. A barátnőjének sem lett volna semmi baja. - Tehát ki akarják provokálni az újabb támadást? - kérdezte Johnny. - Nem - mondta Michelle. - Nincs mit kiprovokálni, mert u operátor: (ebben az esetben) háltérműveleteket végző, irányító személy. 25 Jessy: ejtsd: Dzsesszi. 181 nem tudjuk elkerülni; ami készül. Támadás biztosan lesz. Kivéve akkor, ha a rendőrségnek sikerül beazonosítania és elkapnia azt az embert, aki a háttérben áll. Erre kevés az esély. De nem nulla. Éppen ezért az első néhány napban nem javasolnánk a mozgást. - Nem hiszem, hogy kibírom azt az idegfeszültséget, hogy bármelyik pillanatban bekövetkezhet egy újabb támadás - mondtam idegesen. Még a gondolatától is rosszul voltam, hogy lesz folytatás, márpedig teljesen biztos volt, hogy lesz. - Bízzon bennünk, és nem esik bántódása - mondta Michelle Düpré. - Minden valószínűség szerint támadni fognak még, de nem találnak célba. A lakásban pedig teljes biztonságban lesz, ott nem következhet be egy újabb támadás. Fájt a hasam a félelemtől. Most már bíztam bennük, tudtam, hogy profik. És nagyon hálás voltam Michelle-nek, amiéit elmagyarázta, hogy mit jelent a testőr" szó. Merthogy korábban tényleg nem tudtam. - Rendben van, akkor kössük meg a szerződést - mondtam. - Helyes - bólintott Michelle. Sophie elmosolyodott. - Örülök, hogy így döntött! - jelentette ki, és az irattáskájából egy rozsdabarna bőrmappát vett ki. Vissza akartam adni neki a referenciáikat tartalmazó mappát, de a kezével mutatta, hogy tartsam magamnál. - Említette, hogy csupán beleolvasott, de nem olvasta át. Maradjon még magánál, Joyce, hátha egyszer kedve lesz hozzá. - Köszönöm. A referenciaanyagot az ölembe tettem. Nem szándékoztam elolvasni, de nem vetettem el a lehetőségét. Sophie kinyitotta előttem a rozsdabarna mappát. Szerződés volt benne. Kilenc oldalban felsorolva minden jog és kötelesség mindkét fél részéről. Iszonyú drágák voltak, az egyszer szent! Háromezerkétszáz amerikai dollár a napidíjuk, plusz erre még rájött egy alap költségtérítés, és a biztonsági felszerelés bérleti díja, amely a cég tulajdonát képezte. Ez a páncélozott luxusautó használatát és a lakásom védelmi szintjének felfejlesztését foglalta magában. Minden felmerülő extra költséget utólag rám terhelnek. Egy hónapra lehet őket felbérelni, ennél kevesebb időre nem. 182 Százezer dollárt előre kell fizetnem, a többit a hónap végén, valamint előre ki kell fizetnem egy százezer dolláros összeget, amely különféle, előre felmerülő költségek fedezésére megy. Ötezer dollár felett már odafigyelek, hogy mire költök; hiába vannak millióim, nem szórom a pénzem. Százötvenezer dollár havidíj... Nem semmi! De ha tényleg olyan profik, akkor megéri, hiszen az életemről van szó. Benne volt a szerződésben, hogy mindenben követnem kell a
testőreim utasításait az összes olyan kérdésben, amely érinti a biztonságomat. Legalább egy hétre előre le kell adnom a programomat, ők ellenőriznek minden útvonalat, minden helyszínt, és minden embert, akivel találkozom; és ha valami nem tetszik nekik, akkor le kell mondanom az utat és a találkozót. Ha ezeket nem teszem meg, felbonthatják a szerződést, és a pénzt nem kapom vissza. Ha a veszély elhárulna valamilyen okból, akkor is megtartják az utolsó hónapra kifizetett pénzt. De ha nekem nem tetszik, amit csinálnak, nem érzem magam biztonságban, akkor bármikor felbonthatom a szerződést, és akkor a pénzemnek egy részét visszakapom, attól függően, hogy hány nap után döntök úgy, hogy nem akarom őket. A szerződés eleve a nevemre volt kiállítva. Bíztak benne, hogy elfogadom a feltételeket, ha pedig mégsem, csak néhány papír a veszteség. Minden oldalt le kellett szignálnom, jelezve, hogy láttam és elolvastam azt, majd a végén három helyen is aláírtam a nevem. Három példány készült, az egyiket én kaptam meg. Francia frankkal nem nagyon foglalkoztak, ők is dollárban tartották a pénzüket, akárcsak én. Be kellett mutatnom egy banki bizonylatot az anyagi helyzetemről, majd aláírtam egy szörnyű, kétszázezer dolláros csekket. Ha egy egész évig bérelnem kellene őket, azt anyagilag bizony nagyon megérezném, főleg azért, mert ha egy éven át védelem alatt kell állnom, akkor dolgozni sem tudok, és nem lesznek bevételeim. Egyszerűen nem lehet, hogy egy évre bezárjanak a lakásomba! Elszántam magam, hogy így vagy úgy, de lezárom az ügyet, olyan gyorsan, amennyire csak lehet. Sophie elkérte a lakáskulcsaimat, majd tizenöt percre elment, és amikor visszajött, a kulcsaim nem voltak nála. Tehát Simoné és a mexikói lány a közelben voltak. Most elmennek a lakásomra, és előkészítik. Engem csak holnap reggel visznek haza. 183 Felhívtam Vee-t, hogy mi van vele, de még mindig nem volt változás. Nem örültem neki, de legalább stabil volt az állapota, és nem volt életveszélyben. A kislányról most sem kérdeztem semmit a kórházban, mintha haragudnék rá, amiéit éppen akkor éppen azon a helyen volt. Mindent összevetve, azóta, hogy megláttuk Vee-vel a kislányt az országúton, most először éreztem, hogy nem vagyok közvetlen életveszélyben. Bezárkóztam a hálószobába, és lefeküdtem aludni. Sophie a külső szobában maradt, Michelle pedig elment, hogy bejárja a házat és az egész birtokot. Megfigyeltem, hogy a kutyákkal nem volt semmi gondja. Talán valamiféle szövetségest látnak egymásban, kollégát", és ezért eleve nem tekintették egymást ellenségnek. 184 KILENCEDIK FEJEZET 1. Joyce lakása Champ-de-Mars, Párizs November 1. szerda, 12 óra 11 perc Michelle délelőtt tízkor keltett, hogy indulnunk kell vissza, Párizsba. Nagyon álmos voltam, pedig vagy tíz órát aludtam. Sophie nem volt ott, helyette a mexikói nővel találkoztam, Jessi-ca Romeróval. Johnny helikopterével mentünk. Útközben Michelle elmagyarázta, hogy az álca szerint régi, amerikai, de az évek során egymástól kicsit messzire sodródott barátnők vagyunk mi öten, ezért megegyeztünk abban, hogy tegeződünk. Michelle csak Párizsban jelentette be Johnnynak, hogy hol tegyen le minket. Egy kis külvárosi temető parkjában szálltunk le. Mire földet értünk, már ott volt egy hatalmas, amerikai luxusterepjáró, egy sötétített üvegű Cadillac Escalade, amelynek New York-i rendszáma volt. Villámgyorsan beültünk, Johnny pedig azonnal a levegőbe emelkedett. A terepjáróban Simoné várt bennünket a kormány mögött. Michelle bemutatott minket egymásnak, Simoné pedig azonnal közölte, hogy a Cadillac Escalade páncélozott. Ez meg is nyugtatott egy kicsit. A sötétített üveget sem bántam, mert csak elrejtett, amire nagyon nagy szükségem volt.
A kávéházam előtt hajtottunk el. Bár tudtam, hogy zárva van, mégis ez nagyon rossz érzést keltett bennem. Amikor Simoné a házhoz ért, ahol lakom, rápillantottam az órámra: 12:11 volt. Nem tudom, hogy testőreim beavatták-e a portást, de a kocsiban volt garázskapunyitó távirányító, amit érthető módon, nem valami könnyű beszerezni. Simoné a távirányítóval felnyitotta a kaput, majd gázt adott, és hangtalanul begurultunk a garázsba. Az ajtó bezáailt mögöttünk. 185 A garázsajtó után egyenes, nem túl meredek út vezetett le a garázs szintjére, amely öt és fél méterrel volt mélyebben, mint az utca. Az egyenes alján csak balra lehetett fordulni. Az út tovább folytatódott még harmincöt méteren keresztül. Két oldalán tíz-tíz autónak volt hely, az út végén ugyancsak tíznek, az útra merőlegesen elhelyezve, mint egy T betű kalapja. Az út végén jobbra fordulva lehetett eljutni a lifthez és a lépcsőházhoz. Ha a lakók valamennyi autója bent áll, huszonhét parkolóhely van foglalt, most csak húsz volt. Nekem két kocsim szokott állni itt a garázsban, az Aston Martin, és egy nagy Volvo kombi, mindkettő az út végén, a T kalapjának jobb szélén, a lift és a lépcsőház közelében. Most egyik sem állt a garázsban. Az Aston Maitint a rendőrség foglalta le, a Volvómat a testőreim vitték el, biztos helyre. Simoné megfordult, és betolatott az Aston Martinom üres parkolóhelyére. A motort nem állította le. Nekünk balra, tőlünk négy méterre volt a lift és a lépcsőház ajtaja, jobb kéz felől egy Jeep Grand Cherokee terepjáró, amely a Volvóm helyén állt. - A garázsban vagyunk - mondta Simoné. Testőreim állandó rádióösszeköttetésben álltak egymással. Olyan apró füldugót és mikrofont használtak, hogyha Michelle nem közli velem, hogy kapcsolatot tartanak egymással, azt hittem volna, hogy magukban beszélnek. A rádió mikrofonját és fülhallgatóját teljesen elrejtette a hajuk. Sportosan elegáns öltözéket viseltek, drága, kiváló minőségű, de nem feltűnő ruhadarabokat, melyekben szinte bárhová bemehettek volna, minden feltűnés nélkül, és ugyanakkor a mozgásban sem akadályozta őket. - Kapu, garázsajtó, lépcsőház, lift tiszta - jelentette Simoné. - Oké - mondta Michelle. - Menjünk fel! - Felmegyünk - tájékoztatta Simoné, hajától és garbója nyakától láthatatlan mikrofonon keresztül a lakásomban tartózkodó Sophie-t. Simoné még mindig nem állította le a motort. Én hátul ültem, Michelle mellett, előttem Jessy, Michelle előtt Simoné. - Kiszállok - szólalt meg Jessy. - Oké - mondta Michelle. Simoné megérintett egy kapcsolót a kormányon, mire a Jessy melletti ajtó kinyílt. Jessy kiszállt, az ajtó becsukódott utána. Kör186 bejárta a garázst, azután megvizsgálta a liftet, és a lépcsőházba is bekukkantott. Ezután intett, hogy mehetünk. Michelle felhajtotta a könyöklőt az ülések között, az ülés háttámlájába. Kiszállt, az ajtót becsukta maga után. Körbenézett, azután kitárta az ajtót, és intett, hogy menjek. Megbeszéltük, hogy mindig ő mondja meg, hogy melyik ajtón szállhatok ki, és mikor. Átcsusszantam az ülésen, és kitettem a lábam a garázs fekete kövére. A szívem sebesen zakatolt. Jessy a lépcsőház ajtaja mellett állt, a falnál; Simoné bent ült a kocsiban; a motor továbbra is járt. Michelle benyúlt értem, és kihúzott. Becsukta az ajtót, majd gyors léptekkel Jessyhez mentünk, és megálltunk mellette, én egész a falnál. - Lépcsőház? - kérdezte Jessy. Két másodperccel később bólintott. - Lépcsőház oké. Indulok. Jessy kinyitotta a lépcsőház ajtaját, és benézett. -Jó-mondta.
Michelle intett Simone-nak, aki leállította a motort, kiszállt, bezárta az ajtókat, és gyors, határozott léptekkel odajött hozzánk. Jessy ekkor elindult felfelé a lépcsőházban. Amikor már túljutott az első fordulón, Michelle és én mentünk utána. Simoné három méterrel lemaradva követett minket. Michelle szüntelenül az egyik oldalnál, a falnál tartott. Elképesztő, hogy milyen koreográfiája volt a mozgásuknak! A harmadik emeletre érve azt hittem, hogy rossz emeleten vagy rossz házban járunk. A lépcsőháztól balra, attól három és fél méterre nyílik a szomszédom lakásának bejárati ajtaja, az én lakásomé nyolc méterrel lejjebb található, a folyosó legvégén, éppen szemben. A szomszédom ajtaja ott volt, ahol mindig, az enyém viszont eltűnt, és helyette egy számomra idegen ajtót láttam, nem nyolc, hanem alig két méterre a szomszédomé mellett. Jessy ment előre. Mielőtt az új ajtóhoz ért volna, az magától kinyílt. Jessy kitárta az ajtót, Michelle és én odasiettünk, és beléptünk. Még mindig nem éreztem magam otthon! Mert az ajtó után négy lépésre egy rács zárta el a folyosót, és a rács mögötti ajtó nem az én lakásom ajtaja volt! 187 Amikor mind a négyen az ajtó és a rács között voltunk, a külső ajtó magától bezáródott, a rács előttünk pedig ugyanabban a pillanatban, automatikusan kitárult. Amikor Jessy után Michelle maga előtt beengedett a lakásba, már tudtam, hogy jó helyen járok: innentől kezdve majdnem minden ismerős volt. Simoné is bejött a lakásba, és becsukta az ajtót. - Zárhatod - szólt a rádiójába. Hirtelen vagy egy tucat, halk kattanás hallatszott az ajtó felől. Michelle felém fordult. - Itthon vagy - jelentette be, a megállapodott tegező formát használva, majd még hozzátette: - Néhány dolog megváltozott. Kilenc kategóriát emeltük a lakásod biztonsági szintjét. - Kilenc kategóriát... - ismételtem értetlenül. Fogalmam sem volt, hogy ez mit jelent. - A lakásod jó minőségű és jól zárható ablakokkal, tűzálló biztonsági ajtóval, az ablakokon négy ponton záródó zárral, az ajtón hétpontos biztonsági zárral, lánccal, kukucskálóval, ablak- és ajtóbehatolás-érzékelővel, tűzriasztóval, és a bejárati ajtó fölé felszerelt, a lakásból felkapcsolható lámpával volt felszerelve - tájékoztatott Michelle. - Ez a biztonsági berendezés éppen elégséges, ha a lakás értékét tekintjük, de messze alulmarad egy biztonsági lakás által megkövetelt szinttől. Ezért felfejlesztettük a lakásod védelmi szintjét. Valamennyi ablak helyére hat ponton záródó, biztonsági zárral ellátott golyóálló ablakot tettünk fel, melyekre belülről páncéllapot lehet felszerelni. A hálószoba ablakára felrögzítettünk egy ilyen páncéllemezt. Egy átlagos ajtó egy ponton záródik, ott, ahol a kulcs elfordításával kijön a zárnyelv, és az ajtót rögzíti az ajtókeretbe. A három ponton, vagyis a kulcs mellett, valamint alul és felül is záródó ajtók egyre elterjedtebbek. A bejárati ajtódat kicseréltük egy tizenegy ponton záródó, biztonsági zárral ellátott, álcázott páncélajtóra, amely kézifegyverek és kézigránátok ellen is véd. A folyosón feltettünk egy biztonsági rácsot, amelyet tizenegy ponton záródó zár rögzít. A rács elé egy úgyszintén tizenegy ponton záródó, álcázott páncélajtó került felszerelésre, amely nem annyira erős, mint a lakás bejárati ajtaja, de meglehetősen nagy az ellenálló képessége. A bejárati ajtódat, a folyosót lezáró ajtót és a racsot Sophie a lakásból nyithatja és zárhatja. Beszereltünk egy csúcsminőségű riasztót, amely 188 ellenőrzi a lakáshoz tartozó valamennyi ablak és ajtó állapotát, hogy melyik van nyitva, melyik csukva, illetve bezárva, észleli a füstöt és a tüzet. Rezgésérzékelők vannak a falakon, a mennyezeten és a padlón, hogy ha valaki
valamelyik hányból a lakásba akarna fúrni, arról tudjunk. A folyosón, a lépcsőházban, az előtérben, a liftben és a garázsban rejtett kamerákat szereltünk fel, és van kettő, amin keresztül a ház kapuja előtti teiiüet figyelhető meg. A lakásban biztonsági zónákat alakítottunk ki, arra az esetre, ha valamilyen módon behatolnának a lakásba, és itt bent kellene tűzharcot vívnunk x számú felfegyverzett ellenséggel. Rá kellett jönnöm, hogy ezek a nők aztán tényleg komolyan gondolják! Megnyugodva elmosolyodtam. Végre teljesen biztonságban éreztem magam. A testőreim rém profik voltak. Fennáll egy helyzet, amely teljesen zűrzavaros, áttekinthetetlen és irányíthatatlan, az embernek csak megfájdul tőle a feje, és azt se tudja, mihez kapjon. Aztán belép a helyzetbe egy profi. És minden azonnal kisimul. Ezt főként Johnnynál szoktam megfigyelni, amikor szervez: ha csak megszólal, csökken a zűrzavar. És a testőreim is éppen ilyenek voltak. Örültem, hogy őket fogadtam fel. - Kész erőd lett a lakásomból - mondtam ki. - Igen - értett egyet Michelle. - Itt bent biztonságban vagy. Semmilyen reális veszély nem fenyeget. - Reális veszély? - kérdeztem. - Ha egy harci helikopterrel vagy egy tankkal támadnák meg a lakásodat, az baj lenne. - Hát... csak nem! - mondtam nevetve. Ez valóban nem tűnt reálisnak. Michelle körbevezetett a saját lakásomban, és megmutatta az újításokat. A testőreim beköltöztek az egyik vendégszobába; a bejárati ajtóhoz legközelebb eső szobámat, a tornaszobát pedig berendezték biztonsági központnak, és telepakolták monitorokkal és kisebb-nagyobb vezérlőkkel, melyek aktatáskákba voltak beépítve, és kinyitva feküdtek az asztalon, egy fotellel szemben. Sophie innen még azt is szemmel tarthatta, hogy mi történik a garázsban. Az egyik monitoron keresztül láttam a Cadillac Escalade terepjárót, amellyel jöttünk. Tulajdonképpen egyáltalán nem volt kellemetlen, hogy erődöt csináltak a lakásomból, és hogy itt volt velem négy harcviselt profi, akik mindenre figyeltek helyettem. 189 - Elképesztő, hogy milyen nagy munkát végeztetek, ilyen rövid idő alatt! jegyeztem meg elismerően, amikor Michelle, Simoné és én leültünk a nappaliban. - Nem volt olyan vészes - mondta Simoné. - Semmi nem okozott túl nagy nehézséget. Még az ablak és a folyosóajtó sem. Az egyéni tervek alapján készült épületek egy részét leszámítva, az ablakok, az ajtók, a folyosók szélessége és magassága szabvány szerint készült. Párizsban van néhány utca, ahol luxus lakóházakat lehet találni, és ezen lakóházak szabvány szerint épültek, a mi ügyfeleink pedig általában innen kerülnek ki. A néhány elterjedt szabványnak megfelelő méretű golyóálló ablakaink és ajtóink vannak, melyeket beépítünk, amikor elfoglaljuk a helyünket, majd magunkkal viszünk, amikor a szerződésünk lejár. Az elektronikai berendezéseket pedig nagyon egyszerű telepíteni. Még a rejtett kamerákat is. - És senki sem látta meg, hogy mit csináltok? - kérdeztem. - Néhány ember láthatott ezt-azt, de semmi olyat, amiből arra következtethetne, hogy védelem alatt állsz - mondta Michelle. Simoné felállt, és kiment a szobából. Bejött Jessy, fel volt öltözve; egy bukósisak volt a karján. - Indulok - mondta, majd amikor Michelle rábólintott, hogy oké, sarkon fordult, és elhagyta a szobát. -Jessy ellenőrzi az összes címet, amelyet megadtál, ahová a héten el akarsz látogatni. Megnézi, melyik vállalható, és megkeresi a legbiztonságosabb útvonalakat - világosított fel Michelle. - Ti nagyon értitek a dolgotokat - ismertem el. - Köszönöm.
Eszembe jutott a pisztoly, amit Johnny már annyiszor említett, és amire már kétszer is nagyon nagy szükségem lett volna. Most, hogy testőrök védtek, nem láttam égető szükségét, de azért rákérdeztem. - Nem kellene nekem egy pisztoly? - Nem - jelentette ki Michelle határozottan. - Tudom, hogy jártál FBI Akadémiára, tudom, hogy az Akadémia tizenhat hetes tanfolyamából tizenkettőt el is végeztél. De ez régen volt. Azóta nem volt fegyver a kezedben, és nem tudod, hogyan kell vészhelyzetben viselkedni. Nálunk mindig lesz fegyver, nem kell, hogy nálad is legyen. Az csak felesleges problémákat okozna mindannyiunk számára. - Oké - egyeztem bele könnyedén. Örültem, hogy megúsztam a pisztolyt. 190 Visszajött Simoné; egy fekete golyóálló mellény és egy azúrkék kabát volt nála. Ezek voltak rajtam, amikor jöttünk. -Amikor Michelle odaadta neked ezt a mellényt Orléans-ban, a kúrián, csak annyit mondott róla, hogy golyóálló. Azt már tudod, hogy meglehetősen nehéz, de egész kényelmes. - Simoné odanyújtotta nekem a mellényt, elvettem, megtapogattam. - Ez a mellény egy Dowty Armourshield 25-ös típusú golyóálló mellény, melyet kommandó-alakulatok használnak, elsősorban az angol SAS26, amely a világ talán legjobb elitegysége. Ez nagyon jó mellény, nem lesz vele gondod. Mi is ilyet használunk, és nincs semmilyen panaszunk, pedig jó néhány éles helyzetben próbáltuk már ki - Simoné felmutatta a kék kabátot. - Ez egy különleges kabát, melyet megrendelésre készítettek a számunkra. Teljesen normálisan néz ki, nem látszik rajta semmi szokatlan, pedig nagyon is az. Vékony kevlárréteg van benne, az ujjaknál is. A kevlár egy olyan mesterségesen előállított szövet, melynek nagyobb a szakítószilárdsága, mint a fémeknek, ugyanakkor jóval könnyebb és hajlékony, ezért alkalmas golyóálló nihák készítésére. A kabátnak azért kell ilyen hosszúnak, combközépig érőnek lennie, hogy eltakarja a mellény lágyékvédő részét. A kabát kívül egy nomex nevű anyagból van, amely tűzálló, így megvéd az izzó fémdaraboktól, a parázstól és a nyílt tűztől. Olyan a szabása, hogy álcázza a tizennyolc milliméter vastag golyóálló mellényt. Tehát nem egyszerűen csak eltakarja, hanem álcázza is; aki rád néz, nem látja furcsának a kabát állását, nem látja, hogy alatta van egy merev golyóálló mellény. - Nem lehetne egy golyóálló kabátot használni, amin nem látszik, hogy az? kérdeztem. - És akkor nem kellene a mellény. - Vannak olyan kabátok, mint ez itt - Simoné az ölembe adta a kék kabátot. - Ez golyóálló. De valójában semmi sem golyóálló abszolút értelemben, olyan nincs, amin semmi sem képes áthatolni. Ahhoz, hogy egy aiha megfogja a nagy sebességű, acélfejű lőszert is, ahhoz kerámialapokra van szükség. Ezért olyan merev a golyóálló mellény, és ezért olyan nehéz is. A kabátba is varrhatnánk zsebeket, melyekbe kerámialapokat dughatunk, de nem jutna belőle 2Ü SAS: (Special Air Service). Különleges Légi Szolgálat. A brit hadsereg speciális kommandója. Szárazföldön, vízen, víz alatt, illetve légi úton. minden terepen, minden éghajlaton, mindenféle körülmények között bevethető kommandó. Egyike a világ legkiválóbb elitegységeinek. 191 a legfontosabb helyre: a mellkasod elé, és a szív és a tüdő az, amit a leginkább meg kell védenünk ezekkel a lapokkal. A kabátot cipzárral, tépőzárral vagy gombokkal, patentokkal zárhatod össze elől, és ezeken a pontokon a leggyengébb, tehát pont a legrosszabb helyen. A mellkasod előtt egy vagy több, egy darabból álló, kellően vastag kerámialap szükséges, amely teljesen lefedi a mellkasodat és a hasadat, ehhez pedig egy mellény kell, amit úgy veszel magadra, hogy belebújsz. Három ugyanilyen Dowty Armour-shield 25-ös mellényed van és öt golyóálló nomex-kabátod, egy fekete, egy piros-sárga csíkos, egy fehér és két kék. Ha kimozdulunk a lakásból, a mellény és az egyik kabát mindig rajtad lesz. - Oké - egyeztem bele. Egyáltalán nem kellett győzködniük. Simoné megint elment, és fél perc múlva egy fekete fémsisak-
kal tért vissza. Azt is odaadta nekem. - Ez egy AC 100/1-es, páncélozott rohamsisak, melyet például az SAS is használ. Ezt is meg kell tanulnod használni - mondta Simoné. - Rendben. Most kezdjük a gyakorlatozás!? - kérdeztem. - Ha akarsz enni előtte, vagy ha el akarsz intézni néhány telefont, vagy pihennél, akkor nyugodtan, és majd utána nekikezdünk. A telefonálás mellett döntöttem. Hívtam a kórházat, Vee szobáját, majd Dr. Lévit, de sajnos még mindig nem volt változás; utána felhívtam anyukámat, az ügynökömet, Johnnyt és Claire-t. Az üzenetrögzítőim dugig voltak interjúkérelmekkel, de egyikkel sem akartam foglalkozni. Nem tudtam, mit mondhattam volna. Inkább mentem gyakorolni a golyóálló mellény, a kabát meg sisak fel- és levételét. 2. Joyce lakása Champ-de-Mars, Párizs November 1. szerda, lóóra 12 perc Michelle jó alaposan begyakoroltatta velem, hogyan kell golyóálló mellényben mozogni, hogyan kell fel- és levenni. A rohamsisak nagyon furcsa volt, bár annyira azért nem kényelmetlen, 192 mint gondoltam, mivel a belseje ki volt pámázva. A gyakorlás végeztével Michelle hozott nekem egy gázmaszkot. Ezt a fajta gázmaszkot gyorsmaszknak vagy zsákmaszknak is nevezik, mert nagyon gyorsan fel lehet venni, és mert olyan, mint egy zsák: össze lehet hajtogatni, csak a szemeknél és az orrnál-szájnál vannak merev részei, és úgy kell felvenni, mintha az ember a fejére húzna egy zsákot. Ha a zsák" száján a zsinór laza, a maszkot akkor is könnyedén a fejemre húzhatom, ha rohamsisak van rajtam, és elég csak megrántani a zsinórt, és máris védve vagyok a füsttől és a gázoktól. A szűrőbetéte nem olyan nagy és nehéz, mint a gázálarc vagy a hosszútávú gázmaszk esetében: körülbelül fél óráig véd bármilyen füsttől, és néhány gáztól is, például könnygáztól és hasonlóktól. Amikor valaki levegőt vesz egy gázálarcban vagy gázmaszkban, magyarázta Simoné, a levegőt a szűrőbetéten keresztül szívja be, és a levegőben található mérgező anyagok fennakadnak ezen a szűrőn. A szűrőbetét egy idő után telítődik a mérgező gázok molekuláival, és ezután már nem tudja megszűrni a levegőt, ezért ki kell cserélni. Kaptam egy enyhén sötétített szemüveget is, amit mindig fel kell majd tennem, amikor valamelyik testőröm szól. A szemüveg teljesen közönséges volt: nehezen törő, erős, műanyag keret, dioptria nélküli lencsékkel. Az egyedüli különlegessége az volt, hogy a keret minden oldalon az arcbőrömhöz ért, ezáltal, mint valami úszószemüveg, teljesen elszigetelte a szemem. A szemüvegnek az volt a funkciója, hogy megvédje a szemet a portól, a füsttől és a könnygáztól. A gyakorlástól alaposan kifáradtam, pihenni akartam egy kicsit, ezért elhatároztam, hogy eszem valamit, és elintézem a szükséges telefonokat. Kimentem a konyhába, hogy csináljak egy szendvicset. Sophie ugyancsak szendvicseket készített. - Ebéd? - kérdeztem, amikor beléptem a konyhába. - Igen, valami olyasmi - felelte Sophie, és kedvesen rám mosolygott. Befejeztétek mára, Joyce? - Mára igen - mondtam. - Egyébként nem olyan nehéz, néhány napon belül egészen hozzászoksz majd a mellényhez, a sisakhoz és a gázmaszkhoz. A szemüveg pedig nem okozhat gondot Sophie rám kacsintott az utolsó szó után. 193 Felsóhajtottam, mosolyra húzódott a szám. - A szemüveg nem is.
Tálcát és tányért tettem az asztalra, a kenyértartóból bagettet27, a hűtőszekrényből kapros vajat, sonkát és finom francia sajtot vettem elő. Kikaptam egy kenyérvágókést a tartóból. -Joyce, mit tudsz a kisgyerekről? - kérdezte Sophie. - Remélem, már jól van! Épp belevágtam a kenyérbe, de a mozdulat félbemaradt. Hirtelen rettenetesen elszégyelltem magam, azt hiszem, el is vörösödtem. Kirekesztettem az életemből, sőt még a tudatomból is azt a kislányt, akit az országúton találtunk. Mintha hibáztatnám azért, amit feff, hogy épp akkor szökött meg onnan, ahol rettenetesen megkínozták, és épp akkor botorkált ki az országútra. - Hivom, perceken belül. Majd elmondom a legfrissebb híreket - mondtam. Képtelen voltam bevallani Sophie-nak, hogy semmit nem tudok a kislányról, mert egyetlenegyszer sem érdeklődtem iránta. - Nagyon érdekel annak a szegény gyermeknek a sorsa. Borzasztóan sajnálom! mondta Sophie. - Én is. Levágtam négy szelet kenyeret, és a tányéna pakoltam őket. Sophie egy egész bagettet felszeletelt már, és a legtöbbet már meg is vajazta. - 0, bocsánat! Joyce, nem fogjuk ezt egyszerre mind megenni, ha kérsz, vegyél csak! - Nem, köszönöm! - hárítottam el az ajánlatot. Gyorsan összedobtam a szendvicsemet, aztán egy pohár tej kíséretében bezárkóztam a hálószobába. Elsőként Vee betegszobáját hívtam, hogy megtudjam, hogy van Vee. Nem romlott az állapota, de még nem is javult, és ez kezdett nagyon zavarni. Fel is hívtam Dr. Lévit, és megkérdeztem, mi van Vee-vel. Azt mondta, hogy Vee állapota stabil, de ennél többel nem tudott biztatni. Mondtam neki, hogy szeretnék érdeklődni a gyerek után, akit találtunk, és kaptam tőle egy nevet meg egy telefonszámot. Csak ültem az ágyamon törökülésben, ettem a szendvicseket, ittam a hideg tejet, és közben szedtem össze a bátorságomat, bagett: hosszú, vékony francia kenyér. 194 hogy ennyi idő után legyen képem felhívni a kislány kezelőorvosát, és érdeklődni a gyerek iránt. Valamilyen mesén gondolkodtam, amit majd előadok, ha Dr. Natan Pauwels, a kislány kezelőorvosa rákérdezne, hogy miért csak most hívom fel, de elfogyott a szendvics és a tej, és még mindig semmi nem jutott eszembe. Nem gondolkodtam tovább, csak beütöttem a számot, melyet Dr. Lévitől kaptam. - Dr. Natan Pauwels - szólt bele egy középkorú, határozott férfi a harmadik csörgés felénél. -Jó napot, Dr. Pauwels! Joyce Byron vagyok. A nevét és a számát Dr. Lévitől kaptam meg, aki a barátnőm, Vivien Licata kezelőorvosa. -Jó napot kívánok! Örülök, hogy végre beszélhetek magával! Szeretném kifejezni önnek nagyrabecsülésemet, amiért volt bátorsága mindezt végigcsinálni, és kimentette a kisfiút abból a borzalmas helyzetből! - Köszönöm, Dr. Pauwels! Megtettem, amit tudtam, bár nem érzem valami soknak hirtelen rájöttem, hogy Dr. Pauwels azt mondta: kisfiú. Nem akartam kijavítani. -A rendőrség biztosan vigyáz a kislányra, és gondolom, több részlet is titkos, de én arra szeretném kérni, hogy amit lehet, azt mondjon el nekem a kislány állapotáról. - Először is: minden, amit most hall, bizalmas. Maga csak azért tudhatja meg, mert résztvevője ennek az ügynek, de megkérem rá, hogy ne beszéljen róla. És másodszor: nem kislány, hanem kisfiú - javított ki az orvos. - Ezt a kicsi embert olyan hihetetlen brutalitással bántalmazták, hogy az túlmegy minden határon. Amikor felvette a kisfiút, biztosan végignézett a testén, és a külső nemi jellegek hiánya miatt azt gondolta, hogy lány. De fiú. Tudja, én nagyon megértő ember vagyok, és még azt is el tudom fogadni, hogy valaki azért öl meg egy embert, mert ránézett. De a gyerekekkel való erőszakoskodást nem bírom elfogadni! Húszéves pályafutásom során még csak hasonlóval sem találkoztam soha!
Ezt a kicsi embert... Én ezt nem értem. Hogyan válik valaki ilyen ocsmánnyá, egy ilyen alávaló, rohadt, aljas gazemberré?! - az orvos egyre szenvedélyesebb lett, amit meg is tudtam érteni, hiszen ő volt az, aki napok óta a kisgyerekkel foglalkozott. - Ezen a szegény kisfiún, akit a kollégáim195 mai Antoine28-nak kereszteltünk el, több mint négyszáz vágást találtunk, a kézujjakon többszörös törések nyomai, levágták a bal fülét, az alsóajkát és a nemi szerveit, gyakran éheztették és moslékon tartották. Rengeteget ütötték szegényt. Embertelen tortúrában volt része, csoda, hogy egyáltalán még él. Jézus... Megfordult velem a szoba. Becsuktam a szemem. Szégyelltem magam, amiért őt hibáztattam. - Sokszor én is megdöbbenek azon, hogy milyen nyomorult emberi lények vannak mondtam egy szomorú sóhajtás után. -Ezerszer feltettem már magamnak a kérdést, hogy egyáltalán vége lesz-e ennek egyszer. - Soha nem lesz vége! - mondta az orvos. - Hacsak nem lesz valami olyan tudományos felfedezés, amit ma még el sem tudunk képzelni, ennek soha nem lesz vége. Az ember már csak ilyen. Sajnos. - De nem mindenki! - vetettem ellen. - Ez igaz, nem mindenki. A legtöbben nem. Igen, a legtöbb ember egész normális. - Segíthetek valamit, Dr. Pauwels? - kérdeztem. - Szüksége van valamüyen gyógyszerre, berendezésre vagy szakértőre? - Elintézhetné a miniszternél, hogy emeljék meg a fizetésünket a kétszeresére vagy a háromszorosára. Kissé meglepő volt, amit mondott, azonnal nem is jöttem rá, hogy viccel. Talán a humor az egyetlen mentsvára, ahová elvonulhat lazítani egy kicsit, annyi borzalom után. - Ha legközelebb együtt ebédelünk a klubban, majd szóvá teszem - mondtam. - Mit is mondott, a kétszeresére? - Hm... Nos, legyen inkább a háromszorosa. Tudja, az infláció miatt! - Ó, igen! Majd igyekszem. - Köszönöm. És nyugodtan hívjon fel, ha gondolja. - Hívni fogom, Dr. Pauwels. Mindent köszönök. Viszonthallásra! - Viszonthallásra! Felhívtam Armand felügyelőt, és a nyomozás állásáról faggattam. is Antoine: (francia férfinév) ejtsd: Ántoán. 196 - Annyi bizonyos, hogy a gyermeket elrabolták - jelentette ki a felügyelő. - De azt még nem tudjuk, hogy ki. - Most beszéltem Dr. Pauwels-szel, aki azt mondta, hogy még nem sikerült azonosítani a kisfiút. - Egyelőre még nem sikerült megállapítanunk a személyazonosságát, Byron kisasszony. Nincs kizárva, hogy nem is francia. Talán az elkövetők sem. - Mi történt akkor éjjel, felügyelő úr? Hogy került a kisfiú az országútra? - Körülbelül száznegyven méterre az országúttól, abba az irányba, ahonnan a támadójuk előbukkant, egy földút fut az országúttal párhuzamosan, úgy egy kilométer hosszan. Egy terepjáróval vitték a gyermeket a földúton, valamiért megálltak, és egy óvatlan pillanatban a gyermek elszökött. Ennél többet nem mondhatok, Byron kisasszony. Remélem, megérti. - Igen, hogyne - mondtam leplezett csalódottsággal. - És a másik támadásról mit tudnak? - A portán senki sem látta, amikor egy idegen behatolt a házba. A lakók sem találkoztak senki ismeretlennel. Ez azt jelenti, hogy valahol a házban, feltehetően a pincében rejtőzött el, és ott válta ki a megfelelő alkalmat. - Azt mondja, felügyelő úr, hogy a támadóm órákon át itt volt valahol a házban? - Minden valószínűség szerint így volt. - Tudják már, hogy kicsoda? - kérdeztem rá, pedig éreztem, hogy még úgysem tudják.
- Sajnos még nem sikerült kiderítenünk, Byron kisasszony, de dolgozunk az ügyön, és vannak konkrét eredmények. Ám ezekről nem beszélhetek önnek. Meghagytam a járőröknek, akik a Champ-de-Mars környékén teljesítenek szolgálatot, hogy nézzenek rá a kávézójára és a házra, ahol lakik. Előfordulhat, hogy egy rendőrjárőr felszól kaputelefonon, és megkérdezi, hogy van. - Az jó lesz, köszönöm. Mit gondolnak a két támadásról, összefüggenek? kérdeztem. - Még nem tudjuk, de nem tartjuk valószínűnek. Mivel időben közel voltak egymáshoz, úgy tűnik, kapcsolat van közöttük, de mind ez ideig ennek semmi jelét nem találtuk. Van esetleg valami, 197 amit korábban elfelejtett említeni nekünk, Byron kisasszony? Bármelyik üggyel kapcsolatban? Kicsit gondolkodtam, aztán megráztam a fejem. - Nincs semmi, felügyelő úr. De ha eszembe jut valami, hívni fogom. - Köszönöm. Viszonthallásra! - Viszonthallásra! Nagyon nem tetszett, hogy még mindig nincs semmi eredmény. Az idő csak egyre telt, én meg be voltam zárva a saját lakásomba. És ettől felháborodtam. A felháborodásom pedig dacossá tett. Beütöttem Claire számát. Egy fenét fognak engem kicsinálni! Van már négy profi testőröm, hát nem fogok itt rostokolni a négy fal között, a fenébe is! - Szia, Joyce! - szólt bele Claire. - Szia! Claire, volna valami kifogásotok az ellen, hogy holnap kinyissunk? kérdeztem. - Felőlünk kinyithatunk, Joyce. Claire olyan gyorsan vágta rá a választ a kérdésemre, mintha már elunták volna magukat otthon. -Akkor, Claire, holnap nyitás. Itt az ideje, hogy továbbmenjen az élet! 198 TIZEDIK FEJEZET 1. Joyce lakása Champ-de-Mars, Párizs November 2. csütörtök, 01 óra 32 perc Felriadtam. Feszülten hallgatóztam, aztán a párnám alól előkaptam a Chanelt. Felkapcsoltam a falilámpát, és talpra ugrottam az ágyam tetején. Megfeszülő izmokkal, ugrásra készen, rettegve néztem körül. Egyedül voltam a hálószobában. Bekukkantottam az ágyam alá is. Elszaladtam a könyvespolchoz, hogy megnézzem, nem rejtőzik-e valaki a takarásában, majd belestem a pipereasztalka mögé, és a fotelt is megnéztem. Tényleg egyedül voltam. Visszabújtam az ágyba, a nyakamig bebugyoláltam magam a puha paplanba, és a Chanelt a jobb kezemben szorítottam. A lámpát sem oltottam le. Ideges voltam, és mindenen átható félelem gyötört. Tegnap nem dolgoztam... Pedig kellett volna. Miattam áll a forgatás, mert nem merem kitenni a lábam a lakásból. Hét éve egyetlenegyszer sem kértem halasztást egy munkában. Még beteg sem voltam. Az elmúlt hét év alatt egyetlenegyszer sem voltam lázas, egyetlenegyszer sem tak-nyosodtam be, egyetlenegyszer sem fájt a fejem vagy a fogam vagy a torkom. Nem volt semmi bajom; miattam soha egyetlen munkát sem kellett elhalasztani, félbehagyni. A fene egye meg! Meddig lesz ez még így? Meddig? Mert egy nyomozás, egy ügy lezárása néha nagyon-nagyon sokáig eltart. Nagyonnagyon sokáig! Még a legjobb esetben is néhány hét, legalább egy hónap! 199
A legrosszabb esetben pedig... Ebbe bele sem mertem gondolni. Elvettem az éjjeliszekrényem tetejéről az előjegyzési naptáramat, hogy lássam, mi mindent kell lemondanom, ha egész novemberben nem teszem ki a lábam az ajtón. Ahogyan olvastam egyik oldalt a másik után, úgy lettem egyre elkeseredettebb. Majdnem elbőgtem magam. Valaki rám szállt, és szétcincálja az életemet! Hogy dögölne meg az a rohadék! Remélem, kommandósokat küldenek rá, és remélem, hogy amikor rajtaütnek, előkap egy fegyvert! Dögölj meg! Dögölj meg! Elkeseredésemben az ágyat csépeltem a parfümmel. Legszívesebben üvöltöttem volna. Egyre többet veszítettem, egyre többet és többet! És egy láthatatlan ellenséggel kellett valahogyan szembeszállnom. A rendőrség nem tud semmit! Mikor lesz már ennek vége? Mikor kapom már vissza az életem?! Nem akarok interjúkat adni, nem nézek tévét, nem kapcsolom be a rádiót, nem olvasok bele egyetlen újságba sem! Hagyjanak békén! Mindenki! Eltorzult az arcom a kétségbeeséstől. Megint rávágtam az ágyra. Ha véges határidőn belül nem tudom befejezni a reklámfilmet, akkor vissza kell fizetnem az érte kapott pénzt, kétmillió dollárt. Kétmillió dollár... Az nagyon betenne nekem. A francba! Megőrülök ettől a bezártságtól! Történjen már valami! Valami jó! Elvettem a telefont az éjjeliszekrényről, és felhívtam Vee betegszobáját. Már biztosan untak, de muszáj volt állandóan hívogatnom őket. - Dr. Sylvia Bergier, tessék! - szólt bele az egyik fiatal nő, aki Vee betegszobájában töltötte az éjszakákat, hogy vigyázzon Véére. Frissen végzett az orvosi egyetemen, nagyon lelkes, minden betege a személyes ügye. Dr. Lévi mondta, hogy a frissen végzettek még nem fáradtak el, nem égtek ki, és nagyon örülnének egy kis pluszjövedelemnek. És éppen az a korosztály, amelyik leginkább odafigyel rám. 200 -Jó estét, Sylvia! Joyce vagyok - köszöntöttem. - Jó estét, Joyce! - üdvözölt. Hallottam a hangján, hogy örül nekem. - Azt hiszem, már unja, hogy egyfolytában hívogatom. Ne haragudjon, de nagyon aggódom a barátnőm miatt. - Semmi baj! Én ugyanezt tenném. - Köszönöm, hogy megért - mondtam, majd rátértem arra, amiért felhívtam. A gyomrom égett, az izmaim fájtak, és furcsa ürességet éreztem itt belül. Vivien? - Jól van - felelte Sylvia. - Minden értéke szépen a megfelelő sávban van. - De még nem tért magához. - Még nem - mondta Sylvia, az első szót erősen hangsúlyozva. - Rendben, köszönöm. Hívjon, hogyha van valamilyen változás! - Természetesen! - Köszönöm. Viszonthallásra! - Visszhall, Joyce! A telefont visszatettem az éjjeliszekrény tetejére, aztán mellé az előjegyzési naptáramat is. Erőlködtem, hogy higgyek benne, de egyre kevésbé láttam reálisnak, hogy egy napon minden éppen olyan lesz, mint egy héttel ezelőtt volt. Éppen olyan csodálatos. Csak feküdtem az ágyban, és meredten néztem a függönyt a páncélozott ablak előtt. Valaki ezt a sorsot szánta nekem. Nekem és Vee-nek. Nem akarom a kisfiút hibáztatni, de ez az egész nem érte meg az árát. És hirtelen az a különös és nagyon zavaró érzésem volt, hogy idegen van a lakásban.
Sohasem tudtam megérteni azokat az embereket, akik albérlőt fogadnak a lakásukba, vagy akik maguk vesznek ki egy szobát valakinél. Anyagilag megértem, de emberileg nem. Ha idegen volna a lakásomban, az egyik szobában, páncélajtót kellene tennem a hálószobám ajtaja helyére, mert különben el nem mernék aludni. És volt idegen a lakásomban. Nem is egy. 201 Négy. Négy idegen ember, akikről a nevükön kívül tulajdonképpen semmit sem tudok. Az égvilágon semmit. És állig fel vannak fegyverezve. Olyan emberek, akik már használtak fegyvert. Olyan emberek, akik már öltek embert. Olyan emberek, akiket lőttek már meg. Idegen emberek; nagyon, nagyon idegenek. Egyáltalán nem olyanok, mint én, vagy mint bárki, akit valaha is ismertem. Itt van a lakásomban az én négy testőröm: Michelle, Simoné, Jessy, Sophie. Olyan emberek ők, akik fegyverrel járnak-kelnek, és akik bármelyik másodpercben készek használni a fegyvert. Olyan emberek ők, akik figyelik a lakásom és a ház minden kis szegletét éjjel-nappal, minden órában, minden percben. Nem volt ez így jó. Nincs senki a lakásban, akit ismerek. Legszívesebben felhívtam volna Johnnyt, hogy azonnal költözzön hozzám, amíg a testőreim itt vannak. De ezt nem tehettem meg. Johnny, ahogyan ígérte, Orléansból a párizsi lakásába költözött, hogy közel legyen hozzám. A háza egyik részét teljesen átalakította. Már így is túl sok mindent tett értem, már így is túlságosan felforgatta az életét miattam. És ez nem volt jó érzés, hiszen a barátom. Megnyugtató volt persze, hogy számíthatok rá, hogy semmiképpen nem maradhatnék magamra, ám ugyanakkor a bűntudat is mardosott, amiért kihasználtam a barátságát... Eszembe jutott a referenciakönyv, amelyet Sophie-tól kaptam, hogy olvassam el. Az éjjeliszekrényem fiókjában volt. Felpolcoltam a párnákat, és elővettem a mappát. Most nem úgy nyitottam ki, mint akkor, amikor először találkoztam a testőreimmel. Most nem. Most nemcsak gyorsan akartam átfutni, hanem el akartam olvasni minden egyes szót, hátha megismerem azokat az idegeneket, akik állig felfegyverezve laknak velem, a saját lakásomban. Két órába telt, hogy mindent elolvassak. Az a határozott véleményem alakult ki, hogy ez a négy nő nem semmi. Azt hiszem, bár ehhez nem értek, és éppen ezért, nem lehetek benne biztos, de nekem úgy tűnik, hogy testőrszemmel az ő múltjuk nagyjából olyan, mint modellszemmel az enyém. Nagyon sikeresek, rengeteg köszönőlevelük van a legkülönfélébb emberektől. Tényleg 202 nem halt meg egyetlen ügyfelük sem, de an'ól az időről nem nagyon esik szó, amikor még nem mint Düpré, Lornier & Romero Személyvédelmi Kft. léteztek. Mi történt abban az időben? Michelle esetében ez tizenegy-tizenkét évet jelent. Simoné és Sophie esetében három évet, Jessy esetében nyolcat. Mi történt ez alatt az idő alatt? Esik róla szó ugyan, de csak nagyon szűkszavúan, inkább csak mint egy lista, felsorolva dátum szerint, hogy kiket védtek, és mikor hányan voltak testőrök egy adott személy vagy egy család mellett. Csupa száraz számadat. Huszonkilenc hónapja alapították a cégüket, és erről az elmúlt huszonkilenc hónapról nagyon sok minden van a referenciaanyagukban: pontos leírások, rengeteg köszönőlevél, egy-két újságcikk, melyekből kidéiül, hogy némelyik ügyük igencsak kemény volt. Az egyik cikk szerint egy Moszkvában élő svájci üzletembert halálosan megfenyegetett az orosz maffia. A férfi felbérelte Michelle-éket, és ők négy igen brutális támadást vertek vissza, majd hazakísérték az üzletembert svájci otthonába. Nem akármi! Ha megtudnám, hogy halálra ítélt az orosz maffia, belepusztulnék a félelembe. Persze Michelle,
Jessy, Simoné és Sophie nem ijedtek meg túlságosan. Any-nyira nem, hogy négy támadást ki tudtak védeni. Bárki is ez a négy nő, olyan profik a saját területükön, mint én az enyémen. De mi a fene történt azokban az években, melyekről a vaskos referenciaanyag nem ejt szót? A védett személyek névsorán kívül a huszonkilenc hónappal ezelőtti időszakról mindössze egyetlen cikk árválkodott, az azonban kétségtelenül hatásos volt. Michelle nyolc évvel ezelőtt egy Demarti nevű bírót védett, aki akkoriban nagyon híres volt, mert terroristák elleni perben bíráskodott, a terrorcsoport szabadon lévő tagjai pedig halálosan megfenyegették. Egy mélygarázsban került sor a támadásra. A bírót hat testőr védte, de amikor a csapda bezárult, öten meghaltak, és csak Michelle maradt egyedül életben. Öt géppisztollyal felfegyverzett fickó támadt rájuk. Michelle két golyót kapott a tüdejébe, egyet a hasába, de mind az öt támadót megölte, és a bírót úgy vitte ki a garázsból, biztos helyre, hogy az nem sérült meg. Michelle ezután három hónapot töltött kórházban. Hihetetlen szerencsével teljesen felépült, és nem szenvedett semmiféle maradandó károsodást. Elszánt ember. Az egész referenciaanyag azért készült, hogy bemutassa: Mi203 chelle, Jessy, Simoné és Sophie értik a dolgukat. A legutolsó oldalakon a Francia Testőrszövetség igazolása állt, ami szerint egyikük ügyfele sem halt meg... azóta, hogy önálló cégük van. De mi történt előtte? És itt van Jessy, aki öt évig szolgált katonaként, mint mesterlövész! Mit csinált az alatt az öt év alatt? Hányszor fordult elő, hogy lőtt - de nem céltáblára? Ki kell derítenem, hogy kik ezek az emberek, akik állig felfegyverezve laknak az én lakásomban, és akik többször öltek már embert! 2. Joyce lakása Champ-de-Mars, Párizs November 2. csütörtök, 09 óra. 02 perc Kora hajnalban, öt óra felé aludtam el, miután alaposan kigondolkodtam magam, és elhatároztam, mit. is fogok csinálni. Van egy laptopom az éjjeliszekrényem mélyén, amit csak nagyon elvétve használok. Még az éjjel előszedtem a gépet, és a kis füzetemet, amibe a számítástechnikai dolgokat írtam fel, mint például azt, hogyan kell e-mailt küldeni, meg ilyenek. Hiába repülök egy olyan modern gépen, mint a Falcon 2000-es, nemigen használok számítógépet. Még életemben nem ültem előtte félóránál tovább. Ha e-mailt akarok küldeni, inkább megkérek valakit, hogy tegye meg helyettem, annyira nem értek hozzá. Ellentétben Vee-vel és Madlennel, akik nagyon vágják ezt a témát. Ők még internet kávéházakba is eljárnak néha. Van e-mail címem, melyet nem tudok kívülről, és a nekem küldött e-mailek többsége Victoriához fut be. Az volt a célom, hogy internetes kutatást végzek a testőreim-múltja után, persze a legnagyobb titokban, nehogy rájöjjenek. Régebbi újságokat akartam elolvasni a neten, hátha találok bennük egy-két cikket támadásokról azok ellen, akiket a testőreim védtek még a cégük megalapítása előtt. Két órát szerencsétlenkedtem, és egyetlen darab újságba sem tudtam 204 belenézni. Vagyis rá kellett jönnöm arra, amit már egyébként is tudtam: hogy Joyce és az internet sajnos még köszönőviszonyban sincsenek egymással. Ismételten arra ébredtem, hogy halálosan félek. A párnám alól kikaptam a Chanel N°5 parfümöt, és kiugrottam az ágyból, készen a támadásra és a menekülésre. Már megint verítékben úsztam, már megint remegett az egész testem, és nyögtem félelemtől. Végigszáguldottam a hálószobán, és benéztem mindenhová, ahová elbújhatott valaki. Amikor megértettem, hogy senki sem les rám a szobában, leültem az ágyra, és bőgni kezdtem. Mi az isten történt velem? Nincs egy nyugodt percem se! Odanéztem az ablakra, és az ablakon át nem a Champ-de-Marsot láttam - hanem egy rohadt, négy centi vastag páncéllemezt!
Amikor kibőgtem magam, felhívtam Vee-t, majd Dr. Lévit, Dr. Pauwelst a kisfiú miatt, és a felügyelőt, de persze sehol semmi változás nem volt. - A francba! - sziszegtem magam elé olyan indulattal, hogy egy pillanatra megrémültem magamtól. Ez így nem mehet tovább! Nem akarom folytatni. Ennek vége! Levettem a pizsamámat, és magamra kaptam a bekészített tréningruhámat, majd a titkos telefonommal és a parfümömmel elhagytam a szobát. Átmentem az öltözőszobába. Lehet, hogy amikor megtámadtak a lakásomban, az nem a fon-tainebleau-i támadás folytatása, és csak azért hiszem annak, mert időben közel voltak egymáshoz. Lehet, hogy így van. Nem sok mindenre emlékszem az FBI Akadémián folytatott tanulmányaimból, de arra igen, hogy ha szokatlan események történnek időben egymáshoz közel, akkor az emberek azt hiszik, hogy az események között kapcsolat van, pedig egyáltalán nem biztos. Könnyen meglehet, hogy a fontainebleau-i támadás csak egy egyszeri, és a helyzethez kötődő támadás volt, és amikor támadás ért a lakásomban, az ugyanebbe a kategóriába tartozik. Talán csak egy betörő volt, aki nem hitte, hogy ébren vagyok. Könnyen lehet, hogy a démonok, akik üldöznek, csak ott vannak, ahol a démonok többnyire lenni szoktak - bennem. És lehet, hogy nincs 205 is szükségem testőrre. Ha én emberrabló lennék, és az áldozatom a rendőrséghez kerülne, egyáltalán nem azon törném a fejem, hogy hogyan álljak bosszút azon, aki oda juttatta, hanem azon, hogy miként ússzam meg a börtönt. Szerintem a kisfiú elrablói most menekülnek. Talán már nincsenek is az országban. Tehát volt egy emberrabló, aki megtámadott minket, és volt egy betörő, aki kiszemelte a lakásomat, és nincs, nem volt és nem is lesz semmi és senki más. Én meg itt rettegek a négy fal közé zárva egy erőddé alakított lakásban, ahonnét nem látom a Champ-de-Marsot és az Eiffel-tornyot, és ahol a félelemtől remegve ébredek fel minden egyes napon. Micsoda hülyeség! Kihúztam a szoba közepére az egyik kerekes aihaállványt, amin negyven vászonnadrág lógott vállfán, és kiválasztottam egy nagyon vidám, sokszínű Fendinadrágot, amiben, azt mondják, nagyon szexi a hátsó felem. A nácit egy székre terítettem. Az állványt visszatoltam a helyére, és a cipős polcomhoz mentem. Százharminc pár cipő egymás mellett. Egy citromsárga Adidas cipőt vettem el, olyat, amilyet Bruce Lee viselt a Halálos játszma című filmjében. Ezután a pólós szekrény következett. Több mint ezer póló szépen összehajtogatva, minden elképzelhető színben, mintával, ábrával és felirattal. Egy zöld muminos pólót választottam. A Mumin egy japán rajzfilmnek a címe, egyik nagy kedvencem. És nem mellesleg: Björk is hordott valamikor ilyen pólót. A pulcsik következtek. Közel háromszáz pulóverem van, a pólós szekrény melletti szekrényben. Egy szép, világoslila Ralph Lau- ren-pulcsira esett a választásom. Magamra öltöttem a választott ruhákat, majd beálltam a tükrök elé. Elégedetten állapítottam meg, hogy úgy nézek ki, mint egy paradicsommadár. Kimentem az öltözőszobából. Első utam a nappaliba vezetett, de egyik testőröm sem volt bent. Átmentem a konyhába, de ott sem volt senki. A tornaszoba felé indultam, amit biztonsági központnak rendeztek be, de mivel éppen útba esett a testőreim szobája, ahol a cuccaikat tartották és ahol aludtak, megálltam az ajtó előtt, és bekopogtam. - Igen? - szólt ki Jessy. Benyitottam. Nem léptem be, csak megálltam kint az előszobában, és behajoltam. A szobában két ágy volt, mivel ha itthon 206 vagyunk, két testőröm mindig ébren van, így felesleges lett volna több ágy. Volt még bent két szekrény, két kisebb és egy nagyobb asztal, négy karosszék és két
mély fotel. Jessy a nagy asztalnál ült, két egyforma, viszonylag kisméretű pisztoly és egy elég nagy, fekete markolatú, fényes revolver volt kitéve elé az asztalra; meg tárak és töltények, és egy fémdoboz, amelyben kisméretű kefék, huzalok és más effélék voltak. Nem láttam pontosan, de tudtam, hogy karbantartó készlet. Jessy a kezében tartott egy meglehetősen testes, fekete pisztolyt, és éppen tisztogatta a csövét. Előtte az asztalon néhány alkatrész hevert, amelyek ismerősek voltak ugyan, de egyiket sem tudtam volna megnevezni vagy felhasználni. - Mi járatban? - kérdezte Jessy, és egyáltalán nem zavartatta magát. Fekete pólóban volt és sötétkék tréningnadrágban, lábán fekete edzőcipő. Észrevettem, hogy a bal karján van valami tetoválás. Nem láttam innen, hogy mi, csak azt, hogy valami katonai szimbólum. Már attól rosszul lettem, amit az asztalon láttam, de önkéntelenül körbejárt a tekintetem a szobán, és az egyik ágyon három géppisztolyt és két jókora, fekete puskát vettem észre. Nagyot nyeltem. -Jessy... hol vannak a többiek? - kérdeztem. - Sophie a biztonsági szobában, Michelle és Simoné pedig valahol máshol, de itt a lakásban - válaszolta Jessy. - Miért kérdezed? - Ugye, ha váratlanul toppanok be valahová, az sokkal biztonságosabb, mintha előre le lenne beszélve, hogy megyek? - Persze. - Rendben. Szeretnék elmenni. Nagyon fontos lenne. A kávéházaimba. Egyik sincs valami messze. Jessy tovább tisztogatta a pisztolyát, úgy beszélt hozzám. - A champs élysées-i kávézódnak van hátsó kijárata egy ház belső udvarára, ahová be lehet állni kocsival. Az rendben van, amennyiben nem mész be a vendégtérbe. A másik két kávéházadban viszont csak egy ajtó van, és a vendégteret nem tudod elkerülni - tájékoztatott. Figyeltem a mozdulatait. Lerítt róluk, hogy milliószor tisztogatott már fegyvert. Valahogy úgy bánt vele, mint én egy rúzzsal vagy egy 207 szemceruzával. Ennek a nőnek a fegyver éppen olyan természetes és megszokott munkaeszköze volt, mint nekem a ruhák vagy a sminkkészlet. Nagyon nem szerettem volna ilyen ember lenni. - Muszáj kimozdulnom, Jessy! - mondtam szinte könyörögve. - Lehet, hogy senki nem vadászik rám! Lehetséges, hogy a két támadásnak semmi köze egymáshoz, és nem is lesz folytatás! - Ennek majdnem nulla az esélye. - De valamennyi esélye azért mégiscsak van! Lehetséges, hogy nem is vagyok veszélyben! - Nem vagyunk a börtönőreid - mondta Jessy. Az asztal jobb sarkában volt a rádió adó-vevője, melyet mindig egy övükre akasztott tokban hordanak. Az apró füldugó és mikrofon zsinórját a ruhájuk alatt vezetik le a rádióhoz. Jessy jobb kézzel elengedte a pisztolyt, és lenyomott egy gombot a készüléken, majd folytatta a fegyver tisztítását. - Igen? - jelentkezett Michelle vagy három másodperc múlva. Az adóvevő ki volt hangosítva. - Hol vagy? - kérdezte Jessy. - A hátsó fürdőszobában - felelte Michelle. -Joyce beszélne veled. - Mennyire sürgős? Jessy rám nézett. Bólogattam, hogy nagyon. - Nagyon - mondta Jessy. -Jöjjön! - Megy -Jessy felnézett rám. - Mehetsz. Beszéld meg vele! - Koszi - mondtam, és becsuktam az ajtót. Átmentem a hátsó fürdőszobába. Bekopogtam. Michelle azonnal kinyitotta az ajtót. - Gyere - mondta.
Bementem, Michelle becsukta utánam az ajtót. Két fürdőszoba van a lakásban, ezt csak a testőreim használják, a másikat pedig én, mert az közelebb van a hálóhoz, és mert annak nincs ablaka. Gőz volt a fürdőszobában, Michelle nemrég zuhanyozhatott. Mezítláb volt, papucsban, fehér rövidnadrágban és fehér melltartóban. A haja már száradt. Nem voltak nagy mellei, de elég nőies volt; biztosan tetszik a férfiaknak. Észrevettem három heget a testén, kettő a bal melle alatt volt, a harmadik a hasán, a köldöke magasságában, attól néhány centivel balra. 208 Elég feltűnően nézhettem, mert Michelle megszólalt. - Golyónyomok. - Nem fáj? - kérdeztem. -Amikor nagyon meleg van, sajog, de nem vészes. Bólintottam. Kemény csaj. - Hová akarsz menni? - kérdezte. - A kávéházaimba. Jessy már elmondta, hogy kettőnek csak egy ajtaja van. - Igen. Milyen célból? - Csak beugranak néhány percre. - Konkrétan milyen célból? Ha mindössze érzelmi okod van rá, akkor ellenzem, mert van kockázata. Főleg az itteni kávéházad esetében. De ha valami komoly és gyakorlati okod van arra; hogy ellátogass a kávéházaidba, akkor megpróbálhatjuk, attól függően, hogy melyikben hány vendég van. - Gondolod, hogy aki vadászik rám, beült a kávéházba, itt lent, és csak arra vár, hogy lemenjek? - Nem zárnám ki a lehetőséget. - Mondjuk, kocsival mennénk, és benéznénk, hogy hányan vannak. Vagy előbb telefonálok, és ha csak pár vendég van, akkor beugrunk, de ha sok, akkor nem javasoltam. - A reggeli időszak már lement, most egy ideig laza a forgalom. - Mi a konkrét célja a látogatásnak? - kérdezte Michelle. Elfordult tőlem. A mosdó szélén tégely állt, áttetsző zselés anyag volt benne. Két ujjal vett belőle, és elkezdte bedörzsölni a kezeit. Közben a mosdó feletti tükörben engem nézett. - Ez milyen krém? - kérdeztem. - Puhítja a bőrt. Ha kiszárad, érzéketlenné válik, és az nem jó egy testőrnek. Tehát, milyen konkrét célja van a látogatásnak? - Sok célja van - mondtam. - Ki akarok már végre mozdulni, mert megőrülök itt a négy fal közé zárva. Még az ablakon se nézhetek ki; ebbe bedilizek! Annyira imádom ezt a várost, és főleg itt a torony környékét, hogy már kínzóan vágyom rá, hogy láthassam! Szeretnék igazi, friss levegőt szívni! Szeretnék ránézni a lányaimra! Látni őket a saját szememmel! Egyenest bemennék a hátsó folyosóra, ahol soha nincs egy vendég sem, és a vezetői irodába ülnék le legfeljebb tíz percre. Átfutnám a könyveket, váltanék néhány szót a lányaimmal, és már mehetnénk is. Csak ennyi! 209 Michelle egy kis vízzel lemosta a kezéről a kenőcs maradékát, ami nem szívódott fel, majd törülközőt vett le a tartóról. - Az egyik lány felhozhatná a könyveket - mondta. - Michelle, hadd menjek már ki innét! - könyörögtem kétségbeesetten. - Veszélyes érzelmi alapon dönteni. - Vannak érzelmeim, sajnálom! - csattantam fel dühösen, aztán lecsendesedtem. Ne haragudj! Az a dolgod, hogy tiszta fejjel dönts a biztonságomat illető kérdésekben, és ezért nagyon hálás vagyok. Annyira bánt, hogy valami elmebajos rohadék miatt ennyi bajom van. A legjobb barátnőm a kórházban fekszik, és talán soha nem ébred fel - könnybe lábadt a szemem. - Nem dolgozom. Miattam áll egy reklámfilm, áll a forgatás, mindenki csak vár. Ha rövid időn belül nem tudom befejezni a reklámfilmet, felbontják a szerződésemet, és vissza kell fizetnem az összes pénzt, amit érte kaptam. És akkor elég nagy bajban leszek. Amennyire lehet, szeretném egy kicsit visszacsinálni az életemet, egy kicsivel
normálisabbá tenni, egy kicsivel közelíteni ahhoz, amilyen régebben volt. Mind a három kávéházamnak én vagyok a tulajdonosa és a vezetője, de mind a háromban van egy helyettesem. Nekem néha rá kell néznem a könyvelésre, látnom kell a raktárkészletet, a felszerelést, a lányokat, az egészet, úgy, ahogy van. A saját szememmel. Megesik, hogy azonnali döntéseket kell hoznom, és van úgy, hogy nem elég, ha valaki elmondja, mi a helyzet, hanem látnom kell a saját szememmel. Senki nem képes arra, hogy mindent elmondjon. És arra sem, hogy mindenre rákérdezzen, ami csak fontos lehet. Michelle letörölte a felsőtestét a nedves törülközővel, azután pólóba bújt. - Rendben van - mondta. - De ha bármikor azt mondom, hogy most megyünk, akkor azonnal eltűnünk onnan. - Persze, Michelle! Ha szólsz, megyek! - egyeztem bele. - Akkor felkészülünk - mondta Michelle. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Annyira vágytam már rá, hogy lássam a lányaimat! És Vee-t is látni akarom, nemcsak mindig telefonálgatni! Látni őt, a saját két szememmel! 210 3. Champ-de-Mars Párizs November 2. csütörtök, 10 óm 51 perc Indulás előtt felhívtam Claire-t, és amikor beleszólt, az volt az első, hogy megkértem, senkinek ne említse, hogy velem beszél, mert nemsokára beugrom pár percre. Kért, hogy ne menjek, mert féltett, de aztán megörült, hogy találkozunk. Általában húsz-huszonöt vendég van, zsúfolt időben ötven-hatvan. Claire kiment, és megszámolta a vendégeket: tizenhét volt. Reggeli időben vagy nyolcvanan voltak, el se fértek, és felőlem érdeklődtek, meghagyták jókívánságaikat. Ismeretlen emberek, akik szeretnek. De aztán jött a munkaidő kezdete, és az emberek szépen eltünedeztek. Még azt is megkérdeztem Claire-től, hogy volt-e valami gyanús fickó, vagy férfitársaság. Egyetlen gyanús fickót sem talált, és csak egy férfitársaság volt: három nyolcvan év körüli bácsi, akik időnként beülnek egy kávéra és egy kis sütire, ha már lement a reggeli tömeg. Meghagytam Claire-nek, hogy azonnal hívjon, ha változás van. Azután a testőreimmel lementünk a garázsba, és beültünk a hatalmas és nagyon kényelmes Cadillac Escalade terepjáróba. Simoné mögött ültem, mellettem Michelle, őelőtte Jessy. Elmentünk a kávéház előtt, Simoné lelassított, közben Michelle a sötétített ablakhoz tapasztott távcsővel szemrevételezte a vendégeket. Tettünk két kört, és Claire még mindig nem hívott. Michelle kiszúrt egy Dodge furgont, körülbelül százötven méterre a kávéháztól, olyan helyzetben, ahonnét jól rá lehetett látni a kávéházra, és gyanúsnak találta, ezért beszólt s rendőrségre, hogy gyanús alakok megfigyelés alatt tartják Joyce kávéházát, és aggódik. Hihetetlen módon, alig egy perc alatt odaért egy járőrkocsi, és bezörgettek a furgonba. Egy tévéstáb rejtőzött benne, akik rám vártak. A rendőrök elküldték őket. Michelle szólt, hogy hívjam Claire-t, és kérdezzem meg, mi a helyzet. Semmi változás nem volt, még mindig nem ült be egyetlen gyanús figura sem. Simoné megállt egy pillanatra, körülbelül nyolc méterre a ká211 véháztól, és Michelle kiszállt. Azonnal továbbmentünk. Michelle besétált a kávéházba, majd körülbelül öt perc múlva kijött. Simoné odahajtott a kávéházhoz, és felállt a járdára, a kocsi orrával a lakásom felé. A terasz ajtaja előtt állt meg. A motor járt. Megérintettem a golyóálló mellényemet a kék kabát alatt. Michelle nem engedte, hogy az általam kiválasztott, feltűnő ruhákban menjek. Választanom kellett helyette valami egyszínűt, ami nem harsogja bele a világba, hogy itt vagyok, megjöttem! A fejemhez értem: a páncélsisak ott rejtőzött a kapucnim takarásában. Az ujjammal ellenőriztem, hogy biztosan nem kandikál-e ki a sisakom. Ez is rendben volt.
Michelle odajött a kocsihoz, és megállt az ajtóm előtt. A szívem a torkomban dobogott. Jessy kiszállt. Várt néhány másodpercet, mintha csak szétnézne, aztán mosolyogva megkerülte a kocsit. Michelle is mosolygott, cseverésztek egy kicsit, majd Michelle bekopogott az ablakon, és intett, hogy menjek. A két tenyerét összeérintve a feje alá tette, mintha azt mutatná nekem, hogy ne aludjak. Egyáltalán nem viselkedtek testőrként, de így is kellett csinálniuk. Michelle kinyitotta az ajtót. Jessy az utcát, a forgalmat és a kávéházat figyelte. - Gyere! - intett Michelle. Átcsúsztam az ülésen az ajtóhoz, és kiszálltam. Michelle meghagyta, hogy soha ne foglalkozzak az ajtóval. Simoné a kormányon egy kapcsolóval bármelyik ajtót ki tudja nyitni és be tudja csukni. És nemcsak zárni, hanem kitárni, és a kitárt ajtót becsukni. Amint kint álltam az utcán, már mentünk is be a kávéházba. Talán ha egy-másfél másodpercet tölthettem az autó és a kávéház között. Jessy lépett be először a terasz ajtaján, majd utána én, és szorosan mögöttem, a bal oldalamon Michelle. Michelle becsukta mögöttünk az ajtót, Simoné a kávéház előtt maradt, a motor járt. Átvágtunk a teraszon, és bementünk a belső helyiségbe. A személyzeti ajtó felé mentünk. Susan, Chiara és Chrissy ott álltak a pult mögött, Madlen meg előtte. Éppen kávéra várt. Susan integetett. - Szia! De jó, hogy itt vagy! - Hello, lányok! - köszöntem oda. 212 Madlen hátrafordult. Elmosolyodott, és elindult felém. Most már én is tudtam mosolyogni. - Szia, Madlen! - üdvözöltem. Nyolc méterre voltunk egymástól. Ebben a pillanatban elszabadult a pokol. Túlságosan gyorsan történt minden, semmint hogy képes lettem volna bármit is reagálni. A bal oldalam felől, legfeljebb fél méterrel mögöttem egy bénítóan hangos, iszonyatos dörrenés hallatszott, amitől eldugult a fülem, és megszédültem. Egy pillanattal később már a földön voltam. Éreztem magamon Michelle súlyát. És újra az a rettenetes dörrenés. Láttam Jessyt, amint nagyon gyorsan tüzel valamire, majd valami másra. Üvöltöttem, ahogyan csak bírtam, összepisiltem magam. Becsuktam a szemem, és bár nem hallottam tisztán a dörrenésektől, a saját orditásomtól és az eldugult fülemtől, de mintha körülöttem mindenki kiabált és sikoltott volna. A sokktól lebénultam, mozdulni sem bírtam. Olyan biztos voltam benne, hogy itt és most meghalok, hogy ettől a tudattól kis híján elvesztettem az eszméletemet. Aztán felrántottak a földről, Michelle fogta az egyik karom, és vonszolt maga után, egyenest a kijárat felé. A lábaim maguktól léptek előre, én már nem voltam ura önmagamnak. Michelle fél méterrel előttem lépett ki az utcára. A Cadillac Escalade hátsó, kávéház felőli ajtaja kinyílt. Valaki jobb felől jött. Michelle belelőtt. Elzuhant. Berepültem a terepjáróba. Michelle rám vetette magát. Az ajtó bevágódott. Ezt abból tudtam, hogy a hangok még tompábbak lettek. A motor felmordult, mint valami szörnyeteg. Michelle lenyomott az ülések közé. Csikorgó kerekekkel indultunk meg, és majdnem olyan erővel lőttünk ki, mint amilyenre az Aston Martinom képes. Talán nyolc métert tettünk meg, amikor Simoné rátaposott a fékre. A hideg szélből éreztem, hogy kinyílt egy pillanatra az első ajtó. Felsikoltottam, azt hittem, elkaptak minket. De nem így volt. Az ajtó egy pillanattal később bevágódott, és a kocsi nagy sebességgel megindult a lakásom felé.
213 Michelle felrántott a padlóról, és belenyomott az ülésbe, majd becsatolta a biztonsági övemet. Közeledett a ház, ahol lakom, de nem lassítottunk. Oldalra fordítottam a fejem, de Michelle megragadta az államat, egyenesbe állította a fejem, és belenyomta az ülés fejtámlájába. Egy pillanatra észrevettem, hogy egy nagy, fényes revolver van a lábai között, csövével lefelé. Ekkor láttam meg, hogy a kapu előtt keresztben, orral felénk egy kék autó áll, egész a kapunál, legfeljebb tíz-húsz centire tőle, teljesen elzárva az utat a házba és a garázsba. Egyszerre valami furcsa, fehéres folt jelent meg a szélvédő jobb alsó sarkában, de semmi más nem történt. Ekkor belerohantunk a kék kocsiba. Mintha egy vonat ütközött volna egy személyautónak. Simoné fékezett, én pedig megindultam előre, de a biztonsági öv megfogott. A vastag kabátban és mellényben nem is éreztem semmit. Már tolattunk is vissza. Csikorogtak a kerekek. A garázskapu elindult felfelé. Michelle hátrarántotta a kapucnimat, a gázmaszkot ráhúzta a fejemre. A kapu előtt megfaroltunk, megugrott a nagy kocsi, és már bent is voltunk a garázsban. A kapu zárulni kezdett. Balra kanyarodtunk. Simoné lassított. Kivágódott az ajtó Jessy mellett, ő pedig egy fekete puskával a kezében kiugrott a mozgó kocsiból. Az ajtó bezáródott utána. Simoné felgyorsított. -Jöhet a gáz! - szólalt meg Simoné. Nem kiabált, csak kiadott egy utasítást. Lámpákat! Ebben a pillanatban kialudtak a fények a garázsban, majd a hátunk mögül három robajszerű lövés dörrent, gyors egymásutánban. A Volvóm helyén parkoló Cherokee terepjáró alól sűrű fehér füst tört elő, nagyon nagy nyomással. Aztán a garázskapu teljesen bezárult, és nem volt több fény. Simoné nem kapcsolta fel a lámpákat. Az egyetlen, amit láttam, a műszerfal fénypontjai voltak. Simoné lefékezett. Egy másodperc nyugalom. Súrlódó hangot hallottam elölről, Simoné felől. Azt hiszem, felvette a gázmaszkot. Hogy Michelle is felvette volna, azt nem hallottam, és nem tudtam, mi a helyzet Jessyvel. 214 Michelle kikapcsolta az övemet, aztán éreztem, hogy a könyöklőt felhajtja az ülés támlájába. Ez azt jelentette, hogy mindjárt ki fogunk szállni. Ekkor Michelle valamit a fejemre tett. Egy pánt vezetett körbe a fejemen, és valamilyen keret került a gázmaszk szemlencséi fölé. Elég nehéz volt, megfeszültek a nyakizmaim, ahogyan rám adta. Hirtelen mindent láttam bent a kocsiban. Mindent zöldben, a zöld száz és száz árnyalatában. Láttam az üléseket, láttam elöl Simone-t, fején gázmaszkkal, a szeme előtt valamilyen bonyolult szerkezettel, amely egy ormótlan szemüveg és egy kis távcső keverékének tűnt. Michelle-hez fordultam. Ott ült mellettem, és ugyanúgy festett, mint Simoné. Már volt ilyesmi a fejemen, csak egy másik típus. Nagyon-nagyon régen. Úgy hét éve. És filmekben is láttam effélét, kommandós filmekben. Éjjellátó-szemüveg volt, ami sok ezerszeresére erősíti fel a környezetben található fényt. Kinyílt az ajtó Michelle mellett. Michelle kiszállt, és kihúzott maga után. Futni kezdtünk a lépcsőház felé. Jessy már a lépcsőház ajtaja mellett, a falhoz lapulva várakozott. Gázmaszkot és éjjellátószemüveget viselt. Michelle a falnak nyomott, Jessy háta mögött. Jessy benyitott a lépcsőházba.
A lépcsőházban csend volt, és sötét. Michelle betolt Jessy után, majd jött ő is. Nagyon keményen fogott. A lépcső előtt álltunk meg. Bejött utánunk Simoné is. Géppisztoly volt a kezében. Megindultunk felfelé a lépcsőn. Jessy két-három méten'el járt előttünk, mi pedig rohantunk utána. Egyik emelet a másik után, a lépcsők csak jöttek, és mi kettesével szedtük a fokokat. Őrült erővel hallottam a saját zihálásomat és szívverésemet. Felértünk a harmadikra. Balra, a folyosót elzáró ajtó kinyílt. Jessy belépett, aztán kitámasztotta az ajtót, és megfordult, hogy a puskával célba vegye a folyosót. Michelle betaszított az ajtón, elmentünk Jessy mellett. A rács is kinyílt. Mire átmentünk rajta, bezáródott a külső ajtó. 215 A lakásom ajtaja kitámlt, s én, Michelle-lel a nyomomban, beléptem. Sötét volt. Jobb felé fordultunk, a testőreim szobája felé. Aztán bezáródott a bejárati ajtó. Bementünk a szobába. Megálltunk. Michelle a szemem elől feltolta az éjjellátószemüveget. Felgyulladtak a lámpák. Hunyorogtam egy kicsit. Michelle levette a fejemről az éjjellátót, utána kioldotta a gázmaszk zsinórját a nyakamnál, és lehúzta a fejemről a maszkot. Végül a rohamsisakot is levette rólam. Utána a saját éjjellátóját és maszkját vette le. Ziháltam, reszkettem, alig hallottam valamit, és olyan leírhatatlan iszonyat uralkodott el rajtam, amit korábban elképzelni sem tudtam. Mintha mindenem fájna, a csontjaim, az izmaim, a szemem; minden kis porcikám az egész testemben, kívül és belül, még a lelkem legmélye is, és mintha a csontjaim hajlékonnyá váltak volna, az izmaim pedig merevvé. Elviselhetetlen érzés volt. Jessy és Simoné a szoba ajtajában álltak. Furcsa szagot éreztem. Csípős szagot. A távoli múltból feljövő emlék eszembe juttatta, mi ez: lőporszag. Michelle megnézett magának minden oldalról, aztán óvatosan levette rólam a kabátot, és hátraadta Jessynek, majd a mellényt vette le, és azt Simone-nak nyújtotta. Jessy és Simoné vizsgálni kezdték, amit kaptak. Michelle megtapogatott, végignézett mindenhol, a fejem búbjától a talpamig. Amikor befejezte, a szemembe nézett. A tekintete tiszta volt, mint mindig; tiszta, egyenes, rezdületlen. Én remegtem, ő nem. Én ziháltam, az ő szája csukva volt, és csendben, nyugodtan vette a levegőt az orrán keresztül. - Rendben van, Joyce - szólalt meg. A hangja sem remegett, teljesen olyan volt, mint mindig. - Biztonságban vagy. Nem sérültél meg. Várt egy picit, hátha mondok valamit, de nem bírtam. Hátrafordult. -Jess?-kérdezte. - Semmi - mondta Jessy. Nem remegett a hangja, olyan volt, mint máskor. - Simoné? - Semmi. - felelte Simoné. Ő sem változott. - Oké. Engem sem találtak el. Rendben van. - Michelle vissza216 fordult hozzám. - Joyce, megnyugodhatsz! Mehetsz, csinálhatsz, amit akarsz! Michelle kiment a szobából. Jessy is elindult. Csak Simoné maradt ott a folyosón, a szobaajtó előtt. - Kérsz valamit? - kérdezte. Annyira valószerűtlen volt minden, mint valami álom. Csak álltam ott, döbbenten, aztán mozdulni akartam, de nem bírtam. Elhagyott az erőm, a lábam kifolyt alólam, és én összecsuklottam. - Gyertek! - szólt Simoné Michelle-ék után, aztán bejött a szobába. A földön feküdtem, a szőnyegen, és tágra nyílt szemekkel meredtem a mennyezetre. Simoné letérdelt a fejem mellé. Éles fényű lámpával világított a szemembe, előbb a jobba, azután a balba. Nem vakultam el tőle, a szemem nem rándult meg.
- Sokkot kapott? - hallottam Michelle hangját. - Igen - felelte Simoné. - Bevisszük a szobájába - mondta Michelle. Simoné felállt, és hátralépett. Michelle és Jessy felemeltek, és kivittek a szobából. Az egész, mint valami álom... Bevittek a hálószobába, és rátettek az ágyra. Gépiesen mozdulva magamra húztam a paplant, úgy, ahogy voltam, ruhában, cipőben, oldalra fordultam, összegömbölyödtem, és becsuktam a szemem. Mély, nagyon mély álomba zuhantam. 217 TIZENEGYEDIK FEJEZET 1. Joyce lakása Champ-de-Mars, Párizs November 3. péntek, 01 óra 38 perc Valamikor régen, még kislánykoromban, a gondok elől mindig az alvásba menekültem. Ha valamilyen konfliktusba keveredtem, amivel nem bírtam szembenézni, lefeküdtem az ágyba, betakaróztam, a fal felé fordultam, összekuporodtam, becsuktam a szemem, és egy másodperc múlva már aludtam is, mintha alvás közben megjelent volna egy jó tündér, és megoldotta volna minden problémámat. Tizenegy éves koromban, egy nyári éjjelen áramszünet volt, mert a vihar letépett néhány vezetéket, én meg egyáltalán nem voltam álmos, és egy könyvet olvastam a szobámban gyertyafény mellett. Aztán kimentem vécére, és amikor bejöttem, egy pillanatra még a szívverésem is megállt, annyira megrémültem. Valami baja lehetett a gyertyának, mert nagyjából a felénél eltörött, és meggyújtotta az egyik újságot az asztalon. Láttam, amint a tűz lassan átterjed a mellette lévő újságra is. A lakásban mindenki aludt, egyedül csak én voltam fenn. Gyorsan bebújtam az ágyamba, magamra húztam a takarót, és becsuktam a szemem. Vártam, hogy elaludjak, és jöjjön a jó tündér, aki már eddig is annyi gondomat megoldotta. De a lelkem mélyén mintha tudtam volna, hogy az a jó tündér valójában az anyukám. És ő aludt. És az ötéves kisöcsém is. Nem számíthattam senkire, rajtam múlott minden. Kiugrottam az ágyból. Addigra már négy újság lángolt. Felkaptam a takarómat, és teljes erőmből rávágtam az asztalra. Egy filmben láttam, hogy így is lehet tüzet oltani. Csakhogy néhány égő fecni szanaszét repült a szobában. A párnámmal estem nekik, és addig csépeltem őket, amíg el nem aludtak. Aztán kiszaladtam a fürdőszobába, és félig megtöltöttem a vödröt vízzel - ha 218 több van benne, el sem bírom. Becipeltem a szobámba, és sorban minden újságot és fecnit lelocsoltam. Akkor, azon az éjjelen, amikor rajtam múlott minden, nőttem ki a menekülésből. Ha nem küzdöm le, nem viszem semmire az életben, mert a sikerhez trappolni kell előre, és sohasem menekülni. De ami a kávéházban történt, az annyira elmondhatatlanul borzalmas volt, annyira sokkolt a tény, hogy annyi év után, annyi minden után újra megtörtént egyszerűen becsuktam a szemem, és aludtam. El akartam menekülni, ki akartam szállni a világból, mert nem bírtam el vele. Történt valami, ami letaposott, bele a földbe, és nekem már nem volt erőm ahhoz, hogy felkeljek. Még nem nyitottam ki a szemem, olyan jó volt itt feküdni a kényelmes ágyban, a sötét szobában. Bármily hihetetlen is volt a történtek fényében, de nyugodt voltam. Vagy talán csak beletörődtem a dolgokba. Most már nem volt semmi kétségem: valaki nagyon elszánta magát arra, hogy elveszi az életemet. Van egy nagyon régi, visszatérő álmom, amit már egészen kislánykorom óta álmodom, nagyjából havi rendszerességgel. Ülök egy régies berendezésű nappaliban, és egy pipázó férfi tanít engem. A férfit Sherlock Holmesnak hívják. Ez az álom volt a legfontosabb abban a döntésemben, hogy az FBI Akadémián
akartam tanulni. Most is Holmesról, és hűséges társáról, Dr. Watsonról álmodtam, és sajnáltam, hogy felébredtem. Ha Sherlock Holmes létezne, azonnal sürgönyöznék neki Londonba, hogy segítsen. Imádom a Sherlock Holmes-történeteket. Szeretem látni, ahogyan szép lassan kibontakozik valami rettenetes helyzet, beleképzelem magam az áldozat helyébe, és a hideg futkározik a hátamon. És aztán Holmes elvállalja az ügyet. És én elégedett mosollyal az arcomon, tarkóra tett kézzel hátradőlök a fotelban, és felsóhajtok: jól van, most már minden rendben lesz. Bárcsak most is megtehetném...! Sajnos Sherlock Holmes nem létezik. De léteznek a testőreim, akik megmentették az életem. Nélkülük már nem élnék. Efelől semmi kétség. Felnéztem az órára. 01:50. Néhány embert most fel kellett hívnom, de mindegyik hívástól féltem. 219 Felkapcsoltam a falilámpát. Egyedül voltam a szobában. Benyúltam a párnám alá a Chanelért, de nem volt ott. Eszembe jutott, hogy a kabátom zsebébe dugtam, de a kabátom nem volt a szobában. Kitakaróztam, hogy a pipereasztalkához menjek, aminek a fiókjában kell még lennie egynek vagy kettőnek. Farmerben és pulóverben voltam. Emlékeztem rá, hogy ruhában és cipőben bújtam az ágyba. A cipő nem volt a lábamon, de minden más, a farmer és a pulóver is rajtam maradt. Erőlködve tápászkodtam fel, nyögtem az erőfeszítéstől, hogy az ágy szélére ülhessek. Mintha hihetetlenül erős izomlázam lenne. Ahogyan a jobb kezemmel kitámasztottam magam a hátam mögött, valami nedvességhez ért a tenyerem. Hátrafordultam. A lepedőn nedves folt éktelenkedett a fenekem helyén. Megnéztem a nadrágomat. Az is nedves volt a lábam között. Kibontottam az övet, kigomboltam a gombokat, és letoltam a nadrágomat. Bepisiltem. De még ott a kávéházban, és az nem lehetett ennyi, az... az... Valamelyik testőröm észrevette volna. Valószínűleg álmomban történt. Döbbent arcot vágtam. Bepisiltem álmomban, mint egy kisgyerek. Akisgyerek... Nem érte meg. Nem az én dolgom lett volna. Feltápászkodtam. Szédültem. Olyan fáradtságot éreztem, mint még soha. Megszabadultam minden ruhámtól, teljesen meztelenre vetkőztem. Büdös voltam az izzadságtól. Nem érdekelt túlságosan. A tréningnadrágomat és a pizsamafelsőmet vettem fel. Kicseréltem a lepedőt, az újat úgy tettem vissza, hogy a folt helyén nem hajtottam az ágyra, azt szabadon hagytam. A pipereasztalka fiókjában találtam még egy Chanel N°5-öt, azzal tértem vissza az ágyhoz. Az ágy bal oldaláról a közepére költöztem. A jobb oldalára pakoltam az éjjeliszekrényről mindent, amire szükségem lehetett: mobiltelefont, előjegyzési naptárat, tollat, Chanelt. Elhelyezkedtem, bebújtam a paplan alá vigyázva, hogy a paplan vége ne lógjon a nedves foltba. Fogtam a telefont. Az első hívás Vee. Felhívtam a Központi Baleseti Kórház VIP szárnyát, a 12-es betegszobát. Sylviával beszéltem, aki nagyon aggódott értem, mert az egész kórház az ellenem 220 elkövetett merényletről beszélt. Vee-ről kérdeztem. Még mindig nem ébredt fel. Keserű szájízzel tettem le a telefont. - Vee... gyere vissza... kérlek! - súgtam magam elé, elkínzott hangon. Visszavárlak! Vagy be kell mennem Vee-hez, vagy őt kell valahogyan idehozatnom. Ha kiteszem a lábam, megtámadnak,, szóval csak egyetlen megoldás maradt. Ha ez orvosilag lehetséges. Látni akarom Vee-t! Már mióta nem láttam? Látnom kell őt!
Beütöttem Claire számát, mert tudnom kellett, hogy mi történt délelőtt, és hogy jól van-e mindenki. - Joyce! - kapta fel Claire. - Te jó isten, Joyce! - hallottam a hangján, hogy sír, pedig Claire nagyon nem az a sírós típus. -Jól vagy? - Szia, Claire. Igen, jól vagyok, nem sérültem meg. Legalábbis fizikailag nem mondtam nyomott hangon. Nagyot sóhajtott. - Hála istennek! Hátul voltam az irodában, nem láttam semmit, csak hallottam a lövéseket, a sikolyokat. Még soha nem éreztem ilyen félelmet, és még soha nem éreztem magam ennyire elveszettnek. - Én sem mondhatok mást, Claire, ugyanezt éreztem - mondtam. Azután pedig meg kellett kérdeznem, amitől begörcsölt a hasam. - Hogy vagytok? Claire nem felelt rögtön, csak két-három másodperc múlva. - Madlent eltalálta egy golyó - mondta szomorúan. Felnyögtem. A szemem elkerekedett, a szám kinyílt, minuha valamit szólni akarnék, de nem volt mit, és nem jött ki hang a torkomon. Csak tátogtam némán, az arcom eltorzult, éreztem, ahogyan ugrálnak az izmok a szám körül és a szemeim alatt. Amit... amit akkor éreztem... Nem tudok mit mondani róla. Biztosan tudom, hogy akkor, ott az ágyon, abban a pillanatban, ténylegesen, majdnem megbomlott az elmém. A határán álltam annak, hogy megőrüljek - hogy az elviselhetetlen borzalmak és az elviselhetetlen bűnök elől az őrületbe meneküljek, valamiféle álomszerű állapotba, ahonnét nincs visszaút. 221 Lovecraft írt ilyenekről. Emberekről, akik csak láttak valamit, és egyszerűen végük volt. Reszkető kézzel a hajamba túrtam, bőgni kezdtem. - Ez már nem lehet! Ez már nem lehet! - hajtogattam. -Joyce! Joyce! - kiabált Claire a telefonba. - Nyugodj meg! Madlen jól van, hallod? Joyce! Hallod? Hallod? Jól van, Madlen jól van! Valamelyest magamhoz tértem. - Hogy... hogy mi... Mi van Madlennel? -Jól van! Csak súrolta egy golyó a jobb vállát! Joyce, Madlen teljesen jól van! Itt vagyunk a kórházban, de holnap már haza is engedik! Nyugodj meg! Az őrület árnya elszállt. Még tudtam magam tartani. Valameddig. Zokogtam a megkönnyebbüléstől. Claire is sírt. - Claire, melyik kórházban vagytok? A Központi Baleseti Kórházban? - kérdeztem, egy leheletnyivel nyugodtabban. Szipogott egy kicsit, aztán válaszolt. - Nem. Mivel nem volt súlyos, csak behoztak minket ide a Tro-cadéro Klinika mellé. - Minket? Más is megsérült közületek? - Nem, közülünk nem, de két vendég könnyebben - mondta Claire. -Az egyiknek valamelyik csuklója tört el, a másiknak megrepedt egy bordája, meg volt valami zúzódás a fején, vagy valami ilyesmi, de nem komoly. Valaki itt azt mondta, hogy megijedtek, és felborultak a székkel, vagy átestek rajta. Valami ilyesmi történt. De őket másik osztályra vitték, nem tudom, hová. Felsóhajtottam. - Claire, annyira sajnálom! - Nem tehetsz róla! - De igen. - Nem! Joyce, erről semelyikünk sem tehet! Se te, se mi! Nem akartam most ebbe belemenni. - A többiek hol vannak? - kérdeztem.
- Most itt van mindenki. Jöttünk meglátogatni Claire-t. Vee-t is meglátogatnánk, de oda nem engednek be minket. Már kétszer telefonáltam a kórházba, de nem mehetünk be, csak te, vagy Vee hozzátartozói. Persze, mi is azok vagyunk, csak ők ezt nem így látják. 222 Elmosolyodtam. Aranyos volt, hogy Claire azt mondta, ők Vee hozzátartozói. Ami persze igaz is. És én is az vagyok, meg minden barát. Mindenki, aki tenne érte valami jót. - Vannak ott rendőrök? - kérdeztem. - Igen. Tele van rendőrökkel az egész kórház. Téged is nagyon sokan kerestek. - Gondolom. Madlennel beszélhetnék egy kicsit? - Hát persze. Várj, beviszem. Elszorult a torkom. Madlen... Éreztem, hogy elvörösödtem. Szégyelltem magam. Nem mertem volna a szemébe nézni. Mégis beszélnem kellett vele, hogy tudja, hibát követtem el, de azért számíthat rám még mindig. Mert hibát követtem el. Dacoskodtam, erősködtem, hogy le akarok menni a kávéházba, minden igazi ok nélkül. Mert hülye voltam, és én érdemeltem volna golyót, nem Madlen. - Adom! - szólt a telefonba Claire. - Szia! - hallottam Madlen hangját, szinte azonnal. Összeszorítottam a szemem. Olyan bűntudatom volt, hogy majd szétszakadtam tőle. -Madlen... Ó, istenem... Annyira sajnálom, kicsim! Borzasztóan sajnálom! Jaj... a fenébe... francba... - észrevettem, hogy nyögök és fújtatok a telefonba. Rohadtul sajnálom, Madlen! Mindent meg fogok tenni, amit csak tudok, hogy rendbe hozzam. Madlen csak hallgatott. Mintha az irántam érzett dühtől szóhoz sem jutna. Meg tudtam érteni. Miattam egy heg került a vállára,
zavarodva. Nem tudom, mi történt. De azt tudom, hogy volt ott egy csomó holttest, és iszonyú szag volt. Nagyon kemény takarításra lesz szükség, az biztos. - Az egyik testőröm talált el? - kérdeztem. - Nem, biztosan nem! Nem arról jött a golyó, ahol ti voltatok. - Akkor jó. Illetve nem jó! Ez az egész nem jó, de legalább a testőreim nem hibáztak. Na jó, beszéljünk egy kicsit másról is. A szerelmed ott van? kérdeztem, hogy valami vidámabb témára tereljem a szót. Volt Madlennek egy szerelme, Claude, akivel sül-ve-főve együtt voltak. Úgy imádták egymást, hogy irigyeltem őket érte. - Nem, nincs itt - mondta Madlen, érezhetően kevésbé feszült hangon. - Nem hívtam fel. Nem is fogom. Majd holnap elmegyek hozzá, és elmondom, mi történt. - Jól van - eszembe jutott valami. - Madlen, maradjatok ott mindannyian. Nemsokára visszahívlak. 224 - Oké. Szia! - Szia! Bontottam a vonalat. Helyrehozom, amit lehet. Kinyitottam az előjegyzési naptáramat, és beírtam, hogy kifizetni Madlen és a két vendég kórházi számláit. Azután hívtam angol barátnőmet, az angol Vogue főszerkesztőjét. Nem számítottam rá, hogy Jane ébren van, de azonnal felkapta a telefont. Beleüvöltött. - Joyce! Mi van veled? Jól vagy? Minden veled van tele! Egyfolytában hívlak, napok óta! - Szia, Jane! Bocs, hogy nem hívtalak. Nem akartalak felhívni, mert nem volt idegzetem hozzá, hogy telefonálgassak. Iszonyúan rosszul voltam. Ne haragudj! - Nem gond! Hogy vagy? Megsérültél? Kórházban vagy? Mi a fene van veled? -Jól vagyok. Mármint fizikailag. Itthon vagyok, nem ápolnak, semmi bajom. Jane, segítenél nekem? - Hogyne! Amiben csak akarod! - vágta rá. - Koszi, nagyon kedves vagy. Te most Londonban laksz? - Igen. Miért kérded? - Emlékszem, hogy a partin említetted a házadat, Yorkban, azt a húszszobásat. - így igaz. Szeretnél eltölteni egy időt a házban? - Az egyik lányom, akit Fontainebleau-ban, az országúton lőttek meg, még mindig kómában van, és lehet, hogy sohasem tér magához, egy másik lányom, akit ma délelőtt, a kávéházamban lőttek meg, szintén kórházban van. Iszonyúan féltem őket, Jane! Azt szeretném, ha elküldhetném a lányaimat a yorki házadba, mondjuk, egy hónapra. Természetesen állok minden költséget. - Hány lányod is van? - kérdezte Jane. - Negyvenöt. Negyvennégyet átküldenék hozzád. Most mindjárt bérelek egy repülőt, aztán már mennek is. Londonban találkoznátok, és onnan busszal mennétek Yorkba mondtam. - London nagyon messze van. Repüljenek Manchesterbe. Vagy Yorkba, hiszen van ott is reptér, csak nem olyan nagy. - És te? - Én addigra ott leszek. 225 . - Megtennéd? Köszönöm, Jane, igazi jó barát vagy! - hálálkodtam^ - Hogyne tenném meg! Érted bármit, Joyce! Persze, hogy megteszem! Bevásárolok mindent, amit csak kell a te negyvennégy lányodnak, semmi probléma! Hogyne tenném meg, hiszen mi most éppen egy exkluzívról beszélünk, nem igaz? Kitört belőlem a nevetés. Jane már csak ilyen. Egyik pillanatról a másikra üzleti tárgyalássá változtat bármilyen beszélgetést. De ilyennek imádtam. - Szeretlek, Jane! Olyan jó, hogy te a régi vagy! Jane hallgatott egy darabig, és amikor megszólalt, zavart volt a hangja.
-Tudod... valójában csak... csak vicceltem. Persze, hogy megteszem, amire kértél, és nem kérek érte semmit. Hiszen barátnők vagyunk. - Barátnők vagyunk - ismételtem meg. - Semmi baj, Jane, tiéd az elsőbbség. - Akkor... jó. De ha meggondolod magad... úgy is minden rendben van. Akarod, hogy elintézzek még valamit? - Köszönöm, nem. Majd még felhívlak, hogy pontosan hol találkoztok a lányaimmal. - Rendben, Joyce, ahogy akarod! - Köszönöm! Szia! - Szia, Joyce. Ha valamiben segíthetek, csak hívj - mondta Jane, és letette a telefont. Visszahívtam Claire-t, és meghagytam, hogy azonnal csődítsen oda a kórházba mindenkit mindegyik kávéházból, mert menni fog egy busz, ami kiviszi őket a reptérre. Kissé megijedt, hogy ennyire nagy a baj. Azzal nyugtattam, hogy inkább becsüljük túl a veszélyt, mint alul. Meghatározatlan időre bezártam a kávéházaimat. Claire megígérte, hogy azonnal hozzálát a lányok megszervezéséhez, én pedig a lelkére kötöttem, hogy amikor elmennek haza összecsomagolni, legyen velük néhány rendőr. Jól van. Most már csak buszt, repülőgépet, és néhány biztonsági embert kell szereznem, akik a lányaimra vigyáznak Yorkban, és az odaúton. És a legjobb szervező a világon Johnny. Azonnal fel is hívtam. Épp otthon volt, a párizsi lakásában, és 226 csomagolt. Többször hívott, de aludtam, és járt is nálam, de a testőreim nem engedték be. Azt mondta, most azonnal beköltözik hozzám, és nincsen apelláta. Titkon reméltem is, hogy megteszi. Elmondtam neki, hogy mit szeretnék, és megkértem, hogy még mielőtt elindulna, intézze ezeket el. Megígérte. Meg sem mertem nézni, hogy hány üzenetet hagytak a szüleim, inkább felhívtam anyukámat. Biztos voltam benne, hogy sír. Sírt. Halálra aggódták magukat miattam, és most már én sem állhattam elő azzal, hogy a tévé csak eltúlozta. Anyukám mondta, hogy néhány óra alatt egy egész hajtincse megőszült. Ha nem lennék szőke, talán én is találnék néhány szálat. Abban maradtunk, hogy semmiképpen nem teszem ki a lábam a lakásból, és hogy mindennap felhívom legalább egyszer. Felkeltem az ágyról. Fogtam a telefont és a Chanelt, papucsba léptem, és elhagytam a szobát. Szédelegve, imbolyogva mentem a lakás folyosóján a tornaszoba felé. Bekopogtam, azután beléptem. Michelle ült a monitorok és vezérlők előtt. - Hello, Michelle! - Hello! - mondta. - Leülhetnék melléd egy pár percre? - kérdeztem. Nem felelt, csak mutatta, hogy tessék, üljek le. Bementem, becsuktam magam mögött az ajtót, és leültem mellé a kanapéra. - Armand felügyelő többször is keresett - tájékoztatott Michelle. - Majd hívd vissza! - Vissza fogom hívni - mondtam. - A híváslistát bent találod a nappaliban. - Oké, majd átolvasom. - Ahogy körülnéztem, észrevettem, hogy beállítottak egy állványos táblát is a monitorok mellé. A táblán fehér, zöld, sárga és piros rajzok és x-ek krétával. - Michelle, mi történt a kávéházban? Mert én nem tudom. - A támadás, amire számítottunk. A kávéházban vártak ránk, türelmesen. Öten voltak benn, öten az utcán. Ott van minden felrajzolva a táblára. - Úristen! Tíz embert küldtek azért, hogy velem végezzenek? -döbbentem meg. - Ez teljesen abszurd! Mert felvettem azt a kisfiút? Ezért? Én egy modell vagyok, engem nem fenyeget a maffia! 227 - Valóban nem, de valaki nagyon elszánta magát, hogy végez veled. Nem is volt rossz a terve. Már kétszer kicsúsztál a kezéből, többször nem akart kockáztatni.
Tudta, hogy három barátnőd is veled van, de azt nem, hogy kik vagyunk. Nem számított részünkről ellenállásra, csupáncsak biztosra akartak menni. Nem adtak sok esélyt neked. Tudták, hogy ha valamilyen csoda folytán kijutsz a kávéházból, a lakásod felé fogsz menekülni, és ezért oda is kitettek egy fegyveres csapatot. Átöleltem Michelle-t, megpusziltam az arcát. - Köszönöm. Megmentettétek az életemet. Tényleg ti vagytok a legjobbak! Michelle megérintette a karomat, mintha bátorítás lett volna, aztán kibontakozott az ölelésből. - Csak a munkánkat végeztük - mondta. Most először néztem rá szeretettel. - Fogadjunk, hogy mindenkinek ezt mondjátok! Michelle nem gondolkodott a válaszon, azonnal felelt. - Igen. 2. Joyce lakása Champ-de-Mars, Párizs November 3- péntek, 09 óra 19 perc Johnny valamivel fél hat után érkezett meg. Addigra már a lányaim Anglia felé repültek, még Madlen is, akit az orvosa néhány tanács kíséretében elengedett. Johnny végre rájött, hogy az ő problémája semmi az enyémhez képest. Mit számít egy hajhullás azzal összevetve, hogy valakire egy rakás profi gyilkos vadászik? Johnny rettenetesen ideges volt a merénylet miatt, én viszont, számomra is meglepő módon, egyáltalán nem aggódtam a saját életemért. A lányaimat féltettem. Talán az lehetett különös, kissé természetellenes nyugalmam oka, hogy engem Michelle, Jessy, Simoné és Sophie védett, akik tökéletesen helytálltak egy olyan 228 helyzetben, amiben én teljesen lebénultam. Hányszor, de hányszor elmondtam Johnnynak, hogy milyen kivételes testőreim vannak! Meghagytam Claire-nek, hogy azonnal hívjon, ha megérkeztek Jane házába, úgyhogy a fülemet nagyon hegyeztem a titkos mo-bilom pittyegésére. Negyed tíz után néhány perccel szólalt meg. Éppen a konyhában beszélgettünk Johnnyval, miközben vaníliás teát készített kettőnknek, amikor az az édes hang felhangzott. A telefont olyan gyorsan kaptam ki a zsebemből, hogy majdnem el is ejtettem. A kijelzőn a várva várt név díszelgett: CLAIRE. - Szia, Claire! - üdvözöltem erőltetett lelkesedéssel, mert tartottam tőle, hogy rossz hírt fog közölni. - Hello, Joyce! - mondta Claire. Figyeltem a hangját. Nem volt nyomott, sírást sem hallottam ki belőle. - Na, megérkeztünk! Itt vagyunk a házban, épp ebben a pillanatban dobtam le a tatyómat a szobámban. A barátnőd is itt van, nagyon kedves. Jól utaztunk, minden a legnagyobb rendben van. A ház pedig... fantasztikus! Egy ilyen házért érdemes keményen dolgozni! - Szerintem is így van. Kell ott lennie hét férfinak, akik vigyáznak rátok. - Igen, van itt hét fazon, vadászpuska van náluk. Van kutyájuk is. Te Joyce, Johnny direkt olyan pasasokat bérelt fel, akik már egy kicsit... öregecskék? Legalábbis mihozzánk azok. - Én kértem Johnnyt, hogy korosabb, de jó kondiban lévő férfiakat fogadjon fel, akik ismerik a környéket, és akik nem fognak megijedni az árnyékuktól, és ugyanakkor az a veszély sem fenyeget, hogy a flörtölés miatt biztonsági emberként elfelejtenek helytállni. A családjaik is ott vannak. Elég nagy az a ház, és kemény munka rendben tartani, meg főzni ennyi emberre. - Igazad van. Megbeszéltük, hogy mindig lesz valaki Madlen mellett, amiről ő persze hallani sem akar, merthogy titkos susmor-gásokat akar folytatni telefonon a Párizsban maradt szívszerelmével - Claire nevetett. - De az orvosa megmondta, hogy két-három napig azért figyeljük. Egyébként van itt egy orvos a közelben, kábé egy kilométerre, ha valami lenne. De nem lesz! - Ne is legyen! - értettem egyet. - Figyelj, Claire! Tudom, hogy nagyon kemény lesz, amit most kérni fogok, de nem kérném, ha nem lenne fontos. 229
- Rendben van, Joyce, hallgatlak. - Figyelj, hétfőig egy pillanatra se tegyétek ki a lábatokat a házból. A biztonság kedvéért! Rendben? - Igen, rendben. Amennyire beijedtünk, nem hiszem, hogy ez olyan nagy kérés. - Helyes. És a jövő héten se nagyon császkáljatok el messzire, jó? Légyszi! - Persze! Egyikünk sem járt még errefelé, időbe telik, mire megismerjük a környéket. - Na igen, viszont fiatalok vagytok, és esetleg túl hamar felbátorodnátok. A végén még nekivágtok páran egy túrának, és ki tudja, hol lyukadtok ki. - Majd visszafogom a lányokat - ígérte Claire. A háttérben nevetés hallatszott, aztán Julié hangja, aki azt kérdezte, hogy Nem látta valaki a piros csíkos bombázó sálamat?". - Hallom, Julié már megint elkeverte a sálát - mondtam. - Úgy tűnik - nevetett Claire. Nevettem én is. Annyira imádom a lányaimat! Mindegyiküket külön-külön, tiszta szívemből szeretem, és olyannak, amilyenek! Bejött a konyhába Simoné. Odasúgott valamit Johnnynak, azután kiment. - Claire, légyszi, add egy pillanatra Jane-t. Ti meg vigyázzatok magatokra, és minden nap hívjatok fel! - Úgy lesz! Mindent koszi, Joyce! És te is nagyon vigyázz magadra! Na, adom a barátnődet. Szia! - Szia neked is! Johnnyhoz fordultam. - Armand felügyelő és a társa az imént csöngetett fel a portáról - tájékoztatott Johnny. Bólogattam. Meg volt beszélve. A merénylet után a felügyelő és a társa többször is hívtak, de túlságosan mélyen aludtam. Egyszer még el is jöttek, és felvették a testőreim vallomását, de engem nem keltettek fel. -Jane vagyok! Hello! - szólt a telefonba Jane. - Á, Jane! Hello! Figyelj, nagyon köszönöm, amit a lányaimért tettél! Baromira hálás vagyok! - Megtettem, amit tudtam - mondta Jane. - És ha majd elhatároztad magad, szólj! 230 - Nem felejtettem el, hogy mit ígértem neked, és tartom a szavam. Köszönök mindent! Hívjuk egymást! Szia! - Várom a hívásod! Szia, Joyce! Megkönnyebbülten a levegőbe lendítettem a karom. Jól van. Ez legalább rendben. Azért még mindig tudok tenni valamit! Elraktam a telefont. - Kínáljuk meg a felügyelőéket teával meg aprósüteménnyel. Behoznád, Johnny? Bent leszünk a nappaliban. - Viszem, menj csak - mondta Johnny, és már nyitotta is ki a konyhaszekrény egyik ajtaját, hogy elővegyen egy szép tálcát meg csészéket. Átmentem a nappaliba. Armand felügyelő és a társa már ott volt. A kanapén ültek. Amikor beléptem, mindketten felálltak. Mi-chelle és Simoné is a nappaliban tartózkodtak. A két nyomozó öltönyben volt, a fiatalabbik a kezében fogta a kalapját. Amikor meglátott, elejtette. Lefutottuk a kötelező udvariassági tiszteletköröket, amíg Johnny be nem hozta a teát és a süteményt. Armand felügyelő nagyon finomnak találta a teát, a társa pedig azonnal leöntötte magát. Sosem értettem, hogy miért jön valaki zavarba a jelenlétemben. Johnny kivitte a fürdőszobába, Simoné és Michelle is kimentek, mert a felügyelő négyszemközt akart velem beszélni. Armand felügyelő a kanapé jobb szélére húzódott, én pedig mellette ültem a fotelben. - Most már egyértelmű, hogy valaki vadászik önre, Byron kisasszony - ismerte be a felügyelő. - És bár még nem találtunk olyan nyomot, amely minden kétséget kizáróan bizonyítaná, hogy a fontainebleau-i és az azután következő támadás összefüggne, de egyre valószínűbb. Ha összefüggenek, nem igényel különleges magyarázatot a tegnapi merénylet, de ha nincs összefüggés közöttük, akkor én nem értem ezt az egészet.
- A krimikben a nyomozóknak mindig van zsaruszimatuk, ami megsúgja, hogy mi az igazság - mondtam, csak úgy, mintha hangosan gondolkodnék. Armand felügyelő nem mosolyodott el. - A valóságban is van, de nem szimatnak nevezik - mondta. -Általában nem. Inkább megérzésnek. Igen - válaszolt egy fel nem tett kérdésre. - Úgy érzem, hogy az ön ellen irányuló három támadás összefügg. 231 Felsóhajtottam. Csak egy modell vagyok... Nagyon szerettem volna egy kis reményt, hogy mind tévedünk. - És a többi nyom? - kérdeztem reménykedve. - George Sheppardnak alibije van a támadás idejére, de egyébként sem az a típus, aki, még ha ténylegesen el is szánná magát egy efféle akcióra, azt saját kezűleg vitelezné ki - mondta a felügyelő. - Képtelen lenne rá. Nyomozunk az ügyben, de ez nagyon kemény dió. Részint, mert angol állampolgár, s ezen okból kifolyólag a Scotland Yard segítségét kellett kérnünk, részint pedig, mert a családja roppant befolyással bír. Az angol kollégák utánajárnak minden lehetséges nyomnak, ám amíg nincs bizonyíték a kezükben, nem hallgatják ki Sheppard urat. Elfintorodtam. - A törvény mindenkire egyformán érvényes, nem? - kérdeztem keserűen. - De igen - látszott a felügyelőn, mintha még valamit el akarna mondani, de aztán meggondolta magát. Talán egyszer-egyszer már rendre utasították nyomozásai során, amikor olyan gyanúsítottra bukkant, aki túlságosan befolyásos volt. Egyelőre még nincs konkrét eredmény. Utánanéztünk annak a filmstúdiónak, amit említett, a Sun Film Companynak, kihallgattunk huszonhárom embert, köztük Jill Ponetzet és Jean-Claude Hus-tert. - Kiket? - kérdeztem értetlenül. Nem értettem, miért említi a felügyelő ezt a két nevet, mintha ismernem kellene a pornó világát. -Ja, igen! Maga úgy ismeri őket, mint Cleo Quvick és Michelangelo da Vinci. Ponetz tagadta, hogy megfenyegette volna magát, Huster pedig tanúsította, hogy nem fenyegette meg. - Hazudnak - mondtam. - Lehet. Hustert mindenesetre letartóztattuk, mert nagy meny-nyiségű drogot találaink a kabátjában. - A kabátjában? - kérdeztem összehúzott szemöldökkel. - Az utcán állítottuk meg, hogy jöjjön be velünk a kapitányságra. Nem akarta levenni a kabátját, és amikor már nagyon izzadt, és mégis levette, kiesett a zsebéből a zacskó. Még két férfit őrizetbe vettünk, akik ott voltak az október 25-i szereplőválogatáson. Majdnem mindenkit sikerült megtalálnunk azok közül, akik meg232 jelentek az aznapi Edith Zola-féle válogatáson, közülük huszonnégy fiatalkorú lány állította, hogy zaklatták őket a lépcsőházban. A Sun Film Company vizsgálatakor elég jelentős adócsalás nyomait fedezték fel a kollégák. Ennek kifejezetten örültem. A sok ringyó oda kerül, ahová való! - És Quvick? - kérdeztem. - Őt is letartóztatták, ugye? - Nem. Vele szemben nem merültek fel bűncselekményre utaló bizonyítékok, de Párizst nem hagyhatja el. - Állhattak ők a háttérben? - Elvileg igen - felelte a felügyelő. - A pornóipar egy kapcsolódási pont az alvilág és a társadalom között, tehát, bár ezt a vonalat még nem tártuk fel, valószínű, hogy ismernek megfelelő embereket egy ilyen feladathoz. Gyakorlatilag sokkal valószínűbb, hogy az emberrablók állnak a háttérben. - Megtalálták már a kisfiú szüleit? Armand felügyelő elővette a jegyzetfüzetét és a tollát. - Még nem - mondta. Az első üres oldalra pörgette a lapokat. - Elképzelhető, hogy valahol külföldön rabolták el, így pedig a lehetőségek száma igen nagy. - A felügyelő a térdére fektette a jegyzetfüzetét, és kikattintotta a tollát. -
Byron kisasszony, engedje meg, hogy feltegyek néhány kérdést a tegnap délelőtti merénylettel kapcsolatban. Nem örültem neki. Gondterhelten sóhajtottam. - Túl sokat nem tudok mondani. Egyszer csak lövés dörrent, aztán a földre kerültem, majd kivonszoltak az utcára, belöktek a testőreim páncélozott autójába, és idehoztak. Ennyi. Ha rajtam múlott volna, akkor végem. Leblokkoltam, egyszerűen... Benne voltam egy... egy helyzetben, amiben semmit sem tudtam irányítani. Ott lent, a kávéházamban, elvesztettem minden kontrollt az életem felett. Nem voltam más, mint egy... egy... nagy, totális, tökéletes áldozat - tanácstalanul széttártam a karomat. - Nem tudom, mit mondjak. Nem voltam abban az állapotban, hogy bármit is meg tudjak figyelni. Senkit nem láttam - elgondolkodtam néhány másodpercet. - Amikor kimentünk az utcára, a szemem sarkából láttam, hogy jön egy ember, de nem néztem meg az arcát, de még a feje körvonalait sem. Csak a lábait, talán valamit a törzséből. 233 A felügyelő írni kezdett. Nagyon röviden. - Ugye nem áll szándékában kinyitni a kávéházat a közeli jövőben? - kérdezte feltekintve a jegyzetfüzetből. - Nem - mondta határozottan. - Rendben - bólintott. - Elfogtak valakit? - kérdeztem. - Biztosan elfogtak valakit! Mit mondtak? Vagy még nincsenek kihallgatható állapotban? - Byron kisasszony, mi nem fogtunk el senkit - felelte a felügyelő. . Leeresztettem. Egyfolytában csak kudarcok és kudarcok érnek egymás után, pedig annyira megszoktam már a sikert! És most semmi se jön össze! - De miért? És a sebesültek? Csak volt egy sebesült! Vagy mindenki elmenekült, aki nem halt meg? A felügyelő bizalmasabbra vette a hangját, és kicsivel közelebb hajolt hozzám. Önkéntelenül én is közelebb hajoltam hozzá, hogy tisztán halljam, amit mond. - Elmondom önnek, Byron kisasszony, hogy mi is történt tegnap délelőtt. Öten várták bent a kávéházban, és öten kint az utcán - mondta a felügyelő. Eddig én is tudtam. - Volt egy kék Citroen BX, amely a háza előtt várakozott, arra az esetre, ha valahogyan eljutna odáig. A Citroenben hárman ültek, és volt még két ember, akik az utcán álltak, a kávéház és a ház között. Amikor rájöttek, hogy tűzharc alakult ki a kávéházban, tehát, hogy nem úgy történt, ahogyan gondolták, és valamiért nem tudták egyszerűen csak agyonlőni magát, akkor az utcán várakozó két férfi elindult a kávéház felé. Az egyikük nagyon gyorsan futott, ő volt az, akit a szeme sarkából látott, amikor kilépett az utcára. Amikor beszálltak a Cadillac terepjáróba, és elindultak a maga háza felé, a Citroennel a kapu elé álltak, és ketten azonnal kiugrottak a kocsiból. Maguk a terepjáróval eltolták az útból a Citroent, és lementek a garázsba. Az a három férfi, aki ekkor az utcán volt, berohant önök után a mélygarázsba. Tíz ember - a felügyelő felmutatta tíz ujját, majd szép sorban behajtotta az ujjait, ahogyan beszélt. Egy ember a kávéház belső helyiségében, a pultnál ülve, uborkás szendvicset eszegetve. Egy ember bal oldalt, a falnál, ugyancsak a belső helyiségben, egy török kávéval és négy baracklekváros teasüteménnyel. Két ember egy asztalnál, jobb oldalt, egész a falnál, a 234 mellékhelyiségek közelében, mind a ketten egy-egy csésze erős, mentolos teát ittak. Egy ember a teraszon, nagy kabátban, hiszen elég hűvös volt az idő, háttal az utcának, jó rálátással a belső helyiségre, forró kalácsot és kakaót fogyasztott. Egy ember, kint az utcán, jobb oldalon, körülbelül két és fél méterre a terasz kijáratától. Egy ember a Citroen BX személyautóban. Három ember az utcán, akik a terepjárót követve lementek a garázsba. Tíz ember. Tíz fegyveres férfi! És senki nem ment el onnan élve. Egyikük sem úszta meg! Meghaltak mind a tízen. Az első mentő körülbelül nyolc perc alatt ért oda. Akkor már egyikük sem élt. A hideg végigfutott a hátamon. Tíz ember...
- És aki a kék Citroenben ült? - kérdeztem. - Ült benne egy ember, és ő nem szállt ki, ugye? Vagy kiszállt? - Nem. Ott maradt bent a kocsiban, és ott is halt meg. - De hogyan? A testőreim nem lőttek ki a terepjáróból, és a garázsból sem mentek ki az utcára! - Ez igaz. De képzeljen el, Byron kisasszony, egyfelől egy alig több, mint ezer kilogrammos Citroen BX-et, egy kétszáz lóerősre feltornázott, gyors és könnyű autót, melyet egy olyan korban terveztek és építettek, amikor még nem adtak sokat a biztonságra. Hogy mást ne említsek, műanyagból készült a motorház teteje, amelynek az ellenállása egy erőteljesebb ütközés során, nagyjából a nullával egyenlő. Képzelje el ezt a kocsit, amint egy helyben áll. És képzeljen el másfelől egy öt méter hosszú, két méter széles, és majdnem két méter magas, rendkívül megerősített, 560 lóerős motorral felszerelt, négy és fél tonna összsúlyú Cadillac Escalade terepjárót, melyre másfél tonna olyan páncélt tettek fel, amely még a 7,62 milliméteres, páncéltörő lövedéknek is ellen tud állni. És képzelje el, amint ez a roppant monstrum, mintegy 50 kilométer/órás sebességgel halad. Képzelje el, Byron kisasszony, amikor a kettő összetalálkozik! - a felügyelő két másodperc szünetet tartott, hogy el tudjam képzelni, majd folytatta. -Az eredmény katasztrófa arra nézve, aki a Citroenben ül. Én láttam azt a kocsit, és mondhatom, nem sok maradt belőle! Ahogyan a sofőrből sem. Hat órába telt, mire kivágták a holttestet az autóból, annyira rágyűrte a páncélozott terepjárójuk. A férfi gerince kilenc helyen törött el! A feje úgy nézett ki, mint egy földhöz csapott tojás! 235 Kissé megrázott ez a tíz holttest. Az rázott meg benne, hogy ennyi fegyveres embert küldtek azért, hogy megöljenek. Az rázott meg benne, hogy valakinek ilyen hihetetlenül fontos az én halálom. És az is megrázott, hogy a testőreim megöltek tíz embert! És azután Michelle a szemembe nézett, és úgy közölte, hogy biztonságban vagyok, hogy még az arcizma sem rezdült. De mindezeket leszámítva, egyáltalán nem bántam, hogy meghaltak. - Miért mondja ezt el nekem? - kérdeztem. - Csak tájékoztattam, Byron kisasszony- felelte a felügyelő, de nem hittem neki. - Tegnap feljöttünk, amikor ön aludt, és felvettük a testőrei vallomását. Nem rosszindulatból, higgye el, de utánanéztem az engedélyeiknek és a referenciáiknak. Minden a legnagyobb rendben volt. Michelle Düpré és Jessica Romero Colt Python .357-es Magnumot használtak a kávéházban. Borzasztó erős fegyver, kimondottan nem nőknek való űrméret! A testőrei elképesztő jártassággal rendelkeznek a lőfegyverhasználatban, tudta? A garázsban, Jessica Romero, Franchi SPAS-12-es típusú, nyolclövetű, kiváló minőségű sörétes puskát használt, amely ugyancsak nem egy tipikusan női fegyver! Ebben a puskában az a jó, hogy a válltámaszt be lehet hajtani, és így viszonylag kicsi, mindössze hetven centiméter hosszú, valamint, hogy pumpálós töltési üzemmódról egy kis kapcsoló segítségével átállítható öntöltő üzemmódra, és így elég csak a ravaszt meghúzni ahhoz, hogy lőjön, és nem kell minden egyes lövés előtt hátrahúzni a cső alatt található pumpát, mellyel újabb lőszert emel a töltényűrbe. Tudja, Byron kisasszony, a testőrei olyan fegyverzettel rendelkeznek, amely... A felügyelő nem folytatta. Könnybe lábadt a szemem. De ezúttal nem a fájdalomtól, hanem mert nem sokat értettem abból a rengeteg szakmai dologból, amit Armand felügyelő rám zúdított. Elszédültem tőle. Megráztam a fejem. - Bocsásson meg, Byron kisasszony, nem akartam összezavarni vagy untatni. Mindössze annyit szerettem volna elmondani önnek, hogy a testőrei rendesen elintézték a támadóit. Jó lett volna, ha legalább egyet ki tudunk hallgatni, de ez még mindig sokkal jobb így, mint ha maga is megsérült volna. Vagy ha valami még rosszabb történik. 236
Ebben maximálisan egyetértettem a felügyelővel. Volt egy kérdés, amely sokkal ijesztőbb volt, mint az, hogy tízen támadtak meg, és hogy legközelebb talán majd húszan vagy százan lesznek. - Armand felügyelő, valami nagyon fontosat szeretnék kérdezni öntől - kezdtem. Arra szeretném kérni, hogy amikor válaszol, azt tegye kíméletlen őszinteséggel. Ne törődjön azzal, hogy mit fogok érezni. Csak a választ szeretném tudni, az igazi választ. A felügyelő hátradőlt, összecsukta a jegyzetfüzetét. - Ha nem titkos információ, akkor nagyon szívesen válaszolok a kérdésére, Byron kisasszony - jelentette ki. - Köszönöm - nyeltem egy nagyot, majd elszántan feltettem a kérdést. - Legjobb esetben, mikor lesz vége ennek a rémálomnak? - Legjobb esetben? - a felügyelő elővette a zsebéből a mobiltelefonját. - A legjobb esetben most azonnal felbúg ez a telefon, és a főnököm szól nekem, hogy mindenkit elfogtak, és mindenki vallomást tett. - És a legrosszabb esetben? - Hogy mennyi ideig tart egy nyomozás a legrosszabb esetben? - kérdezett vissza Armand felügyelő, majd megadta a választ a kérdésre. - Évekig. Hosszú-hosszú évekig. És olyan is van, hogy egy bűncselekmény tetteseit sohasem kapják el. 237 TIZENKETTEDIK FEJEZET 1. Joyce lakása Champ-de-Mars, Párizs November 3. péntek, 21 óra 07 perc Egy zacskó aszalt papaya, némi friss gyümölcsből készített turmix, öt üres füzet, egy köteg lap, tollak és ceaizák társaságában, bezárkóztam a hálószobába. Felpolcoltam a párnákat, és felültem az ágy közepére, törökülésben, úgy, hogy a felpakolt párnák pár centire voltak a fenekemtől. A pisifolt már rég felszáradt, birtokba vehettem az egész ágyat. Előttem volt a laptop, bekapcsolva, csatlakoztatva az egyik mobil ómhoz, mellette a számítógépes füzetem, jobb oldalamon az üres füzetek néhány tollal, ceruzával és egy vonalzóval, valamint egy köteg, úgy háromszáz üres lap, amilyet a nyomtatókhoz használnak, és testőreim referenciaanyaga, bal oldalamon pedig a tálcám a turmixszal és a papayával, mellette a Chanel és a titkos mobilom. Csak a két falilámpa égett, úgy állítottam be őket, hogy jól lássak az íráshoz. Miután a felügyelő elment, ismét mélyponton voltam. Órákon át. Hívtam Vee-t, de még mindig kómában volt, ami csak jobban elkeserített. Volt egy pillanat, talán egy egész percig eltartott, amikor azt gondoltam, hogy legyőztek. Ha lett volna egy pisztolyom, és akkor bejön még valami, egy újabb rossz hír, például, hogy Vee állapota rosszabbodott, vagy Madlennél komplikációk léptek fel, könnyen meglehet, hogy főbe lövöm magam. De nincs pisztolyom, és nem kaptam újabb rossz hírt, így egy idő után sikerült kijönnöm ebből a szörnyű letargiából29, amiben már láttam a halált, és éreztem dermesztő leheletét az arcomon. Amikor az első könyvemet írtam, a következő mottót adtam neki: 29 letargia: közömbösség. 238 Az élet egy olyan játék, amelyben megszállottan kell hinned ön-magadban, különben nincs esélyed a győzelemre." Komolyan gondoltam. így gondolom ma is. És én olyan ember vagyok, aki megszállottan hisz magában. Ezért szentül megfogadtam, hogy nem fogom megengedni semmiféle jöttment pszichopatának, hogy elvegye az életemet: azt, amiért annyit küzdöttem, hogy majd belegebedtem, csak hogy olyan legyen, amilyennek megálmodtam. Minden mesterdetektívben van két közös vonás. Az egyik, hogy a szerénység nem tartozik az erényeik közé, a másik pedig, hogy van valamilyen titokzatos, ám módfelett hatásos módszerük. Úgy számoltam, hogy egy hétig biztosan nem mozdulok
ki a lakásból, így két célt tűztem ki magam elé erre a hétre: 1. kidolgozok valamilyen módszert, amelynek segítségével itthonról, úgymond a karosszékben ülve, ki tudom nyomozni, hogy ki vadászik rám, és 2. annak kiderítése módszerem hatásosságát igazolandó -, hogy kik is az én testőreim valójában. Újra átfutottam a referenciaanyagot, és felírtam az egyik füzet első oldalára néhány felmerülő kérdést. Egyre inkább úgy éreztem, hogy a kulcs testőreim megismeréséhez, illetve megértésükhöz, annak az oknak a kiderítése, hogy miért gyorsultak be ennyire, azóta, hogy saját testőrcéget hoztak létre. Régebben előfordult, hogy éveken át védtek valakit, újabban azonban senkit sem védtek két-három hónapnál tovább. Mi ennek a változásnak az oka? Sherlock Holmes azt mondta, hogy az ő mestersége megfigyelésből és logikus gondolkodásból áll. Hogyan tudnék ezen az alapon kidolgozni egy módszerű Először is találnom kell egy módszert a megfigyelésre, majd egyet a logikus gondolkodásra. Tulajdonképpen milyen megfigyelésre van szüksége egy detektívnek? És mi a fene az a bizonyos logikus gondolkodás, melyről annyit beszélnek az emberek? Egyelőre egyikre sem tudtam a választ. Elkezdtem írni az oldal tetejére: A megfigyelés az igazság meglátása, a logikus gondolkodás pedig a tények öszszefüggésének felismerése. Kérdés: 1. Hogyan kell meglátni az igazságot? 2. Hogyan kell felismerni az összefüggést a tények között? Kezdjük a megfigyeléssel. Itt van például Johnny, akinek elkezdett hullani a haja, és ennek 239 a helytelen táplálkozás az oka. Mit figyelhetnék meg ezzel kapcsolatban? Mi az, amiben biztos vagyok Johnny táplálkozását illetően? Gondolkodtam egy kicsit, majd rájöttem. Gyorsan felírtam a spirálfüzet első oldalára. 1. Akármit evett is össze Johnny életében, az olyan nagyon rossz nem lehetett, mert él, egészséges, és adottságainak megfelelően fejlett a teste. Ez teljesen biztos. Száz százalék. Ezer! Számít, hogy az ember mit eszik, de akármennyi édességet és kólát pakolt is Johnny a testébe az elmúlt években, él és viail. Oké. Ez megvan. 2. ... Mi az, ami még biztos? Sherlock Holmes és Poirot mit figyelhetnének még meg? Megvan! 2. Egyetlen táplálkozási irányzat sem adott több zsenit a világnak, mint bármelyik másik. A lényeg nem a táplálkozási irányzaton van. Ez is teljesen biztos! Ki hallott már olyan diétáról vagy egy akármilyen táplálkozási módról, aminek követői zsenivé változtak volna, ha egyébként azelőtt még nem voltak azok? Felírtam a füzetbe: 3. ... Epp elkezdtem tovább gondolkodni a módszeremen, amikor felbúgott a titkos mobilom. Felkaptam, és megnéztem, ki hív. DR. LÉVI. Úristen... Vee... És ha jó hír? Miért ne lehetne jó hír? Miért lenne törvényszerű, hogy minden rossz legyen? Lenyomtam a hívásfogadó gombot, és a telefont a fülemhez emeltem. -Jó estét, Dr. Lévi! Joyce Byron vagyok - mondtam bizakodva. -Jó estét, Joyce! - köszönt Dr. Lévi, Vee kezelőorvosa. A szívem úgy vert, hogy megfájdult az oldalam. - Bocsánatot kérek a késői zavarásért, de meghagyta nekem, hogy ha Vivien állapotában valamilyen változás áll be, azonnal értesítsem. - Igen... - a szám teljesen kiszáradt a félelemtől, hogy elveszítem Vee-t. - Mi történt? 240
- Vivien állapotában változás állt be. Sajnos, még mindig nem tért magához, viszont az agyhullámai már nem kómaállapotot, hanem csupán mély alvást jeleznek. Vagy öt másodpercbe telt, mire felfogtam, hogy ez most tényleg nem rossz hír. - Ez azt jelenti, hogy bármelyik pillanatban magához térhet?! -szinte kiabáltam a telefonba, annyira belelkesültem a jó hír hallatán. Még fel is álltam, aminek az lett a következménye, hogy a turmix majdnem kiborult. - Nem, ezt így felelősen nem lehet kijelenteni, de most már jóval nagyobb az esélye - próbált lehűteni Dr. Lévi, de nem sikerült neki. - Hála istennek! Köszönöm, Dr. Lévi! Köszönöm! Örökké hálás leszek magának! - az ágy közepéről leugrottam a földre. -Most azonnal bemegyek a kórházba! - Ne tegye, Joyce! Még semmi sem biztos, és tudja, mennyire veszélyes kimozdulnia! - Mennem kell! Látnom kell Vee-t! - mondtam ellentmondást nem tűrő hangon. Csak egyetlenegyszer voltam bent, akkor, amikor megműtötték! Nem láttam a barátnőmet napok óta, és borzasztóan hiányzik! Bemegyek, Dr. Lévi! Nagyon jó testőreim vannak, nem lesz baj! Csak arra kérem, senkinek ne beszéljen arról, hogy megyek! Viszonthallásra! És köszönöm! Gyorsan bontottam a vonalat, nehogy az orvos valamit tudjon mondani. Az égnek lendítettem a karom. - Veeeeeeeeeeü! - kiabáltam magamban. - Na végre! Végre valami jó! Vee, gyere vissza, itt a helyed! Felkaptam a Chanelt az ágyról és a székemről a golyóálló mellényemet, és már rohantam is az öltözőszobába. Villámgyorsan felkaptam magamra valami ruhát. Nem feltűnőt, de olyat, amiben jól nézek ki, hogy Vee ne valami roncsot lásson, amikor kinyitja a szemét. Mert egy kicsit az lett belőlem. Nem, nem is csak egy kicsit. Fekete alpinista bakancs, fekete farmer, fekete pulóver. Még fekete kesztyűm is volt. A mellényt és a vastag kabátot már úgy vettem fel, mintha ez a legtermészetesebb öltözködési szokásom lenne. A nappaliba rohantam. Simoné az asztalnál ült, és pasziánszo-zott. Nahát! Ez meglepett. Olyan volt, mint egy csaj! Felnézett rám. 241 - Hol van Michelle? - kérdeztem. - Tornaszoba. Történt valami? - kérdezte. - Vee jobban van! - újságoltam. - Már nincs kómában, csak alszik! Már csak alszik! Rohannunk kell! Én már rohantam is. Át a tornaszobába, amit testőreim biztonsági központtá léptettek elő. Bekopogtam. - Gyere! - szólt ki Michelle. Benyitottam, de nem léptem be. - Michelle, Vee kezd magához térni! Már nincs kómában! - hadartam. - Ennek örülök. Mi történt? - kérdezte Michelle megszokott nyugodt, tárgyilagos stílusában. - Dr. Lévi, Vee kezelőorvosa most hívott, hogy Vee agyhullámai elhagyták a kóma tartományát, és a mély alvás tartományában vannak. Ez azt jelenti, hogy bármelyik pillanatban magához térhet! Nem láttam azóta, hogy megműtötték! Be kell mennem, Michelle, be kell mennem! Ő a legjobb barátnőm, látnom kell! Nem számít, milyen biztonsági előírásokat kell betartanom, csak hadd lássam őt! Hadd lássam! Tudom, hogy kockázatos, de vállalom! Be kell mennem a kórházba! Be kell mennem! Ha több pénzt akarsz kérni, kérjél, beleegyezem, de be kell mennem most, Michelle, most azonnal! Michelle csak nézett, rezzenéstelen szemekkel. Lelkesedésem szikrája sem ragadt át rá. Persze, nem ismerte Vee-t. Majd megismeri! - gondoltam. - Az a város ott kint, ugyanaz a város, ami eddig volt - mondta Michelle. Mindenkinek. Csak neked nem. Ha te kilépsz a kapun az utcára, téged ott kint nem Párizs vár, hanem Bejrút. Ami téged illet, az ajtódon kívül hadiállapot van.
- Majd ti megvédtek, Michelle! Mint eddig! Mindenki, aki rám támadt, meghalt! Mindenki! Mind a tízen! Talán nincsenek is többen! Talán megijedtek! Ti majd megvédtek, én nem félek! - Ez nem ilyen egyszerű. Két dolgot mondtam neked, ha még emlékszel. Az egyik, hogy a testőr mindig fáziskésésben van, mert nem tudja, mikor jön a támadás, hol fog bekövetkezni, és az milyen lesz. A másik pedig, hogyha az ellenség tudja, hogy egy adott személy védelem alatt áll, akkor csak veszélyesebb lesz. Aki téged akar, most már tudja, hogy erősítettél. És most majd ő is erő242 sít. Rengeteg lehetősége van. Több ember, jobb emberek, jobb fegyverek, jobb tervezés, több előkészület. Mi négyen vagyunk, és nem többen, egyikünk itt van fent, és hárman veled. Ez álcázott védelemhez ideális. De ez mostantól nálad nem működik, mert aki téged akar, most már tudja, hogy védelem alatt állsz. És nyílt védelem esetén egy háttérember és három helyszíni ember kevés. De mi csak ennyien vagyunk. Ha most kilépünk az ajtón, a veszély, ami vár rád, sokkal komolyabb lesz. - Vállalom! - vágtam rá. - Mit vállalsz? - kérdezte Michelle. - Hogy nyomorékká válsz egy golyótól vagy egy repesztől? Hogy tönkremegy az arcod, és vége a pályádnak? Hogy meghalsz egy utca kövén, pocsolyába lógó fejjel? Ez az, amit vállalsz, hogy bemehess a kórházba, és láthasd a barátnődet, amint felébred? Ha felébred belátható időn belül. Mert azt felejtsd el, hogy egy kórházban be tudunk rendezkedni a te védelmedre. - Nem akarok sokáig ott lenni a kórházban, csak meg akarom nézni Vee-t, hogy lássam, hogy van. Hátha felébred, amikor ott vagyok. Bent lennék, mondjuk... három órát. Ott bent a szobájában. Mire világos lesz, már rég itt vagyunk újra! - A kávéházban ott ült egy férfi az egyik fal melletti asztalnál, és amikor elmentél mellette, rá sem nézve, ő a ruhája alól feléd fordított egy pisztolyt. Én észrevettem, és lelőttem. Aztán földre vittelek. És te attól kezdve kikapcsoltál. Nagyon sokan reagálnak így. Nem sok emberrel találkoztam, aki képes volt egy gyilkos támadás vad-ságával szembenézni és cselekedni, méghozzá céltudatosan cselekedni, és nem összeroppanni. Lehet, hogy legközelebb már nem kapcsolsz ki, de az is lehet, hogy mindig ki fogsz kapcsolni. Michelle valamit elfelejtett. Sőt, nem is egyet. - Fontainebleau-ban nem omlottam össze! - emlékeztettem. -És amikor rám törtek a lakásomban, akkor sem! - Ez igaz. Mindkét esetben a szíved vitt előre. Mindkét esetben, ahhoz képest, hogy általában mit tennének az emberek ilyen helyzetben, jó volt, amit tettél. De az első esetben nem számítottál rá, meg akartad menteni a barátnődet és magadat, és ez hajtott előre. A második esetben sem számítottál rá, de túl akartad élni, és ez hajtott előre. De most már tisztában vagy vele, hogy valaki az életedre pályázik, és hajlandó megfizetni az árát. Ha tíz fegyve243 res kell, akkor annyit küld. Ha több, akkor többet. Ez most más. Egyfolytában stresszben vagy, és amikor jött a támadás a kávéházban, kikapcsoltál. Túl sok volt. Szóval, mi az, amit vállalsz? Michelle felállt, odajött hozzám, a szemembe nézett. Odanyújtotta a jobb kezét, mintha kezet akarna fogni. Megfogtam. Megszorított. -A kávéházadban megöltem két embert, egyet pedig az utcán. Ezzel a kezemmel jelentette be. Egy pillanatra hányingerem lett, de aztán elmúlt. Michelle tréningnadrágot, edzőcipőt, pólót és kibontott inget viselt. Elengedte a kezem, és benyúlt az inge alá. Amikor ismét feltűnt a keze, a nagy, fekete markolatú, fényes revolver volt nála. Beletette a kezembe, amelyikkel az imént a kezét szorítottam. Nagyon nehéz volt. - Colt Python .357 Magnum - mondta. - Háromszor lőttem vele, és három ember meghalt.
Borzalmas érzés volt fogni a fegyvert. Megint feltámadt a hányingerem, és volt egy pillanat, amikor majdnem hánytam. De ez is elmúlt. - Hálás vagyok érte, amiért megtetted - mondtam. A jobb kezét rátette a revolverre, a balt a jobb kezem alá, és erősen beleszorította a tenyerembe a súlyos fegyvert. A csöve lefelé nézett, erre mindketten ügyeltünk, de azért így is elég szörnyű érzés volt. - Értsd meg, azért akarlak megijeszteni, hogy túléld - mondta Michelle. Szóval, mi az, amit vállalsz? Féltem, sőt rettegtem, de el voltam szánva. - Bármit - mondtam ki határozottan. 2. Párizs utcáin November 3. péntek, 21 óra 59 perc A merénylet óta egy rendőrautó állt a ház előtt, benne két egyenruhás és két civil ruhás rendőrrel. A közelben két rendőr teljesített 244 szolgálatot, és két járőrkocsi is rendszeresen elnézett erre. Minden riportert elzavartak, a paparazzókra rossz idők köszöntöttek, pedig bármit megtettek volna, hogy fájdalmat okozzanak nekem. Ha egy autó hosszabb időre megállt valahol, vagy többször jelent meg a környéken, valaki biztosan elkérte a sofőr jogosítványát, és az is könnyen előfordulhatott, hogy benéztek az autóba, megnézték a csomagtartóját. Néhány szennylap igen komoly összegeket volt hajlandó kifizetni egy rólam vagy valamelyik testőrömről készült fotóért. A paparazzók megpróbáltak teleobjektíwal befotózni az ablakomon, de nem jött össze nekik, mert a spaletták zárva voltak, és ráadásul minden ablakomra páncéllemez volt felszerelve. Akik szeretnek, azok legalább ugyanilyen elszántsággal próbálták tartani bennem a lelket. Mivel a rendőrök, a testőreim kérésére, nem engedték, hogy valamilyen tárgyat hagyjanak a kapum előtt, virágcsokrokkal és gyertyákkal borították be az utcát a kávéházam előtt. A páncélozott Jeep Grand Cherokee-val a Központi Baleseti Kórház felé a Champ-de-Marson mentünk el, a kávéházam előtt, láthattam azt a rengeteg, legalább ezer pislákoló gyertyát az utcán. Nagyon szép volt. Emberek álltak kisebb-nagyobb csoportokban, mindenfelé a Champ-de-Marson, gyertyával a kezükben. Ahogy néztem őket a kocsi ablakából, könnyekig meghatódtam. Olyan hihetetlen, hogy azzal, amit tettem az elmúlt években, ilyen előkelő helyre kerültem ennyi ember szívében. Mielőtt elindultunk, izgalmamban kopogás nélkül nyitottam be a testőreim szobájába, hogy megkérdezzem, mikor indulunk már végre. Michelle, Simoné és Jessy éppen bemelegítettek: fej-körzés, törzskörzés, guggolások. Mint valami sportverseny vagy edzés előtt. Bemelegítették az izmaikat arra az esetre, ha megint történne valami... Reméltem, hogy el tudunk menni, anélkül hogy magyarázkodnom kellene Johnnynak, és ez sikerült is, mert nem ébredt fel. A garázsban sehol sem találtam a Cadillac Escalade terepjárónkat. A Jeep Grand Cherokee-ba szálltunk be, amely attól kezdve, hogy Johnny birtokáról idehoztak a testőreim, ott állt a Volvóm helyén. Mint Michelle-től megtudtam, a Cadillac terepjárót egy speciális, páncélautók javításával foglalkozó szervizbe vitték, mert az ütközéstől lepattogzott a króm néhány helyen a lökhárítóról, és mert egy golyó eltalálta a szélvédőt. Továbbá pedig, mert 245 már nem volt kifogástalanul elegáns, és már aidni lehetett, hogy benne utazom, és hogy páncélozott. Rájöttem, hogy az a folt, ami a szélvédő jobb alsó sarkában keletkezett, röviddel azt megelőzően, hogy beleütköztünk a Citroenbe, és amit esőcseppnek véltem, egy pisztolygolyó volt, amit az ablakba lőttek. Amikor megérkeztünk a kórházhoz, tettünk egy nagy kört körülötte, majd egy újabb, valamivel kisebb kört. Simoné ült a kormány mögött, Michelle és Jessy távcsővel néztek szét. Én Simoné mögött ültem, a szokásos golyóálló mellényben és kabátban. A hajam fel volt kötve és begyömöszölve a sisak alá, melyre
ráhajtottam a kapucnit. A védőszemüveggel játszadoztam, hogy ezzel csökkentsem az idegességemet. Amikor befejeztük a kört a kórház körüli utcákban, Michelle előre szólt Simonenak. - Menjünk még egy kört. - Oké - mondta Simoné, és továbbment. Én egyfolytában a kórház magas épületét figyeltem, és Vee-re gondoltam. Közben megtettünk egy újabb kört. - Jess? - kérdezte Michelle. - Nálam tiszta - mondta Jessy. - Nálam is - jegyezte meg Michelle. - Menjünk közelebb! - Oké - szólt Simoné, és egy újabb sarokkal közelebb ment a kórházhoz. - Lassan, mintha parkolóhelyet keresnél - mondta Michelle. - Rendben - nyugtázta Simoné. Lassan megkerültük a kórházat. Michelle egyszer áthajolt rajtam, hogy az én ablakomból is szemügyre vehesse a környéket. -Jess? - kérdezte Michelle, amikor befejeződött a kör. - A főkaputól balra, úgy tíz méterre, egy fehér Dodge Caravan. Négy ember ül benne. -Más? - Más semmi. - Simoné, keress egy helyet, ahonnan feltűnés nélkül megfigyelhetjük a Dodge-ot. Simoné fél percen belül felállt a járdára, körülbelül harminc méterrel a Dodge mögött. - Cseréljünk helyet - mondta Michelle. - Átcsússzak alattad? - kérdeztem. 246 - Igen. Helyet cseréltünk, hogy Michelle jobban megnézhesse magának az autót. Madlen imádja ezt a fajta nagy, családi autót, melyeket egyterűnek is neveznek. Madlen... Gyógyulj meg! Tíz perc múlva Michelle megszólalt. - Két nő és két gyerek - mondta. - Az egyik nőnek fel van kötve a bal karja. Megjegyezzük őket! Simoné, indulj a főkapuhoz! Simoné kigurult az úttestre, a kórház főkapuja felé kormányozta a kocsit, és lassan elindult. Michelle és Jessy az utcát figyelték, a kocsikat és a járókelőket. Feszülten várakoztam. - Fordulj a sorompóhoz! - mondta Michelle. Simoné bekanyarodott, és a sorompó előtt állt meg, úgy fél méterre. Egy hatvan körüli, kissé elhízott férfi jött elő a portásfülkéből. Fázósan összehúzta magán a nagy kabátot. Elemlámpa volt a kezében. A sofőrajtó ablakára világított, de azt hiszem, nem látott át a sötétített, golyóálló üvegen. - Ablak - szólt előre Michelle. Simoné körülbelül öt centivel lejjebb eresztette az ablakot, és kinyújtott a férfinak egy kétrét hajtott papírlapot. Az állt benne, hogy szóljon fel Dr. Lévinek, megjöttek a vendégei. Jobb volt, ha én nem hívom fel az orvost, innen a kapuból. A biztonság kedvéért. A férfi meglepődött egy kicsi, de elvette a lapot. Simoné visszazárta az ablakot. A portás ezen is elcsodálkozott. Szétnyitotta, és elolvasta a papírt. Összeráncolta a homlokát, aztán visszament a portásfülkébe, és telefonált. Láttam, hogy beszél, majd kétszer is bólintott. Azután a sorompó felemelkedett. Simoné gázt adott, és a nagy kocsival begördültünk a Központi Balesetei Kórház udvarára. - A középső sávba parkolj, a vége felé, bal oldalt. Lassan haladj el a parkoló autók előtt. - Oké - szólt Simoné, és megtette, amire Michelle kérte.
A kórház magas, tizenkét emeletes épülete előtt volt egy parkoló, ahol elférhetett vagy százötven.autó, de most csak tíz állt benn. Amikor Simoné lefékezett, egyetlen autó sem állt hozzánk tizenöt méternél közelebb. Michelle és Jessy alaposan megnéztek mindent éjjellátó távcsö247 veikkel, végig a parkoló autókon, az udvaron és az épületen, mindent, amit csak látni lehetett innen. A motor járt. Halkan duruzsolt, nagyon halkan. - Jess? - kérdezte Michelle. - Nálam tiszta - mondta Jessy. - Oké. Nálam is. Simoné, menj a főbejárathoz, és egy pillanatra állj meg előtte. - Megyek. Simoné elindult. Michelle gyorsan összezárta a mellényemet elöl. Nagyon kényelmetlen, nehéz és merev mellény, nem tudtam benne hátradőlve ülni, ki kellett ülnöm az ülés szélére, és teljesen egyenesen tartanom a felsőtestemet. Összecipzáraztam a kabátomat. - Vedd fel a szemüvegedet! - mondta Michelle. Feltettem. Láttam, hogy Jessy az első ülésen egy géppisztolyt rejt a kabátja alá. Olyan géppisztoly volt, mint amilyet a kommandósok használnak. Viszonylag kicsi, a válltámaszát be lehet tolni. Tanultam róla az FBI Akadémián, és lőttem is vele, de mostanra már a nevét is elfelejtettem. Talán valami H-betűs. - Állj! - szólt Michelle, amikor már csak öt-hat méterre voltunk a kórház épületének főbejáratától. -Jess! Simoné egy pillanatra lefékezett, Jessy kiszállt. Egy nagy hamburgeres zacskó volt nála, azzal indult el a főbejárat mellé kitett szemeteskukáig. Közben mindent alaposan szemügyre vett. Bedobta a zacskót a kukába, aztán a főbejárat üvegajtaján át bekukkantott az előtérbe, majd felénk fordult, és valamit mondhatott a rádióba, mert Michelle így szólt: Rendben". A zacskó, melyet kidobott, csak álcázta, hogy elhelyezett egy apró kamerát, ami majd megfigyeli a kocsinkat, amikor bemegyünk az épületbe. Simoné a főbejárathoz hajtott, és megállt. Michelle kiszállt, és bement a kórház épületébe. Jessy lassan odasétált a terepjáróhoz, az óráját nézte, kíváncsiskodva felnézett az emeletekre. Néhány perc telt el, nekem nagyon soknak tűnt. Simoné megszólalt. - Oké - mondta. Michelle kijött az ajtón. Egy férfi volt vele, nagydarab fickó, 248 rendészi egyenruhában. A férfi megállt a Cherokee előtt. Michelle kinyitotta az ajtómat, és kihúzott. Azonnal bementünk az előtérbe. Egy percre rá jött utánunk Simoné is, a rendész a kocsinknál maradt. Sebes léptekkel átvágtunk az üres előcsarnokon, és elindultunk felfelé a lépcsőn. Jessy ment legelöl, Michelle mellettem, a bal oldalamon, Simoné mögöttem. A félemeletig sem jutottunk el, amikor Michelle odaszólt nekem. - Dr. Lévi meg van fázva? - kérdezte. Abban a pillanatban tudtam, hogy mit jelent a kérdés. Megdermedtem. - Nincs - mondtam kiszáradt szájjal. Nemrég beszéltem vele telefonon, és semmi baja nem volt. Ha meg van fázva, azt hallottam volna. Felnéztem a lépcsőre. Vee... Iszonyatos görcs vágott a gyomromba, a borzalmas félelem fájdalma. Nem kellett találgatnom semmit, azonnal tudtam, mi a helyzet. Elkapták Vee-t és Dr. Lévit. 249 TIZENHARMADIK FEJEZET 1. Központi Baleseti Kórház Párizs November 3- péntek, 22 óra 42 perc
Nem sportolok eleget, biztosan nincs olyan állóképességem, mint a testőreimnek, de még a dög nehéz mellény ellenére is olyan gyorsan rohantam fel a negyedik emeletre, hogy miattam aztán nem kellett lassítanunk. Jessynél és Simone-nál géppisztoly volt, Michelle-nél egy nagy, fekete pisztoly. Nála nem lehetett géppisztoly, mert az egyik kezével állandóan engem fogott, úgy irányított. Rohanás közben előbányásztam a kabátzsebemből a Chanelt, hogy agyonverjem azt, aki bántani meri Vee-t. Jessy három-négy méterrel előbb ért fel a negyedikre, mint Mi-chelle és én. Valaki összeesett. Aztán lövés dörrent. Michelle a falnak nyomott, a lépcsőházból az emeletre vezető ajtó mellett, úgy kukkantott ki a folyosóra. Bement a folyosóra, húzott maga után. Mögöttem jött Simon," szemmel tartva a lépcsőházat. Egy kopasz, középkorú fickó feküdt a földön. Ápolónak látszott. Vee betegszobája bal felé volt, a fordulón túl. Jessy nagyon gyorsan futott abba az irányba. A saroknál egy fehér köpenyes férfi feküdt a földön. Valaki előbukkant a fal mögül, és mintha a kezében lett volna valami. Jessy azonnal rálőtt, a férfi hátrarepült. Jessy eltűnt a kanyarban. Több, nagyon gyors lövés egymás után. Futottam, ahogy csak bírtam. Reflexszerűen lenéztem a fehér köpenyes férfira, aki a földön hevert, szétlőtt fejjel. Pisztoly volt a kezében. Michelle egy lépéssel előttem fordult be. Nem állított meg, végre láthattam én is, hogy mi történik. 250 Öt férfi feküdt a földön. Két rendőr, három civil ruhás férfi, egyikük fehér orvosi köpenyben. A civil ruhások kezében vagy közvetlenül mellettük pisztoly volt. Jessy Vee betegszobája felé fordulva, vállhoz emelt géppisztollyal célzott be a szobába. Bent két nő hevert a földön, a két frissen diplomázott lány, akik Vee-re vigyáztak éjjelente. Vee ott feküdt az ágyban, csövek álltak ki a testéből, mellette mindenféle gépek, képernyőkön diagramok, fénylő, színes lám-pácskák. Egy férfi állt Vee ágyánál. Magas, rövid hajú, fekete ruhájú, fehér orvosi köpenyes férfi. Egyik kezével Vee karját fogta, a másikkal egy fecskendőt. A tű Vee karjában volt, a könyökhajlatnál. A férfi dermedten figyelt minket. Jessy nem lőhette le, mert amikor elzuhan, kárt tehetett volna Vee-ben. Pánikba estem, de most nem kapcsoltam ki. Valami más történt. Fogalmam sincs, miként eshetett meg, hogy Michelle nem tudott elkapni, de egyszer csak bent voltam Vee betegszobájában. És támadtam. Átszáguldottam a szobán, és úgy fejbe vágtam a Chanellel azt az idegen férfit, hogy azonnal elterült a földön, és meg sem mozdult többé. De nem álltam le. Nekiestem, és csépeltem a fejét, ahogy csak bírtam, hogy a karom majd kiszakadt. Azt hiszem, ordítottam is közben, de ebben nem vagyok biztos. Akkora erő volt bennem, hogy az ablakon át ki tudtam volna hajítani azt a szemét rohadékot. Sokszor hallottam a történetet az anyáról, aki megemelt egy kocsit, hogy kiszabadítsa alóla a gyerekét. Most már elhiszem. Csak mentem előre, mint valami... mint valami... nem is tudom... mint valami tank, és legázoltam azt az embert, aki bántani akarta Vee-t. Megöltem volna, ha nem fognak le. Megöltem volna.' Michelle lefogta a karom, és hátrahúzott. - Elég, Joyce! - szólt rám. Térden álltam Vee ágya mellett. Magamhoz tértem annyira, hogy tudjam, Michelle ott van, és Vee támadója nem mozdul. El251
engedtem a Chanelt, és megragadtam Vee karját, ahová a tűt szúrták, és őrülten szívni kezdtem a sebet, hogy a méreg ne terjedjen szét a testében. Néhány másodpercenként kiköptem, ami a számba került. Közben Michelle segítséget hívott, majd elkezdte átkutatni a szobát. Arra ocsúdtam, hogy Michelle az arcom elé tart egy üvegcsét. - Csak nyugtató volt - mondta. - Nem méreg. El akarták vinni a barátnődet, és nyugtatót akartak neki adni, hogy semmiképpen ne térjen magához útközben. Nem álltam le, ha nyugtató, akkor is veszélyes lehet, és miért ne lehetne méreg nyugtatós üvegben? Egy kicsivel később Michelle megint hozzám hajolt. -Joyce! Itt az orvos, add át! Felnéztem. Borzasztó kétségbeesés volt az arcomon, nem tudtam semmit, nem tudtam, mi van Vee-vel, és hogy ki az igazi orvos, és ki az alorvos. Néhány ember volt kint a folyosón a betegszoba előtt. A testőreim csak egy idősebb férfit engedtek be, mást senkit. Talán tényleg orvos volt, mindenesetre ott maradtam, ahol voltam, és felvettem a földről a Chanelt, majd leültem Vee ágya szélére. Az orvos munkához látott. Figyeltem Vee élettelen arcát. Azt hittem, megszakad a szívem. Lenéztem a földre. Ott feküdt Sylvia meg a barátnője, mindketten frissen diplomáztak, ők vigyáztak Vee-re éjjelente. És most meghaltak. És a két rendőr is meghalt kint a folyosón, akiknek az volt a dolguk, hogy Veere ügyeljenek. És Dr. Lévi is meghalt. Istenem... ez nem lehet igaz... Miért történik ez velem? Mikor lesz már ennek vége? Istenem... Vee, Madlen, a két vendég a kávéházból, majdnem meghaltak miattam... És most megöltek miattam öt embert!!! Megdörzsöltem, aztán a tenyerembe temettem az arcomat. Sírni kezdtem. Mikor lesz már ennek vége...? Mikor? Mennyi halál még, mennyi fájdalom? A hülye fejemnek, hogy miért álltam meg? Miért álltam meg? Miért álltam meg??? 252 ? Központi Baleseti Kórház Párizs November 3- péntek, 23 óra 38 perc Ott ültem Vee ágya szélén magamba roskadva, és nem voltam hajlandó elmozdulni onnan. A védőszemüvegemmel játszadoztam idegesen. A kapucnit már hátratoltam, a sisakomat is levettem. Nem különösebben érdekelt volna, ha rám lőnek. A hajamat leeresztettem, mintha a tincseim mögé akarnék rejtőzni. Emberek jöttek-mentek, de egyszerre sohasem voltak bent vagy a szoba előtt túl sokan. Jöttek orvosok, ápolók, rendeszek, nem is tudom, ki még. Én csak ültem Vee ágya szélén, és búslakodtam. Már olyan voltam, mint valami pestis, és csak bajt hoztam mindenki fejére. Michelle az ágy mellett állt. A sürgés-forgás távoli, tompa mo-rajlásként jutott el hozzám. Már nem sírtam. Egyszer csak elfogytak a könnyek. Mintha kisírtam volna minden könnyemet. Elapadtak, és az érzés, ami utána maradt, sokkal fájdalmasabb volt, mint bármilyen érzés, amikor még sírtam. Mintha sötétség ereszkedett volna rám, mintha eltűnt volna valahová a vér, ami a testemben volt, az élet minden kis nyoma, mintha halott lennék már, és mintha a testemen lenne egy hatalmas, iszonyú, vértelen seb. Elmerültem a fájdalom tengerében, és nem tudtam többé a felszínre tömi. Halált hoztam, amerre csak jártam. Halált hoztam mindenkire. Pedig mást akartam. Legyőztek. ' - Megjött a felügyelő - szólt Michelle. Nem érdekelt. Nem érdekelt semmi.
Armand felügyelő bejött a betegszobába, odabiccentett a testőreimnek, aztán megállt előttem, és csak nézett rám. Aggódást láttam az arcán, meg talán egy kis bűntudatot is. - Mibe keveredett, Byron kisasszony? - szólalt meg nagy sokára. Csak megrántottam a vállam. - Már megvizsgálták a barátnőjét? - kérdezte, és végignézett Vivienen. 253 Bólintottam. - És? Nem esett baja? Megcsóváltam a fejem. - Tudja... tudja, egyrészt meg kellene rónom magát, amiéit olyan őrültséget követett el, hogy kimozdult a jól őrzött lakásából, másrészt viszont, ha nem teszi... isten tudja, mi történik. Nagyot nyeltem, köhögnöm, krákognom kellett, hogy megjöjjön a hangom. - Itt maradok Viviennel - jelentettem ki. - És amint olyan állapotba keiül, hogy mozdítani lehet, hazaviszem. - A barátnőjének komoly ellátásra van szüksége - vetette ellen Armand felügyelő. - Megveszek vagy kibérelek mindent, amit kell. Lesznek szakképzett ápolók is. És amíg nem kapnak el mindenkit, nem mozdulunk ki a lakásból. - Tudja, egy kicsit maga után kérdeztem, Byron kisasszony -mondta a felügyelő. Azok, akik ismerik magát, úgy jellemezték, mint vadul független, öntörvényű, teljesen befolyásolhatatlan, és mindig azt teszi, amit akar. Vagyis, csak felesleges próbálkozás lenne a részemről, ha valamiről megpróbálnám lebeszélni, ugye? Bólintottam. - Hol tart a nyomozás, felügyelő úr? - kérdezte Michelle. - A kezdeti szakaszban: rögzítjük a nyomokat, és mindennek utánajárunk. - Gyanúsítottjuk van már? - Még nincs. - Felmerült már valamilyen konkrét név? - Egyelőre még nem. De végezzük a munkánkat, hölgyem, komolyan vesszük ezt az ügyet, ne aggódjon. Egy fiatal nyomozó sietett be a szobába. - Felügyelő úr, Dr. Lévi magához tért! - mondta. - Máris megyek! - Dr. Lévi... - szólaltam meg. -Azt hittem... - Igen, él - bólintott Armand felügyelő. - Csak leütötték. A két orvosnőt, akik a barátnőjére vigyáztak, és a két rendőrt, akik a folyosón teljesítettek szolgálatot, valamivel elaltatták. Még nem tudjuk, mivel és hogyan, csak gyanítjuk, hogy a kávéba kevertek valamit, mert abból mind a négyen ittak. 254 Egy kicsit magamhoz tértem. - Élnek? - kérdeztem hitetlenkedve. A felügyelő bólogatott. - Igen. - És az emberrablók, akik el akarták rabolni a barátnőmet? -kérdeztem. Legalább kettőt biztosan ki tudnak hallgatni. - Találtunk egy férfit a lépcsőháznál, akit Jessica Romero, az ön testőre ütött le. Ő itt dolgozik a kórházban; az egyik ápoló. Jól van. Természetesen kihallgatjuk. Az a férfi, akit ön ütött le, jelenleg műtőben van. Elég rendesen ellátta a baját, legalább három helyen eltört a koponyacsontja. E pillanatban senki sem tudja, hogy felépül-e valaha, hogy kerül-e valaha is kihallgatható állapotba. A többi öt támadó - a felügyelő egy pillanatra felnézett Mi-chelle-re -, szokás szerint, meghalt. A testőrei mindig jogszerűen járnak el, magát védik, komoly és tényleges életveszélyben, és csak fegyveresekre lőnek, akik támadólag lépnek fel. Van testőrengedélyük, van fegyverviselési engedélyük mindegyik fegyverükre, és a minősítésük olyan, akár egy álom. De az isten szerelmére! Byron kisasszony, ez már a negyedik támadás, és még senkit nem tudtunk kihallgatni! Már van tizenöt halottunk, de még nincs egyetlenegy név sem!
- Nem tudják azonosítani a támadókat? - kérdezte Michelle. - Némelyiket igen, némelyiket nem. Nehézfiúk, olyan alakok, akik pénzért mindenre kaphatóak- magyarázta Armand felügyelő. - Úgy értettem, hogy nincs egy nevünk sem, hogy még nincs gyanúsítottunk arra nézve, hogy ki állhat ennek az egésznek a hátterében - a felügyelő kifújta magát. - Byron kisasszony, nekem most el kell mennem, hogy kikérdezzem a dokit. Maga pedig úgyis itt marad, úgyhogy megkeresem, ha végeztem. -Jó - mondtam kurtán. A felügyelő bólintott, és kiment a szobából. Elővettem a mobilomat, hogy felhívjam Johnnyt, és megkérjem, hogy azonnal lásson hozzá beszerezni mindazt, ami ahhoz szükséges, hogy otthon ápolhassam Vee-t. Kell néhány profi szakápoló, és legalább egy profi orvos is. Hogy mennyibe fog kerülni mindez, az fel sem merült bennem, mint olyan, ami bármit is számít. 255 Elkezdtem bepötyögni a számokat. Már a harmadiknál tartottam, amikor a hátam mögül egy halk, erőtlen, nyöszörgő hang szólított a nevemen. -Joyce... Olyan gyorsan kaptam oda a fejem, hogy a hajam egy pillanatra teljesen eltakarta az arcom, és nem láttam semmit. Villámgyorsan félresöpörtem a kezemmel. Vee párás szemekkel nézett rám. Elnevettem magam, potyogni kezdtek a könnyeim. - Vee! Na végre! - hozzábújtam, átkaroltam, az arcához szorítottam az arcom. Hogy vagy, te drága, kedves barátnőm? Kicsit késve jött a válasz, mintha elgondolkodott volna. - Azt hiszem... - mondta halkan. - Azt hiszem, megvagyok. 256 TIZENNEGYEDIK FEJEZET 1. Joyce lakása Champ-de-Mars, Párizs November 4. szombat, 09 óra 56perc A szállítók csak a folyosóig hozhatták a megrendelt orvosi felszerelést. A folyosón Michelle újfent átvizsgálta a ládákat, majd a testőreim és Johnny becipeltek mindent a lakásba. Dr. Lévi nem repesett az örömtől, amikor közöltem vele, hogy elviszem Vee-t, amint szállítható, mert kockázatosnak tartotta. Amikor elmondtam neki, hogy egy ugyanolyan felszerelt betegszobát rendezek be a lakásomban, mint amilyen a kórházban is van, azt mondta, hogy én egy kicsit őrült vagyok. Szerintem csak nem volt más választásom. Amikor Dr. Lévi megértette, hogy nem tud lebeszélni, inkább segített, mintsem hogy akadályozzon. Nagyon alaposan megvizsgálta Vee-t, és úgy találta, hogy stabil az állapota, és jó ütemben halad a felépülés felé. Dr. Lévi ajánlott néhány nagyon jó szakápolót, akiket Armand felügyelő és a testőreim is ellenőriztek, és hármat fel is fogadtam közülük. Ugyancsak Dr. Lévi ajánlotta Dr. Olivér Pontét, a lőtt sebek kezelésének szakértőjét, akit a rendőri és a testőri ellenőrzés után, sürgősséggel felvettem három hónapra. Nem tudom, hogy hirtelen mennyi pénzt költöttem el, de nem is nagyon érdekelt. A nappalit rendeztük be betegszobának, hogy Vee kényelemben legyen, és hogy ne unatkozzon, ne érezze magát egyedül. Vee magas, kórházi ágya ott állt a szoba közepén, felszerelve mindenféle különlegességgel, melyek többségének még a nevét sem tudom, körülötte pedig mindenféle gépek és műszerek, nagyjából teljesen ugyanolyanok, mint amilyenek a kórházban voltak. Kérésemre Michelle és Simoné a nappali három ablakára felerősített páncéllemezre újabb lemezt tett fel, a biztonság kedvéért. Vee 257 ágya mellé, olyan közel az ágyhoz és olyan magasan, hogy Vee bármelyiket elérhesse, odaraktam egy mobiltelefont, egy laptopot és egy CD-lejátszót a
kedvenc lemezeivel, és természetesen a távirányítót a tévéhez, a videóhoz és a csillárhoz. Dr. Ponté hatvan év körüli, ezüstös hajú, nagyon magas homlokú, nálam valamivel alacsonyabb, enyhén elhízott, rendkívül magabiztos, csendes férfi volt, akiről Dr. Lévi legendákat mesélt. A lőtt sebek kezelése és rehabilitációja a szakterülete, tudását huszonöt évig a hadseregben gyarapította és kamatoztatta. Hét hónapja kezdett magánpraxisba, ami az ő szakterületén elég kényes dolog. Az ember könnyen alvilági orvossá válhat, aki illegálisan kezel sebesült bűnözőket. Dr. Pontét ezért rendszeresen ellenőrizte a rendőrség, és bár annak idején, a hadseregben műtött is, magánpraxisában teljes egészében a rehabilitációra specializálódott. Vee új kezelőorvosa a nappalival szemközti szobát kapta meg, a hátsó fürdőszoba melletti vendégszobába pedig a három ápolónő költözött be. Dr. Ponté elvégzett néhány vizsgálatot Vee-n, és mindent rendben talált. Ezután visszavonult pihenni a szobájába, mert túl régóta talpon volt már. Az ápolónők bevetették magukat a konyhába, hogy elfogyasszanak egy bőséges reggelit. Johnny, miután kijelentette, hogy minden jól sült el, nem fog vitatkozni velem a kórházi kiruccanás miatt, visszavonult a szobájába telefonokat intézni. A testőreim nem tudom, merre jártak, de valahol a lakásban tartózkodtak. Egy rendőrautó állt a ház előtt, négy rendőrrel, és két járőrkocsi rendszeresen elhúzott az utcán, a házam előtt. A ház kapui zárva voltak, a portán apa és fia őrködtek, rendőrbottal, gázspray-vel, revolverrel és rádió adó-vevővel felszerelve. Az emeleten a külső ajtó, a páncélozott, amelyik a folyosó felől védett, zárva volt. Valamivel beljebb a rács is zárva, és a lakásom extra erős biztonsági ajtaja úgyszintén. Négy szuper testőröm mindent szemmel tartott. A lányaim biztos helyen Yorkban, Vee magához tért, és most már ő is a legnagyobb biztonságban. Volt okom örülni, és nyugodtnak lenni. Ismét kezdtem győzni. Ha jól meggondolom, azért volt egy-két csata, amit mi nyertünk. Négyszemközt akartam maradni Vee-vel, és amikor végre mindenkit kipateroltam a nappaliból, becsuktam az ajtót, és leültem az ágya mellé készített, kényelmes, süppedős fotelbe. 258 Vee az ágyában, én a fotelben. Csak nevettünk. Valahogy minden olyan jó volt. Muszáj volt felkelnem, megölelnem és összepu-szilgatnom Vee-t. Aztán visszahuppantam a helyemre. - Ha leírom a Vee-t, akkor írok egy v-t és két e-t, és úgy kell kiejteni, hogy ví - fejtegettem, és mivel Vee már tudta, hogy valami ökörséget fogok mondani, nevetni kezdett. - Másképpen kell írni, de kiejtve a jelentése ugyanaz, mint az élet franciául. Vie, la vie. Ez azt jelenti, hogy élet. Mint a C'est la vie, tudod. Azt jelenti, hogy Ilyen az élet", vagy még pontosabban, hogy Ez az élet". C'est la Vee, ez meg azt jelenti: Ez a Vee". Mindketten nevettünk. Na igen, tudok, ha akarok. - Almos vagy, kicsim? - érdeklődtem. - Nem mondanám - felelte Vee. - Aludtam eleget. Mennyit is? Vagy egy hetet, ugye? Alig tudom elhinni! De most nagyon jól érzem magam! - Helyes. Néznél valamilyen filmet? Vagy olvasnál valamit? Vagy hallgatnál zenét? - Elsorolnád, Joyce, hogy milyen CD-k vannak itt mellettem? Vee a szeme sarkából az ágya mellett álló kerekes asztalkára sandított, de a fejét nem fordította oda, mert azt mondta, attól megfájdul a nyaka. - Persze! - elvettem a CD-ket az asztalról, és elolvastam az előadókat. - Van négy Björk, két Sade és hét Michael Jackson. - Ezekért a zenékért már érdemes élni! - jelentette ki Vee. -Ahogy mondja. Melyiket tarázzam, hölgyem? - Björktől a Dancer in the Darkot szívesen meghallgatnám. - Óhaja számomra parancs! - hajoltam meg.
Kivettem a CD-t a dobozából, és bedugtam a lemezjátszóba. - Ha már a zenénél tartunk: tudod, mi az álmom, Vee? Egy duett! Björk és... Michael Jackson. - Fúúú! Az lenne ám a valami! - lelkesült fel Vee. - Gondolj csak bele: két ilyen eredeti, hihetetlenül tehetséges, rettenetesen képzett művész! - És valami olyan dalt énekelnének, ami még nekik is nehéz! Hú, de klassz lenne! - Valóságos ünnep! - mondtam. - Michael Jackson tényleg kifehérítette a bőrét? - kérdezte Vee váratlanul. 259 - Nem - feleltem. Nagyon sok hírességet ismerek, és Vee meg állandóan faggat róluk, hogy ki milyen ember, mit csinált, hogyan viselkedik. Én vagyok az ő titkos információforrása. Boldog voltam, hogy megint olyan, mint régen. - Hogyan lehetne kifehéríteni egy ember bőrét? Savval. Na, és az hogy nézne ki utána? - De akkor mitől fehéredett ki Jacko bőre? - Egy gyógyíthatatlan bőrbetegségtől, amelynek az a hatása, hogy elhalnak a bőr pigmentsejtjei, azok a sejtek, amelyek meghatározzák a bőr színét. Úgy tíz éve volt egy hosszú interjúja Op-rah Winfrey-nek Jackóval, és abban kérdezett rá, hogy mitől van. - És akkor miért mondják még ma is, hogy kifehérítette a bőrét, mert nem akart néger lenni, amikor pedig egy betegségről van szó? - Rosszindulatból. Ha nagyon sikeres vagy, valaki biztosan bekattan miatta, és megpróbál ártani neked. Vee elkomolyodott. Én is. Érezhetően megváltozott a szoba atmoszférája. Azért nem volt még minden olyan, mint rég. -Joyce... - szólalt meg Vee. Olyan volt a hangja, hogy önkéntelenül felálltam, és az ágyához léptem. -Vee? - Hajolj ide! Nem értettem, mit akar, de felültem az ágya szélére, és közelebb hajoltam. - Igen? - Még közelebb. Közelebb hajoltam, Vee pedig a nyakam köré fonta a karjait. Magához szorított. Éreztem, hogy mennyire szeret. És ez fájt. Fájt, mert nem tudta, mit tettem. - Még meg sem köszöntöm, Joyce, azt a sok mindent, amit értem tettél! Köszönöm! Köszönöm, hogy életben tartottál! Köszönöm! Köszönöm! Nagyon köszönöm! Te vagy a legjobb barát... -elcsuklott a hangja, megpuszilt, még erősebben szorított magához. - Vee... tudnod kell egy s mást - mondtam. Most el kell mondanom neki. Elmondani, hogy mit tettem. És ha megtudja, akkor összetörik a kép, amit rólam alkotott magában. Kibontakoztam az öleléséből. - Vee, ne szeress! Nem érdemlem meg! 260 Az ágya szélén ültem, elfordultam. Könny folyt végig az arcomon. Most én jövök, ki kell tálalnom, el kell mondanom Vee-nek, mit tettem ellene. -Joyce... Én ezt nem értem - mondta Vee. Nem akartam ránézni. Nem akartam látni az arcát, amikor megtudja. - Vee... nem tudom, mit mondjak. Cserbenhagytalak. Ez az igazság. - Te... engem? Nem hagytál cserben! Hiszen élek! Az utolsó két szó közelebbről hallatszott. Vee felült. És ez tilos volt, nem volt szabad megerőltetnie magát. Vissza kellett fordulnom. Vee erőlködve a könyökére támaszkodott. - Vee, ezt nem szabad! - megérintettem a vállait, hogy feküdjön vissza. Visszafeküdt. -Joyce, nem értek semmit! - mondta összezavarodva. - Vee... nagyon komoly hibát követtem el. Túl azon, hogy megálltam, hogy kiszálltam, és hogy arra kértelek, te is szállj ki...
- a fájdalomtól, amit a lelkemben éreztem, eltorzult az arcom. -Annyiszor megbántam már! Nem kellett volna felvennem a kisfiút, elég lett volna kihívni a rendőrséget! Nem az én dolgom volt! Nekem rád kellett volna vigyáznom, nem arra az ismeretlen gyerekre! Nagyon súlyos hiba volt megállnom! Azóta minden rosszul sül el. Az életem romokban hever, még dolgozni sem tudok, és amerre csak járok, lerombolom mások életét is. Madlen megsebesült miattam, te majdnem meghaltál! És... és ez még nem minden... Vee... Amikor... amikor... ott feküdtél a kocsi mellett, és... rád ugrott az a kutya, és elkezdett... tépni... és jött valaki, aki egyfolytában... lőtte a kocsit... nem tudtam elijeszteni a kutyát... nem tudtalak behúzni a kocsiba-., és... és... - nem bírtam folytatni, annyira bőgtem. Egyszerűen képtelenség, amit tettem, mintha nem is én lettem volna. Vee a karomat simogatta, hogy vigasztaljon. Ki kellett mondanom, hogy tudja, mi terheli a lelkem. - Otthagytalak... - megint nem tudtam beszélni a sírástól. És Vee még mindig vigasztalt! Nem értette, mit tettem, milyen bűnt követtem el ellene! -Joyce, nem tudtad megoldani azt a helyzetet - mondta Vee. - Ki tudta volna? - Nem érted, Vee? Otthagytalak! Otthagytalak! Otthagytalak téged a bajban, hogy mentsem a bőröm! 261 - Megértelek, Joyce! Ne sírj, nincs semmi okod rá! Nem lehet igaz, hogy nem érti! Madlen sem érti, Vee sem érti! - Vee, ne haragudj... Soha nem bocsátom meg magamnak, amit tettem... Soha nem bocsátom meg! Vee felemelkedett, és átölelt. Nem volt szabad felkelnie, előredőltem, amíg ismét a párnán nem feküdt. Úgy öleltük egymást, és zokogtunk egymás fülébe. - Ne haragudj, Vee... Ne haragudj... - hajtogattam. - Soha nem bocsátom meg magamnak! Vee a hajamat simogatta. -Joyce... nem tudom, mit csináltam volna a helyedben... valószínűleg semmit sem tudtam volna. De azt tudom... hogyha akkor tudok beszélni... azt mondtam volna neked... hogy menj, és mentsd magad. Majdnem otthagytam ezt a lányt meghalni, aki ennyi szeretettel gondol rám. Mint egy rémálom. Mintha nem is én lettem volna az az ember, aki fülét-farkát behúzva menekül, és benne hagy a bajban mindenkit, csak hogy élhessen, és másnap is ehessen na-rancsdzsemes rongyoskiflit, és másnap is ihasson tejet, és másnap is vezethesse a kocsiját és a repülőgépét, és másnap is vonulhasson a kifutón, és másnap is számolgathassa a millióit. Majdnem odadobtam a legfontosabbat olyan dolgokért, amelyek egyszerűen nem érnek eleget ahhoz, hogy érdemes legyen élni értük. Csupa díszlet és kellék. Mintha nem is én lettem volna az az ember, aki elmenekült azon az éjszakán, és hagyta Vee-t elveszni. - Ne haragudj, Vee! - súgtam a fülébe. - Dehogy! Elküldtelek volna, Joyce. Te mindent megtettél. Mi jó lett volna abban, hogy meghalj velem együtt, amikor nem tehettél semmit? És te mégis visszajöttél értem. Pedig tudtad, hogy ha visszafordulsz, valószínűleg meghalsz. És visszafordultál... Nem tudtál otthagyni... Senki nem kívánhatna nálad jobb barátot! Annyi jót tettél már értem, hogy nem is tudom, hogyan fogom mindezt viszonozni! Köszönöm, Joyce, hogy megmentetted az életemet! Köszönök mindent! Száz év múlva is nagyon hálás leszek neked mindenéit! Megpusziltam az arcát. Már nem rázott úgy a zokogás. - Többet szerettem volna tenni - mondtam. -Jó lett volna, ha senkinek semmi baja nem esik. 262 - Igen, az jó lett volna, de sajnos nem lehetett összehozni. Ki tett volna többet, mint te? Sokkal rosszabbul is alakulhatott volna. Kibontakoztam Vee öleléséből. Megtöröltem a szemem. - Ez engem nem vigasztal - mondtam. - Egyáltalán nem.
- Engem sem, de tudom, hogy ahhoz, hogy most itt legyek, neked nagyon sok mindent kellett tenned, és ha nem teszed meg, akkor meghalok - mondta Vee a szemét törülgetve. - És én szeretek élni. Igazad volt, hogy minden rendben van, hiszen fiatal vagyok, ismerlek téged, a csajokat, jó helyen dolgozom, és előttem az egész élet! Most már tudom, milyen semmiség, hogy egy válogatáson nem kellek. Hajolj ide! A vállára hajtottam a fejem. Vee megpuszilt. Eszembe jutott a nyomozásom. Felemelkedtem. - Vee, segítenél nekem? Szeretnék elolvasni néhány újságot az interneten. - Persze, nagyon szívesen! - Koszi, Vee! Átszaladtam a hálószobába, felkaptam az ágyról a számítógépemet, és már loholtam is vissza a nappaliba. Vee egy perc alatt behozta nekem az International Herald Tribüné honlapját, és megmutatta, hogyan tudok lapozni és cikkeket keresni. - Koszi, Vee! Tehetek még érted valamit? - Egyelőre semmit, de majd csengetek - szólt Vee affektálva. - Csengetsz ám a... - úgy tettem, mintha fejbe akarnám vágni a számítógéppel. Jót nevettünk Vee-vel. Szörnyű egy csajszi! - Most az a legfontosabb a világon, Vee, hogy meggyógyulj. Ez a legfontosabb dolgod, érted? - Aha! Én meggyógyulok, te pedig szépen megöregedsz és ráncos leszel, jó? Elnevettem magam. - Rendben. És te is megöregedsz, Vee, és összejövünk mi ketten, öreg barátnők, és egymás ráncait számolgatjuk! Vee felkacagott. - És azon versenyzünk, kinek van több ránca! - mondta nevetve. -Jól van, Vee, telefonálgass egy kicsit, nekem most dolgom van. -Telefonálgatni? Kinek? kérdezte Vee tágra nyitott szemekkel. - A szüleidnek, például. A lányoknak. Akinek akarsz. 263 - A lányoknak jó lenne! De anyunak és apunak nem akarok, az öcsémnek sem, mert nem tudom, mit mondjak, és mert szerintem úgysem tudnak semmit arról, ami történt. Csak feleslegesen idegeskednének. Miért mondták volna be a nevem az Egyesült Államokban a híradóban? Nem valószínű. Nem, most nem szeretnék anyuékkal beszélni. Majd később. - Ahogy óhajtja, hölgyem! - mondtam, majd odanyújtottam Vee-nek a mobiltelefont, amit neki tettem be. - Akkor hát a kolle-gináit, a messzi Yorkban? - Őket nagyon szívesen! - mosolygott Vee, és elvette a felé nyújtott telefont. - Bepötyizem Madlen számát. Hadd örüljön! - Biztosan örülni fog! Vee vágott egy csuda aranyos fintort, aztán felragyogott az arca, és beleszólt a telefonba. - Na, ki vagyok? - várt három másodpercet, hogy Madlen felismerje, aztán lelkesen belekiabált a telefonba: - Szia, Madlen! Annyira jó, hogy hallom a hangod! Igen, igen, jól vagyok! Itt vagyok Joyce-nál, egy páncélozott lakásban! Joyce itt sóhajtozik, és pofákat vág, hogy nem is páncélozott a lakása. De olyan, mint valami szupererőd! Koszi, jól vagyok! És te? Az klassz! Majd mutogatjuk egymásnak a sebesüléseinket, mint Mel Gibson és René Russo a Halálos fegyver 3-ban! Hát ilyen tizenhat évesnek lenni. Nemrég tért magához a kómából, de már képes önfeledten nevetni. Kimentem a szobából. Beugrottam a konyhába, és az egyik nővért beküldtem Vee-hez, hogy vigyázzon rá, én meg bezárkóztam a hálószobába. Nyomoznom kellett. 2. Joyce lakása Champ-de-Mars, Párizs
November 4. szombat, 15 óra 25 perc Most, hogy mindenki biztonságban volt, akit szerettem, megnyugodtam, és szinte megtáltosodtam. Átfutottam az International 264 Herald Tribüné összes számát 1986 januárjától 1998 tavaszáig a témakutató program segítségével. Vee megmutatta, hogyan tudok átugrani a Le Figaróra, és azt is átfutottam az adott időszakban. Amikor készen voltam, a harmadik újságra már egyedül mentem át, ami eléggé büszkévé tett. Behoztam egy nyomtatót, a laptopomat meg bedugtam a hálózatba, hogy ne kelljen a teleppel törődnöm. Nagy nehezen kisilabizáltam a nyomtató használati utasításait, majd megkértem Johnnyt, hogy tegye be a festékpatront, mert azzal sehogyan sem boldogultam. Miután Johnny távozott, hozzáláttam a titkos művelethez, és kinyomtattam az összes cikket, melyet az átfutott három napilapban találtam azokról az emberekről, akiket testőreim védtek még a saját cégük megalapítása előtti időben. Összesen negyvenkét oldalnyi újságcikkem gyűlt össze. Elég sok átfedés volt közöttük, ugyanarról az esetről mind a három lap beszámolt, de mindig volt valami kis apróság, melyben a tudósítások különböztek. Testőreim referenciaanyagában csupán egy, dátummal ellátott listát találtam a cégük huszonkilenc hónappal ezelőtti megalapítását megelőző időről. Ezen olyan emberek nevei szerepeltek, akiket a testőreim védtek egykor. A szerepe az volt, hogy náluk is tudjak érdeklődni a testőreim után: mennyire váltak be, volt-e rájuk bármi panasz. Az International Herald Tribune-ben találtam tizenkét cikket olyan emberekről, akiket ezen megjelenés idején Michelle, Simoné, Jessy vagy Sophie védett. A tizenkét cikk tizenkét merényletről számolt be, a tizenkét merényletben összesen vagy hatvan merénylő vett részt, és a testőrök csupán tíz támadót öltek meg. Az egyik esetben, amely Michelle legutolsó munkája volt a saját testőrcégük megalapítása előtt, egy testőrcsapat tagjaként Grúzia elnökét, a folyamatos életveszélyben lévő Eduárd Shevardnadzét védte. 1998. február 9-én éjjel, egy parkban, tizennyolc, páncéltörő gránátokkal felfegyverzett terrorista támadt az elnöki konvojra. Shevardnadze élete csak hajszálon múlott. A testőrök és a terroristák közötti tűzharcban pedig egy terrorista meghalt. Összesen egy. Megtámadták egy ország elnökét, és egyetlen terrorista halt meg. Több furcsaságot is megfigyeltem. Az egyik az volt, hogy a testőreim, amióta saját cégük van, kizárólag olyan személyek védelmét vállalják, akik rendkívüli fenyegetettségben vannak, míg 265 korábban ilyen igényeik nem voltak. A másik, hogy amióta testőreim megalapították a cégüket, tehát huszonkilenc hónapja, kimondottan rövid idő alatt zárnak le egy-egy ügyet. Lezárják ezeket az ügyeket, ügyfelüktől köszönőlevelet kapnak, és egyetlenegyszer sem bontotta fel senki a szerződést azzal, hogy nem volt elégedett a munkájukkal. És volt még egy furcsaság a dologban: hogy a cég megalapítása óta négyen dolgoznak, mindig négyen, és nem vesznek be senki mást. Pedig korábban olyan is előfordult, hogy például Michelle egy hetvenöt tagú testőrcsapat tagja volt. Nem szerettem volna, ha testőreim rájönnek, hogy utánuk nyomozok, ezért behoztam az öltözőszobából egy cipősdobozt, és abba tettem be az összes kinyomtatott újságcikket és a füzetemet, amelybe majd a cikkekben szereplő, lényeges információkat írom ki, és amibe az elemzéseimet firkantom le. A referenciaanyagot tartalmazó mappát nem tettem a cipősdobozba, mert ha valamelyik testőröm beállít, hogy kéri vissza az anyagot, elég hülyén nézne ki, ha ene egy dobozból venném ki. Rögtön gyanút fognának. A raktárnak használt szobámban volt néhány szkenner, amely-lyel írásokat és képeket lehet bemásolni a számítógépbe. Bevittem az egyiket a hálóba, amelyik a legegyszerűbbnek nézett ki. Valahogy átrágtam magam a használati utasításon, majd ismét behívtam Johnnyt, és megkértem, hogy üzemelje be, de rögtön ki is küldtem azzal, hogy dolgom van. A teljes referenciaanyagot be-szkenneltem a laptopom memóriájába, arra számítva, hogy esetleg vissza kell majd adnom.
Érdekes érzés volt nyomozni a saját testőreim után, akiknek mérhetetlenül hálás vagyok, amiért megmentették Vee életét és az enyémet, de nem azért nyomoztam utánuk, hogy valami szörnyű titokra derítsek fényt. Csupán ismerni akartam azt a négy embert, akik egy szobányi fegyverrel költöztek a lakásomba, és akik megöltek tizenöt embert. És volt még egy ok. Ki akartam próbálni a módszeremet, hogy lássam, menynyire működik egy rejtély megoldásánál. Kipróbálni?... Előbb inkább kidolgozni. Kinyomtattam a beszkennelt referenciaanyagot, és azt is bedugtam a cipősdobozba, aztán a dobozt betettem az ágyam alá, és kikapcsoltam a számítógépet. A titkos mobilommal és a Chanellel felszerelkezve elindultam, hogy megnézzem Vee-t. 266 Útban a nappali felé összefutottam Johnnyval. Hideg áramlott felőle, ebből tudtam, hogy lent volt az utcán. - Voltam lent az imént - kezdte Johnny. - Teljesen elképesztő! Annyi újság foglalkozik veled, annyi újságnak vagy a címlapján, mintha Joyce Byron-napot tartanának Franciaországban! Érdekel, hogy mit írnak rólad? - Nem - ráztam meg a fejem határozottan. - Akkor nem is zavarlak velük. Annyi gyertya és virág van a kávéházad előtt... Hihetetlen! Meghatottan elmosolyodtam. Szeretnek. Bementünk a nappaliba. Vee zenét hallgatott. Csukott szemmel feküdt az ágyában. Az egyik nővér mellette ült, és keresztrejtvényt fejtett. Felnézett ránk, amikor beléptünk. Johnny a tévé előtt állt meg, leguggolt és bekapcsolta. Én egyenest Vee-hez sétáltam, és megpusziltam az orrát. Rémülten nyitotta ki a szemét. Elnevettem magam. Szegény, biztosan azt hitte, hogy a nővér le akarja smacizni... Vee is azonnal kapcsolt, mert ő is nevetett. - Nyugodtan elmehet - mondtam az ápolónőnek. - Most átvesszük egy időre. - Természetesen! - mondta a nő, és távozott. Lehuppantam a fotelbe, Vee ágya mellett. Johnny nagyban kapcsolgatta a tévét. A VIVA 2-n, egy német zenei csatornán, éppen egy Björkklip ment, az Ooops, amit Björk a 808 State-tel csinált közösen. Nagyon jó a szám, és a klip is. Johnny csak ült a tévé előtt, úgy egy méterre, és bámulta Björköt. - Olyan egy szexi kis dög ez a Björk! - jegyezte meg Johnny. - Bevallom, megfordult már a fejemben, hogy ő meg én... Végül is... miért ne? Nevettünk Vee-vel. - Na, majd Björk biztosan egy ilyen harmincas, kopaszodó szervezőre fog bukni! - mondtam gonoszkodva. - De most miért? Imádom azt az őrült kis arcát! Gyönyörű egy dög! - Szóval te a kicsit őrült lányokat szereted? - kérdeztem. - Hát... igen. Nem szeretem, ha valaki unalmas! - Rossz Johnny! - mutattam rá vádlón, aztán leengedtem a kezem. Vee-re kacsintottam. - Vee-vel ismerjük Angelina Jolie-t, és össze tudunk hozni vele, ha akarod. Ő eléggé őrült neked? 267 - Hát igen, ha Björknek valamiért nem kellenék, esetleg ő is megfelelő lenne mondta Johnny, de még mindig nem fordult felénk, mert volt még a klipből, és nem akarta elmulasztani. Björk nem szokott adni arra, hogy kihangsúlyozza az adottságait, de ebben a klipben igazán jól nézett ki. Meg tudtam érteni Johnny só-várgását. Vége lett a klipnek, reklám jött, ez Johnnyt nem igazán érdekelte. Levette a hangot, és továbbkapcsolt. - Összehozunk neked Vee-vel egy randit Björkkel és Angelina Jolie-val. Örülsz? érdeklődtem kedvesen. Johnny összehúzott szemekkel fordult felénk. - Szemét dögök! A halálomat akarjátok?
- Ugyan! Gondolod, hogy bajod esne? - Igen! Angelina Jolié megkéselne, Björk pedig összevissza verne! Igen, határozottan úgy gondolom, hogy bajom esne! Björk '96 februárjában, egy reptéren, élő adásban megvert egy riporternőt, mert nem hagyta békén; Angelina Jolié pedig közismerten megszállott fegyvermániás, aki főleg a késekért van oda. - De hát, végül is egyikük se olyan nagyon magas - mondtam gonoszan. - Úgyhogy még lehet esélyed náluk. Hátha a kicsit szeretik! Vee-vel hangosan, görcsösen nevettünk. - Csúnya Joyce! Csúnya Vee! durcáskodott Johnny, aztán megfenyegetett minket az ujjával. - Johnny kárára nem poénko-dunk, világos? Ilyen a viszonyunk Johnnyval. Egy igazi barát. Tudja, hogy sohasem bántanám, és ha valami úgy hangzana is, tudja, hogy csak ugratom, és nem gondolom komolyan. Johnny továbbkapcsolgatta a tévét. Vee ágya mellett volt a távirányító, felkaptam és valahányszor Johnny elkapcsolta egy csatornát, én mindig visszakapcsoltam. Ő természetesen nem értette, mi történt a tévével. Vee befogta a száját, hogy Johnny ne hallja a nevetését. - Elromlott a tévé - állapította meg Johnny a fejét vakarva. Ezt már nem bírtuk tovább, teli torokból nevettünk Vee-vel. Johnny megfordult, és kiszúrta a kezemben a távirányítót. Felsóhajtott, és a fejét ingatta. Persze, tudta, hogy mit csinálok, de jól játszotta a szerepét, hogy megnevettesse Vee-t. 268 - Ti... - szólalt meg Vee, amikor kinevette magát. - Ti szerelmesek vagytok, ugye? Johnny és én tátott szájjal bámultunk Vee-re. - Nem, nem vagyunk szerelmesek - mondtam. - Miből gondolod? - Nem vagyunk azok - erősített meg Johnny. - Majd biztos egy ilyen langalétával fogok kezdeni. - Johnnynak nincs meg a kellő mérete hozzám - kacsintottam Vee-re. Johnny felsóhajtott, és továbbkapcsolgatta a tévét. - Mint mondottam volt, Johnny kárára nem poénkodunk -szólt hátra. - Szóval nem vagytok együtt? - nézett Vee hol rám, hol meg Johnnyra. - Akkor bocs, valamit félreértettem, - Csak nagyon jó barátok vagyunk - világosítottam fel. Johnny továbbkapcsolta a tévét. Az egyik csatornán éppen én voltam. Az arcképem töltötte ki a képernyőt. Mind a hárman elkomolyodtunk. A távirányítóval ráadtam egy kis hangerőt. - ...szerint, egy kábítószer-kereskedelemmel, emberrablással, lánykereskedelemmel, prostitúcióval és bérgyilkosságokkal foglalkozó bűnszövetkezet, a maffia egyik főnöke ítélte halálra Joyce Byront. És amikor már azt hittem, elkezdtem győzni, az a sötét, dermesztően hűvös, fekete félelemfelhő ismét rám ereszkedett, és beburkolt tetőtől talpig. Pedig egy pillanatra boldog voltam. 3. Joyce lakása Champ-de-Mars, Párizs Novemberé, szombat, 23 óra 26perc Amikor bemondta a tévé, hogy halálra ítélt a maffia, berohantam a hálószobámba, magamra zártam az ajtót, bebújtam a paplan alá, 269 összekuporodtam, és elaludtam. Körülbelül fél órával ezelőtt ébredtem fel, azóta csak fekszem mozdulatlanul a sötét szobában, és bámulok bele a sötétbe. Az ember éli az életét, azt teszi, amit mindig, és amikor megtörténik, észre sem veszi, hogy elkövette élete legnagyobb hibáját. Nincs arra szó, mennyire szerettem volna visszacsinálni, mennyire szerettem volna ismét ott lenni azon az éjszakán, azon az országúton, Vee-vel, és bevenni azt a kanyart, meglátni a
kisfiút, amint úgy áll ott, mint egy élőhalott - és gondolkodás nélkül továbbhajtani. Azt tettem, amit mindig tennék hasonló helyzetben. Azt tettem, amit az elveim diktáltak. Jól bevált, hasznos elvek, melyekre büszke voltam, melyeket bárki előtt büszkén vállaltam. Ám most, ebben az esetben mindez nem működött. Most minden tönkrement miattuk. Aki már élt át olyan halálfélelmet, amely a lelke legmélyéig áthatotta, az tudja, milyen érzés ez. Az tudja, miféle bénító fájdalom lepi el a tagjait. Tudja, hogy a félelemnek van olyan foka, amikor az ember nem menekül tovább, hanem csak megáll, és várja a halált. Nem számít, ki vagyok, hányan ismernek, mennyi pénzem van. Az sem számít, hogy milyen vagyok, mik az álmaim, merre tartok. Semmi nem számít. A maffia meg fog ölni. Ez teljesen biztos. Senki nem tud elbánni a maffiával. Ott kellett volna hagynom a gyereket, ahol volt. Elég volt egyetlen hiba, hogy elveszítsek mindent. Mindent. Harmincéves vagyok. És már sohasem leszek több. Ha tudom, hogy csak ennyi jut nekem, soha egy fillért sem teszek bankba, mindenem elköltöttem volna valami igazán hasznos dologra. Nem vettem volna repülőgépet, sem hajót, sem házat Fi-dzsin, sem mindenféle ostobaságot, hanem megcsináltam volna már azt a száz kávéházat. Merthogy volt rá pénzem. És mégsem tettem meg. Annyi mindent tehettem volna, és alig tettem valamit. Mit hagyok magam után? Milyen nyomot hagytam a világban? Csupán néhány fotót, semmi egyebet. Rossz életet éltem, mert azt hittem, lesz időm mindenre. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen kevés jut nekem. Egyetlen kis döntés volt csupán. Nem volt több, mint egy fékezés gázadás helyett, és az életem véget ért. 270 Es... És ha nemcsak az enyém? Ha nemcsak az enyém? Mi van akkor, ha vadászni fognak másokra is? Azokra, akiket szeretek...? Amíg én élek, senki nincs biztonságban! Ha most még nem vadásznak rájuk, csak idő kérdése. Csak idő kérdése, hogy azt mondják, mostantól Vee-t, Johnnyt, Madlent, Claire-t, az összes lányomat, anyukámat, apukámat, az öcsémet, minden barátomat meg kell ölni, nemcsak engem. És akkor? Akkor mit fogok csinálni? Senki sincsen biztonságban, amíg én élek. Tudom, mit kell tennem. Ha lenne egy pisztolyom, olyan egyszerű lenne. Csak meghúznám a ravaszt, és vége. Vagy ha valamilyen méreg, vagy legalább altató lenne a lakásban! De nincs egyik se. Fájdalommentesen nem tudom megtenni. Végtelenül fásultan hátranyúltam, és felkattintottam a falilámpát. Majd felültem, és szétnéztem a szobában. Kell, hogy legyen itt valami, amit használhatok. Nem mehetek ki még egyszer azon az ajtón. Ha kiteszem a lábam, azonnal mindenki rám ront, kérdéseket tesznek fel, és le nem szállnak rólam. Nem léphetek ki többé azon az ajtón. Itt kell elvégeznem, amit muszáj megtennem. Körbenéztem. Mit tegyek? Mit használjak? Van konnektor, de nem értek hozzá, még a végén elrontanám. És nem is biztos módszer. Hol van itt valami penge? Van egy manikűrollóm, de az nem elég. Azzal aligha tudom megtenni. Hol van itt egy penge? Kés nincs, mert miért is lenne. Borotva sincs, semmire sem használom. Egy üvegcseréppel? Hol itt egy penge? Hol itt egy penge? És észrevettem.
Hányszor átnéztem rajta! Amikor rám tört az a férfi az első nap, nem jutott eszembe, mert sohasem gondoltam rá fegyverként. A bal oldali éjjeliszekrényen van, a titkos mobilomat szoktam rátenni. Most is rajta volt. A mobilomat - melyet kikapcsoltam, amikor felébredtem, először azóta, hogy megvan - levettem róla, és bedugtam az éjjeliszekrény fiókjába. Lapos, hosszúkás, elegáns fekete dobozon 271 arany betűkkel két sor állt: SONIA RYKIEL, és alatta PARIS. Somától kaptam ajándékba. A doboz órát sejtet, de egészen más van benne. Odavettem magamhoz az ágyra, és leemeltem a tetejét. Belül, fekete formában egy hosszú, enyhén hajlított nyelű bicska, a pengéjén egy felirattal: LAGUIOLE. Volt már olyan, hogy egy autógyár kért fel egy divattervezőt, hogy tervezzen autót; Soniát egy elegáns zsebkéseket gyártó cég kérte fel egy bicska megtervezésére. A bicska kihajtott pengével feküdt a dobozban. Még egyszer sem vettem ki belőle. Most megtettem. Lassan kiemeltem a kést, és marokra fogtam. A dobozt visszatettem az éjjeliszekrényre, aztán elfeküdtem az ágyon, és lekapcsoltam a lámpát felettem. Eszembe jutott a naplóm, életem hű krónikása. Ott lapult az éjjeliszekrény fiókjában, várva, hogy elmondjam, mire készülök és miért. De nem volt már értelme. Ś Hát vége. A hasamra tettem a kést, és~ mindkét alkaromról feltűrtem a blúz ujját, aztán a kést újra megragadtam. Nem hagyok búcsúlevelet, nem számít. Nincs mit mondanom. Nem azért éltem, hogy szeressenek, hanem hogy én szeressek. Milyen kár, hogy ez csak most értem meg. Bocsássatok meg, amiért kevesebbet tettem, mint amennyit tehettem volna! Hát vége. Látni akartam. Felkapcsoltam a falilámpát. A pengét rátettem a bal csuklómra. Rányomtam. És meghúztam. Korábban azt hittem, az ilyesmi fájdalmas, de nem éreztem fájdalmat, csak valami furcsa, tompa hideget. A vér nem spriccelt, csak folyt, nagyon folyt, rá az arcomra, a mellemre, a hasamra, az ágyra. Nem álltam le, mert nem láttam más kiutat. Nekem ez sem volt kiút, de ha már halott voltam, csak annyit tehettem, hogy megmentem azokat, akiket szeretek. Azokat, akikért éltem, és akikért most meghalok. Átvettem a kést a bal kezembe. 272 Ekkor megreccsent az ajtó. Odanéztem. Az ajtó kivágódott. Mi-chelle jött be. Egyenest odajött hozzám, és kivette a kést a kezemből. A szemébe néztem, ő az én szemembe. Nem láttam benne dühöt vagy aggodalmat, vagy bármiféle érzést. Úgy tette, amit tett, mint ahogyan egy szerelő megszerel egy elromlott gépet. Az ölébe kapott, és kiemelt az ágyból, minden erőlködés nélkül. Átcipelt a hátsó fürdőszobába. Simoné már itt várt, kezében egy nagy, műanyag táska. A fürdőkád csapja ki volt nyitva, a víz nagy nyomással folyt, a cseppek lepattantak a mély márványkád aljáról, és vízpermettel terítették be a kádat és a kád szélét. Michelle berakott a fürdőkádba, majd a karomat a vízsugár alá tartotta. A víz vörösre színeződött. Simoné egy ollóval felvágta a blúzom ujját a bal karomon. Michelle az ujjával belenyúlt a sebbe, és megnyomkodta. Simoné egy gézdarabot kötött a bal felkaromra, és nagyon erősen megszorította. Aztán fecskendőt döfött a vál-lamba. Valaki bejött a fürdőszobába, láttam a szemem sarkából. Odafordultam. Johnny volt az. Döbbent, rémült képpel meredt rám. Aztán eltorzult az arca, és elkapta a fejét. Kiment. Hallottam, ahogy rohant a folyosón.
Hirtelen rám tört a fájdalom. Felnyögtem, aztán felkiáltottam, annyira fájt. Michelle kivette a karom a vízsugár alól, Simoné kötszert tett rá. A karom lüktetett, őrült fintorba rándult tőle az arcom, nyögtem, ziháltam. Simoné újabb fecskendőt döfött belém. A kötszer hamar átázott a vértől. Felsikoltottam. Rájöttem, mi történik velem. Pánikba estem, üvöltöttem, rángattam a karom. Simoné megfogta a jobb kezem, és a csuklómnál fogva leállította a mozgásomat. Aztán elkezdtem tompulni. Nem kiáltottam többet, és már Si-mone-nak sem kellett tartania. Elengedett. A bal karom egyre zsibbadt. Michelle majdnem teljesen elzárta a csapot, és bemászott a kádba, a hátam mögé. Átfogott, megfogta mindkét karomat, a balt ráfektette a kád jó harminc centi széles szegélyére, egy összehajtott, vastag törülközőre. Simoné levette a csuklómról a kötést. Még mindig vérzett, de már sokkal lassabban. Fél méterre a törölközőtől, melyen a karom feküdt, néhány dolgot tett ki a szegélyre a táskából: olló, orvosi 273 csipesz, kötszer. Simoné egy vastag anyaggal felitatta a vért a csuklómról, és amikor befejezte, a vér már csak szivárgott. Csak most láttam, milyen csúnya a seb. Simoné fogott egy tampont, és lemosta a seb környékét. Jód következett. Ezután Michelle a jobb kezével eltakarta a szememet. Tűszúrást éreztem. Éreztem, de nem fájt. Simoné varrta össze a sebem. Michelle észrevette, hogy meg akarom ölni magam, vagy rájött, vagy megérezte, hogy mire készülök, még azelőtt, hogy én tudtam volna. Vagy... vagy engem is figyelnek. Igen, valószínűleg engem is figyelnek. Ravaszabbnak kell lennem, sokkal ravaszabbnak. Majd legközelebb sikerül. Gyorsan kell cselekednem, mert minél tovább várok, annál biztosabb, hogy meg fogják ölni azokat, akiket szeretek. Sietnem kell. Ki kell találnom valami más módszert az öngyilkosságra, ami sokkal gyorsabb. Michelle levette a kezét a szememről. Dr. Ponté jelent meg, és nézte, mit csinál Simoné. Simoné épp kötést tett a csuklómra. Johnny az ajtónál állt. Még sohasem láttam ilyennek, ilyen... elveszettnek. Simoné kiküldte Johnnyt és Dr. Pontét, és becsukta az ajtót. Michelle levetkőztetett, aztán a zuhannyal végigmosta a testemet, majd felöltöztettek tiszta aihákba. A véres ruhákat Simoné eltüntette. Michelle az egyetlen, még üres vendégszobámba vitt. Megágyaztak, néhány személyes tárgyamat is behozták ide a hálószobából. Michelle letett az ágyra. Biztos voltam benne, hogy ezt a szobát is figyelik. Valamit sürgősen ki kell találnom. Félórán belül meg kell ölnöm magam. Michelle elhagyta a szobát. Bejött Simoné, leült az ágyam szélére. - Hogy érzed magad? - kérdezte olyan hangon, mint egy orvos. Nem feleltem, csak becsuktam a szemem. -Jól van, aludj csak. Majd ha kialudtad magad, beszélgetünk. Felállt, és kiment a szobából. Mit találjak ki? Mi az istent találjak ki, hogy ne tudjanak benne megakadályozni? Pisztolyt kell szereznem valahogy, el kell vennem az... Megütöttek. 274 Egy hatalmas pofont kaptam, aztán még egyet. Felnyitottam a szemem. Johnny ült az ágyamon, ő ütött meg. Iszonyúan mérges volt. Megragadta a vállam, és erősen megrázott. - Te hülye barom! - ordította az arcomba. - Mit akartál ezzel elérni, mi?! Mit akartál elérni?! Te ostoba, hülye állat! A franc egyen meg! Megint pofon vágott. Aztán megölelt. Magához szorított. Éreztem a könnyeit az arcomon. -Joyce... ezt ne csináld... Nem sírtam, nekem már nem voltak könnyeim.
Szeretlek, Johnny. Nagyon szeretlek. Meg kell, hogy védjelek, és nincs más lehetőség, csak ez. Bár lenne, de nincs. Ne haragudj! Tudom, hogy fájni fog neked, mert szeretsz, és én is szeretlek, és megszakad a szívem, amiért nem élhetek tovább veled. Sajnálom. -Joyce... -Johnny elengedett, felegyenesedett. -Joyce, miért csináltad ezt? Miért csináltad? - kérdezte sírva. Mert szeretlek, és nem akarom, hogy megöljenek. - Hallod? Joyce, felelj már, szólalj meg, kérlek! Ne csináld ezt! Könyörgöm, ne csináld... Szeretlek. Nagyon hálás vagyok a barátságodért. És Johnny egyszer csak... megértette. Hirtelen megváltozott az arca. - Eldöntötted, hogy megölöd magad - jelentette ki. - Jó. Akkor mostantól kezdve soha többé nem maradsz magadra sehol, egyetlen másodpercre sem. Soha többé. Csak néztem a szemébe. Ne tedd ezt! - Soha többé nem maradhatsz magadra, Joyce,és soha nem fog a közeledbe kerülni semmi, amivel megölheted magad! Még egy pohár sem, nehogy eltörd, és egy szilánkot vágj magadba. Soha többé nem jön senki a közeledbe pisztollyal vagy késsel, nehogy elvedd tőle, és végezz magaddal. Ez lesz! Csak néztem őt, aztán eltorzult az arcom. Felüvöltöttem, megragadtam a ruháját a nyakánál. - Neeeeeü! Neeeeeü! Ne csináld! Hagyj!!! Hagyj!!! Rángatni kezdtem, de Johnny lenyomott az ágyra. - Eszemben sincs! Nem engedem, hogy megöld magad! - kiabált. 275 Üvöltöztem, mint egy eszelős. - Miért álltam meg?! Miéit álltam meg?! - hajtogattam zokogva. - Miért voltam ilyen... átkozott hülye??? Miért nem ütöttem el... azt a rohadt gyereket?! ordítottam. Elkezdtem csépelni a saját fejemet, de Johnny megfogta a kezem, és lenyomta a párnára. Lassan leálltam, nem vergődtem tovább, de nem engedtem el a ruháját. Olyan volt, mintha tűz égetne belül. - Nekem már végem van... Johnny... Nekem végem van... Értsd meg, nincs más lehetőség... nincs más lehetőség... Meg kell halnom... segíts! Segíts! Meg kell halnom! Segííííítsü! - Ebben nem segítek! Nem engedem, hogy megtedd, akárhogy gyűlölsz is érte! - Nem gyűlöllek... Szeretlek téged, nagyon szeretlek, Johnny! És Vee-t is nagyon szeretem! És a többi lányomat is! Mindenkit! Anyukámat is! Mindenkit! Mindenkit! Mindenkit! Mindenkit! Meg kell védenem titeket, és ez másképp nem megy! Érts meg! Érts meg, Johnny! Értsd meg! Nincs más kiút nektek! Csak idő kérdése, és rátok is vadászni fognak! Nekem már végem, de ti élhettek! Nem akarom, hogy még több ember szenvedjen miattam! Én ezt nem tudom túlélni, és amíg én élek, addig ti mindannyian veszélyben vagytok, érted már? Ennek csak akkor lesz vége, ha én meghalok! Johnny... ha szeretsz... akkor segíts. Intézd úgy, hogy a kezembe vehessek egy pisztolyt... Kérlek... Intézd el nekem, kedves... Kérlek! Nem halhat meg ez a rengeteg ember! Nem halhattok meg! Segíts nekem... Johnny... Kérlek! -Joyce... ez... ez őrület! Ez így nem történhet meg! - Nincs más kiút, értsd meg! Valaki teljesen legyőzött! Tökéletesen legyőzött! Hozzám bújt. Átöleltük egymást. Éreztem a fájdalmát, a tehetetlenség fájdalmát. Megcsókoltam az arcát. Aztán megint. Éreztem, hogy mozdul. Az ajkait kerestem. Megcsókoltam, ő visszacsókolt. Hosszú, fekete pulóver volt rajra. A kezem a nyakát, a haját simogatta, aztán lecsúszott a hátára, az oldalára, a mellkasára, le a derekára, be a pulóver alá, végig a derekán, a gerincétől a köldökéig. Lejjebb csusszant a kezem, a fenekére, majd az ágyékára. Közben mohón csókolóztunk. Csak egy pillanat volt, egy fél vagy negyed másodperc, amíg kihagytam, de Johnny megérezte.
276 Otthagyott, felült. Vissza akartam húzni, de ő nem akarta. A szemébe néztem, próbáltam kitalálni, mi van benne. Talán sajnálat volt, talán szánalom. - Nincs nálam pisztoly - mondta fagyos hangon. - A lakásban soha nincs nálam. Felállt. Lenézett rám. Elkeseredésemben felüvöltöttem. - Nem teheted ezt, Johnny! Nem tehetsz kockára ennyi életet! Nem teheted meg! Segíts! Könyörgöm, segíts!!! Leguggolt az ágyam mellé. - Segítek bármiben, de a halálodban nem - mondta mindenre elszántan. - Ne legyél az ellenségem te is! - kiabáltam rá. - Nem vagyok az ellenséged. - Ne kelljen még veled is megküzdenem... Könyörgöm... Kérlek, segíts... Hozzám hajolt, megcsókolta az arcomat, de az ajkaimat elkerülte. - Elmondom, mit teszek most - szólalt meg kemény, szinte dühös hangon. - Nem számít, hány óra van, megyek, és felveszek minden elérhető, profi testőrt, hogy megvédjék a lányaidat, a családodat, a barátaidat. Azután elbeszélgetünk arról, hogy merre tovább, és kitalálunk egy tervet. De a tervnek nem lesz része a te halálod. Vagy bármelyikünk halála. Johnny felállt, és kiment a szobából. Michelle jött be, elvette a széket az asztal alól, letette az ágyam mellé. És leült. 277 TIZENÖTÖDIK FEJEZET 1. Joyce lakása Champ-de-Mars, Párizs November 5. vasárnap, 01 óra 38 perc Az új szobámban jöttünk össze négyen: Johnny, Michelle, Simoné és én, hogy megbeszéljük, mit tegyünk. Johnny ideges volt, én valahol az apátia és a düh között hullámvasutaztam, testőreim viszont a létező legteljesebb nyugalommal üldögéltek a helyükön. Nem volt más választásom, minthogy meghallgassam őket, de biztosan tudtam, hogy az első alkalommal végzek magammal, bármit is mondjanak a felelősségről, meg az életről, ami még előttem áll. Michelle kezdte. - Ha megütöd, ugyanúgy fáj neki - mondta minden bevezetés nélkül. - Ha megvágod, ugyanúgy vérzik. Ha kilököd az ablakon, ugyanúgy lezuhan. És ha belelősz a fejébe vagy a szívébe, ugyanúgy meghal. Tudod, hogy most kikről beszélek? kérdezte, de nem váil választ. - Az olyan emberekről, mint te, és a maffiózókról. Láttam elég sok maffiózót meghalni, néhányukat én öltem meg, mert rátámadtak arra a személyre, akit védtem. És mondhatom neked, hogy nincsen semmi különbség. A maffiózó az egy ember, aki tagja egy szervezetnek. Ez a szervezet bűncselekményekkel foglalkozik. Tagjai hús-vér emberek. Hogy a filmekben mit mondanak róluk, az nem számít. A maffiában mindenkinek engedelmeskednie kell annak, aki fölötte áll. Aki nem teszi, az meghal. Ha valakit halálra ítél a maffia, akkor három módon menekülhet meg a haláltól. Az egyik, hogy eltűnik örökre, de úgy, hogy senki nem találja meg. A másik, hogy mindenkit likvidál a maffiában, akinek érdeke fűződik a halálához. A harmadik, hogy az illető megegyezik a főnökökkel, és megfizeti az árát annak, 278 hogy visszavonják az ítéletet. Általában az elsővel próbálkoznak, ami hosszútávon ritkán működik. A második csak elvétve fordul elő. Én például csak egyetlen esetről tudok az elmúlt tíz évből. A harmadik a leginkább járható, de a legdrágább. A maffiát meg lehet találni. Vannak helyek, ahol kapcsolatba lehet lépni velük. Ha valakinek nincs jobb ötlete, lefizet egy rendőrt vagy egy FBIügy-nököt, és kér egy-két címet, nyilvános klubok, bárok, éttermek címeit; neveket, hogy kiket lehet az ő számára megközelíteni egy ajánlattal. Van ennek egy sajátságos módja, van egy protokollja; egy kellőképpen jelentős ajánlattal el lehet jutni a csúcson lévő főnökökhöz. Találtál egy kisgyereket az
országúton, és felvetted. Nem tudsz semmiről, nem láttál semmit, nem tudsz leleplezni senkit. Elrabolták valakinek a fiát, akit a gyerekkel zsaroltak, te pedig megtaláltad a gyereket, és átadtad a rendőrségnek, és ebből származik a probléma. Valamilyen akciójuk meghiúsult, vagy késedelmet szenvedett, vagy lelassult. Ez a káruk. Ennek a kárnak ára van. Amerikai dollárban. És ha kifizeted, az ítéletet eltörlik. Nem tudom, mennyi az ára, egy-, öt-, tízmillió dollár, de azt tudom, hogy ára van. Röviden, ennyit a maffiáról. Michelle egyike volt a legkülönlegesebb embereknek, akikkel életem során találkoztam. Amikor megismertem őket Johnny házában, és rájöttem, hogy a testőrcégükben mindössze négyen vannak, és ráadásul mind a négyen nők, szilárdan eltökéltem magam, hogy nem fogom őket felfogadni. Azután Michelle beszélni kezdett, és körülbelül két perc múlva szilárdan eltökéltem, hogy őket fogom felfogadni. Most is ez történt. Michelle beszélni kezdett, és lebeszélt az öngyilkosságról, bámiennyire is elszántam magam, hogy megteszem. És tette mindezt úgy, hogy nem próbált az érzelmeimre apellálni, nem mondott dögunalmas közhelyeket, mint hogy előttem az élet és efféléket, hanem csak megmutatta nekem a valóságnak azt az oldalát, amelyet azelőtt, hogy ő beszélni kezdett volna, még csak elképzelni sem tudtam. Köhögtem egyet, hogy kitisztuljon a hangom. - Én kifizetem, bármennyit kérnek is - mondtam rekedten. - Jó - bólintott Michelle. - Ezt tennénk tehát, ha halálra ítélt volna a maffia. De a maffia nem ítélt halálra. Ennek az ügynek, semmi köze nincsen egyetlen maffiához se. Összezavarodtam. 279 - De... de... a tévében... - hebegtem. - John említette, hogy nem az elejétől láttátok a műsort -mondta Michelle, ami igaz is volt. - Én megszereztem a teljes anyagot. Egy rendőrségi bejelentés szerint, egy kábítószer-kereskedelemmel, emberrablással, lánykereskedelemmel, prostitúcióval és bérgyilkosságokkal foglalkozó bűnszövetkezet a maffia főnöke ítélte halálra Joyce Byront." Csak ennyi, egy névtelen telefonáló. Beszéltem Armand felügyelővel, aki nem is hallott erről a telefonról, pedig ő vezeti a nyomozást. Vagyis ez az egész semmi más, mint egy aljas ember hazugsága, hogy megemelje a nézőszámot. Semmi nyoma annak, hogy a maffia benne lenne az ügyben. Azonosították valamennyi támadót, mind a tizenötöt. Egyiküknek sincs, és nem is volt semmiféle kapcsolata a maffiával. Még ha a maffia állna is a háttérben, akkor is tudnánk tenni valamit, de nem a maffia áll a háttérben. Döbbenten bámultam Michelle-re. Csak néztem őt, és se mozdulni, se megszólalni nem bírtam. A megdöbbenésem olyan fokú volt, hogy a bennem támadt zűrzavar teljesen lebénított. Te jó ég... És én majdnem megöltem magam. Istenem, milyen fájdalmat éltem át, micsoda elviselhetetlen, leírhatatlan kínokat... Majdnem meghaltam. Felvágtam az ereimet a bal csuklómon. Én, Joyce Byron, felvágtam az ereimet... És miért? Mert valaki nagyobb nézőszámot akart. Nem hiszem, hogy létezne a gonoszságnál döbbenetesebb, megrázóbb dolog. És ha sikerül? Ha Michelle-ék nem tesznek kamerát a hálószobába, mostanra már halott lennék. Jézusom... A fájdalom görcsbe rántotta a testem. -Jézus... Láttam magam előtt a jelenetet, amikor Johnny betöri az ajtót, és megtalálja a holttestemet. Láttam magam előtt, amikor elmondja Vee-nek, hogy meghaltam. Láttam magam előtt, amikor anyukám megkapja a telefont... - Mit tettem?! Majdnem meghaltam, egyetlen hajszál választott el tőle, csak egy hajszál. Eltorzult az arcom a fájdalomtól és a megbánástól. Nagyot sóhajtottam. Milyen kevesen múlott az életem.
- És én majdnem megöltem magam - mondtam ki. 280 Könnybe lábadt a szemem. - Michelle... Simoné, köszönöm nektek, amiért ennyire előre-látóak voltatok kicsit felemeltem a hangom. - És nektek is, Sop-hie és Jessy, hiszen biztosan láttok! Nagyon köszönöm! Megmentettétek az életemet. - Nem te vagy az első ügyfelünk, aki összeomlik - jegyezte meg Simoné. - Volt már más is, aki... - nem fejeztem be. - Igen - bólintott Simoné. - Előfordult már néhányszor a pályafutásunk során. Az autóversenyzés miatt nagyon komoly elsősegély-tanfolyamokat végeztem el, és még külön hozzátanultam néhányat. Nem a te csuklód az első, amit összevarrok. - Köszönöm, Simoné. Köszönöm mindannyiótoknak. Nagyon hálás vagyok - Johnnyhoz fordultam. - És neked is köszönöm, Johnny. Köszönöm, hogy nem hallgattál rám. - Van néhány dolog, amiben sohasem hallgatnék rád - jelentette ki Johnny. Bátorítóan rám mosolygott. - Köszönöm, hogy van ennyi eszed - én is elmosolyodtam. -És a pofonokat is köszönöm. És azért is hálás vagyok, hogy nem hordasz fegyvert a lakásban. Lehajtottam a fejem, a takarót néztem az ágyamon, amin ültem. Egy másfajta érzés tőit rám. A vonásaim megkeményedtek. Felnéztem Johnnyra. - Bárki volt is az, aki ezt a hazugságot kitalálta, el akarom kapni jelentettem ki elszántan. - Elkapjuk - bólogatott Johnny. - Elkapjuk, és akkor neki nagyon rossz lesz. -Az biztos. Sokkal tartozom ennek a szemétnek. És ha a hazugsága eljutott a lányaimhoz meg anyukámhoz meg a barátaimhoz, akkor miattuk is sokkal tartozom ennek az aljas rohadéknak. - Elüldözzük erről a bolygóról - mondta Johnny eltökélten. Rábólintottam. Mennyire gyűlölöm az ilyen nemtörődöm embereket! -Joyce, nem kell itt kuksolnod ebben a lakásban - szólalt meg Michelle. - Ha valahová el akarsz menni, és annak tényleges, gyakorlati fontossága van, akkor leellenőrizzük az útvonalat és a helyet, és ha vállalható a kockázat, akkor elviszünk oda. Éppen azért vagyunk a testőreid, hogy ne bénuljon meg az életed. Gondolj erre. 281 - Rendben. Köszönöm - felemeltem a bal karomat, rajta a jókora kötéssel. - Ez pedig majd emlékeztet arra, hogy egyszer majdnem meghaltam, mert gondolkodás nélkül elfogadtam valamit igaznak, amit a tévében hallottam. - Azt jól teszed - helyeselt Simoné. - A sebedet pedig ne vedd túl komolyan. Csak egy keskeny, fehér csík marad utána, és nem lesz feltűnő. A cipősdobozom nem volt a szobámban, át kellett mennem érte a hálóba. Nem örültem volna, ha valaki belekukkant. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy a testőreim úgyis tudják, de aztán elvetettem a gondolatot. Mi szükségük volna rá, hogy telepakolják a szobámat egy rakás szuper kamerával, melyekkel el tudják olvasni az újságot a kezemben, amikor nekik csak annyi kell, hogy meg tudjanak védeni saját magamtól? Elhagytuk a szobát; Michelle és Simoné mentek vissza őrködni, Johnny pedig elkísért a hálóba. Nem szívesen tettem volna be oda a lábam egyedül, mintha valami kísértetjárta szobává változott volna. Az ágyneműt elvitték valahová, de ezt leszámítva minden maradt a régiben. A dobozom az ágy alatt volt, ahol hagytam. Kiszedtem, és az ölembe kaptam. Körülnéztem, mi kellhet még, de nem találtam semmit. - Hozzak valamit? - kérdezte Johnny. - Nem, koszi, nincs semmi más - mondtam. Megkerültem az ágyat, és elindultam az ajtó felé, ahol Johnny állt. Megálltam mellette. Elmosolyodtam. - És ne haragudj! Tudod, miért. Nagyon sajnálom! Johnny mosolyra húzta a száját. - Valahogy túlélem - mondta. - De azért, a biztonság kedvéért, bedobok majd egy kis vitamint.
-Jól van. Az ember sose tudhatja. Johnny bólogatott. Elindultunk a szobám felé. - Gondoltál már arra, hogy járnunk kéne? - kérdeztem. - Nem - felelte Johnny. - De azt hiszem, mindig bennem motoszkált a dolog. Végül is tetszel. Mindenképpen. De nem kezdeményeztem, mert nagyon élveztem, hogy nem kell állandóan a szexszel foglalkoznunk. Bementünk a szobámba, letettem a dobozt a földre, az ágyam mellé. 282 - Ha éppen tudni akarod, te is tetszel nekem - jegyeztem meg. - Mindenféleképpen. De én ugyanúgy élveztem, ahogyan te, hogy nem kell ezzel a dologgal törődnünk. Nekem tetszett, hogy Scully és Mulder soha nem bújtak ágyba. - Nekem is. És hogy tetszik Mulder utódja? - Bocs, Johnny, de benézek Vee-hez - mondtam. - Mert ha hallotta, amint üvöltözöm, akkor meg kell neki magyaráznom a dolgot. -Jó, de... ne mondj el mindent. - Persze - elindultunk a nappali felé. - Szóval, Mulder utódja. Féltem tőle, hogy bejön valami barom, akinek semmi köze a szerephez, de amikor megjelent a T1000-es, annak nagyon örültem! Róbert Patricknak annyira jól áll az FBI-ügynök szerepe! Nagyon klassz benne! - Róbert Patrick első nagyobb szerepe a Terminátor második részében volt, ő volt a gonosz Terminátor, a T-1000-es. -Szerintem legalább olyan jó, mint Dávid Duchovny volt. Johnny bólogatott. Megérkeztünk a nappalihoz. Megálltunk az ajtó előtt. Johnny a két keze közé fogta a fejem, és a szemembe nézett. -Jól van. Látom a szemeden, hogy rendben vagy. - Rendben vagyok. Már nem akarok meghalni. Eszemben sincs - mondtam suttogva. Megdörzsölte a vállam, azután elindult a szobája felé. Nagy levegőt vettem, megigazgattam a pulóverem ujját, hogy takarja a kötést a bal csuklómon, aztán beléptem a nappaliba. Félhomályos volt a szoba. Vee az ágyában feküdt, és aludni látszott. A nővérek nyolcóránként váltották egymást, most éppen a legfiatalabb volt soron. Amikor beléptem a szobába, Vee infúzióját ellenőrizte, majd leült a fotelbe az ágy mellé, és kezébe vett egy könyvet. Odamentem Vee-hez, és megnéztem. Aludt. Megsimogattam az arcát, és megpusziltam a homlokát. Lehajoltam a nővérhez, hogy ne kelljen hangosan beszélnem. - Vivien mikor aludt el? - kérdeztem. - Már régen - felelte suttogva. - Értem. Nézze, ne haragudjon! Nagyon kiborultam. Nem tudom élni az életemet, mert valaki vadászik rám, és már nagyon elegem lett. 283 - Nagyon is megértem az érzéseit! El tudom képzelni, milyen lehet - mondta az ápolónő. - Köszönöm. Visszamentem a szobámba, és kulcsra zártam az ajtót. Furcsán éreztem magam, a tudat miatt, hogy Sophie biztosan lát, de aztán elhessegettem magamtól az érzést. Kinyitottam a dobozt, és ellenőriztem, hogy minden megvan-e, amit beletettem. Minden megvolt. Hozzáláttam, hogy eltervezzem, mihez is kezdjek most, hogy így megváltozott az életem. 2. Joyce lakása Champ-de-Mars, Párizs November 5. vasárnap, 03 óra 21 perc
Szóval, már nem akartam öngyilkos lenni. De azt sem akartam, hogy élve eltemessem magam. És bár a Michelle-lel történt beszélgetés után száztonnás súly esett le a szívemről, még mindig nagyon valóságos volt a fenyegetés, hogy a lakásom a börtönömmé válik, évekig nem hagyhatom majd el, és e között a falak közt kell eltöltenem az életem. Ám most az egyszer nem borultam ki az engem fenyegető rém láttán, nem húztam be fülem-farkam, nem folytak a könnyeim, és nem is éreztem félelmet. Talán mert olyan hosszú időn keresztül és olyan intenzitással éltem át ezeket, hogy belefáradtam, kimerültem - és meguntam. De talán csak annyi történt, hogy a rettenetes félelem, mellyel képtelen voltam szembenézni, a túlélésnek egy új módjára vezetett rá: arra, hogy körülnézzek ott, ahol vagyok, és lássam, ami ott van, és tudatában legyek annak, hogy itt és most senki sem fenyeget. Azt hiszem, azok, akik állandóan veszélyben vannak, így őrzik meg a józan eszüket. Miután ránéztem Vee-re, és láttam, hogy alszik, bezárkóztam hálószobámba, és egy ideig csak hevertem az ágyon, és azon 284 gondolkodtam, mit tegyek. A módszerem jutott eszembe, hogy azt jó lenne kifejleszteni, mert igencsak szükségem volna rá. Mindig is bámultam azokat a mesterdetektíveket, akik úgymond a karosszékben ülve képesek mindenféle agyafúrt gyilkosokat leleplezni a puszta logika segítségével. Elképzeltem, hogy itt vagyok ebben az erőd-lakásban, testőreim védelmében, és innen kinyomozok mindent. Az bizony klassz lenne! És egy kissé... kissé misztikus. Milyen kivédhetetlen lenne, ha így tudnék nyomozni! Csak a gondolatom hagyná el a lakást, és tenne meg száz vagy ezer kilométereket, hatolna keresztül vastag ajtókon és falakon, és leplezné le a legnagyobb, legvédettebb titkokat. Hogyan lehetne védekezni egy gondolat ellen? A módszerem kifejlesztése érdekében kiürítettem a cipősdo-bozomat, és elkezdtem olvasni a cikkeket, melyek testőreim huszonkilenc hónapnál régebbi ügyeiről szóltak. Két dologra jöttem rá nagyon gyorsan. Az első az volt, hogy bár azt nem hiszem, hogy a hálóban felszerelt apró kamerán át a testőreim látták, hogy egész pontosan mit is csinálok, és például tudják, hogy milyen cikkeket nyomtattam ki, de az száz százalék, hogy azt látták, amikor beszkenneltem a referenciaanyagot. Valószínűleg elpiniltam, amikor ez a lehetőség eszembe jutott, mert az arcom hirtelen nagyon fonó lett. Azzal nyugtatgattam magam, hogy ha ez probléma lett volna, biztosan szólnak érte, sőt, akkor nem is hagyták volna nálam a mappát. Végül meg is nyugodtam, mert rájöttem, hogy a referenciaanyaguk nagyon tudatosan lett összeállítva, és azért szerepel benne annyi adat, hogy aki gondolja, az utána tudjon járni. A másik dolog pedig, amire rájöttem, az volt, hogy a kulcs testőreim megértéséhez nem a régebbi, hanem a huszonkilenc hónapja elvállat ügyeikben keresendő. Körülbelül tíz percig próbálkoztam, mire sikerült eljutnom az International Herald Tribüné honlapjára, ami igen komoly fejlődés volt a részemről. Testőreim referenciaanyagában részletes leírást találtam a Düpré, Lornier & Romero Személyvédelmi Kft. huszonkilenc hónapjáról; mindazokról, akiket védtek ezen idő alatt. Előkerestem és kinyomtattam minden cikket a Herald Tribüné számaiból, melyek testőreim által védett személyek elleni merényletekről számoltak be. Ezután mindössze három perc alatt si285 került átmennem a Le Figaro honlapjára, majd innen is kinyomtattam minden cikket az engem érdeklő témáról. Találtam cikkeket a fontainebleau-i támadásról, melyben Vee megsebesült; még a kissé megviselt kocsimról is volt egy kép a Le Figaróban. Az éjszakai, otthoni támadásról is volt cikk, a kávéházi merényletről is és a Központi Baleseti Kórházban történt esetről is. Ezeket félretettem, és elkezdtem olvasni testőreim korábbi védencei elleni merényletek krónikáit. A harmadik cikknél már tudtam, amit tudni akartam.
Négy "%a volt éppen, és már igen régóta nem ettem, ezért felfüggesztettem a kutatást, és kimentem a konyhába. Jessy ült az asztalnál, és rizst evett párolt zöldséggel. Felnézett rám, amikor beléptem, biccentett, azután evett tovább. Gondolkodni szerettem volna, de ha már így alakult, úgy határoztam, hogy kihasználom a lehetőséget, hogy kettesben vagyok egy tengerészgyalogos mesterlövésszel. - Kérsz tejet, Jessy? - kérdeztem, amikor elővettem a hűtőszekrényből a tejeskannát. - Köszönöm, nem kérek - mondta. Öntöttem magamnak, aztán belenéztem a fagyasztóba, hogy valamilyen finomságot válasszak. Némi töprengés után kiválasztottam egy olasz langusztás tésztát. Bedobtam a mikroba, beállítottam tíz percre a megfelelő fokozaton, és elindítottam a melegítést. Fogtam a bögrémet, és leültem az asztalhoz, Jessyvel szemben. - Bocs, hogy ennyi gondot okozok - mondtam bocsánatkérő mosollyal az arcomon. - Fel vagyunk készülve - mondta Jessy. - Voltak nálad sokkal problémásabb ügyfeleink is. Sokkal problémásabbak, mint én? Kezdtem sajnálni őket. Ittam néhány korty tejet, azután rátértem arra, amiért belekezdtem a beszélgetésbe. - Kérdezhetek valami személyeset? - Miért is ne? - mondta Jessy. - Köszönöm. Milyen fegyvereket használtok? - Érdekelnek a fegyverek? - kérdezett vissza Jessy. - Valamikor eléggé érdekeltek - feleltem. - Jártam lőni négy hónapig, még az előtt, hogy felvételiztem az akadémiára. 286 t - Miért hagytad abba? -Az úgynevezett családias légkör miatt. Ami annyit jelent, hogy egyetlen percre sem szálltak le rólam. - A társaid? - A pszichológusok. Jessy elmosolyodott. Úgy véltem, nem érti, mit is jelent ez, ezért felvilágosítottam. - Tanult szakmám szerint irodalmár vagyok, FBI Akadémiára pedig leginkább a jogról mennek, ezért én még a szokásosnál is többet találkoztam pszichológusokkal a felvételi procedúra során. Végül nagy nehezen, de felvettek. Amikor a többi újonccal beköltöztem az Akadémiára, az első napon kiosztottak mindannyiunk mellé egy-egy úgynevezett személyes tanácsadót, egy pszichológust, akivel minden egyes napon találkoznunk kellett. Ezt családias légkörnek hívják. Ha elsütöttem egy pisztolyt, azonnal leküldték a személyes tanácsadómhoz, hogy megbeszéljem vele az élményt. Már igencsak elegem volt belőle. Ezek után megtudtam, hogy ha ügynök leszek, akkor is egyfolytában jelentkeznem kell a pszichológusomnál, és ha valami történik, el kell mennem hozzá, és meg kell beszélnem vele az élményt. Az FBI-nál minden egyes diáknak és minden egyes ügynöknek saját pszichológusa van, vagyis állandóan ugyanaz a tortúra, nap mint nap. Elegem lett, és amint lehetőségem nyílt rá, leléptem. Annyira elegem volt az egészből, hogy többé nem is érdekelt semmi, amivel korábban foglalkoztam az Akadémián. Egy ideig még Sherlock Holmest sem olvastam - felnevettem. - Az pedig nagy szó tőlem! Végre megtört egy kicsit a jég, Jessy is nevetett. Aztán elkomolyodtunk. - És arra gondoltál, hogy felelevenítsd az ismereteidet a fegyverek terén? kérdezte Jessy. - Igen. Mi rossz van abban? - Semmi. Tehát tudni akarod, milyen a fegyverzetünk. Neked jogod van tudni, mert a megbízónk vagy, de tartsd magadban, mert ezek bizalmas információk. Adott esetben az életed múlhat azon, hogy nem áaütad el.
- Nem fogom elmondani senkinek - fogadtam szent esküvel. - Eszembe sem jutna olyat tenni, amivel gyengítenélek titeket. Jessy bólintott. 287 - Az egyéni fegyverzetünk a következőkből tevődik össze: egy Colt Python .357 Magnum, egy .45-ös Heckler & Koch USP Standard, két 9 milliméteres Kel-Tec Pll, egy Heckler & Koch MP5 10 mm-es Automatic és egy 12/70-es Franchi SPAS-12-es sörétes. Ezen kívül kiegészítő fegyverzetként egy Hill Knives KCT knife és egy Gerber Applegate-Fairbairne. Először kétségbeesett arcot vágtam, azután kínomban elnevettem magam. - Ne haragudj, Jessy, de fogalmam sincs arról, hogy mit is soroltál fel az imént! Mintha kínaiul lett volna. Annyit tudok, hogy a Colt Python nagyon erős revolver, és hallottam már a Heckler & Koch nevet is, és úgy emlékszem, hogy ez egy géppisztoly. A többi elnevezés számomra semmit sem mond. - A Heckler & Koch USP és a Kel-Tec Pll pisztolyok. Tudod, mi a különbség pisztoly és revolver között? - A revolver egy forgótáras marokfegyver, a pisztolyba pedig tárat lehet beledugni - mondtam. - Igen, többek között - helyeselt Jessy. - Az USP Standard egy normál méretű pisztoly, a Kel-Tec pedig a legkisebb méretű és súlyú, teljes értékű 9 milliméteres pisztoly a világon. Az USP pisztolyok maximálisan megbízható, elnyűhetetlen maroklőfegyverek. A HK MP5 géppisztoly általunk használt változata egy ritka, 10 mm-es Automatic lőszert tüzelő géppisztoly. A10 mm-es Automatic sokkal erősebb lőszer, mint a szokásos 9 mm-es Pára, amit többnyire használnak a pisztolyokhoz és géppisztolyokhoz. A Franchi egy nyolclövetű, kiváló minőségű sörétes puska. A Hill Knives KCT knife egy kommandóskés, melyet a holland speciális erők rendszeresítettek. A Gerber Applegate-Fairbairne csukható pengés küzdőkés. Oké így? - Igen, koszi. Olyan nagyon azért nem volt oké, mert mindaz, amit Jessy elsorolt, számomra nem volt más, mint egy revolver, három pisztoly, egy géppisztoly, egy sörétes puska és két kés, de pillanatnyilag nem is volt szükségem ennél több információra. . Odanéztem a mikróra. Még volt pár perc. - Elég szép arzenál! - ismertem el. - Csak a legszükségesebbek - szerénykedett Jessy. - Mi alapján választottátok ki éppen ezeket a fegyvereket? 288 - A tapasztalat megmutatta, hogy mi a legjobb felszerelés. - És mi van akkor, ha tényleg jön az a bizonyos tömeg? Mondjuk, adódik valamilyen különleges helyzet és... - megvontam a vállam. - Mit tudom én, berohanunk egy épületbe, és ott van egy csomó ember, akik körbevesznek, és nem engednek. Nem veszélyesek egyébként, nem támadók, csak ott vannak. Akkor? - Ene is megvannak a módszerek - mondta Jessy. - Kéz, láb, puskatus, lövés a levegőbe vagy a földbe, könnygázspray, könnygázgránát, kés, sokkoló. - Sokkoló? Az a kicsi, amit nők szoktak hordani a táskájukban, vagy az a pisztoly, ami elektródát lő ki? - Az előbbi. A pisztolyt csak egyszer lehet használni. Kipróbáltunk mindenfélét, és azt tartottuk meg, ami a legjobban bevált. A sokkoló vált be a legjobban egy olyan esetben, ahol nem szabad fegyvert használni. A bot nem jó, mert valamilyen időlegesen megmaradó károsodást mindig hagy maga után, és néha többet kell ütni ahhoz, hogy az illető harcképtelenné váljon. A sokkolóval elég egyszer hozzáérni valahol a testéhez, és kész. - Említetted a kést. Kést tömeg ellen? - furcsállottam. - Például olyan helyzetben, ahol nem egyszerűen csak járókelők vannak, hanem részeg csőcselék. A törvények nem teszik lehetővé, hogy rálőjünk olyan emberekre, akiknél nincs lőfegyver, vagy van, de nem használják támadólag. Tehát nem lőhetünk bele a tömegbe, és nem is tennénk. Ilyenkor a kés hatásos, mert van
néhány pont a testen, amit ha megvágunk vagy megszúaink, heves fájdalommal jár vagy időleges bénulással, de nem vált ki sem halált, sem súlyos állapotot, és ezen a módon nagyon gyorsan földre küldhetünk elég sok embert. Vadabbak, mint gondoltam. - Remélem nem tesztek ilyet, ha mondjuk, körbevesznek olyan emberek, akik csak látni akarnak vagy autogramot kérni. - Persze, hogy nem. A viselkedésünk a tömeg fellépésétől függ. Egy csapat tizenéves lány lehet heves, de veszélyes aligha. Persze, van kivétel. Bangkokban olyan tizenkét-tizennégy éves lányokkal találkoztam, akik bérgyilkosok voltak döbbenetemben ellátottam a számat; Jessy folytatta: - Nem profi bérgyilkosok, 289 hanem csupán gátlástalan őrültek, akik pár dollárért bárkibe belevágták a kést vagy rálőttek. - Bajba kerültetek? - kérdeztem. Nem emlékeztem a referenciáik közt ilyen esetre. - Kevés híja volt - mondta Jessy. A tésztám elkészült. Felálltam, és kivettem a mikróból. Finom illat töltötte be a konyhát. Elővettem egy tálcát és egy tányért. A tésztát, a szószt és a rákokat egy tányérra borítottam. Villát és szalvétát raktam a tálcára a tányér mellé. Teleöntöttem a bögrémet tejjel, és a tálcára tettem. Nem fogtam meg a tálcát, hogy elinduljak, mert volt még egy kérdés, ami nagyon érdekelt. Jessy mögött álltam, a konyhaszekrénynél. Jessy hátrafordult, és rám nézett. Biztosan feltűnt neki, hogy habozom. Feltettem a kérdést. -Jessy, milyen megölni valakit? Mintha a kérdés visszhangzott volna. - Semmi különleges nincs benne - válaszolta Jessy. - Tényleg vannak kísértetek? Rengetegszer olvastam, hogy ha valaki öl, az áldozata kísérteni fogja, rémálmai lesznek, még hallucinálhat is. - Még egy kísértetet sem láttam. Talán, ha megbánja az ember, akkor vannak. De én mindig olyankor tettem meg, amikor nem volt más választásom. Egyszerű a képlet. Adva van egy ember, aki semmit sem ér, és adva van egy értékes ember. Ennyi az egész. Nincs választási lehetőség. Nem tudtam hirtelen, mit kérdezzek még, mert nem akartam lebuktatni magam a túlzott érdeklődésemmel, ezért inkább megköszöntem a válaszokat, és az ennivalómmal elvonultam a szobámba. Az ágy és az ajtó között áll egy asztal két fotellel, ott ettem meg a tésztát, és közben testőreim elmúlt huszonkilenc hónapjának krónikáját olvastam. Amit olvastam és amit Jessy mondott, az összeállt egy teljes egésszé, és megmagyarázta az összes furcsaságot a testőreimmel kapcsolatban. A felismerés megrémített. Elsőre. Másodjára már nem annyira. De aztán harmadjára megint. 290 Azt megelőzően, hogy Michelle, Simoné, Jessy és Sophie társultak, és huszonkilenc hónappal ezelőtt megalapították saját cégüket, a Düpré, Lornier & Romero Személyvédelmi Kft.-t, soha nem dolgoztak rejtve, álcázott testőrként. Egyikük neve vagy fényképe sem szerepelt az általam áttanulmányozott újságcikkekben, de azokból mindig kiderült, hogy a támadók tisztában voltak azzal, hogy célpontjukat testőrök védik. És még valami. Michelle azt mondta, hogy soha nem halt meg egyetlen ügyfelük sem. Ez igaz volt az elmúlt mintegy két évre, amióta saját cégük keretében védenek embereket, de nem volt igaz az azt megelőző időszakra. Amikor még különkülön védtek személyeket, mindig egy testőrcsapat tagjaként, nyíltan mutatva, hogy mi a feladatuk, előfordult, hogy az ügyfelük megsebesült vagy életét vesztette. Talán nem az ő hibájukból, talán sohasem akkor, amikor ők maguk is a védencük mellett voltak szolgálatban. Igen, ez valószínű, mivel említették, hogy ha egy testőrnek megölik az ügyfelét, abba a testőr belehal szakmailag.
Michelle-nek két ügyfele is meghalt, a többieknek egy-egy. És jó néhány kisebbnagyobb sérülés is megesett. Éles határvonal húzódott a Düpré, Lornier & Romero Személyvédelmi Kft. és a cég előtti időszak között, a cég tagjainak korábbi tevékenysége és eredményessége között. Mintha valahol, valamikor összeismerkedtek volna ők négyen, és jó keményen elmondták volna egymásnak a véleményüket hivatásukról és kollégáikról, és mintha levonták volna a megfelelő következtetéseket. Mivel a levont tanulságokból fakadó újfajta tudásukat nem tudták elfogadtatni a társaikkal (bár véleményem szerint soha senkivel nem is osztották meg azokat), önállósították magukat, hogy saját taktikájukat követve védjenek embereket. A beszélgetés, melyben megszületett a cég ötlete, úgy vélem, nagyjából így eshetett meg. Hogy ki mit mondott, azt nem tudhatom, de azt hiszem, nem járok messze az igazságtól, ha feltételezem, hogy Michelle vagy Jessy mondta ki végül, hogy mit is kéne csinálni. Szóval, valahol összejöttek, egy biztos helyen, ahol nem kellett attól tartani, hogy más is hallja, amiről beszélnek, és nagyon nyíltan folyt a szó. Bizonyára mind a négyen panaszkodtak egy sort, hogy mennyi munka és előkészület, mennyi önfeláldozás, és mégis, a legteljesebb passzivitásra 291 kényszerülnek, és mindössze két dologban bízhatnak: abban, hogy a következő támadást is túlélik, és abban, hogy a rendőrség idővel elfogja a támadások mögött álló irányítót. El tudom képzelni egy testőr lelkiállapotát, amint reggel felkel, és azért fohászkodik, hogy a mai napot is élje túl, és ne haljon meg az ügyfele, és ő sem. És miben bízhat? Saját maga és társai felkészültségében, és a szerencsében. De tudja, hogy ha túléli a mai napot, akkor ott van a holnap, és ugyanazokkal a veszélyekkel kell szembenéznie, mint ma. És ez minden egyes napon így megy, egészen addig, amíg az ügyfelét meg nem ölik, vagy őt meg nem ölik, vagy amíg a rendőrség el nem fogja a tetteseket, vagy amíg ő maga vissza nem vonul a testőri hivatástól. Michelle, Jessy, Simoné és Sophie pedig, tapasztalt testőrök lévén, tudták ezt. És valami kiutat kerestek. És találtak is. Találtak kiutat, ami azonban sokkalsokkal kockázatosabb volt, mint amilyen egy testőr munkája általában, de legalább a lehetőség benne rejlett, hogy a veszélyt el lehet hárítani. Armand felügyelő a kórházban, kissé cinikusan, arra kérte Mi-chelle-t, hogy próbáljanak egyszer valakit életben hagyni. Ez elültette a bogarat a fülembe. A huszonkilenc hónapnál korábbi ügyekben testőreimre nem volt különösebben jellemző a támadók megölése. Kíváncsi lettem, innen nézve van-e változás a céget és az azelőtti időt illetően, vagy ami a kávéházban és a kórházban történt, az csak kivétel volt. Elővettem az elmúlt mintegy két év cikkeit, és elkezdtem számolni a holttesteket, melyeket a testőreim hagytak maguk után. Felállt a szőr a hátamon, a hányinger kerülgetett. Az elmúlt huszonkilenc hónapban testőreim hátborzongatóan sok embert öltek meg. Ezután beszéltem Jessyvel a konyhában, megkérdeztem, milyen fegyvereket használnak, és hogy milyen ölni. Egy egész rakás fegyvert hordanak magukkal, egy kisebb arzenált, és Jessy nem talált semmi kivetnivalót abban, hogy embereket öl meg. És a kép apró mozaikdarabkái kezdtek összeállni egy borzalmas egésszé, amelyet hirtelen nem is akartam elhinni, de amely igazolására számtalan bizonyítékot találtam, cáfolására azonban egyetlen érvet sem. Testőreim beleuntak a passzivitásba, a soha véget nem érő támadások visszaverésére tett kísérletekbe. 292 Ők már nem védekeztek. Hanem támadtak. A felügyelő mondta, hogy azok közül, akik megtámadtak a kávéházban, senki nem ment el élve".
Michelle azt mondta, hogy a testőr mindig fáziskésésben van a támadóval szemben, mert nem tudja, mikor, hol és milyen támadás következik be. És kitalálták az álcázott védelmet, hogy a támadó is fáziskésésben legyen, és ne tudja, hogy ütközik-e ellenállásba vagy sem, és ha igen, mifélébe. Szóval, Michelle, Jessy, Simoné és Sophie összeültek két éve és valahány hónapja, és arra a következtetésre jutottak, hogy lehetséges lezárni egy ügyet: lehetséges elérni azt a saját eszközeikkel, hogy a veszély, amely az ügyfelüket fenyegeti, elhámljon. Az ötlet roppant veszélyes és kockázatos volt, de kiutat kínált egy sötét veremből, ahol senki nem remélt többet, mint az aznap túlélését. Álcázott védelem. Nem mutatni, hogy az ügyfél védelem alatt áll. Mert ha a támadások mögött álló ember megtudja, hogy testőrök léptek a képbe, csak ravaszabbá és ezáltal veszélyesebbé válik. Tehát nem tudhatja meg. Meghagyják abbéli hitében, hogy minden maradt a régiben. Ezáltal kiprovokálják az újabb támadást. Odacsalják. Gyere, csapj le megint, támadj! És támad. És belerohan négy istentelenül felkészült, a támadásra eleve számító, állig felfegyverzett, harcviselt, profi testőrbe, akiknek az az egyetlen céljuk, hogy őt megöljék. Valaki nagyon megharagudott rám. Meg akar ölni engem. Azután beléptek Michelleék a képbe. És elhitették a háttérben álló irányítóval, hogy semmi sem változott. Mindezt azért, hogy előcsalják. Én voltam a csali. És ha jött valaki, hogy végezzen velem, akkor az meghalt. Mindenki meghalt. Vee aludt, én pedig nem értek igazán az internethez, de felhívhattam volna Madlent, hátha fenn van még, vagy már, és megkérdezhettem volna, hogyan kell az internet segítségével utánanézni néhány fegyvernek, de felesleges volt. Biztos voltam benne, hogy azok a fegyverek, melyeket Jessy a konyhában felsorolt, minden szempontból tökéletesen alkalmasak arra a nagyon különleges munkára, melyet testőreim végeznek. Amikor megértettem Michelle-ék nagy titkát, az első reakció a rémület volt. 293 A rémület, hogy csali vagyok. És a rémület, hogy valaki olyan is meghalhat, akinek nem lenne szabad. Rémület és undor. Undor a halál miatt, a fegyverek miatt, a vér miatt, és az ölés szándéka miatt. Azután a rémület és az undor elszállt, és valamiféle gonosz káröröm jött a helyére. Most aztán jól megkapták ezek a rohadékok! Kellett nekik a kemény fickót játszani! Úgy kell nekik, dögöljenek meg mind! Vee miatt, Madlen miatt, magam miatt, az életem miatt, a lányaim, a barátaim, a szüleim félelme és aggódása miatt, anyukám megőszült hajszálai miatt. Volt bennem akkora harag az iránt a megnevezhetetlen, arctalan, aljas szemét iránt, aki rám szállt, hogy egy cseppet sem bántam volna, ha meghal. Ünnepelni tudtam volna a halálát! Azután a rémület visszatért a káröröm helyére. Csali vagyok, és egy kicsit csali mindenki körülöttem: Vee, Johnny, a lányaim, mindenki. Ez megrémített és feldühített. Dühített a testőreim felelőtlensége. A játék, amit játszanak, és aminek a neve: tánc borotvaélen. Túl sok élet volt a tét. Túl sok értékes élet. De valami okból kifolyólag az elmúlt huszonkilenc hónapban testőreim egyetlen ügyfele sem halt vagy sebesült meg, és kívülállóknak sem esett soha bántódásuk! A testőreim profik, jól képzettek és tapasztaltak. Egyszerűen nem vállalhatnak akkora kockázatot, mint ami a saját ügyfelük csaliként való felhasználásával járna! Kell lennie még valaminek a háttérben, ami a kockázatot az elfogadható értékre csökkenti. De mi? Mielőtt beléptem volna a kávéházba, Michelle bement körülnézni. A kórháznál ugyanez volt a helyzet. Mit nézett? Talán kifejlődött nála egy hatodik érzék, és megérzi, ki akar támadni? Ez hülyeség. Valami más kell, hogy legyen, valami olyan, ami az intuíciónál sokkal megbízhatóbb.
Be kellett látnom, hogy a rendelkezésemre álló anyagokból ezt nem fogom megtudni. És be kellett látnom még valamit, amire a csodálatos langusz-tás tészta utáni ejtőzés során jöttem rá. Évek óta kerültem az emlékeimet az FBI Akadémiáról, de most minden erőmmel azon voltam, hogy vissza tudjak emlékezni a tananyag legapróbb kis részleteire is. Kriminalisztiká294 ban30, nyomrögzítésben és adatértékelésben a legjobbak közé tartoztam, volt érzékem hozzá, és ha nem szállnak rám, most egész biztosan jó FBI-ügynök lennék. Tulajdonképpen fellelkesítene a nyomozás a saját ügyemben, ha nem a saját ügyem lenne, ha nem a szeretteim élete és a saját életem lenne a tét. És ahogyan erőltettem az emlékezetemet, hogy újra birtokomba kerüljön a tudás, melyet egyszer már megszereztem, néhány fontos dolog eszembe is jutott arról, hogy miként is kell egy nyomozást lefolytatni. És sajnos be kellett ismernem valami nagyon kellemetlen, ám fontos tényt. Hogy a valóságban nem lehet karosszékben ülve nyomozni. Nem bízom túlságosan Armand felügyelőben és az idegesítő társában, és az egész rendőrségben sem. Talán tudnék bennük bízni, ha nem rólam lenne szó, de - sajnos - rólam volt szó. Egyfolytában úgy éreztem, hogy semmit sem tesznek, vagy nem eleget. Mit tegyek? Béreljek fel száz magándetektívet? És ha ők sem érnek el semmit sem, vagy nem eleget? Akkor béreljek fel kétszázat? Még a végén rivalizálnának egymással, ők meg a rendőrség nyomozói, és eltitkolnának egymás elől mindenféle információkat és tárgyi bizonyítékokat! Nekem meg e falak közt múlna el az életem. Na nem, azt már nem! Hogyan szabadulhatnék ki ebből a csapdából? Modell létemre kezdjek el magánnyomozást folytatni? De hogyan? Amatőr vagyok ezen a téren; kontár, dilettáns. Na jó, nem teljesen dilettáns, de majdnem az. Mi a fenét tegyek? Minden Fontainebleau-ban kezdődött, azon a sötét, holdtalan éjszakán; az országúton, ahol Vee és az én életem örökre megváltozott. Meggyőződésemmé vált, hogy a börtönöm ajtaját feltáró kulcs keresésének ott kell nekilátnom, ahol ez az egész elkezdődött. Eltökéltem magam. Visszatérek a helyszínre. Ám ezúttal nem védtelenül. 30 kriminalisztika: bűnügyek dokumentálására, felderítésére és megelőzésére szánt módszerek gyűjteménye. 295 3. Joyce lakása Champ-de-Mars, Párizs November 5. vasárnap, 05 óra 29 perc Amint fokról fokra összeállt bennem a terv, egyre határozottabb lettem, és mindinkább visszaváltoztam olyanná, amilyen valamikor régen voltam, amikor még minden a legnagyobb rendben ment. Kifundáltam, milyen mesével vegyem rá Michelle-éket, hogy levigyenek Fontainebleau-ba. Saját ötletem olyannyira fellelkesített, hogy úgy éreztem, szinte már a zsenialitás határát súrolja. Amennyiben teóriám igaz, és testőreim csalinak használnak engem, hogy előcsalják a háttérben álló irányítót, és végezzenek vele, nem okozhat gondot, hogy meggyőzzem őket, mivel ők maguk is menni akarnak, hiszen erőddé alakított lakásom vastag falai közt nem tudják bevégezni küldetésüket. Gondom igazából csak Johnnyval és Vee-vel lesz, mert ők nem nagyon akarnak majd elengedni. Armand felügyelővel nem számoltam, úgy döntöttem, őt egyszerűen nem tájékoztatom arról, hogy elhagyom a lakást. Annak tudatában, hogy Sophie szemmel tart a
szobában elrejtett kamerán keresztül, kieszeltem egy jelenetet, amit majd eljátszok neki, hogy utána hihető legyen, amivel majd előállók. El is játszottam a jelenetet. Dühöngtem egy sort, ami egyáltalán nem esett a nehezemre, összevissza lapozgattam az előjegyzési naptáramat, firkálgattam egy darabig, majd gondterhelten sóhajtoztam a hasamon fekve. Végül felálltam, és átmentem a nappaliba, hogy megnézzem Vee-t, aki aludt éppen, majd bevettem magam a könyvtárszobába, és útikönyveket, térképeket vettem le az egyik polcról. Lapozgattam az egyik Fontainebleau-ról szóló könyvet, de valójában nem érdekelt. Azon gondolkodtam, milyen előkészületek szükségesek ahhoz, hogy lemenjek Fontainebleau-ba nyomozni néhány napra. Kell még két vagy három jó testőr, itt kell tartanom Johnnyt, és még ide kell hívnom néhány barátot, mert nem akarom itt hagyni Vee-t egy rakás idegennel. Gondoskodnom kell elegendő ennivalóról, orvosi felszerelésről, gyógyszerről, mindenről, ami csak kell. 296 Kitaláltam mindent, amit akartam. A könyveket és a térképeket otthagytam az olvasóasztalon, és átmentem Johnny szobájához. Bekopogtam, hátha fenn van. - Igen? - szólt ki Johnny. Lenyomtam a kilincset. Az ajtó nyitva volt. Résnyire nyitottam. Bent az ágy felett égett a falilámpa; Johnny az ágyban olvasott egy könyvet. Amikor beléptem, a könyvet letette maga mellé, és felkönyökölt. - Gyere! - mondta, és bátorítóan rám mosolygott. Becsuktam az ajtót, és odamentem az ágyához. Leültem az ágy mellett a földre. Csak most láttam, hogy nem könyvet olvasott, hanem az előjegyzési naptárát. Egy szervezőnek állandóan dolgoznia kell. - Rájöttem, hogyan kerülhetem el, hogy anyagilag belerokkanjak ebbe az egészbe mondtam sokat sejtetően. Ez felcsigázta Johnnyt. Tudta, hogy elég sok mindennek kellene történnie ahhoz, hogy valóban tönkremenjek, és hogy ettől jelenleg iszonyúan távol állok, de azt is tudta, hogy megtörténhet. - Hogyan? - Victoria évek óta nyaggat, hogy írjak egy új könyvet, de nem bírtam, mert nem volt bennem még egy könyv. Nézzünk szembe a tényekkel! A reklámfilmet nem tudom befejezni, mert nem tudok elvállalni egy forgatást. Kétmillió dollárt kaptam érte, amit most vissza kell fizetnem. A napokban kifizettem a gépem ez évi részletét, ötmillió dollárt. így most egy kissé megborul a mérlegem, amit valamivel kompenzálnom kell. Szóval, írok egy könyvet, de nem a divatról vagy a modellpályáról, mert nincs annyi plusz mondanivalóm, hogy az kitegyen egy harmadik könyvet, két erről a témáról írt könyv és egy rakás nyilatkozat után, és mert most képtelen lennék ezzel foglalkozni. Inkább megírom azt, ami most történik velem. Mindent. Az eseményeket, az érzéseimet, a gondolataimat. Mondjuk, valami olyasmi lehetne a címe, hogy Joyce naplója" vagy Egy topmodell naplója", vagy a fene tudja. Tudod, milyen vagyok: sohasem sodródom az árral; én irányítom az életemet, a kezemben tartom a sorsomat. De tény, hogy jelenleg nem vagyok képes rá, hogy modellként irányítsam az életem. íróként sem tudom, mert nem vagyok író, viszont kislánykorom óta naplót írok, van ben297 ne gyakorlatom; szóval, irányítom az életemet, és arrafelé, amerre tudom. Johnny elmosolyodott. Megpaskolta a vállam. - Ez jó ötfet, Joyce! Ha csak megpendíted egy kiadónak, hogy írni akarsz egy könyvet, egy ideig nem lesznek anyagi gondjaid! - Én is erre gondoltam. És még kedvem is van hozzá. Egyfolytában ezen a témán rágódom, hát legalább értelme is lesz. - Oké, akkor láss hozzá! Klassz ötlet! - És most jön az a rész, amitől a falra fogsz mászni. Muszáj elmennem pár napra ebből a lakásból, mert különben megbolondulok. Itt van Vee, aki gyógyulgat a nappaliban, itt van egy orvos, ápolónők, egy csomó fegyver, páncél az ablakokon, kamerák mindenütt. Tudod, mióta nem láttam az Eiffel-tornyot? A saját ablakomon
nem nézhetek ki! Felvágtam az ereimet, Johnny! Öngyilkosságot kíséreltem meg, én, Joyce Byron! Ez a legdöbbenete-sebb dolog ebben az egész istenverte ügyben! Nem bírok már itt maradni. Sehol sem találom a helyem ebben a lakásban, bármennyire is szerettem korábban. Szóval, elmegyek egy kis időre, néhány napra. Aggodalom fátyolozta el Johnny tekintetét. - És hová akarsz menni? - kérdezte. - Fidzsire, a házadba? - Nem, az túl messze van, nem akarok ilyen messze lenni Véétől. Pierre-hez akarok lemenni, a kastélyba. A Grant Kastély Pierre Christian tulajdona, akivel egész jóban voltunk, még ha nem is barátok. - Fontainebleau-ba? - kérdezte Johnny döbbenten. - Éppen oda? Megőrültél? És ha az emberrablók ott vannak? írj nálam, menjünk Orléans-ba! - Nem lehet, Johnny! - csóváltam a fejem. - Ott kell lennem megint, ugyanott, ahol minden tönkrement. Velem lesz Michelle, Jessy és Simoné is, és ki sem szállok az autóból. Csak legyek ott. És lássam megint a helyet, ahol ez az egész elkezdődött. Johnny felsóhajtott. - Ne tedd ezt velem, kérlek! - Ne haragudj - megsimogattam a karját. - Muszáj ezt tennem, mert lépnem kell már végre valamerre. Egy darabig csak néztünk egymás szemébe, aztán Johnny megértette, hogy nem tud lebeszélni. 298 - És nekem milyen szerepet szántál ebben az egészben? - kérdezte. - Maradj itt, és vigyázz Vee-re. Senkiben sem bízom annyira, mint benned; aidom, hogy melletted jó kezekben lesz. Felveszek néhány testőrt, hogy vigyázzon rátok. És idehívok egy-két barátot, hogy ne legyen Vee egyedül ennyi idegennel. Be tudnád fogni Vee-t? Telefonálgathatna, e-mailezhetne, valami efféle munkákra gondoltam. Jó volna, ha valamivel el tudná foglalni magát. - Jó, felveszem a stábomba valami kisebb munkára - mondta Johnny. - Koszi. Akkor most megyek, és szervezem tovább az utazásomat - adtam egy puszit az arcára, aztán felálltam, és az ajtó felé indultam. - Michelle mit szólt az ötletedhez? - szólt utánam Johnny. Megálltam az ajtó előtt. Hátrafordultam. - Még nem mondtam neki. Majd most. Még mielőtt Johnny bármit is mondhatott volna, gyorsan elhagytam a szobát. Azzal nem állhattam elő, hogy nyomozni akarok, mert Michelle amatőrnek tartana ebben, és mi tagadás, az is vagyok. Ha útközben jönne rá, kiszámíthatatlan, hogy mit tenne. Valószínűleg eléggé kiakadna, és még az is előfordulhat, hogy visszaadja az ügyet. És ezt mindenképpen el kell kerülnöm, mert hol találnék még egy olyan testőrcsapatot, mint a Düpré, Lornier & Romero Személyvédelmi Kft.? Nyilván sehol. Michelle kemény diónak ígérkezett. Michelle-t a könyvtárszobában találtam meg. Elmondtam neki, hogy könyvet akarok írni arról, amit átélek, és hogy emiatt szeretnék néhány napra lemenni Fontainebleau-ba. Közöltem vele, hogy a könyv iránt egész biztosan óriási érdeklődés lenne, és hogy jelen pillanatban nincs más, amivel pénzt tudnék keresni. Megértette. Azt mondta, nem ismeri a Grant Kastélyt belülről, ezért, bár le tud vinni Fontainebleau-ba, az már egyáltalán nem biztos, hogy a kastélyt megfelelő szálláshelynek fogja találni. Ha pedig nem találja annak, akkor vagy keresünk egy másikat, vagy azonnal visszajövünk Párizsba. Megegyeztünk. Az elgondolásom, miszerint csalinak használnak engem, igencsak valóságosnak látszott. Említettem Michelle-nek, hogy kellene két vagy három nagyon jó testőr, akik itt maradnak a többiekkel, és megígérte, hogy szerez két maximálisan megbízható profit. 299 Az előkészületek utolsó szakasza vette kezdetét. Ellenőriztem a készleteket, hogy lássam, van-e egy tucat ember számára legalább két hétre elegendő ennivaló
a raktárban. Volt. Utána a másik raktáramba mentem, ahonnan a nyomozáshoz szükséges eszközöket szedtem össze: két darab Polaroid fényképezőgépet, ha netalán az egyikkel valami baj lenne, harminc darab hozzávaló kazettát, ezek mindegyike húsz-húsz kép elkészítését teszi lehetővé, videokamerát, hozzá húsz darab 120 perces kazettát, tíz telepet, teleptöltőt, tíz darab százoldalas jegyzetfüzetet, tollakat, ceruzákat, nagyítót, egy távcsövet és a laptopomat. Egy jó hátizsákot választottam hozzá, és három váltás ruhát, melyekben erdőben lehet sétálgatni. Miután mindezzel elkészültem, kezdtem telefonálgatni a barátaimnak, hátha találok valakit, aki eltöltene néhány napot Vee-vel ésjohnnyval. Csak olyanok jöhettek szóba, akik normális esetben is hosszú időn keresztül egy helyben dolgoznak. Carlo, a fotós barátom egy-két napra biztosan jönne, ha hívnám, de ő nagyon sokat mozog, ami gondot okozhatna. Mimi is van olyan jó barát, hogy megkérhessem rá, de ha fizikai veszélyről van szó, ő bizony eléggé félős. Jane egy másik országban él, és már így is elég sokat tett, hiszen elszállásolta a lányaimat, amiért nagyon hálás vagyok neki. Végül Victoria és a férje, Yves mellett döntöttem. Ők mindketten otthon dolgoznak. Megkíséreltem Victoriát felhívni, hátha már fenn van. Fenn volt. Elmondtam neki a könyvet, teljesen oda volt a gyönyörűségtől. Még mielőtt rákérdezhettem volna, hogy lenne-e olyan jó, és a férjével néhány napra beköltözzön nozzám -ő maga ajánlotta ezt fel. A dolog ezzel el is intéződött. Még hátravolt Vee. Ő is nagyon féltett, és egyáltalán nem örült annak, hogy el akarok menni, és pláne, hogy éppen a tett színhelyére, de nem próbált lebeszélni. Ismert már annyira, hogy aidja, ez még neki sem sikerülne. Csak megkérdezte, tényleg muszáj-e mennem, és amikor igent válaszoltam, elfogadta. Megállapodtunk, hogy telefonon és e-mailen kapcsolatban leszünk egymással. Michelle elment, hogy beszerezzen két alkalmas testőrt, én pedig a szobámban ismét átgondoltam a tervet, és folytattam módszerem kidolgozását. 300 TIZENHATODIK FEJEZET 1. Egy páncélozott terepjáróban A Fontainebleau-ba vezető autópályán November 5. vasárnap, 09 óra 02 perc Victoria és Yves háromnegyed nyolcra érkeztek meg, a Michelle által hívott két új testőr nyolc órára. Ekkorra már mindent összekészítettünk, ami az úthoz szükséges volt. Michelle a két kollégát, én a két barátot avattam be a részletekbe, azután el is indultunk. Kilenc órakor már az autópályán jártunk, amely Párizst és Fontai-nebleau-t köti össze. A Cadillac Escalade terepjárót Michelle-ék azért cserélték le a Cherokee-ra, mert megsérült, és mert a támadóink már felismerhették. A Cherokee nem sérült meg, de már azt is láthatták. Ezért Michelle egy harmadik páncélozott járművel, egy Ford Ex-cursion terepjáróval állt elő. A Ford Excursion a legnagyobb amerikai terepjáró, kicsivel szélesebb és magasabb két méternél, és húsz centi híján hat méter hosszú. Az eredetileg nyolcszemélyes autót négyszemélyessé tették, növelve ezzel a kocsi luxuskategóriáját. A jármű így egy teherszállító, egy terepjáró és egy luxus limuzin különös keverékévé vált. A két előző autóban is biztonságban éreztem magam, de ebben a hatalmas monstrumban különösen. Néhány éve, Párizsban, egy dugó kellős közepén, valaki a járdáról belevágott egy borospalackot egyik barátom autójának szélvédőjébe. Erre a barátom páncéloztatta a kocsiját egy Los Angeles-i céggel, ami több mint hatvanezer dollárba került. Michelle-ék nagyon drágák, de úgy gondoltam, hogy ennyi páncélautóhoz nem eléggé. - Úgy tudom, nagyon drága egy ilyen autó - jegyeztem meg. - Eléggé - szólt hátra Simoné. 301
- Ezek céges páncélautók, vagy bérűtek őket valakitől? - kérdeztem Simone-tól, aki, valahányszor kocsiba szálltunk, sofőr volt, így arra gondoltam, az autókkal kapcsolatban minden az ő szakterülete. - Saját - mondta Simoné. Érezhette, hogy problémám van ezzel, mert megmagyarázta. - Van olyan, hogy valaki csomagokat szállít, vagy utasokat városnézésre, vagy taxizik, vagy valami ilyesmi, és az autó, amit a munkájához használ, a családi autója is egyben. Nálunk is így van. A takarékosság miatt, mert nagyon drágák ezek a járművek. Mindegyikünknek van privát autója, és van két céges autónk is, de mindegyik páncélozott. Ez hat páncélozott kocsit jelent. Ha egyet megismernek a potenciális támadóink, vagy az egyik megsérül, lecseréljük egy másikra. Hatszor tudunk kocsit cserélni. Az elmúlt huszonkilenc hónapból huszonhatot dolgoztak a referenciáik szerint, és huszonhatszor 150 000 dollár, az... az... majdnem négymillió dollár. Plusz kérnek a havidíjon felül költségtérítést, biztonságifelszerelés-bérleti díjat... Nem is tudom, lehet, hogy van elég pénzük ahhoz, hogy legyen hat páncélozott autójuk. Amióta a cégük megvan, mindennel együtt biztosan kerestek vagy öthatmillió dollárt, vagy többet. A fene! Az bizony elég szép pénz! - A páncélautóknak is vannak kategóriái, ugye? - kérdeztem Simone-nak előreszólva, de Jessy és Michelle is hallották, és mindegy volt nekem, hogy ki válaszol. - Gondolom, hogy az Egyesült Államok elnökének másféle páncélozottságú az autója, mint mondjuk egy egyszerű polgárnak, akinek már többször bedobták valamivel az ablakát, és ezt a jövőben el akarja kerülni. - Ez így van. A kategóriákat B betűvel és egy számmal jelölik, a legalacsonyabb páncélozottsági fokozat a Bl, a legmagasabb a B7. Minden autónk B7-es szintű védelemmel rendelkezik - válaszolt Simoné. - Páncélautó helyett hívhatnánk biztonsági autónak is egy ilyen kocsit, mint ez a Ford Excursion, mert nemcsak páncélozásról van szó, hanem más biztonsági berendezésekről is. Michelle távcsövet vett a kezébe, és megfordult. A hátsó ablakon át figyelt valamit. Elkezdtem érezni egy kis görcsöt a gyomromban. - Valami baj van, Michelle? - kérdeztem. 302 - Csak rutin - felelte az utat figyelve. - Oké - megnyugodtam egy kicsit. Visszatértem Simoné faggatásához, úgyse nyílt ez idáig túl sok lehetőségem vele beszélni. -Egy páncél... illetve biztonsági autó az olyan, mint amilyen a filmekben szokott lenni? Például van az a Dávid Hasselhoff-film, amiben volt egy beszélő kocsi. Kitnek hívták. A címe... egyszerűen nem akart beugrani, pedig elég jó a memóriám. - Knight Rider - mondta Jessy. - Igen, az! Abban a filmben rálőttek egy revolverrel a kocsira, és a golyó lepattant a karosszériáról. Golyóálló fényezése volt, úgy emlékszem. Jessy és Simoné elnevették magukat. Nem is tudtam, hogy poént mondtam. - Ez hülyeség? - kérdeztem. - Eléggé! - mondta Jessy. Távcsővel a kocsikat és a motorokat figyelte körülöttünk, egy pillanatra sem fordult felém. - Egy valamirevaló páncélozott autón sem kívül, sem belül nem látszik, hogy páncélozott - közölte Simoné. - Az egyetlen, amire a biztonsági autó jó, hogy egy támadás esetén hagy elég időt arra, hogy el lehessen tűnni a támadás színhelyéről. Valójában nem páncéloznak mindent, csak az utasteret, a motort és a benzintankot. A tető, a padlózat, az ajtók, az utastér hátsó fala, és elöl, a pedálok előtt, vastag és nagyon erős páncéllemezek vannak elhelyezve a karosszéria és a belső burkolat között. Ezek kétrétegű, bonyolult módon hegesztett lemezek, melyek mind a lövéseknek, mind a robbanásoknak ellenállnak. Persze nem mindennek. Kellő mennyiségű robbanóanyaggal tönkre lehetne tenni ezt az autót. Ez nem egy tank, és még egy tankot is meg lehet semmisíteni. Nem létezik teljes biztonság, de a biztonságot nagyon magasra fel lehet fejleszteni. Ha rálőnek a kocsira, a karosszéria átszakad, de a golyó megáll a páncéllemezen, vagy a lemezben.
- És a kerekek? - Nincsen golyóálló kerék - tájékoztatott Simoné. - Van önmagát befoltozó és felfújó kerék, és van olyan kerék, amely a gumiköpeny elpusztulása után is lehetővé teszi a kocsi irányítását, körülbelül 80 km/órás sebességig. Egy páncélozott autónál megerősítenek mindent, amire ránehezedik a plusz súly, hogy elbírja 303 azt, megerősítik a motort, hogy a menetteljesítmény ne romoljon észrevehetően, és megvédenek mindent, ami ahhoz kell, hogy a kocsi működőképes és irányítható maradjon. Van saját, belső áramforrása a legszükségesebbekhez, például a telefonhoz; az üzemanyagtartály, túl azon, hogy páncélozott, öntömítő is, valahogy úgy, mint az önmagát beragasztó és felfújó kerék. - Hány kiló páncél van ezen a terepjárón? - Egész pontosan 1632 kilogramm - felelte Simoné. Elég soknak hangzott, de nem tudtam, mihez hasonlítani, ezért nem voltam képes rá, hogy megállapítsam, tényleg sok-e ez, vagy esetleg kevés. - Ez sok? - kérdeztem. - Vannak nagyon erős szövetek és műanyagok, melyekkel autókat lehet páncélozni, B4-ig, ami megfelelő ablakokkal egy olyan utasteret eredményez, amin nem tud áthatolni a ,44-es Mag-num pisztolylőszer, ami pedig elég erős ahhoz, hogy leterítsen egy elefántot. Egy ilyen páncélban az ablakok a legnehezebbek, és egy szokásos méretű, négyajtós személyautó esetében az egész páncél mintegy 130-150 kilogrammot tesz ki. De B4 fölött már kell az acél, annak pedig igen jelentős a súlya. Tehát a válasz a kérdésedre: 1632 kilogramm páncél bizony elég sok. Autónk tehát annyira nem volt jó, mint a Knight Rideré, ám rendelkezett azzal a határozott előnnyel, hogy valóságos volt. - Mi történne akkor, ha egy kézigránátot gurítanának a kocsi alá? - kérdeztem. Készen álltam bármilyen válaszra, mert tudnom kellett az igazat. Egy nyomozás sikerének a kulcsa az igaz és hamis szétválasztása. - Az attól függ, hol robbanna fel, és hogy milyen fajta kézigránát lenne válaszolta Simoné. - Legrosszabb esetben kitörne az egyik kerék. De egy kézigránátban nincs annyi robbanóanyag, hogy betörje az alvázpáncélt vagy a falakat vagy a tetőt. Ennek az autónak az alváza aknabiztos, és egy akna sokkal erősebb, mint bármilyen kézigránát. - Tehát, ha valaki a kocsi alá gurítana egy kézigránátot, vagy rátenné a tetejére, nem esne bajunk - mondtam ki. - Nem - bólintott Simoné. - Csak az ablakokat tudná betörni, ha közvetlenül mellettük robban fel. 304 Nem mondom, klassz ez a kocsi! Ha túl vagyunk ezen az egészen, veszek egy páncélozott autót! Ha majd visszakapom az Aston Martinomat, lehet, hogy azt fogom páncéloztatni. - Ez a Ford Excursion B7. Van jobb a B7-nél? És milyen a Bl? - kérdeztem. - Nem tudom, milyen a Bl - felelte Simoné. - A B7-nél van erősebb páncélozás, de az már csak a kormányhivatalok számára érhető el. B4 az alsó kategória, amiről érdemes beszélni. A B4 ellenáll a .44-es Magnum pisztolylőszernek, ami jóval erősebb a .357-es Magnumnál. A B5 véd a gyengébb puskalőszerek ellen. A B6 megfogja az erősebb, mesterlövészpuskákhoz is használt puskalőszert, a B7 pedig ennek a páncéltörő változatát is. Nem számít, mibe kerül egy B7-es páncélozottságú autó, nekem lesz egy, efelől nem volt többé kétségem. A biztonságérzet mosolyt csalt az arcomra. Aztán ez a mosoly átváltozott, és valami más lett belőle. Reméltem, hogy az az ember, aki meglőtte Vee-t, meg az a rohadt kutyája, most is támadós kedvében lesz. Bárcsak ránk támadna a 9 milliméteres pisztolyával és a nagy, fekete, félszemű kutyájával...! De nagyon szeretném, ha megtörténne. Gyere, te rohadt szemét! Gyere! Támadj meg! Legyél olyan bátor! Legyél olyan férfi!
Legyél olyan ütődött! 2. Egy páncélozott terepjáróban 9-es országút, Fontainebleau November 5. vasárnap, 09 óra 50 perc Franciaországban, a Landes vidékén van egy 900 000 hektáros erdőség. Emellett eltörpül Fontainebleau mindösszesen 25 000 hektáros erdeje, de ez a 25 000 hektár is elegendő ahhoz, hogy az ember rettenetesen eltévedjen benne, és elegendő ahhoz is, hogy órákon át sétálgassunk úgy, hogy nem találkozunk egyetlen em305 bérrel sem. Egy barátnőm mondta egyszer, hogy Fontainebleau erdeje akkora, mint egy város, a Landes-vidéki erdő pedig akkora, mint egy kisebb ország. Ha Simoné nem szól, nem jövök rá. Éppen azon az országúton mentünk, amelyiken Vee és az én életem örökre megváltozott, de nem ismertem fel az utat, hiszen akkor sötét este volt, és mert az egyik fákkal szegélyezett országút éppen olyan, mint a másik. Az arcomat az ablakhoz tapasztottam, és próbáltam kiszúrni azt a helyet, ahol a sötétség megszállta az életemet. Kétszer is azt hittem, hogy ott vagyunk, de tévedtem. Aztán Simoné lelassított, elengedett egy utánunk jövő, acélkék Rangé Rovert, majd megállt. Nem állt félre, csak lefékezett. - A rendőrségi jegyzőkönyv szerint pontosan ez az a hely, ahol a kisfiút felvettétek - tájékoztatott. - Akarsz készíteni néhány fotót vagy egy felvételt a kamerával? Ha felzaklat, tovább megyek a kastélyhoz, és majd máskor visszajövünk. - Maradjunk egy kicsit - szólaltam meg. Remegett a hangom. - Ahogy akarod. Nyomasztó érzés volt ismét a helyszínen lenni. Hihetetlen, hogy mi történt itt, akkor éjjel. Még most, ebben a pillanatban, ezen a helyen, ennyi szenvedés, fájdalom, könny, félelem után... egy... istenem... egy öngyilkossági kísérlet után... még mindig volt benne valami őrjítőén irracionális, valami olyan fokú álomszerűség, hogy egyszerűen képtelen voltam rá, hogy igazán tudomásul vegyem, ami itt, ezen a helyen történt, azon a sötét, holdtalan éjszakán. Fogtam a kis kamerámat, az útra irányítottam, és lenyomtam a felvevő gombot. Felvettem az utat mindkét irányba, ameddig csak el lehetett látni. Előttünk az út balra fordult, hátrafelé is elkanyarodott, de nem olyan élesen, mint a másik irányban, csak annyira, hogy körülbelül százötven méternél messzebb már nem lehetett szemmel követni a kanyanilatát. Az út után végigpásztáztam a kamerával a fákat is, mindkét oldalon. Próbáltam kitalálni, hol fékezhettem le, amikor otthagytam Vee-t, mert meggondoltam magam, meddig tolattam visz-sza, és hol ütöttem el a férfit, aki ránk lőtt. Érdekes módon a helyszínekre nem nagyon emlékeztem, csak a történésekre. Leállítottam a felvételt, a kamerát az ölembe tettem. Egy darabig elgondolkodva néztem ki a mellettem lévő ablakon, azután 306 hátrafordultam. Jókora teherautó tűnt fel mögöttünk, rendesen megpakolva tűzifával. Ideje volt odébbállni. - Menjünk, Simoné! - mondtam. - Menjünk a kastélyba! A teherautó ötven méterre volt mögöttünk, amikor elindultunk. - A kanyar után taposs bele egy kicsit - szólalt meg Michelle. - Oké - nyugtázta Simoné. Bevette a kanyart, aztán egy kicsit odalépett a gázra, és a súlyos páncélautó irdatlan tömegét meghazudtoló fürgeséggel lódult meg előre. 3. Grant Kastély Fontainebleau November 5. vasárnap, 11 óra 08 perc
Attól félve, hogy üldözőim valamilyen módon lehallgatják a telefonomat, nem tájékoztattam Pierre-t az érkezésemről. Háromszáz méterre a kastély birtokának kapujától megálltunk egy pillanatra, Michelle kiszállt, és előrement körülnézni, mi pedig azonnal továbbálltunk. Testőreim rádióösszeköttetésben álltak egymással, Michelle körülbelül egy órával később szólt Simone-nak, hogy vegyük fel, egy kicsivel távolabb attól a ponttól, ahol kitettük. Nem tudom, hogy Michelle hogy jutott be a kastély területére és a kastélyba, de bejutott, és alaposan szétnézett. - Be tudunk menni - tájékoztatott minket, amikor becsukta maga mögött az ajtót. - Két garázs van, egy mélygarázs és egy felszíni garázs. A mélygarázs kockázatos, a felszínit fogjuk használni, amely a nyugati szárny hátsó részén van. Joyce, te csak a garázsban szállhatsz ki, sem az udvaron, sem a birtokon nem mutatkozhatsz. A nyugati szárny északi részén, az első emeleten kapunk két szobát, ahol megszállhatunk. Egymásba lehet nyitni őket. Pierre Christiant, a kastély tulajdonosát ismered. És Marié Chagallt31? Marié Chagall: ejtsd: Mari Ságál. 307 - Kétszer találkoztam vele életemben - válaszoltam. - Központi figurája a városnak. Van egy alapítványa; egyszer már adományoztam nekik valamennyi pénzt. Marié az erdőért lobbizik32 mindenfelé, hogy megtartsa olyannak, amilyen, és hogy fellendítse a gazdaságot itt, Fontainebleau-ban. Ő miért lesz beavatva? - Nem szükséges beavatnunk, csupán Pierre Christian javasolta - felelte Michelle. - Elmondtam neki, hogy könyvet akarsz írni az eseményekről, ő pedig javasolta Marié Chagallt, aki megbízható, és mindent tud, ami itt történik. És most éppen a kastélyban tartózkodik. Még senki nem tudja, hogy te itt vagy, Christianon kívül, és ez így is marad, ha akarod. Sophie éppen most néz utána Chagallnak. Elgondolkodtam. Marié tényleg sokat segíthetne a könyv megírásában, és még többet a nyomozásban, hiszen ismer mindenkit Fontainebleau-ban, és van annyi befolyása, hogy az ő révén megnézhessek nem éppen a nyilvánosságnak szánt rendőrségi anyagokat is. Nem hangzott rosszul. - Részemről rendben - mondtam. Öt percet vártunk még, akkor telefonált Sophie Michelle-nek. Michelle fél percig beszélt vele, majd azt mondta, hogy vállalható a kockázat. Simoné a kapuhoz hajtott, a kapuőr néhány másodperc alatt beengedett minket, és nem kukkantott be a kocsiba. A mellékúton kerültük meg a kastélyt. Pierre már a nyugati szárny mögött várt minket, a felszíni garázs előtt állva. Pierre Christian igazi francia arisztokrata; természetes eleganciával és kifinomult modorral bír. Hatvanöt éves, magas, vékony, ritkuló hajú, ősz férfi, a maga különös módján jóképű. Olyan régies, nem mai értelemben, valahogy úgy, mint a harmincas évek mozisztárjai. A megjelenése mindig kifogástalan: nagyon elegáns, kétsoros öltönyöket és a nyakában selyemsálat visel. Diszkrét, nem hivalkodó; igazi úriember. Ezek után kissé furcsa, hogy ennyi barátja és ekkora érdekeltségei vannak a divatvilágban, de hiszen ott sem csak felszínes, üresfejű, gátlástalan alakok vannak. A garázs kapujától tíz méterre álltunk meg; Michelle kiszállt, és odament Pierre-hez. Pierre kinyitotta a garázskaput, és mindketten bementek. Öt perc múlva Simoné elindult előre, és begurulí2 lobbizik: bizonyos érdekek képviseletében igyekszik befolyást gyakorolni a döntéshozókra. 308 tünk a garázsba. Michelle becsukta és bezárta mögöttünk a kaput. A garázs négy méter magas, tízszer tizenöt méteres alapterületű helyiség volt, amely a kastély nyugati szárnyának volt a része. Teljesen kiürítették, sem autók, sem egyéb tárgy nem volt bent. Ezt valószínűleg Michelle kérte. Körülbelül negyven percbe telt, mire beköltöztünk az első emeleti két szobába, melyeket Pierre bocsátott a rendelkezésünkre. A vécé a folyosó legvégén volt,
amit Michelle nem talált elég biztonságosnak. így terepjárónk csomagtartójából kivettük a hordozható kempingvécét, amit megkaptam a szobámba. A hátsó helyiség lett az enyém. Volt ott egy kényelmes ágy, egy üres könyvespolc, asztal két fotellel, más semmi. Az ablakok be voltak csukva, spaletta behajtva és bezárva, függöny elhúzva. A hátsó szobának egy ablaka volt, a külsőnek kettő. A három ablak úgy helyezkedett el, hogy sehonnan sem lehetett belátni, még távcsővel sem, mert a kastély mögötti völgyre nézett, és sem másik házból, sem fa tetejéről nem lehetett egy szintre kerülni az ablakokkal. A hátsó szobában átkutattam az ágyat, mert vidéken soha nem bújnék be csak úgy egy ágyba. Már elkezdtem kipakolni az ágyra a felszerelésemet, hogy átgondoljam még egyszer, hogy mit is fogok csinálni, amikor beállított Michelle Pierre-rel az oldalán. - Joyce! Isten hozott! Nagyon aggódtam érted, örülök, hogy egyben vagy! üdvözölt Pierre, miközben meghajolt. - Pierre, de jó, hogy itt vagy! - szaladtam hozzá. Megöleltük egymást. - Állok rendelkezésedre, Joyce! - Köszönöm, Pierre. Mint tudod, egy könyvön dolgozom, melyben leírok mindent, ami velem történt. Ezért jöttem el hozzád. Ne haragudj, hogy nem hívtalak, de nem mertem, mert féltem, hogy lehallgatnak. - Visszatérni a kiindulóponthoz - jegyezte meg Pierre. - Igen, ezt találtam ki. Hallottam, hogy itt van Marié. - így igaz, fent van. Nem is tudja, hogy te itt vagy. Éppen rólad beszélgettünk, ő is nagyon aggódik. - Kedves nő. - Igen, az - értett egyet Pierre. - Akarsz most találkozni vele? - Persze. Én nem mehetek el innét, lehívnád Marie-t, Pierre? 309 - O, természetesen! Máris intézkedem - mondta, biccentett, és elment. Marié csak akkor tudta meg, hogy a kastélyban tartózkodom, amikor meglátott. -Joyce... Nahát! Maga itt? - kérdezte döbbenten. Volt egy apró, szürke kis vézna kutyája, amit mindig magánál hordott. A kutya is mintha meglepődött volna, hogy ott vagyok. -Jó napot, Marié! Örülök, hogy látom! - Én is örülök, hogy itt van! Éppen magáról beszélgettünk Pi-erre barátommal az imént - mutatott Pierre-re. Marié Chagall valahol ötvenöt és hatvan év között lehet. A magassága körülbelül százhatvan centi, kissé molett, hosszú, fekete haját, melybe ősz hajszálak vegyülnek, kontyba kötve hordja. A barátságos, meleg, barna szemei alatt növő táskák arra utalnak, hogy rengeteget dolgozik. Van egy alapítványa, a Chagall Fontainebleau Alapítvány, van egy halfeldolgozó üzeme a La Manche Csatornánál, egy acélgyára, áruházai, üzletei, földjei. Nagyon gazdag nő, de dolgozik is eleget, hogy mindent kézben tartson. A családja már negyedik generáció óta él Fontainebleau-ban, és küzd a városért és az erdőért. Nem politikusok, nem volt soha egyetlen polgármester sem közöttük. Nem mintha nem kérték volna fel őket, magát Ma-rie-t is, nem is egyszer, de mindig elutasították az ajánlatot. Marié az alapítványán keresztül a pénzével és a személyes közbenjárásával tesz Fontainebleau-ért, és ezt nem akarja a népszerűségért csinálni. Kétszer találkoztam vele, először háromnegyed órát, másodszor másfél órát beszélgettünk. Üde színfolt volt egy partin, a rengeteg magakellető, felszínes ember között, akik a saját érzéseiken kívül mással nem törődtek. Szép nők és szép férfiak: a szokásos dögunalom. Már majdnem leléptem, amikor megérkezett Marié. Pierre-rel volt valami dolguk, és akkor mutattak be egymásnak. Van némi közös Marie-ban és Pierre-ben. Mindkettőjük családja Párizsból származik, néhány generációval ezelőtt erre jártak, és annyira elvarázsolta őket a vidék, hogy áttelepültek ide, Fontaine-bleau-ba. Beleszerettek az erdőbe, az emberekbe, az itteni életvitelbe. És azután mindent elkövettek azért, hogy ezt a szépséget megőrizzék ilyennek. Marié özvegyasszony, a férje nyolc éve halt meg autóbalesetben. Pierre
hat éve vesztette el a házastársát. Talán egymásra találtak, de az is lehet, hogy csak barátok. 310 - Marié, arra szeretném kérni, hogy senkinek ne mondja el, hogy itt vagyok. Csak maga és Pierre tudnak róla. Nagyon fontos, hogy ne tudja meg más! - Felőlem ne legyenek kétségei - mondta. A hangja és a tekintete alapján arra következtettem, hogy egy kicsit megbántottam. - Ne haragudjon, Marié, kérem! Természetesen biztos vagyok benne, hogy ön nem fogja elmondani másoknak. Megenyhültek az arcvonásai. -Maga ne haragudjon, Joyce! Sajnálom. Tudja, nagyon rosszat tett a várossal az a szörnyű eset, ami magukkal történt! Mi csendet kínálunk itt az embereknek, és egy kis történelmet, nem félelmet. Tudja, hogy azóta a szerencsétlen eset óta milyen mértékben esett vissza a idegenforgalmunk? Fontainebleau a címlapra került, csak épp nem úgy, ahogyan azt mi szerettük volna! - düh bujkált a hangjában. - El sem hiszi, mennyi munkánk ment veszendőbe emiatt! Marié apró kutyája vakkantott egyet. - Sétálnia kell a kicsikémnek - mondta Marié. - Most le kell vinnem. Velem tart? - Sajnos nem mehetek - mondtam sajnálkozva. - Túlságosan kockázatos lenne a parkban sétálgatnom. - Megértem, Joyce. Hihetetlen, nem? De, az. Nagyon sok munka ment veszendőbe, nagyon sok munka! - Sajnálom, Marié. Mintha valamiféle álomból tért volna magához. Megrázta a fejét, azután megérintette a karom. - Panaszkodom a város miatt, amikor maga sokkal többet veszített - mondta. Olvasok újságot, nézem a tévéhíradót. Ez egyenesen borzalmas, ami itt folyik! A barátnője, akit meglőttek, jól van? - Igen, hála istennek! Biztonságban van, és gyógyulgat. -Jól van, ennek örülök. A kutya megint vakkantott. Michelle-hez fordultam, aki az ajtóban állt. - Menjünk mi is - mondtam. Michelle bólintott. - A hölgyek a testőrei, akik ott voltak magával a kávéházban? - érdeklődött Marié. 311 - Igen - válaszoltam. - Ők a legjobbak. - Köszönöm maguknak, hogy megvédték Joyce-t - hálálkodott Marié Michelle-nek. - Ez a dolgunk, asszonyom - mondta Michelle udvariasan. - Nagyon jól végzik a munkájukat. - Köszönjük. Simoné előrement. Marié kutyája ismét vakkantott, Marie-nak mennie kellett. Michelle csak akkor adta rám a mellényt és a kabátot, amikor már Marié és Pierre a folyosón voltak. Michelle nem bízott Marie-ban. Pierre-ben sem bízott. Senkiben. Ez volt a dolga. Sherlock Holmes és Poirot történetei után abból indultam ki, hogy mindenki gyanúsított. Nem tartottam valószínűnek, hogy Marienak vagy Pierre-nek bármi köze lenne a kisfiúhoz vagy az ellenem folyó merényletekhez, de magam is úgy találtam, hogy a legjobb az lesz, ha megőrizzük a titkainkat, például azt is, hogy golyóálló mellényt hordok. Egy kicsit szégyelltem is, mert a mellény annak volt a jele, hogy sokat veszítettem a függetlenségemből. - Hová akarsz menni? - kérdezte Michelle, miután becsomagolt a mellénybe. - Oda, ahol ránk támadtak - mondtam. - Csak elgondolkodnék. - Rendben. Lementünk a garázsba. Simoné a kocsiban ült, a motor járt. Arról beszéltünk Marie-val, hogy könyvet szeretnék írni, és hogy ő segíthetne benne. Nem mondhatnám, hogy repesett az örömtől, amiért városa rossz színben tűnik fel. Meg is kért, hogy inkább menjek haza, és az egészet bízzam a rendőrségre. Mivel erre
nem tudott rábeszélni, adott egy névjegyet, hogy majd beszélgetünk. Közben a kutya megállt a falnál, a kapu mellett, és görcsösen kakilni kezdett. Látszott rajta, hogy szenved a fájdalomtól. - Beteg szegény? - kérdeztem, hogy eltereljem Marié figyelmét. - Sajnos igen. Afrikában jártunk, csak most hétfőn jöttem haza, és sajnos összeszedett valami nyavalyát. A kutya igen furcsa és nagyon büdös halmot hagyott maga után. Sűrű, folyékony, világoszöld, pirosas foltokkal tarkított, átható szagú kuryakaka éktelenkedett a kapu mellett a falnál. 312 - Hogy hívják? - kérdeztem, és a kutyára mutattam. - Kutyuska - felelte Marié. - Tudom, nem túl elmés egy név. - De legalább könnyű megjegyezni - mondtam mosolyogva. Marié is elmosolyodott. - Eredetileg egész más volt a neve. Már nem is emlékszem pontosan, hogy mi volt az, csak azt tudom, hogy öt tagból állt, de mindenki csak kis kutyának meg kutyuskának szólította, így lett Kutyuska. - Milyen betegsége van? - kérdeztem. - Valamilyen fertőzést kapott szegénykém. Hogy mitől, a jó ég tudja! De ne aggódjon, nem fog tovább fertőzni. Megvizsgáltattam állatorvossal, aki azt mondta, hogy valami bélfertőzés. Annyira szeretem ezt a kis dögöt, hogy mindenhová magammal hurcolászom, de most az egyszer talán jobb lett volna itthon hagyni. Bólogattam, mintha értenék hozzá, vagy mintha érdekelne a kiskutya betegsége. - Köszönöm szépen, hogy időt szakított rám, Marié. - Ugyan már! Hívjon fel! És nagyon vigyázzon magára, Joyce, megértette? Nagyon, de nagyon vigyázzon magára! Ha meghal itt nekem, akkor lehúzhatjuk a rolót! Aggódom a városért, magáért is aggódom, a fenébe! Mindannyiunknak sokkal jobb lenne, ha hagyná azt a könyvet, és hazatérne szépen a biztonságos lakásába! Ne adja az ég, de mi van akkor, ha azok a gengszterek itt rejtőznek valahol Fontainebleau-ban? Ha megtudják, hogy itt van, akkor nagyon nagy baj lesz! Erre még nem gondolt? - Dehogynem. Sok mindenre gondoltam, Marié, és már nem bírtam tovább megmaradni a négy fal között. - Na, jól van - adta be a derekát. Úgy látszott, ő is tudja, milyen négy fal között raboskodni. - Akkor majd hívjon. - Hívni fogom. És köszönöm! Megöleltük egymást, azután én beültem a Ford Excursion terepjáróba. Michelle és Jessy követték a példámat. Pierre kinyitotta a kaput, Marié és ő is intettek. Én önkéntelenül visszaintettem, amikor elhajtottunk mellettük, bár a sötétített ablak miatt úgysem látták, mit csinálok. Mentünk vissza a helyszínre, ahol minden elkezdődött. 313 TIZENHETEDIK FEJEZET 1. Egy páncélozott terepjáróban A bűntény helyszíne, Fontainebleau November 5. vasárnap, 13 óra 45 perc Körülbelül harminc méterre attól a ponttól, ahol a nagy, fekete kutya és a pisztolyos férfi megtámadott minket, Simoné az országútról a fák közé hajtott, és négy-öt méterre az útpadkától, két terebélyes fa között fékezett le, orral az országút felé. Jessy kiszállt, és bevette magát az erdőbe. Simoné és Michelle távcsővel a környéket figyelték. Én, kissé idegesen, de ugyanakkor izgatottan, a fekete golyóálló mellényben üldögéltem hátul, Simoné mögött, és vártam, hogy Jessy visszatérjen. Armand felügyelő említette egyik találkozásunk alkalmával, hogy egy földutat találtak az erdőben, körülbelül száznegyven méterre az országúttól, amely vele párhuzamosan fut egy kilométer hosszan, és a feltevés szerint a kisfiú onnan szökött meg, amikor az őt szállító autó valamiért
megállt. Jessyt arra kértem, hogy vágjon át az erdőn, egészen a földútig, és a kamerámmal filmezzen le mindent, amit csak tud. Mielőtt útnak indult, az interneten utánanézett az elmúlt nyolc nap fontainebleau-i időjárásának. Jessy távozása után egy ideig a testőri munka sajátosságairól faggattam Michelle-t, de Simoné és ő nagyon figyeltek, ezéit néhány perc után abbahagytam, és inkább elmélyedtem a gondolataimban. A módszeremről elmélkedtem, amely egyre inkább kezdett körvonalazódni. Abban már biztos voltam, hogy módszerem lényege a csendes, minden szubjektivitástól, érzelemtől, gondolattól, vágytól független megfigyelés. A megfigyelés által megállapítom a tényeket, ha ez megtörtént, akkor megállapítom, hogy azok miképpen függenek össze egymással, melyik a legfontosabb, me314 lyik kevésbé az. Ezt úgy teszem, hogy elgondolkodom rajta: mi az, ami biztosan fontos, és mi az, ami nem. Például az fontos tény, hogy rálőttek Vee-re, de az nem, hogy a golyó hol találta el. Persze, számomra és Vee számára ez mérhetetlen nagy jelentőséggel bír, de az ügy szempontjából csak annak van jelentősége, hogy ránk lőttek, és hogy Vee-t el is találták. Az is fontos, hogy öngyilkosságot kíséreltem meg, de az már nem, hogy ezt miként tettem. Nem minden fontos, és amelyeknek van jelentőségük, azoknak sem egyformán. A nyomozás abból áll, hogy összeszedjük az információkat és a tárgyakat, kiválogatjuk belőlük azokat, amelyek kapcsolatban állnak az üggyel, a többit elvetjük, majd a megmaradt információkról és tárgyakról megállapítjuk, hogy igazak-e vagy hamisak. Azután kiválasztjuk, ami fontos, és a többit elvetjük. Ezek után már csak az összefüggések megfejtése marad, és az ügy lezárni. Legalábbis egy mesterdetektív esetében így van, a hétköznapi világban mindezeken túl még megdönthetetlen bizonyítékok is szükségeltetnek, de a mesterdetektív, misztikus módszere segítségével legalább képes arra, hogy tényleg rekonstruálja az eseményeket, vagyis, hogy pontosan megértse, mi is történt. A módszeremről a jegyzetfüzetembe firkálgattam, amikor Simoné megszólalt. - Megjött Jessy - mondta. Az erdő felé fordultam, és azonnal megláttam Jessyt. Egy kissé ideges lettem. Féltem, hogy az a rohadék, aki ránk lőtt, meg a fekete kutyája őt is megtámadta, de Jessy könnyedén mozgott, és semmilyen véres folt nem látszott rajta, arcán pedig nyoma sem volt fájdalomnak. Simoné a kormányra szerelt kapcsolóval kinyitotta az ajtót, majd amikor Jessy beült, bezárta mögötte. Jessy a kabátja alól elővette a géppisztolyt, és bedugta a lába melletti tartóba, azután odaadta nekem a kis videokamerámat, mellyel felvételeket készített. - Koszi. Milyen volt? Gyorsan megtaláltad a földutat? Ś - Igen - felelte Jessy. - Egyszerű földút, semmi különös nincs benne. Azt nem tudom, hogy honnan hová vezet, de egyébként sem nagyon használják. Eléggé lepusztult, a széleit már benőtte a gaz. A jegyzetfüzetem úgyis ott volt az ölemben, lefirkantottam: ritkán használják". Megnéztem a kamera kijelzőjén, hogy Jessy hány 315 percet vett fel. Nem sokat, alig hét percet. És elvolt vagy tizenötöt. Felírtam a felvett időt is, azután becsuktam a jegyzetfüzetet. Most jött a nagy kérdés. Majdnem teljesen biztos voltam a válaszban, de azért egy kicsit tartottam tőle, hogy Michelle elutasít, vagy rájön, hogy nyomozok. - Lennétek a könyvem szakértői? - kérdeztem. - Akár névvel, akár név nélkül. Megállapodhatnánk, hogy mennyi pénzt kértek a szakértői munkátokért, vagy hány százalékot a könyv bevételéből. Simoné, Jessy és Michelle egy pillanatra összenéztek, aztán Michelle megszólalt. - Erre most nem tudok válaszolni - mondta. - Át kell gondolnunk. Majd visszatérünk rá. -Jó, rendben - egyeztem bele. Ezt is vártam, de a végleges választ igenlőnek gondoltam, hiszen testőreimnek érdeke, hogy minél hamarabb véget érjen az ügy, és ha szakértőségük előbbre viszi a dolgot, akkor az számukra csak jó. El tudtam
képzelni, mire gondolt éppen Michelle. Hogy miként tudnák ezt a szakértőséget arra felhasználni, hogy előcsalják, és kinyírják az irányítót. Nekem pedig éppen ez volt a célom. Kinyomozni, hogy ki tette, előcsalni az illetőt, akit Michelleék aztán lelőnek. Ilyen egyszerűen. És ilyen gonoszan. - Van most még valami, amit látni akarsz? - szólt hátra Simoné. - Nem, nincs semmi. Térjünk vissza a kastélyba. - Rendben. Simoné megnyomott egy gombot a kormány mellett, mire beindult a motor. Vártunk egy kicsit, majd Michelle szólt, hogy indulhatunk. Simoné gázt adott, és kikormányozta a kocsit az országútra. Elindultunk Pierre kastélya felé. Útban a kastély felé visszanéztem a felvételt, melyet Jessy készített. Az egyetlen, ami megragadt benne, hogy a földút mennyire elhanyagolt. -Jessy, észrevettél valami különöset? - kérdeztem. Nem vártam semmilyen választ, de gondoltam, megkérdezem, hiszen Jessy mégiscsak tengerészgyalogos volt, mesterlövész, és isten tudja, mi mindenhez ért, és mi mindent tapasztalt életében. - Látni nem láttam semmi szokatlant - felelte Jessy. - Ahhoz nem töltöttem elég időt a terepen. De van egy furcsaság. Bejelentésére azonnal izgatott lettem. - Mire gondolsz? - kérdeztem. 316 - Csak a rendőrség verziója jutott az eszembe - mondta Jessy. - A gyereket egy kocsival vitték a földúton, aztán valamiért megálltak, a gyerek elszökött, és egy fickó a kutyával utána ment. - És mi a baj vele? -Azt tanították nekem a kiképzőim, hogy figyeljem meg a nyomokat, és próbáljam elképzelni, mi is történt. Megfigyelsz, azután elképzelsz valamit, majd újra megfigyeled a terepet, hogy lásd, jól gondoltad-e. Ez ilyen oda-vissza módszer: megfigyelsz-elkép-zelsz-megfigyelsz-elképzelsz, és így tovább. Megfigyeltem, ami ott volt, a földutat, és az erdőt a földút és az országút között. És csak annyi a problémám, hogy sehogy sem tudom elképzelni, hogy a gyerek megszökött, átvágott az erdőn, nyomában egy kutyás fickóval! Ez képtelenség! Nem tudom, hogyan történt, de így nem történhetett. Ez nem áll össze. - De miért nem? - Hogy szöksz meg egy kocsiból? - kérdezte Jessy. - A gyereknek nem volt lámpája, és mégis előbb botorkált át száznegyven méternyi, vaksötét erdőn, mint az őt üldöző kutya. Ez nem lehetséges. - De a rendőrség szakértői... - vetettem ellen, de Jessy lehűtött. - Valaki megnézte a terepet, elgondolkodott, és arra a megállapításra jutott, hogy a gyerek egy kocsiból szökött meg. Ez került a jelentésébe. A többiek pedig már csak a jelentést látták, és nem mentek el a helyszínre. Nagyot nyeltem. Te jó isten! Ilyen egyszerűen tud egy nyomozás félresiklani? 2. Grant Kastély Fontainebleau November 5- vasárnap, 15 óra 10 perc Több alkalommal is végignéztem a felvételt, melyet Jessy készített az erdőben és a földúton. A felvétel alapján nem tudtam megállapítani, hogy ki téved: a rendőrség vagy Jessy. A rendőr317 ség verziója egyértelmű volt, megmagyarázott minden kérdést, és nem voltak benne logikai problémák. Ettől persze még lehet tévedés is. Ha Jessynek van igaza, akkor a rendőrségi verzió teljesen felborul. Na jó, lehet, hogy nem teljesen, hiszen ha a kisfiú nem a kocsiból szökött meg, akkor messzebbről jött, és csak átvágott a földúton, vagy valamiért elengedték, talán játszottak vele, adtak neki egy kis időt, hogy lássák, meddig jut el, aztán utána mentek, és elkapták. Amennyiben Jessynek van igaza, és a kisfiú csak átvágott a földúton, akkor a
fene tudja, honnan szökött meg valójában. És ha borul a rendőrség elképzelése, akkor könnyen meglehet, hogy az emberrablók itt laknak Fon-tainebleau-ban. Márpedig ha így áll a helyzet, akkor csak idő kérdése, hogy tudomást szerezzenek rólam, és ha tudják, hogy itt vagyok, megint megpróbálnak majd megölni. Tehát nagyon kellett sietnem a nyomozással, mert abban biztos voltam, hogy ha elégszer próbálkoznak, előbb-utóbb sikerülni fog, és én meghalok. A belső szobában, az ágyon ültem törökülésben, és hívtam Vee-t. Vee kapott egy fejbeszélőt, mint amilyen Victoriának is van, hogy tudjunk beszélgetni, amennyit csak akarunk, és közben mindkét keze szabad legyen, és kutathasson az interneten. - Szia! - jelentkezett be Vee, meglepően gyorsan. - Szia! Vártad a hívásomat? - kérdeztem. - Aha! Kissé unom magam, Joyce, jól jönne valami feladat. Segítek Johnnynak, felhívok embereket, hogy emlékeztessem őket egy dátumra vagy valami ilyesmire, de nem tart sokáig, félóra alatt megvagyok az egésszel. - Na, akkor nagyon fogsz örülni annak, amire szeretnélek megkérni! - mondtam. Légy szíves, szedj össze cikkeket fontai-nebleau-i újságokból, melyek rólunk, illetve az esetről szólnak. Minden érdekel. Pletykák is jöhetnek, bármi. - Oké, szétnézek. És küldjem le e-mailen? - Igen. Igyekszem hozzászokni ehhez a modern korhoz. Vee kacagott. - Azt jól teszed, Joyce! Van még valami? - Nem, most nincsen. És nálad? - Keresett Armand felügyelő. Beszélgetni szeretne veled valamiről, de nem mondta, miről. 318 Ennek nem örültem. Az nagyon nem lenne jó, ha a felügyelő megtudná, hogy Fontainebleau-ban vagyok, és pláne azt nem kellene megtudnia, hogy mit csinálok itt. - Majd felhívom. - Okszi. És milyen ott nálad? - érdeklődött Vee. - Minden oké. Jól vagyok, és biztonságban vagyok. Ha nem lennék, akkor már hazamentem volna. Na jól van, Vee, ha nincs más, akkor egyelőre búcsúzom, és várom a cikkeket. - Oké, küldöm őket! Szia! - Szia! Felhívtam a felügyelőt, hogy elsimítsam a dolgot. Nem hazudtam, de hazudtam volna, ha szükséges. Azt mondtam neki, hogy könyvet írok az ügyről, és elköltöztem egy barátomhoz, mert mái-nem bírtam ki a négy fal között. Amikor Armand felügyelő megkérdezte, hogy hol vagyok, azt mondtam, nem szeretném telefonban elámlni, mert már paranoiás vagyok, de bármikor el tud érni telefonon. Ennyiben maradtunk. A felügyelő után felhívtam a lányaimat Yorkban, hogy tudjam, mi van velük. Legalább ők rendben voltak. Anyukámmal is váltottam néhány szót, hogy megnyugtassam. Itt volt az ideje folytatni a nyomozást. Elképzeltem azt a három- vagy négyéves kisfiút, amint éli az életét, nagyokat eszik, majd alszik, ahogyan játszanak vele a szülei, elviszik sétálni, fagyizni, strandra, meg kirándulni. Láttam magam előtt, ahogyan nevet, hogy boldog, és él. És azután belépett az életébe egy bűnöző. És minden sötétbe borult. És attól kezdve nincs más, csak a fájdalom. Fogoly lett, megkínozták, egy torzót csináltak belőle. Talán az a legrosszabb, ami még ezek után történhet vele hogy túléli. Milyen élet várna így rá? Ahogyan egymás után néztem végig a felvételt, melyet Jessy készített az erdőben, úgy nőtt bennem a csodálat a kisfiú iránt, amiért volt lelki ereje megszökni. Elképzeltem, milyen lehetett a földút és az erdő éjjel, és nagyon félelmetesnek találtam. Kínzott a lelkiismeret-furdalás, amiért ezt a mérhetetlenül szerencsétlen kisgyereket hibáztattam minden bajomért. Fogtam a telefont, és
felhívtam Dr. Pauwelst, a kisfiú orvosát, és megkérdeztem, van-e változás. Nem volt. Még mindig be van zárkózva a lelkébe, képtelenség vele kommunikálni, és a fizikai állapota sem kielégítő. 319 A telefon után kikászálódtam az ágyból, és átmentem a testőreim szobájába. Csak Simoné és Jessy voltak ott, Michelle valahová elment. - Jessy, nem hagy nyugodni, amit mondtál, hogy a rendőrség koncepciója képtelenség - mondtam. - Szerinted hogyan történt? Jessy azonnal válaszolt. - Nem tudom, mi történhetett. Ahhoz sokkal jobban szét kellett volna néznem. - Te tanultál a katonaságnál nyomolvasást? - érdeklődtem. - Nem katonaság, hanem tengerészgyalogság - helyesbített. -Ś És tanultam nyomolvasást. Nyomszakértői vizsgám van. - Nyolc napja történt az eset, ennyi idő után még lehetne találni valamilyen nyomot? - Persze. A kérdés, hogy olyan nyomot lehet-e találni, aminek hasznát vehetnénk. Ez azon múlik, hogy az elmúlt nyolc napban milyen volt az időjárás azon a területen. A csapadék és a szél számít. Tudjuk, hogy nem esett, és a szél sem fújt nagyon a talaj közelében. Október 28-án erősen felhős volt ugyan az ég, de nem lett eső. Ez jó. Viszont meglehetősen alacsony volt a hőmérséklet, ami már nem annyira jó. Vissza akarsz menni? - Igen. Mi lenne, ha visszamennénk, te pedig körülnéznél ott, és azután elmondanád nekem, hogy mire jutottál. - Meg lehet csinálni. Michelle-en múlik. - Merre van Michelle? - kérdeztem. - Csak kiment körülnézni - mondta Jessy. - Megkeresem rádión, és megkérdezem tőle. 3. Egy páncélozott terepjáróban Földút, Fontainebleau November 5. vasárnap, 16 óra 57 perc Michelle-nek nem volt kifogása az ellen, hogy visszamenjünk a helyszínre, és Jessy tovább kutasson. Simoné úgy gondolta, telje320 sen felesleges ismét az országúton leparkolnunk, inkább keressük meg azt a helyet, ahol az országút és a földút találkozik, és a földúton menjünk el a kisfiú állítólagos szökésének színhelyére. Ám ez nem volt olyan egyszerű. Volt Fontainebleau-térképünk, de az nem volt annyira részletes, hogy feltüntessék rajta az erdőt keresztül-kasul szabdaló földutakat. Jessy kiugrott a postánál, és vett egy fontainebleau-i erdőtérképet, de még azon sem tüntették fel azt, amit mi kerestünk. Nem maradt más, mint a kérdezősködés, aminek megvoltak a maga hátrányai. Az egyik, hogy ameny-nyiben az emberrablók valóban helybéliek, tudomást szerezhetnek arról, hogy valakik itt vannak, és egy számukra nagyon fontos helyszínről kérdezősködnek. A másik pedig, hogy a rendőrség szerez tudomást ittlétünkről, és eltiltanak bennünket az ügytől valamilyen ürüggyel, például hogy összezavarjuk a nyomokat, vagy valami ilyesmi. Egyik eshetőség sem tetszett túlságosan. A nyolcadik ember tudta megmondani, hogy merre találjuk, amit keresünk. Mire megtaláltuk, és eljutottunk rajta addig a pontig, ahol Jessy már járt korábban, majdnem öt óra volt. Huszonöt méterre attól a ponttól, ahol a rendőrség szerint a kisfiú megszökött az őt szállító terepjáróról, félreálltunk az út szélére, félig-meddig az erdőbe. Jessy fekete, gumitalpú bakancsban, sötétzöld nadrágban, sötétzöld garbóban, fekete golyóálló mellényben és fekete kabátban, fekete hátizsákkal a kezében szállt ki a kocsiból, a zsákot a hátára vette, és elindult a nyomok felé. Egy ideig járkált fel-alá, megnézett ezt-azt, a kamerámmal készített nekem néhány
felvételt, majd bevette magát az erdőbe, és elindult az országút irányába. Rövidesen eltűnt a szemünk elől. Simoné és Michelle távcsővel figyelték a környéket. Átolvastam a jegyzeteimet, majd előhalásztam a táskámból a Polaroid fényképezőgépemet, és készítettem húsz képet a környékről. Amíg a képek előhívták magukat, megettem egy csokit (egy életveszélyesen finom Huxley-csokit), és tovább gondolkodtam. Hat óra tájt bukkant elő Jessy az erdőből. Odanézett a kocsira, azután átsétált a földút másik oldalára, és bement az erdőbe. Ittam egy kis ásványvizet, és a módszeremen dolgoztam. Egyszer felhívtam a lányaimat Yorkban, hogy jól vannak-e, és persze jól voltak. Azután lassan besötétedett, és Jessy sehol sem volt. 321 Kilenc óra lett. Már határozottan kezdtem aggódni Jessyért, és attól féltem, hogy elkapták szegényt, amikor Simoné egyszer csak beindította a motort, és kikormányozta a kocsit az útra. Már épp meg akartam kérdezni, hogy mi lesz Jessyvel, amikor előbukkant a fák közül, a kocsihoz futott, beszállt, és azonnal elindultunk. - Valami baj van, hogy ilyen gyorsan továbbmegyünk? - kérdeztem Michelle-t aggódva, mert nem gondolhattam másra, mint arra, hogy akik megtámadták Vee-t és engem, most is jönnek. - Semmi baj - mondta Michelle, anélkül hogy egy pillanatra is leengedte volna a látcsövet, mellyel a környezetünket kémlelte. -Csak már túl sok időt töltöttünk el egy helyben. - Jessy? - szóltam előre. Jessy hátraadta nekem a kamerát. Azonnal megnéztem a kijelzőn, hogy mennyi felvétel van rajta: tizenkét perc. - Majd ha az országúton vagyunk, beszélünk - mondta Jessy. -Jó, rendben egyeztem bele. - Michelle, helyet cserélnétek Jessyvel, hogy tudjunk beszélgetni? - Mindenkinek kötött helye van a kocsiban - mondta Michelle. - Nagyon komoly tapasztalat és nagyon sok mérlegelés van a mögött, hogy miért így ülünk be az autóba. A legjobb lenne, ha a kastélyban beszélnétek meg mindazt, amit Jessy talált. - Oké - bólintottam. -Jessy, akkor csak röviden: találtál valami fontosat? - Igen. Beljebb két ház áll - felelte. - Hogy a gyerek az egyik házból szökött, az sokkal reálisabb, mint az a teória a kocsiról. - Két ház? - csodálkoztam el. - Milyen messze? - Úgy háromszáz métene. Azonnal leírtam a jegyzetfüzetembe: A földúttól az erdő mélye felé áll két ház, körülbelül 300 méterre." Való igaz, egy házból sokkal egyszerűbb észrevétlenül megszökni, mint egy kocsiból. Rajzoltam egy nagy alaktalan foltot, és besatíroztam, ez volt az erdő. Rajzoltam egy kanyargós csíkot, ez volt az országút. Az országúttal párhuzamosan futó vékony vonal lett a földút, majd ez után jött az egyik ház. - A két ház milyen messze van egymástól? - kérdeztem. - Kétszáz méter körül - válaszolta Jessy. - De egyiket a másikból nem lehet látni. Berajzoltam a másik házat is, ügyelve az arányokra. 322 Elnéztem a rajzot, próbáltam elképzelni a kisfiú útvonalát. Légvonalban közel fél kilométert kellett megtennie. Egyedül volt, meztelenül, megkínozva, lámpa nélkül. Sötét este volt. Valószínűleg nem ismerte a terepet, vagy ha egyébként mégis, nem abban az állapotban, amiben akkor volt, a kínzások után. Csak bolyongott összevissza, és valahogy kikecmergett az országútra. Megtehetett vagy egy kilométert, talán másfelet. Lassan ment, a sűrű növényzetben sokat kellett kerülnie, sokszor el is esett. Mondjuk egy másodperc alatt tett meg egy métert. Az 1500-2000 másodperc. Mennyi perc az? Úgy fél óra. Fél óra. Fél órába telt
legalább, mire észrevették, minimum ennyi előnye volt. Azután kutyával indultak utána, és elég gyorsan haladtak. Két-három percet állhatott az országúton, nem hiszem, hogy többet, hiszen az az országút nem a holdon van. Kerekítsünk, legyen öt perc. Illetve, ha valaki látta, de nem mert segíteni, akkor több. De biztosan nem több tizenöt percnél, ez ezer százalék. Tizenöt perc nagyon sok idő egy országúton. Este volt, de még nem kifejezetten éjfél. Csak járt arra valaki! Visszalapoztam a füzetet arra az oldalra, ahová röviden leírtam a rendőrség elképzelését az esetről, és csupa nagybetűvel a lap aljára írtam: TÉVES!!! Megmozdult a kezem, nyúltam a telefonom után, de eszembe jutott valami, és nem folytattam a mozdulatot. Nem fogom felhívni Armand felügyelőt. Eszemben sincs! Csak eltiltana attól, hogy itt legyek. Talán utána sem járna ennek a két háznak, mert amatőrségem miatt lenéz engem, vagy mert úgy érezné, csorba esett a büszkeségén, amiért a rendőrök nem találták meg a házakat. Nem, nem szólok neki. Végül is, van két ház az erdőben, mit bizonyít ez? Hát semmit. Mégis elővettem a telefont, és felhívtam Vee-t. Megkértem, szóljon Johnnynak is, és valahogyan derítsék ki, kié az a két ház. 323 TIZENNYOLCADIK FEJEZET 1. Grant Kastély Fontainebleau November 5- vasárnap, 22 óra. 46 perc Kértem Pierre-től egy nagyképernyős, színes tévét, amelynek élethű színei és nagyon éles képe van. Mivel imádok az ágy közepén ülni törökülésben, a fenekemet megtámasztva egy párnával, egy kisebb asztalt feltettem az ágy elejére, lábakkal felfelé, és arra állítottam a tévét, amit Pierre-től kaptam. A tévének valami kemény felületen kellett állnia, mert különben lebillent volna az ágyról, és összetörik. Összekapcsoltam a videokamerát és a tévét, majd öntöttem magamnak egy bögre tejet, és elindítottam a kazettát, melyen Jessy legújabb felvételei voltak. Kétszer is megnéztem a felvételt, és közben jegyzeteltem. Leoltottam a villanyt, és egy kicsit sötétítettem a képen, hogy el tudjam képzelni, milyen lehetett az erdő, a ház és a földút este, s így jobban bele tudjam élni magam a kisfiú helyzetébe. Az egyik ház, amit Jessy talált, egy emelet magas volt, téglákból rakták, ablakai üres szemgödrökként meredtek a semmibe. Hogy lakják, annak nem volt nyoma a felvételen. Jessy azt mondta, hogy lakják, és én hittem is neki, csak éppen a felvételen nem látszott ebből semmi. El tudtam képzelni egy horrorfilm helyszíneként. A másik ház jóval nagyobb volt, két emelet magas, masszív, négyötszáz négyzetméter alapterületű, vagyis több mint kétszer akkora, mint a téglaház, és nagyon jól karbantartott, míg a másik meglehetősen elhanyagolt. A nagyobbik mellett két hatalmas Chevrolet Blazer terepjáró és egy ezüstszínű Rolls-Royce állt. Egyik ház sem volt elkerítve. Vadászházaknál láttam ilyet, hogy nem volt semmiféle kerítés, a ház része volt a természetnek, még egy szál kötéllel vagy pár kaviccsal sem volt megjelölve az a földdarab, amely a házhoz tartozott. 324 A kazettát visszatekertem az elejére, azután átmentem a másik szobába. Jessy a folyosóra vezető ajtó mellett ült egy fotelban, kezében géppisztollyal, Simoné a kanapén foglalt helyet, ölében puskával, és a mobiltelefonnál alig nagyobb monitorral, melyen keresztül a folyosón, a garázsban és a garázs előtt elhelyezett apró kamerák képét figyelte. Michelle nem volt a szobában. -Jessy, mikor tudnál jönni, hogy megbeszéljük, amit találtál? -kérdeztem. - Ha Michelle azzal jön vissza, hogy minden rendben, és bezárkóztunk éjszakára, akkor szólok - mondta Jessy. - Oké, koszi. Majd gyere!
Becsuktam az ajtót, és visszaültem az ágy közepére, a tévé elé. Fogtam a telefonomat, és felhívtam Vee-t, hogy rákérdezzek, megtalálta-e már a házakat. Sürgősen tudnom kellett, melyik háznak ki a tulajdonosa, mert a kisfiú bármelyik házból szökhetett. Vee utánanézett pár dolognak, de semmit sem sikerült találnia. Vee után Johnnyval beszéltem, aki szintén nem tudta megfejteni, kik lakják a két házat az erdőben. Ki segíthetne benne? Megkérdezhetném Marie-t. Vagy Pierre-t. Talán tudják, talán nem. A kérdés az, hogy mit gondolnának, miért akarom tudni? Még a végén kitalálnák, hogy nyomozok. Az pedig nem lenne jó. Valahonnan máshonnan kellene megtudnom. De honnan? Hát persze! Margó! Amikor Párizsba költöztem, majdnem egy egész évig laktam egy panzióban, a Botanikus kert közelében, ahol Margó Clavier volt a recepciós és a tulajdonos egy személyben. Egy apró panzió, nagyon kellemes helyen. Boldog voltam, amikor rátaláltam. Páfrány Panzió, ez volt a neve. Kívülről nem is látszott, hogy valóságos csoda. A béke szigete. Sokat beszélgettem Margóval, ő tanított meg kiigazodni Párizsban. Miután elköltöztem, még néhányszor eljártam hozzá, azután Margó nyugdíjba ment, és hazaköltözött Fontainebleau-ba. Ennek már jó három éve. Két hónapra rá, hogy hazament, a fia meghalt, és ő egyedül maradt. Erre eladta a házát, és beköltözött az idősek otthonába, hogy ne legyen egyedül. Amióta Fontainebleau-ban él, egyetlenegyszer sem láttam, évente ha két levelet váltunk. Túlságosan felgyorsult az életem, amikor sztár lettem, és kezdtem őt elfelejteni. Hiba volt. 325 Az FBI Akadémián azt tanultam, hogy az idősek otthona kiváló információforrás. Egy ilyen otthonban mindig van néhány szellemileg friss öreg, akik sokat láttak, sok mindent tudnak, sok embert ismernek, sokat foglalkoznak a múlttal, és nagyon szívesen adnak tanácsot. Holnap elmegyek az idősek otthonába, és beszélek Margóval. Az otthon címét is tudom. És a nevét is: Fogadó az Alkonyhoz. Micsoda egy név! Hallottam, hogy Michelle visszajött. Testőreim váltottak néhány szót, aztán kinyílt az ajtó. xMichelle volt az. - Biztos, hogy ma már nem akarsz menni sehová? - kérdezte. - Egészen biztos - mondtam. - Akkor bezárkózunk. Megnézem még egyszer a szobádat, majd beszélhettek Jessyvel. Michelle végignézte a falakat, megnézte a parkettát, a bútorokat, a mennyezetet, a csillárt, a falilámpát, az ablakokat. Gyorsan és szakszerűen. - Minden rendben - mondta, amikor elkészült. - Úgy döntöttünk, hogy elfogadjuk az ajánlatodat, és leszünk a könyved szakértői. De csak név nélkül. Sehol sem említheted, hogy benne voltunk. - Hogyne! - vágtam rá megkönnyebbülten. - És nagyon szépen köszönöm, Michelle! Sokat fog segíteni! Azt is kitaláltátok, hogy mennyit kértek érte? Michelle bólintott. - Tizenöt százalékot a könyved bevételéből - mondta. - Megfelelőnek találod? - Teljesen! Nagyon is! Igazán hálás vagyok! - Oké. Akkor mi most átöltözünk, azután Jessy bejön. - Köszönöm, Michelle. - Nincs mit. Kérsz valamit? Gondolkodtam egy kicsit. Mindenem van, ami kellhet, enni- és innivaló, fogkefe, fogkrém, minden. - Nem kérek semmit. - Zuhanyozhatsz, ha akarsz. - Nem, koszi, majd csak mosakszom. Most semmi kedvem zuhanyozni, nem vagyok sem koszos, sem izzadt. Michelle bólintott, és kiment a szobából. Jessy pár perc múlva jött be. Átöltözött. Vékony cipő volt rajta,
326 tréningnadrág, póló. A géppisztolyát nem hozta magával, de azért egy pisztolytáska volt a hóna alatt. - Gyere, Jessy, ezer kérdésem van! Jessy becsukta maga után az ajtót, és odajött az ágyhoz. Leült mellém. - Mit szeretnél tudni? - kérdezte. - Elindítom a felvételt, és azt szeretném, ha mindent mondanál, amit te látsz rajta. - Indíthatod. Lenyomtam a kamera oldalán a lejátszás gombot. - Megkaphatnám? - kérdezte Jessy, és a kezét nyújtotta a kamera felé. Egyszerűbb lenne, mert néhányszor visszatekerem majd, vagy kimerevítem a képet, mert a magyarázat hosszabb, mint a felvétel. A kezébe nyomtam a kamerát, és teljes figyelmemmel a tévé felé fordultam. Jöttek az első képek. A földút. Keréknyomok, lábnyomok, gaz. - Képzeld el a helyzetet! - mondta Jessy. - Este van. A terepjáró megy az úton, és egyszer csak megáll, mert néhányan könnyíteni akarnak magukon. Kiszállnak, elsétálnak a kocsitól néhány méterre, és megállnak az út szélén. Hogyan lép meg a gyerek? Kiugrik és elszalad? Egy három-négy éves gyerekről van szó, bárhogy futna is, egy felnőtt könnyedén utolérné, sík terepen épp úgy, mint erdőben. Lehetetlen, hogy egy ilyen kisgyerek előbb érjen ki az országútra innen, mint egy felnőtt! Körülbelül száznegyven méterre van innen az országút, légvonalban. Ahogyan a gyerek ment, összességében megtett vagy négyszáz métert. Legalább. Nem hiszem, hogy tudta, hogy arra egy országút van, egyszerűen csak összevissza bolyongott az erdőben. Hogyan lehetséges az, hogy nem tudták elkapni? És pláne, hogy három kutyával követték a nyomát! A gyerek üldözői majdhogynem futottak, míg a gyerek csak ment! Érted? O nem futott, csak ment, ment előre, mindvégig közel azonos sebességgel. - Három kutya? - kérdeztem elhűlve. - Én csak egyre emlékszem. - Nézd, Joyce, hiába volt kedvező az időjárás, és hiába nem jártak arrafelé túl sokan az elmúlt napokban, azért mégiscsak eltelt nyolc nap az eset óta. A nyomok mostanra elég gyatrák, és a 327 legtöbbjük már nem is látszik. Három kutya nyomait találtam az országút és a földút közötti erdőszakaszon. Ezek régi nyomok, talán egyhetesek, és talán nagyjából abból az időből származnak, ami minket érdekel. És volt egy ember és egy kutya, és volt öt ember és két kutya. Ekkora időbeli távolságból már nem tudom megállapítani, hogy nagyjából egy időben járták-e be az utat, tehát lehetséges, hogy órák teltek el az egy ember-egy kutya és az öt ember-két kutya között. De annyi bizonyos, hogy a két csoportnak köze van egymáshoz - Jessy elindította a felvételt, és előretekerte egy kicsit, majd normál sebességgel játszotta le. Felvételek az erdőben. Bokrok, a talaj, fűcsomó. -Ez azért biztos, mert nagyjából ugyanazon az útvonalon haladtak végig, amennyire még meg tudom állapítani, nagyjából azonos sebességgel, és feltételezem, hogy valamelyik házból jöttek. - Tehát a kocsi-teória nem lehetséges - foglaltam össze. - Nem lehetséges. Ez a kocsi nem volt nagyobb egy jól megtermett Cherokee terepjárónál, ami azért elég nagy, de közel sem akkora, hogy abból észrevétlenül le lehessen lépni. Három-négy éves gyerekek nem veszik be magukat sötét erdőkbe, és az, hogy ő mégis megtette, azt jelenti, hogy valamitől elmondhatatlanul félt. Nem torpant meg, nem gondolkodott, nem töprengett, hogy vajon visszaforduljon-e, mert fél egymagában az éjszakai erdőben, hanem csak ment megállás nélkül előre vagyis, ami üldözte, annak annyira félelmetesnek kellett lennie, hogy hozzá képest a sötét erdő barátnak számított. Az üldözőknek nagyon sietős volt a dolguk. Ahhoz, hogy sétáló nyomokat hagyj, adott sebességgel kell menned. Ez a fiú nem ment gyorsan. Csak ment. Mire a föld-úttól eljutott az országútra, ahhoz hozzávetőlegesen nyolc-tíz percre volt szüksége. Ezzel szemben az üldözőinek
körülbelül két percre. A gyerek sétáló sebességgel ment, az üldözői futottak. Ez tehát azt jelenti, hogy a kisfiúnak körülbelül nyolc perc előnye volt. Honnan a fenéből szerzett ennyit? Hogyan? Sőt, tudjuk, hogy akkor este meglehetősen gyér volt az országúton a forgalom, tehát akár hosszú perceken át is ott álldogálhatott, mire ti odaértetek. Hogyan szerzett ennyi előnyt? Elgondolkodtam. Ha észrevették, amikor meglépett, nem lett volna esélye elszökni. Tehát észrevétlenül kellett elszöknie. Megszökött, és mire észrevették, hogy nincs ott, eltelt néhány perc. 328 - Az is elképzelhető, hogy volt egy rejtekhely a gyerek számára, valami kis doboz vagy inkább láda, valami, ahová bedughatták, hogy egy esetleges rendőri ellenőrzés ne buktassa le őket. Jessy átgondolta, és bólintott. - Talán. Van valahol valami, a kocsin, vagy belül, mondjuk az ülések alatt, vagy kívül, mondjuk az alvázon. Egy három-négy éves gyerek fekve hihetetlenül pici. Talán el volt kábítva, de valamiért felébredt. Elkövettek valamilyen hibát a zárral esetleg, és a gyerek ki tudott mászni. Megálltak pisilni, talán rá is gyújtottak, és eközben a gyerek kimászott az alvázra erősített dobozból. Mivel a kocsi alatt volt, nem vették észre. Mennyi ideig tarthatott, amíg gyorsan elintézték a dolgukat? Mondjuk egy-két perc. Legyen öt egész perc. Ha dohányoztak is, akkor sem több mint tíz perc. Ez idő ajatt a gyerek kimászott a dobozból, és valószínűleg meghúzta magát a földön. Aztán a kocsi továbbment, ő meg bevette magát az erdőbe. Mindezek komolyan ellentmondanak a rendőrségi teóriának. Persze, ha nagyon akarjuk, ráfoghatjuk, hogy az elmúlt nyolc nap alatt az összes fontos nyom eltűnt. Mindegy, ez a feltevés nem csökkenti a dolog irrealitását. Ráadásul nehezen tudom elképzelni, hogy indulás előtt legalább egy zseblámpával ne világítsanak be a dzsip alá. A gyerek kinyitotta volna a dobozt, majd megkapaszkodott valamiben, visszacsukta, nehogy észrevegyék, aztán egy óvatlan pillanatban, amikor nem figyelt senki, kilépett az útra, és bevette magát az erdőbe, és még csak meg sem hallották? Túl sok ez egy kisgyerektől! El kellett ismernem, hogy a dolog nagyon sántít. - Egy kisgyerektől nem várnám el, hogy akrobatikázzon -mondtam. - Inkább azt, hogy elbújjon. Tehát ott lapult az autó alatt, amíg el nem mentek. Azután elindult az erdőbe, és csak ment, ahelyett hogy futott volna. Talán a kínzástól egyszerűen képtelen volt futni, vagy olyan szellemi állapotban volt, mint valami zombi, és csak gépiesen ment előre. Mondjuk négy percbe telt, mire rájöttek, hogy a gyerek eltűnt. Tételezzük fel, hogy két percig mentek, és két percig jöttek vissza, ami persze ökörség, de mondjuk, hogy így történt. Harminccal biztosan mentek, tehát két perc alatt megtettek legalább egy kilométert. Aztán visszajöttek, kiugrottak, és rohantak be az erdőbe. Vannak visszafelé vezető nyomok ugyanattól a kocsitól? - Nem, nincsenek - rázta a fejét Jessy. - Nem fordultak vissza, és nem tolattak vissza. Öt különböző jármű nyomait tudom kivenni az úton, de ez nem jelent semmit ebből a szempontból. Még ha valami csodatevő ült is a volánnál, és azon a nyomon tolatott vissza, amin előrement, akkor is látszana, mert a gumi más mintázatot hagy maga után akkor, ha előre megy, és másmilyet, ha hátra. Persze, ne felejtsük ezt az eltelt nyolc napot. - És ha jóval lejjebb álltak meg? - Nincsenek távolról idevezető nyomok. Az autó... - Jessy előretekeite a kazettát, amíg ismét fel nem tűnt a földút, majd megállította egy ponton ...itt állt, a gyerek, az üldözői, a három kutya, mind innen indultak ki. - Ez hülyeség! - fakadtam ki. - Valóban az. Mi a franc történt azon az estén?! Talán valami beteges állat elengedte a kisfiút, csak hogy elkaphassa? Adott neki pár perc előnyt, aztán utánament? - És ne feledkezzünk meg a kutyákról sem - folytatta Jessy. -Egyetlen kocsijuk volt, nem kettő, nem három, nem több, hanem csak egy! Ezen az egyen utazott a
gyerek és a kutyák is. Még ha a kutyák bent is ültek az utastérben, a gyerek pedig alul egy dobozban kuporgott, még akkor is észlelték volna a mozgását, hiszen a kutyák hallása sokkal nagyobb hangtartományt ölel fel, mint az emberé. Az ember a kutyákhoz képest szinte teljesen süket. Ráadásul a kutyák képesek mozgatni a fülkagylójukat, így nagyon nagy pontossággal be tudják határolni egy hang forrását. Nyolcszor pontosabban, mint az ember. Tehát egész biztosan hallották volna, még akkor is, ha jár a motor. És akkor még nem is beszéltünk a kutyák szaglásáról! Számukra a gyerek mozgása egy szagfelhő mozgása. Mint amikor mi látunk egy sétáló embert, a kutyák szagolják a sétáló embert, számukra ő egy sétáló szagminta. Tehát egészen biztosan észlelték volna, ha a gyerek megszökik, és izgatottságuk egészen biztosan rávette volna az emberrablókat, hogy megnézzék, mi van a gyerekkel. - És ha elengedték a gyereket? Csak azért, hogy üldözhessék és elkaphassák? kérdeztem. - Az teljesen fölösleges kockázat lett volna. - Persze, hogy az! Minden emberrabló őrült, de tételezzük fel, 330 hogy ezek még a szokásosnál is eszelősebbek, és azzal szórakoztak, hogy elengedték a kisfiút, és amikor a fiú már azt hitte, hogy szabad, megint elkapták. De most nem jött össze. Jessy elfintorodott. - Remélem, összefutok velük - mondta. - Emberi jogokat a bűnözőknek, mi? Pénzjutalmat esetleg? Kitüntetést? Nem tudom, hogy volt, de ha ez történt, akkor a rendőrségi verzió nem is rossz. - Induljunk ki abból, hogy a nyomok hamisak - találgattam. -Mi történhetett akkor? Jessy egy-két percig csendben gondolkodott. - Szemre elképzelhető, hogy annak a gyereknek a nyomai, akiét az erdőben láttam, megegyeznek annak a gyereknek a nyomaival, aki kiszállt a terepjáróból mondta Jessy. - De lehet, hogy valójában nem azonosak, és két különböző gyerekről van szó. Könnyen meglehet, hogy olyan kevés a különbség a nyomok között, hogy így, több mint egy hét távlatából már meg sem tudnám őket különböztetni egymástól. Ráadásul a nyomok nem ugyanolyan talajon találhatók: az egyik keményre döngölt földúton, a másik erdei talajon. Még ha gipszmintát vennék is, és erősebb nagyítóval vizsgálnám is meg őket, könnyen meglehet, hogy nem találnék különbséget. Mi történhetett azon az éjjelen? A gyerek valahonnan, valahogyan - megszökött; eltelt némi idő, mire rájöttek, hogy mi történt, és üldözőbe vették három kutyával. Talán valaki előrerohant egy kutyával, és a többiek egy kicsivel később mentek utána, jobb felszereléssel. Nem engedhették el a kutyákat, mert a) féltek, hogy kárt tesznek a gyerekben, és b) ha a kutya megtalálja a zsákmányt, valahogyan jeleznie kell, például ugatással, azt viszont mások is meghallhatják. A fiú szagnyomait követve eljutottak az országútra, ahol felvettétek a gyereket, és már nem tehettek semmit. Tudták jól, hogy nyomozás lesz, tudták, hogy mindjárt itt a rendőrség, és felforgatnak, átkutatnak mindent. Arra már nem volt idejük, hogy eltüntessék a nyomokat az országúton meg az erdőben, hiszen ahhoz sok-sok fény kellett volna, és sok-sok idő, és nekik egyik sem állt a rendelkezésükre. Mennyi idő telt el attól kezdve, hogy elindultatok a gyerekkel, addig, amíg a rendőrség megérkezett a helyszínre? 331 - Biztosan nem több fél óránál - mondtam. Vee nagyon rosszul volt, rengeteg vért veszített... - Valószínűleg még fél óra sem volt. - Harminc perc alatt semmit se tudtak csinálni. Ha felismerték, hogy mennyire nincs idejük, és azonnal visszafordultak, hogy összezavarják a nyomokat ezen az úton, és beadják, hogy volt egy autó, és a gyerek onnan szökött meg, akkor viszont már volt elég idejük, mert mire a rendőrök eljutottak a földútig, eltelhetett egy jó óra is. Eltüntették a igazi nyomokat, hívtak egy kocsit,
kellett egy gyerek, talán épp valamelyiküknek a gyereke, és máris minden készen volt. Persze, rettenetesen kellett igyekezniük. - Na és a kutyák? Mi van a rendőrkutyákkal? - kérdeztem. - A szagok nyomok, és ugyanúgy össze lehet őket zavarni, mint például a lábnyomokat. Ha a saját útvonalunkat néhány percen belül többször is keresztezzük, azzal összezavarjuk a kutyát. A kutyának 36-szor élesebb a szaglása, mint az emberé, tehát a szaglóidegei rendkívül érzékenyek, csípős illatanyagokkal olyan sokkot okozhatunk az állatnak, amivel napokra megbéníthatjuk a szaglóidegeit. Fogtak egy ruhadarabot, vagy valamit, amin a gyerek feküdt, és mesterséges szagnyomokat hoztak létre azáltal, hogy a földön végighúzták a ruhát a terepjáró nyomáig, majd egy seprűvel lassú mozdulatokkal kicsit felkavarták az utat borító port, és ezzel lefedték a húzás nyomát. Átgondoltam Jessy történetét, és azt teljesen logikusnak találtam. - Tehát a gyerek az egyik házból szökött meg - jelentettem ki. - Én is így gondolom. Hirtelen eszembe jutott valami. - Honnan tudod, hogy a kutyákat pórázon tartották? - kérdeztem. - Onnan, hogy a kutyák és az emberek nyomai végig nagyjából ugyanolyan távolságra vannak egymástól. Leszámítva az első kutyát, melyet az országúttól néhány méterre elengedtek. Egy szagon lévő kutya, ha pórázon van, megy előre, és szinte vonszolja maga után a gazdáját. Elmosolyodtam. Frappáns! Soha nem jutott volna eszembe, pedig mennyire kézenfekvő! - És a ház? - kérdeztem. - A földútig nem volt idejük eltüntet332 ni a nyomokat, de a földút és a ház között már igen, miután elterelték a rendőrség figyelmét az erdő további kutatásáról. - így van - helyeselt Jessy. - A házig a nyomokat nagyon alaposan eltüntették. Szerencsére nem voltak eléggé profik, és a nyomok itt-ott megmaradtak, és elkövették azt a hibát is, hogy a nyomokat mindig ugyanazzal a módszerrel tüntették el, így az eltüntetés nyomai lettek az új nyomok. De a házak környékén, ahol kemény a talaj, kegyetlenül alapos munkát végeztek. - Melyik házhoz vannak közelebb a nyomok? - kérdeztem. Jessy előretekerte a kazettát a téglaházig. - Ehhez. De ez nem bizonyítja, hogy innen jött. Lehet, hogy csak elsétált mellette. Milyen jó lett volna, ha a helyszínre kiszálló rendőröknek legalább egy olyan nyomszakértőjük van, mint Jessy! Akkor már régen nem itt tartanék! Valószínű, hogy nem is kellene nyomoznom. Jessy kiszállt, körülnézett, készített néhány felvételt, azután elmondta, mit lát ő, egy tengerészgyalogos mesterlövész, és megértettem, hogy a rendőrség elképzelése abszolút képtelenség. Már a legelején eltévedtek. Vajon hol járnak most? Merre kutatnak? Mekkora erők bevetésével üldözik a saját képzeletüket? 2. Fogadó az Alkonyhoz Idősek Otthona Fontainebleau November 6. hétfő, 10 óra 46 perc Jófej lehetett az az ember, aki kitalálta ezt a Fogadó az Alkonyhoz elnevezést! Kedves. Érzékeny és emberi. Biztos, hogy nem egy lelketlen hivatalnok lehetett, hanem valaki olyan, aki a szivén viselte azok sorsát és érzéseit, akik majd itt fognak élni. Az idősek otthona egy három emelet magas, az én párizsi lakásomnál legalább kétszer nagyobb kőház volt. A ház bal oldalához éppen 333 hozzáépítettek egy majdnem ugyanakkora új épületet. A bővítésen még dolgoztak, volt rajta munka bőven. A falakat felhúzták már, feltették a tetőt, de az ablakok még nem voltak a helyükön, és a festéssel sem jártak még sehol. A ház egy kicsi, de nagyon szépen gondozott park közepén állt, a parkban virágágyások,
padok és egy szökőkút is volt. A parkot sárgára és pirosra festett kerítés vette körbe, amely túl alacsony volt ahhoz, hogy megvédje a ház lakóit a betolakodóktól, inkább csak jelezte a park határait. A parkban állt néhány tölgyfa, és a végében három almafa is, akadt néhány gondosan nyírt bokor, a füvet is rendszeresen lenyírták. A kaputól a ház főbejáratáig vezető keskeny utat kaviccsal szórták fel. Az út szegélyét érdekes formájú kövekkel rakták ki. Szemmel láthatóan olyan emberek laktak itt, akik jobban szerettek építeni, mint pusztítani. A Ford Excursionnal tettünk egy újabb kört, majd félreálltunk a közeli parkolóba. Michelle már lassan fél órája előrement körülnézni, hogy találjon egy helyet, ahol biztonságban válthatok néhány szót Margóval. Benne volt a pakliban, hogy nem talál ilyet, és akkor le kell tennem arról, hogy ellátogatok az idősek otthonába. Pedig elég jó ötletnek látszott. Most nemcsak Jessy, hanem én is távcsővel figyeltem a fákat, a házakat, az autókat és az embereket a környéken. Kezdtem magam elunni, de nem türelmetlenkedhettem, mert tudtam, hogy Michelle az én biztonságom miatt várat meg. - Megyünk - szólalt meg Simoné váratlanul, nagy örömömre. Elindultunk az otthon felé. Ez azt jelentette, hogy Michelle talált egy megfelelő helyet, ahol tudok valakivel beszélni. Behajtottunk az otthon területére. Megkerültük a házat, és a hátsó ajtónál álltunk meg. Michelle odajött a kocsihoz, és beült mellém. - A hátsó ajtón megyünk be. A bridzsszobában tudtok beszélgetni. Itt van rögtön az a bejárat után. Négyen vannak bent, két nő és két férfi. Köztük van az a Margó nevű nő is, akit említettél. - Mennyi időm van? - kérdeztem. - Maximum fél óra. Jessy a folyosón lesz, én veled, bent a szobában. Simoné itt marad kint. Rádió-összekötésben állunk egymással, ha bármi van, azonnal távozunk. - Benne vagyok. Menjünk! 334 - Rendben - bólintott Michelle. Kiszállt, és kisvártatva Jessy is követte. Michelle bement a hátsó ajtón, Jessy pedig kint várta. Fél perc múlva már vissza is jött. Kinyitotta az ajtómat. - Gyere! - szólt be. Michelle sokszor elmondta, hogy a ki- és beszállás kritikus pont, ezért azt a lehető leggyorsabban és a legolajozottabban kell csinálni. Nem eshetek el, nem akadhatok be, nem veszíthetem el az egyensúlyomat. És az ülések karfáit mindig fel kell hajtani, mi-/ előtt kiszállunk, mert ha gyorsan kell beülni, beleakadhatunk. Körülbelül két másodperccel azután, hogy Michelle szólt, már kint is voltam a kocsiból. Simoné csak akkor csukta be az ajtót a kormányon lévő kis kapcsolóval, amikor bementünk a folyosóra. A kapucnim fel volt húzva, szemüveg is volt rajtam, és garbó a mellény alatt, aminek a nyakát az orromig felhajthattam. Senki sem ismerhetett volna így fel. Bent a folyosón nem volt senki. Michelle és Jessy a bridzsszo-ba ajtajához vittek. Michelle bekopogott, majd benyitott, azután behúzott a szobába, és becsukta az ajtót mögöttem. Jessy a folyosón maradt őrködni. Reggel Michelle felhívta az otthont, és kérte Margót, majd átadta nekem a kagylót. Megbeszéltük Margóval, hogy találkozni fogunk, mert könyvet írok, és a segítségét kérem. Margó azt mondta, hogy van egy baráti köre, néhány hozzá hasonló korú férfi és egy nő, akikkel együtt szoktak kártyázni meg kirándulni, és mindannyian igazán megbízható emberek, akikért tűzbe tenné a kezét. Megállapodtunk benne, hogy nem szólnak rólam senkinek, és hogy a délelőtt folyamán meglátogatom őket az otthonban. A szobában Margó, egy másik nő és két férfi egy kis kerek asztal körül ült, mindegyikük előtt tányér, rajta szendvics vagy pogácsa, a tányér mellett pohár
vagy csésze. Az asztalon kártya. Margó keze az ölében nyugodott, a másik nőé az asztalon, és három kártyalap volt benne, fejjel lefelé. A garbóm nyakát lehajtogattam, és levettem a szemüvegemet is, hogy lássák az arcom. - Jó napot kívánok! Joyce Byron vagyok - mutatkoztam be halkan, de érthetően. 335 Margó ült hozzám a legközelebb, hátratolta a széket, és felállt. -Joyce! Annyit aggódtam érted! - szaladt ki Margó száján. Túl hangos volt, ezt meghallhatták kint. - Bocsánat - tette hozzá jóval halkabban. Megöleltük és megpusziltuk egymást. -Jó magát újra látni, Margó! - mondtam. Margó semmit sem változott. Ugyanaz az alacsony, nem is olyan nagyon ráncos, kissé molett, jó kedélyű, hetvenes nő volt, mint amilyennek a panzióban megismertem. Bár, a szemüvege mintha egy kicsivel erősebb lenne... Fehér tornacipőben és sötétkék, márka nélküli tréningruhában volt, ezüstszürke, vállig érő haját hátrafésülve hordta, mint évekkel ezelőtt, amikor naponta találkoztunk. - Gyere, Joyce, bemutatlak a barátaimnak! Segíteni fognak a könyvedben, nagyon sokat tudnak a városról és az erdőről is. És maximálisan megbízhatóak! Margó odavezetett az egyik férfihoz, aki az ő székétől balra foglalt helyet. Csak most vettem észre, hogy tolószékben ül. Teljesen kopasz volt, ezüstös bajuszú, élénk tekintetű, átlagos testalkatú, úgy tippeltem, felállva meglehetett vagy száznyolcvan centi. Nem volt rajta szemüveg. Fekete öltönyben és fehér ingben volt, lábán csillogó lakkcipő. Látszott rajta, hogy nem így szokott öltözni, csak a tiszteletemre vette fel. Még egy aranyszínű repülős jelvényt is feltűzött a mellkasa bal oldalára, a szíve fölé. - Ő Natan - mutatott rá Margó. - Pilóta volt, amióta az eszét tudja. Senki nem ismeri úgy Fontainebleau-t madártávlatból, mint ő. - Kérem, nézze el nekem, kisasszony, hogy nem állok fel, de már nem valami jók ezek az öreg lábak - paskolta meg a combjait Natan, majd a kezét nyújtotta. Örülök, hogy megismerhetem! Halkan beszélt, nagyon tisztán ejtve a szavakat. Érződött a hangján, hogy ha kiereszti, kilométeres körben mindenki meghallja. - Én is örülök, Natan - mondtam illedelmesen. Kezet akartam fogni vele, de ő kezet csókolt. Mint egy régi vágású úriember. Margó továbbvitt, hogy bemutassa az ő székével szemben ülő, apró termetű nőt, akinek nagyon hosszú, tejfehér haja volt, me336 lyet feltekerve viselt a feje tetején. Kissé vézna volt és enyhén hajlott hátú. Kényelmes papucsot, vászonnadrágot, világoskék blúzt és kötött kardigánt hordott. Szemüvegét a homlokára tolta, ebből tudtam, hogy csak olvasáshoz használja. Margó a nő mögött állt meg, kezeit a vállára tette. - Ő a barátnőm, Anne - mondta. - Igazi falusi pletykafészek. Minden pletykát ismer, legalább... száz évre visszamenően! - Üdvözlöm, Anne! -Jó napot! Maga az első híresség, akit a saját szememmel látok, Charles de Gaulle óta - jelentette ki Anne, csillogó szemekkel. Nőiesen kezet fogtunk: nyújtott kézzel, nem megszorítva egymás kezét, és nem megrázva. A másik férfi felállt. Körülbelül tíz centivel volt alacsonyabb nálam, fejét májfoltok tarkították, néhány ősz hajszál meredezett a feje tetejéről, mind más irányba, a szeme szürke volt és kifürkészhetetlen. Átlagos testalkatú, de volt egy kis, kerek hasa. Kockás papucsba bújtatta szürke zoknis lábát, sötétszürke nadrágjáról nem tudtam megállapítani, hogy pizsama vagy tréningnadrág-e, norvégmintás pulóverét a könyökén barna folttal stoppolták. Szemüvege az orra hegyén, alóla pislogott fel rám.
- Ő pedig Jean-Philipe - mutatta be Margó. - Huszonkilenc éven át volt tűzoltó itt, Fontainebleau-ban. Úgy ismeri az erdőt, mint a tenyerét. -Jean-Philipe - biccentettem felé. - Kisasszony - biccentett vissza Jean-Philipe. Kissé ügyetlenül kezet csókolt. Ön nagyon bátor, kisasszony! Kivételesen bátor. A háború óta nem sok ilyen emberrel találkoztam! - Köszönöm - mondtam, majd leültem a sarokban álló székre, melyre Michelle mutatott, hogy oda ülhetek. Elővettem a jegyzetfüzetemet és a tollamat. - Kérsz valamit, Joyce? - kérdezte Margó. - Megkínálhatunk valamivel? Tea, kávé, kakaó, narancslé, szendvics, pogácsa, csokitorta, kókuszgolyó? Nagyjából ez a választék, így a reggeli után. - Köszönöm, de nem kérek semmit - mondtam. Margó is helyet foglalt. Tudták, hogy csak néhány percem van, ezért csendben várták a kérdéseimet. - Először is, arra szeretném önöket kérni, hogy amíg nincs vége ennek az ügynek, senkinek ne említsék, hogy itt jártam. 337 - Ez csak természetes - mondta Natan. Jean-Philipe biccentett. - Ahogy óhajtja. - Margó már említette, hogy magáról senkinek sem beszélhetünk - mondta Anne. - Köszönöm szépen. Nagyon fontos, hogy ne tudódjon ki, hogy itt voltam. Mindjárt a lényegre is térnék, mivel sehol sem tar-tózkodhatom hosszabb ideig. Milyen hírek kaptak szárnyra rólam, illetve a kisfiúról, akit a barátnőmmel találtunk múlt hónap 28-án este? Olyan hírekre vagyok kíváncsi, amelyek nem jelentek meg egyetlen újságban sem. - Folynak a találgatások, hogy ki lehet az a szegény, szerencsétlen kisgyermek mondta Margó. - Az emberek szörnyülködnek, el sem bírták volna képzelni, hogy mifelénk ilyesmi lehetséges! - Felmerült valamilyen név? Valaki, aki elrabolhatta a kisfiút? -kérdeztem. Csend lett. Éreztem, hogy valami titok feszül a levegőben. Van egy név, de valamiért nem akarják nekem elmondani. - Nagyhatalmú emberről van szó? - kérdeztem. Tudtam, hogy igen. Margó a szemembe nézett. Félelem bujkált a tekintetében, de próbálta leplezni. - Ne akarj belekeveredni semmibe, Joyce! - kérlelt. - Ne írj róla, ne kutass utána, még csak ne is kérdezősködj! Kerüld el nagy ívben! Ez egy átkozott gonosztevő, aki mindenkinek csak árt! - Egy alávaló gyilkos - motyogta Jean-Philipe halkan. - Nem vagyok bolond, eszemben sincs, hogy még több bajt hozzak a fejemre! mondtam. - De ahhoz, hogy elkerülhessem, tudnom kell, hogy kit kell elkerülnöm. Ki az az ember? - Úgy hívják: Claude Alexander - mondta ki Natan. - A Kiskirály - tette hozzá Jean-Philipe. - Igen, róla van szó - ismerte el Margó. - Ő az egyik legaljasabb ember a világon. Joyce, ugye hazamész, ha beszélgettünk? Menj haza, Párizsba! Jobb, ha távol tartod magad Fontainebleau-tól! - Meggondolom, Margó - mondtam, hogy megnyugtassam. - Ne gondold meg, Joyce, csak menj! Kérlek szépen! Jobb, ha otthonról telefonálsz, ha van valami kérdésed. 338 - Meglátjuk. Azon a helyen, ahol megtaláltuk a barátnőmmel a kisfiút, az autópálya irányába fordulva, tőlünk jobbra, úgy fél kilo-méterre van két ház. Az egyik téglából épült, és nagyon elhagyatottnak látszik, a másik viszont épp az ellentéte, gondozott, fényűző, két nagy amerikai terepjárót és egy luxusautót is láttak a ház előtt állni. - Jézusmária! - csattant fel Margó, aztán a szája elé kapta a kezét, és halkabban folytatta. - Mit csinálsz, Joyce? Ezt nem szabad! Azonnal hagyd abba, és menj haza, amíg még lehet!
- Nem én jártam ott. Az egyik rendőr, ő beszélt róla pár napja - hazudtam. Margó valamelyest megnyugodott. - Akkor is menj vissza Párizsba, Joyce! Nem akarlak én elzavarni, csak nagyon aggódom érted. - Köszönöm, Margó, hogy aggódik értem, de vigyázok én magamra. És nem azért jöttem, hogy megöljenek, hanem azért, hogy megírjak egy könyvet arról, ami velem történik. Az a két ház az erdőben a Kiskirály tulajdona? - A téglaház nem - szólalt meg Jean-Philipe. - De a másik igen, az az övé. Nem tudom, kié a téglaház. Van néhány elhagyatott épület az erdőben. Egyiket-másikat csavargók lakják. - Két éve... - kezdett bele Anne elgondolkodva, majd megrázta a fejét. - A neveket most hagyjuk. Két évvel ezelőtt valaki a városban tartozott a Kiskirálynak egy... közelebbről nem tudom, mennyivel, de egy valamekkora összeggel, amit kölcsönként vett fel egy teherautó vásárlására, és késett vele, mert elvesztette mindenét. Erre a Kiskirály elraboltatta az illető úr tizennégy éves lányát, amikor az hazafelé tartott az iskolából, és minden egyes napon, amíg a lány apja ki nem fizette a teljes tartozását, megerőszakolta a lányt. Hat nap után az apja elvitte neki a pénzét, és visszakapta a lányát. Másnap hajnalban az egész család elhagyta a várost, és azóta sem jöttek vissza. - A téglaházról én sem tudok - jegyezte meg Natan, aki eddig csendben gondolkodott. - Az az ember maga az ördög! - jelentette ki Margó-, félelemtől remegő hangon. Valóságos rémuralmat tart fenn a városban! Mindenki fél tőle! Még a rendőrök is! Lejegyeztem mindent, amit mondtak a Kiskirályról, majd felírtam a lap tetejére: Csak ne ő legyen!!! Nagyon nem szerettem vol339 na, ha ő az az ember, akivel szembe kell szállnom. Már most gyűlöltem, és már most rettegtem tőle. Még kértem egy telefonszámot, ahol bármikor elérhetem az idősek otthonabeli kapcsolataimat, és megkaptam a Margó és Anne, valamint a Jean-Philipe és Natan szobájában lévő készülékek számát. Amikor az autóval elhagytuk az otthon parkját, felhívtam Vee-t, hogy szerezzen cikkeket a Kiskirályról, és küldje át azokat nekem. Még csak egy napja nyomoztam, de máris előrébb jártam, mint Franciaország rendőrsége. Megtudtam, hogy a két ház közül, ahonnét a kisfiú elszökhetett, az egyik a Kiskirály háza, aki a fon-tainebleau-i alvilág ura. Úgy éreztem, bárki lakja is a téglaházat, sokkal jobb lenne ő az ellenségemnek. Biztos voltam benne, hogy vele jobban járnék. Biztos voltam benne. Mert még nem tudtam, ki az az ember. Már ha egyáltalán embernek lehet nevezni. 3. Grant Kastély Fontainebleau November 6. hétfő, 13 óra 26perc Az ágyon ültem törökülésben, előttem a laptop, mellette a jegyzetfüzetem, egy üres füzet, tollak, a telefonom és egy tálca, rajta ennivaló és egy flakon. Éppen az ebédemet fogyasztottam, egy nagy zacskó otthonról hozott aszalt papayát, aminél finomabb étel nem sok van a világon, és hozzá ásványvizet ittam. Még mindig nem hevertem ki az idősek otthonában tett látogatásomat. Kivert a víz, ha arra gondoltam, hogy a Kiskirály, Claude Alexander az, aki meg akar ölni. Vele végképp nem szeretnék összeakadni. Pszichopata állat. Na igen... Nem túl rózsás kilátások. Felbúgott a mobilom. Felkaptam, ránéztem a kijelzőre: VEE. - Szia, Vee! Mit találtál? 340 - Szia, Joyce! Ez a pasas egy őrült! Remélem, nem fogsz vele találkozni! Ne találkozz vele, kérlek, nagyon veszélyes! Vee még jobban megijesztett, pedig már amúgy sem voltam valami nyugodt.
- Nem akarok vele találkozni - mondtam. - Sok cikket találtál? -Jó párat. Már elküldtem őket e-mailen. - Koszi. Máris megnézem. Van még valami, Vee? - Semmi. Most mit keressek? - Ööö... Segíts Johnnynak, és majd rövidesen hívni foglak. Koszi a cikkeket! - Szívesen! Szia! - Szia, Vee! Visszatettem a telefont az ágyra, és elővettem a számítógépes füzetemet, hogy megnézhessem az e-mailt, amit Vee küldött. Elsőre sikerült megnyitnom az anyagot. Ez már komoly előrelépés! Legalább ebben egyre sikeresebb vagyok! Először is összeszámláltam a cikkeket. A legkorábbi tíz évvel ezelőtt jelent meg, 1990. május 2-án. Azóta harminchat cikk. Tíz év alatt. Hát az nem olyan sok. Elkezdtem olvasni a cikkeket, és már az ötödik elején biztosan tudtam, hogy miért íródott erről a fickóról ilyen kevés cikk, holott egy igazi, megveszekedett, kegyetlen idióta, aki mindent erőszakkal próbál megoldani. Átfutottam a cikkeket, és kijegyzeteltem néhány számadatot. Claude Alexander tíz évvel ezelőtt bukkant fel itt Fontainebleau-ban, vagy legalábbis akkor említi először a nevét egy helyi újság, a Fontainebleau-i Krónika. Az elmúlt tíz évben vagy százszor került gyanúba, de csak kétszer emeltek ellene vádat, és egyszer sem tartóztatták le. Ez pedig csak azt jelentheti, amit JeanPhilipe és a barátai mondtak, hogy Claude Alexander itt a Kiskirály, aki valóságos rémuralmat tart fenn. Nagyon reméltem, hogy nem ő az ellenségem. Mindenesetre újabb, sokkal részletesebb információkra volt szükségem. Úgy döntöttem, felhívom Marie-t, hogy találkozzunk valahol. Majd azt mondom neki, egyszerűen csak felmerült a Kiskirály neve, amikor cikkeket olvastam, és nem sokat tudok róla. Marié pedig mindenkit ismer, és biztosan volt már dolga ezzel a sötét alakkal. 341 TIZENKILENCEDIK FEJEZET 1. Chagall-kúria Fontainebleau November 6. hétfő, 15 óra 00 perc Marié otthoni dolgozószobájában ültünk le beszélgetni. A felállás a szokásos volt: Simoné az udvaron, az autóban; Jessy a szoba előtt, a folyosón; Michelle pedig bent a szobában, az ajtó mellett. A dolgozószobának egyetlen hatalmas ablaka volt, az ablak előtt íróasztal állt, kényelmes karosszékkel. Az ajtó szemben volt az ablakkal. Michelle ezért a bal oldali falhoz állította a székemet. Marié teával kínált, amit el is fogadtam. Néhány perc udvariaskodás után rátértem jövetelem céljára. - Tudja, Marié, nagyon sok anyagot olvastam el a könyvemhez, leginkább újságcikkeket az interneten, és mindent kijegyzeteltem, ami érdekes lehet a könyvem szempontjából. Többször is találkoztam egy névvel, viszont nem sokat sikerült megtudnom az illetőről, ezért fordulok önhöz, mivel azt mondják, maga, Marié, mindenkit ismer itt, Fontainebleau-ban. - Ez azért túlzás! - mosolyodott el Marié, de látszott rajta, hogy jólesett neki a bók. - Természetesen segítek, ha módomban áll, és valóban ismerem az ön által kérdezett hölgyet vagy urat. Tudja, mit? Az lesz a legjobb, ha minden kérdésével Pierre-hez vagy hozzám fordul, vagy tanulmányozza az újságokat. Semmiképpen ne kockáztassa az életét! Ne járkáljon összevissza az erdőben, se a városban, ha megkérhetem. Ha kutatni akar, csak tessék, de biztonságban tegye! Ha valamilyen könyvre vagy újságra van szüksége, vagy valamilyen ismert ember levelezésére, vagy régi térképre, esetleg filmfelvételekre, fényképekre, vagy már elhunyt emberek születési anyakönyvi kivonatára, halotti bizonyítványára, akkor csak szóljon nekem. Az alapítványunk tartja fenn a város legna342
gyobb könyvtárát, és mi hoztuk létre a Fontainebleau-i Levéltárat is, ahol számtalan hatot nézhet meg. Ha gondolja, elküldhetem önnek a kastélyba a szükséges könyveket és egyéb forrásanyagokat. - Ó, nagyon köszönöm, Marié! - hálálkodtam. - Magam sem szívesen mozdulok ki a kastélyból. Nagyon szépen köszönöm, hogy ilyen kedves hozzám! - Semmiség - legyintett Marié. - Most pedig, hadd halljam azt a nevet! - Úgy hívják az illetőt, hogy Claude Alexander. Kiskirálynak is nevezik mondtam legártatlanabb hangomon. Megvillant Marié szeme, az arca azonnal megváltozott. Még a testtartása is átalakult. - A Szűzanyára, Joyce! - csattant fel halálra sápadtan. - Eszébe ne jusson Claude Alexander után kutatni, megértette?! Az egy tébolyult ember! lehalkította a hangját. - Idefigyeljen, Joyce, de most tényleg nagyon figyeljen rám! Az az ember egy gyilkos! Érti? Egy gyilkos! Még a rendőrség sem mer vele ujjat húzni! Kerülje el olyan messzire, amilyen messze csak lehet! Az isten szerelmére, ne akarjon belekeveredni a Kiskirály ügyeibe! Megunta az életét? Joyce, könyörgöm magának, menjen haza, menjen vissza Párizsba, és bízzon mindent a rendőrségre! írjon könyvet otthon! Ha óhajt valamit, majd elküldöm önnek postán vagy interneten vagy faxon! Menjen haza! Kérem! A harmincnégy éves Claude Alexander volt a mumus Fontainebleau-ban. És ezt egyre inkább meg tudtam érteni. Eddig még mindenki halálra rémült a neve hallatán. Megfordult a fejemben, hogy talán tényleg haza kellene mennem, de aztán a félelmem, hogy a lakásom négy fala között múlik el az életem, és a dühöm, amiért valaki rám szállt, és elvette a függetlenségemet, végül mégis maradásra késztettek. - Mondjon valamit, Marié! Mert nem értem! Olvastam újságcikkeket bűntényekről, de nem tudok semmi konkrétat - mondtam. Marié tekintete a semmibe révedt, közben a teáját kevergette. Úgy nézett ki, mint aki fájdalmas emlékeket él át. - Mi történt, Marié? Megfenyegette magát? Marié felsóhajtott, a tekintete elhomályosult. Marié Chagall nagy tiszteletnek és népszerűségnek örvend, rengeteg beosztottja van, jól menő alapítványa, jól menő cégei, és most mégis olyan volt, mint egy rémült, megszeppent kislány. 343 - Ha elmondom, amit róla tudok, megígéri, hogy hazamegy? -kérdezte remegő hangon. - Nem tudom. Nem tudom, mit fogok csinálni - mondtam. -Félek, bárhol is vagyok. Félek itt is, a kocsiban is, a kastélyban is, otthon is. Mindenhol. Lehet, hogy hazamegyek, még nem tudom. De mesélje el, Marié, hogy mi történt! Még nem tudok eleget ahhoz, hogy dönteni tudjak. - Hát jó - adta be a derekát Marié. - Claude Alexandernek egy egész bűnbandája van. Mindenről tud, ami a városban történik, és megöli, aki az útjába mer állni. Nyolc évvel ezelőtt a férjem valami semmiség miatt szóváltásba keveredett vele. És az uram másnap meghalt. Azt mondják, autóbaleset volt. De röviddel a halála után Claude Alexander felhívott telefonon, és azt mondta, hogy az uram magának kereste a bajt, és én is megkaphatom a magamét, ha az útjába állok. 2. Fogadó az Alkonyhoz Idősek Otthona Fontainebleau November 6. hétfő, 17 óra 35 perc Ismét a kártyaszobában találkoztam Margóval, Anne-nal, Nátánnal és Jean-Philipepel. Indulás előtt felhívtam Margót, hogy bemennék, mert lenne néhány kérdésem. Azt mondta, örömmel lát, de amikor megérkeztem, mind a négyen rákezdtek, hogy sokkal jobb lenne, ha inkább hazamennék Párizsba. - Hagyjuk most a Kiskirályt, én sem szeretnék vele foglalkozni - mondtam, ami a legteljesebb mértékben igaz is volt. - Olyan emberek érdekelnének, akik különösen nagy undort váltottak ki az emberekből valamilyen tettükkel. Nem
bűnözők, nem a Kiskirály, hanem olyan valaki, akitől az a bizonyos nagyon visszataszító tett meglepetést okozott. Kiderült, hogy az illetőnek két arca van, kettős életet élt. Hogy miért kérdeztem ezt? Mert Sherlock Holmes a nyomozói 344 munka szerves részének tekintette a fantáziát, és ez egy kellőképpen elrugaszkodott kérdés volt. Szerettem volna, ha felbukkan még egy név, valaki, aki gyanús, és megnyugtat engem, hogy más is szóba jöhet, mint ellenség, nemcsak a Kiskirály. Arra vártam, hogy ezen egy darabig elgondolkodnak, de néhány eset úgy látszik, igen élénken él az emlékezetükben, még ennyi év távlatából is. - -Volt egy erdész. Nyolcvanéves vénember, kissé szenilis. Vagy nem is annyira kicsit volt szenilis - mesélte Anne. - Jeannak hívták. Hogy mi volt a másik neve, azt senki sem tudta. Egész életében az erdőben élt. Felírtam a nevet, és hogy egész életében az erdőben élt". Gyanús volt. - Mi történt vele? - kérdeztem. - Agyonlőtte a péknét a főutcán, mert rádudált az autójával. Ment az úton, tolta az öreg, rozoga biciklijét, vállán a puskája. Fényes nappal, rengetegen voltak az utcán. Jött a pékné az autójával, szállította a friss kenyereket, és rádudált az öregre. Erre az megfordul, lekapja a hátáról a puskát, és szétdurrantja szegény péknét az autójában. - Ez mikor volt? - Hát azt meg nem mondom magának! - Tíz vagy tizenkét éve - szólalt meg Margó. - Volt az tizenhárom is - jelentette ki Jean-Philipe. - Lehetséges - egyezett bele Margó. - És azután mi lett az erdésszel? - kérdeztem, mert tíz-tizenhárom éve történt események nem különösebben voltak izgalmasak a jelenlegi ügyet tekintve. - Más nem volt - mondta Anne. Margó elgondolkodva kevergette a teáját. Emlékeztem erre a szokására. A panzióban egyszer vagy húsz percig keverte a teáját. Mindig ezt tette, ha elmélyülten gondolkodott. - Az öreget börtönbe vitték - mondta Margó. - Azután már nem hallottunk felőle. Az erdész nem volt valami érdekes a számomra, át is húztam a nevét. - Más valaki? - kérdeztem. Natan köhintett. 345 - Elnézést kérek - mondta. - Volt egy rendőr, aki nagyon-nagyon sok pénzt sikkasztott. Kereken húszmillió frankot. Óriási felhajtás volt! Még az Egyesült Államokban is benne volt a híradóban! Egész Fontainebleau-t ellepték a riporterek és az újságírók. Rengeteg tévéstáb volt itt. - Hogy hívták a rendőrt? - kérdeztem. - Xavier Gabin - vágta rá. Azonnal felírtam a nevet. - De ez már régen volt - tette hozzá Natan. - Igen, elég régen - bólogatott Margó elgondolkodva és a teáját kevergetve. Megvan annak már vagy harminc éve. Azonnal áthúztam a nevet. Harminc év... Ezzel se megyek sokra. - Mi lett a rendőrrel? - kérdeztem a biztonság kedvéért. - Felakasztotta magát a cellájában, Párizsban - mondta Natan. - Nem biztos az, hogy ő akasztotta fel magát! - jegyezte meg Jean-Philipe. - Mikor halt meg? - kérdeztem Jean-Philipe felé fordulva. - Néhány nappal a letartóztatása után - válaszolta az öreg. Ennek annyi. Ez se egy nyom. Margó egyszerre abbahagyta a kevergetést. - És persze ott volt Ménart doktor - mondta halkan. - Igaz, Ménart doktor is nagy botrányt kávait - bólogatott Anne. - De ő nem követett el semmilyen bűncselekményt. Jean-Philipe felemelte a mutatóujját.
- Az ilyesmit sose lehet tudni! - jelentette ki határozottan. Margó folytatta a teája kevergetését. Még egy kortyot sem ivott belőle, de szerintem nem is akart mást, csak kevergetni. - Ménart doktor? - kérdeztem, hogy felírhassam a teljes nevet. - Dr. Philipe Ménart - segített Margó. - Köszönöm. Ő mit... - kezdtem, de elharaptam a mondat végét, mert volt egy fontosabb kérdés. - Mikor csinálta azokat a botiinyokat? - Egész pontosan nyolc éve - adta meg a választ Margó. - Igen, nyolc éve már annak, hogy elmenekült a városból - bólogatott Anne. - Nincs még egész nyolc éve, inkább hét és fél - szólalt meg Natan elgondolkodva. - Akkor legyen hét és fél - egyezett bele Anne. - Miért menekült el? Kereste a rendőrség? - faggatóztam. 346 - Nem - rázta a fejét Anne. - Mennie kellett. Senki nem bírta már elviselni a jelenlétét, ezért el kellett mennie. Elköltözött Fon-tainebleau-ból hét és fél vagy nyolc éve. - Egyáltalán nem biztos, hogy elköltözött - szólalt meg rekedt hangon JeanPhilipe. - Senki sem látta, hogy elment volna. - És akkor mivel magyarázod, Jean-Philipe, hogy évek óta a színét sem láttuk? kérdezte Anne. Jean-Philipe felemelte a mutatóujját. - Hát ez az! - mondta, aztán a kezét az ölébe ejtette. - Ez még nem jelenti azt, hogy elment. Csak senki sem látta. Anne és Margó összemosolyogtak. -Jaj, Jean-Philipe! - legyintett Margó, aztán felém fordult. - Tudod, Joyce, Jean-Philipe titkosügynök volt a világháborúban! -Jean-Philipe a háború idején az ellenállásnál működött, és az is volt a dolga, hogy kiszűrje a kémeket. Beteges gyanakvó! -mondta Anne mosolyogva. - Nekem annak kellett lennem, hogy végezhessem a munkámat! A szövetségesek úgy készítették elő a nomiandiai partraszállást, hogy az amerikai titkosszolgálat ezer ügynököt és ötezer konténer fegyvert dobott le az ellenállásnak, a Szerencselovag Akció keretében - mesélte Jean-Philipe, és közben egészen megváltozott: a tekintetében megbújó köd egy csapásra eltűnt, ahogyan felidézte fiatalkorát. - A bajtársaim és én, Louvro őrnagy vezetésével az amcsiknak segítettünk, hogy az ellenállókból ütőképes csapatokat kovácsoljunk. Nekem kellett elkapnom a náci disznókat, akiket kémkedni küldtek hozzánk! Kemény munka volt ám az! - Mire gyanakszik, Jean-Philipe? - kérdeztem. - Ménart talán nem is hagyta el Fontainebleau-t. Talán csak kiköltözött az erdőbe, hogy ne legyen szem előtt. De én meg tudom érteni, amilyen szégyentelen dolgokat művelt az az ember! Egyre jobban érdekelt a dolog. Lehet, hogy a többieknek komolyabban kellene venniük ezt az öreg fickót? - Mit művelt? - kérdeztem. - Részegeskedett. Énekelve tántorgott az utcán, orvos létére! El tudja ezt képzelni? Maga járna egy orvoshoz, akit az utcán lát hányni, meg a saját piszkában fetrengeni? Elfintorodtam, úgy tettem, mint akit kirázott a hideg. Egy részeg orvos... Kevés dolog lehet ennél kiábrándítóbb. 347 - De ha alkoholista volt, hogyan kapott praktizálási engedélyt? - Nem volt mindig az - vette át a szót Natan. - Egyszer csak elkezdett inni, de úgy ám, mint valami megszállott. Senki sem tudja, hogy miért. Hét vagy nyolc éve is már annak, hogy elkezdte. Ha jól emlékszem, valamikor '92-ben már láttam az utcán tántorogni. Felháborító volt! Anne mondta tovább.
- De még mennyire! Az emberek azt akarták, hogy elmenjen! Tudja, orvos létére iszik... Ez borzalmas! És a legszörnyűbb az egészben, hogy mindene megvolt! Nagyreményű orvosnak indult, fiatal kora ellenére nagyon értette a dolgát. Jó partinak számított, nem egy nő szemet vetett rá. - Mit ért az alatt, hogy fiatal volt? Hány éves? - kérdeztem. - Negyven, ha lehetett. Na igen, hozzájuk képest egy negyvenéves még tejfölös szájú. - Hogyan tudnám megtalálni? - Talán az övé az a téglaház, ott kint az erdőben, a Kiskirály háza közelében. Tudja, amiről korábban kérdezett! - vélekedett Jean-Philipe. Nekem is épp ez motoszkált a fejemben. Felírtam mindent Ménart-ról, amit hallottam. Végre volt egy újabb gyanúsítottam! Michelle jelzett, hogy idő van, ideje lelépni. Többet már nem sikerült megtudnom Ménart-ról, és meglett korú informátoraim senki másról nem tudtak, akiről egyszer csak nagyon meglepő dolgok kezdtek kiderülni. Távoztunk. A kocsiból felhívtam Vee-t, és ráállítottam Ménart-ra. 3. Grant Kastély Fontainebleau November 6. hétfő, 21 óra 45 perc Vee tizennégy cikket talált Ménart-ról, és elküldte őket nekem az interneten keresztül. Már a füzetre sem volt szükségem, és elsőre 348 meg tudtam nyitni a csomagot! Vee írta, hogy még folytatja a kutatást. Töltöttem magamnak egy pohár tejet, és lehuppantam az ágyra olvasni. Átfutottam a cikkeket, és mindent kijegyzeteltem, amit első olvasatra fontosnak találtam. Ménart 1952. február 2-án született, Párizsban. Iskoláit kiváló eredménnyel végezte. 1985-ben összeházasodott Linda Lacroix-val, akitől 1990-ben vált el. Gyerekeik nem voltak. Ménart valóban egy nagyon jó nevű és kimondottan közkedvelt figura volt itt Fontainebleau-ban, valamikor, úgy hétnyolc évvel ezelőttig, de azután alkoholista lett, és mindent elrontott. Végül már annyira megutálták az emberek, hogy el kellett mennie. A cikkekben semmi nem állt arról, hogy Ménart hol a csudában lehet. Az idősek otthonában sem tudták, csak az extit-kosügynök Jean-Philipe feltételezte, hogy talán Ménart lakja azt a kissé megviselt téglaházat az erdőben. Fogtam a telefont, és felhívtam Johnnyt. - Szia, Joyce! Hogy vagy? Mikor jössz haza? - érdeklődött Johnny, amikor felvette a telefonját. - Na, te is jó vagy! Micsoda egy üdvözlés ez, mi? - pirítottam rá játékosan. Egyébként meg szia, és jól vagyok. És te? - Persze. - A hajad? - Hagyjuk ezt a témát. Még kevés idő telt el, hogy bármi is változzon. De mondd, miért hívtál! - Van neked egy rendőr ismerősöd. - Igen. - Olvasgatok itt mindenféle cikkeket, és ráakadtam egy fickóra, aki pár éve eltűnt, de nagyon fontos lenne vele beszélnem. Meg tudnád találni? - Fogalmam sincs. Ki az a fickó? Hallottam, ahogyan Johnny valamit odavesz magához, majd kattint egyet egy golyóstollon. - A neve: Philipe Ménart. Orvos. Vagy volt. Fontainebleau-ban lakott hét-nyolc éve, azóta senki nem látta. Kéne a száma. -Jó, utánanézek. Mikor jössz haza? Gyere haza! - Majd megyek, Johnny. Ne aggódj! - Az nem fog menni. Melegség öntött el. Elmosolyodtam.
349 - Nyugodj meg, vigyázok magamra, és a szuper testőreim is vigyáznak rám mondtam. - Egyébként hol vagy most? Nálam vagy, ugye? - Persze. Nézd, Joyce, nem akartam most felhozni, de ha már így dumálunk, hát elmondom, mert... Ne legyél ideges, csupán tájékoztatlak. Volt az a barom, aki azzal a maffiás históriával állt elő a tévében. Nos, tudom már, hogy kicsoda. Egy riporter, aki még csak negyedéve van a cégnél, frissen végzett fickó, és nagyon szeretne bizonyítani. Úgy hívják: Alain Menosh. Huszonhét éves, és azt hiszi magáról, hogy fenegyerek. Egy kezdő, aki szeretne bekerülni a nagyok közé. Meg tudtam érteni, és ha csak rólam lett volna szó, talán még meg is elégedtem volna azzal, hogy egy kicsit ráijesztek. De sokkal többről volt szó. Például anyukám ősz hajszálairól. Meg arról is, hogy micsoda egy velejéig romlott szemét az, aki úgy akar elérni egy célt, hogy hazudik?! - Elkapod? - kérdeztem. - De el ám! Ráállítottam néhány embert, a jelenét és a múltját vizsgálják. Ha nem ő a Szent József, akkor komoly bajban lesz ez a kis rohadék. -Jól van. Ha találtak valamit, hívj! - Hogyne. És majd Ménart ügyében is hívlak, amint van valami eredmény. - Oké! Kösz, Johnny! - Nincs mit. Szia! - Szióka! Letettem a telefont az ágyra. Egy hatalmasat ásítottam. Hirtelen nagyon álmos lettem. Összefolytak előttem a betűk. Valamiért úgy leszek álmos, mint ahogyan a trópusokon beköszönt az éjszaka: hirtelen. Eléggé ismerem már magam: tudom, hogyha elkezd összefolyni előttem a betű, akkor már menthetetlenül álmos vagyok. Ilyenkor már hiába próbálkozom meg bármivel, hogy felébresszem magam, nem megy; aludnom kell. Kikapcsoltam a számítógépet, és letettem az ágy mellé. A jegyzeteimet is félretettem. A telefonomat feltettem a töltőre, nehogy akkor merüljön le, amikor a legfontosabb lenne. Kimentem a külső szobába, és szóltam, hogy megyek aludni. Michelle már aludt, csak Jessy és Simoné voltak ébren. Majd néhány óra múlva egyi350 kük cserél Michelle-lel. Az volt a rend, hogy ketten mindig ébren vannak. Visszamentem a hálóba, kulcsra zártam az ajtót. Egy műanyag vödör és egy tízliteres kanna volt a mosdóm, hogy ne kelljen elhagynom a szobáinkat. A vödör felett mostam fogat; közben, már félálomban, Ménart-ról gondolkodtam. Reméltem, hogy ő lakik a téglaházban, és ő az ellenségem. Sokkal egyszerűbb esetnek tűnt, mint a Kiskirály, bár momentán még nála is rejtélyesebb volt. Honnan lennének Ménart-nak emberei mindehhez? Fogas kér... kér... kér... Aaaahhhh! Baromi álmos vagyok. Befejeztem a fogmosást. Átöltöztem pizsibe. Gyorsan átkutattam az ágyat, hátha van benne egy-két bogár, de szerencsére nem volt, és végre bebújhattam a jó meleg paplan alá. Ellenőriztem a párnám alatt a Chanelt, hogy jól kézre esik-e, azután leoltottam a falilámpát, és becsuktam a szemem. Honnan vannak Ménart-nak emberei? Elvégre egy orvos, és ha ő áll a háttérben, honnan a csudából szerezte az embereit, akik rám támadtak? És persze, az is lehet, hogy zsákutca ez a nyom. Lehet, hogy nem ő lakja a téglaházat. Igen, valószínűleg nem ő. Az Akadémián tanultam, hogy egy nyomozásnál a legtöbb nyom, amin elindulnak, nem vezet sehová. Lehet, hogy ez sem fog. De ha Ménart az, akkor hon... hon... hon... Aaaahhhh! Honnan vannak az em... em... em... Aaaahhhh! Na jó, majd holnap folytatom. 351
HUSZADIK FEJEZET 1. Grant Kastély Fontainebleau November 7. kedd, 06 óra 50 perc Kinyitottam a szemem, és néztem a sötétet. Egy pillanatra nem is tudtam, hol vagyok és miért, és azt hittem, minden a legnagyobb rendben. És csodálatosan éreztem magam. Azt hittem, otthon vagyok, rövidesen lemegyek a kávéházamba reggelizni, találkozom Vee-vel, Madlennel, Claire-rel és a többi lányommal, langymeleg rongyoskiflit eszem narancsdzsemmel, tejet iszom hozzá, és boldog vagyok, mert úgy élek, ahogyan akarok. De az érzés néhány másodperc alatt elszállt, amint rájöttem, hol is vagyok. Nem otthon vagyok, a kávéházam zárva, Vee és Madlen lövést kaptak, és az életem teljesen a feje tetején áll. Felkattintottam a falilámpát, és körülnéztem a szobában. Minden úgy volt, ahogyan akkor hagytam, amikor lefeküdtem aludni. Az ajtó alatt keskeny fénycsík jelezte, hogy testőreim a másik szobában ébren vannak. Megnéztem az órát az éjjeliszekrényen. Még hét óra sincs. A telefonom már teljesen fel volt töltve, kivettem a töltőből, és megnéztem, hogy van-e üzenetem, hátha megint nem ébredtem fel a bugásra. Nem volt egyetlen üzenetem sem. Johnny még nem találta meg Ménart-t. Ménart... Amióta találkoztam egy őrülttel, odalett a függetlenségem, melyért annyit küzdöttem. Azóta, hogy találkoztam vele, egyfolytában olyan dolgokkal kell foglalkoznom, amelyekkel nem akarok, olyan emberekkel kell beszélnem, akik nem érdekelnek, és egyre kisebb és kisebb területen vagyok kénytelen élni. Még dolgozni sem Uidok. Felültem. De jó lenne most valami klassz zenét hallgatni! Hülye voltam, 352 hogy nem hoztam magammal CD-t! Az ágy mellett az éjjeliszekrényen volt egy rádiós ébresztőóra. Magamhoz vettem, és bekapcsoltam. Addig tekertem az állomáskeresőt, amíg nem találtam valami jó zenét. Az egyik adón a Volt egyszer egy vadnyugat ze-néjét adták. Szép zene. És szomorú. Mint én. Vagy csak azért hallom szomorúnak, mert szomorú vagyok? Az ágy mellől felvettem a jegyzetfüzetemet és a tollat, hogy átolvassam, mi mindent tudtam meg tegnap. Közben a zene véget ért, és a hét órai hírek következtek. Én voltam a fő attrakció. Még mindig. Csak annyit mondtak, hogy a nyomozás folyik, de még nincs eredmény, én pedig bezárkóztam a champ-de-marsi lakásomba. Még jó, hogy a telefonszámomat nem mondják be. Már megint jött a maffia-duma. Megvontam a vállam, és belemélyedtem a jegyzeteimbe. Ménart valamikor hét-nyolc éve kezdett inni, de minek a hatására? Senki sem lesz alkoholista csak úgy! Valaminek történnie kellett, ami nagyon megrázta. De mi volt az? És vajon van bármi köze Ménart-nak ehhez az ügyhöz? -Jane Swanson, angol újságírónő... Erre felkaptam a fejem, és a rádióra koncentráltam. Mi van Ja-ne-nel? - ...az angliai Yorkban található házában tartózkodnak Joyce Byron védencei, akiknek kávéházaiban ad munkát. A róka-hegyi ház védelem alatt áll, több fegyveres férfi őrzi. A döbbenettől egy ideig levegőt sem kaptam, csak némán tátogtam. Semmi sem olyan veszedelmes, mint az őrület! Semmi! Semmi! Semmi! - Ez nem lehet igaz! - kiáltottam fel. Szinte éreztem, ahogyan az aggódástól megőszül néhány hajszálam. Rávetettem magam a telefonomra, és azonnal hívtam Johnnyt. Ziháltam, remegtem az idegességtől. - Ez nem lehet igaz...
Johnny álmos hangon szólt bele. - Szia. Mi történt? - kérdezte. -Johnny! Rohadt nagy baj van! - ordítottam a telefonba. Ettől Johnny azonnal éber lett. -Mi a baj, Joyce? 353 - Most mondták be a rádióban, hogy a lányaim Yorkban vannak, Jane házában! Még azt is bemondták, hogy hol van a ház! Ezt nem hiszem el! Hát mit képzelnek ezek a mocskok?! Ezek az aljas szemetek kockára teszik bárkinek az életét, csak hogy legyen egy rohadt sztorijuk?! -Jól van, Joyce, nyugodj meg! Megoldjuk. Először is: telefonálok a házba, hogy figyeljenek jobban, mert lehet, hogy valaki próbálkozni fog. Másodszor: megszervezem, hogy a lányaidat elvigyék onnan. Méghozzá titokban. Találok nekik egy helyet valahol, és senki nem fogja tudni, hol vannak. És harmadszor: kiderítem, kitől származik az információ. Negyedszer pedig... Ugye tudod, mi fog történni? Tudtam. - Nem hiszem el, hogy ilyen aljas, rohadék emberek vannak! Nem érdekel, Johnny, kegyetlen leszek! Ezt egyszerűen nem lehet eltűrni! Hát mi az istent képzelnek?! Tudd meg, ki tette, és deríts ki róla mindent, bármennyibe kerüljön is! És ha kiderül valami, amit nagyon titkol, esküszöm, hogy ez a mocsok szemét nem teszi zsebre, amit kap! Plakátot készíttettek a legféltettebb titkából, rárakatom a fényképét is, és beborítom vele egész Párizst! Ha kell, kinyomok az utcára egymillió plakátot! Nem érdekel, mi lesz vele, nem érdekel!!! Dögöljön meg! Dögöljön meg ez az aljas rohadék, aki kockára teszi a lányaim életét! A végén már úgy üvöltöttem, hogy szerintem Johnny nem is nagyon értette a szavakat. Már azt vártam, a testőreim betörik az ajtót, hogy lássák, mi van velem, amitől ennyire kiborultam. De nem törték be. Az egész testem remegett, az arcom és a fülem tűzforró volt. - Joyce, nyugodj meg, a lányaid rendben lesznek, és aki elmondta, hogy hol vannak, annak lőttek. Annak a szemétnek vége. Nem számít, ki az, vége van. Ménart-ról pedig annyit, hogy a barátom nem találja. Sajnálom. Most pedig leteszem a telefont, és azonnal intézkedem. Magam megyek Yorkba, és elviszem a lányaidat valami biztos helyre; nem lesz gond. Majd hívlak! Szia! - Kösz, Johnny! Letettem a telefont az ágyra. Merő feszültség voltam. Ez nem lehet igaz! Milyen emberi lények vannak? Felkaptam a telefont, és hívtam Claire-t. - Szia, Joyce! - kapta fel Claire a telefont. Még nem aludt, vagy már nem. 354 - Szia, Claire! Figyelj rám! Baj van! Valaki elmondta, hogy hol vagytok, és most ezzel van tele a média. Claire kellőképpen megijedhetett, mert nem jutott szóhoz. - Claire, van valaki házon kívül? - Nincs - szólalt meg. - Mit csináljunk most? Baj van, Joyce? Meg akarnak minket támadni? - Nem tudom, de jobb, ha a legrosszabbra készülünk fel! Claire, zárkózzatok be, és nagyon figyeljetek! - Lehet, hogy innen mondta el valaki, hogy itt vagyunk? - kérdezte Claire. Mondjuk, az egyik testőrünk? - Nem tudom, lehet! Ébressz fel mindenkit a lehető legnagyobb titokban, és pakoljatok össze! Olyan ruhát vegyetek fel, amiben ki tudtok menni a házból! Ne keltsetek feltűnést! Senkinek ne beszéljetek róla, de Johnny nemsokára odamegy, és elvisz titeket! - Fel fogunk készülni, Joyce! A legnagyobb titokban. -Helyes, kicsim, akkor azonnal lássatok hozzá, és majd beszélünk! - Oké, szia! - Szia!
Egy szempillantás alatt felöltöztem, majd a telefonommal és a Chanellel az ajtóhoz mentem, elfordítottam a kulcsot, és benyitottam. Michelle az egyik fotelben ült, és engem nézett, Jessy a kanapén reggelizett, Simoné pedig az ágyban aludt. - Mi történt? - kérdezte Michelle. - Bemondták a rádióban, hogy a lányaim Yorkban vannak! -mondtam. - Iszonyúan mérges vagyok! Michelle, százszázalékos garanciát vállalsz azokért a testőrökért, akik a lakásomban vannak? - Hogyne. Profi vagyok, és tudom, hogy egyetlen amatőr a vonalakon katasztrófához vezethet. Egyetlen amatőrrel sem tartok fenn kapcsolatot, sem a munkámban, sem a magánéletben. Az információról egyedül nekünk - magára, Jessyre és Simonéra mutatott - és Sophie-nak van tudomása. Sem mi, sem Sophie nem mondta el senkinek, mert bizalmas információ, és mert senkinek sem segíti a munkáját. - Jó, koszi, Michelle. Sajnálom, nem akartam vádaskodni, de majd szétrobbanok a dühtől! 355 - Megéltelek. Valaki kiadta az információt némi pénzért, vagy puszta rosszindulatból. De annak az esélye, hogy valaki elmegy oda, és megtámadja a lányokat, szinte nulla. Persze, jobb tenni valamit, mint azt számolgatni, hogy minek mennyi az esélye. -Johnny már intézkedik. Michelle bólintott. - Akkor ez rendben van - mondta. - Segítsek valamit? Van egykét igen megbízható barátom a szakmában, akik tényleg profik, és egyáltalán nem olyan drágák, mint mi. - Az jó lesz, köszönöm! Jól jönne néhány teljesen megbízható ember! - Elintézem - mondta Michelle, és már vette is elő a telefonját. - Köszönöm. Visszamentem a hálószobába, de most nem csuktam be az ajtót. Hívnom kellett Johnnyt, hogy kap egy kis erősítést. Elővettem a telefont a zsebemből, és beütöttem a Johnny számát rejtő kódot. A hívás elment. Szét tudnám verni azt a rohadékot, aki eláaüta a lányaimat! Fognám a Chanelt és... és... Huh... Vagy el kéne érnem valahogyan, hogy rám támadjon! Mert akkor kapna egy-két golyót, abba a szemét fejébe! Ha megtudom, ki volt az, plakátokat nyomtatok róla, ráírom a legnagyobb titkát, a lakáscímét, a telefonszámát, ráteszem az arcképét, és beterítem vele egész Párizst! Vagy Londont! Vagy Yorkot! Nem érdekel, de megfizet azért, amit tett! 2. Orly Nemzetközi Repülőtér Párizstól 20 km-re November 7. kedd, 12 óra 12 perc Reggel felhívtam Margót, és megkértem, hogy feltűnésmentesen kérdezzen körbe, hogy ki látta utoljára Ménart-t. Tíz órakor visszahívott, hogy az egyik nő négy éve találkozott vele egy szanatórium356 ba, ahol alkoholistákat kezelnek. A nő a férje elvesztése miatti fájdalmában kezdett inni, és ott kötött ki. Éppen akkor Ménart is ott volt. A szanatórium Huelgoat-ban található, amely egy csendes vidéki kisváros. Elég messze volt, légvonalban körülbelül 420 kilométerre, és könnyen meglehet, hogy Ménart jelenleg nincs ott. Akkor pedig tovább kell mennünk egy másik városba, vagy egy másik országba. Ezért döntöttem úgy, hogy a gépemmel megyünk. Mire megérkeztünk a repülőtérre, Sophie már ott volt. Vigyáznak elegen Vee-re, és nem akartam a gépemet magára hagyni egy ismeretlen kisváros fene tudja milyen repülőterén. Az örökösen fontoskodó Romáin úr most egy pillanatra sem juthatott a közelembe. Michelle elvette tőle az aláírandó papírokat, megvizsgálta őket, majd beadta a páncélautóba, én pedig aláírtam, ahol kellett.
Míg Michelle és Sophie tüzetesen átvizsgálták a gépet, Simonénál és Jessyvel a kocsiban várakoztunk. Amikor végre minden készen állt, a kis vontatóval előhúzták a gyönyörű gépemet a hangárból. Elnéztem ezt a csodaszép masinát, és tudtam, miért kell foggal-körömmel ragaszkodnom az elért életszínvonalamhoz, és miért nem adhatom alább az évi tízmilliós bevételemet azután sem, hogy véget ért a modellkarrierem. És azt is tudtam, hogy nem engedhetem meg holmi begőzölt pszichopatának, hogy tönkretegyen. Belehalnék. Egyszerűen belehalnék, ha meg kellene válnom ettől a gyönyörűségtől! Elhúzták a Falcont a várakozópontig, majd a vontatót lekapcsolták a gépről. Simoné a repülőgéphez hajtott. Michelle, Jessy és Sophie szoros kíséretében, nagyon gyorsan szálltunk át a gépbe. Simoné elvitte a Ford Excursiont valami biztos helyre, majd csatlakozott hozzánk. Jessy, Simoné és Sophie helyet foglaltak hátul, az utastérben, én pedig bevettem magam a pilótafülkébe Michelle-lel. Beültettem Mi-chelle-t a másodpilóta ülésébe, majd én is leültem a saját helyemre. Feltettem a fejhallgatót a fejemre, és a szám elé hajtottam a kis mikrofont, majd elindítottam a rendszerellenőrző programot. Amikor a rendszerellenőrzés befejeződött, bejelentkeztem a toronynál. Néhány perccel később elaigaszkodtunk a kifutópályától. Tízezer méterre emelkedtem, a számomra kijelölt légifolyosóhoz. Hívtam Johnnyt. 357 - A lányaid már nincsenek Yorkban - jelentette Johnny a jó hírt. - Éppen egy megfelelő helyet keresünk nekik, ahol senki nem akadhat rájuk. - Nagyon hálás vagyok, Johnny! Köszönöm szépen! Klassz vagy! - Klassz" a harmadik nevem, nem tudtad? - szerénykedett. - Tudni ugyan nem tudtam, de mindig is sejtettem! - mondtam elmosolyodva. Jó poén volt, még ebben a szörnyű állapotomban is hatott. Johnny még mindig nem aidta, hol van Ménart, én pedig nem tájékoztattam róla, hogy éppen mit csinálok, és merre tartok. Abban maradtunk, hogy tovább kutat. 3. Riviére d'Argent Szanatórium Huelgoat November 7. kedd, 14 óra 22 perc Sophie még a repülőről bérelt egy páncélozott Mercedest, amely már ott várt minket, amikor földet értünk. Sophie maradt a gépemen, ő volt a helyszíni háttérember, az operátor. Michelle, Simoné, Jessy és én a páncélozott autóval elmentünk a szanatóriumba. Hogy mennyire gyors egy repülőgép, az abból is látszik, hogy gyorsabban tettük meg a körülbelül négyszáz kilométeres utat az Orly-ról Huelgoat-ba, mint a huelgoat-i repülőtérről a szanatóriumba. Ez a közeli, pisztrángoktól hemzsegő folyóról elnevezett szanatórium maga volt a csend és nyugalom szigete. Dülöngélő részegeket vártam, de eggyel sem találkoztunk. Szépen gondozott kertet és rács nélküli ablakokat láttunk. A képzeletemben egészen más kép élt a kijózanítóról. Michelle előrement, és megnézte magának a szanatóriumot, majd előkerítette a főorvost, és elmondta, hogy meglátogatná egy híresség, de nem szeretné, ha ez kitudódna. A főorvos hiú ember 358 volt, így azonnal ráállt, hogy fogadja az ismeretlen sztárt irodája diszkrét magányában. Michelle szólt rádión Simone-nak, hogy bemehetünk a parkba, és megmondta, hová álljunk. Simoné maradt az autóban, Michelle, Jessy és én felmentünk a főorvos irodájába. Teljes páncélzatban voltam, szemüveg az orromon, garbóm nyaka a szemüveg aljáig felhajtva. Úgy néztem ki, mint a láthatatlan ember. Michelle nem engedte, hogy a főorvos az íróasztalához üljön, mert látni akarta a kezeit és a lábait, ezért a fal mellett elhelyezett fotelokban foglaltunk helyet. Jessy a folyosón maradt, Michelle bent az irodában, a közelemben. A főorvos, Dr. Róbert Chábert, eléggé meglepődött, amikor megtudta, hogy én kerestem fel. Ő is figyelemmel kísérte a velem kapcsolatos híradásokat.
Chábert irodája az első emeleten volt. Szép, tágas iroda, fabo-rítással a falakon, mégis rideg volt. Akárcsak az, aki használta. Ahogy körülnéztem az irodában, rájöttem, hogy nincs benne semmi luxus. Kezdtem arra gondolni, hogy ez a szanatórium talán nem is annyira drága, mint azt elsőre hittem, pedig amióta csak megláttam a kocsink ablakából az épületet, azon törtem a fejem, hogy egy alkoholista, nem praktizáló orvosnak miből telik rá, hogy itt kezeltesse magát. Lehet, hogy nem is drága, egyszerűen csak mindenre nagyon vigyáznak. - Igazán tetszik nekem a szanatóriuma, igazgató úr - mondtam bevezetésképpen. Egyáltalán nem ilyennek képzeltem egy de-toxikálót. - Ez nem detoxikáló - igazított ki Chábert. Dr. Róbert Chábert hetven felé járt. Igen testes ember volt, meglehetett vagy két méter magas. Gyér, őszülő haját hátrafésülve hordta; hűvös, kék szemeivel áthatóan meredt rám olvasószemüvege alól. Vékony, nagy orra volt és keskeny, vértelen szája, koponyához simuló, jókora füle, karikás szemei és halovány arcbőre. A hangja érdes, kellemetlen. Az egész emberben volt valami önteltség, valami én vagyok itt a király "-hozzáállás. Úgy gondoltam, rosszul bánik a beosztottjaival. - Látom, nincs tisztában ezekkel a fogalmakkal - mondta Chábert. - Elmagyarázom. A detoxikálóba azokat viszik, akik a részegséghez elegendő mennyiségű alkoholnál jóval nagyobb mennyiségű alkoholt ittak meg, és veszélyes állapotba kerültek. A detoxikálóban, mint ahogy a neve is mondja, kiürítik a szerveze359 tűkből az alkoholt. Akik rendszeresen lerészegednek, akik nem tudnak meglenni alkohol nélkül, azok az alkoholbetegek, és ők kórházba kerülnek. Nem mind, de jó néhányan. A kórházban pedig megpróbálják leszoktatni őket. A szanatórium azoknak való, akik még csak úton vannak ahhoz, hogy alkoholbetegekké váljanak, és szeretnének az úton visszafordulni. Másrészt utókezelőnek is tekinthetjük, rehabilitációnak, segítségnek az életbe való visszatéréshez. De mondja csak, miért érdeklődik minálunk? Csak nincsenek gondjai az itallal? - Nem, dehogy. A gondok elől a megoldásba menekülök, nem a bódulatba. -A gondok elől a megoldásba menekülök, nem a bódulatba... - ismételte Dr. Chábert. Hátrahajtotta a fejét, és elgondolkodott azon, amit mondtam, aztán, mint aki megtalálta a választ a kérdésére, ismét rám nézett. - Bizonyára hallotta már: vannak erős és vannak gyenge személyiségek. Az erősek mindig inkább arra törekszenek, hogy felülkerekedjenek a dolgokon, míg a gyenge személyiségek inkább igyekeznek elkerülni a konfliktusokat, a nehézségeket, az akadályokat. Maga szélsőséges példája az erős személyiségnek. Ezt a szélsőséges" szót most ne értse feltétlenül negatívan, bár egy cseppnyi negatívum azért van benne. Ha mindig csak küzd, nagyon kimerül. Néha jobb kitérni. - Nekem bevált. Én ilyen szeretek lenni - mondtam. Chábert elmosolyodott. - Na látja! - mutatott rám. - Maga kimondottan az erős személyiség szélsőséges példája! Koromnál, beosztásomnál, végzettségemnél és testmagasságomnál fogva az emberek még ismeretlenül is tisztelnek, tekintélyt látnak bennem, hallgatnak rám. De nem maga! Maga nem habozik, nem kételkedik önmagában, még csak át sem gondolja, amit mondtam, mert ahhoz túl erős személyiség. Egyszerűen csak nem tetszett, amit hozzáfűztem, így aztán figyelmen kívül hagyja. - Nem akartam megbántani, Dr. Chábert. Elnézést kérek, ha akaratom ellenére megtettem. Amiben hiszek, azt már milliószor kipróbáltam, és mindig bevált. Az életfilozófiámnak köszönhetek mindent, amit elértem. Megszállottan hiszek magamban. Nem kapkodok be pirulákat, és sohasem iszom alkoholt azért, hogy befolyásoljam vele a hangulatom. 360 - Megszállottan hiszek magamban... - ismételte megint, amit mondtam. - Ahogy manapság mondják: nem semmi! A magafajta sosem lesz alkoholista, soha nem lesz
drog- vagy gyógyszerfüggő. De azt tudnia kell, hogy nem csak a kémiai szerektől lehet valaki függő. - Ebben biztos vagyok - mondtam, majd rátértem a lényegre. - Dr. Philipe Ménarthoz jöttünk. Úgy éreztem, van némi esélyünk arra, hogy Ménart éppen itt legyen. Az igazgató elgondolkodott. - Ménart... Ménart... Ménart... Nem ugrik be. Melyik osztályon dolgozik? - Nem dolgozik itt, páciens. - Á, már értem! Mi sokkal inkább tanárok vagyunk, mintsem orvosok, és tankunk, nem gyógyítunk, ezért jobb szeretjük a páciens helyett a kliens elnevezést. Sajnálom, de a klienseinkről semmilyen felvilágosítást sem adhatunk. Még a rendőrségnek is csak engedély felmutatása esetén. - Szeretnénk megtalálni Philipe-et, csakhogy eltűnt - mondtam egy csipetnyi könyörgéssel a hangomban, ami szemmel láthatóan tetszett Chábertnek. - Hónapok óta, talán van annak már egy éve is, nem látta senki. Arra gondoltunk, hogy talán mondott itt valamit, ami elvezethetne hozzá. Nagyon fontos lenne. - Miért? . - Nézze, ezt nem árulhatom el, mert bizalmas természetű. De élet-halál kérdése. Chábert elgondolkodott. Láttam, mennyire élvezte, amikor könyörögtem neki, számomra meg úgy is tökmindegy, hogy mit gondol rólam, ezért rátettem még egy lapáttal. - Kérem, doktor úr, segítsen nekem! Nagyon nagy bajban vagyok, és nem ttidom, ki máshoz fordulhatnék! Könyvet írok arról, ami történt-történik velem, és ehhez nagyon fontos lenne megtalálnom Philipe Ménart-t! Nagyon hálás lennék, doktor úr, ha ön hajlandó lenne nekem segíteni! Abban a pillanatban úgy éreztem, olyan jó volt, amit mondtam, hogy tanítani kéne. Nem azt mondtam, hogy Nagyon hálás lennék doktor úr, ha tudna nekem segíteni", hanem ha ön hajlandó lenne nekem segíteni". Mert ezzel hízelegtem neki egy 361 kicsit, hiszen fel sem tételeztem, hogy nem állna módjában segíteni. - Esetleg megadhatom egy hozzátartozó címét, ha van ilyen feltüntetve a kartonján, és ha valóban megfordult nálunk - szólalt meg Chábert rövid gondolkodás után. - Köszönöm. Chábert nézett egy darabig, aztán felemelte a narancssárga telefonkagylót a fotelek melletti asztalon, és kettőt tárcsázott. Házon belüli hívás, - Chábert - szólt a kagylóba kurtán. - Eleonor, kérem keresse ki Dr. Philipe Ménart dossziéját. Igen, kliens. Kérem, igyekezzen - az igazgató rám nézett. Várni kell, de már keresik - mondta le-halkított hangon. - Valójában nem egy dossziét, hanem egy fájlt keresnek a számítógépen. Hogy... hogy mi? - megint a vonal túloldalán lévő Eleonorra figyelt. - Mondja csak - maga elé húzta az írótömböt és egy tollat, és leírt valamit. - Igen, igen, köszönöm. Visszhall. Visszatette a kagylót a villába, kitépte a lapot, és odanyújtotta nekem. - Tessék. Jacqueline Ménart címe. Ő a maguk Philipe-jének a húga. Más hozzátartozóról nem tudunk. Próbálják meg. Ennél többet nem áll módomban segíteni. Átvettem a cetlit. Megnéztem, hogy el tudom-e olvasni az írását. Igen, sikerült. - Köszönöm szépen, Dr. Chábert! - hálálkodtam. - Lekötelezett. - Tudom - mondta Chábert önelégülten. Távoztunk. Nem volt min gondolkodnom: a repülés, és nem a telefon mellett döntöttem. Az úti célunk: Bastia, Korzika. Nem igazán bíztam benne, hogy képes leszek telefonon keresztül olyan kapcsolatot kialakítani egy vadidegen emberrel, hogy segítsen nekem, viszont abban teljesen biztos voltam, hogy személyesen menni fog. Eddig is bejött. Ráadásul, amikor telefonon próbáltam elintézni a dolgokat, sokszor azt hitték, hogy hazudok, amikor úgy mutatkoztam be, hogy Joyce Byron vagyok.
362 HUSZONEGYEDIK FEJEZET 1. Bastia Korzika November 7. kedd, 18 óra $4 perc Bastia Korzika legnagyobb városa, a sziget északi részén terül el, kint a tengerparton. Korzika melegebb, mint Franciaország, de a november már itt is hűvös. Sophie, útban Korzika felé, a gépről rendelt egy páncélozott autót, amivel volt egy kis gond, mivel csak B4-es kategóriájú kocsik voltak bent a cég garázsában, ami nekünk nem felelt meg. Volt még két cég, amelyeknél szintén nem jártunk sikerrel. Úgy tűnt, nem mehetek Korzikára, de azután Sophie felhívott egy limuzinbérléssel foglalkozó céget, és náluk találtunk egy B7-es szinten páncélozott hatalmas Mercedes Pullmant. Nagyon szép kocsi, kívül-belül, biztonságos és jól felszerelt, csak egy baj van vele: szörnyen feltűnő. A sofőr miatt is volt némi probléma, mivel sofőr nélkül nem nagyon akarták odaadni nekünk, de miután letétbe helyeztünk a cég nevére egy tekintélyes összeget melyet Michelle intézett, hogy az én nevem ne bukkanjon fel - a probléma megoldódott: ha nem vinnénk vissza a kocsit, elveszítjük a pénzt. Szeretem, amikor valakit meg lehet találni, amikor valaki évekig nem változtatja meg a telefonszámát, és nem költözik tovább minden hónapban. Ilyen volt Philipe Ménart húga is, Jacqueline, aki még mindig ugyanabban a házban lakott, közel a tengerhez, egy hamisítatlanul mediterrán utcában. Simoné a kocsiba szerelt GPS segítségével könnyedén megtalálta a házat. A háztól százharminc méterre álltunk meg, a jachtkikötőben, ahol nem keltettünk feltűnést a járművel. Michelle elment, hogy felderítse a terepet. Lassan teltek a percek. Elfogyasztottam a kocsiban egy könnyű vacsorát, cukormentes aszalt papayát és aszalt kivit. Vacsora közben újra átfutottam a jegyzeteimet. Csináltam egy egyenleget, 363 hogy lássam, mi az, ami a Kiskirály, és mi az, ami Ménart mellett szól. Legnagyobb sajnálatomra, tulajdonképpen semmi sem szólt Ménart mellett. Még nem. Nagyon sokat vártam a Jacqueline-nal való találkozótól. Jessy elöl ült, Simoné mellett. Mindketten távcsővel tartották szemmel a környéket. Jessy hátraszólt. - Michelle azt mondja, hogy Ménart húga még dolgozik. Úgy fél tíz felé jön haza. Csak a fia van otthon. Még azt is mondja, hogy a ház biztonsági szempontból nagyon rossz, ott semmiképpen nem ülhetsz le beszélni a nővel. - Hol dolgozik? - kérdeztem. - Van egy kisvállalkozása. Hajóval megmutatják turistáknak a szigetet. A 22-es mólónál van az irodája. Michelle mindjárt jön. Kapott egy névjegyet, felhívjuk a nőt, és majd összehozunk egy találkozót valahol máshol. - És ha egyszerűen beülne ide hozzám? - kérdeztem. - Ide a kocsiba? - kérdezett vissza Jessy. -Jó ötlet. Michelle, mit szólnál, ha Joyce és a nő itt dumálnának a kocsiban? - Jessy megint hozzám beszélt. Megoldható. Michelle rövidesen megérkezett. Megállt a kocsi mellett, körbejárta, majd intett Simone-nak, hogy beszáll. Kattant a hátsó ajtó zárja, Michelle gyorsan beült. Ez a kocsi csak központi zárral volt felszerelve; központi ajtónyitóval, mint Michelle-ék kocsijai, nem, ezért kívülről vagy belülről, kézzel kellett nyitni és csukni az ajtókat. - Beszéltem a nővel - mondta Michelle. - Néhány perc múlva érkeznek a kikötőbe, ott fogunk találkozni. Menjünk, Simoné. A 22-es móló körülbelül egy kilométerrel lejjebb volt, dél felé. A móló közelében álltunk meg. Michelle kiszállt, körülnézett, majd elindult a kikötő felé. Türelmesen várakozott, amíg kikötött a kis hajó, az utasok kiszálltak, és sorban elbúcsúztak a kormányostól, egy sárga tréningruhát, sportcipőt és
napszemüveget viselő, vörös hajú, átlagos megjelenésű, középkorú nőtől. Sejtettem, hogy ő Ménart húga. Michelle odament hozzá, beszélgettek, a nő aláírt valamilyen nyomtatványt, melyet egy fiatal férfi hozott neki, majd elindultak felénk. A nőnél volt egy kis táska, de Michelle megkérte, hogy adja át valakinek. Egy táskában bármi lehet. Mielőtt Michelle és a nő odaértek a kocsihoz, Jessy kiszállt. Biccentett a nő felé, majd megállt a kocsi mellett. Michelle-ék 364 megérkeztek. Míg Michelle átvizsgálta a nőt egy kézi fémdetektorai, Jessy figyelte a környéket. Azután Michelle intett Simone-nak. Simoné kinyitotta a hátsó ajtó zárját. Átcsusszantam a másik ülésbe, hogy ne kelljen megkerülniük engem. Michelle kinyitotta az ajtót. - Üljön be, kérem - mutatott be. A nő beszállt. A velem szembeni ülésre mutattam, hogy oda üljön. Lehuppant. Michelle is beszállt, és becsukta maga mögött az ajtót. Mellettem foglalt helyet. Levettem a szemüvegemet, hogy a nő megismerjen, ha tudja, ki vagyok. Rám nézett, pislogott, mintha homályos lenne a látása. Lassan felismert. Teljesen le volt döbbenve. - Üdvözlöm, Jacqueline - mondtam. -Joyce Byron vagyok. A bátyjáról, Philipe-ről szeretnék önnel beszélni. -A... a... a bátyámról...? - Igen, Jacqueline. - De... de... mi köze van a bátyámnak önhöz? - kérdezte kínosan feszengve, aztán rájött valamire, és eltátotta a száját. -Fontainebleau... Ahol megtámadták magát. Igen. Ugye nem hiszi, hogy a bátyám volt az? A bátyám nem bűnöző! - Nem hiszem, hogy a bátyja az, csupán felmerült a neve, és gondoltam, megkeresem. Ez azonban sokkal nehezebb, mint sejtettem. Senki nem tudja, hogy hol lakik, pedig nekem meg kell őt találnom, mert úgy néz ki, hogy látott valamit. Ne ijedjen meg, titokban tartanánk a nevét, és én szívesen fizetek önöknek egy tekintélyesebb összeget, ha tudnak nekem segíteni. Jacqueline gondolkodott. Felhúzta keskeny, ívelt szemöldökeit. - Ezt nem értem. Miért maga jött? Miért nem a rendőrség? - Mert a rendőrségnek van elég gondja. És nekem nincs sok közöm ahhoz, hogy ők mit csinálnak. Egy könyvet írok arról, ami velem történt, és történik jelenleg is. Több emberrel beszéltem Fontainebleau-ban, és említették az ön bátyját, és valaki úgy tudta, hogy az erdőben él valahol. Hallottam róla, hogy nagyon népszerű volt, majd rászokott az alkoholra, és hogy már nem is praktizál, pedig kiváló orvos volt - Jacqueline alig észrevehetően bólintott. Nem akartam elmondani neki, hogy szerintem a bátyja emberrabló. Elég normálisnak tűnt, semmi értelme nem lett volna felzaklatni. - Valaki mondta, hogy a Riviére d'Argent Szanatóri365 umban kezelték. Elmentünk oda, de nem volt ott. A főorvos any-nyit tudott segíteni, hogy megadta az ön címét. - Mikor jártak Huelgoat-ban? - szólalt meg Jacqueline. - Pár órája. - Akkor nagyon sürgős lehet, hogy megtudják, amit akarnak -állapította meg. - Igen, valóban az. Meg tudná adni a címét? - Miért keresik pontosan? Néhány pillanatig gondolkodtam, hogy mennyit mondjak el. Valamit tudnia kell, mert nagyon gyanakvó, és nem fog nekem válaszolni, ha ő maga nem kap válaszokat. - Ne ijedjen meg, Jacqueline - kezdtem, aminek az lett a hatása, hogy a rémülettől elkerekedett a szeme. - Az ön bátyja feltehetően látta, amikor valaki rálőtt a kocsimra. - Te jó isten! - Jacqueline a szája elé kapta mindkét kezét. -Philipe...
- Nekem nincsenek ellenségeim. Irigyeim igen, de ők nem olyan őrültek, hogy rálőjenek a kocsimra. Még talán az is lehet, hogy nem volt szándékos. Megeshet, hogy csupán elvétették a célt vadászás közben, és ennyi az egész. De tudja, halálra rémültem, amikor az erdőből valaki a kocsimra lőtt. A barátnőm, aki velem volt, súlyosan megsebesült. Tudnom kell, hogy ez most mi akart lenni! Tudnom kell, hogy véletlen baleset volt-e, vagy valami őrült lőtt, csak úgy heccből, vagy valaki tényleg az életemre tör. Segítsen, kérem! Jacqueline percekig nem szólt semmit, azután nyomott hangon megkérdezte: - És ez hol... hol történt? - Fontainebleau-ban. Az erdőben. A 9-es országúton. A térkép szerint van valahol arrafelé egy forrás. Az Öreg-forrás. Ismeri? Megint hosszú percek teltek el csendben. - Ismerem. De nem tudok mondani semmit. Sajnálom. Nem segíthetek - hadarta a nő. - Ezt nem értem! - fakadtam ki. - A bátyja talán valami bűnöző, hogy így kell védenie? Titok, hogy hol lakik? Miféle ember a bátyja, hogy ha valaki érdeklődik utána, az nem jelenthet mást a számára, csak bajt? Jacqueline, a bátyja bűnöző? Talán éppen ő lőtt a kocsimra? -vártam egy kicsit, és az arcát fürkésztem, hogy sikerült-e kellőképpen ráijesztenem. - A bátyja lőtt a kocsimra? De miért? 366 Jacqueline mereven bámulta az ülését. Aztán egyik pillanatról a másikra zokogni kezdett. - A bátyám... a bátyám... nem beszámítható... - hebegte szomorú, elkeseredett hangon. - Háromszor kezelték a szanatóriumban, de semmit sem használt! Én találtam a szanatóriumot, én fizettem, és én könyörögtem neki, hogy menjen el a kezelésre, és... és... Teljesen tönkrement az élete az alkohol miatt! Előrehajoltam, és vigasztalón megfogtam a kezét. - Ne haragudjon, ha megijesztettem - mondtam. - Nem hiszem, hogy a bátyja tette. De úgy hallottam, hogy valahol arrafelé lakik. - Az erdőben van egy háza - szipogta Jacqueline. - Odaköltözött, amikor a városban kiközösítették. - Az ivás miatt? - Igen. Amiatt a rohadt... rohadt alkohol miatt! - Úgy hallottam, hogy nagyon jó orvos volt. -Igen, az volt! Kitüntetéssel végzett az orvosin, belgyógyászatból és gyógyszerészetből szerzett diplomát! Kaphatott volna állást bárhol, de ő Fontainebleau-t választotta a kutatásai miatt. Azt kutatta, hogy milyen hatással van az emberre az élő természet közelsége, és hogy a fák illatanyagai milyen jótékony hatást fejtenek ki az emberekre. Segíteni akart, érti? Segíteni akart az embereken! Aztán meg... - a nőn megint erőt vett a zokogás. - Mikor történt? - kérdeztem. - Mikor lett... Mikor kezdett el inni? - Fogalmam sincs! Engem ide kötött a munkám, őt meg oda. Ezer kilométerre vagyunk egymástól, nem láttam őt túl gyakran! Kilencvenkettő tavaszán találkoztam vele, amikor elmentem hozzá, és akkor már erősen ivott. - Miért kezdett el inni? Történt valami? Meghalt valamelyik betege, és önmagát hibáztatta? Vagy egyszerűen csak szerette az italt, és valahogy... átbillent... a szenvedélyévé vált? - Hogy szerette-e az italt?! - emelte fel a hangját Jacqueline, azután rögtön le is halkította, nehogy kint meghallják, hogy miről esik szó, pedig senki nem járt a limuzin közelében, és olyan hangszigetelése volt az utastérnek, hogy onnan az ordítás se nagyon hallatszott volna ki. - Gyűlölte! Gyűlölte az alkoholt! Hisz orvos volt! Látta, hogy az alkohol mit csinál az emberekkel! Gyűlölte! Annyira gyűlölte, hogy még szilveszterkor is úgy kellett győzködni, hogy igyon egy pohárka pezsgőt! 367 Jacqueline a nyakába akasztott fóliatokból elővette az igazolványát. Egy fényképet vett ki belőle.
- Ez a kép 1990. augusztus 17-én készült, itt lent a parton - magyarázta. - Most nézze meg, ugye, hogy egyáltalán nem az az alkoholista típus? Egy nyílt tekintetű, jóindulatot sugárzó, nevető férfi volt a képen. - Igaza van - mondtam. Most láttam először Ménart arcképét. Jacqueline habozott egy darabig, aztán a képet a kezembe nyomta. - Ezt önnek adom, otthon úgy is van még belőle. Csak hogy tudja, ő nem volt mindig olyan, mint most. Megköszöntem, és elraktam a képet. - Nem tudja, a bátyja tervezte, hogy újranősül? - kérdeztem. - Erről nem tudok. Régen elvált már a feleségétől, Lindától, aki elköltözött valahová az Egyesült Államokba. Sose volt egy jó házasság, nem illettek össze. Linda nagyon magának való nő volt, ellentétben a bátyámmal. - Volt valami különösebb oka annak, hogy elváltak? - Belefáradtak egymásba. Nem voltak látványos veszekedéseik, ha ez érdekli. - Mikor látta utoljára Philipe-et? - kérdeztem. - Talán egy fél éve. Az erdőben találkoztunk, pénzt vittem neki. - Ittas volt? Vagy már rendbejött? - Tíz méterről bűzlött az alkoholtól! Nem tántorgott és nem énekelgetett, nem volt rosszul, egyszerűen csak... látszott a szemén... olyan zavaros volt a tekintete, mintha a legmélyebb álmából ébresztették volna. - Hogyan él? - Nem tudom. Sohasem engedett be a házába. - Nem tudja, hogy mi történt nyolc évvel ezelőtt, ami miatt inni kezdett? - Sajnos ezt sem tudom. Elképzelésem sincs róla. És egyszerűen nem hajlandó elmondani! - Volt valami botrány? - Ha botrány lett volna, arról tudnék. Semmi sem történt, az egész szép csendben kezdődött el. - Philipe mikor költözött Fontainebleau-ba? - Mikor is...? - magában utánaszámolt. - Tizenhét éve. 368 - Befutott embernek számított? Elismerték? - Igen, elismerték. Mi az, hogy! Körülrajongták! Sikk volt hozzá járni. Aztán meg... - tanácstalanul felhúzta a vállait. - Bár tudnám, mi történt vele. - Merre lakik most a bátyja? - tettem fel a legfontosabb kérdést. - Nem tudom pontosan. De ha az erdőben találkoztunk, mindig az Öreg-forrás közelében futottunk össze. Tudom, hogy van ott egy háza, de engem oda sohasem engedett be. Még csak nem is láttam a házat egyetlenegyszer sem. Azt sem tudom, miből él. - Ne haragudjon, Jacqueline, nem akartam felzaklatni - mondtam sajnálkozva. - De tudja, elég nagy bajban vagyok, és mindent meg kell próbálnom. - Megértem. Rettenetes, ami magával történt! Nagyon remélem, hogy a bátyámnak semmi köze ehhez a szörnyűséghez! De sajnos... Bárcsak minden kétely nélkül kijelenthetném önnek, hogy nem a bátyám tette! Ó, bárcsak megtehetném! Bárcsak megtehetném! De az alkohol tönkretette, már rá sem ismerek. Nézek abba a zavaros szemébe, és nem is tudom, ki ez az ember. Töltöttem Jacqueline-nek egy pohár vizet. Lassan megnyugodott. Mennie kellett, mert volt még dolga, és éjfélkor ismét kimegy a tengerre, kivisz néhány turistát esti hajókázásra. Nekem is útnak kellett indulnom, vissza a reptérre. Ménart körül egyre több volt a titok. És én nagyon örültem neki, hogy nem a Kiskirály az egyetlen gyanúsítottam. 2. Joyce repülőgépe Bastia repülőtere, Korzika November 7. kedd, 20 óm 39 perc
A repülőgépem ebédlőjében vacsoráztunk. Sonkát sütöttem tojással, és hideg tejet ittunk hozzá. Nem az a kimondott vacsoraétel, és pláne nem egy modellnek, de egyszerűen ehhez volt kedvem, és Michelle-ék se mondtak nemet. Megbeszéltük, hogy a gépen 369 töltjük az éjszakát. Meglehetősen félek az éjszakai repüléstől, legalábbis akkor, ha én vagyok a pilóta. Igyekszem mindig elkerülni, hogy sötétedés után a levegőben legyek. Inkább leszállok egy kis repülőtéren éjszakára, mint hogy repülnöm kelljen. Életemben csak egyszer nem sikerült: a házamhoz repültem Fidzsire, és csak este kilenc után értem oda. Halálfélelmem volt. A Falcon egy lezárt hangárban állt. Még mielőtt bezárkóztunk, Michelle és Simoné elhelyeztek a környéken néhány jól rejthető, kisméretű kamerát, hogy bentről is szemmel tarthassák a környezetünket. A páncélozott Pullman limuzin a repülőgép mellett állt, közvetlenül az ajtónál, hogy gyorsan átszállhassunk, ha valami baj adódna. Reméltem, hogy senki nem fog ránk támadni, mert ha valami baja lesz a gépemnek, attól aztán végképp kivetkőznék magamból. Ha, mondjuk, felrobbanna... Jobb, ha erre nem is gondolok. Már temérdek pénzt, egy egész vagyont fizettem ki érte, és nagyon szeretem. Sophie az utastér nagy asztalán rendezkedett be: a monitorait ott állította fel. Jessy a Pullmanben tartózkodott, Michelle a pilótafülkében, én pedig Simone-nal a leghátsó asztalhoz telepedtem le vacsorázni. A jegyzetfüzeteim - merthogy már a második is betelt - és Ménart fényképe az asztalon hevert előttem. Evés közben a fotót nézegettem, hogy rájöjjek, Ménart miféle ember. Az biztos, hogy jócskán megváltozott. Most már tudtam róla egyet s mást; amit tudtam, arra utalt, hogy Ménart személyét nagy titok övezi. Egy fényes pályát tehetett tönkre valami, és úgy sejtettem, hogy az alighanem valamiféle bűn lehetett. Méghozzá igen súlyos bűn. Simoné befejezte a vacsoráját, a villát rátette a tányérra. - Köszönöm, ez finom volt - mondta. - Egészségedre! - mosolyogtam rá. A kezembe vettem Ménart fényképét. Nézegettem egy darabig. - Lehet, hogy ez az ember akar megölni - mondtam elgondolkodva. - Ha így van, ezt a képet beteszem majd a könyvembe. Simoné rám mosolygott, majd távozott. A képet visszadobtam az asztalra. Kiittam a tejet a bögrémből, azután fogtam a telefont, és hívtam Vee-t. - Tessék! - szólt bele Vee a harmadik csöngés háromnegyedénél. A háttérben Björk énekelt, épp lehalkították. - A, a Binhdaf. Szia, Vee! Szülinapod van? - kérdeztem. 370 i - Nem, dehogy! Majd márciusban. Hello, Joyce! Hogy vagy? - Köszönöm kérdésed. Mondjuk rá, hogy jól. Egyébként minden rendben ott felétek? -Aha! - Akkor jó. Nos, Vee, mit sikerült találnod Dr. Philipe Ménart-ról? - Ajjaj! - sóhajtott Vee. - Azt hiszem, nem fogsz megdicsérni. Szinte semmit. Sajnos! Pedig utánanéztem mindenhol, ami csak eszembe jutott! - Azért csak mondjad. Lehúztam a töltőtollam kupakját, és felkészültem, hogy lejegyezzem a fontos adatokat a füzetembe. - Találtam még tíz cikket Ménart-ról, ezek is fontainebleau-i lapokban jelentek meg. Öt közülük a Déli Harsonában, ami azóta már megszűnt. 1987. március 1-én jelent meg az első és 1992. október 7-én az utolsó. Dr. Ménart, gyors beavatkozásának köszönhetően, megmentette az életét egy rendőrnek, aki félrenyelt; a kezdeményezésére a városiak szemétgyűjtő akciót indítottak az erdőben; hétvégenként ingyenes újraélesztő-tanfolyamot tartott a rendelőjében, megtanította az embereknek a mesterséges lélegeztetést, a légutak szabaddá tételét meg efféléket; az éttermek alkalmazottjainak megtanította, hogyan lehet
segíteni egy vendégen, ha félrenyel vagy ha megakad egy szálka vagy csontdarab a torkán. És van még itt egy cikk, ebben arról írnak, hogy Ménart kutatásokat folytat az élő fák illatanyagainak az egészségre gyakorolt hatásáról. Hát... sajnos csak ennyi. - Mégiscsak megdicsérlek, Vee. Sok újdonságot tudtunk meg! - Az jó! Ja! Itt van a telefonlistád, Joyce! Ma, ez idáig hetvennégyen hívtak. Hogy téged mennyi sztár ismer! - Nos, van egy pár híres barátom - jegyeztem meg egy kissé affektálva, amire Vee nevetése volt a válasz. - Ugye nem mondtad el senkinek, hogy min dolgozom éppen? - Nem, dehogy! Tudom, hogy titokban írod a könyvedet, és én tartom azt a picike kis szájacskámat! Elnevettem magam. - Azt a picike kis szájacskádat, Vee? Ejnye-bejnye! Na, jól van, most búcsúzom, mert telefonálgatnom kell. - Hé, hé, hé, még várj! Most mit keressek? 371 - Történt valami nyolc évvel ezelőtt Fontainebleau-ban? Valami, ami elég jelentős ahhoz, hogy gyökeresen megváltoztassa egy ember életét? - En nem találtam semmit. Bár az is igaz, hogy elsősorban olyasmit kerestem, amiben szerepelt Ménart neve. Akkor átnézem azt az időszakot, és kiírok minden fontosat. - Oké. Nézz utána minden helyi lapnak. Holnap felhívlak! -Jó! És amit eddig találtam, azt már küldöm is. Szia Joyce! Vee után rögtön hívtam Párizst. Egy futárszolgálatnál rendeltem egy konferenciatelefont, és leküldettem Fontainebleau-ba, Margó nevére. Egy levelet is küldtem idősödő barátaimnak; elfa-xoltam a futárszolgálatnak, hogy tegyék be a dobozba, a telefon mellé. A levelet tollal írtam; két teljes oldalt, tele pontokkal és vízszintes vonalakkal. Egy levél morzeábécével, hadd örüljenek azok a háborús veteránok! És egyébként sem szerettem volna, ha illetéktelen személyek elolvassák. A telefonálás után ismét kezembe vettem Ménart fényképét. Ki vagy te, valójában? Miért mentél tönkre? Mi a titkod? A fotó nem válaszolt. Munkához láttam. Előszedtem a laptopomat, és elolvastam a cikkeket, amiket Vee küldött át az imént e-mailen. Kijegyzeteltem néhány fontos információt, majd az egyik cikkben szereplő, Ménart-ról készült, nem túl jó minőségű fotót összehasonlítottam a Jacquelíne-től kapott fényképpel. Az újságban megjelentetett képen Ménart elegáns, szürke öltönyt visel, fehér inggel és sötétbordó nyakkendővel. Frissen borotvált, jól fésült. Halvány, önbizalmat és jóindulatot sugárzó mosoly játszik az arcán. Megnyerő férfi. Nem kimondottan jóképű, de érdekes arca van; nem rossz ránézni. Ménart mindkét fényképen úgy nézett ki, hogy ha csak úgy, ismeretlenül találkoznánk valahol, kimondottan jó embernek gondolnám. Lehetséges, hogy amikor ez a két kép készült, még tényleg az is volt. És azután történt valami. A bárányok hallgatnak című filmben Hannibál azt mondja Cla-rice-nak, hogy a gyilkosról, akit keres, minden benne van az aktában - minden, ami ahhoz kell, hogy elfogják. Lehet, hogy minden adat a birtokomban volt már, csak még nem látom az összefüggéseket, ahhoz, hogy megbizonyosodjam róla, valóban Ménart álle a háttérben. Átfutottam az összes eddigi feljegyzésemet, és mindent kijegy372 zeteltem, ami Ménart-ról szólt. Egyáltalán nem tetszett, amit láttam. Igaz, nyolc év alatt az ember rengeteget változhat, de akkor sem tetszett. Ménart nem volt az a kimondott emberrabló alkat. Egyáltalán nem tűnt annak. Ám ahogyan Jean-Philipe, a normandiai titkosügynök mondaná, azért, mert a Jacqueline-től kapott fényképen nevet, és boldognak látszik, az újságban lévőn pedig magabiztosnak és jóindulatúnak, még nem biztos, hogy az is. Lehet, hogy legbelül, a belsejében már akkor rohadt volt.
Új oldalt kezdtem, és minden gondolatomat folyamatosan írtam a füzetbe. Szóval, van ez a Philipe Ménart nevű orvos, aki kitüntetéssel végezte az orvosi egyetemet, diplomát szerzett belgyógyászatból és gyógyszertanból. Kutatást végez, és hogy minden lehetősége meglegyen a kutatásaihoz, elköltözik Fontainebleau-ba. A kutatómunka mellett praktizál. Nagyon becsületesen végzi a munkáját, érti a dolgát, igazi közösségi ember, ingyenes egészségügyi oktatást tart, továbbá Védd a környezetedef-mozgalmat szervez, melynek keretében eltávolítják a szemetet az erdőből. Ménart kezd sok pénzt keresni. Legalábbis, gondolom, ekkor már elég jól élt. Eredményeket ér el a kutatásban. Aztán bumm! Történik valami. Valami valóban eget rengető dolog, ami olyan mély hatással van Ménart-ra, hogy fittyet hány kutatásaira, terveire, álmaira, kedvenc hivatására; röviden szólva, kivág mindent az ablakon, és rákap az italra, amit különben gyűlöl. Teljesen lezüllik. Népszerűsége közutálatba csap át: a város kiközösíti, mennie kell. Kiköltözik az erdőbe. Miért oda? Miért nem lép le? A kutatásai miatt? Vagy mert közben bűnöző lett, és a fontainebleau-i alvilággal való kapcsolatai végett ott kellett maradnia a közelben? Kellett? Vagy ő akart? És nyolc év után egyszer csak nekiáll gyereket rabolni? Vagy a kisfiú, akit Vee-vel találtunk, már nem az első? És mi lett a többivel? Mi rejlik abban a téglaházban ott az erdő mélyén, ahová a húgát sohasem engedte be, egyetlenegyszer sem, az elmúlt nyolc év alatt? Mi történt nyolc évvel ezelőtt, mi volt az, ami Dr. Ménart-t egyszer és mindenkorra Mr. Hyde-dá33 változtatta? " Mr. Hyde: ulalás Róbert Louis Stevenson Dr. Jekyll és Mr. I lyde különös története" című regényére, melyben a jó Dr. Jekyll egy vegyület hatására a gonosz Mr. Hyde-dá változik. 373 Elolvastam a Ménart-ról kijegyzetelt anyagot, kétszer is egymás után, hogy hátha találok valamit, amit eddig még nem vettem észre, de nem jöttem rá semmilyen új összefüggésre. További információkra van szükségem. Újra nekiálltam olvasni a Vee-től kapott cikkeket, ezúttal még figyelmesebben, de hamarosan elkezdtek összefolyni a betűk a szemem előtt. Még küzdhettem volna egy darabig az álmossággal, de már úgysem lennék rá képes, hogy tiszta fejjel gondolkodjam. Meglátogattam Michelle-t a pilótafülkében, és megkérdeztem, van-e valami akadálya annak, hogy én most aludjam egy jót. Nem volt. Úgyhogy eltettem magam másnapra. 3. Joyce repülőgépén Franciaország légterében November 8. szerda, 09 óra 40 perc Útban az Orly reptér felé felhívtam a konferenciatelefont, aminek elvileg az idősek otthonában kellene lennie, méghozzá a bridzs-szobában. A harmadik bugás felénél egy élesebb bugás hangzott fel, majd köhögést hallottam. - Igen? - szólalt meg Jean-Philipe. - Ott ki beszél? - kérdeztem, pedig felismertem a hangjáról, de tudni akartam, beszélhetek-e nyíltan. - Itt Jean-Philipe Delavere beszél! - hallatszott az öreg jellegzetes, rekedt hangja. - Üdvözlöm, Jean-Philipe! Joyce vagyok! - köszöntöttem. - Jó reggelt! Sose tudtam, milyen is egy konferenciatelefon. Most már ezt is tudom. Hasznos jószág! Az ember csak kiteszi az asztal közepére, aztán mindenki beszélhet. -Jó reggelt, Joyce, Natan vagyok! - Magának is jó reggelt, Natan! - Én meg Anne vagyok! Köszöntöm, Joyce! 374 -Jó reggelt, Anne!
- Szia, Joyce! Te aztán jól megtréfáltál engem ezzel a furi levéllel! hallottam Margó hangját. - Hirtelen nem is tudtam, mi a fene ez, aztán megmutattam Jean-Philipe-nek, aki persze azonnal el tudta olvasni a titkosírásodat! Egészen izgatottak lettünk, hogy ilyen titkos levelet küldesz nekünk! - Üdvözlöm, Margó! Kénytelen voltam a morzeábécét használni, hogy ne tudja bárki elolvasni, és mert biztos voltam benne, hogy egy világháborús veteránnak ez nem okoz problémát. - Na, azért okozott némi fejtörést - ismerte be Jean-Philipe. -De csak egy egész kicsit. - Elnézést, hogyhogy maga morzézni is tud? - kérdezte Natan. - A vitorlázótanfolyamon meg kellett tanulnom - feleltem. - Egy hajós emberi Ez igen! És... Várjunk csak! - azt hittem, Natan elgondolkodott valamin, de csak fülelt. - Maga repülőgépen ül? - Igen. Van egy gépem. Egy Dassault Falcon 2000-es. - Az egy sugárhajtású gép! - Igen, az. - Magának van pilótavizsgája? - csodálkozott Natan. - Van néhány - mondtam büszkén. - Én vadászpilóta voltam a háborúban - tájékoztatott Natan. -Pokolherceg volt a nevem, rá volt festve a gépem oldalára, vérvörössel. Tizenhét náci gépet lőttem le, és nyolcat megrongáltam. Ezeket nem tudtam leszedni, de sikerült őket földre kényszeríte-nem. - Akkor maga igazi ász volt, Natan! - lelkendeztem. Az ász elnevezést a franciák találták ki az első világháborúban, és azokat nevezték ásznak, akik legalább öt ellenséges gépet lelőttek. Erről is tanultam a pilótatanfolyamon. Natan nem reagált azonnal, talán meglepte, hogy tudom, mit jelent az ász. - Igen - szólalt meg végül. - Ász voltam. Éreztem a hangján, hogy elérzékenyül. Jean-Philipe átvette a szót. - Mindenben a levélben foglaltak szerint jártunk el - mondta. - A bridzsszobában vagyunk, az ajtó be van zárva, egy volt bajtársam őrködik kint a folyosón. Egykét tökéletesen megbízható embert beavattunk a dologba. 375 Michelle a másodpilóta ülésében ült. Úgy éreztem, ennek a fejleménynek nem nagyon örül. Jean-Philipe megköszörülte a torkát. - A reggeli alatt gyorsan szerveztem egy osztagot. Néhány öreg harcos, akik még a síron innen vannak. Mind harcoltak a náci disznók ellen, megbízhatóak, és elég vének ahhoz, hogy mindent tudjanak Fontainebleau-ról. Mutatkozzatok be, fiúk! - Baptiste Boisson őrmester, jó napot kívánok! 1942 forró júniusában Bir Hakeimnél a bajtársaimmal leckét adtunk Rommelnek szabadságvágyból és heves harcból. Amíg csak élt, nem felejtett el minket - mondta egy pergő beszédű, idős férfi. - A háború után tűzoltó lettem, először Nantes-ban, majd itt, Fontainebleau-ban. A robotpilóta vitte a gépet az Orly felé, nem kellett fognom a kormányt. A nevét és még néhány dolgot lefirkantottam, nehogy elfelejtsem. - Thierry Hartigue, szolgálatára - szólalt meg egy vontatottan beszélő férfi. Lassú, nehézkes beszédével mintha Boisson őrmestert akarná fékezni. - 1944 nyarán a Vercorsonért harcoltam Huet őrnagy oldalán. A háború végeztével a bujkáló nácikat hajkurásztam, majd a rendőrség kötelékébe álltam Párizsban. Később felügyelői állást kaptam Fontainebleau-ban, így ide költöztem. - Roland Halálosztó" Marais, főhadnagy. Légierő. Ász. Tizenkét náci gép lelőve, öt megrongálva -jelentette a harmadik férfi katonásan. - Magam két német ászt küldtem a fortyogó pokolba. A háború után berepülőpilótának álltam, majd repülős szakújságíró lettem. Felírtam a neveket és az adatokat.
-Jean-Philipe, magáé a felelősség, hogy semmi ne szivárogjon ki - mondtam. Azt írtam a levélben, hogy feltűnés nélkül kérdezzenek körbe, hogy mi történhetett Ménart-ral, és nem azt, hogy szervezzen be még három ismeretlen embert. Egy kicsit zavart a dolog. - Természetesen, kisasszony! - mondta Jean-Philipe határozottan. - Magától értetődik. Tudom, mit kockáztat, és felőlünk nyugodt lehet. Engem megkínoztak a fritzek5', eltörték minden ujjamat, és letépték a körmeimet, de nem szedtek ki belőlem semmit. Hetvenkilenc éves vagyok, már semmi sem ijeszt meg. - Rendben van, megéltem. De több ember már ne legyen, ** fritz: (német) a második világháborús német katona gúnyos elnevezése. 376 mert minél többen vannak, annál nagyobb az esélye, hogy valami kiszivárog mondtam. - Teljesen igaza van, kisasszony! Többen már nem lesznek, erre a szavamat adom. - Köszönöm. -Tehát a kérdés, amelyet a levélben említ: mi történt 1991-92-93 táján, ami kapcsolódik Ménart doktorhoz, és ami előidézhette, hogy alkoholistává vált. - Igen, pontosan - jeleztem vissza. - Bármi fontos lehet, még akkor is, ha nem merült fel abban az időben az üggyel kapcsolatban Ménart neve. - Természetesen. No, fiúk? Emlékszik valaki valamire? Néhány percig senki sem szólt, aztán Hartigue kezdte a múlt felidézését. - Mi is volt a neve... várjunk csak... mi is volt az a név... hmm... Hogy is hívták azt a két németet, akik eltűntek 1991 novemberében? Két német turista volt, akik vezető nélkül akarták bejárni a erdőt, és eltévedtek. Emlékeztek rá? Mi volt a nevük? Egy házaspár, a nő terhes volt. - Persze, persze, Irene és Jacob, még emlékszem, bár már csak halványan. A családnevükre már egyáltalán nem - segítette ki Roland Marais, az egykori vadászpilóta. - Én igen - mondta Jean-Philipe. - Hoseman. Több mint egy hétig keresték őket. - Kilenc nap után állították le a kutatást. Én akkoriban már nyugállományban voltam, de érdekelt az ügy. Magam is jártam az erdőt, hátha megtalálom őket, de szőrén-szálán eltűntek - folytatta Hartigue, az egykori rendőr. - Sokáig tartott a vita az őrsön, hogy mi is történt valójában: bűntény, baleset, vagy egyszerűen csak eltévedtek? A szállodai szobájukba nem tértek vissza, szinte mindenük ott maradt. Az egyik nyomozó azzal állt elő, hogy esetleg az egészet csak megrendezték, és eleve az erdő miatt jöttek Fontainebleau-ba, hogy itt eltűnhessenek. Úgy gondolta, hogy otthon, Németországban belekeveredtek valamibe, és így akartak lelépni. Ennek is utánanéztek, de semmi sem került elő, ami alátámasztotta volna az elképzelést. - Merrefelé tűntek el? - kérdeztem. - Hát... elég nagy ez az erdő. Két helybéli látta őket utoljára, 377 amint azon az országúton sétálgattak, amelyiken maga és a barátnője megtalálták a kisfiút. Ez a 9-es országút. Lejegyeztem az információt. Egy pillanatra összenéztünk Mi-chelle-lel. Ilyen régre nyúlna vissza? Ménart-nak az emberrablás lenne a szenvedélye? - Történt még valami akkoriban? - tette fel a kérdést Jean-Phi-lipe. Néhány percig senki sem szólt. Aztán Roland Halálosztó" Ma-rais szólalt meg. - És Chagall asszony lánya? - kérdezte. - Mi van vele? Egyetemre jár, úgy tudom, a Sorbonne-ra -mondta Anne. - Nem, nem, nem! Nem Cathrine, hanem Miou! 0 akkoriban halt meg. - Igen, emlékszem! Öngyilkos lett szegény - mondta Margó elgondolkodva, a teáját kevergetve. - Mikor volt ez? - kérdeztem, miközben felírtam, hogy meghalt Marié lánya. - Pontosan nem tudom. Talán '92 vége felé, októberben vagy novemberben - felelte Margó. - Vagy korábban? Vagy később?
- Miért lett öngyilkos? - A fiúja miatt. Elhagyta. - Már emlékszem én is! - mondta Hartigue. - Tizenhat éves volt, gyönyörű szép lány; volt egy fiú, akivel nyolcéves koruk óta szerelmesek voltak. Aztán a lány beteg lett, nagyon hosszú ideig, hónapokig nyomta otthon az ágyat. Chagall asszony nem engedte kórházba, de megadott neki mindent, ami az ellátáshoz kellett. A fiú, a nevét nem tudom, nem bírta már, és lelépett. Kapott valami lehetőséget Bordeaux-ban, ahol élt valakije, hogy tovább tanulhasson egy jó iskolában, úgyhogy elment. A lány meg felvágta az ereit. Borzalmas eset. Chagall asszony kedves, de kőkemény asszonyság, ám a tragédia szinte az eszét vette. Majdnem belehalt ő is. Pokoli fájdalmakat állt ki. Elvesztette a testvérét, aztán a férjét, majd a lányát is. Képzelhetik, milyen lehetett szegénynek! - Anton, Anton Lonax. így hívták a fiút - mondta Margó. Anton. Ezt könnyű lesz megjegyeznem, az ügyvédemet is így hívják. - Mi volt a lány betegsége? - kérdeztem. 378 Csend. Aztán a pergő beszédű Baptiste Boisson őrmester válaszolt. - Én úgy hallottam, hogy valamilyen bőrfertőzést kapott. Szegény Miou ki se merte tenni a lábát a házukból, annyira szégyellte! Egy darabig megint mindenki hallgatott. - Ó, hát persze! A tűz! - kiáltott fel Baptiste Boisson őrmester, az egykori tűzoltó. - Mekkora tűz volt, uram atyám! Hét ház égett le, a tüdőnket kiköptük, mire meg tudtuk fékezni! Négy méterre volt az erdőtől, már égett a fű előtte! Te jó isten, újraéltem ugyanazt a pánikot, mint a háborúban a páncélos roham idején! - Igen, igazad van! - kurjantott Jean-Philipe. - Az a tűz! Kivezényeltek mindenkit, aki élt és mozgott, hogy megállítsuk azt az átkozott tüzet! - Amikor még Ménart a városban lakott, merre volt a háza? -kérdeztem. - Az erdő szélén, a Rue de Chénier végén. De a tűz egész máshol volt, az ő házát nem fenyegette. - Meghalt valaki abban a tűzben? - Hatan a helyszínen, ketten a kórházba menet, négyen a kórházban. A sebesültek száma húsz fölött volt - felelte Boisson őrmester. - Hogyan kezdődött a tűz? - Gyújtogatás volt. A tettest sohasem kaptuk el. - Hol kezdődött a tűz? -A gyerekkönyvtárban. Még szerencse, hogy épp szünnap volt! Összenéztünk Michelle-lel. A gyerekkönyvtár... Már megint a gyerekek. 4. Egy páncélozott terepjáróban Útban Fontainebleau felé November 8. szerda, 10 óra 43 per Sophie már a lakásom felé motorozott, mi pedig elindultunk Fon-tainebleau-ba. A módszeremen gondolkodtam, ám amikor kiér379 tünk a Fontainebleau-ba vezető autópályára, Michelle felém fordult, és legnagyobb megdöbbenésemre így szólt: - Itt az idő, hogy nyílt lapokkal játsszunk! - mondta keményen a szemembe nézve. - Tudom, hogy nem a könyv miatt csináljuk ezt az egészet, hanem mert te akarod kinyomozni az ügyet, hátha neked sikerül. Felesleges lenne tagadnod. Kiszáradt a szám a meglepetéstől és az ijedtségtől, hogy Michelle azt mondja, visszaadják a megbízatást. - Én tényleg írok könyvet - mondtam bizonytalanul. - Az meglehet. De ennek nem az a célja, hogy megírd a könyvet - jelentette ki Michelle. - Az amatőrök mindig azt hiszik, hogy a nyomozók hülyék, és hogy majd
ők mindenre rájönnek, mert támad valami furcsa ötletük. De ez nem így van. A valóságban az unalmas és egyáltalán nem látványos aitineljárás hozza a legtöbb eredményt. De ezt neked is tudnod kell. - Tudom - ismertem el bűnbánóan. - Egyszer megkérdeztem Armand felügyelőt, hogy legrosszabb esetben mennyi időbe telik, mire elkapják azt, aki vadászik rám. Azt felelte, hogy legrosszabb esetben évekig is elhúzódik az ügy, és az is lehet, hogy soha nem kapják el. Felvettem az országúton egy szerencsétlen, megkínzott kisgyereket. Ezt tettem. És? - amennyire a hely engedte, széttártam a karom. És? És akkor mi van? Nem vagyok egy érzéketlen tuskó, aki cserbenhagy másokat, és ezért most dögöljek meg? Menjen tönkre az életem, mert segítettem egy négyéves kisfiúnak? Haljon bele a barátnőm, anyukám, mindenki, akit szeretek? Értsétek meg, valamit muszáj volt tennem! - Teljesen kétségbe voltam esve, hogy visszaadják a megbízatást, mert akkor hol a fenébe találok olyan profi testőröket, mint ők, akiknek ugyanaz a módszerük? - Ha akarjátok, hogy többet fizessek, akkor fizetek többet! Nekem ti kelletek! Bízom bennetek! Michelle, érts meg engem, kérlek! Érts meg! A rendőrség eltévedt, és igaz, lehet, hogy én is, de lehet, hogy nem! Mi az istent csináljak éveken át a lakásomba zárva? Tönkremegyek anyagilag, tönkremegyek emberileg! Már eddig is egy rakás pénzt költöttem el, pedig nem akartam! Annyit dolgoztam azért, hogy ilyen életem lehessen, hogy majd' beledöglöttem, hát nem fogom csak úgy odaadni egy elmebeteg gyerekgyilkosnak! 380 - Megértem az indítékaidat - mondta Michelle csendesen. - Az érzelmeidet is megértem. És tudom, hogy rájöttél arra, hogy milyen taktika szerint működünk. Erre még egyetlenegy ügyfelünk sem jött rá. Na, most mi lesz? Nem tudtam, Michelle mit akar velem tenni, de Fontainebleau felé tartottunk, és ez azért jelentett valamit. - Nem volt olyan nehéz - mondtam. - Megértem, hogy miért találtátok ki, és elfogadom. Michelle bólintott. - Én sem engedném meg, hogy valaki elvegye tőlem, amit kemény munkával felépítettem - mondta. - Tehát te nyomozol, mi pedig megvédünk, ez az elképzelésed, ugye? Érdekes ötlet. Ilyenről még nem is hallottam. - Sajnálom. Nem volt más választásom. És most sincs. - Soha, senkinek nem mondhatod el, hogy nyomozni jöttél, megértetted? Soha! Nem írhatod le, nem beszélhetsz róla senkinek! - Rendben van - egyeztem bele megkönnyebbülten, mivel Michelle nem azt mondta, hogy keressek már testőrt. - Csak írod a könyvet, és vagy rájössz valamire, vagy nem. Rendben, folytassuk. De ha azt mondom, vége, tovább nem vállaljuk, akkor azonnal megyünk vissza Párizsba. - Rendben van, Michelle, így lesz. -Azzal, amit teszel, kimondottan a veszélyt keresed. Aki a háttérben áll, vagy rájött már, hogy te utána kutatsz, vagy ha még nem, csak idő kérdése. Ez így már veszélyesebb, mint az, amit vállalni szoktunk. Ezért még egy feltételhez kell kötnöm, hogy továbbra is vállaljuk a védelmedet. Félre kell tenned a nevünkre négymillió dollárt, arra az esetre, hogyha meghalnál, és az nem a mi hibánkból következik be. Elővettem a telefonomat. - Máris intézkedem - mondtam. Nagy kő esett le a szívemről. Tehát folytatjuk. És más nem érdekelt. - És tudnod kell még valamit. Ha bárki más tenné ezt, amit te, bárki más az eddigi ügyfeleink közül, azonnal visszaadnánk az ügyet - folytatta Michelle. Mielőtt elvállaljuk valakinek a védelmét, utánanézünk, hogy ki az illető, és hogy megéri-e a kockázatot a mi részünkről. Ha nem találjuk elég értékes embernek, nem 381
fogjuk védeni. Az eddigi ügyfeleink közül te érsz a legtöbbet, mert egyfolytában másokkal törődsz. Te olyan vagy, mint egy szent ember, én személy szerint nagyon sokra tartalak téged, és a munkatársaim úgyszintén, de ez mit sem változtat azon a tényen, hogy épp olyan halandó vagy, mint akárki más. Megrázott, amit Michelle mondott: hogy olyan vagyok, mint egy szent ember. Nem tudom, miért hatott ez így rám, de elsírtam magam. - Tényleg nem volt más választásod - tette még hozzá Michelle, aztán a szeme elé emelte a távcsövét, és elkezdte figyelni az utat. 382 HUSZONKETTEDIK FEJEZET 1. Egy páncélozott terepjáróban Lurkók Gyerekkönyvtár, Fontainebleau November 8. szerda, 11 óra 31 perc Simoné bekormányozta a súlyos monstrumot a parkolóba, a nyolc évvel ezelőtt leégett, de azóta helyreállított gyerekkönyvtárral szemben. Miután jól kibőgtem magam attól, amit Michelle mondott, előszedtem a jegyzetfüzeteimet, és tovább rágódtam az ügyön. Ménart talán egész életében, vagy legalábbis életének nagy részében kettős életet élt: egyrészt játszotta az orvost, Dr. Jekyllt, másrészt pedig ott volt az az őrült Mr. Hyde, aztán történt valami, és a doktor eltűnt. Talán nyolc évvel ezelőtt elkövetett valamit, valami olyat, ami még neki is sok volt, és akkor, egyetlen pillanatra, rájött, hogy mit is csinál valójában. És többé már nem tudott színlelni. Talán így történt. Felhívtam Vee-t. Már nagyon várhatta a hívásomat, mert az első bugás vége előtt felkapta. - Szia! - Hello, Vee! Na, mit találtál? - Találtam egy tűzesetet. Leégett egy gyerekkönyvtár, szándékos gyújtogatás volt. Aztán van itt egy rablógyilkosság. Meggyilkoltak egy hetvennégy éves férfit, és elvitték a bélyeggyűjteményét, melyet több mint egymillió frankra becsültek. A tettes egy helybéli munkanélküli volt, akit két nappal később elkaptak, amikor el akarta adni a gyűjteményt tízezer frankért. Négy, éhségtől megvadult kóbor kutya tűnt fel az erdőszéli motelnél, két turistát és egy helybéli postást megsebesítettek. Vadászok lőtték ki a kutyákat. Eltűnt két német turista, akiket sohasem találtak meg. Az Öreg-forrásnál látták őket utoljára. Meghalt a polgármester. Szívbeteg volt. Marié Chagall lánya, Miou Chagall, tizenhat éves korában öngyilkos lett, mert elhagyta a szerelme. Na383 gyón sokan voltak a temetésén. A lány hét hónapig ki sem tette a lábát a házukból, illetve, azt feltételezik, hogy sötét üvegű kocsin vitték, amikor elhagyta a házat. Valamilyen bőrbetegsége volt, és nagyon csúnya lett a bőre mindenhol, még az arcán is. Egyébként ő volt az egyik legszebb lány a környéken. Kempingezők sátorverés közben találtak egy pokrócba csavart holttestet az erdőben. Egy hétéves kislányé volt. Ez nagyon borzalmas, amikor elolvastam a cikket, rosszul is lettem tőle. Az a... kislány... meg volt csonkítva. Jézusom, Joyce, aki ilyet tesz, az egy szörny! - Ahogy mondod. Merrefelé találták meg a holttestet? Arra, amerre... - Nem a forrásnál. Onnan észak felé, körülbelül hamm kilométerre. - Még valami? - Más semmi. Küldöm az anyagot! - Rendben, köszönöm. Átfutottam a jegyzeteimet, hogy kitaláljak valamit Vee-nek. - Vee, nézz utána, hogy az elmúlt nyolc év alatt felbukkant-e Ménart neve újságcikkben, akár fontainebleau-i, akár más francia lapban. - Oké. És utána? - Hogyhogy utána? Ez olyan gyorsan megy?
- Persze. Csak megadom a nevet, és a gép végigfutja az összes cikket. Percek alatt megvan. - Aha, oké. Akkor tudj meg valamit Ménart-ról, valamit az elmúlt nyolc évéről, bármit; akármit. Ehhez nem tudok semmilyen támpontot adni, hogy hol nézz utána, kit keress, mert én sem tudom. Csak nézelődj, és próbálj előhalászni valamit róla. -Jól van, szétnézek. Joyce, nem akarlak sürgetni, de nem jönnél már végre haza? - Még van egy kis dolgom, Vee, de már nem tart soká. Johnny? - Majd jön négy felé. Üzensz neki valamit? - Csak azt, hogy segítsen neked. Elbúcsúztunk egymástól, elraktam a telefont. A letétet, melyet Michelle kért, már elintéztem, és most nem volt kit hívnom. Teljes figyelmemmel a gyerekkönyvtár felé fordultam. Csak most jöttem rá, hogy nem is tudom, mit akarok a könyv384 tártól. Talán csak látni, hogy milyen, és megpróbálni elképzelni, hogy mi is történt itt. Ménart idejön, betör, benzint használ, vagy egyszerűen csak meggyújtja a függönyt, esetleg bedob az ablakon egy Molotov-koktélt". Várjunk csak, elfelejtettem megkérdezni, hogy éjjel volt-e vagy nappal. Kár, hogy... Nappal. Boisson őrmester mondta is, hogy még szerencse, hogy szünnap volt. Ha éjszaka történt volna, akkor abszolút mindegy, hogy szünnap van-e, hiszen este zárva a könyvtár. - Akarsz valamit a könyvtárból? Bemenjek megkérdezni valamit, vagy te is be akarsz jönni? - kérdezte Michelle. Felnéztem a jegyzetfüzetemből. Megráztam a fejem. - Csak itt szeretnék lenni. Sherlock Holmes lefeküdt oda, ahol az áldozat feküdt, és úgy elmélkedett - mondtam. - Én is... elmélkedem. Hogy mi történhetett. Sok mindent el tudok képzelni. Biztosan van valahol egy hátsó ajtó, amin észrevétlenül be lehetett surranni a könyvtárba, vagy az illető lopott kocsit használt, és csak úgy bedobott az ablakon egy Molotov-koktélt. - Abból indulsz ki, hogy Ménart volt? - kérdezte Michelle. - Igen. Csak a gondolkodás miatt. De természetesen nem vetem el annak lehetőségét, hogy ennek a tűznek semmi köze Mé-nart-hoz. Csak gondolkodom, kötődés nélkül. - És mi az, amit gondolsz? - Azt hiszem, Ménart már nagyon régen kezdte. Nem tudom, mitől őrült meg, talán neki nem lehetett gyereke, vagy a fene tudja. Lehetett talán egy szeretője, egy családos nő, aki a gyerekei miatt Ménart helyett végül a férjét választotta. Annyi minden lehet. Esetleg kezdetben csak... - gyorsan felírtam, ami az eszembe jutott, aztán ki is mondtam. - Kezdetben csak nem kezelte elég jól a gyerekeket. Utána kellene nézni, hogy voltak-e gyerekpáciensei, és ha igen, arányukat tekintve hányan lettek még betegebbek vagy esetleg haltak is meg. Valami bedühítette. Talán megint egy olyan nőbe szeretett bele, akinek voltak gyerekei, és miattuk kosarazta ki Ménart-t. És egy napon fel" Molotov-koktél: primitív gyújtófegyver. Üvegbe könnyen gyulladó folyadékot, például benzint töltenek, az üveg száját ronggyal bedugaszolják, majd a rongyot meggyújtják, és így hajítják el. Amikor az üveg összetörik, az égő rongy meggyújtja a szétfolyó benzint. 385 gyújtotta a könyvtárat. Akkoriban még nem volt teljesen őrült, ezért egy szünnapot választott. Csak annyit akart, hogy a gyerekeknek ne legyen olvasnivalójuk, és hogy ez fájjon nekik. A! Egy ötlet! Utánanézni, hogy kivel volt Ménart-nak viszonya, és hogy annak a nőnek, ha voltak gyerekei, be voltak-e iratkozva a könyvtárba. - Felírtam, nehogy elfelejtsem. - Szóval, Ménart felgyújtja a könyvtárat. Azt akarja, hogy égjenek el a gyerekek kedvencei, a mesekönyvek, a képregények, az újságok. Csakhogy a tűz tovább terjed, más házak is leégnek, a tűz... - előrenéztem, hogy felbecsüljem, milyen messze van az
erdő. - Te jó ég! Az erdő majdnem ötven méterre van innen, talán meg is van ötven méter! Iszonyú nagy tűz lehetett! Még szerencse, hogy a könyvtár a sarkon van, és a tűz nem terjedhetett körkörösen. Szóval, a tűz továbbterjed, és emberek halnak meg. Ménart ezt már tényleg nem akarta. Ő csak arra vágyott, hogy a Superman, a Hulk, a Pókember, a Robinson Crusoe, a Matilda, a Kisherceg váljon a lángok martalékává, de ehelyett tizenkét ember meghalt, és több mint húszan égési sérüléseket szenvedtek! És ez már túl sok volt neki! A dolog kicsúszott a kezéből. Embereket ölt meg. Amit eddig ártatlan mániának gondolt, hirtelen tömeggyilkossággá változott. És ezt ő tényleg nem akarta. Inni kezdett, már képtelen volt színlelni. Elüldözték, mennie kellett. - De mégsem ment. Vagyis, nem messzire - emlékeztetett Simoné. - Talán abban reménykedett, hogy valahogyan majd még jóvá-teheti a bűnét, hogy törleszthet. - De hogyan? - A kutatásaival. Azt hitte, ha felfedez valami nagyon jelentőset, azzal bűnbocsánatot nyer. - És mi vezetett a megkínzott kisfiúig? - kérdezte Simoné. Jó volt, hogy nem kellett játszanom magam, és volt valaki, aki kérdéseket tett fel. - Éjszakánként képtelen volt aludni. Szellemek kísértették. Pokoli fájdalmai voltak, elmondhatatlanul bánta, ami történt. Aztán a bánatból düh lett: elkezdte a gyerekeket hibáztatni. Miattuk volt minden, miattuk gyújtotta fel a könyvtárat, voltaképpen miattuk haltak meg azok az emberek! És amikor ezt elhitte, akkor 386 őrült meg végérvényesen. Nem lepne meg, ha azt a kislányt, akit a kempingezők találtak, ő gyilkolta volna meg. És ha Miou, Marié Chagall lánya fiatalabb lett volna, Ménart kezét látnám a halálában. Elővettem a laptopot, és összekapcsoltam a telefonnal, hogy megnézhessem a cikket azokról a hátborzongató eseményekről, melyekről Vee beszélt. Épp megnyitottam a fájlt, amikor a számítógép jelezte, hogy telefonon keresnek. A fene! - Michelle, nem tudod véletlenül, hogy ilyenkor mit kell csinálni? Valahogyan tudok telefonálni úgy is, hogy nem szedem szét a gépet és a mobilt, csak nem tudom, hogyan. Michelle odanyúlt a billentyűzethez, és három másodperc alatt előhozta nekem a telefonáló programot, majd kihangosította a telefont. - Ha lenyomod az entert, beszélhetsz - mondta. - Koszi - ami a telefonom kijelzőjén jelent volna meg, az most a számítógépem képernyőjén volt. KONFERENCIATELEFON. Fogadtam a hívást. - Tessék! -Jó napot kívánok, kisasszony! Itt Jean-Philipe Delavere. - Üdvözlöm, Jean-Philipe! - Eszembe jutott, hogy volt annak az átkozott Kiskirálynak egy közeli jóbarátja, aki valamivel magára haragította a Kiskirályt, és ezért nyomorékká verték, és végül még Franciaországból is el kellett menekülnie. Úgy hívják: Georg Cassel. Gyűlöli a Kiskirályt, és ugyanakkor senki nem ismeri nála jobban. Ha valaki, akkor ő beszélne magának erről az átkozott gonosztevőről. Isten őrizz, hogy ez a pszichopata vadásszon magára, de ha ki akarja ismerni, el kéne látogatnia Casselhez! -Jó ötlet - mondtam. - Merre lakik? - Afrikában - felelte Jean-Philipe. - Marokkóban, Casablancában. Közelebbről sajnos nem tudom. Jean-Philipe után azonnal hívtam az Orlyt, hogy készítsék fel a gépemet, mert már megint repülnöm kell, Michelle pedig hívta Sophie-t, hogy ismét menjen a reptérre, és ott váqon minket. Simoné az autópálya felé kormányozta a Ford Excursiont, és elindultunk Afrikába. Már egy csapat voltunk.
387 2. Georg Cassel háza Casablanca, Marokkó November 8. szerda, zónaidő: 20 óra 12 perc Marokkó Észak-Afrikának az a pontja, amely a legközelebb fekszik Európához, csupán a Gibraltár-szoros választja el Spanyolországtól, vagyis a távolság mindössze néhány kilométer. Bár Marokkó fővárosa Rabat, legnagyobb és leghíresebb városa Casablanca. Casablancának számtalan arca van, európaias, afrikaias, gazdag és szegény, elegáns és lepusztult. Vannak ötcsillagos kaszinók és hotelek, és vannak nyomornegyedek is, melyek inkább mínusz ötcsillagosak". Georg Casselt nem volt könnyű megtalálni. A külvárosban lakott, azon a részén, amit még elfogadhatónak lehetett tartani higiéniai szempontból. A közbiztonság is elfogadható volt ezen a környéken, de talán csak azért, mert innen nem sok mindent lehetett elvinni. Cassel egy apró és sötét másfél szobás lakásban lakott, egy macska és egy hatalmas akvárium társaságában. A lakás, környezetéhez képest, otthonos volt, és nagyon tiszta. Látszott rajta, hogy aki itt lakik, egészen máshoz van szokva. Cassel tolószékhez kötve élt. Valamikor magas ember lehetett, most azonban olyan volt, mint aki összement. Túl azon, hogy a székben ült, valahogyan látszott rajta, hogy alacsonyabb lett, meghajlottak a lábai és a háta is, behúzta a nyakát és a fejét, arcán pedig ugyanazokat a jeleket vettem észre, melyek a saját arcomon is kezdtek kifejlődni: a folyamatos, megszüntethetetlen rettegés jeleit. A férfi csontsovány volt, és nem is élt jól, de annyira azért nem volt szegény, hogy ne telt volna neki ennivalóra. Ám a félelem nagyon fogyaszt. Jessy egy apró kamerát helyezett el az ajtó előtt a folyosón, majd becsukta az ajtót, és egy kis monitorral a kezében, amely alig volt nagyobb egy mobiltelefonnál, leült a falnál, a bejárati ajtó mellett. Michelle és én a nagyobbik szobában ültünk le Georg Cassellel beszélgetni. Nálam egy kisebb, vaskos, és egy nagyalakú, még vastagabb boríték volt, a kicsiben pénz, a nagyban három újság. 388 Cassel nem ismert fel, nem tudta, ki az a Joyce Byron, amit nem is bántam. Beletelt némi időbe, mire megértette, hogy miért keressük, és amikor kimondtam neki a Claude Alexander nevet, mintha még kisebb lett volna. Percek teltek el, mire megszólalt. A hangja teljesen elment a rémülettől, és vagy két percig krákogott és köhögött, mire érthetően tudott beszélni. - Semmit sem tudok róla! - hadarta rémülten. - Úgy tudjuk, maga a barátja volt - mondtam legmegnyugtatóbb hangomon. - Nem! - vágta rá. - Nem ismerem az illetőt! Kérem, távozzanak! - Fontainebleau-ban hallottam, hogy ön jól ismerte a Kiskirályt, Claude Alexandert, nekünk pedig éppen vele van dolgunk. Még nem tudom biztosan, de azt hiszem, hogy ő az, aki vadászik rám - mondtam, finoman ejtve a szavakat, nehogy bámiiféle élt véljen felfedezni bennük, és csak még jobban megijedjen. - Akkor maga halott ember - szólalt meg halkan, lehajtott fej-jel. - Csak azt szeretném tudni, hogy mit tett magával, és hogy milyen ember. Csak ennyi. - Kinyitottam a kisebbik borítékot, kivettem belőle a pénzt, és kitettem elé az asztalra, hogy jól lássa. - Tudom, hogy szüksége van pénzre, mert a Kiskirály tönkretette. Ez tizenötezer dollár. Önnek pénzre van szüksége, nekem meg a tudására. Nem beszéltem többet, hagytam, hadd döntsön. Kész voltam akár egy órát is várni a meleg szobában, golyóálló mellényben, hogy megszólaljon végre. Szerencsére nem volt szükség egy órára, csak mintegy tíz percre. Lassan felemelte a fejét, és a szemembe nézett. - Maga halott ember - mondta. - Nem tud előle elmenekülni. - Én nem így gondolom - csóváltam meg a fejem. - Már többször megpróbáltak megölni, és még mindig élek. Tudom, hogy a Kiskirálynak semmi köze a maffiához.
Ő csak egy ember, aki gyilkosokkal vette magát körül. És tudom, hogy rémuralmat tart fenn Fontainebleau-ban. - Ha még mindig él, akkor szerencséje volt - mondta Cassel. Nem akartam meggyőzni arról, hogy a Kiskirály nem egy mumus, bár én is nagyon féltem tőle. Nem azért jöttem, hogy meg389 győzzem valamiről Casselt, hanem hogy megismerjem az ellenségem. - Mit tett magával? - kérdeztem. Nem felelt, csak végigmért. - Látom az elegáns, drága ruháin, a finom arcvonásain és a kecses kezén, hogy magának semmi köze ehhez a világhoz -mondta. - Úgysem értené meg, hogy kicsoda Claude Alexander. Hogy mit tett velem? - cinikus mosolyra húzta a száját. Együtt töltöttük a gyerekkorunkat, jó barátok voltunk, egy iskolába jártunk, egy bandához tartoztunk, együtt mentünk Fon-tainebleau-ba, együtt hódítottuk meg azt a várost. Aztán egyszer leültem vele kártyázni, és veszítettem. Azt mondta, kapok négy órát, hogy kifizessem a kártyaadósságomat. Négyszázezer dollár volt, ennyit nyert tőlem. A felét ha össze tudtam szedni. Ezért aztán eljött hozzám néhány emberével, és alaposan megdolgoztak. Az én gyerekkori barátom is ott volt, és csak nézte, ahogyan vernek. Megparancsolta, hogy üssenek ólmosbottal is - végigmutatott magán. - És ez lett az eredménye. Megsérült a gerincem, és lebénultam. Soha életemben nem fogok tudni lábra állni. A házamat felgyújtották, elvették mindenem, amim csak volt, csak annyi készpénzt tudtam megmenteni, amennyit elrejtettem külföldön. Még Franciaországot is el kellett hagynom. Soha nem mehetek oda vissza. Nem nyírtak ki, ez volt a kegy, amiért barátok voltunk. Hát ez történt velem. De maga ezt nem értheti, mert semmi köze ehhez a világhoz. És örüljön neki. Már eddig is tudtam, hogy a Kiskirály nem normális, de most már egészen biztos voltam benne, hogy annyira őrült, hogy arra már nincs megfelelő szó. És biztosan nagyon menőnek hiszi magát. Azzal kérkedik, hogy elmebeteg. - Tudja, valaki rám szállt, és még mindig nem tudni biztosan, hogy ki volt az, de a nyomok Claude Alexanderhez vezetnek. Nem száz százalék, hogy ő volt, de meglehet. Ha mutatnék néhány újságcikket arról, ami velem történt, fel tudná ismerni a módszerét? - kérdeztem. Bólintott. Kinyitottam a nagyalakú borítékot, és három újságot húztam ki belőle, két Herald Tríbune-t és egy Le Figarót. Odamutattam 390 Casselnek az egyik Herald Tríbune-t, majd úgy adtam a kezébe, hogy elolvashassa a rólam szóló cikket a kávéházi merényletről. A fényképem is ott volt, így tudhatta, hogy tényleg vadászik rám valaki, nem akarom átverni. Cassel nyomban olvasni kezdett. Közben én behajtogattam a másik két lapot. Az egyikben az első merényletről volt szó, amikor valaki rám támadt a lakásomban, a másikban arról az esetről, amikor megpróbálták elrabolni Vee-t. A két újságot letettem az asztalra, a pénz mellé. Féltem attól, amit mondani fog, hogy Igen, ez bizony kimondottan a Kiskirály stílusa", de tudnom kellett. Szinte megbénított a félelem, de egy nyomozónak az igazsággal kell foglalkoznia, különben eltéved. És én nem engedhettem meg magamnak, hogy eltévedjek. Míg Cassel olvasta a cikkeket, a széken ülve körülnéztem a szobában. Észrevettem valami furcsát: egyetlen személyes tárgy sem volt sehol. Cassel elég gyorsan elolvasta a három cikket. Elgondolkodott, aztán felemelte a fejét, és rám nézett. - Igen - mondta, amitől a legjobban tartottam. - Ezek kimondottan a Kiskirály módszerei. Minden rá vall. Mivel sikerült magára haragítania? - Elrabolt egy gyereket, a gyerek meg elszökött tőle, én pedig épp arra jártam, és felvettem. Hát ennyi. Ismét cinikus mosoly jelent meg elkínzott arcán. - Nagyon nagy hiba volt - mondta. - De gondolom, ezt már maga is tudja. A Kiskirály egy pszichopata. Én sem vagyok éppen normális, és soha nem is voltam
az, de amit ő művel, az még nekem is sok. Még akkor is, ha eltekintek attól, amit velem tett. A birtoklás az ő dilije. Mindent és mindenkit birtokolni akar. Semmitől nem tud annyira megőrülni, mint attól, ha valaki megakadályozza ebben. Én láttam embereket, akiket baltával vert agyon, mert egy másodpercre ránéztek az egyik kurvájára, a fene tudja, hány százból. Egy tizenkét éves gyerek egyszer meghúzta a kocsiját, ő pedig felkutatta, és fejbe lőtte a családja szeme láttára. Mindent birtokolni akar, mindent a világon; mindent és mindenkit. Neki senki sem mondhat nemet. Ha megtetszik neki egy nő, és a nő nem fekszik le vele, akkor ne391 ki annyi. Egyszer Cannes-ban odament egy nőhöz az utcán hogy akarja, a nő pedig azt mondta, hogy nem érdekli, erre pisztolyt rántott, és agyonlőtte, ott helyben. Olyan dolgokat enged meg magának, amit maga el sem tud képzelni, és csak négy évet ült börtönben egész életében, azt is autólopásért. A Kiskirály egyetlen dolognak a nagymestere, ennek az egynek valóságos géniusza, és művészetét olyan tökélyre fejlesztette, hogy bárhol a világon, bármelyik országban, bármelyik börtönben, király lenne. A félelemkeltés az ő művészete. A félelem megbénítja az embereket körülötte. Nincsenek gátlásai, és olyan emberekkel veszi magát körül, akik felnéznek rá, akik istent látnak benne, és akiknek úgyszintén nincsenek gátlásaik. Ő maga a két lábon járó életveszély. Mindenkinek azt kell tennie, amit ő mond, mert különben ölni fog. Neki megölni egy csecsemőt vagy egy terhes anyát, az semmi. Őt semmi sem érdekli, semmi sem hatja meg. Kezdtem úgy érezni, hogy Michelle, Jessy és Simoné nem nyújthatnak elegendő védelmet egy ilyen megveszekedett idióta ellen. Leginkább az háborított fel, hogy neki egy nő sem mondhat nemet, mert ha megteszi, megöli a nőt. Hogy egy kicsit eltereljem a figyelmemet arról a borzalomról, hogy a Kiskirály meg akar ölni engem, rákérdeztem: - Nem ismeri véletlenül Dr. Philip Ménart-t? - Ménart... - Cassel elgondolkodott néhány másodpercet. - A fickó nem rémlik, de... hallottam róla. Igen, orvos volt, aki alkoholista lett, és ezért elüldözték vagy mi. - Nem tudja véletlenül, hogy mene van jelenleg Ménart? - Nem, fogalmam sincs róla, hogy merre lehet. De miért nem kérdezi meg Chagallt? - Marié Chagallt? - kérdeztem döbbenten. - Hát persze. Ménart annak idején a Chagall-család orvosa volt. A Chagall-család orvosa? Hát ez eléggé meglepett. Senki sem mondta. De miért nem? Elfelejtették? Nehezen hihető, hiszen a Chagall-család a leghíresebb család egész Fontainebleau-ban. Vagy Ménart és a Chagall-család közti kapcsolat tabu, és ezt tudja mindenki, akivel csak találkoztam? Miou Ménart miatt halt meg? Egyre inkább így gondoltam. 392 Nem volt több beszélnivalónk egymással, így távoztunk; mentünk vissza a repülőtérre. Most már majdnem száz százalék, hogy a Kiskirály vadászik rám, Ménart személye pedig egyre titokzatosabbnak tűnik. 393 HUSZONHARMADIK FEJEZET 1. Egy páncélozott terepjáróban Útban Fontainebleau-ba November 9- csütörtök, 09 óra 55 perc Mivel sötétben nem akartam repülni, megvártam a nap első sugarait, és csak akkor vágtam neki az útnak, Casablancából Párizsba. Párizs felett esett az eső, ami egy leheletnyit idegessé tett, de végül is nem volt vészes. A gépen vártuk meg, amíg Sophie igen alaposan átvizsgálja a zárt garázsban hagyott Ford Excursion terepjárónkat, mellyel ez idáig közlekedtünk. Mindent rendben talált.
Átszálltunk a kocsiba, és a rövid afrikai kiruccanás után elindultunk vissza Fontainebleau-ba. Michelle még az elején elmondta, hogy csak zárt helyen telefonáljak, és nyílt területen ne foglalkozzam a telefonnal; ha keresnek se vegyem fel, csak amikor már biztonságban vagyok, zárt helyen. Ezért csak akkor vettem elő a telefont, amikor már a Fordban voltunk, és elhagytuk a repülőteret. Casablancából háromszor, a gépről kétszer hívtam Johnnyt, hogy mi a helyzet a lányokkal. Most is az volt az első dolgom, hogy felhívjam. - Van már valami jó híred? - kérdeztem, kissé követelőző hangon. - Megnyugodhatsz végre, a lányaid biztonságban vannak - közölte Johnny a várva várt hírt. - Átköltöztettük őket Liverpoolba. Minden a legnagyobb rendben van. Egy ezertonnás szikla esett le a szívemről. - Ó, Johnny... nagyon köszönöm! A hálám fog a sírba vinni, meglátod! És mi a helyzet azzal a szeméttel, aki elárulta a lányaimat? - Még nincs meg, de már dolgozunk rajta. Van néhány gyanúsított, akiket már ki is vettünk a lányokra felügyelő csapatból. Te 394 ne foglalkozzál ezzel, Joyce, nem kell mindennel törődnöd. Ezt majd én elintézem. Te csak írd a könyvedet, és menj haza, lehetőleg most rögtön. - Most még nem tudok menni, de már nincs messze. Ménart? Még mindig nincs meg? - Ménart-ról semmi hír - válaszolta. - Szerintem nem is lesz. -Jól van, kösz, Johnny, drága vagy. Akkor majd dumálunk. - Oké. Szia. - Szia. Johnny után Marié Chagallon volt a sor. Marié említette, hogy korán szokott felkelni, de azért olyan nagyon korán nem mertem felhívni, hátha éppen ma akarja kialudni magát. - Üdvözlöm, Joyce! - köszöntött kipihent hangon. Úgy tűnt, igazam volt, és tényleg ma tartott alvónapot. -Jó napot, Marié! Szeretnék találkozni önnel, ha ráér. Ma, valamikor. Nekem bármikor jó. - Igazából csak a délelőttöm szabad, azután egészen késő estig be vagyok táblázva - mondta Marié. - A délelőtt megfelel önnek, Joyce? - Hogyne, természetesen! Mit szólna a kastélyhoz? - Igen, az megfelelő. Fél tizenegy jó önnek, Joyce? - Persze, Marié, ott leszek! És köszönöm! - Ugyan! Viszonthallásra, Joyce! Vigyázzon magára! - Hogyne. Viszonthallásra, Marié! Amikor távoztunk Georg Cassel házából, Michelle elmagyarázott nekem két igen érdekes dolgot. Az egyik az volt, hogy még mindig nem tudjuk biztosan, hogy ki áll a háttérben, és bár egyre több jel utal a Kiskirályra, az még korántsem bizonyosság. A másik, amit Michelle említett, hogy ez idáig kizárólag olyan sztorikat hallottunk a Kiskirályról, amelyben védtelen, képzetlen, fegyvertelen emberekkel kegyetlenkedett, és ez egyáltalán nem arra utal, hogy veszélyes lenne jól képzett fegyveresekkel szemben is. Sőt! Minden egyes sztoriban a Kiskirály sokadmagával támadott meg egyetlen embert. Sok fegyveressel egyetlen fegyvertelent. Michelle azt is mondta, az hogy lelőtt az utcán egy vadidegen nőt, aki nem akart vele lefeküdni, semmiképpen sem jelenti azt, hogy a fickó veszélyes lenne katonai szempontból, csak annyit bizonyít, hogy elmebeteg. Egy kicsit megnyugodtam tőle, mint mindig, vala395 hányszor Michelle elmagyarázott nekem valamit. Ennek ellenére borzasztóan vágytam arra, hogy az én ellenségem Dr. Philip Mé-nart legyen, és ne a Kiskirály. Görcsösen vágytam rá, egyre betegesebben, mert úgy éreztem, ez volt a maradék reményem. Michelle azt nem említette, hogy a Kiskirálynak nincsenek igazán veszedelmes emberei, és azt sem, hogy a bandája nem veszélyes. Csupán felhívta a figyelmemet valamire, ami igaz volt: Claude Alexander, a Kiskirály,
egy beszari, gyáva féreg. Ez tény. Ezzel nincs mit kezdeni. De ez még egyáltalán nem teszi könnyebbé a dolgomat, amennyiben ő az, aki rám vadászik. Mert aki fél, az védekezik. És ha állandóan fél, akkor állandóan védekezik. És minél nagyobb hatalma van, annál nagyobb őrültségeket követ el. Ez a története az összes diktátornak is. Szóval, nagyon remélem, hogy Ménart-ral állok szemben. Csak éppen a leghalványabb elképzelésem sem volt, hogy egy alkoholista exorvosnak honnan lennének emberei. 2. Valahol Fontainebleau-ban November 9- csütöitök, 10 óra lóperc Elég jó időt futottunk az Orlyról a kastélyig. Fontainebleau-ban eljutni a kastélyhoz majdnem annyi idő, mint végigrepeszteni az autópályán a reptérről Fontainebleau határáig. Időközben, a Párizs felett még csak szemerkélő eső rákezdett, és hamarosan úgy esett, mintha dézsából öntötték volna. Útközben tovább dolgoztam a módszeremen, és rájöttem, hogy a gondolkodási szabályoknál többet kell tartalmaznia. A viselkedésemre, a tetteimre nézve is ki kellett dolgoznom azokat a szabályokat, amelyek erősebbé tesznek, és amelyek közelebb visznek a célhoz. Például, számba kell vennem minden embert, akit csak ismerek, és akiknek a neve felbukkant a nyomozás során, és nagyon pontosan el kell döntenem, hogy barátaim, ismerőseim és a felbukkanó emberek közül kiket miben tekinthetek szövetségesnek, kiket 396 ellenségnek és kiket semleges félnek az ügyet illetően. És ha innen nézzük, elég jó úton haladtam, hiszen egyre több szövetségesem lett itt, Fontainebleau-ban. Persze, még azt is figyelembe kell vennem, hogy melyik szövetségesem milyen erős, és hogy melyik ellenségem mekkora veszélyt képvisel. Például az idősek otthonában nagyon jó szövetségeseim voltak, de erejük teljesen elhanyagolható egy erőszakos összecsapásban a Kiskirállyal. Ha an~a kerül a sor, senki másra nem számíthatok, csak és kizárólag Michelle-re, Jessyre és Simone-ra. Még Pierre-re sem, Marie-ra pedig végkép nem. Közeledtünk a kastélyt körülvevő birtok kapuja felé. Különös módon, az merült fel bennem, hogy egyáltalán nem biztos, hogy Ménart-ral jobban járnék, mint a Kiskirállyal, mert a Kiskirályról legalább tudok valamit, míg Ménart-ról nagyjából semmit. A Kiskirály esetében minden egyértelmű, de Ménart esetében semmi sem az. Sem a motiváció, sem az, hogy mit csinált a kisfiúval és miért, és még az sem tiszta, hogy honnan ismer nehézfiúkat. A kastély kapujához egyenes út vezetett, de ha valaki nem Pierre-hez jött látogatóba, a kapu előtt elfordulhatott jobbra is és balra is. A kastély kapujához vezető országút olyan volt az erdőben, mint egy keskeny választék egy ember dús hajában. A Pierre birtoka előtt futó útnak pedig a túloldalát szegélyezték fák. Másfél méter mély árok húzódott a birtok előtt, néhány méterre a kerítéstől. Az árok vezette el a csapadékot, és átment a kocsibeálló alatt is. Ez nem tetszett Michelle-nek, ezért betömette a csövet a kocsibeálló alatt arra az időre, amíg a kastélyban szállunk meg. A kocsibeállóra felhajtva, a beálló mindkét oldalán, egész a széleken, alacsony oszlopokon kaputelefont találni, melyeken fel lehet szólni a kastélyba, hogy nyissák ki a kaput. Michelle azonban túlságosan veszélyesnek tartotta, hogy beálljunk egy percre a kapu elé, háttal az országútnak, ezért valahányszor behajtottunk a birtokra, előtte fel kellett hívnom Pi-erre-t, hogy nyissa ki a kaput. A kanyar után feltűnt a birtokot övező kerítés. így, esőben, minden még szebb volt. Az erdő, az út, a magas, kovácsoltvas kerítés és kapu látványa a zuhogó esőben kellemes volt a szemnek, nyugtatóan hatott megviselt idegeimre. Szeretem az esőt. Körül397 belül ötvenöt méterre a birtok kapujától Simoné lelassított, én pedig elővettem a telefont, és hívtam Pierre-t. - Hello, Pierre! - üdvözöltem. - Légyszi, nyisd ki a kaput, megjöttünk!
- Máris intézkedem, Joyce! - mondta Pierre. - Koszi. Minden rendben? - kérdeztem, mert Michelle megkért, hogy mindig kérdezzek rá. - Természetesen. A kamerák is rendben vannak. Nyittatom a kaput! - Köszönöm, Pierre! A kamerákra rá kellett kérdeznem. Ha valami trükk vár minket a kocsibejárónál, akkor a kapunál elhelyezett két kamerának el kellett romolniuk", és ha elromlottak egy időre, akkor az azt jelenti, hogy baj van, és mi nem fogunk bemenni. A kapu két magas, széles szárnya lassan nyílni kezdett befelé. Simoné felgyorsított. Rövidesen Ménart már nem lesz olyan rejtélyes. Marié valószínűleg nem tudja, merre van jelenleg, de legalább el tudja mesélni annak pontos krónikáját, hogy mi is történt Ménart-ral és miért. A krimikben persze minden egészen másként van. Agatha Christie-nél a gyilkos mindig tagja a társaságnak. Ez a klasszikus krimi szabálya: a gyilkos mindig ott van, csak ki kell deríteni, hogy ki az. A valóságban ez, sajnos, igen gyakran nincs így, és az elkövető ismeretlen kívülálló, akinek még a kilétét is sűrű homály fedi. Sem a Kiskirályt, sem Ménart-t nem ismerem, és egyikükről sem tudok valami sokat. Talán hat-hét méterre jártunk a kocsibeállótól, amikor Simoné hirtelen balra kapta a kormányt. A következő pillanatban a kocsi a levegőbe emelkedett. Valamilyen fehér dolog robbant az arcomba, a lábamba, az ajtó felőli oldalamba és felülről a fejembe. Repültünk, és én iszonyú robajt hallottam valahonnan, de képtelen voltam megállapítani, hogy honnan jön a hang. A tudatom mélyén tudtam, hogy felrobbantottak minket. Aztán éles csattanással földet értünk, a terepjáró bal oldalán, ott, ahol én ültem, és hátborzongató, csikorgó hanggal csúsztunk előre, majd lefelé, és azután megint előre. Amikor végre megálltunk, félig a bal oldalunkon, negyvenötötven fokban megdőlve, mozdulni sem bírtam. 398 Be voltam szoailva, sem a lábamat, sem a kezemet nem bírtam megmozdítani, de még a fejemet sem. Kezdtem dühös lenni a tehetetlenség miatt, és már majdnem felüvöltöttem elkeseredésemben, amikor éles, sistergő hangot hallottam minden irányból, és nagy nyomású, langyos, gumiszagú levegő vágott az arcomba. Egyszerre képessé váltam a mozgásra, és már tisztán láttam. Mindenki a helyén volt: Michelle mellettem, Simoné előttem, Jessy pedig Simoné mellett. A helyünkön ültünk, a biztonsági öveink tartott minket az ülésben. Jessy kikapcsolta az övét, és kihúzta a tartóból a géppisztolyát. Simoné a kormányra szerelt kapcsolóval kinyitotta az elülső, jobb oldali ajtót. Kintről hideg szél és esőcseppek vágtak be a kocsiba, és eljutottak egészen az arcomig. Jessy, lábával a két első ülés között elhelyezett fegyvertartóra lépve, kiemelkedett a kocsiból, és körbenézett. Azonnal tüzet nyitott. Tehát még nincs vége. Nemcsak egy bomba volt, amivel vártak minket... Hirtelen megértettem, hogy miért nem tudtam megmozdulni az imént, és mi volt az a fehérség, ami a képembe robbant, meg a testem szinte minden pontjára. Légzsákok voltak, melyek megakadályozták, hogy megsérüljünk. Nem is éreztem fájdalmat sehol sem. A fejem ugyan zúgott egy kicsit, de azt okozhatta a repülés is, amelyet a bomba robbanásakor éltünk át. A sistergő hang és a nagy nyomású levegő pedig a légzsákokból jött, amint azok visszahúzódtak a tartódobozukba, hogy mozogni tudjunk. Jessy kiugrott a kocsiból. Simoné hátrahajtotta Jessy ülését, Michelle a kezembe nyomta a sisakomat, azután előremászott. Nála is géppisztoly volt. Az első ülések közti fegyverállványra lépve, kidugta a fejét a kocsiból. Azonnal célzásra emelte a géppisztolyt, és már lőtt is. Hallottam, hogy kint Jessy is rövid, szaggatott sorozatokkal, szinte egyfolytában tüzel.
Láttam, hogy a páncélautó jobb oldalán a hátsó ajtó egy kicsit behorpadt, és a jobb oldali és a hátsó ablakok átláthatatlanok a repedésektől, de egyik sem tört be. Gyorsan feltettem a golyóálló sisakot a fejemre, a két oldaláról lelógó szíjakat összekapcsoltam az állam alatt, hogy a sisak ne eshessen le a fejemről. Kicsatoltam 399 magam, és a bal oldali ajtónak támaszkodva kinéztem a szélvédőn, hogy lássam, hol vagyunk. Az autó az árokban feküdt. Zuhogott az eső, az árok alján sárgásbarna víz hömpölygött. A Ford Excursion alváza a biitok kerítése felé, míg a tető az országút és az erdő felé mutatott. Michelle leugrott a kocsi oldaláról a földre, az alváz mögé. Simoné a sörétes puskával a kezében, az ülése támlájára lépve kidugta a puskát a kocsiból, az autónk teteje felé célzott, majd lőni kezdett. Kintről robbanás hallatszott, Simoné egy pillanatra visszahúzódott a kocsiba. A Chanel jutott eszembe, amely ott lapult a kabátom zsebében. Nem vettem elő, azt túlságosan szánalmasnak éreztem volna. Mire mennék vele? Simoné ismét kidugta fejét a kocsiból, és tovább lőtt. Meg kellett állapítanom, hogy a körülményekhez képest egész nyugodt vagyok. Egy hatalmas, B7-es autóban voltam, ráadásul egy árok alján, golyóálló mellényben, kabátban és sisakban, három állig felfegyverzett testőrrel körülöttem, akik már lőtték is az ellenségeimet. Nem tűnt reálisnak, hogy valami bajom essék. Simoné visszahajolt a kocsiba. Kicserélte a puskát. Rám nézett. - Készen vagy? - kérdezte túlharsogva a kint folyó vad tűzharc zaját. - Ki kell szállnod! Nem értettem, miért kell kiszállnom, de most nem kérdezhettem meg. Ők a profik, nem én. A bejelentésre mindenesetre a nyugalmam kezdett elhagyni. - Készen vagyok! - kiabáltam. Bang-bang-bang. Egyfolytában golyók csapódtak a kocsi tetejébe. A nyugalmam elszállt, jeges félelem kezdett hatalmába keríteni. - Készen van! - szólt Simoné a rádiója mikrofonjába. A puskáját a kocsi oldalára tette, aztán teljesen visszabújt a kocsiba. - Gyere, Joyce! Ha szólok, amilyen gyorsan csak tudsz, mássz ki! Michelle le fog rántani a földre! -Oké! Simoné úgy helyezkedett, hogy elférjek. Ez nem volt könnyű feladat, mivel mindkettőnkön golyóálló mellény és kabát volt, ami meglehetősen testessé teszi az embert. 400 - Figyelj, Joyce! - harsogta Simoné. - A kocsi alváza felé ugorj, és ha meglátod Michelle-t, nyújtsd felé a kezed! - Oké! Váltunk néhány másodpercet. Simoné géppisztolyt vett elő a tokból. Kint valamelyest alább hagyott a tűzharc. - Most! - kiáltotta Simoné. Felléptem a fegyvertartó oldalára, belekapaszkodtam az ajtóküszöbbe, behúztam a fejem, és amilyen gyorsan csak képes voltam a mozgásra, megindultam előre a nyitott ajtón keresztül. Szinte éreztem, hogy eltalál néhány golyó, pedig csak képzeltem az egészet. Égett mindenem a halálfélelemtől, mert egy pillanatra nem volt semmi köztem és a golyók közt. De mennem kellett, mert ha a testőreim azt mondják, hogy el kell hagynom a biztonságos páncélautót, akkor el kell hagynom. Simoné velem együtt mozdult. Én a kocsi alja felé indultam, ugyanekkor Simoné is előbukkant, nekem háttal, és tüzelni kezdett az erdő irányába a géppisztolyból. Észrevettem Michelle-t, amint a földön guggol. Felé nyújtottam a kezem. Amikor megragadta, akkor jöttem rá, hogy Simoné a testével fedez. Michelle iszonyú erővel megrántott. Szinte kirepültem a kocsiból, egyenest a föld felé. Michellenek még arra is volt gondja, hogy a földet érés előtti utolsó pillanatban
oldalra rántsa a kezem, hogy a hátamra érkezzek, és ne a fejemre. Ezután behúzott a terepjáró teljesen sima alvázának közepére, hogy a legjobb fedezékben legyek, és lenyomta a fejem a földre, jelezve, hogy ne mozogjak. Azonnal otthagyott, és ment az autó végéhez, hogy onnan adjon le lövéseket. Egészen az alvázhoz lapultam, és a hasamra fordultam a sárban, hogy ne zuhogjon az eső az arcomba, és hogy lássam, mi történt. Körülbelül húsz méterre voltunk a kaputól, a kocsibeálló helyén kráter tátongott, a kapu bedőlt, és a kerítés is egy jó részen. A Ford Excursionből nagyjából egyméternyi állt ki az árokból, ami nagyon alacsony fedezéket kínált, viszont közel hat méter hosszút. Áldottam a Ford mérnökeit, amiért megalkották ezt az eltúlzott méretű járművet. Megnéztem, mit csinál Jessy. A kocsi elejénél kuporgott, fél térden állva, az autó takarásában, és éppen távcsövet illesztett a géppisztolyára. 401 Simoné kidobott egy hátitáskát, ami éppen mellettem landolt, aztán három puska érkezett a földre, majd ő is kiugrott a kocsiból. Egy tévé távirányítójához hasonló dolgot kapott elő a kabátja zsebéből, és lenyomott rajta egy gombot, mire a nyitott ajtó becsapódott, és kattant a zár. Simoné ezután hátára kapta a hátitáskát, és egészen kicsire összehúzva magát Michelle-hez szaladt segíteni. Csak most döbbentem rá arra a vérfagyasztó tényre, hogy Mi-chelle, Simoné és Jessy mennyit kockáztatnak értem. Nem egyszerűen csak sokat, hanem mindent. Ezt persze eddig is tudtam, de csak most tapasztaltam meg. Most először bizonytalanodtam el úgy isten igazából azt illetően, hogy vajon okos dolog volte ez a nyomozás. Már nem voltam benne biztos. Egy terepjáró tűnt fel jobb oldalról, Jessy oldaláról. Alig láttam, mert a földön hasaltam, a kocsi aljához lapulva, de azért annyit láttam, hogy puskacsövek jelennek meg az ablakában. Istenem, hányan vannak ezek? Jessy leadott két lövést az erdő irányába, majd a közeledő terepjáróra célzott, és tüzelt. A kocsi azonnal kacsázni kezdett, azután felrobbant, és belefutott az árokba, tőlünk vagy negyven méterre. Hányingerem volt ettől az egésztől. Hány ember halhatott már meg? És mennyi fog még? Mikor lesz már ennek vége? Ilyenek jártak az eszemben, miközben Jessy, Michelle és Simoné egyfolytában lőttek. Lőttek ránk is a fák irányából, és annyi golyó találta el a terepjárót, hogy a hangjuk egybemosódott. Jessy rálőtt még a lángoló terepjáróra, utána ismét az erdőt vette célba, leadott még néhány lövést, azután tárat cserélt. Egy szempillantás alatt. Nyugodtan, kapkodás nélkül, vérfagyasztóan gyakorlott mozdulatokkal. Simoné egy nagy, hosszú fogót vett ki a hátizsákjából. A földre lapulva a kerítéshez kúszott. A kerítés sűrűn rakott, úgy tíz centinként, mélyen a fölbe ásott, négy méter magas kovácsoltvas lándzsákból állt, melyeket egy, két és három méter magasan keresztben elhelyezett vaspántokkal egymáshoz rögzítettek. Simoné körülbelül egy méter szélességben és jó fél méter magasságban darabokat vágott le a lándzsák aljából. Amikor készen lett, bedobta a fogót a kerítésen túlra, átmászott, és hason fekve lőni kezdett az erdő irányába. 402 Michelle abbahagyta a tüzelést. Két puskát vett a hátára, és görnyedt testtartásban a kerítéshez rohant. Ott a földre vetette magát, és intett nekem, hogy menjek. Kúszva indultam felé. Simoné folyamatosan lőtt, amíg oda nem értem. Átkúsztam a kerítésen vágott nyíláson a birtok területére. Rövidesen Michelle is megérkezett, majd jött Jessy is. Jessy és Michelle fél térdre ereszkedve pásztázták a területet, és mindketten több lövést is leadtak. Simoné is kilőtt néhány sorozatot, majd tárat cserélt. A vizes fűben hasalva körülnéztem, hogy lássam, honnan fenyeget veszély. Két kiégett, felrobbant kocsit láttam az országúton, az erdő szélén pedig hét vagy nyolc ember feküdt. Görcsbe rándult a gyomrom, és valami feltolult a torkomba, de visszanyeltem, mert nem engedhettem meg magamnak, hogy hányjak. A kezeimet a
testem alá húztam, nehogy eltalálják, a fejemet pedig a földre nyomtam, szinte belefúrtam a földbe. Egyszer csak megráncigálta valaki a kabátomat. A földre szorított fejjel fordultam felé. Michelle volt. Mutatta, hogy kúszva hátráljak a közelben lévő, vastag, évszázados tölgyfák felé. Elindultam. Talán egy percig kúsztam hátrafelé, amikor éreztem, hogy enyhén lejteni kezd a talaj. Valaki megragadott a bokámnál fogva, és megrántott. Lejjebb csúsztam a lejtőn, az arcom tiszta sár lett. Michelle a karomnál fogva felállított, és görnyedt testtartásban futni kezdtünk a kastély felé. Hamarosan egy hatajtós Rolls-Royce limuzin tűnt fel, és nagy sebességgel felénk tartott. Két hosszú Land Rover terepjáró is előbukkant az épület mögül. A limuzinban Pierre ült, a terepjárókban rendeszek, és mindenféle munkások, akik a kastélyban vagy a parkban dolgoztak, bárki, akinek fegyvert lehetett a kezébe nyomni. Pisztolyokkal, vadászpuskákkal voltak felfegyverezve. A limuzinnal megkerültük a kastélyt, és a nyugati szárnyhoz hajtottunk, majd a testőreim és én bevettük magunkat a szobáinkba. A távolból mintha sziréna hangját hozná a szél. Michelle tetőtől talpig átvizsgált. Nem talált sérülést. Ezután ők jöttek. Michelle-t eltalálta egy golyó, a hátát, a bal válla alatt, de nem esett baja, mert felfogta a mellény. Azt mondta, alig érezte, amikor eltalálta. Jessy teljesen rendben volt. Simoné jelezte, hogy megsebesült. Amikor Michelle lesegítette a kabátját, Simoné fájdalmas arcot vágott. Csupa vér volt a bal karja. 403 'ŚŚ A szívem szakadt meg. Megtelt könnyel a szemem. - Simoné... ne haragudj... Simoné rám nézett. Meglepődött azon, amit mondtam. Odajött hozzám, felemelte a jobb kezét. Remegett. - Az adrenalin teszi - mondta nevetve. A hangja is remegett, de jól volt, a szemén láttam, neki az nem baj, hogy eltalálták. -Nagyon felpörögtünk ott kint, és az ezzel jár. A bal karomat eltalálták valamivel, még nem tudom, mivel. A karon nincsenek kerámialapok, mint a törzsön, csak a kevlár, az pedig önmagában csak a lassabb lövedékeket bírja megfogni. Nincs bennem golyó, a lövedék nem érte el a testem, csak az energiájának egy része, ami felszakította a bőröm. Eléggé fájdalmas, de nincs semmi probléma. Nyugodj meg, Joyce! És ne sajnálj! Azért végezzük ezt a munkát, mert szeretjük; nem kényszerből. - Akkor is rosszul érzem magam miatta - mondtam. - Kedves vagy. Most ellátom magam, te pedig menj, pihenj le. Nem először történik ez velem, és volt már ennél sokkal komolyabb is. Nincs semmi probléma. Jessy leült az ajtó mellé őrködni, háttal a falnak, és szemben a földre rakott monitorokkal. Michelle előszedett egy másik golyóálló mellényt magának, és kabátokat mindannyiunknak, mert amiben voltunk, merő sár lett. A kezembe adta az új golyóálló kabátot, azután elővette a telefonját. - Ha akarsz pihenni, Joyce, nyugodtan pihenj. Most egy ideig nem mozdulunk mondta. Nyugodt volt ő is, de egy kicsit gyorsan beszélt, mintha nagyon fel lenne pörögve. - Hívom Sophie-t, hogy hozzon egy új kocsit nekünk. Nem tudtam, mit mondjak, csak bólintottam egyet, és bementem a szobámba, vittem magammal a kabátomat, a mellényemet és a sisakomat. Az ajtót behajtottam, de nem csuktam be. Úgy, ahogy voltam, leheveredtem az ágyra.-Még az arcomat sem mostam meg. Nem tudott érdekelni. Most nem pisiltem be. Most nem kapcsoltam ki. Kezdek hozzászokni? Most már egyértelmű, hogy aki vadászik rám, tudja, hogy itt vagyok Fontainebleau-ban. És most már abban is biztos voltam, hogy a rendőrség alaposan eltájolta magát, amikor külföldön kereste a gyermekrablókat, mert a tettesek mindegyike itt van a közelben. 404
í HUSZONNEGYEDIK FEJEZET 1. Grant Kastély Fontainebleau November 9- csütörtök, 11 óra 30 perc Amint valamelyest magamhoz tértem az újabb merénylet nyomán, felhívtam Marie-t, mert aggódtam érte, hogy ő is belekerült a harcba, és neki meg nincsenek is testőrei, csak egy sofőrje. Marié szerencsére rendben volt, mert jó egy kilométerre a kastélytól lerobbant a kocsija. Istenem, miért nincs nekem is néha ilyen szerencsém? Most már tényleg jó lenne, ha Fortuna mellém pártolna! A végén még tényleg nem élem ezt túl. Miután beszéltem Marie-val, komolyan elgondolkodtam azon, hogy folytassam-e. Főleg most, hogy nagyon nagy lett a veszély. Tapasztaltam, nagyon keményen, hogy Michelle, Simoné és Jessy ténylegesen mennyit kockáztatnak. Tapasztaltam, hogy bárki van is a háttérben, kegyetlenül elszánta magát, hogy megöljön. Nem kímél sem embert, sem energiát, sem időt, sem pénzt. Egyedül az a cél lebeg a szeme előtt, hogy végezzen velem. És én még mindig nem tudom biztosan, hogy ki ez az ember. Volt két tippem a személyét illetően, de bizonyítani semmit sem tudok, és még az is lehet, hogy egyik tippem se helytálló. Szóval, megtehetném, sőt, meg kéne tennem, hogy fogom magam, hazamegyek, bezárkózom a jó kis erődlakásomba, és mindent rábízok a rendőrökre; kutatok az interneten Vee és Marié segítségével, és ha kell, magándetektíveket bízok meg, hogy nyomozzanak. Megtehetném. Csak ülnék otthon a biztonságban, és megírnám a könyvemet, amivel egy rakás pénzt keresnék, és interjúkat adnék telefonon vagy zárt videórendszeren, és azokkal is egy rakás pénzt keresnék. Kialakíthatnék egy műtermet az egyik szobámban, és Carlo ott fényképezne engem, és mint modell, így 405 továbbra is működhetnék valamelyest. Megtehetném. Meg kéne tennem. De elég volt csak elképzelnem, hogy a lakásom négy fala közt múlik el az egész életem, vagy akárcsak néhány év, és olyan dühös lettem, hogy agyon tudtam volna szúrni azt a rohadék senkiházit, aki ezt csinálja velem! Úgyhogy nem fogok hazamenni! Nem ijedek meg tőle, hiszen eddig is minden bajom abból származott, hogy megijedtem valakitől! Nem menekülök! Meneküljön ő! Amikor eldöntöttem, hogy maradok és folytatom, átmentem a testőreim szobájába, és megkérdeztem őket, hogy véleményük szerint vállalható-e még a veszély. Amíg a rendőrség kint a kapu előtt helyszínelt, mi bent a szobánkban beszélgettünk. Pierre nem mondta el, hogy én is itt vagyok, ezért a rendőrök velem nem foglalkoztak. Pierre... Az életét kockáztatta értünk. - Sokkal óvatosabbnak kell lennünk, mint eddig - mondta Mi-chelle, a folyosóra nyíló ajtó melletti fotelben ülve. - Még óvatosabbnak. Nagyobb a kockázat, de még vállalható. Sokan vannak, fegyvereik is vannak, de nem profik. Ha azok lennének, nem maradhatnánk itt egy percet sem. - Én vállalom. A további biztonsági szabályokat is, és a nagyobb kockázatot is jelentettem ki elszántan. Michelle rábólintott. Leültem a kanapéra, Simoné mellé. -Jól vagy? - kérdeztem. Simoné egy kis monitort nézett, mellyel szemmel tartotta a folyosót, a lépcsőházat, a garázst és az utat a garázs előtt. Úgy felelt, hogy nem vette le a szemét a képernyőről. - A legtöbben házőrző kutyának látják a testőröket - mondta mosolyogva. Amióta látta, hogy fáj nekem, amiért megsebesült, érezhetően megnyílt irányomba. - Még egyetlen ügyfelem sem aggódott értem, te vagy az első. Elláttam a sebem, tiszta, be van kötve, nincsenek fájdalmaim, és semmiben sem akadályoz. Igen, jól vagyok. Köszönöm kérdésedet.
- Örülök, hogy megvagy. Tulajdonképpen mi volt az, amit megláttál a kapunál, és ami miatt félrekaptad a kormányt? - Észrevettem két, körülbélül 30x30 centis kőkockát a földön, egész a kapunál felelte Simoné. - Ezek azelőtt nem voltak ott. A kocsibejáró öt méter széles, ami elegendő szélesség minden lé406 tező autóhoz vagy kamionhoz. A kapu ugyanolyan széles, mint a kocsibeálló. Amikor kitárult a kapu, megláttam a két követ, és azonnal tudtam, hogy baj van. Nem gondolhattam másra. A középvonaltól egyenlő távolságra voltak elhelyezve, közöttük úgy, két és fél méter volt a távolság. Teljesen egyértelmű volt, hogy azzal a szándékkal tették oda őket, hogy a kocsik közöttük menjenek el. Mellettük nem lehetett elmenni, mert nem volt elég hely, és mert az nem is lett volna logikus, és felettük sem, mert ki akarna áthajtani egy harminc centi magas kő felett? Még egy terepjáróval se nagyon vállalkoznék rá, mert nem sok kocsinak van olyan nagy hasmagassága36, hogy ezt a műveletet minden veszély nélkül meg lehessen vele tenni. Az egyeden, amire gondolni tudtam, hogy bomba van a kocsibeálló alatt, és a robbanást középre koncentrálták. Sajnos, mire erre rájöttem, már nem volt időm megállni. - Igazad lett - mondtam elismerően. - Mi lett volna, ha alattunk robban? - Több méterre volamk a robbanás centrumától, és a detonáció mégis a levegőbe dobta a közel hattonnás Ford Excursiont. Képzelheted. Ezek nem spóroltak a robbanóanyaggal. Képzeltem is. Valószínűleg már nem élnénk. Emlékeztem arra, amit Michelle mondott akkor, amikor először találkoztunk: testtel nem lehet megvédeni egy embert, ha igazán veszélyben van. Ha dekorációkat vettem volna fel helyettük, már ezerszer meghaltam volna. Áldottam magam, amiért jól döntöttem, és áldottam Michelle rábeszélőképességét, amellyel meggyőzött. - Hogy lehet az, hogy senki sem látta, amikor a bombát a vízelvezető csőbe rejtették, a kocsibeálló alatt? - kérdeztem. - Biztosan látta valaki - mondta Michelle. - Van két kamera a kapunál, és egyikről sem jelentették, hogy elromlott volna. Valakit tehát lefizettek vagy megfenyegettek. Valószínűleg éjjel helyezték el a bombát. Betömettem a kocsibeálló alatt futó, ötven centi átmérőjű csövet, valakik kiásták belőle az egyik oldalon a földet, betették a bombát, a cső közepére koncentrálva, azután visszalapátoltak annyi földet, amennyi belefért a csőbe, a többit meg elhordták vagy szétszórták az árok alján. A biztonság kedvé*° hasmagasság: (autó esetében) az alváz és a talaj közötti távolság. 407 élt még elrejtettek egy csapatot az erdőben, az út mellett, pisztollyal, géppisztollyal, vadászpuskával felszerelve. Nem akartam megkérdezni, hogy mi lesz legközelebb. Már így is egy kisebb hadsereget vetettek be ellenem. Az egyedüli igazi megoldás az, ha olyan gyorsan nyomozom ki az ügyet, hogy ne legyen idejük még egy támadást összehozni. Mivel egy nyomozónak az igazsággal kell dolgoznia, Jessy faggatása következett. Jessy az egyik fotel előtt ült a földön, a szőnyegen, nekem háttal, és a géppisztolyát tisztogatta. - Jessy, hadd kérdezzem meg tőled, hogy milyennek találod ezt a támadást katonai szempontból? - kérdeztem. Jessy oldalra fordult, hogy rám tudjon nézni. Miközben beszélt, tisztogatta a fegyver elsütő mechanizmusát. Hogy mi? Elsütő mechanizmus...? Micsoda szavak jutnak eszembe! A normális emberek ezt ravasznak hívják. Úgy látszik, ahogy egyre nagyobb szükségem van rá, úgy jut eszembe az elfeledett tudás, melyet az FBI Akadémián szereztem. - Katonai szempontból ez nem volt katonai támadás - válaszolta Jessy, majd elváltoztatott hangon folytatta, mint valami részeges vagány. - Tegyetek bombát a vízelvezető csőbe, és robbantsátok fel őket, amikor átmennek felette! És vigyétek magatokkal a fiúkat, akik majd elkapják őket, ha valahogy túlélnék ezt
is!" - visszaváltott a saját hangjára. - Valahogy így eshetett meg a haditerv" elkészítése. Ezt még csak tervnek sem nevezhetnénk. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem volt veszélyes, vagy hogy nem volt kockázata, csak azt, hogy nem volt átgondolva, és ennél százszor veszélyesebb módon is meg lehetett volna oldani. Amikor Simoné reagálta a bombára, teljesen összezavarodtak, és attól kezdve elég ötletszerűen cselekedtek. Ilyenkor előjönnek a filmes élmények, meg a képregények -Jessy elmosolyodott, mintha ez az egész valami ostoba tréfa lett volna. - Komolyabb veszélyben akkor voltunk, amikor felborították a Ford Excursiont, és egy időre nem voltunk képesek mozogni. Jó, hogy szóba hozta, mert meglehetősen idegesített, amiért ki kellett másznom a páncélozott autónkból. - Miért kellett elhagynunk a kocsit? - kérdeztem. - Olyan biztonságos volt ott bent! 408 Egy statikus, tehát mozdíthatatlan pontot a lehető legrövi lebb idő alatt el kell hagyni. Mert kínálja magát, hogy összpontosítsák rá a tűzerejüket, és ezzel elpusztítsák. Elég lett volna egy komolyabb páncéltörő fegyver, és a másvilágra küldenek bennünket. - Lehet már tudni, hogy hányan voltak? - kérdeztem egyszerre mindannyiuktól, hátha tudja már valamelyikük. - A pontos szám még nincs meg - felelte Michelle. - Több tucat ember volt ott, ez egészen biztos. Harminc, talán negyven ember. - Hogy hányan voltak? - kiáltottam fel a döbbenettől. - Ez egyszerűen már irreális! Ez hülyeség! A maffia nem küldene rám ennyi bérgyilkost! Ezt az egészet egyszerűen nem értem! - Joyce, nem kell ezt ennyire komolyan venni - próbált Michelle lehűteni. - Hogy nem kell ennyire komolyan venni?! - ordítottam. Men-\ ni akartam innen, de azonnal, haza, a jó biztonságos lakásomba. Michelle Jessyre nézett, és bólintott. -Jess! Mondd el neki! - Miről van szó? - kérdeztem, hol Jessyt, hol Michelle-t nézve. Nagyon titokzatos volt. - Amikor a kocsi megállt az árokban, az első dolgom volt, hogy körülnézzek, és tűz alá vegyek egy esetleges csapatot, hogy ne tudják megrohanni a terepjárónkat - magyarázta Jessy. - Amikor szétnéztem, azt láttam, hogy egy csomó ember álldogál tanácstalanul az erdőben. A legtöbbjüknél pisztoly volt, néhányuknál vadászpuska, egynél vagy kettőnél valamilyen géppisztoly, de nem csináltak semmit, csak álltak és néztek. Összezavarodtak attól, hogy nem jött be a bombás trükk. Kilőttem három vadászpuskás fickót, erre a legtöbben egyszerűen elrohantak. Elmenekültek, érted? Maradtak talán tizenöten, őket le is szedtük sorban. Képzelj el egy teljesen hétköznapi fickót, aki állandóan fél, ezért keménykednie kell, és fegyvert hord magánál, az utcán lövöldözik, de nem kapott semmilyen kiképzést, nem tudja, hogyan használja a fegyverét, hogyan helyezkedjen, milyen szögből lőjön, és legfőképpen azt nem tudja, hogy miként támadjon a társaival összehangoltan - magyarázta Jessy. -Amikor támadnak, valósággal transzba esnek, mert annyira fél409 nek. Sok ilyen embert láttam. A félelem egyik jele a lőszer pazarlása. Pár másodperc alatt kilőnek egy egész tárat. Csak úgy, célzás nélkül. Ha van egy ellenséged, aki beásta magát egy jó fedezék mögé, vedd tűz alá, hogy ne tudja kidugni a fejét, és néhány emberrel kerítsd be, és lődd ki. Ezt tanultuk a kommandós elemi iskolában. Belépünk az ajtón, te erre figyelsz, te arra, te meg amarra. Ők ilyesmiről még csak nem is hallottak! Amatőr csőcselék, akiknek fegyverük van, és kész. Nem állítom, hogy nem veszélyesek, hiszen Michelle és Simoné is beszedtek golyót, de azt állítom, hogy még vállalható a veszély. Egy kérdésen kezdtem törni a fejem, amikor Simoné megszólalt. - Megérkezett Sophie az új autónkkal - mondta. Közelebb hajoltam, hogy lássam, milyen kocsival jött. Egy hatalmas Mercedes állt a garázsban.
- Mercedes S 600 - jelentette be Simoné. - B7, természetesen. - Lemegyek - mondta Michelle. - Figyeljetek. Felállt, fogta a géppisztolyát, és az ajtóhoz ment. - Mehetsz. Tiszta a folyosó - tájékoztatta Simoné. Jessy kiengedte Michelle-t, majd becsukta utána az ajtót. A monitoron figyeltem Michelle-t és Sophie-t a garázsban. Váltottak pár szót, azután beszálltak a Mercedesbe, majd egy percre rá előbukkantak. Michelle visszajött. -Joyce, mennünk kell! - jelentette be. - Mostantól túlságosan veszélyes neked Fontainebleau-ban maradnod, azonnal pakolunk, és megyünk! A Fordot majd elszállítják, a szobák is rendben lesznek, semmivel nem foglalkozunk, csak lelépünk. Megrémültem ezen a sietségen, de valahol meg is nyugodtam, hogy nem kell tovább az életemet kockáztatnom. Mert iszonyúan nagy lelkierőt kíván az élet, ha a halál fenyeget. Csak jussunk haza biztonságban... Összekaptuk a cuccainkat, és távoztunk. Angolosan. Pierre-nek nem szóltam, de majd felhívom. Simoné a kormány mögé ült, Jessy mellé, Michelle, Sophie és én pedig hátra. Azonnal indultunk. Nem tudtam, mi történt, de nagyon izgatott voltam miatta. Alig vártam, hogy Michelle felvilágosítson. Görcsbe rándult a gyomrom, ahogy arra gondoltam, hogy megtámadtak valakit, akit szeretek. 410 2. Benzinkút A Fontainebleau-ból Párizsba vezető autópályán November 9- csütörtök, 12 óra 29 perc Lassan elállt az eső. Simoné, öt kilométerre Fontainebleau határától, letért az autópályáról, és egy benzinkúthoz hajtott, melynek volt szerelőhangára is. Egyenest a hangárba mentünk, annak is egészen a legvégébe. Simoné félreállt, egy jókora Mercedes kisbusz mellé. Vártunk néhány percet, amíg a két autójára váró férfi és három szerelő elhagyta a helyiséget. Először Jessy, majd Michelle is kiszálltak. Szétnéztek, majd kinyílt a kisbusz ajtaja, és két középkorú férfi szállt ki. A két férfi kiment az autók elé, és nézelődni kezdtek. Michelle kinyitotta az ajtót mellettem. -Joyce! Gyere, átszállunk! - szólt be. Arra gondoltam, hogy ezen a módon rázzuk le a követőinket. Negyed perc alatt átültünk a buszba. A két férfi még várt egy kicsit, majd beszálltak a Mercedesünkbe, és már mentek is. A busz nagyon kényelmes és tágas volt. Elég nagy ahhoz, hogy még aludni is lehessen benne. Látszott rajta, hogy Michelle-ék tulajdona, mivel nagyjából ugyanúgy volt felszerelve, mint a többi autójuk. Volt fegyvertartó, lőszertartó, és a táraknak is volt tokjuk külön. - Mercedes-Benz Sprinter 312D 4x4 Kombi a hivatalos típusmegjelölése - mondta Simoné. - Nem tévesztendő össze a szokásos Mercedes Sprinter áaiszállítókkal! Ez egy jóval nagyobb kocsi, mint az eddigiek, kényelmes, jobban felszerelt, és elég jó a terepjáró képessége, ahhoz képest, hogy mekkora, és hogy milyen nehéz. Közel hat tonna a súlya, így, felpáncélozva. B7-es kategória. Magát a kocsit terepbuszként árulják. A magas súlypont és egyebek miatt nem veheti fel a versenyt egy Land Roverrel terepezés-ben, de elég jól bírja a nehéz utakat. - Mostantól Sophie is velünk van, és folyamatosan mozgunk -jelentette be Michelle. - Hivatalosan te rövidesen hazaérsz, és otthon is maradsz. A Mercedest a házadig viszik, lemennek a garázsba, és a kocsi ott is marad. Az ablakok sötétítettek, úgysem látja 411 senki, ki ül benne. Ez a kisbusz eredetileg tizenkét személyes, de öt embernek van átalakítva. Kényelmesen elaludhatunk benne. A hátsó üléseket ággyá lehet
alakítani. Oldalról asztallapot hajthatsz le, tudsz enni és írni. Van villanyrezsó, amin főzni és sütni lehet. Még tévé is van. Ez egy lakóautó. Mostantól senkinek sem mondhatod meg, hogy hol vagy. Te döntőd el, hogyan tovább. Ha akarsz, visszamehetünk a lakásodba, vagy máshová, de akár nyomozhatsz is tovább. Rajtad áll. - És mi az a váratlan esemény, amiért azonnal el kellett jönnünk a kastélyból? kérdeztem. - A váratlan esemény egy újabb biztonsági rendszabály. Ismeretlen helyen kell tartózkodnod, és állandóan mozgásban. Csak erről van szó, ne aggódj, nincs semmi más. - Értem - könnyebbültem meg. Tehát mindenki jól van. Jó ötlet volt. A kocsiban mindig is nagyobb biztonságban éreztem magam, mint a kastélyban. Végiggondoltam a dolgot, mindent számba vettem, és úgy döntöttem, hogy nem hagyom magam, és nem szaladok el. - Folytatni akarom - jelentettem ki elszántan. - Rendben - bólintott Michelle. - Akkor induljunk. Simoné indított. Mentünk vissza Fontainebleau-ba. 3. Philipe Ménart háza A fontainebleau-i erdőben November 9. csütörtök, 13 óra 46 perc Elhatároztam, hogy most már megnézem magamnak Ménart-t. Hogy milyen most. Azt már tudom, milyen volt tíz évvel ezelőtt, és furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy lássam a változást. Simoné a földútról behajtott az erdőbe, és amennyire csak lehetett, megközelítette Ménart házát. Egyrészt a fák korlátozták a mozgásban az igen nagy méretű járművet, másrészt pedig Simoné semmiképpen nem akarta, hogy meghallják vagy meglássák a lakóautót. Kö412 rülbelül százhatvan méterre álltunk meg Ménart feltételezett házától, néhány vastag fa takarásában. A hátsó ablakokból látni lehetett a téglaház egy kis részét, a bejárati ajtót és felette egy ablakot. Elhelyezkedtem a leghátsó ablaknál, és távcsővel tanulmányozni kezdtem a ház ajtaját. Feszülten figyeltem az ajtót és a felette lévő ablakot, és próbáltam találni, meglátni valamit, ami arra utal, hogy a házat lakják. Egyszer csak kinyílt az ajtó, és egy gumicsizmás, sötétbarna vászonnadrágos és vastag, szürke kabátos, erősen borostás, kócos hajú férfi lépett ki. Mintha valamit cipelt volna, de nem láttam, hogy mi van nála. Megállt az ajtó előtt, és az erdőt nézte. Bár megesküdtem volna rá, hogy ezt az embert még sohasem láttam, különös módon ismerős volt nekem. Beesett, sötét, karikás szemek, lefelé görbülő száj, mogorva arckifejezés. Lassan oldalra fordult. Most láttam csak, hogy egy jókora, fekete zsák van nála. És valami volt a zsákban. Vagy valaki... Most akarja elásni az egyik gyereket! Ebben a pillanatban villámként csapott belém a felismerés, hogy a férfi, aki a téglaház ajtajában áll: Dr. Philipe Ménart! Igen, ő volt! Semmi kétség. Ez Ménart! Ménart, a gyerekgyilkos... - Ménart el akarja ásni a gyereket! - mondtam fojtott hangon. Rettenetesen izgatott voltam. Az idegességtől dobogott az ér a halántékomon, elszorult a torkom, a szívem eszelős iramban vert. - Utánuk kell mennünk! Én lefilmezem, azután ti elkapjátok! Michelle, menjünk már! - hadartam. -Jess, néz körül! - utasította Michelle Jessyt. Simoné kiengedte Jessyt, aki a fák takarásában megindult Ménart háza felé. Michelle és Sophie távcsővel a környéket figyelték.
- Kiszállhatok, Michelle? - kérdeztem, miközben az ablakra tapadtam ismét, és figyeltem Ménart-t, aki még mindig a ház bejárati ajtaja előtt állt. Éppen légzőgyakorlatokat végzett. - Az attól függ, hogy mit mond Jessy - mondta Michelle. - Nagyon szeretnék kiszállni! Hadd lássam ezt a szemetet a saját szememmel! 413 - Majd meglátjuk! Alig egy perc múlva Ménait elindult, kilépett a távcsövem látómezejéből. - Elment! Bal felé indult! - tájékoztattam Michelle-t. - Ménait bal felé - mondta Michelle, közölve Jessyvel az információt, a rádió adó-vevőn keresztül. Nem volt miéit az ablaknál maradnom. Eljöttem, és a táskámhoz mentem, hogy előszedjem a videokamerámat. - Ha megvan a felvétel, visszakaptam az életemet! Tíz telepet hoztam magammal az útra, a kamerához. Most mindet előszedtem, kettőt a dzsekim zsebeibe gyömöszöltem, a többit a videóhoz tartozó övtáskába. Egy üres kazettát dugtam a videokamerába, és azonnal ki is próbáltam, nehogy a helyszínen derüljön ki, hogy valami baj van vele. Felvettem öt másodpercnyi erdőt, majd visszanéztem. Rendben volt. Eltettem tíz darab kétórás kazettát, hátha valamelyik rossz lenne, és nehogy emiatt elrontsam a felvételt. Most először láttam meg a fényt az alagút végén, nem akartam semmit sem kockáztatni. Ellenőriztem a Chanelt, hogy gyorsan elő bírom-e kapni, ha szükséges. Sophie helyet cserélt Simone-nal: most ő ült a kormány mögé. Simoné kezében puska volt, Michelle-nél géppisztoly. Michelle rám nézett, hogy rendben vagyok-e. Minden oké volt, csak a védőszemüveg nem volt rajtam. Mondania sem kellett, azonnal felkaptam, a homlokomba húztam a kapucnit, és felhajtogattam egész az orromig fekete garbóm nyakát, hogy még véletlenül se ismerhessen fel senki. - Készülj! - mondta Michelle. - Készen állok! Sophie kinyitotta az ajtót. Michelle kiszállt, az ajtó becsukódott mögötte. Teltek a másodpercek, azután a percek. Le fogom késni Ménart-t! Le fogom késni Ménart-t! - Menjünk már! - mondtam szinte kiabálva. Még vagy tíz másodperc elrepült. Ekkor Sophie kinyitotta az ajtót. Simoné kiszállt. Michelle beszólt a buszba. - Gyere! Egy lépés, és kiugrottam a földre. Hűvös szél vágott az arcomba. Az ajtó becsukódott mögöttem. Michelle mutatta, hogy görnyedten mozogjak, ne egyenesed414 jek ki. Összehúztam magam. Elindultunk előre, de nem egészen Ménart háza felé, hanem attól egy kissé oldalra, északi irányba, még beljebb az erdőbe. Biztos voltam benne, hogy Jessy pontosan tudja, merre van Ménait. Egy helyben álltunk, vagy lassan futva mentünk előre. Két fa felé közeledtünk, de Michelle félrehúzott, hogy megkerüljük a fákat. Nem értettem, mi értelme van ennek, de azután megláttam a két fa közé kihelyezett medvecsapdát. Iszonyatos csapdafajta; szétvágja az ember lábát. Ha belelép, két oldalról, borzasztó nagy erővel felcsapódik egy-egy acélfogakkal ellátott fémdarab. Nem filmeztem le, mert egyetlen másodpercet sem akartam elpocsékolni. Medvecsapda, ember ellen... Elkerültük Ménart házát, egyre jobban eltávolodtunk tőle. Már úgy éreztem, felrobbanok az idegességtől, mert nem tudom lekapni azt az állatot, amint elássa egy gyerek holttestét. Michelle hirtelen lerántott a földre. Ettől egy kicsit magamhoz tértem. Az arcom a földhöz nyomtam, hogy ne találjanak el. De nem voltak lövések. Lassan felnéztem. Michelle mutatta, hogy menjek. A földre lapulva kúsztam előre, Simoné után. Michelle mellettem jött, egy kicsivel, legfeljebb fél méterrel lemaradva tőlem.
Azután Simoné megállt. Hátrafordult, és intett, hogy menjünk oda. Odakúsztunk mellé. Egy bucka tetején voltunk, fák és bokrok takarásában. Simoné egy fatörzshöz húzott, ő odébb ment, és megfordult, hogy a hátunk mögötti területet tartsa szemmel. Michelle mellém mászott, jobb oldalról hozzám is ért a teste, majd elfordult tőlem, és a jobb oldali területet kezdte figyelni. Jessyt nem láttam sehol. De hát igazából nem is vártam, hogy észreveszek egy erdőben egy profi mesterlövészt. És, őszintén szólva, nem is kerestem Jessyt a tekintetemmel, mert irtózatos jelenet kötötte le a figyelmemet. Ménart. Körülbelül két méterrel lejjebb és úgy nyolc-kilenc méterre tőlünk volt. A fekete zsák még a vállán. Csak állt, és nézelődött. Azután hirtelen egyenesen felém fordult. Az államat a földre szorítottam, hogy teljesen eltűnjek a fűben. A kamerán keresztül néztem. Elindítottam a felvételt. 415 Ménart nem vett észre. Elfordult tőlem. Lépett egyet előre, azután még egyet. Imbolygott. Részeg volt. Megállt. Szédelgett, majdnem el is esett. Levette a zsákot a hátáról, és a földre dobta. Majdnem felnyögtem a borzalomtól. Most látni fogom... Ménart térdre ereszkedett. Magához húzta a zsákot. Megremegtem. Úristen... látni fogom... Ménart szétnyitotta a zsák száját. És belenyúlt a zsákba. Görcsbe rándult a testem. Valami feltolult a gyomromból, de összeszorítottam a szám, és visszanyeltem. Most semmi sem akadályozhat meg abban, hogy felvegyem. A kamerám látómezejének bal alsó sarkában ki volt írva: FELVÉTEL. A jobb alsó sarokba pedig az idő: 0:01:44. Rendben, veszek mindent. Ménart elkezdett kihúzni valamit a zsákból. Becsuktam a szemem. Képtelen voltam végignézni. Az iszonyat és a düh váltakozott bennem. Most elkaplak, te elmebeteg állat, most elkaplak...! Ki kellett nyitnom a szemem, mert ha Ménart odébb megy, nem tudom felvenni, és akkor sem Vee, sem a lányaim, sem pedig én nem kapjuk vissza az életünket. Erőlködve kinyitottam a szemem. Ménart a kép jobb szélén volt. Odébb vittem egy kicsivel a kamerát, hogy nagyjából középen legyen. Ráközelítettem az arcára, hogy biztosan lássák a rendőrök, hogy ő az. Azután nyitottam a képen, hogy minden mozdulata rajta legyen a filmen. Ménart jobb keze a zsákban volt, a ballal a zsák száját fogta. Valamit rángatni kezdett. Jézusom, mit csinál ez...? Azután kivette a kezét a zsákból. A keze eltűnt a teste másik oldalán, nem láttam innen, hogy mit csinál. A keze ismét megjelent. Kés volt benne. Benyúlt a zsákba. És szúrt... És vágott... És szúrt... És vágott... Felfordult a gyomrom, elfogott a hányinger, éreztem, hogy valami feltolul a számba. Görcsbe rándult a testem, és hányni kezdtem. Egy gyereket darabolnak fel az orrom előtt. Úristen... Ez képtelenség... 416 Ménart őrjöngeni kezdett. A zsákból egy aprócska, összegömbölyödött kisgyereket ráncigált elő. Azt hittem, belehalok a látványba... A kést a feje fölé lendítette, és lecsapott. Kényszerítettem magam, hogy nyitva tartsam a szemem, de a könnyeimtől már csak körvonalakat láttam.
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET 1. A fontainebleau-i erdőben November9. csütörtök, Hóra. 02perc Nem tudom, mennyi idő telt el, de egyszer csak arra gondoltam, hogy Ménart a gyereket nem is feldarabolta a szemem láttára... Hanem megölte. Ettől a gondolattól pánikba estem. Fel akartam ugrani, hogy lerohanjak és elkapjam, de épp csak megfeszültek az izmaim, Mi-chelle már rajtam is volt, leszorított a földre, és befogta a számat. A kamera kiesett a kezemből. Nem tudom felvenni Ménart-t! Vadul küzdöttem Michelle-lel, de hiába voltam felbőszülve, amiért Michelle miatt nem tudom felvenni Ménart-t, és hogy hagytam meghalni egy gyereket, amikor meg is menthettem volna, Michelle mégis könnyedén lefogott. -Joyce, nem az történik, amit gondolsz! - súgta a fülembe. Alig értettem, amit mond. Megismételte. -Joyce, nem az történik, amit gondolsz! Erre leálltam. - Ménart nem egy gyereket darabol fel! Nincs is gyerek. Ménart fakérget gyűjt súgta Michelle a fülembe. - A zsákban összecsavart zsákok voltak, nem holttest! Michelle elengedett. Felkaptam a kamerát, és Ménart-ra irányítottam. Michellenek igaza volt. Sehol nem volt semmiféle gyerek, még egy testrész sem. Ménart fakérget gyűjtött egy kés és egy kis-balta segítségével, és a fakérget különféle zsákokba pakolta. Saját dühöm és irtózásom, a saját érzelmeim miatt nem láttam azt, ami előttem történt. Döbbenetes! Csak a képzeletem játszott velem. Leállítottam a felvételt. Húsz-harminc centivel odébb mentem, 418 hogy elkerüljem a saját hányadékomat, a fejemet a földre hajtottam, és felsóhajtottam. A fény eltűnt az alagút végéről. Még mindig nem voltam biztos semmiben. Michelle mutatta, hogy menjünk vissza a kocsiba. Bólintottam. Felőlem mehetünk. Rendben visszaéltünk. Simoné a kormány mögé ült, azonnal indított. Nem vártuk meg Jessyt, de valami azt súgta, rövidesen csatlakozik hozzánk. így is lett. A földúton, körülbelül kétszáz méterre attól a ponttól, ahol kibukkantunk a fák közül, útban a földút és az országút találkozási pontja felé, Simoné lefékezett, és kinyitotta az elülső ajtót. Jessy felugrott a buszra. Az ajtó bezárult mögötte, és már mentünk is tovább. Letörten ültem a helyemen, a kamerával a kezemben. Ménart-t nem tudtuk elkapni. A nyomozás folytatódik tovább. Az életünket nem kaptuk vissza. Ez nagyon bántott. De annak azért örültem, hogy nem volt holttest. Erőt vettem magamon, és újranéztem a felvételt. Még mindig remegtem, pedig egyáltalán nem is az történt, amit hittem. Ménart elment növényeket gyűjteni, ami arra utal, hogy még mindig kutat. Vagyis még mindig hisz benne, hogy meg tudja menteni a lelkét. Felfedez valami fon'adalmit, és a lelke megtisztul. Már régóta nem hagyott nyugodni, hogy Jacqueline hogyan tudta rávenni a bátyját arra, hogy menjen el a szanatóriumba. De már ezt is értem. Ménart úgy érzi, csapdában van, és szeretne onnan kitörni, küzd a lelkéért, pedig már réges-régen veszített. Mert ennyi bűnnel szemben nem lehet nyerni. Kínomban elnevettem magam. Hogy lehet valaki ennyire nyomorult! - Fakérget gyűjt meg friss hajtásokat...! - mondtam a fejemet csóválva. Kutatásokat végez. Miért nem adja már fel, miért nem látja már be, ami a napnál világosabb: hogy vége, neki már annyi, innen már nincs visszaút?! A földútról az országútra hajtottunk. Egyelőre nem volt konkrét úticélunk, csak mentünk az autópálya felé. - Azt hiszed, olyan könnyű belátni, hogy már nincs tovább? -kérdezte Jessy. Előttem ült, távcsővel a kezében.
- Igen, egy ennyire szélsőséges helyzetben: igen! - vágtam rá. Jessy a fejét csóválta. Nem értett velem egyet. 419 - Még mindig nem értem, hogy tulajdonképpen ki ez a Ménart - mondtam. - Valami emberrabló-specialista? És fakérget gyűjt. Elég ellentmondásos. Olyan, mint a gyermekeit imádó maffiafőnök. Vagy az orchideákat nemesítő náci háborús bűnös Dél-Amerikában. Kikapcsoltam a kamerát. Levettem az övtáskát, és az egész felszerelést beledugtam a táskámba. - Nekem ez már túl durva - mondtam. - Nincs gyomrom az ilyesmihez, nem lettem volna valami jó FBI-ügynök. Nem váltam volna be. Csak szégyent hoztam volna mindenkire. Az biztos, hogy azon a pályán nem jutottam volna fel a csúcsra. - Azért ebben nem vagyok olyan biztos. - Én viszont igen. Meg egyébként is túl önfejű vagyok, nem bírtam volna a sok parancsot. És legfőképpen azt a rohadt családias légkört nem bírtam volna! Magam szeretek dönteni mindenről. Nem vagyok az a kimondott csapatjátékos. A gimiben kiölték belőlem a csapatszellemet. Kézilabdáztam az iskolai csapatban, és rengeteget veszítettünk. Azt mondták, hogy tehetséges vagyok, a kondim is rendben volt, és mégis, rendre veszítettünk, mert nem voltam képes arra, hogy egyedül megnyerjek egy mécseset egy egész csapat ellen. Hiába tettem ki a belem is, a csapattársaim" nem voltak hajlandóak játszani, csak álltak és meresztették a nagy seggüket, és rajtam röhögtek, amiért győzni akarok. Úgyhogy megköszöntem a csapatjátékot, és többé már nem kértem belőle. Tudjátok, milyen érzés egy végighajtott meccs után megvert kutyaként kullogni az öltözőbe? Nem tudtam egy egész csapat helyet játszani. Ez van. - De mi egy csapat vagyunk. Ez egészen más helyzet - szólalt meg Simoné. Minden a csapattársaidon múlik. - Én mindig egyedül voltam - mondtam. - Talán csak most nem. - Tudod, mit jelent az, hogy egyedül vagy? - kérdezte Jessy. -Azt jelenti, hogy minden célodat segítség nélkül kell elérned. Ezen elgondolkodtam. Tetszett. - Igazad van, Jessy. Ezt jelenti egyedül lenni. A barátság azt jelenti, hogy minden erőnkkel segítünk valakinek elérni egy célt, a szerelem pedig azt jelenti, hogy teljes erőből segítünk valakinek elérni minden célját - elszorult a torkom attól, amire rájöttem. - A 420 kisfiúnak, akit Vee-vel találtunk az országúton azon az átkozott éjszakán, a barátságiinkat ajánlottuk fel. Ez olyan Sherlock Holmes-os dolog volt. Felajánlani valakinek a barátságot... Az szép. Elővettem a telefonomat, hogy hívjam Dr. Pauwelst, és megkérdezzem, hogy van a barátom. Beütöttem a számot, hogy beszéljek az orvossal, pedig tudtam, mit fog mondani. Hogy annak az apró embernek, akinek sokáig egyetlen barátja sem volt, már nincs segítség. 2. Egy páncélozott lakóautóban Valahol Fontainebleau-ban November 9- csütörtök, 15 óra 00 perc Ültem a lakóautóban, a középső, nagyon kényelmes ülésen, az oldalról lehajtott asztallap előtt, uborkás szendvicset ettem, és közben a jegyzetfüzetem kitépett lapjait olvasgattam. Megpróbáltam összerakni, hogy mit is tudok. Úgy tudják, hogy Ménart elköltözött Fontainebleau-ból, körülbelül nyolc évvel ezelőtt. Ménart nagyreményű orvos volt, népszerű figurája Fontainebleau közéletének. Több nagyon pozitív dolgot tett, például amikor ingyenes tanfolyamot indított a köny-nyen elsajátítható újraélesztési technikák megtanításáért, vagy amikor tűzvédelmi oktatást szervezett a lakosoknak. Azután valami történt az életében, és elkezdett inni. Valamikor nyolc évvel ezelőtt
történt valami az életében, ami fordulópont volt a számára, és attól kezdve elindult lefelé, elzüllött, alkoholista lett, részegen tántorgott az utcán, és bármilyen népszerű volt is, megutáltatta magát, de annyira, hogy végül elüldözték. Ám Ménart mégsem ment el. Itt maradt az erdőben, egy házban, melyet nem nagyon hagyott el. Egyszer sem ment be a városba, csupán az erdőben tett néha kirándulást, hogy fakérget gyűjtsön a kutatásaihoz. A fákkal kapcsolatos orvosi kutatásaiban 421 látta a saját megváltását, annak bizonyítását, hogy ő, mindenek ellenére, jó ember. Két nagyon fontos kérdés van: az egyik, hogy mi töitént Ménart életében, amiéit lezüllött, és a másik, hogy amennyiben ő vadászik rám, honnan vannak az emberei? És van egy harmadik is: amennyiben ő a gyerekrabló, miéit teszi, amit tesz? A harmadik kérdésre egyszerűnek tűnik a válasz. Ménart őrült. Ennyi. Bárki, aki gyereket rabol, bárki, aki megkínoz egy embert, nem épelméjű. Ez kétségbevonhatatlan tény. Az tehát teljesen biztos, hogy Ménart tetteinek mozgatója saját őrülete. Ez van a mélyben. És bár kérdés, hogy miért bolondult meg, az őrület feltevése még nem segít hozzá annak kiderítéséhez, hogy ki áll a háttérben. A nyomozásban minden három kategóriába sorolandó: amit gondolok, amit tudok és amit bizonyíthatok. Sok mindent gondolok, egyet s mást tudok, de bizonyítani... Szinte semmit. Semmit. Legalábbis semmi olyat, amely rendőrségi eljárást vonna maga után, és amely az ügyem lezárásához vezetne. Amennyiben a Kiskirály az én emberem, a képlet egyszerű. Claude Alexander egy elmebeteg bűnöző, akinek van egy rakás embere. Elvettem tőle a kis játékát, egy szerencsétlen kisfiút, és ezért most végezni akar velem, meg akar ölni. Röviden ennyi. Ennek persze még vannak részletei, és az egészet bizonyítanom kell, először is saját magamnak. Talán jobb lenne nekem, ha Ménart lenne az ellenségem, és nem Claude Alexander. És vannak jelek, melyek határozottan arra utalnak, hogy Ménart a sötétben jár. Először is az, hogy Ménart mégsem ment el Fontainebleau-ból, csupán csak kiköltözött az erdőbe, és nem mutatkozott többé. Nos, valójában nem állíthatom biztosan, hogy Ménart-ról senki sem tud, hiszen Marie-t még mindig nem sikerült megkérdeznem, és sokak szerint ő az az ember, aki mindent tud, ami Fontainebleau-val kapcsolatos. Ménart-ra, mint potenciális tettesre utal az is, hogy tönkretette az életét az alkoholizmusával, bár fontos ember volt, tetszett a másik nemnek, jól élt, elismerték, és hasznos dolgokat tett a közösségért. És mi más lenne a boldog élet alapja, mint ezek a dolgok? És Ménart valamiért mégis tönkretette ezt az egészet. És még nem találtam senkit sem, aki akár csak gyanította volna, hogy miért. 422 A fő kérdés az, hogy honnan lennének Ménart-nak emberei, akik kaphatóak a gyilkosságra, és pláne ennyi embere honnan lehetne, mint ahányat már eddig is bevetettek ellenem? Egy ex-orvos. Aki talán ölt. Talán több gyereket megölt. Talán Ménart gyerekekkel kapcsolatos abnormális hozzáállása sokkal régebbről indul, és nem hét vagy nyolc éve kezdődött, hanem talán több évtizede. És valahogyan nem kapták el. Esetleg kezdetben csak gyerekruhákat lopott, és azokat fogdosta és nyalogatta éjszakánként, szobája magányában. Aztán megfogdosott néhány gyereket, és ez felizgatta. De ennek ellentmond, hogy Ménart nem gyerekorvos lett, amely kitűnő fedezete lett volna aberrált hajlamainak. Vagy éppen ezért ment más szakra az egyetemen, hogy leplezze magát? Vagy küzdött magában, megpróbálta legyűrni a vágyait? Talán egy ideig sikerült is. Talán voltak hónapok, évek, amíg nem követett el semmit, és ha tett valamit, mindig odébbállt. És éppen ezért nem kapták még el. Hétnyolc éve, talán egy-két évvel korábban, Ménart véletlenül vagy hirtelen felindulásból megölt egy gyereket. És ettől kikészült
idegileg. Viaskodott magával. Talán felizgatta a dolog. És megtette megint. És ki tudja, hányszor. És ki tudja, hogyan. És egy idő után már nem tudta tartani magát, és teljesen bedilizett. Az álcája, hogy ő jó ember, kitűnő orvos, összeomlott, mert nem bírta már idegileg a színlelést. Nem bírta elviselni saját magát. És inni kezdett. Talán kábítószerezett is. Talán alkoholista és drogfüggő még a mai napig is. Egy ex-orvos. Honnan vannak egy ex-orvosnak bűnöző ismerősei, akik hajlandóak ölni, ha ő úgy kívánja? Ménart-nak alvilági kapcsolatai vannak. Amennyiben ő áll a háttérben, efelől semmi kétség. Ménart-nak alvilági kapcsolatai vannak, kiterjedt kapcsolatai. De hogyan tett rájuk szert? Claude Alexander, a Kiskirály és Ménart egy csapat lenne? Mert akkor teljesen mindegy, hogy végül melyikük mondta ki rám a halálos ítéletet. A Kiskirály és Ménart... Ez sok mindent megmagyarázna. Ménart valahol, valahogyan megismerkedett a Kiskirállyal, és ahogyan beszélgettek, rájött, hogy ő megértené a gyerekekkel kapcsolatos abnormális vágyait. És egyszer elmondta neki. És a Kiskirály megértette őt, elfogadta. És Ménart elindult az al423 világban, ami nagyon tetszett neki, egyszerűen azért, mert őszinte lehetett, és senki sem ítélte el. Gazdaságilag a bűnözés arra épül, hogy tömegméretekben kielégítsék emberek aberrált vágyait. A pornó milliárd dolláros üzlet. Emberek fizetnek azért, hogy lássák, amint magas sarkú cipős, harisnyakötős, szilikonnal tömött mellű, értelmi fogyatékos prostik hasonló szintű humanoidr lényekkel közösülnek, akiknek ekkora meg akkora a méretük. Az emberek fizetnek azért, hogy felgyújtsák annak a házát, akit valamiért utálnak. Fizetnek azért, hogy lopott autót vegyenek. Fizetnek azért, hogy valamilyen kábítószerrel elkövethessék a legnagyobb bűnt: hogy elfeledkezzenek a világról és a többi emberről. Fizetnek azért is, hogy meztelen kisgyerekekről készült fotókat vehessenek. Fizetnek olyan filmfelvételekért, melyeken öt-hat-hét éves kisfiúkat és kislányokat erőszakolnak meg. A világ összes bűnözője abból él, hogy bizonyos embereknek aberrált vágyaik vannak, melyekre kielégülést keresnek. Ménart pedig, aki éveken át titokban tett mindent, és senkivel sem oszthatta meg legbenső vágyait, olyan emberekkel került kapcsolatba, akik minden további nélkül, egy összehúzott szem, egy rossz szó nélkül, készen álltak rá, hogy kielégítsék minden létező vágyát, különös tekintettel a legaberráltabb vágyaira. És Ménart-nak ez nagyon tetszett. Úgy érezte: hazatalált. Ménart úgy élt éveken vagy évtizedeken keresztül, hogy tudta, ha kiderülne, amit tesz, amiről fantáziál, az emberek kiközösítenék, megvetnék, bezárnák, összevernék, megölnék. És azután bekerült egy olyan közegbe, ahol az őrület normálisnak látszott, ahol senki nem kifogásolta, hogy gyerekeket akar megerőszakolni és megölni, hanem inkább még tanítgatták is, hogy hogyan is kell ezt igazán jól csinálni. Ezért nem működött, nem működik és soha nem is fog működni a börtön. Mert a börtön az őrület melegágya, az a hely, ahol az őrület normálisnak számít, és a normalitás őrületnek. Ha egy embernek mindenki elfogadja a sötét vágyait, azok csak felerősödnek. Többé már nem küzd ellenük. Ménart ex-orvos. Hát persze! Már értem! Ménart az alvilág száhumanoid: (itt gúnyosan) emberszerS, emberszabású lény. 424 mára kamatoztatja tudását! Ménart alvilági orvos lett! Lőtt sebeket és hasonlókat lát el, melyekkel bizonyos embereknek nem lenne ajánlatos kórházba vagy orvoshoz menniük, mert körözés alatt állnak. Ha Ménart benne van, akkor alvilági orvosként akár még a Kiskirály nélkül is rendelkezhetett elég emberrel, hogy megtegye, amit tett! Talán éppen az erdei házban van a rendelője! Talán egy valóságos titkos, alvilági kórházat tart fenn! És gyerekeket pénzért, vagy pusztán abnormális vágyai miatt raboltat vagy rabol el.
Huh! Haladok! Végre! Az információ fény, amely megvilágítja a tudatlanság sötétségét. Na, menjünk tovább! Ménart orvos volt, itt, Fontainebleau-ban. És bizonyára kezelt gyerekeket is. Ez esetben pedig, egykori orvosi kartonjaiban kétségkívül van valamilyen nyoma annak, hogy nem normális módon tekintett a gyerekekre. Talán éppen rosszul bánt velük, elhúzta a betegségüket, vagy fájdalmat okozott nekik, vagy túl sokszor rendelte őket vissza vizsgálatra. Látnom kell Ménart egykori orvosi kartonjait! Ehhez pedig olyan ember segítségére van szükségem, akinek hatalma van. Fel kell hívnom Marie-t. El kell árulnom valakinek, hogy mégsem mentem haza. - Michelle. Meg kell néznem Ménart egykori orvosi kartonjait, mert abban talán lesznek bizonyítékok an'a, hogy Ménart pedofil volt, és ehhez szükségem van Marié Chagallra. - Találkozni akarsz vele? - kérdezte Michelle. - Muszáj lesz. - Talán itt, Fontainebleau-ban, minden mindennel összefügg a mélyben - mondta Michelle. - Marié Chagall a leghíresebb ember ebben a városban. Talán ismeri Alexandert is. Talán csak van körülötte valaki, aki adott esetben tájékoztatná Alexandert a fejleményekről. Pillanatnyilag Alexander a legvalószínűbb háttérember, ugye? És az érzelmeiden kívül nincs semmi okod rá, hogy feltételezd Marié Chagall tisztaságát. - Ez igaz - ismertem el. - Azonban tényleg szükségem van a kartonokra, és ezéit valahogyan beszélnem kell Marie-val. Találjunk ki valami biztonságos módszert rá. -Jól van, meglátom, mit tehetek - mondta Michelle. 425 3. Chagall-kúria Fontainebleau November 9- csütörtök, 15 óra 44 perc Ahhoz, hogy Ménart-t letartóztassák, valamilyen bizonyítékra van szükségünk, valami olyanra, ami elég jelentős egy házkutatási és egy letartóztatási parancs kiadásához. Mert mindaz, amit eddig megtudtunk, ehhez kevés. Nagyon kevés. Egy ravasz védőügyvéd lemosná a vádat a pályáról. De ez persze csak álmodozás: sosem lenne tárgyalás egy ennyire megalapozatlan ügyben. Tulajdonképpen nincs bizonyítékunk semmire. Telefonon beszéltem Marie-val, hogy fogadna-e minket, és ő szerencsére igent mondott. Megkértem rá, hogy senkinek ne említse, hogy Fontainebleau-ban vagyok, amit természetesen megígért. Meg kellett győznöm egy barátomat, aki kínosan ügyel a jó-hírére, hogy éljen vissza a hatalmával. Nem lesz könnyű. Utálom magamat miatta, de nincs más választásom. Marié egy kétemeletes udvarházban lakott, melynek külső falait repkénnyel futtatták be. Az egész ház békét árasztott magából, amire most nagyon nagy szükségem volt. Amikor elhajtottunk a kapu előtt, és belestem az udvarra, az udvar közepén egy fehér márványból faragott szökőkutat láttam, amelyből több sugárban ömlött a víz. Hamarosan felbukkant Michelle és Marié. Michelle nem találta elég biztonságosnak az udvarházat, ezért rábeszélte Marie-t, hogy a buszban találkozzon velem. Simoné felvette Michelle-t és Marie-t, és azonnal továbbment. - Marié! Nagyon örülök, hogy látom! - megöleltem és megpusziltam. - Hálás vagyok, amiért hajlandó velem beszélgetni itt, a buszban! - Én sajnos nem mondhatom el ugyanezt! - kezdte Marié erélyesen. - Én egyáltalán nem örülök, hogy látom! Már réges-régen Párizsban kellene lennie! Joyce, az isten szerelmére, ne hívja ki maga ellen a sorsát! Ezzel csak tönkreteszi magát és a várost is! Az ülésem előtti széket úgy fordítottam, hogy Marié velem 426
szemben lehessen. Leültettem. Elég kényelmesnek találta az ülést. Hogy megnyugodjon, Sophie készített neki egy tejszínhabos kávét. Bevezetésképpen elmondtam Marie-nak, hogy már megyek is vissza Párizsba, rövidesen, de még beszélnem kellett vele, és sajnos nem lehetett telefonon. Lassan megitta a kávét, és közben megnyugodott. - Miről akar velem beszélgetni? - kérdezte. - Philipe Ménart-ról - feleltem. A név, mintha varázsige lett volna. Kifutott a vér Marié arcából. - Úgy látom, nem szíveli Ménart-t, Marié. - Hát az biztos - mondta rekedten. Látszott rajta, hogy ideges. Ménart nevének puszta említése felzaklatta. - Mit tud róla? - Erről nem szándékozom önnel beszélni - mondta, és elfordította a fejét. A kezei ökölbe szorultak, a szája megremegett. Úgy látszott, ők ketten valamikor szembenálltak egymással. Talán Mé-nartnak ezért is kellett távoznia a városból. - Ha nem szíveli Ménart-t, akkor miért nem segít nekem? Ha tud valamit, áailja el! Talán börtönbe tudjuk juttatni! Talán ő áll ennek az egész ügynek a hátterében. Hallgattam, vártam, hogy Marié szólaljon meg. Szemmel láthatóan vívódott magában. Aztán néhány perc múlva a szemembe nézett, és lassan, vontatottan megkérdezte: - Visszajött Fontainebleau-ba? Most az én vonásaim keményedtek meg. Marie-nak sincs tudomása arról, hogy Ménart az erdőben él! - Nem jött vissza - mondtam. - El sem ment. Nyolc éve kint lakik az erdőben. Innen körülbelül öt kilométerre. Nem is tudta? Marié megdermedt. Csak meredt rám dühös tekintettel. Aztán kitört. Lesöpörte az asztalról a csészét, a cukrot és a tejszíntartót, azután felpattant, és üvöltve az öklét rázta. Megdöbbentő reakció volt. Elkínzottan huppant vissza az ülésre, és az arcát a tenyerébe temetve zokogott. - Az a szemét... Az a mocskos... - hajtogatta. Gyorsan megkerültem az asztalt, és leültem mellé. Átkaroltam. - Marié, nyugodjon meg. El fogjuk kapni, ebben biztos lehet! Nem menekülhet, túl sok van már a rovásán! Marié egy ideig csak sírdogált, azután lassan felemelte a fejét, 427 és a kezével letörölgette a könnyeit. Lenézett a földre. Sophie már felszedte, amit levert, de egy csúnya folt éktelenkedett a földön, egy másik pedig az ülés oldalán. - Elnézésüket kérem a viselkedésemért - szólalt meg Marié. -Elnézést kérek, nem fog többé előfordulni. A lányom... Miou... Ménart miatt halt meg. Türelmesen vártam, amíg Marié összeszedi magát, és elmondja, ami történt. Nagy levegőt vett, és belekezdett. - A kisebbik lányom, Miou, gyönyörű teremtés volt. Tele élettel és nagy tervekkel. Volt egy gyerekkori szerelme, Anton, akivel nyolcéves koruktól fogva imádták egymást. Biztosra lehetett tudni, hogy amint betöltik a tizennyolcat, össze is házasodnak. Azután Miou megbetegedett. Valami ritka bőrbetegséget kapott. Maguk nem tudják elképzelni, hogy nézett ki szegény kicsikém arca! Tele volt mindenféle kisebb-nagyobb vöröses foltokkal, kelésekkel. A tükröket el kellett vitetnem a házból, meg minden egyebet is, amiben megláthatta magát. Annyit, de annyit sírt, a szívem szakadt meg, de nem tudtam rajta segíteni. Egy nap... egy nap Anton bejelentette, hogy lehetőséget kapott Bordeaux-ban, hogy egy patinás magániskolában tanuljon tovább. Elment. Miou pedig... -Marié megint zokogni kezdett, bátorításul megszorítottam a kezét. -A kislányom... öngyilkos lett. Marié most nem az a kemény, céltudatos nő volt, aki tigrisként küzd a városért és az erdőért, hanem egy összetört, elmondhatatlanul fáradt és megöregedett nő.
A dolog világos volt. Ménart megbetegítette Miou-t, Anton nem bírta már tovább és lelépett. Az a kis mocsok! Az bezzeg tetszett neki, hogy a környék legszebb lányával villoghat, de amint lett egy kis gond, és az az irigyelt szépség elhalványult, már ment is. Sajnos a törvények nem büntetnek minden bűnt. Az ilyen alakokat... Anton... Istenem! így meghalni, ilyen fiatalon, egy ilyen taknyos kölyök miatt! - Ménart... - folytatta Marié - a családi orvosunk volt. Olyan... olyan borzalmasan szimpatikus tudott lenni! Én vezettem be a közösségi életbe, én szereztem neki nevet azzal, hogy őt választottam családi orvosnak. Miou... többször is panaszkodott nekem... hogy Ménart... nem hagyja békén, hogy... hogy amikor megvizsgálja... nem úgy csinálja, ahogy kell. Fogdossa, mindig odanyúl a... De nem hittem neki. Azt hittem, hogy csak a kamaszkor vál428 tozásai, problémái mondatják vele. Amikor beteg lett, Ménart-t hívtam, hogy vizsgálja meg, hogy ápolja. Én hívtam a házamba, hogy minden nap nézze meg Miout... Szűzanyám! Egyik éjjel... nem tudtam aludni, felkeltem, és átmentem Miou szobájába, hogy megnézzem, minden rendben van-e. Hát nem volt. Ahogy... ahogy nyitok be a szobájába... - Marié kétségbeesett arcot vágott, hirtelen azt se tudta, mit érezzen. - Ennek... ennek a kígyónak a keze a lányom... a... a... a bugyijában... Miou meg aludt, mert altatót adott neki ez a... Miért nem öltem meg? Miért nem puffantottam le az egyik puskával? Akkor Miou talán még most is élne! Vagy ha legalább hittem volna neki! Ha hiszek neki, elüldöztem volna ezt a kígyót az országból vagy lecsukattam volna egy életre! De nem tettem meg egyiket se! A kislányom miattam halt meg! Mert nem vettem elég komolyan, hogy problémája van! Istenem, mit tettem?! Hagytam Marie-t, hadd sírja ki magát, attól megkönnyebbül. Mióta tarthatta már magában ezt a fájdalmat! Vee jutott eszembe, amit vele tettek, ahogy haldoklott a kocsiban, ahogy ott feküdt abban az ágyban bent a kórházban, és csövek álltak ki a testéből... az elmondhatatlan félelem, hogy elveszítem, és a kétségbeesés, hogy fordulhat olyan rosszra, hogy már nem tehetek érte semmit. Könnybe lábadt a szemem, és egy könnycsepp folyt végig az arcomon. - Ménart betegítette meg Miout? - kérdeztem. - Nem - rázta meg a fejét Marié. - Miou a kempingben segített a barátainak, és egy hétéves, Angié nevű kislánytól lett beteg. Tudja... az csak mese volt, hogy Anton azért utazott el, hogy tanulhasson. Nem, szó se volt róla! Nem azért ment el, hanem hogy megvédje Miout ettől az elmebetegtől. Ménart elkapta, és megfenyegette, hogy vagy elmegy a városból, vagy bead valamit Miou-nak. És Anton, bár majdnem megbolondult a fájdalomtól, inkább elment, elhagyta a szerelmét, csak nehogy baja essen. Anton igazán szerette a lányomat, de az a rohadt... kígyó... még azt is megtiltotta neki, hogy elmondja az én kislányomnak a szakítás igazi okát! És Miou azért lett öngyilkos, mert azt hitte, Anton a betegsége miatt hagyta el. Ménart őrült. Efelől semmi kétség. Méghozzá teljesen. Egy kegyetlen, érzéketlen rohadék. Abból a klasszikus náci fajtából. Ha 429 a személyiségét tekintjük, Ménait ideális jelölt arra a személyre, aki rám vadászik. És mint alvilági orvos, az emberei is megvannak hozzá. - Azonnal feljelentést teszek a rendőrségen! - jelentette ki Marié, azután eltorzult az arca a fájdalomtól, és lehajtotta a fejét. - De milyen váddal? Semmire nincs bizonyíték! Annak idején is emiatt nem tartóztatták le! Az ügyvédje azt mondta, nem tudom bizonyítani, hogy a lányomnak ellenére volt Ménart közeledése, és azt sem, hogy tényleg fogdosta volna! Az a kígyó mindent megúszott! És most is megússza! - Az azért nem olyan biztos - mondtam. - Marié, szükségem lenne Ménart orvosi kartonjaira! Nagyon szeretnék beléjük kukkantani. Egy s más kiderülhetne belőlük.
- Azt hiszi, ez nekem még nem jutott eszembe? - fordult felém vörösre sírt szemekkel. - De ez a kígyó, amikor elhagyta a várost, felgyújtotta a rendelőjét és a házát! Minden odaveszett! Ha volt ott valamire bizonyíték... és biztos vagyok benne, hogy volt, az a lángok martalékává vált. Nincs semmi. Az a kígyó mindent eltüntetett! Megússza! Mindig megússza! 430 HUSZONHATODIK FEJEZET 1. Egy páncélozott lakóautóban Rue Robespierre, Fontainebleau November 9- csütörtök, 16 óm 53 perc Nem akartam elfogadni, hogy Ménart megússza, amit elkövetett. Hallani sem akartam róla. Ménart őrült. Jó. Én viszont vagyok annyira elszánt, mint amennyire ő őrült. Majd meglátjuk, ki nyer! Visszavittük Marie-t a házába, majd ismét az öreg harcosok segítségét kértem, hogy tudják meg, hol lakik Anton. Ezt senki nem tudta, de egyikük emlékezett rá, hogy sülve-főve együtt volt egy JeanPaul Carmet nevű osztálytársával, aki jelenleg idegenvezető, turistákat visz erdei sétára, és a Rue Robespierre 50-ben lakik. Az utca sarkán parkokunk le, körülbelül ötven méterre Jean-Paul Carmet házától. Sophie szállt ki, hogy felkeresse Carmet-t, és megkérdezze, merre található Anton. Azért ment Sophie, mert őt még nem nagyon látták Fontaine-bleau-ban. Simoné szokásos helyén, a kormány mögött ült, Jessy mellette, Michelle és én pedig hátul. Michelle és Jessy távcsővel a környéket pásztázták, én meg elgondolkodva bámultam ki az ablakon. Mielőtt Marié kiszállt a buszból, megkérdeztem tőle, hogy miként lehetséges az, hogy senki nem említette, hogy Ménart a Cha-gall-család orvosa volt. Azt mondta, az emberek tiszteletből és sajnálatból, egyszerűen nem beszélnek róla. Ménart és a Chagall-család kapcsolata tabu téma Fontainebleau-ban. Meg tudtam érteni. Ménart esetleges nőügyeiről Marié sem tudott semmit, és a tíz évvel ezelőtti válásának hátteréről sem, és azt sem tudta, kit kellene erről kérdeznem. Újabb zsákutca? Még mindig nagyon a hatása alatt voltam annak, amit Marié mondott. És annak, amit tett. Ahogyan kiborult, ahogyan zokogott és tombolt elkeseredett dühében. Nyolc év telt el, nyolc hosszú év, és még mindig ilyen fájdalmas az emlék! Nekem is az lenne. Egyre biztosabb voltam benne, hogy Ménart benne van az ügyben. 431 Amit feltételeztem Ménart-ról, és amit Marié mondott, az nagyon összevágott. Tudtam, hogy Ménart az erdőben lakik, és ezt titokban teszi. Tudtam, hogy Marié és ő ellenségek, és hogy Mé-nart-nak minimum abnormális hajlamai vannak, hiszen állandóan zaklatta Marié lányát. Továbbá, Ménart elégette az összes kartont, amikor kiköltözött az erdőbe, vagyis jó gondolat volt, amikor a kartonokban bizonyítékot akartam keresni, mert minden bizonnyal találtam volna is valamit. Már csak arra kell bizonyítékot találnom, hogy Ménart aberrált módon viszonyul a gyerekekhez, és máris biztos lehetek abban, hogy ő az, aki a háttérben áll. Claude Alexander esetében is kerítenem kell valamilyen határozott utalást arra, hogy foglalkozik gyerekrablással, mert eddig erről nem hallottam semmit. Georg Cassel, a Kiskirály egykori barátja, akinek eltörte a gerincét, nem találta hihetetlennek, hogy Alexander gyerekeket rabol, de meg sem erősítette azt. Erre kell koncentrálnom: a gyerekekre. Sophie felbukkant. - Oké, engedd be! - mondta Michelle, amikor Sophie a buszhoz ért. Simoné a kormányon lévő kapcsolóval kinyitotta Sophie előtt az ajtót. Sophie beugrott, az ajtó bezáailt. - Menjünk - mondta Michelle. Elindultunk az erdő felé. Nem volt határozott célunk az erdőben, csupán mozognunk kellett.
- Jean-Paul Carmet nincs otthon - jelentette Sophie. - És nincs mobiltelefonja. A feleségével beszéltem. Azt mondta, kivitt egy nagyobb csoportot az erdőbe, és csak hajnalban jön haza, mert lesz tábortűz, meg sütnek ezt-azt nyárson is, amit a turisták imádnak. Megmutatta nekem az útvonaltervét, melyet a csoporttal bejárnak, és a terv szerint 18:00-kor egy különös formájú sziklánál lesznek, melyet a sziklamászók Tarzan-sziklának neveznek. Ott fognak pihenni legalább fél órát. - Tarzan-szikla? - kérdezte Michelle. - Ez a neve hivatalosan is? - Ezt nem tudom, de a sziklamászók így nevezték el - mondta Sophie. - Interneten megnézhetjük, hogy ez hol van, mivel rendeznek errefelé sziklamászó versenyeket, és biztosan kiadnak sziklamászóknak szánt térképeket az erdő érdekesebb szikláiról. - Oké, akkor nézz utána! 432 Sophie a hordozható számítógépével letelepedett az egyik asztalhoz, és munkához látott. - Odamegyünk? - fordultam Michelle-hez. - Valaki ott lesz. Hogy te is jössz-e, azt még nem rtidom. Látnom kell, hol van. - És ha jó a hely? - kérdeztem. - Akkor feltételezzük, hogy valaki csapdát akar ott állítani nekünk, és mi is csapdát állítunk neki. Tudtam, mit akar ez jelenteni. Nagyot nyeltem. - Csali leszek? - Én inkább úgy fogalmaznék, hogy kiugrasztjuk a nyulat a bokorból. Bármennyien legyenek is, egyre kevesebben vannak. Ha még egyszer ki tudunk lőni annyit, mint a kastélynál, az biztosan betenne nekik. Talán már nincsenek is annyian, mint ahányan a kastélynál lestek ránk. El kell érnünk, hogy végre az is felbukkanjon, aki a háttérben áll. Felsóhajtottam. Michelle most először beszélt nyíltan, és avatott be a tervébe. Vérfagyasztó volt. De magam sem láttam más esélyt arra, hogy visszakapjam az életemet. Sophie hamarosan elkészült, megszerezte a szükséges térképet, melyen fel volt tüntetve az a bizonyos Tarzan-szikla. Még néhány fotó is volt a helyszínről. Nem volt valami bizalomgerjesztő, sötétben nem szívesen járnék arra. Michelle és Jessy tanulmányozni kezdték, és a terven gondolkodtak. Összébb húztam magamon a golyóálló mellényt. Már megint csali lesz belőlem. 2. Tarzan-szikla A fontainebleau-i erdő November 9- csütörtök, 17 óra 35 perc A szörnyen nehéz lakóautó megmutathatta, hogy egy olyan értő kezében, mint Simoné, milyen terepjáró képességekkel rendel433 kezik. Az én Aston Martinommal meg sem kíséreltem volna olyan lepusztult, egyenetlen földutakon menni, mint amiken gond nélkül hajtottunk végig, majd Simoné bekormányozta a terepbuszt a fák közé, és addig törtünk előre, amíg csak lehetséges volt. Amikor már nem fért el a busz, Simoné keresett egy helyet, ahol a lehetőségekhez mérten jól elrejtőzhettünk a fák takarásában. A Tarzan-szikla innen körülbelül háromszáz méterre volt, de a buszból nem lehetett látni. Jessy elment felderíteni. Azért ő, mert egy erdő kellős közepén voltunk, az erdő pedig kimondottan az ő terepe. Teljes vértben voltam: golyóálló mellény, golyóálló kabát, golyóálló sisak rajtam. Még a védőszemüvegemet is feltettem. Ismét páncélos vitéznek éreztem magam, de már egyáltalán nem zavart. Sőt! Mivel arra készültem, hogy a csali szerepét játsszam el, nélkülük ki sem szálltam volna a buszból. Jessy visszajött. Beszállt, lehuppant az ülésére, és beszámolt arról, amit látott.
- A turistacsoport megérkezett - mondta. - Valószínűleg hétig itt is maradnak. Két turistának kificamodott a bokája, és azért pihennek ilyen sokat. Láttam két fickót bent az erdőben, lejjebb, nyugat felé, egy kidőlt fa mögött hasalni. Három távcsöves fickó fent van a Tarzan-szikla tetején. Északnyugaton, innen körülbelül négyszáz méterre, van egy aprócska völgy, ahol tizenkét fegyveres férfi várakozik. Észak-északkeleten hat terepjáró, két fickó vigyázza őket. Ezeken kívül még két embert láttam fák tetején, és kettőt egy gödörben hasalni, közel a szikla mögött húzódó úthoz. - Az huszonhárom ember - mondta Michelle. - Huszonhárom ember?! - kiáltottam fel. - Menjünk innen! Nem vállalom, Michelle! Ez így nem lesz jó, nem éri meg! Nem akarok csali lenni! Eszemben sincs kiszállni, amikor huszonhárom ember akar megölni! - Ebből az irányból nem várnak minket. Az útra koncentrálnak, arra számítanak, hogy kocsival a szikla mögötti úton fogsz feltűnni - mondta Jessy. - Kizárólag Jean-Paul Carmet felesége szerzett tudomást arról a tervről, hogy eljövünk ide a Tarzan-sziklához - szólt hátra Simoné a kormány mögül. 434 -Jess? - fordult Michelle Jessyhez. - Valamelyikünk odamegy Jean-Paul Carmet-hez, és megkérdezi tőle, merre található Anton. Ezután a megfelelő pillanatban Michelle bemutatja Joyce-t a szikla tetején lévő megfigyelőknek. Amint észleljük, hogy a fegyveresek megindultak, Michelle és Joyce is elindulnak: vissza az autóhoz. Én gyorsan leszedem az elszórt embereiket, közben Simoné elintézi azokat, akik a völgyben vannak. Még ha nem is tudja mindegyiküket kilőni, leköti őket elég időre. Az akció kulcsa a gyorsaság és a meglepetés. Idehoztak huszonhárom embert. Először volt tíz a kávéházban, azután öt a kórházban, harminc-negyven a kastélynál, most pedig huszonhárom. Úgy látszik, már a szakácsnak is fegyvert nyomtak a kezébe. Rendkívül szedett-vedett társaság! Ez már a banda utolsó néhány embere, jó volna kilőni őket. Michelle felém fordult. -Joyce? - Nem akarom, Michelle! Tűnjünk el innen! - mondtam egyszerre parancsolóan és könyörögve. - Nem tudjuk, mikor adódik még egy ilyen jó lehetőség - jegyezte meg Jessy. - Nem érdekel! Majd más módon találjuk meg Antont, csak most menjünk el innen! Nem akarok csali lenni, nem akarok kiszállni ebből a buszból! Tűnjünk el, de azonnal! Michelle nem akart győzködni. Nem is tudott volna. Attól, hogy huszonhárom ember les rám, annyira berezeltem, hogy a pánik határán álltam a páncélozott busz és a testőreim ellenére. - Rendben van. Menjünk - mondta Michelle. Simoné azonnal indított. Kitolatott a fák közül, majd megfordult, és elindult vissza az útra. Csak amikor már normális autóúton jártunk, akkor nyugodtam meg egy kicsit. - Menjünk az Orlyra - szóltam előre. Remegett a hangom az idegességtől. Erőnek erejével kellett koncentrálnom a jelenre, arra, amit érzékelek, hogy ne dilizzek be a félelemtől. - Oké - mondta Simoné. - Anton nincs Fontainebleau-ban, és az utolsó információnk szerint Bordeaux-ba költözött. Elrepülünk Bordeaux-ba, hátha ott van - magyaráztam, hogy miért akarok ismét repülni. De volt még más okom is. 435 A nyomozásom egész ideje alatt egyszer sem jártam olyan közel ahhoz, hogy hazamenjek, mint most. Huszonhárom ember... Ez már túl sok nekem.
Repülni akartam, fent lenni tíz kilométer magasan, ahová sem a Kiskirály, sem Ménart keze nem ér fel. 436 HUSZONHETEDIK FEJEZET 1. Rendőrkapitányság Bordeaux November 9. csütörtök, 21 óra 15 perc Simoné a kapitányság udvarán várt ránk egy bérelt Rangé Rover páncélautóban, Jessy Louis Lampert őrmester irodája előtt várakozott, Michelle bent a szobában, az ajtó mellett álldogált, én és az őrmester az íróasztalnál ültünk, és a számítógép képernyőjét figyeltük. Antonról szinte semmit nem tudtam, csak egy hevenyészett személyleírás és egy régi, nyolc évvel ezelőtti fénykép állt a rendelkezésemre. Még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán Bordeaux-ban kell keresnünk. Kezdtem elálmosodni, de most tartanom kellett magam, mert nem állt módomban aludni. A Tarzan-szikla után egyenest az Orlyra mentünk, és felszálltunk a gépemre. És ki tudja, hová kell mennünk Bordeaux után? Huelgoat után Korzika következett, most talán egy másik ország lesz soron. Annyira el voltam szánva Ménart elfogására, hogy még az sem tudott megrémíteni, ha sötétben kell repülnöm. A repülőtéren béreltünk egy sötétített üvegű Land Rover terepjárót, és azzal vágtunk neki a városnak. Este volt, és nekünk meg kellett találnunk Anton Lonaxt, de nagyon sürgősen. Első utunk egy telefonfülkéhez vezetett. Jessy kiszállt, és kiírta minden Lonax telefonszámát. Tizenkilenc volt. Elosztottuk egymás közt a számokat, és sorban felhívtuk őket. Borzasztó kínos ilyen későn telefonálgatni ismeretlen embereknek, de az ügy nem tűrt halasztást. Egyik se az volt, akit mi kerestünk. Na igen, túl egyszerű lett volna. Nyolc évvel ezelőtt Anton tizenhat éves volt, tehát most huszonnégy vagy huszonöt lehet, attól függően, hogy milyen hónapban született. Valószínűleg van jogosítványa. Talán meg is házasodott. Talán megváltoztatta a nevét. 437 Elmentünk a rendőrfőkapitányságra. Megkerestük az eltűnt személyek ügyeletes tisztjét. Az őrmestert Louis Lampert-nek hívták; kissé elhízott, alacsony fickó volt, aki ingujjra vetkőzve, meglazított nyakkendőben játszotta nekem a kemény zsarut. Leültem az íróasztalához. A hatalmas irodában csak mi hárman voltunk, senki más. Lampert őrmester tudta, hogy mi történt velem, és nagyon segítőkésznek mutatkozott. Egészen addig, amíg meg nem tudta, hogy az eredmény azonnal kell. - Nézze, Byron kisasszony, ez lehetetlen! - mondta. - Értse meg, nem aidunk egyik percről a másikra előkeríteni egy eltűnt személyt, bárki legyen is az! Fényképre van szükségünk, személyleírásra, körözésre, érti? És nem jó egy gyerekkori kép és egy gyerekkori személyleírás! Tudja, mennyit változik az ember tizenhat és huszonnégy éves kora között? Ha harminc vagy harmincöt lenne a képen, és nekünk negyven-negyvenöt évesen kellene őt megtalálnunk, az nem lenne olyan nagy probléma. De tizenhat és huszonnégy között az ember annyit változik, alakul, nő, hogy sokszor meg sem lehet ismerni. Egy eltűnt személy utáni kutatás során bemutatjuk a képét a tévében, megjelenik az újságokban, kiadjuk a járőröknek és a határátkelőhelyek őreinek. Néha az eredmény nagyon sokat várat magára. - Én ezt megértem, Lampert őrmester, de... - Louis. - Igen, igen. Köszönöm. Louis. Tulajdonképpen ez az eltűnt személy nem is olyan igazi eltűnt személy. Csak mi nem tudjuk, hogy hol van. De van valahol egy lakása, van egy lakáscíme, egy telefonszáma, van adószáma és így tovább, csak éppen mi nem tudjuk, hogy itt Bordeaux-ban hol tartózkodik. Érti? Rengeteg
adatot ismerünk, amik különlegessé teszik a fiatalembert, elég különössé ahhoz, hogy könnyű legyen megtalálni. Legalábbis magának, Louis, mert nekünk nem menne. - Tudja, az ilyesmi nem igazán hozzánk tartozik - mondta Louis, aztán felsóhajtott. - De utánanézek, mit tehetek. - Ó, nagyon szépen köszönjük, Louis, maga igazán remek rendőr! - bájologtam. Louis csak elmosolyodott. Nagyon kicsi szája volt és kétoldalt hatalmas pofazacskói. Pötyögött valamit a számítógépén. - Mi a teljes neve az eltűnt személynek? - kérdezte. 438 - Anton Lonax - feleltem. Bepötyögte. - Mikor született? - 1975-ben. Pontosabban nem tudom. - Aha. És mikor költözött városunkba? -1992. október 12-én. - Aha. És mivel jött? Repülővel, busszal, stoppal? - Sajnos, ezt nem tudom. - Aha. Na nézzük, hová lett bejelentve! Most várnunk kellett. Addig Louis elmondott nekünk egy rendőrviccet. Michelle nem reagált, csak én nevettem, pedig elég béna vicc volt. De valamit valamiért. - Á, megjött az eredmény! - emelte fel a mutatóujját Louis. -Hogy mi?! Sehová nem lett bejelentve?! Na nézzük, van-e jogosítványa! Megint vártunk, hallottunk egy újabb rendőrviccet. - Á, megérkezett! Hajaj... Jogsija sincs. Mit is mondott? Hogy elképzelhető, hogy valahol továbbtanult? - Igen. Voltak ilyen tervei. Louis utánanézett. Semmi. - És esetleg azok között, akik megváltoztatták a nevüket? -kérdeztem. - Megnézzük! Vártunk néhány percet, majd az őrmester gondterhelten megcsóválta a fejét. - Szerintem nem sokáig időzött itt - mondta. - Fogta a cók-mókját, és egyszerűen továbbállt. Gondolkodtam, mi lehetne még. Tiltakoztam a gondolat ellen, de meg kellett próbálni. - Meg is halhatott. - Na igen, de arra jobb nem is gondolni! Louis utánanézett. Vártam, hogy azt fogja majd mondani, hogy Igen, itt van, tényleg meghalt." De nem így történt. Az őrmester tanácstalanul rázta a fejét. - Hát nagyon sajnálom, hogy nem tudtam önöknek segíteni, de... - Azonosítatlan holttestek? - Igaza van! 439 Vártunk néhány percet. - Négy lehetséges jelölt. Van valami különleges ismertetőjele ennek az Antonnak? Tetoválás, heg? - Igen. Van egy tetoválása, egész kicsi, egy szív. - A bal vállán? - kérdezte Louis. Éberebb lettem. - Igen, a bal vállán. - És a szívben egy betű? - Igen. -M? Lehajtottam a fejem, elszomorodtam. - Igen - mondtam egész halkan. M = Miou. - Akkor megvan. Egy utcai rablás során halt meg, mert ellenállt. Lelőtték. Szegény fickó! Egy nappal azután halt meg, hogy megérkezett! 2. Joyce repülőgépén Bordeaux repülőtere November 10. péntek, 05 óra 31 perc Az akaratom vitt volna tovább, de a testem már nem bírta. Muszáj volt aludnom, pedig kész lettem volna este is repülni, csak hogy megspóroljak valamennyi időt,
és kiderítsem, ki áll a háttérben, még azelőtt, hogy ismét ránk támad. Tizenegy óra felé elaludtam, de egy órával később felriadtam, majd ismét elaludtam, és ezúttal majdnem két egész órán át képes voltam aludni. Nagyon zaklatott álmom volt, Ménait üldözött az erdőben, meg az emberei, akik kutyákkal rohantak utánam. Nem csoda, hogy felriadtam. Ettem valamit, azután beültem a pilótafülkébe. Simoné mellettem ült, Michelle aludt, Sophie az utastérben olvasgatott, Jessy pedig a gép mellett parkoló páncélozott kocsiban őrködött. 440 - Egyszerűen eljött Anton után, és megölte. Csak úgy - mondtam dühösen. - Vagy az egyik embere. - Nem száz százalék, hogy a két ügy összefügg - szólalt meg Simoné elgondolkodva. - Lehet véletlen egybeesés is. - Lehet. De én nem szeretem az efféle egybeeséseket. Főleg nem Ménart-ral kapcsolatban. Ez a pszichopata rászállt Miou-ra, azt hitte, hogy szerelmes a lányba, pedig csak uralkodni akart rajta, kínozni szerencsétlent, aztán féltékenységből rászállt Antonra is, és elérte, hogy a fiú elhagyja Fontainebleau-t. Láttál már a földeken parasztasszonyokat, ahogyan vetés közben szétszórják a magokat? Mennek a felásott földön, a nyakukban lóg egy nagy vászontarisznya, ami tele van magvakkal, belenyúlnak, kivesznek egy marékkal, és széthintik maguk körül. Na, ez az állat is éppen ilyen, csak ő nem magot hint el ámenre jár, hanem fájdalmat. Elképzeltem, amint Ménait sétál a fontainebleau-i erdőben, és szerteszét szórja a fájdalmat. De miért épp a gyerekeket bántja? Mert csak velük bír el? Mert csak a kisgyerekekkel elég bátor, csak velük szemben férfi? Miért épp a gyerekek? Gyerekkorában más gyerekek elvették a játékait? Ha a gyerekeknek árt, kiknek árt rajtuk keresztül? Az anyáknak. - Ménart az anyákat bünteti! - kiabáltam fel. - Hát persze! Annyira nyilvánvaló! Sőt, nem is az anyákat! Csak egyet közülük! Azt az egyet, aki az útjába állt! Marié Chagallt! Ménart egyfolytában Marie-t bünteti, Miou miatt! Őt hibáztatja, amiért nem teljesedhetett be a szerelmük"! - De Miou nem volt már gyerek - vetette ellen Simoné. - Tizenhat éves volt, az már nem gyerek. - Ez igaz! De nem volt még felnőtt sem! És volt egy anyja, aki gyerekként gondolt és vigyázott rá! És Ménart, ez az elmebajos rohadék, mindenért Marie-t hibáztatta és hibáztatja azóta is egyfolytában! - Nyolc éve gyerekeket rabol el, kínoz és gyilkol meg, hogy ezzel álljon bosszút Marié Chagallon, amiért megakadályozta, hogy Miou az övé legyen - mondta Simoné elgondolkodva. - Ez olyan logikus, hogy ehhez már tényleg betegnek kell lenni. - Efelől nincsenek kétségeim! 0, istenem, bárcsak ráébredne ez a rohadék, hogy mit tett, és kinyírná magát végre! Akkor meg441 nyugodhatnánk, mert elmúlna minden veszély. Az nagyon tetszene! - Nem - csóválta a fejét Simoné. - A testőrszabály úgy szól, hogy a veszély sohasem múlik el. Egy védelmi helyzet legkritikusabb pontja az, amikor mindenki azt hiszi, hogy a veszély elmúlt. - A veszély sohasem múlik el... - ismételtem meg. - Ebbe bele lehet őrülni! - Nem, dehogy. Emlékszel még, hogy milyen volt, amikor el-kezdted a pilótatanfolyamot? - Persze, hogy emlékszem. Valahányszor kigyulladt egy kis lámpa a műszerfalon, pánikba estem. Valahányszor megremegett a gép, megremegtem én is. Valahányszor egy széllökés kibillentette a gépet az egyenesből, beharaptam az ajkaimat, és elmondhatatlanul kétségbe voltam esve. A leszállásnál megfájdult a fejem, annyi mindenre kellett figyelnem egyszen'e. Minden uramról azt gondoltam, hogy az utolsó lesz. Azért folytattam mégis, mert nagyon szerettem volna repülni.
- De most már szemmel láthatóan nagyon otthonosan érzed magad a repülőgépeden. Azt akarom ezzel mondani, hogy mái-nem is keli figyelned, és mégis kiválóan elboldogulsz, pedig az elején elég ijesztő, sőt, őrjítő volt, nem? így van ez ezzel a veszély sohasem múlik el '-dologgal is. Már megszoktam; már nem is kell figyelnem rá. Egyszerűen, csak ha meglátok egy embert, arra gondolok, hogy mindjárt támad. Ha kabátot vásárolok egy boltban, vagy ruhákat látok egy kirakatban, az jut eszembe, hogy hová tehetne ez alá fegyvert rejteni. Ez a ..veszély sohasem múlik ei'-do-log már több, mint gondolat. Nem más ez, mint örökös készenlét. Megszólalt a telefonom. Megnéztem az órát. Ki lehet ilyenkor? A telefonom képernyőjén egy név állt: MARIÉ. - Marié? - szóltam a telefonba. - Maga az. Joyce? Marié vagyok. Kérem, ne haragudjon, amiért ilyenkor hívom. Már több, mint egy órája azon vacillálok, hogy fel merjem-e hívni ilyen korán. Ne haragudjon, képtelen vagyok lehunyni a szemem. -Jó estét, Marié. Vagy jó hajnalt, nem is tudom. Semmi baj, úgyis épp hívni akartam. - Ilyen gyorsan megtalálták Antont? Tanúskodik, ugye? Ugye, Joyce? Az nem lehet, hogy ne tanúskodjon! Ha fél, mondja meg 442 Antonnak, hogy elég pénzt adok neki ahhoz, hogy egész életében jól éljen bárhol a világon, ahol csak akar. Elszorult a torkom. El sem tudom mondani, mennyire sajnálom ezt az asszonyt. Amit vele tettek, az felfoghatatlan. Vettem egy nagy levegőt, és beszélni kezdtem. - Rossz hírem van, Marié. Antont meggyilkolták. Nagyon sajnálom. Csak csend volt a válasz. Marié olyan sokáig hallgatott, hogy már kezdtem megijedni, amikor végre megszólalt. - Mikor? - kérdezte furcsa, színtelen hangon. - Egy nappal az után, hogy megérkezett. Állítólag az utcán ki akarták rabolni, de ő ellenállt, és a rabló lelőtte. - Anton '92. október 12-én költözött el. Délután indult útnak, fél kettő felé. A kislányom még azon a napon öngyilkos lett. És Anton másnap meghalt. Tragikus szerelem volt az övék. Mint Rómeó és Júlia. - Van egy olyan elképzelésünk, hogy Anton halála esetleg nem függ össze közvetlenül Ménart-ral - mondtam. - Lehetséges, hogy teljesen kikészült... Illetve nem, ez nem csak lehetséges, hanem egészen biztos. Anton ki volt készülve, összevissza lófrált az utcán, nem találta a helyét, aztán valaki fegyvert fogott rá, és el akarta venni.a pénzét. Egyszerűen nem volt abban az állapotban, hogy ezt eltűrje. Ellenállást tanúsított, dulakodtak, és eldördült a pisztoly. Elképzelhető, hogy így történt. Tudhatta Anton, hogy mi történt Miouval? - Én nem mondtam ei neki. Sőt, nem hiszem, hogy bárki is közelebbről tudta volna, hogy hol lehet őt eiérni - mondta Marié. -Viszont Anton bárkit felhívhatott, elég sok embert ismert. És elég sokan tudták, hogy mi lett a kislányommal. Láttam magam előtt Ménart-t, amint sétálgat, belenyúl a tarisznyájába, fog egy marék fájdalmat, és szétszórja a világban. - Marié, rájöttem valamire! Ménart gyerekeket rabol el, és gyilkol meg. így bünteti az anyákat. Pontosabban csak egyet: magát, Marié! Mert magát hibáztatja azért, amiért nem tudott beteljesülni a szerelme" Miou-val! - hirtelen rájöttem még valamire. - 0, te jó ég! Marié, most jövök csak rá! Ha túlságosan sarokba szorítjuk Ménart-t, azt hiszem... azt hiszem, magára fog támadni! Nagyon vigyázzon magára! Ménart igazi célpontja maga, csak nem volt 443 mersze hozzá, hogy meg is támadja! De ki tudja, mit fog tenni, ha a vesztét érzi!
-Joyce - szólalt meg Marié elcsukló, bánatos hangon -, mondja meg, miért ne kapjak fel egy puskát, és lőjem vele agyon ezt a férget? Fogok egy puskát, kimegyek az erdőbe, és pontot teszek ennek az ügynek a végére. Mindenkinek így lenne a legjobb. - Ne tegye, Marié! Értse meg, Ménart-nak kevés a halál! - vágtam rá, nehogy Marié valami őrültséget tegyen. - Neki sokáig kell élnie, kilencven- vagy százéves koráig, és az elkövetkező évtizedeket egy apró kis cellában kell eltöltenie! Hallottam Marie-t, ahogy felsóhajt. Beletörődött, hogy a dühét meg kell tartania magának. - Ménaitnak nincs helye ezen a világon - tettem még hozzá. Marié megígérte, hogy mindent elkövet, hogy Ménart ne férhessen a közelébe, én pedig a fejemre tettem a rádió fejhallgatóját, mert repülnöm kellett. Hiába volt még sötét, nem várhattam. Az aggodalom kiverte az álmot a szememből. 444 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET 1. Egy páncélozott lakóautóban Fontainebleau utcáin November 10. péntek, 20 óva 43 perc Nos, hiába volt minden, hiába szedtem össze minden bátorságomat és elszántságomat, és repültem sötétben, végül mégsem jutottam el Fontainebleau-ba, mert a kimerültségtől már nem bírtam folytatni. Ki kellett aludnom magam végre, ami rettenetesen feldühített. Elképesztő, hogy mi minden jöhet közbe, amikor minden perc drága! Leszálltam az Orlyn, betettük a gépet a hangárba, majd átszálltunk a lakóautóba, és elindultunk keresni egy biztonságos garázst, ahová beállhattunk, amíg kialszom magam. Muszáj volt állnunk, mert az nagyon kellemetlen lett volna, ha menet közben megtámadnak, például megint felrobbantanak minket, miközben éppen alszom. Egy hotel garázsában találtunk magunknak helyet, bent Párizsban. Megállapodtunk benne, hogy addig maradunk a garázsban, amíg én rendesen ki nem alszom magam, mert már annyira álmos voltam, hogy pillanatokra elveszítettem az eszméletemet, rendre kiesett a toll és a jegyzetfüzet a kezemből, és az ilyesmi meglehetősen veszedelmes. Michelle-nek adtam a telefonomat, hogy vegye fel, ha keresnek, és ha fontos, költsön fel azonnal. Elalvás előtt még felhívtam Madlent az új házban, utána Vee-t és Johnnyt is, és legvégül Marie-t, és csak miután meggyőződtem róla, hogy minden rendben van, mertem becsukni a szemem, és átadni magam az álomnak. Morpheaus már tárt karokkal várt. Annyira hiányoztam neki, hogy alig akart elengedni. Hétkor aludtam el, és majdnem tizenhárom órát aludtam egyfolytában, anélkül hogy akár csak egy pillanatra is felriadtam volna. Nagyon mélyen aludtam. Csak Madlen hívott fel 445 közben egyszer, de Michelle nem ébresztett fel, mert Madlen csak azért hívott, hogy megmondja, jól vannak. Amikor felébredtem, és rájöttem, hogy átaludtam a napot, irtó pipa lettem magamra. Hívtam Vee-t, Johnnyt, Madlent, Claire-t és Marie-t is, de rendben voltak, így, bár nem könnyen, de túltettem magam rajta. Útban Fontainebleau-ba nekiálltam egy bőséges reggeli elfogyasztásának. A buszban található villanytűzhelyen tejet forraltam, és összedobtam egy jó, forró csokoládét. A testőreimet is megkínáltam, de nem kértek. Azon kevesek közé tartozom, akiknek szervezete teljesen meg tudja emészteni a tejben található anyagokat, de csokoládét azért nem szoktam inni, mert hizlal. Most azonban egyszerűen ehhez volt kedvem, és nem törődtem azzal a néhány pluszkalóriával és azzal a kis cukorral. Furcsamód elég jól éreztem magam. Ennyit számít egy jó alvás és egy laktató reggeli este nyolc után. Már Fontainebleau-ba n jártunk, amikor úgy döntöttem, hogy néhány információt megosztok az öreg harcosokkal, hogy lássam, mit szólnak hozzá, és hogy többet tudjak meg a nyolc évvel ezelőtti eseményekről.
- Ugorjunk be az idősek otthonába - mondtam. - Semmi akadálya - jelentette ki Michelle. Simoné szó nélkül rátért az otthon felé vezető útra. Hamarosan egy szirénázó rendőrautó húzott el mellettünk, és ment egyenesen az erdő felé. Egy Citroen és egy teherautó is követte, mindkettő tele volt emberekkel. - Mi ez? - fordultam utánuk. - Bekapcsolom a rádiót, hátha bemondanak valamit - mondta Simoné, és bekapcsolta a rádiót a műszerfal közepén. Egy ideig a keresőt tekergette, hogy behozza az egyetlen fontainebleau-i információs rádióadót, egy helyi hírcsatornát, amely fontainebleau-i rendezvényekről, eseményekről, és az időjárásról számol be. Éppen az időjárásjelentés ment, utána felhívás valamilyen sörkiállításról, melyet az egyik szállodában rendeztek. Már majdnem megérkeztünk az otthonhoz, amikor végre bemondta a rádió a hírt, amely magyarázatot adott a száguldó rendőrségi autókra. 446 - A Borongós-pataknál három órája nyomtalanul eltűnt négyéves kisfiú, a német Hans Wolfgang után a rendőrség és az erdei mentők nagy erővel kutatnak, de ez idáig még nem sikerült nyomára bukkanni. Megkérjük hallgatóinkat, ha bárhol egy vékony, szőke kisfiút látnak, felnőtt kíséret nélkül, azonnal hívják a rendőrséget. Köszönjük. - Ménart! - kiáltottam fel. Hát persze! A kisfiút, akit mi találtunk, a mai napig nem sikerült azonosítani! Talán mert külföldi! És isten tudja, mikor rabolhatták el! - Ménart! - kiáltottam ismét. - Azonnal menjünk Ménarthoz! Üres volt előttünk az út, mentünk úgy 50 kilométeres sebességgel. Simoné rátaposott a fékre, tekerte a kormányt, és a busz megfarolt. Mire megállt, a másik sávba kerültünk, orral arra, amerről jöttünk, és amerre mennünk kellett. Simoné a gázra lépett, megindultunk előre. - Az a rohadék! Már megint megcsinálta! Már megint! - hajtogattam. - Michelle, szükségem volna egy éjszakai távcsőre! Michelle adott nekem egyet. Az ablakhoz tapadtam, és a szememhez emeltem a távcsövet. Mindent a zöld különféle árnyalataiban láttam. Ménart... Te rohadt szemét! Te aljas rohadék! Hamarosan az utcákról az országútra jutottunk, és mindkét oldalról magas fák vettek körül minket. Már megint itt voltam. Felnéztem az égre. A hold ismét elbújt a felhők mögé. Mint akkor éjjel. Már megint egy Lovecraft-történet közepében éreztem magam. De most minden másként volt, és minden másként lesz. Mert nem voltam egyedül, nem voltam védtelen, tudtam, ki az ellenség, és egész lényem egyetlen nagy elszántság volt, a legcsekélyebb kétely nélkül. Bal kezemmel elengedtem a távcsövet. A kezem lassan lecsúszott a kabátom zsebére. Ott volt a Chanel, bevetésre készen. Már nem egy embert leütöttem vele, és nagyon reméltem, hogy Ménart-t is fejbe csaphatom néhányszor, hogy megtudja az az elmebeteg állat, mennyire gyűlölöm. 447 2. Philipe Ménart háza Fontainebleau-i erdő November 10. péntek, 21 óra 10 perc Mielőtt Simoné az országútról a földútra tért, lekapcsolta a lámpákat, és éjjellátó-szemüvegben vezetett tovább. Már ismertük a terepet, Simoné tudta, hol fér el, és meddig közelítheti meg Ménart házát a busszal. Körülbelül százötven méterre álltunk meg a háztól. Még tovább is mehettünk volna, de Simoné nem akarta, hogy felfigyeljenek a motor hangjára, vagy valaki kiszúrja a buszt. Egy négy méter magas dombocska takarásában álltunk meg, nem is domb, inkább csak bucka volt. A busz egyik ablakából rá lehetett látni Ménart sötét házára. Jessy
már jó kétszáz méterrel lejjebb kiszállt, és előrement felderíteni a terepet. Nagyon jó érzés volt látni őt talpig feketében, géppisztollyal a kezében, melyre éjszakai mesterlövésztávcsövet szerelt fel. A géppisztolyból kiálló tárhoz szigetelőszalaggal egy másik tárat ragasztott, hogy gyorsabban kicserélhesse, ha a fegyverben lévő kiürül. Jessy tengerészgyalogos mesterlövész, felderítő, profi, harcviselt katona és testőr. Na, Ménart vele legyen olyan kemény fickó! Várnunk kellett. Ez volt a halálom: a várakozás, az állandó, örökös várakozás! A fene egye meg! Idegességemben képtelen voltam ülni, és az ülések között toporogtam. Az volt a célunk, hogy bemenjünk Ménart házába. Ez jogilag eléggé problémás, és csak akkor tehetjük meg, ha Jessy gyanús nyomokat talál a ház körül. És kell valamit találnia! Ha nem talál, én akkor is bemegyek! Akkor csak odamegyek, becsöngetek, és ha valaki feltűnik fegyverrel, akkor jönnek a testőreim. Ha bent a házban, egy félreeső szobában ott lesz Ménart és az elrabolt kisfiú... A kisfiú odaszíjazva egy műtőasztalhoz, Ménart mellette, kezében szike és... és... és... Akkor én ripityára verem szét a fejét a Chanellel! Efelől legyen egészen biztos! Jessy nem jött vissza, de rádión jelentett Michelle-nek. 448 -Jessy azt mondja, négy ember friss lábnyomait találta Ménart háza körül, ketten valamit cipeltek - tájékoztatott Michelle. - Egy terepjáróval érkeztek, ami tovább is ment. - A Kiskirály háza felé? - kérdeztem. - Nem. Vissza arra, amerről jöttek. - Ez mikor volt? - Frissek a nyomok - felelte Michelle. Nagyot sóhajtottam. - Menjünk be. Zárjuk le ezt az ügyet végre! - mondtam eltökélten. -Jess, ki fogunk szállni - beszélt Michelle Jessyhez, a rádiója apró mikrofonjába. Várt egy kicsit, majd hozzám fordult. - Készüljünk fel. - Én készen állok! - jelentettem ki. - Menjünk! Isten tudja, mit tesz a gyerekekkel az a beteg állat ezekben a pillanatokban! - Elmondom a szabályokat - nézett Michelle a szemembe. Láttam rajta, hogy nagyon komolyan kell vennem, amit mondani fog. - Be fogunk lesni a házba, de ha nem találunk semmit, nem tehetjük meg, hogy behatolunk. Mivel én is hajlok arra, hogy Ménart az, aki rád vadászik, és látok esély arra, hogy a házában gyerekeket vagy legalább egy gyereket fogva tartson, ezért elkapjuk, hogy véget érjen ez az ügy. Jogilag azonban még így is problémás, hogy miért törtünk be a házába. Ezért valamiben meg kell állapodnunk. Mindannyian azt mondjuk a rendőrségnek, hogy a kutatás Ménart házához vezetett, és bentről egy gyerek segélykiáltását hallottuk; ezért mentünk be. Ott kell lenned a háznál és a házban, hogy a dolog jogilag rendben legyen, mert a te testőreid vagyunk, és bent a házban is téged védtünk. - Rendben van, benne vagyok! - vágtam rá. Hazudjak a rendőrségnek, hogy megmenthessük néhány kisgyerek életét? Még szép, hogy megteszem! - Elfogadom! Menjünk! Elindultam az ajtó felé, de Michelle megragadta a karom, és visszahúzott. - Látom, hogy ideges vagy. Biztos, hogy nem lesz gond? Felkészültél arra, ami következik? - Igen - bólintottam rá elszántan. - Oké - Michelle más hangnemben szólalt meg, amiből tudtam, hogy a rádióba beszél. - Kiszállunk. 449 Michelle várt tíz másodpercet, azután hátrament, és egy éjjellá-tó-szemüveggel tért vissza. A kezembe nyomta. - Ne nagyon használj lámpát - mondta. Bólintottam. Úgy tettem a fejemre a nehéz szerkezetet, mintha világéletemben kommandós lettem volna.
- Sophie, te maradsz - rendelkezett Michelle. - Te vagy a hátterünk. Sophie beült a nővére helyére, a kormány mögé. - Kiszállok - mondta Michelle. Sophie lekapcsolta a busz belső világítását, majd a kormányon lévő kis kapcsolóval kinyitotta az ajtót Michelle előtt. Michelle géppisztollyal a kezében szállt ki. Az ajtó azonnal bezáailt mögötte. Bent egyetlen kis lámpa fénye gyulladt fel, hogy ne legyünk teljes sötétben, bár ha minden belső világítást felkapcsolunk, akkor sem látszott volna ki a sárgásbarnás színű, kívülről átlátszatlan üvegeken. Michelle az örökkévalóságig várakoztatott. Iszonyú ideges voltam, és kezdtem mérges lenni rá, amiért nem enged a házhoz. Lelki szemeim előtt borzalmasabbnál borzalmasabb jelenetek peregtek. Láttam magam előtt, amint Ménart egy szikével... Felfordult a gyomrom, hajszál híján elhánytam magam. - Megyek - szólalt meg Simoné, és elmaradhatatlan fekete puskájával a kezében kiszállt a buszból. Abbahagytam a járkálást, és odamentem az ajtóhoz. Sophie mellett álltam meg. - Még egy kicsit várnod kell - mondta Sophie. Ő sem volt ideges, de nem is mosolygott, mint ahogyan mindig, amikor hozzám beszélt. Vagy egy egész percen át toporogtam, amikor Sophie megszólalt. - Hajtsd a szemed elé a szemüveget, és kapcsold be! A szívem a torkomban dobogott, miközben megtettem. A buszban sötét lett, de én tisztán láttam mindent. - Menj, gyorsan! - mondta Sophie, aztán kinyitotta az ajtót. Gyorsan kiszálltam a lakóautóból. Az ajtó becsukódott mögöttem. Michelle mellettem volt, megfogta a bal karomat, és egy kicsit lehúzott, jelezvén, hogy maradjak összegörnyedve, ne egyenesedjek ki. 450 Michelle és Simoné is éjjellátó-szemüveget viselt. A busz sötét volt, az erdő is, a ház is előttünk, az égen nem látszott a hold, sem a csillagok. És hideg volt, metsző hideg, mint azon az estén. Elindultunk a ház felé. Vacogtam, annyira hideg volt. A golyóálló mellény megizzasztja az embert a súlya és a szorítása miatt, de egyébként meglehetősen szellős holmi. Összébb húztam magamon a kabátomat. Az egyik zsebemből kivettem az igen előrelátóan odakészített kesztyűt, és gyorsan belebújtam, még mielőtt elgémberedtek volna az ujjaim. Vékony, de sűrű anyagból készült kesztyű volt, amiben könnyen lehetett fogni. Például egy pisztolyt vagy egy Chanel N°5-öt. Hamarosan megérkeztünk a házhoz. Egy vastag fa törzse mögött lapultunk le a fagyos földre. Szerencsére nem volt hó, így halkan tudtunk mozogni, bár nekem minden lépés, minden mozdulat, minden lélegzetvétel dobhártyaszaggató hangzavarnak tűnt. Jessyt sehol sem láttam. Michelle mellettem volt, egy kicsit följebb, mint én, hogy takarjon a testével. Simoné a fejem mellett térdelt, és a puskát a vállához emelve nézett körbe. A rettegés háza." Ha jól emlékszem, volt egy horrorfilm, aminek éppen ez volt a címe. Talán tíz méter választott el Ménart sötét kísértetházától. Le nem aidtam venni róla a szemem, és feszülten füleltem, hátha hallok valamilyen hangot, például egy kisfiú tompa, a vastag falak miatt távolinak hangzó sikoltását. Meredten néztem Ménart téglaházát, és fizikailag éreztem a belőle áradó tömény gonoszságot. Az Ideglelésben, a film legvégén, amikor Heather és Miké az erdőben találnak egy elhagyatott házat, a gyilkos házát, az bizony igazán félelmetes volt - de semmi ahhoz képest, ami előttem állt. Heather és Miké meghaltak abban a házban. Ha itt meghal valaki, az nem én leszek, nem a testőreim és nem egy kisgyerek. Előhalásztam a Chanelt a biztonság kedvéért, és jó erősen marokra fogtam. Aztán észrevettem, hogy Michelle valamit figyel a ház mellett. Odanéztem én is, és megláttam. Két jól megtermett, fekete kutya rohant egyenesen felénk.
Görcsként hasított belém a félelem. Már megint... 451 Azt vártam, hogy Michelle lelövi őket, de hagyta, hogy közel jöjjenek. Amikor az első kutya már csak három méterre járt tőlünk, Michelle elengedett, és Simoné vette át a helyét mellettem. A két kutya már majdnem rajtunk volt. A gyorsabbik felugrott a levegőbe. Michelle a géppisztoly csövével a kutya nyakába vágott, alulról felfelé. Az állat a földre zuhant és nem mozdult. A másik kutya is megérkezett. Michelle-nek már nem volt ideje, hogy ismét lendületet vegyen, és ezt a kutyát is torkon vághassa. Letérdelt és a géppisztolyt két kézzel fogva maga elé tartotta, amikor a kutya rávetődött. Azt hittem, a nagytestű kutya el fogja sodorni Michelle-t, de ő ügyesen kitért a súlya és a lendülete elől, és a nyakának nyomott géppisztollyal lefordította magáról az állatot. A kutya egy pillanatra háttal a földre került, a géppisztollyal a nyakán. Michelle nyújtott karral, teljes felsőtesttel ránehezedett a fegyverre. Úgy, mint amikor mesterséges lélegeztetést csinálunk. Halk roppanás. Michelle otthagyta a döglött kutyákat, és visszatért mellém. Simoné előrébb ment, és a fejem mellett vett fel ismét állást, a házat célozva a fekete puskával. Michelle félig-meddig rajtam volt, hogy takarjon a saját testével, és a géppisztollyal körbepásztázott. Néztem a két mozdulatlan, halott kutyát jobbra tőlünk, és hihetetlen módon röhögni kezdtem. Nem nevetni, röhögni; görcsösen, csúnyán, gúnyosan. Befogtam a számat, és a fejem a földre nyomtam, úgy rázott ez az ideges, idétlen, hangtalan röhögés. Egy ilyen fekete dög kis híján végzett Vee-vel és velem, de Michelle egyetlen pillanatra sem jött zavarba, és könnyedén megölte mind a kettőt. Lövés nélkül. Hihetetlen volt! Úgy éreztem, ilyen testőrök mellett egy hadsereggel is szembe-szállnék! Azután elkomorodtam, miközben ismét a házat néztem, és továbbra is éreztem a házból áradó átható és vérfagyasztó gonoszságot. Már épp meg akartam kérdezni, hogy mire várank még, amikor Michelle a fülemhez hajolt. 452 - Most bemegyünk - súgta. Bólintottam. A szívem őrülten vert. Simoné felemelkedett, és összegörnyedve a házhoz rohant. A bejárati ajtó mellett állt meg, falnak vetett háttal. Ekkor kinyílt az ajtó. Egy alak jelent meg, fegyverrel a kezében. Nem láttam jól. A ház annyira sötét volt, hogy innen nem tudtam kivenni semmit. Simoné az ajtó elé lépett. Vártam a lövés fülsiketítő hangját. Simoné bement a házba. Ez egy kicsit meglepett, de aztán beugrott, hogy valószínűleg már Jessy is bejutott valamelyik ablakon keresztül. Feszülten figyeltem a házat. Michelle többször is körbenézett, alaposan, minden irányba, a hátunk mögé és a fák tetejére is. Nem is tudom, hányszor áldottam már magamban a döntésemet, hogy őket fogadtam fel, és nem néhány dekorációt. A szaktudást és a rátermettséget semmi sem képes pótolni. Néhány perc múlva Michelle a fülemhez hajolt. - Gyere! - súgta. Felemelkedtünk, és elindultunk a ház felé. Összegörnyedve, gyors léptekkel. Michelle betolt a nyitott ajtón a házba. Szörnyű bűz csapta meg az orrom. Bent Simoné vett át, és a falnál a földre nyomott. Michelle kint maradt néhány másodpercet, feltehetően még egyszer szétnézett, majd bejött, és becsukta az ajtót.
Ott voltam a Gonosz házában. Egy elmebeteg gyerekgyilkos kísértetházának előszobájában álltam. Hogy mi mindent éreztem egyszerre, azt nagyon nehéz lenne leírni. Leginkább iszonyatot. Minden szőrszálam égnek állt, a pupillám teljesen kitágult, az orrlyukaim is. A bőröm pórusai rettenetes erővel zárultak össze, mintha minden lehetséges módon próbálnám magam elkülöníteni a házban lakó borzalomtól. Fáztam, de nem úgy, mint kint az erdőben, hanem valamilyen misztikus módon, a hideg nem a csontomig, hanem a lelkem legmélyéig hatolt. Minden erőmmel markoltam a Chanelt. A földön guggoltam, Simoné előttem állt a puskájával, Michelle mellettem a géppisztolyával. Amennyire helyzetem engedte, körülnéztem. 453 Az előszoba úgy öt méter hosszú lehetett. A végén egy kétszár-nyas ajtó vezetett a ház belsejébe. A mennyezetről nem lógott semmilyen lámpa, a falon sem volt semmilyen világítótest. Két hatalmas szög volt a falba verve, egymástól fél méterre, pontosan ott, ahol mi voltunk, csak a másik oldalon. És semmi más. Michelle felhúzott, és lassan elindultunk az ajtó felé. Orrfacsaró bűz terjengett. Remegtem a félelemtől és a dühtől. Ha meglátom Ménartot, és az erőm nem hagy el, akkor nekimegyek. Most nem ússza nem! Az előszoba végében lévő kétszárnyas ajtó előtt Michelle a földre rántott, és elém állt. Simoné lassan benyitott. Az ajtó iszonyatos hangon csikorgott. Bent feketeség, még feketébb, mint itt az előszobában. Egy pillanatra mintha valami nem evilági alakot láttam volna mozdulni, amitől majdnem felkiáltottam. Simoné bement az ajtón. Hallottam, ahogyan nyikorog a padló. Nemsokára mi is megindultunk előre. Michelle előttem lépett be, majd rögtön utána én is bementem. Körülnéztem a szobában. Ablak nem volt, két ajtó vezetett tovább. A szobában volt egy szakadozott, foltos, visszataszító ágy és két nagyon rossz állapotban lévő fotel, meg egy háromlábú asztal. A falon egy festmény. Rajta egy arckép. Jobban szemügyre vettem azt az arcot. Megszédültem, felnyögtem, ahogyan az iszonyat, mint egy tőr, belém hasított. Az ócska olajfestmény egy torzszülöttet ábrázolt. Az alak visszataszító szemekkel meredt rám, arca természetellenesen torz volt, elfajzott karikatúrája az embernek. Aljasság sugárzott a képből, megvetés minden és mindenki iránt, gonoszság, és elképzelhetetlen kegyetlenség. Hirtelen rádöbbentem, hogy kicsoda is valójában Ménart, és kik az emberei! Ménart nem alvilági orvos! Ő valamiféle őrült, hátborzongató, sötét vallásnak a képviselője, egy undorító szektának, amely gyerekeket áldoz fel egy természetellenes, gonosz istenségnek valamely olyan kegy elnyerésének reményében, amely önmagában annyira visszataszító, hogy nincs is rá szó. A jobb oldali ajtó előtt Michelle ismét lenyomott a földié. Simoné a bal oldali ajtón ment be. Fél perc múlva visszajött, és bement a 454 jobb oldali ajtón. Néhány másodperc után követtük. Innen egy keskeny csigalépcső vezetett lefelé. Az Angyalszív végén, amikor Mickey Rourke rájön, hogy eladta lelkét a Sátánnak, beszáll a liftbe, és a lift elindul lefelé - lefelé, a pokolba. Én is ezt éreztem, ahogyan mentünk lefelé a lépcsőn. Többször is fordultunk, jóval mélyebbre mentünk, mintha csak egy egyszerű pincébe tartanánk. Túlságosan is mélyre. Megálltunk egy fémajtó előtt, a lépcső legalján. Láttam, hogy Simoné feltolja a fejére az éjjellátó-szemüveget. Michelle a fal mellett a földre rántott, és vállához emelte a fegyverét. Az ajtó kinyílt. Bent éles fény volt. Reflexszerűen becsuktam a szemem, és a fejemre toltam a szemüveget. -Jöhettek - hallottamJessy hangját.
Nem volt ideges, de éreztem benne a feszültséget, ami nagyon megrémített. Pislogtam néhányat, hogy megszokjam a fényt, azután felegyenesedtem, és bementem a világos helyiségbe. Egy szoba. Három ajtó nyílt belőle, volt itt négy ocsmány, foltos ágy, egy asztal, körülötte öt szék, szekrények, ruhák szétszórva, néhány fegyver, két kutya és négy ember. A két kutya és a négy ember mozdulatlanul hevertek. Gyomorfelforgató bűz terjengett. Mivel az emberek a hasukon feküdtek az ágyakon, és a kezük hátra volt bilincselve, tudtam, hogy csak elveszítették az eszméletüket, de élnek. A kutyákat döglöttnek tippeltem. Jessy a kezében tartotta a géppisztolyt, nem vette a vállára, amiből arra következtettem, hogy bár ellenőrzik a házat, a veszély még nem múlt el. Lehetnek rejtett helyiségek, rejtett folyosók is. A legszélső ajtó egy kamrába vezetett, ahol nagy halmokban állt a búza, a rizs, a kaimpli, rengeteg hús felakasztva kampóra, kenyerek, bor címke nélküli üvegekben, némi zöldség. A középső ajtó után egy nagy szoba következett, legalább százötven négyzetméteres, tele volt szárított növényekkel, faágakkal és lefejtett fakéreggel. A helyiség közepén két hosszú asztal állt, melyeken kémcsövek sorakoztak. Ménart itt kísérletezhetett. A lépcsővel szemben nyíló ajtó mögött egy lakószoba volt, mögötte egy újabb, majd egy műhelyszerűség, ahol volt fűrész, 455 fejsze, szerszámok, utána pedig egy kis konyha következett, ahol ebédelni is lehetett. A karmában nem volt senki, a laboratóriumban négy ember hevert hátrabilincselve, a lakószobákban, a műhelyben és a konyhában összesen egy ember. - Ménart sehol - jelentette Jessy. Megnéztem a megbilincselt embereket. Meglehetősen rossz arcú, visszataszító figurák voltak. És egyik se Ménart. - Hol lehet az a rohadék? - szólaltam meg, most először, amióta a házban vagyok. - Nem tudom - mondta Jessy. - Nem szökött meg innen, és itt sincs. Vagy már korábban ment el, vagy egy olyan helyen rejtőzik, amiről nem tudunk. A fejemhez kaptam. Az nem lehet, hogy Ménart meglógjon! Mert akkor minden folytatódik tovább! Hiszen az embereinek a többsége is szabadon van! A Tarzansziklánál várt rám huszonhárom ember, azok hol vannak?! - És a gyerekek? - kérdeztem. - Nem találtam egyet sem - felelte Jessy. - Valami gyerekholmi? Jessy megcsóválta a fejét. - És azok a friss nyomok ott kint? - kérdeztem kétségbeesetten. - Néhányan valamiért kint jártak az erdőben - mondta Jessy. -Friss földet találtam négyük csizmáján. Gyerekeknek semmi nyomuk. - A francba! - csattantam fel. Majdnem felrúgtam egy széket tehetetlen dühömben. - Át kell kutatnunk ezt a házat, meg kint a környékét is, hátha van kint valahol egy lejárat valami titkos pincébe! Nekiálltunk a kutatásnak. Bő másfél órás megfeszített munka után rá kellett jönnöm, hogy minden valószínűség szerint az ösz-szes verzió közül a lehető legrosszabb lesz igaz. A gyerekek a másik házban vannak. Az a másik ház pedig a Kiskirály háza. 456 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET 1. A Kiskirály háza A fontainebleau-i erdőben November 10. péntek, 23 óra 55 perc Bár pontosan tudtam, hogy Claude Alexander nem tagja semmiféle maffiának, amint a sötét erdőben a háza felé lopakodtunk, azt képzeltem, hogy a Kiskirály egy
maffiafőnök. Jessy már megint eltűnt, Simoné egy-másfél méterrel előttem haladt, puskával a kezében, Michelle közvetlenül mellettem. Összegörnyedtem, ameny-nyire csak tudtam, úgy mentem előre, néha nagyon lassan, néha kocogás-sebességgel. Amikor feltűnt a kivilágított ház, amely mellett két amerikai Blazer terepjáró és egy csillogóan tiszta Rolls-Royce állt, egy fa mögé rejtőztünk. A földre hasaltunk. Fáztam. A leheletem fehér páraként látszott előttem a levegőben. Volt nálam videokamera, telepek, kazetták, Polaroid fényképezőgép a hozzávaló kazettákkal, jegyzetfüzet, toll, Chanel N° 5,és gázmaszk. A kamerának és a fényképezőgépnek egy kisméretű hátitáskában volt hely. A fejemen éjjellátószemüveg, a kezemben éjjellátó távcső. Michelle, Simoné és Jessy pedig még nálam is sokkal jobban fel voltak szerelve, főleg, ami a fegyvereket illeti. És mégis úgy féltem, mint azon az éjjelen, amikor az őrület beköltözött az életembe. Körülbelül harmincöt méterre voltunk a háztól. Az éjjellátószemüveget feltoltam a homlokomra, és a távcsövet illesztettem a szememhez. Jó alaposan megnéztem magamnak a kocsikat, majd a ház minden kis részletét, amit láthattam onnan, ahol hasaltam. Mindenki bent volt a házban, kint senki sem járkált. Hangokat sem hallottam; sem kutyák, sem emberek, sem járművek hangját. Csend volt. A távcsövet ismét a ház mellett parkoló autókra irányítottam, és megnéztem a rendszámukat. Leeresztettem a távcsövet, 457 és a dzsekim zsebéből elővettem a jegyzetfüzetemet és a tollamat, hogy feljegyezzem a rendszámokat. A füzetet és a tollat visszadugtam a zsebembe. Ismét a házat figyeltem az éjjellátó távcsövön át. Legalább tíz perc telt el, és egyre idegesebb lettem, amiért nem megyünk. Azután Michelle a fülembe súgott. -Jessy nem tud észrevétlenül behatolni a házba. Tudtam, mit jelent ez. Michelle több tervet is készített, és most a legrosszabb következik. Jessy már alaposan körülnézett, hogy tudjuk, van-e valaki, aki megfigyelés alatt tartja a Kiskirály házát, a rendőrség vagy a titkosszolgálat emberei, mert nagyon rossz lenne, ha felvétel készülne arról, amit tenni akartunk. Jessy megpróbált észrevétlenül bejutni a házba, és felderíteni, hogy hányan vannak bent, milyen a ház felosztása, de a ház biztonsági berendezései túlságosan is jók voltak, ezért ez nem jött össze. Michelle rádión odahívta Sophie-t erősítésként. Nem láttam Sophie-t, de mert Michelle rám nézett és bólintott, tudtam, hogy már megérkezett, és a ház valamelyik oldalánál várakozik. Jessy is felvette már a helyét a ház háta mögött. Itt volt az idő. Michelle a fülembe suttogva megkérdezte, hogy készen vagyok-e. Nem, nem voltam készen, erre nem. De nem volt választásom. Azt akartam, hogy az életem megint az enyém legyen, hogy Vee és a lányaim szabadok legyenek, hogy anyukám ne őszüljön tovább, és hogy a gyerekek, akiket a Kiskirály fogva tart, szabaduljanak ki onnan. Bólintottam. Csináljuk! Lassan, összegörnyedten hátrébb húzódtunk, majd elindultunk jobb felé, és tizenöt méterrel arrébb, mint ahol a földön hasalva várakoztam, megálltunk. Elraktuk a távcsöveket és az éjjel-látó-szemüvegeket. Michelle levette a géppisztolyáról a távcsövet, betolta a válltámaszt, és a dzsekije alá rejtette a fegyvert. Simoné hasonlóképpen járt el a puskájával: behajtotta a válltámaszt, és a kabátja alá dugta. Egyikünknél sem látszott fegyver. Vettem egy utolsó, nagy levegőt, és körbenéztem. Mintha búcsúztam volna. És amire készültünk, annak bizony könnyen lehetett volna a halálom vagy a halálunk a vége. 458 Elindultunk előre. Kiértünk a fák közül, és egyenest a Kiskirály házának bejárati ajtaja felé tartottunk. Igazából nem érdekelt olyan nagyon, hogy a
Kiskirályt sikerül-e elkapni. Most nem érdekelt. Most csak az érdekelt, hogy a gyerekek legyenek biztonságban, minden más ráér. Persze, nem bántam volna, ha ott van, és meghal. Megérkeztünk a ház bejárati ajtajához. Simoné becsöngetett. Úgy álltam, hogy a kukucskálón át látni lehessen, hogy ki vagyok. A kapucni a fejemen maradt, hogy eltakarja a sisakot, de a szemüveg nem volt rajtam, és a garbóm nyakát is az állam alá hajtottam vissza. Csörrent a kulcs a zárban, és kinyílt az ajtó. Magas, széles, megvasalt, vastag, boltíves faajtó. Két férfi állt az ajtóban, mindketten farmert és bőrdzsekit viseltek. Az egyikük 190 centi magas lehetett, széles vállú, fekete haját copfba fogva viselte, a másik egy fejjel alacsonyabb, nagyon izmos és kopasz. Két könnycsepp volt a bal szeme alá tetoválva. Elég sok helyen lettem volna szívesebben, mint itt, de itt kellett lennem. - Joyce Byron vagyok - mondtam, az idegességtől remegő hangon. - Claude Alexandert keressük. - Aztán minek? - szólalt meg a magasabbik. - Pénzt hoztunk - mondtam. - És miféle pénzt? - A tartozásomat. A fickó végigmért, aztán mindketten hátrébb léptek. - Akkor gyertek - mondta a kopasz. Bementünk a házba, az ajtót becsukták mögöttünk. Az előszobában voltunk. Jobb oldalt, két méterrel előrébb ajtó nyílt, utána újabb két méterre egy másik, bal oldalon hat méterrel lejjebb volt még egy ajtó, és egy nagy, kétszárnyas ajtó velünk szemben. - Itt várni! - mutatott a földre a kopasz, és eltűnt a szemközti ajtó mögött. Még várnunk kellett. Egyelőre semmit sem tehettünk. Dobogott az ér a halántékomon. Szédültem, hányingerem volt, égtek az izmaim, fájt a csontom. Mindez a félelemtől és az undortól. - Dobjátok le a csomagokat és a kabátot! - szólalt meg a magas férfi. 459 - Sietünk - mondtam. - Annyira azért nem kell sietni. Dobjátok le a csomagokat, és a kabátot! Nem lett volna jó, ha levesszük a kabátunkat. Azonnal meglátta volna a fegyvereket és a golyóálló mellényt. A fickó felém nyúlt, mintha meg akarná fogni a kabátom cipzárat. Félreütöttem a kezét. Erre vigyorogni kezdett. - Akkor legalább a kapucnit vedd le. Itt bent nincs hideg. - Jól vagyok így - mondtam. - Csak odaadom a pénzt, és itt sem vagyok. Erre felnevetett. Visszatért az alacsonyabbik. - Most egy kis motozás lesz, lányok! - jelentette ki. Látszott rajta, hogy örül neki. - An-ól szó sem lehet! Senki nem fog itt fogdosni! - mondtam kissé hisztérikusan, amit nem különösebben játszottam meg. - Itt a pénz és kész! Beszélnem kell Claude Alexanderrel! - Beszélhetsz vele, a szobában vár, de előbb lássuk, mi van nálatok! Ismerünk ám titeket! - Hagyjál! - ütötte félre Simoné a kopasz kezét, aki le akarta venni a kabátját. - Hagyjál, hagyjál! - parodizálta Simone-t. - Ez így nem mehet tovább! Jobbjával szétgombolta a zakóját. Egy pisztoly volt a nadrágjába dugva, a hasánál. Ráfogott a markolatára, és elkezdte előhúzni. Amint a csöve elhagyta a nadrágját, elkezdődött. Michelle a zsebéből előkapta az egyik kis 9 milliméteres pisztolyt, és nagyon gyorsan, kétszer fejbe lőtte a kopaszt. Vér és koponyadarabkák repültek ki a fejéből. Simoné is a zsebébe nyúlt, és mire a magas férfi reagálni tudott volna, kettőt a fejébe lőtt egy ugyanolyan pisztollyal, mint Michelle.
A falhoz simultam és leguggoltam, ahogyan kellett. Simoné és Michelle szétrántották a cipzárat a kabátjukon, és előkapták a fegyvereiket. Simoné a puskával rohanni kezdett a szemközti ajtó felé. Michelle a géppisztollyal a legközelebbi ajtóhoz lépett, és berúgta. Bevilágított a helyiségbe a géppisztoly csöve alá szerelt lámpával, de nem lőtt. A szobából üvegcsörömpölést hallottam, ahogyan valaki kívülről vagy belülről betörte az ablakot. 460 Simoné berontott a szemközti ajtón, és azonnal tüzelni kezdett. A lövések olyan gyorsan követték egymást, hogy a dörrenések összemosódtak. Michelle a folyosót figyelte. A szobából, amelynek az ajtajában állt, Sophie tűnt fel, puskával a kezében. Rám nézett, és intett. Odaszaladtam hozzá. Sophie belökött a szobába, és mutatta, hogy az ajtó mellett lapuljak a falhoz. Michelle elindult előre, hogy mielőtt csatlakozik Simone-hoz, ellenőrizze a folyosóról nyíló többi helyiséget. A szobában nem volt senki rajtunk kívül. Csak egy széket, egy kis asztalt, ágyat és egy tévét láttam a folyosóról beszűrődő fényben. A szoba ajtaja teljesen ki volt nyitva, kitárva egészen a falig. Sophie az ajtókeretben fél térden állt, és a puskával a folyosót figyelte. Én a háta mögött a földön kuporogtam, és nem láttam semmit sem abból, ami a folyosón zajlott. A szobában nem égett semmilyen lámpa, hogy ha netán valaki kívülről benézne, ne lásson engem. Tudtam, hogy Jessy már a házban van valahol, csak ő hátulról ment be. Rengeteg lövést hallottam, fogalmam sem volt, melyik kié. Csak reméltem, hogy a testőreim közül senkit sem találnak el. Körülbelül tizenöt perc múlva megjelent Michelle. Már nem voltak lövések, csend honolt az egész házban. - Menj, Sophie, siess vissza! - mondta. - Jövök - bólintott Sophie. Felállt, és elindult az ablak felé, majd kimászott rajta. Michelle Sophie helyét vette át, onnan figyelte az előszobát és az ablakot, melyen keresztül Sophie az imént távozott. - Sophie idehozza a kocsit - tájékoztatott Michelle. - Ez úgy hat-hét perc. Azután körülnézhetsz. - Gyerekek? - kérdeztem. - Nem találtunk egyet sem - felelte Michelle. - Ezt nem értem... - mondtam magam elé bambán. Se Ménart, se a Kiskirály? - De hát... ki jöhet még szóba rajtuk kívül? - Csak végigrohantunk a házon, és nem találtunk egyetlen gyereket sem, vagy bármilyen nyomot, gyerekholmit, ilyesmit, ami kisgyerekek itt tartózkodására utalna. De lehetnek titkos ajtók és helyiségek. 461 Összeszorítottam a szemem. Végig rossz nyomon jártam volna? A rendőrség járt a megfelelő úton? Vagy ők is, én is eltévedtünk? De hát minden, amit megtudtam, Ménart-ra és a Kiskirályra tereli a gyanút! - Talán van egy másik ház is valahol a közelben, amit csak a gyerekek miatt tartanak - találgattam. - Nincs más ház a közelben - mondta Michelle. Felsóhajtottam. Ez nem lehet igaz! Miért ilyen bonyolult minden? - A Kiskirály? - kérdeztem. - Meghalt - mondta Michelle. - Meghalt? - ismételtem meg a szót hitetlenkedve. - Biztos? - Igen. Három 10 milliméteres golyót lőttem a fejébe. Ménart nincs itt. Nem tudjuk, hol van. Kezdtem elkeseredni. A fény az alagút végéről ismét eltűnt. Kivártuk, amíg megérkezik Sophie a páncélozott busszal, és leparkol a ház elé. Mehettünk végre. A házban tizenegy holttest volt, mindegyike férfi, és a testőreim golyói által haltak meg. Volt még hat ember, akik csak kábultak
voltak. Úgy gondoltam, a sokkolóval kaphattak, vagy egyszerűen leütötték őket. Claude Alexander, a Kiskirály, aki rémuralmat tartott fenn a városban, szétlőtt fejjel feküdt a fal mellett a konyhában. Nem volt valami szép látvány. Belenéztem a halott szemeibe, és biztos voltam benne, hogy velejéig gonosz ember. Lementünk a pincébe. Nem volt itt semmilyen különleges eszköz, se gyomorfelforgató szag. Ez a ház látszólag teljesen rendben volt. A pincének olyan volt a szaga, mint amilyennek az ember egy erdei ház pincéjét elképzeli. Néhány száz farönköt, egy kétszáz literes hordóban vörösbort, pár tucat borospalackot tároltak itt, és az ajtótól nézve a jobb oldali falnál egy kisebb műhelyt rendeztek be, faltól-falig munkapaddal, satuval, szerszámokkal a falon. A pince körülbelül száztíz-százhúsz négyzetméter alapterületű lehetett. A földön akkora kosz volt, mintha száz éve senkinek sem jutott volna eszébe, hogy a tisztaság fél egészség. Mindenfelé megszáradt sár, olajfoltok, faforgács, fűszálak, ételmaradék. A pince közepén álltunk meg. - A pince az egyetlen hely, ahol viszonylag biztonságban tart462 hatnak elrabolt embereket - jelentettem ki határozottan. - Bárhol máshol egy egyszerű látogatás is lebukással fenyegetne. - Nézzünk körül! - mondta Jessy. Felosztottuk egymás közt a területet, és nekiláttunk. Benéztünk mindenhová, megemeltünk mindent, ami mozdítható volt. Végigkopogtattuk a falat, hátha valamelyik mögött üreg van vagy hátha a fal valamelyik része mozdítható, és érintésre rejtekajtót nyit ki. De semmit sem találtunk. Megint a pince közepén álltunk. Tanácstalanul. - De hát nincs más ház a környéken! - fakadtam ki. - A rendőrség verzióját megcáfoltuk! Ménart házában egyetlen gyerek sem volt, és itt sincs! Ez nem lehet! Itt kell lenniük! Itt kell lenniük valahol! - Induljunk ki abból, hogy a gyerekek itt voltak - mondta Jessy. - Hogyan történhetett, mi lehetett a rendszer? -Jessy az ajtóhoz sétált. - Bejöttek - a földre mutatott. - Itt lehetett egy ágy - leguggolt, és megtapogatta a követ a földön. - Talán éppen ide dobták le a tálat valami moslékkal. Aztán egy napon valamiért nyitva maradt az ajtó - visszament az ajtóhoz. - Vagy az őrrel történt valami, szívrohamot kapott, vagy ilyesmi. A kisfiú pedig kisétált. - A kisfiú aludt valahol - mondtam. - Hol feküdhetett? És evett is. Hol? És néha elintézte a dolgát. Hol? És van egy hosszú létra a falon, a műhelyrésznél. Minek? A pince úgy négy méter magas, a létra megvan hat méter. Tehát nem azért van itt, hogy égőt cseréljenek, ha kiég. Miért van itt? - A ház körüli munkákhoz, például - gondolkodott Jessy hangosan. - A létra túl feltűnő, ha elrejtettek itt valamit, a létrát is kivitték volna. Vagy épp ezért hagyták itt. Megint percek teltek el ötlet nélkül. Nem tudtam feladni, éreztem, hogy a titok nyitja itt van; itt, ebben a pincében. Mit tenne most az én helyemben Sherlock Holmes? Holmes módszere a részletek megfigyeléséből áll. Hát akkor, lássuk azokat a részleteket. Mi az, ami nem illik a képbe? Mi az, ami ellentmond a tapasztalataimnak? A műhelyrészhez mentem. Én kutattam itt, fölösleges lett volna újrakezdeni. Csak megálltam, megérintettem a munkapadot, a satut, a szép rendben sorakozó szerszámokat a falon. A kezembe 463 vettem egy fogót, ami nem volt a helyén. Ki vette le? Miéit maradt az asztalon? A munkapadon néhány deszka és vasdarabok sorakoztak, kevésbé rendezetten, mint a szerszámok a falon. Mit akaitak ezekkel csinálni? Deszkák és vaslemez... Az egyik vasat felemeltem. Véletlenül levertem egy csavart az asztalról. Gyorsan leguggoltam érte, de nem vettem fel. Találtam valamit, ami ellentmondott a tapasztalataimnak. A tenyeremet lenyomtam a betonra, és végighúztam rajta.
Szép sima. Levettem a táskát a hátamról, és kivettem belőle a nagyítót. Felemeltem a csavart a földről, és megvizsgáltam nagyítóval a nyomát. Egy apró kis sérülés volt a betonon. Körbenéztem a munkapad teljes hosszában, egy méter széles sávban. Semmi. Michelle ott állt mellettem. Odahívtam, leguggolt mellém. - Nézd meg itt! - mutattam a csavar ütötte aprócska lyukra a földön, amit szabad szemmel nem is lehetett látni. Michelle megvizsgálta a nagyítómmal. - Igen, látom - mondta. - Akkor nézz itt körül! Michelle körülnézett, nagyjából ugyanott, ahol én korábban. - Semmi - mondta. - Hát éppen ez az! Michelle a szemembe nézett. Nem igazán értette. - Leejtettem egy csavart, igaz, elég nagy csavar, még anya is van rajta, de akkor is csupán néhány gramm, és nyomot hagyott a betonon. De máshol nincs semmi nyom! Egyetlen ütődés nyomát sem lehet látni. Faforgács van a földön, egy kis fűrészpor, olajfoltok. Itt dolgoztak. És soha nem esett le egyeden csavar sem, se egy szög, se egy szerszám, se egy munkadarab? Michelle hirtelen megértette. - Itt nemrég betonoztak! - mondta ki. Bólintottam. - Azután összekoszolták a betont, hogy azt higgyük, régi. Egy hétig hordák ide a koszt! - magyaráztam. Simoné a lépcsőhöz ment, és megnézte a fokokat, különös tekintettel a legalsót. - A lépcsőfokok egyformák - jelentette ki. - Ez ellentmond a feltevésnek. 464 - És ha a legalsó fok eleve nagyobb volt? - kérdeztem - Mi van, ha nem körülbelül tíz-tizenkét centi magas volt, mint a többi, hanem mondjuk tizenöt vagy húsz? Mi van, ha eredetileg úgy tervezték, hogy egy esetleges lebukásnál így tüntetik majd el a nyomokat? Levettem egy festékkaparót a falról, a pince közepére mentem, letérdeltem, és elkezdtem felkaparni a koszt. Meglepően könnyen jött, ami az elképzelésem mellett szólt. Amikor egy olyan két négyzetméteres területen leszedtem a koszt, a műhelyasztalhoz mentem, és kerestem egy csákányt. - Fel akarod szedni a betont? - kérdezte Michelle. - Igen. Nincs más lehetőség - feleltem. Egész életemben csak egyetlenegyszer fogtam csákányt a kezemben, valamikor réges-régen egy barátunk építkezésénél ügyetlenkedtem vele. Annyi gyakorlatias gondolkodásom azért volt a csákánnyal kapcsolatban, hogy mielőtt nekiláttam, feltettem a védőszemüvegemet, és az orrom elé húztam a garbóm nyakát, nehogy megsebesítsen egy felpattanó betonszilánk. A fejem fölé emeltem a csákányt, és lesújtottam. Olyan érzés volt, mintha egy tiltott világba akarnék betörni erőnek erejével. Elhatalmasodott rajtam az iszonyat, de nem álltam meg. - Őrködjetek! - mondta Michelle Jessynek és Simone-nak, és egy csákánnyal a kezében odajött hozzám, és nekilátott törni a betont. Hamarosan mindannyian tudtuk, hogy igazam volt. Amit a felső betonréteg felszedése alatt találtunk, az felülmúlta a képzeletemet. Nem egyszerűen csak nyomok rejlettek ott, hanem egy lejárat egy alsóbb szintre. Abban a pillanatban, hogy sikerült megnyitni a lejárat vastag acélajtaját, olyan bűz csapott fel, hogy hátrahőköltünk tőle. Jessy bevilágított a géppisztolya csöve alá szerelt lámpával. A szag borzalmas volt, felfordult tőle a gyomrom. Nem természetes bűz volt, hanem valami egészen más, amitől az iszonyat végigkúszott a hátamon. - Simoné, hozd ide a létrát! - mondta Jessy. Simoné a létrához futott, lekapta a falról, és odavitte Jessynek, a lejárathoz. - Ereszd le! - mondta Jessy.
465 Simoné lebocsátotta a létrát a pince alatti, titkos verembe. - Lemegyek! - mondta Jessy. - Vigyázz magadra, Jessy! - szóltam neki. - Vigyázok. - Simoné, az ajtót! - rendelkezett Michelle. - Oké - bólintott Simoné, és a hordó takarásában becélozta a pinceajtót. Michelle jó két méterre állt a lejárattól, a farönkök közelében, én meg mögötte, fél térdre ereszkedve. Kavargott a gyomrom a bűztől, és attól, amit lelki szemeim előtt láttam. Körülbelül két perc múlva Jessy felszólt. - Lejöhettek! - mondta. - De készüljetek fel a legrosszabbra. Nagyon erős gyomor kell hozzá. Michelle felém fordult, és a szemembe nézett. -Joyce, le akarsz menni? kérdezte. - Persze, hogy le akarok menni. Látni akarom! Látnom kell! - Rendben. Maradj a közelemben! Bólintottam. Elindultunk a létra felé. Michelle előttem mászott le, azután szólt, hogy mehetek. Megfogtam a létrát, és rátettem a lábam az egyik felső fokra. Lassan elindultam lefelé. Mintha a pokolba tartottam volna. Ahogyan egyre lejjebb és lejjebb másztam a létrán, úgy burkolt be az a különös hideg, és az a nem természetes sötétség, amilyet máshol sohasem láttam még. Leértem a létra aljára. Elővettem a lámpámat, és felkapcsoltam. Körbevilágítottam. Attól, amit láttam, földbe gyökerezett a lábam. Még levegőt venni is elfelejtettem. Michelle szorosan mellettem állt, Jessy a másik oldalamon, egy kicsivel előrébb. Remegtem. Volt egy pillanat, amikor azt hittem, hogy az eszemet vesztem; hogy ez a látvány fog kísérteni egész hátralévő életemben. Ez itt egy börtön volt. Ocsmány, büdös, visszataszító, elmondhatatlan. Egyetlen bútor vagy használati tárgy sem volt idelent. A földön kisebb-nagyobb moslékkupacok, és rengeteg kutyaürülék. A kupacokon férgek nyüzsögtek. És a helyiség közepén egy ketrec állt. Kicsi, nem nagyobb négy négyzetméternél. Ahogy közelebb merész466 kedtünk, emberi ürüléket és gyomorfelforgató moslékot láttunk az alján. - Ide volt bezárva - mondta Jessy halkan, és géppisztolya csövével a ketrecre bökött. Elsírtam magam. Mit kellett kiállnia annak a szerencsétlen kisgyereknek... Hogy lehetett erre ember képes? - A nyomokból ítélve, a kisfiú hónapokat töltött el ebben a ketrecben - mondta Jessy. - Aki ezt tette, az nem volt ember - szólalt meg Michelle. Nem bírtam nézni a ketrecet, elfordítottam a fejem. Odébb mentem, jött velem Michelle is. Csak sétáltam körbe a fal mellett, és a lámpám fényével világítottam a férgeket. Egyszer csak megdermedtem. Tettem egy lépést visszafelé, és alaposabban megvizsgáltam, amit kiszúrtam. Igen, semmi kétség. Te jóságos ég... Kifutott a vér az arcomból, megszédültem, nem kaptam levegőt. Ha Michelle nincs ott, és nem karol belém, összecsuklot-tam volna. Jessy is odajött, levilágított elénk a földre. - Kutyaszar mindenhol - mondta. - Többféle, vagyis nem egyetlen kutyáé. Ha a gyerek bent volt a ketrecben, és semmi sem utal arra, hogy onnan kiengedték volna, akkor miért volt itt lent ennyi kutya? Kutyák őriztek egy négyéves kisfiút? De minek? Talán azért, hogy ugassanak, és így a gyermek halálra rémüljön? Ezek egyszerűen... ezek... ezek már nem emberek, és kész!
- Én mindenkit, aki benne van ebben az ügyben, egy ilyen ketrecbe zárnék élete végéig - jegyezte meg Michelle. Odahajoltam Michelle-hez. - Menjünk innen! Gyorsan! Gyorsan! Menjünk végre haza! Nem akarok itt lenni tovább! Michelle az arcomat fürkészte. - Mi a baj, Joyce? - kérdezte. - A veszély sohasem múlik el - feleltem. 467 2. Egy páncélozott lakóautóban A Kiskirály házánál, a fontainebleau-i erdőben November 11. szombat, 05 óra 17 perc Miután teljesen átkutattuk a Kiskirály házát, és megtaláltuk a ketrecet az alsó pincében, ahol a nyomok szerint egy gyereket tartottak fogva, felmentünk, és beszálltunk a páncélozott buszba. Mi-chelle hívta a fontainebleau-i, azután a párizsi rendőrséget. Jó húsz percbe telt, mire kiérkezett a helyi rendőrség első kocsija, és majdnem egy órába, mire megérkezett Armand felügyelő. A buszban beszélgettem a felügyelővel és a társával, Michelle és Simoné jelenlétében, miközben tizenkét rendőrségi autó, köztük több fogolyszállító is állt a ház környékén. Kiszálltak Ménart házához is, és nekikezdtek az erdő átkutatásának. Minden Fon-tainebleau-ból kivezető utat lezártak. Körülbelül harminc rendőr rázta meg a kezem. Mind helyiek voltak. Gratuláltak. Arra számítottam, hogy mindenki jó alaposan lehord majd, de nem így történt. Legalábbis addig nem, amíg Armand felügyelő és a társa fel nem szálltak a buszra. - Jó reggelt, Byron kisasszony! - köszönt Armand felügyelő. Hajnal volt már, kora hajnal, de olyan sűrű sötét volt az ég, hogy tudtuk, a nap még nagyon messze jár. -Jó reggelt! - mondtam kimerülten. Fáradtan ültem az egyik ülésen, és még mindig rajtam volt a golyóálló mellény. Kint mindenki fel volt dobva, mert a Kiskirály meghalt, de én tudtam, hogy az ügynek még nincs vége. - Hogy van? - kérdezte a felügyelő. - Jól - válaszoltam nem túl meggyőzően. - Ha arra kíváncsi, hogy megsebesülteme, akkor a válaszom: nem. Fizikailag nem. A felügyelő leült az előttem lévő ülésre, és befordította az ülést, hogy szemben legyen velem. A társa két méterrel odébb várakozott; ő nem ült le. A felügyelő levette a kalapját, és hátrasimította a haját. Úgy tűnt, mintha azon gondolkodna, hogy mit is mondjon. - A Grant Kastély egyik éjszakai portását holtan találták egy 468 kútban, innen úgy két kilométerre északkeletre, valamikor éjfél körül - mondta végül, mintha csak úgy eszébe jutott volna. - 0 volt szolgálatban azon az éjszakán, amikor elhelyezték a bombát a kocsibeálló alatt futó csőbe. A felügyelő tájékoztatása semmiféle hatással nem volt rám. Teljesen biztos voltam benne, hogy ez lesz, és nem is tévedtem. És a ketrec után nem tudom, mi rázhatott volna még meg. - Kinek az ötlete volt, hogy nyomozzanak? - kérdezte Armand felügyelő egyenesen, nem kerülgetve tovább a témát. - Ez kutatás volt, nem nyomozás - mondtam. - Az én ötletem volt, hogy könyvet írjak az esetről, hogy ne legyenek anyagi veszteségeim. Csak kutattam a könyv miatt, és ide jutottam. Az én ötletem volt. - Ha nem sértem meg, Byron kisasszony, miért volt erre szükség? ^ - Évek óta ott lakom a Champ-de-Marson. Imádok ott lakni. Szeretem a kilátást, az egész környéket, mindent. Szeretem annak a lakásnak minden kis zugát. Nagyon szerettem otthon lenni, mindenfélét csinálni. De aztán az a lakás börtön lett.
Egyszer megkérdeztem magát, hogy meddig tarthat el egy nyomozás. Azt felelte: hónapokig vagy évekig, és olyan is van, hogy soha nem kapják el a tettest. Teltek a napok, és bárki bármit tett is, nem volt eredménye, mert én még mindig nem tehettem ki a lábam az ajtón. Azzal kellett szembenéznem, hogy egész hátralévő életemben rettegnem kell, testőrökkel kell kísértetnem magam mindenhová, és ha csak az ablak közelébe megyek, fennáll a veszélye, hogy meghalok. Véget ért a pályám, véget ért az életem. Nem számított, hogy mit tettem és mit értem el, arra voltam kárhoztatva, hogy lakásom négy fala közt töltsem az életem, csak azért, mert összetalálkoztam egy elmebeteg állattal. Hát ezért volt erre szükség. Nem bírtam elviselni, hogy négy fal közé vagyok beszorítva. Nem bírtam elviselni, hogy anyukám annyira aggódik értem, hogy megőszült egy tincse. Ha Franciaország összes rendőre az én ügyemen dolgozott volna, akkor sem lettem volna nyugodt. Nekem kellett cselekednem. Muszáj volt. Volt egy pillanat, amikor megadtam magam ennek az őrültnek. - Felhúztam a kabátom és a pulóverem ujját a bal kezemen, hogy a felügyelő lássa a kötést a csuklómon. - De a pillanat elmúlt. És azután már nem voltam rá 469 hajlandó. Soha többé. Mindig is nekem kellett gondoskodnom saját magamról, bár erre egy kicsit későn jöttem rá. A felügyelő kinézett az ablakon, figyelte a Kiskirály házánál dolgozó kollégáit. A társa a kalapjával játszott. Leejtette. Gyorsan felkapta. A felügyelő felém fordult, és a szemembe nézett. - Megértem, hogy el volt keseredve - mondta lassan. - Ki ne lett volna? De ezt akkor sem lett volna szabad megtennie, Byron kisasszony. Maga nem nyomozó. Nem ez a munkája. Feleslegesen tette kockára az életét. Van arról fogalma, hogy hány embert osztottak be a maga ügyére? - Biztosan jó sokat. De ha ennyi ember dolgozott az ügyön, igazi nyomozók, akiknek ez a munkájuk, hogyan lehetséges az, hogy mi előbb értünk el ide, mint maguk? Volt egy kis gúny a hangomban, mert kioktatást éreztem a felügyelő hangjában. Tudtam, hogy ő nem fog gratulálni nekem, de nem is vágytam a gratulációjára, csak éppen nem vártam volna, hogy hibáztatni fog, amiért elvégeztük az ő munkáját. - De ha már belevágott, legalább tájékoztatott volna minket! -mondta a felügyelő. - Úgysem vette volna komolyan senki, csak rám parancsoltak volna, hogy hagyjam abba, és szétkürtölték volna mindenfelé a hírt, hogy hol vagyok, és mit csinálok! Nem tartottam jó ötletnek! És majdnem a legvégéig szinte semmit sem tudtam volna bizonyítani. Sok mindent gondoltam, tudtam egyet s mást, de bizonyítani alig tudtam volna valamit. Egészen mostanáig. Nem egy egyszerű visszaemlékezést akartam írni, hanem egy olyan könyvet, ami világrengető siker lesz. Értse meg, azzal kellett szembenéznem, hogy véget ért a karrierem, és sürgősen találnom kellett valamilyen bevételi forrást, még mielőtt tönkremegyek. - Ne tekintsen minket az ellenségének, Byron kisasszony -mondta Armand felügyelő. -Jól sült el, ez az egyetlen oka annak, hogy nem tartja hibának, amit tett. De ha rosszul végződik, akkor minden egészen más lenne. Megráztam a fejem. - Bármi jobb, mint elsorvadni! - jelentettem ki nagyon határozottan. - Most is azt mondom, hogy jobb harc közben elesni, mint a félelembe belehalni. - Tudja, egész pályafutásom során csupán egy ember próbált 470 meg saját szakállára nyomozni az ügyében: egy volt rendőr, más senki - mesélte a felügyelő. - Álmomban nem gondoltam, hogy egy modell nekikezd - legyintett a kalapjával. - De hagyjuk ezt a csudába! Most már vége. Nem számít, mi volt. Örülök, hogy sikerrel jártak, higgye el, Byron kisasszony, teljes szívemből örülök! Bevallom, hogy mi egész idő alatt rossz nyomon jártunk, és nem vettük komolyan azt a teóriát, miszerint a tettesek Fontainebleau-ban élnek. Mindent
összevetve: szép munka volt! Gratulálok! - a kezét nyújtotta. Megragadtam, és egy pillanatra megszorítottam. Nem kellenek ellenségek, nem akartam, hogy Armand felügyelő az ellenségem legyen. - Azt egyszer majd el kell mesélnie tüzetesen, hogy mi volt a módszere, mert engem az ilyesmi mindig is nagyon érdekelt. Rábólintottam, hogy egyszer majd elmesélem. - Egyébként nem gondoltam, hogy sikerül kiderítenünk, hogy ki áll a háttérben, csak idejöttünk, hogy anyagot szedjek össze a könyvemhez. Szinte véletlen volt, hogy ez lett az eredménye. De sajnos még nincs vége - jegyeztem meg. A felügyelő csodálkozva felvonta a szemöldökét. - Ezt hogy érti? - kérdezte. - Tudjuk, honnan szökött a gyerek, akit maga és a barátnője találtak, tudjuk, ki volt a főnök, a tettesek egy része meghalt, a másik része pedig a rabszállítóban csücsül. Azt is tudjuk, hogy a Kiskirály, miután elszökött tőle a kisgyerek, két hangtalan emberölésre idomított kutyát engedett el éjszakára az erdőbe, hogy széttépjék azokat, akik a háza közelébe mennek. Miért nincs még vége? - Ménart és a Kiskirály társak voltak - magyaráztam. - A Kiskirály megvan, Ménart-nak viszont nyoma sincs. Még az sem teljesen biztos, hogy kettejük közül a Kiskirály volt a főnök - elnéztem a ház körül sürgölődő, többségében egyenruhás alakot. -Még nincs vége. Az életemet még nem kaptam vissza. 471 HARMINCADIK FEJEZET 1. Joyce lakása Champ-de-Mars, Párizs November 11. szombat, 21 óra 38perc Már hajnalban ott volt a rendőrség a Kiskirály házánál, mégis este lett, mire hazakeveredtem. Először Fontainebleau rendőrsége tartott igényt a vallomásomra, majd a Párizsban székelő országos főkapitányság, és az ügyemben nyomozó rendőri egység is, Ar-mand felügyelővel az élen. A rendőrök ünnepi hangulatban voltak. Micsoda fogás! Csak én tudtam, hogy még nincs vége. Bár országos körözést adtak ki Ménart ellen, az volt az érzésem, hogy Ménart nem menekült el, hanem csak elbújt. A sarokba szorítottam; tudja, hogy neki egyszer és mindenkorra befellegzett, és már nincs vesztenivalója. És még egy utolsó csatára készül. Egy legutolsó csatára. Amely a legveszélyesebb, legbrutálisabb, leggyilkosabb támadás lesz, melyet ellenem valaha is intézett. A rendőrségi laboratóriumi vizsgálatok szerint a kisfiú, akit Vee-vel az országúton találtunk azon a borongós éjjelen, és akit az orvosai Antoine-nak neveztek el, egyértelműen abban a ketrecben raboskodott, melyet a Kiskirály házában találtunk, a pince alatti veremben. És az is teljesen bizonyos, hogy meglehetősen hosszú ideig. Még délelőtt, Fontainebleau-ból, a kapitányságról hívtam fel Dr. Pauwelst, hogy megtudakoljam, hogy van Antoine, de azóta, hogy fölvettem az autómba, semmit sem változott. Meg tudtam érteni. Nem tudom, hogy velem mi lenne, ha több hónapot kellene eltöltenem egy ketrecbe zárva, állandó fenyegetettségben, kínzásokat elviselve, agresszív kutyák folytonos csaholá-sa közben. A német kisfiú, akinek az eltűnése arra sarkallt minket, hogy megrohanjuk Ménart, majd a Kiskirály házát, előkerült. Csak ját472 szani akait, sétálgatni az erdőben, de letért az ösvényről, és többé már nem talált vissza. Legyengülve, kiszáradva és átfagyva találták meg a rendőrség emberei. Kórházba került, az állapota a körülményekhez képest kielégítő. Kora délután, miután megérkeztünk Párizsba, Sophie a lakásomra ment, hogy átvegye egyik kollégájától az operátori teendőket. Én pedig újra és újra előadtam a mesét, melyet arra találtunk ki, hogy megindokoljuk, miért mentünk a Kiskirály házához, előtte pedig Ménart-hoz. A mese úgy szólt, hogy amikor meghallottuk, hogy eltűnt a német kisfiú az erdőben, azonnal Ménart házához mentünk. Elkezdtük figyelni a házat, majd
bentről egy sikoly hallatszott. Ezután én a házhoz rohantam. A nyomok is arra utaltak, hogy a gyerek esetleg a házban van. Nem volt csengő, ezért dörömbölni kezdtem, de senki nem nyitott ajtót. Ezután Jessy bement, és bentről kinyitotta az ajtót. Átkutattuk a házat, de egyetlen gyereket sem találtunk. Elrohantunk a Kiskirály házához, azzal az ürüggyel, hogy megfizetem neki az okozott kárt, becsöngettem hozzá, de valójában az volt a célom, hogy lássam, vannak-e ott elrabolt gyerekek, és ugyanakkor valóban fizettem volna, hogy békén hagyjon. Beengedtek minket, ám egy fickó fegyvert rántott, Michelle pedig lelőtte. Ezt követően elszabadult a pokol. Hát ennyi. A testőreim hajszálra ugyanezt mondták. Nem tartom helyesnek egyébként, hogy félrevezesse valaki a hatóságokat, de a helyzet annyira különleges volt, és a tét oly hatalmas, hogy nem láttam más lehetőséget. És mindenki készséggel el is hitte. Ha volt is valaki, aki kételkedett, kételyeit megtartotta magának. Amikor végre hazaértem, Johnny ott várt az előszobában. Átöleltük egymást. Most már tudta, hogy nyomoztam, bár én mindenkinek azt mondtam, hogy csak a könyvemhez folytattam kutatásokat. De nem szidott le. Nem is tette szóvá. Csak átölelt, és azt mondta, örül, hogy otthon vagyok. Kedves volt. Megnéztem Vee-t a nappaliban, de aludt éppen. Megpusziltam, megöleltem, és belesúgtam nagyon halkan a fülébe, hogy már csak egy csata van hátra. Megkérdeztem az orvost, hogy van Vee, és azt mondta, hogy teljesen jól, és hogy jó ütemben gyógyul. Ennek igazán örültem. 473 Az öltözőszobában kiválasztottam egy kényelmes, világoskék tréningruhát, és átöltöztem. A golyóálló mellényemmel és a Cha-nellel kimenteni a fürdőszobába. Nem akartam, hogy a mellényem és a Chanel messze legyenek tőlem. Zuhanyoztam, tusfürdőt használtam, és hajat is mostam. Utána patyolat-tiszta, jó illatú, kényelmes ruhába bújtam. Mintha újjászülettem volna. Visszaköltöztem a hálószobámba. Már nem számított, hogy mi történt ott. Sajnáltam nagyon, hogy felvágtam az ereimet, de most már nem zavart. Olyan dolgokat éltem át, olyan dolgokat láttam, és olyan tettekre ragadtattam magam, hogy az értékrendem egy kissé megváltozott. Most sokkal erősebb voltam, mint bármikor korábban. Egy pohár tejet és egy zacskó aszalt papayát készítettem be magamnak, azután bezárkóztam a szobába. Azzal a késsel nyitottam ki az aszalt papaya zacskóját, amivel néhány napja felvágtam az ereimet a bal csuklómon. Semmit sem éreztem a kés látványa és használata következtében. Csak egy tárgy. A halálvágyam pedig már elmúlt. Olyan távolivá vált, hogy szinte álomnak tűnt, amit tettem. Ólmos fáradtság vett rajtam erőt, alig Uidtam mozgatni a tagjaimat. Leoltottam a csillárt, csak a falilámpa égett. Megvetettem az ágyat, friss párnát és paplant vettem elő, és muminos huzatot húztam fel rá. Végigfeküdtem az ágyon, és lekapcsoltam a lámpát. Mennyire fáradt vagyok! És mennyire álmos. Az öntudatlanság vonzott magához, de nem engedhettem meg magamnak, hogy ellazuljak. Még nincs vége. Még nagyon sok dolgom van. A legutolsó csata közeleg, melyben véglegesen eldől, ki lesz a győztes, ki marad életben, és ki hal meg. Össze voltam zavarodva attól, amit láttam Claude Alexander házának titkos pincéjében, és legfőképpen attól, hogy még mindig fogalmam sem volt róla, ki az a kisfiú, akit Vee-vel találtunk azon az átkozott éjszakán. A Kiskirály halott. Ő többé már senkit sem fog bántani. Embereinek többsége meghalt, a maradék vagy börtönben van, vagy a kihailgatószobában, vagy rejtőzködik valahol. De a veszély még nem múlt el. Nem is tudom, mikor fog. Vannak még elvarratlan szálak, és amíg vannak, az életemet nem kaphatom vissza, és nem kaphatja vissza Vee sem. Valaki halkan bekopogott, azután benyitott. 474 -Joyce, ébren vagy még? - kérdezte suttogva. Jessy volt. Felé fordultam, de ezt nem láthatta a sötét szobában.
- Még ébren vagyok - mondtam. - Az elmúlt napokban, amíg nem voltál itthon, majdnem háromszáz hívásod volt. Itt a névsor. Van kedved átfutni? - Csak hagyd itt. Dobd ide, el fogom kapni! Jessy bedobta a sötétbe a papírköteget. Sikerült elkapnom. Visszafeküdtem, a névsoit letettem magam mellé. - Kérsz valamit enni? Persze, nem szendvicsre gondoltam. Abból eleget ettünk az utóbbi néhány napban. - Én nem kérek semmit, de ti egyetek, amit akartok. - Oké. Szólj, ha van valami! - Persze. Koszi, Jessy. - Nincs mit. Jessy kiment, és becsukta az ajtót. Felkapcsoltam a falilámpát, és átfutottam a névsort. Szerencsére ábécésorrendbe volt szedve, be volt jelölve, hogy ki mikor hívott, és mit üzent. A legtöbb egyáltalán nem fontos. Legutoljára Mimi hívott, hogy Vee szülei telefonáltak a szerkesztőségbe, és a lánytik felől érdeklődtek. Meghagyták az otthoni telefonszámukat. Megnéztem a számot. New York-i körzetszám. Hány óra van most? Lassan éjfél, New Yorkban most hat órával kevesebb van, vagyis még csak hat óra. Az éjjeliszekrényről levettem a telefonomat, és beütöttem a számot. A második csöngés végén vették fel. - Licata lakás - szólt bele egy fáradt női hang. Bizonyára ő Vee anyukája. - Jó napot kívánok, Joyce Byron vagyok! Lucinda Licatával szeretnék beszélni. - Én vagyok az! Maga az a Joyce... - elcsuklott a hangja. - Bocsánatot kérek, hogy csak most hívom, de csak most tudtam meg, hogy ön telefonált a Vogue-ba, és Vivien felől érdeklődött. - Már... már október 29-én láttuk a tévéhíradóban, hogy... hogy önre lőttek, és hogy volt önnel egy fiatal lány, de... de álmunkban sem gondoltuk, hogy az a lány... Csak a tegnapi híradóban mondták be a nevét. Képzelheti, azt hittem, lefordulok a 475 székről, és... és egyszerűen meghalok - már nem tudott tovább uralkodni magán, zokogásban tört ki. - Nyugodjon meg, Mrs. Licata, Vivien jól van. Meglőtték, de teljesen fel fog épülni. - Vivien miért nem telefonált? Egész héten nem... Annyira rossz állapotban van hogy... hogy nem tud telefonálni? - Vivien nem hitte, hogy el fog hangzani a neve a tévében. Nem akarta önöket megijeszteni. - Igen, igen, Vivien mindig ilyen volt, mindig... mindig megpróbált a saját erejéből megcsinálni mindent. Most... most mi van vele? - Most itt van nálam. De ne aggódjon, van itt minden, ami kell, orvos, szakápolók, minden. Még testőrök is. A legjobb testőrök Franciaországban. - Ott van magánál? Akkor... akkor most biztosan nagyon boldog. Maga a példaképe. Azt hiszem... Vivien jó példaképet választott. Hallottam, miket tett a lányoméit. Nem is tudom, hogyan hálálhatnám meg... Maga a legjobb példakép, akit a lányom választhatott magának. - Nem tehettem másképp, mint ahogy tettem. Nagyon megszerettem Vivient, igazán klassz lány, és nagy jövő áll előtte. - Igen, a lányomat könnyű megszeretni. Maga csodálatos ember, Joyce! - Köszönöm. Megnézem Vivient - mondtam. - Fent van? Már nagyon késő lehet arrafelé. Nem is tudom, hány óra az időeltolódás. - Hat óra. De azért megnézem. Kikeltem az ágyból.
- Akkor Párizsban már nemsokára éjfél! Biztosan alszik, hagyja őt aludni, majd holnap beszélünk! Már tudom, hogy jól van, megnyugodtam, csak ennyit szerettem volna. - Megnézem, talán fent van. Biztosan nagyon szeretne önnel beszélni. Átmentem a nappaliba. Vee aludt, az orvos az ágya melletti széken ült, és egy Zola-regényt olvasott. Felnézett rám, amikor beléptem. - Szeretném felkelteni Vivient - mondtam nagyon halkan, és közben befogtam a telefon mikrofonját. 476 Az orvos megnézte Vee-t, aztán bólintott. - Ha tényleg fontos - mondta. - Igen, az. - Rendben - egyezett bele. Dr. Ponté felállt, és kiment a szobából. Leültem Vee ágya szélére. - Vee, kelj fel, kérlek! - gyengéden megráztam a vállát, de nem . qbredt fel. Vee, nyisd ki a szemed, légy szíves! \ .Megint megráztam egy kicsit, erre pislogni kezdett. Vvee, telefonod van, ébredj fel, nagyon fontos! Vee hunyorogva, zavartan rám nézett. Aztán elmosolyodott, és azonnal átölelt. -Joyce, végre megjöttél! Olyan jó, hogy itt vagy! - Én is örülök neked, Vee. Telefonod van. Eleresztett, visszahajtotta a fejét a párnájára. Összeráncolt homlokkal nézett fel rám. - Engem keresnek? Ki? - Anyukád az - mondtam, és odanyújtottam neki a telefont, de a mikrofonról még nem vettem el a kezem. - Ő telefonált ide? De hát hogy... Tudja? Azt, hogy én... - Igen. Bemondták a tévében az Egyesült Államokban, hogy te voltál az a fiatal modell, akit meglőttek. Vee becsukta a szemét. -A fenébe... A telefont a kezébe adtam, ő a füléhez emelte, és beleszólt. -Anya? Aztán összeszorította a szemét. -Jól vagyok, ne sírj - mondta. Patakzani kezdtek a könnyei. A másik kezét a szeme elé emelte, és elbőgte magát. - Minden rendben, anya. Hidd el! Ne haragudj, hogy nem hívtalak fel, de... Leszálltam az ágyról, és kimentem a szobából, hogy Vee nyugodtan beszélhessen, de a szobaajtót nem csuktam be teljesen, résnyire nyitva hagytam, hátha túlságosan felizgatja magát, és az ebben az állapotában talán nem túl jó dolog. Kint, az előszobában leültem az ajtó mellett a földre, a falnak támaszkodva. Elgondolkodtam. Tennem kell valamit, de nagyon 477 gyorsan. Rengeteg emberért felelek, vissza kell szereznem az életünket. A veszély még nem múlt el! 2. Joyce lakása Champ-de-Mars, Párizs November 12. vasárnap, 20 óra 24 perc Vasárnap korán reggel ébredtem, beültem a fürdőkádba, és két órán keresztül áztattam magam, és azon gondolkodtam, hogy mit csináljak, hogyan varrjam el a szálakat. A legfőbb kérdés a kisfiú kiléte volt. Nagyon fontos lenne, hogy ő visszakerülhessen a szüleihez. Fürdés közben többször is átolvastam azokat a jegyzeteket, amiket az eddigi nyomozás során készítettem. Támadt néhány ötletem. Lejegyeztem őket, és fürdés után nekiláttam, hogy rendre utánuk járjak. Először is, délben felhívtam a csavaros észjárású Jean-Philipe-et és az öreg harcosokat a konferenciatelefonon, és három órát beszélgettünk. Meglehetősen hasznos beszélgetés volt. Armand felügyelővel is beszéltem. Furcsamódon nagyon bosszús volt, amiért a saját szakállamra nyomoztam. Amikor személyesen találkoztunk, annyira nem volt
az. Úgy látszik, valaki a szemére vetette, hogy miért egy amatőr derítette fel az esetet, és miért nem ők, a hivatásos nyomozók. Merénylőim személyazonossága felől érdeklődtem, akik a kávéházam teraszán próbáltak megölni, de ők haltak meg. Az egyikükről kiderült, hogy hivatalosan hol állt alkalmazásban. A sejtésem beigazolódott. Felhívtam anyukámat, mert már nagyon itt volt az ideje. Megtudtam, hogy az Egyesült Államokban azzal van tele a tévé, hogy kinyomoztam a saját ügyemet. A Larry King Show-ban az FBI Akadémia egyik professzora volt a vendég, aki az én tanárom is volt még annak idején, és azt nyilatkozta, hogy ő már ak478 kor tudta, milyen nagy kriminalisztikai tehetség vagyok. Hogy mik vannak... Miután beszéltem anyukámmal, sorban felhívtam mindenkit, akit már kellett volna, leszámítva azokat, akik interjúkérelem miatt kerestek. Telefonáltam Claire-nek, hogy megtudakoljam, hogy vannak a lányaim, és velük is minden rendben volt. Késő délután megint hosszasan beszélgettem Jean-Philipe-ék-kel. Este, hogy ne izgassam fel Vee-t, elvonultam a hálószobámba egy pohár tejjel és a jegyzeteimmel, és az ágyra hasalva gondolkodtam, amikor megszólalt a telefonom. Elvettem az éjjeliszekrényről a mobilomat, és megnéztem, ki keres: DR. PAUWELS. Reméltem, tudják már, kicsoda a kisfiú valójában. - Tessék, Joyce Byron vagyok. -Jó estét! Itt Dr. Pauwels. - Üdvözlöm, Dr. Pauwels! Tisztában vannak már a kisfiú személyazonosságával? - Nem, sajnos ezt még nem sikerült megtudnunk. Joyce, sajnálattal közlöm önnel, hogy Antoine a mai napon, 18 óra 41 perckor elhunyt. Felnyögtem, megremegtem. Szíven ütött a hír. A szüleit próbálom felkutatni már két napja, és ő közben meghal. Döbbenten, megsemmisülten meredtem magam elé. Talán jobb is így. Igen, jobb így neki. Ha olyan lennék, mint ő, nem akarnék élni. Milyen élet várt volna rá? Jobb így. - Tudja, azért hívtam fel magát, Joyce, mert Antoine kartonjára nem volt semmilyen hozzátartozó írva, mert még mindig nem tudjuk, hogy,ki volt, és az egyetlen nem hivatalos személy neve, melyet feltüntettek, az öné - magyarázta Dr. Pauwels. - Miben halt meg? - kérdeztem. - Ezzel a szegény kisgyerekkel hihetetlenül bmtálisan bántak. Nagyon sokszor megkínozták, késsel és korbáccsal, de mindig nagyon vigyáztak rá, nehogy meghaljon. Végül a sokkba halt bele, abba a traumába38, amit a fogsága és a szökése váltott ki nála. Tudja, itt a kórbonctanon olyan dolgokat látok, amiknek egyáltalán nem is lenne szabad létezniük, megedződtem az elmúlt soksok év alatt, de ennek a kisfiúnak a,sorsa még engem is elborzasztrauma: súlyos ielki megrázkódtatás. 479 tott. A kegyetlenségnek van egy pontja, amin túl már nem tudok tovább külső szemlélő maradni. - Mi lesz most vele? - kérdeztem. Tudtam, hogy a kisfiú nem maradhatott életben, de nagyon fájt, hogy ilyen élete lett, csak mert találkozott egy pszichopatával. - A testét felboncoljuk - válaszolta Dr. Pauwels. - Teljes körű boncolás. Lajstromba vesszük, amit találunk. Ez nagyon érzéketlenül hangzik, tudom, de minden elkövetőnek vannak jellegzetességei, és ha lajstromozzuk az eseteket, a többi áldozatot hozzá tudjuk kapcsolni, érti? Tudja, a bűnözők ellen a törvényszéki orvostan a legerősebb fegyver, mert e tudományág fejlettsége biztosítja, hogy elkapják a bűnözőket. Mindent fel kell jegyeznünk és el kell helyeznünk az archívumunkban. Mi is emberek vagyunk, csak nekünk ez a munkánk. És ez szükséges munka. - Igen, igen, természetesen. De én úgy értettem, hogy mi lesz a... a kisfiú holttestével? - Ó... Bocsánat, félreértettem. Egy ideig még megőrizzük a hűtőkamrában, arra az esetre, ha netán sikerül megtalálni a családját. Ha nem, akkor az állam temeti el.
- Meddig őrzik a hűtőkamrában? - Legfeljebb három hónapig. - Figyeljen, szeretnék egy nagyon nagy szívességet kérni öntől. Ha három hónap múlva sem találják meg a szüleit, kérem, szóljon nekem. Hívjon fel! - A testet nem adhatjuk ki önnek, mert ön nem hozzátartozó. - Nem. Én egy... egy... egy barát vagyok. És inkább én temessem el, minthogy elkaparják egy vacak koporsóban valami eldugott kis temető legfélreesőbb parcellájában, egy ócska fejfát tűzve a földbe. Majd én. Lehet, hogy öt év múlva véletlenül kiderül, hogy kik a szülei, hát legalább egy igazi sírja legyen szegénynek. - Rendben. Beírom, hogy ha nem jelentkeznek érte, akkor önt kell hívnunk. Beírtam, hogy ön volt á kisfiú barátja. A barát szóra megtelt könnyel a szemem. - Megölnek valakit ennyi évesen, ilyen védtelenül... Szegénynek csak három vagy négy év jutott az életből - mondtam szomorúan. - Ez nem igazság. 480 - Nem három-, és nem is négyéves volt a kis Antoine! Csak nagyon fejletlen volt a korához képest - világosított fel Dr. Pauwels. - Valójában nyolcéves volt. Nyolcéves... Hirtelen belém hasított a felismerés, a mozaikok a helyükre kerültek, a kép összeállt, és benne mindennek megvolt a maga értelme és jelentősége. És borzalmasabb volt, mint amit a Kiskirály házában a ketrec előtt állva el bírtam képzelni. Túl sok volt ez nekem, túlságosan sok. Itt, ezen a ponton, egyszerűen le kellett tennem a telefont, magamra kellett húznom a takarót, és el kellett aludnom. Csak így úszhattam meg, hogy megőrüljek. 3. Joyce lakása Champ-de-Mars, Párizs November 13. hétfő, 11 óra 40 perc Mindig is aggódtam az emberekért. A lelkem mélyén egy kicsit még azokat is sajnáltam, akik a saját aljasságuk miatt a börtönben kötöttek ki. De volt egy ember, aki eleget tett ahhoz, hogy ez az aggódásom vele szemben egyszerűen megszűnjön létezni. Már nem érdekelt, hogy mi lesz vele. Az ilyenek nem érdemelnek semmilyen könyörületet és semmilyen jogot. Még az emlékét is kiirtottam volna a világból, ha tudom. Tovább folytattam a nyomozást. Újra beszélgettem az öreg harcosokkal, és megtudakoltam tőlük, hogy hová járt Miou iskolába. Felhívtam Miou egykori osztályfőnökét, aki megadta a lány legjobb barátnőjének a nevét. Nem volt nehéz megtalálni a telefonszámát. Felhívtam a lányt, és Miou utolsó iskolában töltött heteiről érdeklődtem. Felállt a szőr a hátamon attól, amit megtudtam. Ezután felhívtam három hírműsort a tévében, hogy volna-e 481 kedvük beszélgetni velem a műsorban. Mindnek volt. Hívtam Jane-t, akinek elsőbbséget ígértem, és rávettem, hogy ő inter-júvoljon meg a tévében. A műsorokban előadtam, hogy mennyire megkönnyebbültem, hogy a tettesnek vége, és hogy mennyire fáj, hogy a kisfiú életét nem sikerült megmenteni. Bejelentettem, hogy a kávéházaimat ismét megnyitom. A testőröket elküldtem. A páncéllapok lekerültek az ablakokról. Felhívtam Marie-t. Még Fontainebleau-ban megígértem neki, hogy nem fogom őt elfelejteni, és tartani fogjuk a kapcsolatot. Tájékoztatni akartam a fejleményekről, megosztani vele a terhet, mert én már egyedül nem bírtam tovább. Tudatni akartam vele, hogy mi volt Philipe Ménart életének legiszonyúbb tette, és hogy mi egyebet tudtam meg erről a rettenetes, hátborzongató ügyről. - És ezt nem telefonon akarja nekem elmondani, ugye? - kérdezte Marié. Ideges volt, akárcsak én. Ménart szőrén-szálán eltűnt.
- Nem hiszem, hogy tanácsos lenne - feleltem. - Hogy úgy mondjam: nem telefontéma. Kellene valami biztonságos hely, aholtudunk beszélgetni. - Igaz az, hogy a testőrei már nem védik magát? - kérdezte Marié. - Igen, igaz - válaszoltam. - Rengeteg ajánlatot kaptak, és most keresik a következő ügyfelüket. De mindennap beszélünk telefonon, és időnként valamelyikük felugrik hozzám. Csak a legnagyobb elismeréssel tudok beszélni róluk. Már régesrég meghaltam volna, ha ők nincsenek. Borzasztó sok pénzbe került ez a védelem. Csak a testőreim munkadíja 150 000 dollár egy hónapra. -Jézusmária! - hüledezett Marié. - De, ha belegondol, megérte. - Igen, megérte. - A könyve, Joyce? - Még nem vagyok készen vele, de már nincs sok hátra. Ha befejeztem, oda fogom adni egy író ismerősömnek, hogy lássam, mit szól hozzá, mi a véleménye. Marié, valahol össze kellene futnunk, hogy elmondjam, amire rájöttem. 482 - Akkor meglátogatom magát Párizsban. Viszontlátogatás. Maga már járt nálam, most rajtam a sor. Mikor felel meg magának? - Marié... van egy kis probléma. Jobb, ha nem jön Párizsba. - Miért? Joyce, ne ijesszen meg! Azt gondolja, hogy.... Értettem, mire gondol. - Igen, Marié, azt gondolom. Sőt, teljesen biztos vagyok benne! Ménart mindkettőnkre vadászik. Tudja, hogy az élete véget ért, de mielőtt meghal, még végezni akar velünk. Minket hibáztat mindenért. És úgy vélem, hogy Ménart először magával akar végezni, Marié! Nagyon vigyázzon, mert ez az elmebeteg szörny iszonyú veszélyes! Tudja, egyre inkább úgy gondolom, hogy Ménait manipulálta a Kiskirályt, hogy Ménart volt az igazi főnök abban a bűnbandában! -Azt mondja, hogy most... nekem van szükségem... testőrre? - kérdezte Marié a félelemtől elcsukló hangon. - Igen, azt hiszem, igen. És jobb egy felesleges testőr, mint védelem nélkül! Én megyek Fontainebleau-ba, Marié, így kisebb a kockázat. Van egy nagyon jó barátom, akit maga is ismer. Úgy hívják: Johnny Huxley. Majd ő levisz, neki van egy helikoptere. És fegyvere is van, ha szükséges lenne. Találkozzunk önnél, Marié, az udvarházában! - Az nem lenne jó választás - mondta egy nagy sóhaj kíséretében. - Azt hiszem, valaki figyeli a házat. És egyre inkább úgy érzem, hogy követnek, bárhová is megyek. Már nagyon ideges vagyok .miatta. Szóltam a rendőrségen, de mire kijöttek, már senki nem volt sehol. Elfintorodtam. - Ez alighanem, Ménart - mondtam halkan. - Nagyon vigyázzon magára, Marié! Ez az ember eszelős! - Vigyázok én... amennyire tudok! Borzasztóan dühít, hogy ez a rémálom annyi év után visszatért az életembe! Véget kell ennek vetni valahogy, de sürgősen! - Azon, vagyok minden erőmmel. - Mit szólna ahhoz, ha Pierre kastélyában találkoznánk? Ott a helikopter is le tud szállni. Elgondolkodtam a kastélyon. Ott legalább sok ember van. Miért ne? 483 -Jó, rendben, így jó lesz - mondtam. - Mit szólna a szerdához? Szerdán estefelé? - Olyan soká? - Igen, még ezt-azt el kell intéznem. Marié, vegye ezt nagyon komolyan! Ménart sokkal őrültebb, mint gondoltam. Az egyetlen esélyünk; ha mi ketten összefogunk, és lépre csaljuk. Csapdába kell ejtenünk, még mielőtt megöl mindkettőnket! 484 HARMINCEGYEDIK FEJEZET 1. Fogadó az Alkonyhoz Idősek Otthona Fontainebleau November 15. szerda, 20 óra 50 perc
Végül mégsem Pierre kastélyában találkoztunk, mert Marié délelőtt felhívott, mondván, hogy a kastélyban egyszer már bajok voltak a biztonsággal, és ezért jobb lenne, ha olyan helyen találkoznánk, ahol elég sok ember van, és könnyebb belátni, mint egy kastélyt. Közösen kitaláltuk, hogy akkor legyen az idősek otthonában. Szegény Marié, már kezdett bedilizni az állandó félelemtől. Pontosan tudtam, min megy keresztül. Találkozónk lényege a titkosság volt, ezért Johnny nem az otthon parkjában tette le a gépet, hanem egy kicsivel odébb, egy domb takarásában. A helikopter Johnny embereivel volt tele. Egy pilóta és egy fegyveres férfi a helikopterben maradt, a többiek, mind az öten, követtek minket az idősek otthonához. Az épülethez egy másik, ugyanakkora épületet építettek hozzá, ami le volt zárva, csak a munkások használhatták, mást nem engedtek oda, nehogy valaki megsérüljön. A melléképületnek két bejárata volt, egy elöl, egy hátul. Csend volt, az otthon lakói ilyenkor este már nem nagyon sétálgattak kint a parkban. Johnny három embere bejárta a környéket, és mindent megnéztek közelebbről is, amit gyanúsnak találtak. Johnny hátulról ment be az otthonhoz tartozó parkba, úgy, hogy senki nem vette észre, majd ugyancsak észrevétlen belógott a melléképületbe. Tüzetesen átvizsgált mindent, bejárta az összes szobát, a pincét és az emeleteket. Már a válaszfalak is be voltak építve, be volt szerelve a villany, és a legtöbb szoba ajtaját is feltették. A melléképület első emeletén volt megbeszélve a találkozó. Volt nálam elemlámpa, bicska és Chanel. Megvettem Michelle-éktől a golyóálló mellényt és az egyik kabátot. Már teljesen hozzászoktam. Johnny három embere az idősek otthona közelében 485 tartózkodott, ugrásra készen, ha valami baj lenne. Egy ember volt a földszinten, egy pedig a kerítés mögött rejtőzött. Johnny velem maradt. Marié kilenc előtt tíz perccel futott be. Három férfi kísérte. Egyiküket már láttam korábban, Marié sofőrje volt; a másik kettőt nem ismertem, de olyannak néztek ki, akik nem ijednek meg egykönnyen. Üdvözöltük egymást Marie-val. A sofőr vele maradt, a másik két férfi pedig elindult átkutatni a melléképületet a biztonság kedvéért. Örültem, hogy Marié komolyan veszi a biztonságot. - A két úriember az alapítvány biztonsági őrei közül való -mondta Marié. - A sofőrömet, Francois-t pedig már ismeri. - Már találkoztunk - mondtam, és biccentettem a sofőrnek, aki elegánsan meghajolt felém. A melléképület legnagyobb helyiségében voltunk, ahol afféle szabadidőközpont lesz majd az otthon lakói számára. A terem végében egy egy méter magas, tízszer tíz méteres színpad állt. Nemrég lakkozták a deszkát, még rajta volt a papír: FRISSEN MÁZOLVA! A színpadon vicceket mesélni, szavalni, énekelni, színdarabot előadni lehet majd. A hatalmas teremben már fel volt szerelve négy biztonsági kamera, de még egyik sem volt bekötve. A meny-nyezetről magányos izzó lógott, ez szolgáltatta a világítást. Ha befejezik a munkálatokat, szép csillár lesz itt, és falilámpák tucatjai. Leülni sehol sem lehetett, de nem is hiszem, hogy bármelyikünk volt olyan nyugodt, hogy ülni lett volna kedve. Marie-n nagyka-bát volt, sál és kesztyű is, rajtam hasonlóképp, mégis dideregtünk. Pedig nem volt olyan hideg. Francois és Johnny voltak velünk. A helyiségből két ajtó nyílt, Marié sofőrje a bal oldali, Johnny a jobb oldali ajtóhoz állt. Ablakok nem voltak, tehát máshonnan nem érhetett támadás. Marié két biztonsági embere a földszinten várakozott, Johnny pedig egyik felfegyverzett emberével őrködött. Ha Ménart minden óvintézkedés ellenére rájön, hogy itt vagyunk, és ennyi emberen átverekszi magát, akkor megérdemli, hogy megöljön minket. Nem akartam azonnal Ménart-ra térni, előbb megdicsértem Marié selyemkendőjét. -Jól áll önnek, Marié. Kifejezetten jól áll - mondtam. - Ez komoly dicséret egy topmodelltől! - mosolyodott el Ma486
rie. - Pedig, azt hiszem, ez a szín és ez a minta nem éppen divatos mostanság. - A divat csak játék. Hordja azt, ami jólesik. Szinte minden kol-leginám ezt teszi. A tervezők is - kicsit előrehajoltam. -Jól látom? Befestette a haját? Marie-nak dús, fekete haja volt, néhány ősz hajszállal, most azonban barnásvöröses színű lett. - Igen, kénytelen voltam - Marié levette a fejéről a kendőt, hogy lássam a haját. - De nem azért, hogy tetsszek valakinek, vagy hogy fiatalosabb legyek. Dehogy. Egyszerűen csak le kellett zárnom a múltat. Volt egy pont, amikor úgy éreztem, hogy ez már túl sok nekem, és itt az ideje, hogy véget vessek ennek. Tudja, egyszerűen már nem bírtam tovább a feszültséget. De még mindig halálosan ideges vagyok. Fontainebleau a szemem láttára megy tönkre Ménart gonoszsága miatt. - Szerintem ez nem lesz ilyen hatással Fontainebleau-ra. Hasfelmetsző Jack sem tette tönkre London hírnevét. - Látta Londonban azokat a kis táblákat Whitechapelben? Itt gyilkolta meg Hasfelmetsző Jack 1888 augusztusában X. Y.-t." Tudja, a mi városunk ennek éppen az ellenkezőjéről híres. Illetve csak volt. Mi nem akaaink szörnyet a tavunkba, se elmebeteg gyilkost az erdőnkbe! Nekünk nem kellenek szenzációk! Mi nyugalmat kínálunk, csendet, természetet és egy kis történelmet. Látja, itt van ez a melléképület, amellyel kétszeresére növeljük az otthon területét. Felújítjuk az egész házat, kicsinosítjuk kívül-belül. Hogy miért? Hogy egész Franciaországból idejöjjenek hozzánk az idősek, akik nyugalomra és jó társaságra vágynak. -Jó társaság, az van - jegyeztem meg. Egy halovány mosolyra is futotta. - Igen, van itt egy-két furcsa alak. - Kutyuska? - kérdeztem. - Köszönöm kérdését. Javul, javulgat. És Vivien? - Úgyszintén. - Borzasztóan sajnálom azt a lányt! - Én is. Hallgattunk egy kicsit, de már témánál voltunk. - Említette a telefonban, hogy rájött Ménart legiszonyúbb tettére emlékeztetett Marié. 487 Bólintottam. Marié türelmesen várt. - Úgy gondolom, és nem is alaptalanul, hogy még mind a ketten veszélyben vagyunk - mondtam. - Rájöttem, hogy Ménart nem akar minket megölni. Vagyis, nem feltétlenül. Erre tegnap este jöttem rá. - Hát akkor mit akar? - Bosszút állni. Nagyon dühös ránk, amiért elrontottuk a játékát. És most... minket akar új játéknak. - De hát... de hát én... Én mit tettem? Nekem ehhez... Ménart tett tönkre engem, nem fordítva! Bárcsak megtehettem volna! - Sajnálom, Marié! Ménart nem úgy gondolkodik, mint az épeszű emberek! 0 nem normális, nincs esze, egy beteg állat! Ne várjon el tőle logikát vagy erkölcsöt, vagy bármi ilyesmit! Szörnyű ijedtség volt a szemében. Ekkor valami különös nesz hallatszott kintről. - Mi volt ez? - fordult Marié a hang irányába. Én is odakaptam a fejem. A furcsa hang kintről jött, valahonnan abból az irányból, ahol Johnny állt. - A folyosókon nincs senki! - mondta Johnny. - Ez így nem lesz jó! -Johnny Marié sofőrjéhez fordult. -Jobb lenne, ha az ajtó előtt állnánk őrt. Itt bent úgysincs semmi veszély. Francois Marie-ra nézett. - Tegye a dolgát, Francois! Nézze meg, mi volt ez a hang! -mondta Marié, és közelebb lépett hozzám, mintha tőlem várt volna védelmet.
Johnny és a sofőr pisztolyt vettek elő. Azután szinte egyszerre tépték fel az ajtót a terem két oldalán. Kiléptek a folyosóra, és szétnéztek. Vártunk egy egész percet, mire Johnny visszajött, és mondta, hogy minden oké, csak a szél. Azután becsukta az ajtót. Kívülről. A folyosón állt tovább őrt. Francois is előkerült, és nagyjából ugyanarra jutott, amire Johnny, de ő még azt is feltételezte, hogy a különös hang forrása talán valamilyen kisebb állat, például egy macska lehetett. Francois is kívülről zárta be az ajtót. Magunkra maradtunk Marie-val a kísérteties teremben. - Elmegyek külföldre, elhagyom ezt az országot. Egy időre. Ezt javaslom magának is, Joyce! Ne hősködjön! Még elhagyja a szerencséje! - hadarta Marié. Igencsak megrémülhetett attól a hang488 tói, amely kintről jött, és amelynek nem találták meg a forrását. Elindult a bal oldali ajtó felé, amin túl a sofőrje várakozott. - Nem tud elmenekülni, Marié! - szóltam utána. - Az egyetlen esélyünk, ha csapdát állítunk Ménart-nak! Nincs más lehetőségünk, higgye el! Milliószor végiggondoltam, és tényleg nincs más lehetőség! - Csapdába csalni Ménart-t? - szólt vissza, útban az ajtóhoz. -Micsoda ostobaság! - megállt, és felém fordult, tőlem vagy tizenöt méterre. - Már egyszer megpróbáltam! A rendőrség is segített, és mégsem ment! Az a rohadék akkor is megúszta, nyolc évvel ezelőtt, pedig az egész átkozott rendőrség rá vadászott! És most? Én egyetlen rendőrt sem látok! Azt, hiszi, hogy majd mi ketten el tudjuk kapni? Joyce, ha tényleg ezt hiszi, akkor maga megőrült! Hülye voltam, amikor belementem ebbe! Átragadt rám a maga tettvágya, felbátorodtam attól, hogy kiderítette, mi az isten folyik itt, amikor az egész rendőrség téves nyomon járt! De tudja mit? Elképesztően nagy szerencse kellett hozzá! - Tisztában vagyok vele - ismertem be. - Nincs mit tagadnom. Soha nem állítottam, hogy valamiféle személyes zsenialitásnak köszönhetően jutottunk el Ménart-hoz és a Kiskirályhoz. Marié hátat fordított nekem, és megindult az ajtó felé. - Ne menjen el! - szóltam utána. - Kitaláltam valamit, ami tényleg jó! Legalább hallgassa meg! Marié megtorpant. Megint felém fordult. - Nekem nincsenek olyan idegeim, mint magának - mondta. - Hétfő óta nem aludtam egy percet sem, mert azt mondta a telefonban, hogy Ménart engem is akar. Azóta nyugtatókon élek, és vedelem a kávét, mint valami automata! Én ezt nem bírom! Nyugalomra van szükségem, különben teljesen becsavarodom! Marié meg akart fordulni, hogy tovább loholjon, de a hangom megállította. - Vasárnap, 18 óra 41 perckor halt meg - mondtam halkan, amitől sokkal drámaibbnak hangzott, mint ha kiabáltam volna. -Többször brutálisan megkínozták, késsel és korbáccsal, mindig ügyelve, hogy nehogy meghaljon. Az a szegény kisgyerek nem három-, és még csak nem is négyéves volt, mint hittük, hanem nyolc! - üvölteni kezdtem. - És tudja, mit jelent ez, Marié? Azt je489 lenti, hogy sokkal régebb óta rohadt abban az átkozott ketrecben, mint amit még ép ésszel fel lehet fogni! Marié falfehér lett, halálra rémítettem, de már túlságosan belelovaltam magam. Nem tudtam abbahagyni, tovább üvöltöttem: - Azt hiszi, elmenekülhet?! Hová menne? Ezek elől sehová se rejtőzhet el! Akármit csinál, el fogják kapni! Marié! Legyen esze! Hallgasson meg! Kérem! Ha elmenekül, lehet, hogy ma még nem hal meg, talán holnap sem, de a veszélynek sohasem lesz vége, amíg Ménart szabadlábon van! - Nem! Elmegyek! A vállalatomnak van saját repülőgépe, felülök rá, és eltűnök örökre! Sose találnak meg, soha, soha! - Marié, figyeljen, ne menjen el! - mondtam lecsendesedve. -Ha elmegy, nem tudom megvédeni.
- Eltűnök, sose kapnak el... elmegyek... elmegyek... - hajtogatta, és zavartan elindult az ajtó felé. Ideges lettem. Egyszerűen nem érti! -Marié, kérem, várjon! Figyeljen, ha most elmegy... egy... egy utcányit sem jut el, és megölik! Jöjjön vissza... Marié, ne csínálja ezt velem! De Marié csak szedte a lábát, ment egyenesen az ajtó felé. Még nyolc méter. Még hét. Nem érdekelte már semmi, halálra rémült, azt hitte, megléphet. Nem tudta, amit én. - Ne legyen már ilyen... - sziszegtem dühösen. - Olyan, mint egy konok vénasszony! Még öt méter. Még négy. - Marié, akkor csak egyre feleljen: mi lett Ménart-ral? Két méterre az ajtótól megtorpant. Nem fordult felém. - Mi lett Ménart-ral? - kérdeztem megint. Nem felelt. - Meghalt? Meghalt, ugye? Marié állt egy helyben, az ajtó felé fordulva. Nem mozdult. Egy pillanatra olyan volt, mint a kisfiú, amikor megtaláltuk az országúton. Humprey Bogait azt mondta: Könnyű színésznek lenni, az embernek csak el kell hinnie, hogy amit játszik, az a valóság." Én elhittem. És mert elhittem, hát Marié is. De itt volt az ideje véget vetni a színlelésnek. 490 - Meghalt - mondtam. - Meg kellett halnia, hiszen ő volt az egyetlen élő ember, aki tudta, mi történt. Marié lassan felém fordult. Az arca teljesen kifejezéstelen volt. Magába zárkózott. - Vége a játszmának, Marié. Rájöttem mindenre. Nagyon zavaros egy história, de megértettem. Tudom, hogy ki'volt Ménart, ki volt a Kiskirály, és ki maga. Hol is kezdjem? A legjobb lesz, ha ott kezdem, hogy miből jöttem rá, hogy maga is benne van. Tudja, ott lent a pince alatt, a Kiskirály házában, a ketrec körül rengeteg kutyaürülék volt, ám volt köztük egy olyan is, ami valahogy más volt, mint a többi. Másmilyen volt a színe, az állaga és a szaga. És amikor megvizsgálták a laboratóriumban, egy víaist találtak benne, ami jellegzetesen csak Afrikában fordul elő. Előszeretettel támad meg kutyákat. Marié arca eltorzult a dühtől. - Az a rohadt kis dög! sziszegte vörös képpel. - Szóval, miután Kutyuska tájékoztatott engem ezen a sajátságos módon, hogy maga is benne van a dologban, többé már nem hittem el magának semmit. Attól a pillanattól kezdve úgy vettem, hogy minden, amit valaha is mondott nekem, az hazugság volt. Még az is, amit kérdezett. Először arra gondoltam, hogy Miou nem is öngyilkos lett, hanem valamiért maga ölte meg. Azt azért nem hittem... akkor még nem gondoltam volna, Marié, hogy önkezével tette, tehát a kérdés az volt, hogy kit bízott meg vele. Egyébként is foglalkoztatott, hogy honnan szerzett megfelelő embereket a gaztetteihez. A merénylőim egyikének kiderítették a személyazonosságát. Rakodómunkásként volt nyilvántartva. Egy kikötőben. A Csatornánál. És mit gondol, melyik dokknál? Úgy van! A magáénál. A halfeldolgozó üzemben időnként megfordulnak alvilági alakok, akiket maga fel is használt peiverziói kielégítésére. Maga mindenféle börtönviselt alakoknak állást biztosított - papíron. De a valódi munka nem ládacipelés volt! Szóval, arra gyanakodtam, hogy valamelyik pribékjét bízta meg a lánya meggyilkolásával. - A lányom öngyilkos lett! - mordult fel Marié. - Utánakérdeztem, hogy hol tanult Miou, kik tanították, ki volt a kedvenc tanára. Beszéltem az egyik volt tanárával, aki megadta Miou legjobb barátnőjének a nevét. Felhívtam, és kiderült, hogy 491 Miou az utolsó időben nagyon feszült volt, nem mentek túl jól a dolgai Antonnal. Tudja, mindketten még csak tizenhat évesek voltak, egy bulin kicsit becsíptek, kicsit nagyon, és szeretkeztek. Védekezés nélkül. És Miou terhes lett. Elmondta
a barátnőjének. És azt is, hogy amikor maga megtudta, szigorúan megtiltotta az abortuszt. Sőt, azt is megtiltotta, hogy iskolába járjon, nehogy kitudódjon a szégyen! Antonnak tervei voltak, Miounak úgyszintén. Minden felborult volna, ha egy csapásra, gyerekfejjel szülők lesznek: apák és anyák! Mindketten az abortusz mellett döntöttek. Nem könnyű szívvel, de nem láttak más lehetőséget. De maga nem engedte. Jött, parancsolgatott a mama mindent jobban tud" alapon, kezébe vette a dolgokat, egészen odavolt, hogy unokája lesz, akit lehet babusgatni. Anton teljesen kikészült, a tervei füstbe mentek, neki ez már nem fért bele. Azt mondta Miounak, hogy ha megszüli a picit, szakít vele. Miou elpanaszolta magának, mire maga kijelentette, hogy ha Anton meglátja a gyerekét, apai érzések ébrednek benne, és elfelejti a haragját meg a terveit. Apai érzések? Egy gyereknek, mi? Nagyon okos gondolat! Szóval, nem így történt, és Anton elment. Miou pedig megölte magát. Mert neki százszor és ezerszer és milliószor fontosabb volt Anton és amit elterveztek, mint egy kis izé, ami a testében nő, és amit felfogni sem képes, csak éppen halálra rémíti! Lassan tettem néhány lépést Marié felé. Most már körülbelül hét méterre álltunk egymástól. Folytattam. - Miou megszülte a gyereket, Antonban semmiféle apai érzések nem ébredtek, elment Bordeaux-ba, Miou pedig öngyilkos lett, mert elhagyta a szerelme. Amikor Miou meghalt, maga az eszét vesztette a fájdalomtól. Ezt mindenki tudta a városban. És maga, akkor, nyolc évvel ezelőtt, mindenkit hibáztatott: Antont, a gyereket, mindenkit, kivéve saját magát. Pedig ezt az egészet maga csinálta egyedül. Egyedül maga! Senki sem segített! Jött ezzel a nagy, fellengzős, a mama mindent jobban tud! "-szöveggel, beleszólt a dolgokba, csak úgy, egyetlen szeszélyes vállrándítással széttörte a lánya és Anton összes álmát, romba döntött mindent, csak hogy legyen egy kisgyerek a házban, akit babusgathat! De hadd ániljak el egy titkot az emberekről: az álmaik tartják őket életben. És nem a parancsok. Marié csak állt némán, és gyűlölködve bámult. 492 - Hibáztatta Antont, hibáztatta a csecsemőt. Ezért mindkettőt megölette. Bár, azt nagyon is el tudom képzelni, hogy Anton, amilyen állapotban volt, miután meghozta azt a pokoli döntést, hogy elhagyja a szerelmét, és inkább viszi valamire az életben, tényleg ellenállt annál a rablásnál, és tényleg úgy halt meg, ahogy a jegyzőkönyvben áll. Miután maga, Marié, megölette a csecsemőt, Miou gyerekét, akinek talán soha nem is volt neve, örök haragot fogadott minden kisgyerek ellen, és elkezdte őket elraboltatni, megkínozni és megöletni. Vagy tán megölni. A saját kezével. Elhallgattam, vártam, hátha szól valamit, de meg sem mukkant, csak nézett. - Csakhogy nem így volt - folytattam. - Legalábbis, ami a gyerekeket illeti. Ezt akkor értettem meg, amikor felhívtak a kórházból, és közölték velem, hogy a kisfiú meghalt. És én megtudtam, hogy visszamaradott volt, gyengén fejlett, hogy csak látszatra volt három-négy éves - valójában nyolcéves volt. Nyolc, mint Miou gyereke lenne. Érdekes egybeesés, nem? Sőt! Több is annál! Ő Miou kisfia! Megint tettem egy lépést Marié felé. - Azt ígértem, hogy elmondom, mi volt Ménart legiszonyúbb tette? Állom a szavam. Dr. Philipe Ménart legnagyobb bűne az volt, hogy nem jelentette Miou terhességét, és hogy gyereke született, így Miou fia nem került be semmilyen nyilvántartásba. Mintha nem is létezne. Nem tudom, mivel győzte meg, de biztos vagyok benne, hogy Ménart sohasem jött rá, hogy valójában mit tesznek a gyerekkel. Ez volt az a rettenetes bűn, ami miatt Ménart alkoholista lett, és elveszett emberré vált. Ménart-nak, azt hiszem, súlyos anyagi gondjai voltak; talán a kutatásai vitték el a pénzét, talán valami más, amiben magának is benne volt a keze. Erre jött maga, és felajánlott neki egy komolyabb összeget, amit sajnos elfogadott. Fhilipe Ménart tényleg jó ember volt, nem olyan romlott, mint maga. Egyszerűen beleőrült abba a bűnbe, amit elkövetett, és ami magának semmiség volt. Ménart-t gyötörte a bűntudat, alkoholista lett, tönkretette az
életét, az utcán tántorgott, a saját piszkában aludt. Távoznia kellett a városból. Adott neki egy házat, kint az erdőben, ahol naphosszat ihatott, és folytathatta a kutatásait. Elszállásolt a házban néhány nehézfiút, akik ugrásra készen lestek a parancsait, és vigyáztak Ménart-ra, nehogy talpra 493 tudjon állni. Ménart sohasem gyanította, hogy mi folyik a Kiskirály házában, lent a mélyben. Maga mindvégig úgy alakította a dolgokat, végig a nyolc év alatt, hogy egy esetleges lebukásnál minden Ménart-t terhelje. Figyelte az újságokat, és minden emberrablásnál átutalt Ménart számlájára egy összeget, amit később leszedett, ha a gyerek élve előkerült, vagy elfogták a tetteseket. Mellesleg, erről a számláról Ménart-nak fogalma sem volt - széttártam a karom. Jól mondom? Vagy tán valamit kifelejtettem? Soha nem volt semmilyen emberrablás, a nyolc évvel ezelőtti feltűnést keltő fon-tainebleau-i eseményeknek semmi közük nem volt ehhez az ügyhöz, az egész mindvégig csak arról szólt, hogy maga, Marié, kiélhesse az elmebeteg aberrációját, és kínozhasson valakit, akinek a legkevésbé sem volt köze a lánya halálához, és aki teljesen védtelen volt! Megszületett egy gyerek, egy kisfiú, maga pedig elrejtette a világ és a fény elől egy rohadt ketrecbe! Megfosztotta mindentől, mindentől, mindentől!!! Csak néztük egymást Marié Chagall-lal, mint két ősellenség, akik készek életrehalálra megküzdeni egymással. És én tényleg kész voltam. - Utánanéztem, mikor jótékonykodott utoljára: múlt év februárjában. Kétszázezer frankot adományozott a parkok rendbetételére. Azután a kisfiú elszökött, mire maga rögtön eljótékonykodott négymillió frankot. Készült a tárgyalásra, Marié? Egy kis jó színben való feltűnés, ha jól sejtem. Marié arcán megvető mosoly jelent meg. - Ha mindezt bizonyítani tudnád, akkor már rég letartóztattak volna - mondta. - Látni akartam azt az undorító fejedet, amikor rájössz, hogy eljött a megbűnhődés ideje! Marié összehúzta a szemét. - Hogy jössz te ahhoz, hogy ilyen hangon beszélj velem?! -csattant fel. - Én nem vagyok a kislányod, Marié, engem nem tudsz megfélemlíteni! - vetettem oda megvetően. - Ebben azért ne fogadj, kisanyám! Eltöröllek még a Föld színéről is, te kis kurva! Hát mit képzelsz magadról, mi? Ki vagy te? Csak egy fenékriszáló kurva, semmi több! Hát velem kekeckedsz? Te kis senki, elfújlak, mint egy tollpihét! Halvány fogalmad sincs 494 arról, hogy ki vagyok én! Nekem annyi pénzem van, hogy te hozzám képest koldus vagy! Én már annyi embert tettem tönkre, annyit nyírattam ki, hogy te azt össze sem tudnád számolni! Hát mit képzelsz, ki a franc vagy te? Mit gondolsz, mennyi van hátra az életedből, mi? - Elsikkasztod az alapítvány pénzét, ugye?! - Sikkasztok? Csak elveszem, ami jogosan engem illet! Már az apám is ezt tette. Te tényleg azt hitted, olyan hülye vagyok, hogy törődöm egy erdővel? Uram segíts, ez megőrült! - gúnyosan felnevetett. - Menj orvoshoz, kislány! - Még te beszélsz? Bosszút állsz Miou újszülött gyerekén a saját hibádért?! - Még hogy az én hibám?! - dühödött fel Marié. Olyan vörös lett az arca, hogy azt hittem, menten szétrobban. - Én jót akartam, de minden összeesküdött ellenem! Az a rohadt kis féreg! Miért nem tudott megdögleni még a lányom hasában, mi? Mi a fenéért kellett megszületnie? Talán én voltam a hibás, amiért megszületett? Megölte a lányom, tönkretette az életem! Meg kellett lakolnia! Olyan jól szórakoztam, megtanítottam az illemre ezt a kis mocskot, minden második nap összevágtam, felpofoztam, megkorbácsoltam, rugdostam, éheztettem, megugattattam a kutyákkal, és élveztem, amikor szenvedett! Mert megérdemelte! Az a rohadt, ocsmány kis nulla, elvette tőlem a lányom!!! Te pedig elvetted, ami az enyém, ugyanúgy, ahogyan az a kis szemét! Hát a büntetésed is ugyanolyan lesz,
majd meglátod! A barátaidat pedig, a te kis Johnnydat, meg a többieket, jobb, ha elfelejted. Már rég nem élnek! Megfordult, és az ajtóhoz sétált. Rátette a kezét a kilincsre. Nem nézett rám, de láttam, hogy elégedetten mosolyog. -Johnny... - nyögtem magam elé. - Bizony ám! A te kis Johnnyd! De megnyugtatlak: sokat szenvedett, amíg meghalt. - Köszönöm a vallomásodat! Nélküle elég nehéz lett volna bebizonyítani mindazt, amit elkövettél! - mondtam diadalmasan. -Köszönöm, hogy elárultad magad, köszönöm, hogy még többet is elárultál, mint szerettem volna, és köszönöm, hogy halálosan megfenyegettél! Köszönöm, hogy tönkretetted saját magadat! Marié felém fordult. Lefitymálóan végigmért. 495 - Tán felvetted magnóra? - kérdezte gúnyos hangon. - Ha illegálisan szerzel bizonyítékot, még a végén te kerülsz sittre, és ráadásul a bíróság is elutasítja! De te egyébként sem élnél addig, hogy eljuss a legközelebbi rendőrőrsig. - Miféle magnó? - néztem rá éltetlenül. Marié felnézett a biztonsági kamerákra. Kitört belőle a nevetés. - Komolyan mondom... - kacagott gúnyosan - te olyan hülye vagy, hogy azt már el sem hiszem! Mire számítottál, te tökfej? Hogy majd összeomlóm, kihívod a rendőrséget, és ünnepelt hős leszel? Hadd mondjak neked valamit, te buta, fenékriszáló ribanc... izé... bocsánat: Nagy Topmodell! Nekem is ugyanilyen biztonsági kamerám van, mint amilyenek ebben a teremben vannak, pontosan ugyanez a típus! És ennél a típusnál a lencse mellett, elöl, lent a bal sarokban van egy kis lámpa, ami pirosan világít, ha a kamera működik. Tudod, ez azért van... persze fölösleges elmagyaráznom, hiszen ri... modell vagy, és eszed az nulla, úgyse értenéd, de akkor csak úgy magamnak elmagyarázom: ez a kis piros lámpa azért van, hogy amikor a biztonsági őrök körbejárnak, csak felnéznek a kamerára, és rögtön látják, hogy melyik működik és melyik nem. Uram, segíts! Joyce Byron, a fenékriszáló top-ribanc velem akart kicseszni! Ahahahaha! Marié a fejét ingatva, nevetgélve fordult az ajtó felé. - Világít... egy... egy piros lámpa... - megsemmisülten fordultam a kamera felé. Lehajtottam a fejem, és nagyot sóhajtottam. A francba! A piros lámpa... - így van, kisanyám! - röhögött Marié, és ellépett az ajtótól. -Te elképesztően hülye vagy! Olyan hülye, hogy az már nekem fáj! Képzelem, te hogy szenvedhetsz tőle! Uram, segíts, engem akartál csapdába csalni? Ez kész röhej! Még be sem kötötték a biztonsági kamerát, te tökkelütött idióta! Azt hiszed, hogy az csak úgy megy, hogy Na, veszek egy biztonsági kamerát", és el is van intézve? Azt hiszed, szóltam volna egy szót is, ha a kamerád működik? A francokat! Hát ennyire hülye vagy? Nem tudtad, hogy ott van az a kis lámpa a kamerán, mi? Meg se nézted, te szerencsétlen idióta? Nem ég a piros lámpa, te buta, ostoba kurva! - És... és... - dadogtam. - És... és... - parodizált Marié. - Legalább beszélni meg kellett volna tanulnod! Na mi van, mit akartál mondani, tökfej, mi és... és? 496 - És ha... ha, mondjuk... ha, mondjuk... - lassan elindultam a legközelebbi kamera felé, hogy közelebb legyek hozzá, mint Marié Chagallhoz. - Próbáld valahogy befejezni éjfélig, mert dolgom van. Mi és... és... mi és ha, mondjuk... ha, mondjuk? Na, nem mintha számítana bármit is, mivelhogy nem látom a piros lámpát, tökfej! Érted? Nem látom a piros lámpát!!! - Ha, mondjuk... ha, mondjuk... - Marié gúnyosan nevetett mögöttem, én meg elértem a kamerát. - Azért nem látod... a piros lámpát... mert... - felnyúltam a kamerához - leragasztottam egy fekete szigetelőszalaggal? És letéptem a ragasztószalagot. Marié felnyögött. Megfordultam, hogy lássam a képét. Hátratántorodott, alig állt a lábán. Levegő után kapkodott. Felnéztem a kamerára, a piros lámpára, ami szépen égett, majd visszafordultam Marie-hoz.
- Most már látod a piros lámpát? - kérdeztem, azután elmosolyodtam. - Uram, segíts, Marié Chagall, a szuperzseni - felmutattam a két centi széles és négy centi hosszú ragasztószalagot -, és lebuktatja egy ragasztószalag! Ejnye, tökfej, te még annál is butább vagy, mint gondoltam! Marié Chagall a falnak támaszkodott, nehogy összerogyjon. Hangosan zihált, az arca falfehér volt. Nagyokat nyelt, és pokolian szenvedett. A kijelentésemre remegni kezdett a szája. Azután lassan elengedte a falat, és igyekezett megnyugodni. Majd váratlanul elmosolyodott. Amikor a szemembe nézett, nem volt benne egy cseppnyi színlelés sem. A szeméből nem sugárzott más, csak gonoszság. Belenyúlt a retiküljébe. Egy pillanatra azt hittem, pisztolyt vesz elő, de nem az volt, hanem egy befőttesüveg, benne majdnem színültig valamilyen vízszerű folyadék. Elindult felém, vad, gyors léptekkel. Látszott rajta, hogy az életemet akarja. Sokkal magasabb voltam nála, sokkal gyorsabb, mozgékonyabb, erősebb. És sokkal fiatalabb. Kicsit komolytalannak tűnt, hogy verekedni akar. Mosolyogva elindultam felé. - Pontosan tudtam, hogy milyen típusú biztonsági kamerád van. Ennek a kamerának megvan az a különlegessége, hogy rögzíti a hangot is. Mindez része volt a csapdának! - hergeltem. 497 Elővettem a zsebemből a Chanelt, amit a biztonság kedvéért süllyesztettem bele. - Kérsz egyet? - mutattam fel a parfümös üveget. - Mindjárt megáldod, hogy a kedvenc gyilkosod feje, akit első nap elküldtél, hogy megöljön, mitől nézett ki úgy, mint Tibet domborzati térképe! Marié valamelyest lelassított. Kezdte lecsavarni az üveg tetejét. Mi a franc van abban? - Elvetted, ami kellett nekem - mondta remegő, indulatos hangon, de úgy, mint valami őrült hittérítő. - Hát én most elveszem, ami neked kell. Leszedte az üveg tetejét, és ledobta a földre. - És miután elvettem, elveszem a másik ribancét is, akit a lakásodban ápolnak. - Mi van az üvegben? - kérdeztem, most már elkomolyodva. Idegesített, hogy nem tudom. - Hogy mi ez? Hát sav. Ráöntöm arra a szép kis pofikádra. A csúnyaságod lesz a te ketreced! Úgy fogsz kinézni, mint akinek összeégett az arca. Hátrálni kezdtem. Egy pillanatra sem vettem le a tekintetem róla. Begyorsított. A színpad felől reccsenő hang hallatszott. Marié odanézett. Jessy bukkant fel, géppisztollyal a kezében. Eddig a deszkák alatt rejtőzött, onnan tartott szemmel minket, egy hasadékon keresztül, lövésre készen. -Állj! Maradj ott, ahol vagy! - kiabált Chagallra. Marié Chagall megállt. Megvetően bámulta Jessyt. - Na gyere, ölj meg! Tessék, mire vársz? Ölj meg! Nem hallod?! Ölj meg, te korcs kurva! - üvöltötte. - Eszembe sincs, hogy megöljelek - mondta Jessy, és a célt Marié fejéről levitte a lábára. - Azt akarom, hogy a börtönben rohadj meg. Marie-nak remegni kezdett az arcizma a bal szeme alatt, azután a szája is. Megperdült, és a bal oldali ajtó felé indult. Félúton járt az ajtóhoz, amikor az kinyílt. Simoné lépett be a helyiségbe, elmaradhatatlan, fekete puskájával a kezében. Egyenesen Marié lábára célzott. Egy pillanattal később Michelle is megjelent: a jobb oldali ajtón lépett be. Célzásra emelte a géppisztolyát. Marié lába volt a cél. 498 - Ne mozdulj! - szólt rá erélyesen. Marié nem mozdult. Megint zihált, remegett, a falhoz kellett mennie, hogy megtámaszkodjon, és ne rogyjon össze. Azután váratlanul kiabálni kezdett. - Francois! Bertrand! Alex! - Kik ezek? - kérdezte Jessy.
- Az emberei lesznek - mondta Simoné. - Francois... Bertrand... Alex... - ismételte Marié, de már nem kiabálva. Csak egy halk sóhaj volt, semmi több. - Nincsenek igazán jól - tájékoztatta Simoné. - Nagyon megütötték magukat. Úgy emlékszem, Alex háromszor is nagyon megütötte magát. A többiekről, kint az utcán, nem is beszélve. Marié Chagall megadóan leeresztette a karját. Tudta, hogy innen nincs kiút. A csapda bezárult. A terv hibátlanul működött. A mennyezet felé emelte a fejét, és tébolyultan felüvöltött. Azután rám meredt. Mint egy mártír. A savat a saját arcába öntötte. Felüvöltött, az arca füstölni kezdett, hátratántorodott, és elzuhant. Michelle a rádióba szólt, és rövidesen Johnny jelent meg, elsősegélyládát cipelve. Egyik embere egy vödör meleg vizet hozott. Nem vennénk a lelkünkre, ha Marié Chagall megúszná a börtönt. Nagyon gyorsan kellett cselekednünk, mert a sav iszonyú erős volt. Johnny és az egyik embere a kabátjukat dobták rá, hogy meg tudják fogni Marie-t. Simoné bő vízzel lemosta az arcát, majd az elsősegélyládából néhány tégelyt szedett elő, hogy ellássa. Jessy és Michelle a biztonság kedvéért mellettem maradtak, hátha feltűnik Marié egyik embere. Egy ideig nem hittem, hogy túléli, de mégis túlélte. A sav borzalmasan szétmarta az arcát, úgy nézett ki, mint egy szörny. Most épp olyan volt kívül, mint belül. Bár lehet, hogy a teste a lelkéhez képest még most is szép volt. Nyolc évig kínozni egy kisgyereket... Kinek a bűne ér fel Marié Chagall bűnével? Michelle hozzám fordult. -Joyce, most van vége - mondta. Elmosolyodtam. Azután lassan nevetni kezdtem. És csak nevettem és nevettem és nevettem folyamatosan, hosszú-hosszú időn keresztül. 499 2. Fogadó az Alkonyhoz Idősek Otthona Fontainebleau November 15- szerda, 22 óra. 45 perc Kislánykorom óta vágytam erre! Gyerekkori álmom volt! Azért akartam megtanulni olvasni, hogy Sherlock Holmest olvashassak, később pedig már Poirot történetei is belopták magukat a szívembe. Holmes és Poirot szokása, hogy a történet végén mindent és mindenkit leleplez. Egész életemben arra vágytam, hogy egyszer megtehessem! Ezért mentem az FBI Akadémiára! Az a kép lebegett a szemem előtt, hogy egy rejtélyes ügy végén összehívhassam a szereplőket egy hatalmas szobába, szépen kisétálok a szoba közepére, és az elejétől kezdve elmondom, mi hogyan történt, és a végén leleplezem a tettest. Persze, egy FBI-ügynök soha életében nem csinál ilyet, engem mégis ez a vágy fűtött és hajtott előre. És most sikerült! Végre megtehettem! Ráadásul modellként, botcsinálta nyomozóként! Végül is, Holmes sem volt hivatásos detektív... Lelepleztem egy alávaló, aljas bűnözőt, egy olyan gátlástalan, elmebeteg állatot, amilyennel még Sherlock Holmesnak sem volt dolga sohasem, és az idősek otthonának népes közönsége, a biztonsági kamerákon keresztül, a szabadidő szobában ülve, egyenes adásban nézhette végig az egészet. A rendőrök elvitték azt az elmebeteg vadállatot, aki rám szállt, és aki mindent elkövetett azért, hogy engem megöljön: Marié Chagallt. A Kiskirály háza után nagyon fáradt voltam, most azonban fel voltam dobva, szinte két méterrel a padló fölött lebegtem, annyira boldog voltam. Megoldottam a problémát! Visszaszereztem az életemet! Visszaszereztem! Büszkeség töltött el. Senki egy lyukas garast nem adott volna az életemért, és mégis én győztem! Jean-Philipe tűnt fel, az egykori titkosügynök, aki először tételezte fel, hogy Ménart talán nem költözött el. Foghíjas mosolyával a kezét nyújtotta. - Kérem, engedje meg, hogy teljes szívemből megköszönjem! -mondta Jean-Philipe. 500
Felálltam a fotelból, és megfogtam az öreg harcos felém nyújtott kezét. - Megköszönje? - kérdeztem csodálkozva. - Mit? Inkább én tartozom hálával a segítségükért! - Szó sincs róla! - ingatta a fejét az öreg. - Mi tartozunk köszönettel önnek, Joyce! Mert szüksége volt ránk, tényleg szüksége volt ránk, és ezzel életet lehelt belénk. Közös nyomozásunk hatására elmúlt a hátfájásom, amely évek óta kínzott! És ez a jelenet, amikor leleplezte Chagall asszonyt! Ha semmi más jó nem történt volna velem életemben, már csak ezért az egy jelenetért érdemes volt ilyen magas kort megélnem! Teljes szívemből köszönöm! Elnevettem magam, megöleltem Jean-Philipe-et. - Igazán semmiség! És én is mindent köszönök maguknak! Maguk nélkül nem sikerült volna! - Megtettük, amit lehetett. Odajöttek hozzám a többiek, az egész banda... illetve osztag, ahogyan JeanPhilipe nevezte magukat. Két pletykafészek és egy csomó második világháborús veterán, akik a segítségemre voltak. Az átlagéletkoruk lehetett vagy száz év! Na jó, talán csak hetvenöt. Sorban megöleltem őket, és megköszöntem, amit tettek. - ígérd meg, Joyce, kedveském, hogy rendszeresen meglátogatsz minket! Ne feledkezz meg mirólunk! - mondta Margó. - Ez csak természetes! - bólogattam. -Jövök, amikor csak tudok! - Várunk ám magára, Joyce kisasszony! - tette hozzá Anne. Natan közelebb gurult a székével. - Ööö... említette azt a bizonyos repülőgépet... - kezdte az állát simogatva, és a homlokát ráncolva. - Nem felejtettem el! Ha egy kicsit helyrerázódtam, elviszem magukat repülni a tenger fölé - ígértem. -Énpedig... hm... - Igen, lehet a másodpilótám, Natan! Ahogy megbeszéltük! Megtiszteltetés lesz a számomra, hogy egy ásszal repülhetek! Natan meghajolt. - Köszönöm szépen! Az emlékezetes lesz! - Csak aztán nehogy megengedje neki, hogy vezesse a gépet! -szólalt meg Hartigue őrmester. - Mert abba mind belehalnánk! Jóízűen felnevettünk a tréfán, még Natan is. - Nem állt szándékomban átvenni a kormányt - jelentette ki Natan. 501 - Nekem pedig nem állt szándékomban átadni azt! - jegyeztem meg, aminek nagy derültség lett a hatása. Thieny megbökött a könyökével. - És ha megint nyomozna, csak szóljon! - mondta. Elfintorodtam. - Ez nem túl valószínű! - ingattam a fejem. - Nagyon remélem, hogy soha többé nem kerülök ekkora bajba! - De nyomozhatna olyan ügyekben is, amelyek csupán érdeklik, de nem érintik személyesen. Végül is, maga olyan, mint egy mesterdetektív egy detektívtörténet lapjairól, csak... sokkal szebb. - Na, ez a Casanova már megint kezdi! - nevetett fel Anne. - Nem vagyok Casanova, de fiatalabb koromban rajongtak értem a nők! - jelentette ki Thieny. Mindenki dőlt a nevetéstől. - Hogy mesterdetektív lennék, ezt erősen kétlem, de köszönöm! - mondtam hálálkodva. - Minden mesterdetektív lepipálja a rendőröket - emlékeztetett Thieny. - Ahogyan maga. - Szerencsém volt - mondtam. - Nem is kevés. És a legjobbak-kal dolgoztam együtt.
Ez minden szempontból igaz volt. Elsősorban, ami a testőreimet illeti. Ők egész biztosan a legjobbak. Én sem voltam rossz, de a sikerhez nagyon sok szerencse is kellett. Feltűnt Armand felügyelő és ügyefogyott társa. Most megint vallomásokat kell tennem a legkülönfélébb embereknek, azután irány haza. Haza... Haza Vee-hez. 3. Joyce lakása Champ-de-Mars, Párizs November 16. csütörtök, 09 óra 00 perc Siettem, ahogyan csak tudtam, mégis hajnalig válaszolgattam a kérdésekre. Úgy tűnt, Franciaország valamennyi rendőre velem 502 akar beszélni, hogy elmondja, gratulál, de azért máskor ilyet ne csináljak. Nem is állt szándékomban. Találkoztam Fontainebleau és Párizs rendőrkapitányával és Franciaország rendőrfőkapitányával, Fontainebleau és Párizs polgármesterével, és telefonon még a belügyminiszter is gratulált. Rengeteg riporter várt rám, bárhová is mentem, alig bírtam őket lerázni. Szerencsére Michelle, Jessy és Simoné mindenhonnan épségben kivittek. Amikor a testőreim és Johnny kíséretében végre beléptem a lakásba, az csodálatos volt. Végre megint itthon! Végre szabadon! Végre megint szerethetem ezt a lakást, minden kis zugát, minden részletét! Csak beléptem a lakásba, vettem egy nagy levegőt, és máris rohantam a nappaliba, Vee-hez. Az egyik ápolónő üldögélt Vee ágya mellett a fotelben. Vee aludni látszott, de amikor becsuktam magam mögött az ajtót, álmosan pislogva felemelte a fejét. A nővérhez léptem. A fülébe súgtam. - Kérem, most hagyjon magunkra. Bólintott, és azonnal kiment. Vee már nem volt infúzión, a gépek és műszerek sem voltak bekapcsolva mellette. Odamentem hozzá. -Joyce... mi történt? - kérdezte álmosan. - Gyere, Vee! Levettem a takaróját, és az ágy végébe dobtam. A feje és a térde alá nyúltam, és kiemeltem az ágyból. Odavittem az egyik ablakhoz. - Mi történt? - kérdezte Vee aggódva. Nem szóltam semmit. Az ablaknál leengedtem a lábait a földre, de szorosan mögötte álltam, hogy nekem dőlhessen, és így megtartottam a súlyának egy részét. Félrerántottam a függönyt. Az ablakok befelé nyíltak, a spalet-ta kifelé. Kinyitottam az ablakokat, megtámasztottam velük a függönyt, azután egyszerre mindkét kezemmel, tenyérrel ráütöttem a spalettára. A spaletta két szárnya kitámlt, száznyolcvan fokot fordultak a tengelyükön, és az ablak mellett, a ház falánál álltak meg. Kintről éles napfény, hűvös szellő és az utca zsivaja tört be a lakásba. 503 A fény elvakított minket, a szél belekapott a hajunkba és a ruhánkba, a város jól ismert és szeretett hangjai andalító zeneként simogatták füleinket. - Visszakaptuk az életünket, Vee! - kiabáltam a barátnőm fülébe. Vee hunyorogva, lassan kinyitotta a szemét. Nevetni kezdett, és vele nevettem én is. Kimutattam az ablakon. - Ez itt a Champ-de-Mars, Vee! Az ott balra az Eiffel-torony! Az ott még arébb a Szajna! Ha jobbra nézel, az ott az École Militaire, a Katonai Akadémia! Ott lent pedig, amik összevissza mennek, autók! Azok pedig ott az emberek! Vee kacagott. Ereztem, mennyire nyugodt és boldog. -Jó itt lenni, Párizsban szólalt meg. - Igen, én is szeretem ezt a várost! - Amikor idejöttem, borzasztó honvágyam volt, de aztán elmúlt. Rájöttem, hogy azért nem érzem már, mert otthon vagyok. Miattad, Joyce! És a lányok miatt! Nyugodt vagyok. Mert sehová sem akarok innen elmenni. Itt van az én világom. Vee megfordult, és egy puszit nyomott az arcomra. - Soha életemben nem éreztem
magam biztonságban, csak amióta téged ismerlek. Nem a falak a biztonság, hanem a te barátságod az. Köszönöm, hogy a barátod lehetek, Joyce! Megsimogattam a hátát és a haját. - Szeretlek, Vee, te vagy a legjobb barátnőm! - mondtam meghatottan. Játékosan rácsaptam a vállára. - Na gyere! Meghívlak egy tejre! Vee is felemelte az arcát. - De jó nekem! - mondta. Mindketten önfeledten nevettünk, és lassan, kicsit bicegve, elindultunk a konyha felé, hogy elfogyasszunk egy bögre megfelelő évjáratú tejet. 504 EPILÓGUS Joyce jachtjának fedélzetén Fidzsi-szigetek November 29. szerda, 15 óra 45 perc "DánielLa fontam, Franciaország főügyésze még a tárgyalás előtt elengedett minist öt napra pihenni La fontain úr ezer százaiéiig biztosra veszi az életfogytiglani Marié. ChagalL számára. "Remélem is, hogy megkapja. Ha valaki, bit ő aztán rászolgált. A játéig amit vek játszottam az idoseí^ottfwnában, annyira szükséges volt, hogy a biztonsági kgmera által rögzített anyag nélkül abizonyítékoknem lettekvoka elegendőeka vádemeléshez. Való igaz, mindaz, amit kipkoskodtam, csapa közvetett bizonyítékon alapúit. Marié Chagall és a Rjskiráhj szeretőkyoltak^ dz Marié irányított, ő volt az a tökéletes álcával rendelkező főnölQ aki a "Kiskirály felett állt. "Ez a megtévesztőén jó szándékú né tartotta fogva a kis Antoine-t, ő küldött rám gyilkosokat, és ő volt az is, aki megpróbálta elraboltatni "Vee-t. 'Nem az rázott meg igazán, hogy mennyire félreismertem, hanem az, hogy képes volt minderre. !Az döbbentett meg, hogy láttam, egy ember milyen mélységekbe zuhanhat. Marié Chagall mérhetetlen mennyiségű fájdalmat okozott, és mi értelme volt? Mint kiderült, a "Kiskirály bandájánakrengeteg fizetett spiclije Volt mindenfele fontainebleau-ban, akikjelentettekjninden gyanúsat. Az egyikjdyen informátor Jean-Taul Carmet és a felesége, akivelSophie beszélt. 0 küldött minket a "Tarzan-sziktihoz, aholmár vártakjánk Marié azért tetette át a találkozónkat a kastélyból az idősekotthonába, mert semleges helyet akart, ahol' idegenekj^-be járkálhatnak, és ahol nem lesz feltűnő, hogy engem megökekyagy megtámadnakA találkozón az elrejtőzött emberei eíintéztekvomajohnnyt és a többieket, engem pedig Marié lelocsolt volna savval. Csőképpen arra nem számított, hogy én már mindent tudokaz üzelmeiről, és hogy jól kidolgozott csapda várja. L>r. Thilipe Ménart neve megtisztult. Az emberekfontainebleau-ban megbocsátottakneki, mert megértették miért tette, amit tett. Igaz, az a bűn, amit valóban elkövetett, komoly bűn volt, de Chagall gonoszságához viszonyítva semmiség. Ménart feldarabolt holttestét november 22-én találták, meg az erdőben, három kilométerre a házától Hátulról (őttékjejbe. "Talán Marié volt, talán vakmelyikembere, ez már sohasem, derül ki506 A genetikai vizsgálatokigazolták, hogy Antoine Mim fia volt. Az országos rendőrfőnökazt mondta a tévében, hogy ez a legborzalmasabb bűntény, melyet francüwrszágban valaha is elkövettek, Amióta pontosan tudom, hogy ki volt a kisfiú, akit "Vee-veí találtunk bármily borzalmasan is hangozzék^ már nem fáj annyira, hogy meghalt. Megkönnyebbülést érzekjmiatt, és úgy hiszem, hogy ő is. Mert vége van. íz a csöpp kisgyerek^ aki Mioufia volt, a felfoghatatlan őrületbe született bele. "Egész kis életét egy szűkketrecben élte le, senki sem tanította meg beszélni, senki sem foglalkozott vele, nem ismert mást, csakji fájdalmat és a félelmet. "Ln sosem féltem a magánytól, mert aki a magánytól fél, az magától fél De más dolog a magány, és más dolog egyedül lenni az egész világon. így felmérés szerint engem körülbelül'
negyedmilliárdan ismernek, tudják hogy Joyce vagyok^ és felismerikaz arcomat. ín nem tudom, milyen egyedül lenni. feltevéseinkj&lytáílónakbizonyultdk Még azt is eltaláltuk, hogy a kisfiú hogyan tudott megszökni Rendkívülelhízott férfi volt az egyikőre, aki moslékot vitt neki azon az estén, valamiért kinyitotta a ketrec ajtaját, azután szívrohamot kapott, és meghalt. A ketrec közelében volt egy rejtett ajtó, ami egy alagútba vezetett, melyen keresztül a szabadba lehetett jutni, és akjsAn-toine ezen az ajtón keresztül távozott. Hát így történt, Amü^gr a kisfiú még élt, a kórházban fimtre vették ^83 mt^jen állapotban van, és hogy az orvosokjtogyanpróbáítakrajta segíteni. Ha a bíróságon meglátják^ felvételeket, és meghalljákaz orvosi feljegyzéseket a kis Antoine állapotáról, lehetetlenség, hogy Chagadszáz évnél kevesebbel megússza. A kis Antoine... óvolt a legszerencsétlenebb lény a földön. ís szerencsétlensége abból állt, hogy Marié Chagall házában született. Antoine temetésével kapcsolatban annyit engedélyezteknekem, hogy én fizethettem a számlát, és így voltaképpen én dönthettem mindenről, a koporsóról, a sírról, a temetőről, a külsőségekről "Nem hiszem, hogy egy temetés szép lehet, de Antoineé megközelítette azt. fontainebleau-ban temettükjl sokjó ember volt a szertartáson: Vee, Jessy, Simoné, Sophie, Michelíe, Johnny, Margó, Anne, JeanThilipe és az öreg harcosok Mind megkönnyeztükszegényt, bár egyikünkjem ismerte - ahogyan senki se. Azt hiszem, örökre büszke le-szekjnagamra, amiért akkor éjjel visszamentem érte, és nem hagytam ott. Sohasem tételeztem fel, hogy "Siene-mkjndomása lett volna azokról a szörnyűségekről, melyeket Marié művelt, de a rendőri nyomozás igen alaposan utánajárt Tierre áoígainakis, és egyértebnűen megállapította, hogy ártatlan. ' "Pierre-t nagyon lesújtotta, amikor megtudta, hogy közeli barátja, Marié Chagall, ki is volt valójában. Ő sem gyanított semmit. 507 'Vee-nekjs nekem le kedett zárnunkegy időszakot, egyszer csakjzt fedett mondanunk^ hogy most ennekjpége, és mostantól másképp lesz", mert nem le-het együtt élni a merénytetekjs a ketrec emlékeivel hihetetlen, hogy a kipze-kt mire képes, ha az ember féd Ménart házában egy torzszüíbtt arcképének, néztem a gyümölcsöket ábrázoló festményt'. Igaz ugyan, hogy a gyümölcsök, emberi arcot formáztak^ két szilva volt a két szem, egy banán az orr, és így tovább, de összetéveszteni néhány gyümölcsöt egy szörnnyel az már egy kicsit sok, MegáuapodtunkjVee-vel hogy ezután csokra jövőre gondolunk^ és nem a múltra. 'Ez jó ötletnekbizonyuk, azóta tényleg, mintha, kisütött voma a nap. Az Aston Martinomat visszakaptam. Jelenleg Angliában van, az Aston Martin Lagonda cég szervizében. Még két hét, és olyan lesz, mint amikor vettem. Michede-éktől megvásároltam a Cadiüac Escalade páncélozott terepjárót. Imádom1. Az a két alaki akiknekji nevét sem vagyokjwjtandó leírni, és akiÍQiem egy embert sodortakveszéíybe, ráfizettekjigonoszkgdasaikra. Egyikükjzt a hazugságot találta ki és terjesztette el, miszerint engem halóira ítéli a maffia, a másikukjpedig eladta néhány frankirt egy firkásznak^az információt a lányaim tartózkodási helyéről Johnny kiderítette a hazudozóról hogy bár harcos ellensége a homoszexuálisoknak, maga is buzgó homoszeiQiáüs, és sikerük is szereznie egy igen szemléletes fotót erről a tényről A fickó egyiknap arra ment ki az utcára, hogy ötvenezer példányban kint van a falakon ez a fotó, a nevével telefonszámával és munkahelyi címével együtt, idegösszeroppanást kapott. 0, hogy sajnálom... Már nem lakikjFranciaországban. A másikjií-jas, aki veszélybe sodorta a lányaim életét, és akineknem veszélyeztetnie, hanem védenie kellett voma őket, amint megneszelte, hogy néhány magándetekz tív nyomoz utána, elhagyta az országot. Állítólag valahol Mongóliában él és ki tudja, mit csinál ott. Talán épp arra készül, hogy a saját lelkét adja el pár frankért. Miníkettőjükután továbbra is nyolc-nyolc profi magándetektív nyomoz, és ha taláínakyalamit, máris megyünka rendőrségre, és majd az Inter-pol elfogja őket. 9{em tudom sajnálni egyiküket sem. 'Hon akarom, hogy bárki is úgy gondolja, ha megpróbál tönkretenni
engem vagy a lányaimat, majd megbocsátokneki, hála annakjíz állott jó szívemnek, Jóindulatú vagyok,a igaz, de nem mindenkivel szemben. A lányaim végre hazaköltözhettekj, és kinyithattam a kávéházaimat. Mersze, állandóan tömve vannak. Amikor Vee már elég jól volt, és nem kellett naphosszat feküdnie, szerettem voma lemenni vele reggelizni, de hallani sem akart róla. Csakjázta a fejét, és hajtogatta, hogy nem, nem, nem, nem, nem, 508 és meg sem hallgatta az érveimet. De in megértem, "Egy fiatal lány számára az a tény, hogy nem tud járni, csakjoíoszekkelvagy mankóval, szörnyű lehet. Antoine temetésére is csakjízértjött el mert úgy erezte, hogy oda tényleg muszáj, és mert egy temetés amúgy is elég szomorú, egy tolószékes lány szomorúsága fel sem tűnik, "Elvittem volna 9{eiv Jorkba is a szüleihez, de halálra rémülten kért, hogy ne tegyekjlyet. 9{em akarja, hogy (ássák, amíg nem tud újrajárni. Az pedig még soká lehet. Dr. Lévi szerint akár fél évig is eltarthat. IQssé megfeíeikeztimkyee fotóalbumáról de egyiknap elszaladtam kedves Carlo barátomhoz, és ketten közösen kiváJögattukji legjobban sikerült képeket, majd szépen berakosgattam őket egy albumba, ^Huszonnyolc gyönyörűfénykép. Vee káprázatosan nézett kV. Megkpetésnekjzáhtam, nem is említettem az albumot Vee előtt, csakjsenSen elmentem, amikor aludt. Alig bírtam elviselni a hazaidat, annyira szerettem voma már látni Vee arcát, amikor odaadom neki az albumot. Ám, amíg Cartánálvoltam, Ike megtudta az orvosától hogy a hegekjz ágyékán sohasem fognake&űnni teljesen, és ettől borzalmasan kjbo-rult. Azt hitte, mindennek vege, sohasem érheti elaz álmát. Elkértem Simonétól a revolverét, persze üresen, azután az albummal és a fegyverrel bementem Vee-hez, és mindenkit kjküldtem a szobából 'Komor arccal leültem Vee ágya meűié, az ölébe tettem a revolvert és az albumot, és azt mondtam, kit választása van: vagy úgy ili le az életét, hogy lesz egy akkora heg az ágyékán, mint amekkora 9{aomi Campbell arcán van, az ajka felett, vagy golyót repít a fejébe. Ike teljesen ledöbbent. Ezekutánpersze nem a revolverért nyúk, hanem az albumért, és kíváncsian kinyitotta. Meglepődött, hogy az őportfoliója, mert a nagy sürgés-forgásban és rengeteg fájdalom közepette ő is megfeledkezett róla "Vee végiglapozta az albumot, és láttam rajta, hogy tetszikjnagának.Megkért, hogy vigyem el a fegyvert a takarójáról Örömmel megtettem, Vee tehát modelllesz, topmodell Olyan kbsszakvoltakjiképei, hogy aki. megnézi őket, és mégsem választja ki Vee-t, az egyszerűén nem normális! Vee rengeteg ajánlatot kapott, a legnagyobb divatházakis úgynöksegekjrdekfódnekjráhta, jó néhány magazin jelezte, hogy szeretné őt a címlapra, Vee egyiket sem akarta, mert szégyellte, hogy nem tud járni Végül rábeszéltem egy fotózásra, amit azzal a feltétedéi fogadott el, hogy a fotós jön elhozzam, és ott készíti el a képet. Johnny segítségével'berenaeztükjíz egyikjzobámat műteremnek^ Vee-vel mindketten rajta voltunkba képen, amely a francia 1*o-gue, Vee kedvenc lapjánakcímlapján jelent meg. Amikor a nyomdából elhoz-tákjtekünkji magazin legelsőpílaanyát, is Vee meg én ott voltunka címlapon egymást átkarolva és mosolyogva, Vee sírva fakadt a boldogságtól mert teljesük az egyiknagy álma: együtt emlegettéka példaképével 509 Micheue-éktestőrváüalkozása nagyon felkapott fett, ebhalmoztá\őket ajánlatokkal Jó néhány testőr jelentkezett náluk négy nótfefis vettél^ Simoné főárja szerencsére teljesen rendben van, a golyó okozta seb már alig lát-szif^fájdalmai sincsenek és a képessegei sem csökkentek^ Volt egy dolog, amit még miniig nem értettem. "Ez pedig az volt, hogy minden profizmusukjsfel-készültségük^henére, hogyan tudjákjoállaki azt a kockázatos taktikát, miszerint kjprovoká§akji támadást, és végeznekj. támadókkal "Egy nap sikerült négyszemközt maradnom Michelíe-fel, és megemlítettem neki ezt a dilemmámat. 'Kértem, hogy mondjon valamit, hogy megérthessem. Egy pillanatra mintha mosoly suhant volna át az arcán, bár erre nem mernékjnegesküdni, majd hozzám hajolt, és a fülembe súgta a nagy titkot: valójában nemcsakjté-gyen vannakji cégnél, hanem jóval többen, és a többieknekaz a dolguk, h°3v beazonosítsa\a merénylőket. Mindannyian sokat
látott, tapasztalt profik akjkjiáratlan érzékkelrenaelkeznelca csapdákfelismerésében. Végre megkaptam a választ a kérdésemre, így a testőreimmel kapcsolatban is minden részlet a helyére került. 'Bekerüli a köztudatba, hogy az fBl Akadémián tanultam, és valaki még a bizonyítványaimat is megszerezte. Sabine Dupuis meginterjúvolt a TV5-ön sugárzott műsorában, és azt mondta, hogy talán én fogom megtörni azt a sztereotípiát, hogy a modeílekneknincs eszük. Azt mondtam rá, hogy általában tényleg nincs sok^ főleg a férfimodelleknek^ de azért akadnak^néhányan, akikjlég intelligensek "Ez aztán a diplomatikus válasz! Miikor Vee-t megpróbáltákj-lrabolni, szétvertem egy fickót a Chanelkl akinekjöbb helyen betört a feje attól, amit kapott. Akkor elvesztette az eszméletét, és máig sem tért magához. Elég borzalmas érzés, hogy ilyet tettem egy emberrel de ha arra gondolok hogy bántani akarta Vee-t, hát azt kell mondjam: megérdemelte. Engedtem Johnny unszolásánaki a fegyverviselési engedélyem már útban van. Ha meglesz, elmegyünkjM.ichelíe-fel, és kiváíasztunkegy hozzám illő pisztolyt vagy revolvert. 9{em igazán rajongom a gondolatért, hogy fegyver legyen a kezem ügyéén, dé most már belátom, hogy szükséges lehet. Mindenesetre az biztos, hogy nem fogom hordani. 'De ott fesz. Ott fesz, mint lehetőség. Mégiscsakjiefejeztüka Chanel^S reklámfilmjét! 9{em kerítettekjenkit a helyemre, mert a Chanel főnöke szerint nálam jobb reklámja a parfümnek^ nem lehet. Hem tudom, mennyi pénzem ment el a védelemre és a nyomozásra, de az biztos, hogy miután a kiadóm, egy nemzetközi mamutvállalat, előre kifizetett nekem a még be sem fejezett könyvért kerekjízmilRó dolSárt, a kiadásaim gombostúfejnyire zsugorodtak. Soha nem volt még ennyi pénzem, mint 510 most! A testőreimmel kötött megállapodás szerint szakértői segítséget nyújtanakjiekem, melyért tizenöt szazafekjueti őket Az összeget már át is utaltam. Amit megígértem, megtartottam: elvittem az öreg harcosokat repülni a tenger fölé. Hatan volt a másodpilótám. 'Hagyon izgalmas út volt. Itt-ott talán egy kicsit még túlságosan is izgalmas... Amikor Vee az autóban haldoklott, megígértem neki, hogy csináfek^egy ügynökséget. !Az ígéret pedig szép szó, így hát bele is fogtam, alávettem Johnny t, hogy csatlakozzon, és legyen főállású szervező a Joyce 'Byron Modellügynökségnél. Mindketten gőzerővel dolgozunk, hogy a szép álom valóság legyen. Amikor a saját lakásomban raboskodtam, és nagyon neki voltam keseredve, rájöttem, hogy még sokkal többet is tehettem volna, mint amennyit tettem, és már meglehetne a száz kávéházam, melyet célként tűztem ki magam elé. Azóta kibéreltem tizenkét új üzlethelyiséget, mindet szép és nyugodt helyen, és már folyamatban vannakg munkaiatok, hogy mihamarabb nyithassunk ^a megnyitom ezeket, január elején, majdnem kétszáz újabb lányom lesz, ami már most boldoggá tesz! Ha Micheue szerint olyan vagyok, mint egy szent, hát akkor viselkedjem is úgy! %jmnyűjóinduktúnakjenni, de jót tenni egészen más kategória. Hirtelen nevetségesnek találtam, hogy annyi pénzt őrzökbankokban, ahelyett hogy használnám azt a pénzt. Mintha attól férnék ^33 ezentúl nem teszek^ képes sokpénzt keresni, és ha elköltőm, amit összegyűjtöttem, akkor nem fesz többé. Észre kellett vennem, hogy nem véletlenül lettem ilyen gazdag, hogy nem szerencsejátékon nyertem a pénzem, és nem is az utcán találtam egy zsákban, hanem megdolgoztam érte. Úgy szereztem, hogy használtam a tudásom és a képességeim, ezekjeiig nem veszendőek Ezért elkezdtem felhasználni a pénzem, és rájöttem, hogy a pénz energüx, ezért bűn azt áííni hagyni A pénz energia, és amikor kávéfuteaimnakjs az ügynökségemnek helyiségeket kezdtem bérelni, láttam, hogy ez az energia mennyi mindent beindít. Szóval ha hasznos dolgokra költöm apénzem,jót teszekyefe. Ha bankban hagyom, az csakjgyfokkgíjobb, mint kidobni az ékkőn. Jobb elkölteni egy dolíárt valami értelmes dologra, mint semmit sem kezdeni egymilliárddal A pénz energia, az energia pedig mozgás.
Vee ugyan nem tud még járni, de már elég jól van, ezért elhatároztam, hogy megmutatom neki a házamat a Jiázsi-szigeteken. Megígértem, hogy senki sem fogja látni, hogy tolószékben ül. Tegnap késődélután érkeztünk, Vee teljesen odavan a szigetért, meg az óceánért. Majólkigludtiikjnagunkgt, azután vitorlát bontottunk, és elindultunkkörbehajózni a szigeteket. Vee nem hitte ef hogy huszonöt méter mély a víz, és mégis lelát a fenékig. Megfogad511 ta, hogy há egyszer elmondhatatlanulgazdag (esz, neki is lesz egy Háza az enyém mellett. Meg, persze, egy Hajója. "És egy repülőgépe is. ín is így kezdtem: megfogadtam, hogy (esz. "Ez az első (epés. Azután pedig sohasem szabad feladni. Michelle Trachtenberg mondta egyifj(edvenc fibnemben, a Jíarriet, a kémben: ha valaki kjtart amellett, amit szeret, és úgy dolgozik^ mint egy áííat, sikeres lesz." Meg is emiitettem Vee-nekj. dolgot, és egész jól fogadta eme bölcsesség másodul/észét, az úgy dolgozik mint egy áűat"-ot. 'Kedves 'Haplóml 'Ebben a pillanatban, ahogyan írlakjeged a. tatfedélzeten pihenekjz egyikjiyugágyban, mellettem Vee ropogtatja a friss ananászból készített jégkását (a tolószékét elrejtettem a hajó egyií^i^injánal(nagyobbikjzekrenyében). Johnny az árbocnalcdölvepihen, és közben videokamerávalveszi a tájat és minket. 'Hpnrég bezárta a csokigyárát; azt mondja, olyan, mintha megtisztult volna. Most boldog: ma reggel a szokásos nyolc-tíz hajszál helyett csupán egyet talált a párnáján! Jessy a tengert nézi a korlatnálállva, Simoné éppen kijön a kabinból, és ászait papayát kínál körbe, Michelle pedig lovaglóülésben ül a hajó oldalán. Vee most rám néz, és mosolyogva megkérdi Joyce, nem volna kedved egy kis five yearshöz? Olyan a színes lepelében, a szélben lebegő vörös hajával, a napszemüvegében, meg azzal az utánozhatatlan kéztartásával, ahogyan a jégkásás papírpoharat fogja, mintha máris egy befutott modelllenne. Ahogyan a mondás tartja: C'est k Vee. Milyen igazi Jlátranyulokj, és az oldalfalba épített CD-n beütöm a 32-es számot. A CD-tárban a Jive years a 32-es. Jeffumgzü\a zene. 'Uee kijelenti, hogy én egy áldás vagyok^ 'Ráhagyom. Vee énekli a számot. Még várok^ Még mindig. Igen, most jön az a rész, aholimádott 'Bjórköm kiereszti a hangját. Vee ezt már nem vállalja. iKallgat, és mosolyogva széttárja a karját. Ólát, ennyire futotta. Megnyugtatom, hogy ezt a részt elég kevés ember tudná kiénekelni a világon. 1/ee megnyugszik^ fl. jövő csodásan fest, az életem fo(ytatódÜ\tovább. Vee a várakozásoknak^ megfelelően gyógyul, a karrierje meglódult, szereztem négy fantasztikus barátot, Michelte-t, Simone-t, Jessyt ésSophie-t. És ki tudja, 'Vee-nekjalán igaza van, és mi talán tényleg szerelmesek^vagyunkjohnnyval Jiem tudom, mindenesetre egyre inkább más szemmel nezekjá, és érzem, ez a változás megfordíthatatlan. Most búcsúzom, 'Kedves 'Haplóm, életem hí krónikásai A káoszból ismét rend lett, a sötétségből pedig fény. 512 KISLEXIKON 1 Joyce Byron: ejtsd: Dzsojsz Bájron. 2 Champ-de-Mars: (francia) Mars-mező. Ejtsd: sám dö marsz. 3 spaletta: elsötétítésre használt ablaktábla. 4 Vee: a Vivien becézett alakja. Ejtsd: Ví. 5 Vogue: (francia) divat. A világ egyik leghíresebb, nemzetközi divatlapja, amely számtalan országban jelenik meg, mindenhol az adott ország nyelvén, másmás tartalommal. Ejtsd: Vóg. 6 Fontainebleau: ejtsd: fontenbló. 7 paparazzo: (olasz) hírességek intim szférájába betolakodó gátlástalan lesipuskás fotós. 8 aie: (francia) utca. Ejtsd: rű. 9 business jet: magánemberek vagy vállalatok által hivatalos jellegű utakhoz használt kisméretű, vagy átalakított, normál méretű utasszállító repülőgépek osztálya.
10 Wide-body: széles törzsű repülőgépek osztálya. 11 GPS: (Global Position System). Globális Helymeghatározó Rendszer. Műholdrendszer, melynek segítségével meg lehet határozni egy vevőkészülék helyzetét, bárhol a Földön, legyen akár egy épületben, egy repülőgépen, hajón, autón vagy kézben. 12 promiszkuitás: szexuális partnerek gyakori váltogatása. 13 brokát: arannyal átszőtt selyemszövet 14 Ankh-kereszt: egyiptomi hurkoskereszt, az élet szimbóluma. 15 helikopterrámpa: emelt szintű, felfestett, kivilágított helikopterleszállóhely. 16 Morpheaus: az álom istene. 17 Sophie Lornier: ejtsd: Szofi Lornyié. 18 laptop: kisméretű, hordozható számítógép. 19 szkenner: olyan másológép, amely iratokat, képeket másol be a számítógép memóriájába. 20 Michelle: ejtsd: Misei. 21 Simoné: ejtsd: Szimón. 514 22 rali: motoros vagy autós terepverseny. 23 fáziskésés: lemaradás, hátrány. 24 operátor: (ebben az esetben) háttérműveleteket végző, irányító személy. 25 Jessy: ejtsd: Dzsesszi. 26 SAS: (Special Air Service). Különleges Légi Szolgálat. A brit hadsereg speciális kommandója. Szárazföldön, vízen, víz alatt, illetve légi úton, minden terepen, minden éghajlaton, mindenféle körülmények között bevethető kommandó. Egyike a világ legkiválóbb elitegységeinek, 27 bagett: hosszú, vékony, francia kenyér. 28 Antoine: (francia férfinév) ejtsd: Ántoán. 29 letargia: közömbösség. 30 kriminalisztika: bűnügyek dokumentálására, felderítésére és megelőzésére szánt módszerek gyűjteménye. 31 Marié Chagall: ejtsd: Mari Ságál. 32 lobbizik: bizonyos érdekek képviseletében igyekszik befolyást gyakorolni a döntéshozókra. 33 Mr. Hyde: utalás Róbert Louis Stevenson Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös története" című regényére, melyben a jó Dr. Jekyll egy vegyület hatására a gonosz Mr. Hyde-dá változik. 34 fritz: (német) a második világháborús német katona gúnyos elnevezése. 35 Molotov-koktél: primitív gyújtófegyver. Üvegbe könnyen gyulladó folyadékot, például benzint töltenek, az üveg száját rongy-gyal bedugaszolják, majd a rongyot meggyújtják, és így hajítják el. Amikor az üveg összetörik, az égő rongy meggyújtja a szétfolyó benzint. 36 hasmagasság: (autó esetében) az alváz és a talaj közötti távolság. 37 humanoid: (itt gúnyosan) emberszerű, emberszabású lény. 38 trauma: súlyos lelki megrázkódtatás. 515 KEDVES OLVASÓ! Ön a Media Nox Kiadó könyvét tartja a kezében. A kiadó célja olyan könyveket biztosítani az olvasók számára, amelyek nem csak érdekfeszítően izgalmasak, hanem tényszerűek a szakmai információk tekintetében, és így a kultúra, a tudomány, a politika, a gazdaság, a hírszerzés világának jobb, mélyebb megértését hozhatja - mindezt szórakoztató formában. A média nox latin szó, jelentése éjfél. Az a pillanat, amikor valami véget ér és valami új kezdődik el. Media Nox = a változás pillanata. Szeretnénk biztosítani olvasóinknak a magas szintű szolgáltatást. Ennek érdekében közveden kapcsolattartásra törekszünk Önnel, hogy tudatában legyünk igényeinek, és ezáltal folyamatosan javíthassuk szolgáltatásunk minőségét.
Tudjuk, mindez talán egy kicsit szokatlan egy könyvkiadótól, de a könyvek árai sok esetben borsosak, ezért biztosítani szeretnénk Olvasóinkat, hogy a Media Nox könyveivel valóban meg legyenek elégedve. Ennek érdekében léti-ehoztunk egy Olvasói Klubot, amivel mindannyian, Ön is, és mi is csak nyerhetünk. A Media Nox Olvasói Klub folyamatosan informálja tagjait régi és új könyveiről, utóvételt biztosítunk a kiadó saját, erre a célra félretett készletéből, új kiadványainkhoz a megjelenés napján hozzájuthat, kedvezményeket ajánlunk fel, valamint nyereményeket sorsolunk ki a klubtagok között. Reméljük, ez a könyvünk is elnyeri tetszését. Legyen Ön is a Media Nox Olvasói Klub tagja! Várjuk jelentkezését az alábbi címen: Telefon-.210-9279 www.medianox.hu
[email protected] 516 DUNCANSHELLEY Az elme gyilkosai Minden szervezet úgy született, hogy valakik megalapították. Ugyanígy történt ez a civilizációval is. Az emberiség történelmének legnagyobb titka, hogy miként keletkezett a civilizáció, kik alapították, milyen szabályokat követve építették fel, és hogyan működik valójában. Ez olyan hatalmas titok, amelyről egyetlen szó sem esik az írott történelemben, és amelynek létét a történészek még csak fel sem tételezték. A történelem hajnalán a civilizációt egy csoport hozta létre. A Civilizáció úgy épült fel, hogy központilag irányítható legyen, vagyis oly módon van megszervezve, hogy az emberiséget egy központi hatalom kontroll alatt tarthassa. Kívülálló soha nem ismerhette meg eme társaságot, és az emberiségen uralkodó kaszt tagjai közül senki nem lett áruló. Egészen 2000. október 9-éig. Július Andan tagja a legfelsőbb kasztnak. Felesége halála újra-gondoltatja vele az életét, és rádöbben, hogy ő egy gonosz életet élt. Nem bír így élni tovább, ezért elhatározza, hogy elhagyja a legfelsőbb kasztot, és leleplezi azt az emberiség előtt. Tökéletesen ismeri a rendszert, tudja, hogy csak egy egészen rövid időre lesz képes elrejtőzni a legfelsőbb kaszt elől, azután megtalálják és megölik. Mégis vállalja, mert többé már nem képes elviselni azt, amit a legfelsőbb kaszt művel. A ninjutsu a láthatatlan hadsereg művészete. Ma is léteznek aktív ninják, akiket fel lehet bérelni, és akik - a ninjafilmekkel ellentétben - soha nem használnának négyszáz éve idejétmúlt felszerelést. A ninják mindig is a kor csúcstechnológiáját használták, így mais. Az Egyesült Államokban működik egy ninjaklán, melynek feladata a japán érdekeltségek védelme. Andan két éven át készíti elő a szökését. Titkos iratokat lop a legfelsőbb kaszttól, és felbéreli a klánt. Egy nap eltűnik. A legfelsőbb kaszt rájön, hogy Andan áruló lett. A világtörténelem legnagyobb szabású és legkiterjedtebb embervadászatát indítják Andan ellen. A legfelsőbb kaszt elhiteti az emberekkel: Július Andan az első számú közellenség, aki a világ elpusztítására készül. Őt keresi a bolygó valamennyi titkosszolgála517 ta, hadserege, rendőrsége és maffiája. A hurok egyre szorul Andan körül, akinek nemcsak a külvilággal, de az idővel és saját démonjaival is meg kell küzdenie. Andan megírja A Rendszer Hiteles Krónikáját, amely mindent felfed a legfelsőbb kasztról. A kör bezáailt - de a könyv már létezik. DUNCAN SHELLEY A téboly katonái Az elme gyilkosai II. része
A történelem legnagyobb embervadászata folytatódik. A legfelsőbb kaszt, tartva Július Andan esetleges leleplezéseitől, hogy elterelje az emberek figyelmét, összeomlasztja a világgazdaságot. A rendkívül súlyos gazdasági válság következményeként a szegénység, az éhínség, a káosz járványként söpör végig az egész bolygón. A politikai rend széthullik, a szélsőséges csoportok fegyvert ragadnak. Létrejön egy titkos katonai tömörülés, hogy háborút indítson a NATO ellen. A legfelsőbb kaszt elveszíti az ellenőrzést az események felett. A világ a megsemmisülés felé rohan. Megdöbbentő történet. Úgy tűnik, regényt olvasunk, közben folyton él bennünk a nyugtalanító érzés, hogy mindez valóság, kegyetlen realitás. Nem szeternénk, ha így lenne - de Shelley könyvét olvasva nem szabadulhatunk az érzéstől, hogy mi is résztvevői vagyunk ennek a játszmának." - Nemere István 518 DUNCAN SHELLEY A Leszboszi Cápa Izrael törvényei mindig is lehetővé tették, hogy a titkosszolgálat meggyilkolja az állam ellenségeit. Előfordult, hogy a célpontot magas rangú kormánytisztviselők bejelentették a tévében. Az Egyesült Államok törvényei mindig is tiltották a komiány által megrendelt, illetve engedélyezett gyilkosságot, akár amerikai földön, akár külföldön került volna sor az akcióra. George W. Bush elnök és a kongresszus, a szeptember 11-i ten'ortámadás után módosította az alkotmányt - ettől a pillanattól kezdve a CIA-nak joga és kötelessége meggyilkolni azokat, akik az Egyesült Államok vesztére törnek. HAC. Három betű, melynek jelentését csak az avatottak ismerik. Health Alteration Committee - Egészségmódosító Bizottság. Az HAC valóban létezik, és egyike a CIA legtitkosabb osztályainak. Feladata: orvgyilkosság. Nem új szervezet: már több mint negyven éve működik. A Leszboszi Cápa egészen új oldalról közelíti meg a titkosszolgálatok által végrehajtott merényleteket. Nem foglakozik azokkal a kérdésekkel, hogy ki, mikor, hol és mit tett, kiket és miért ítéltek halálra a CIA igazgatói és az Egyesült Államok elnökei, mert ezeket a titkokat aligha lehet minden kétséget kizáróan leleplezni. A Leszboszi Cápa kizárólag az HAC által használt eszköztárat, fegyverzetet, taktikát és kiképzési módszereket mutatja be. Megismerteti az olvasót azzal, hogy mire képes az HAC, és ez egy újfajta szemlélet kialakulásához vezet. Nem léteznek James Bon-dok, sem Supermanek, sem hihetetlen technikai eszközök, csak olyan tudás, amely sokkal félelmetesebb és hatékonyabb ezeknél. A könyvet olvasva más szemmel kezdjük látni a CIA történelmét, a Fidel Castro elleni állítólagos merényleteket, a Cég alvilághoz és a terroristákhoz való viszonyát, és különös, vérfagyasztó kérdések merülnek fel a nemzetbiztonsági szervezetek valódi céljait és tevékenységét illetően. Sonja Drake, az HAC igazgatója különös becenevet kapott kollégáitól: ő a Leszboszi Cápa. A gúnynév a nők iránti vonzalmára és kíméletlen karrierista voltára utal. A regény az HAC egy izgalmas és különleges akcióját meséli el, a lehető legnaturálisabb és legrészletesebb módon, ezért csak erős idegzetű olvasóknak ajánlott. 519 PROLÓGUS 1. 27-es rendőrőrs Bogotá, Kolumbia Szeptember 3- vasárnap, 16 óra 39 perc Dottie várta a választ, és ahogy mosolygott, félrebillentette a fejét. Ez már túl sok volt az őrmesternek. Szenvedett, kínzó vágyat érzett a nő iránt. Volt egy pillanat, amikor majdnem megszólalt: Kérem, hölgyem, könyörgöm, kérhet cserébe bármit, csak feküdjön le velem, kérem!" De aztán nem mondta ki, csak mutatta, hogy merre tovább. Feljebb még egy emeletet.
Megint a fenekét nézte, és látta magát az ágyban, egy sötét, fülledt szobában, egy csendes éjjelen... Vele. Csak az ilyen aranyos nők tudják előhozni a férfiból az igazi szenvedélyt, az igazi bikát. Az őrmester felsóhajtott. Nem, ez a nő sohasem lesz az övé, soha. Megkérdezhetné, hogy meginna-e vele valamit, vagy hogy elkísérhetné-e valahová, és ha igent mond, még sok minden kialakulhat, de ha a hadnagy meglátja a nőt, egész biztosan lecsap rá. Nincs mit tenni. Csak ment, követte a Nőt, és itta magába a látványt. Igyekezett mindent elraktározni a fantáziájában, hogy később, majd éjjel, amikor egyedül lesz az ágyban, vagy egy másik nővel, akit megkaphat, fel tudjon idézni minden kis részletet. Megint felsóhajtott. Neki csak ennyi jut, csak a fantázia. Rohadt az élet. Felértek a legfelső emeletre. Itt kaptak helyet a kábítószerelhárítás, a kiemelt gyilkosságok, és a kiemelt emberrablások irodái. Az őrmester a kábítószerelhárítás helyettes vezetőjének irodájához kísérte Dottie-t. Bekopogott: két erősét, egy gyengét. -Jöjjön be! - kiabált ki az irodából Salvador Eduardo hadnagy. Az őrmester benyitott. Tisztelgett, aztán bekísérte a nőt. Szomorúan látta, ahogy felcsillan a hadnagy szeme a nem mindennapi nő láttán. 520 - A hölgy Dottie Limbert, az Amerikai Egyesült Államokból -jelentette Fernando Sanchez őrmester. - Kitűnően beszél spanyolul. Egy bejelentést szeretne tenni. A hadnagy kipattant az íróasztala mögül, és a nő elé sietett. Kezet csókolt neki. Az őrmester alig bírta elhinni, hogy ilyet tett. - Salvador Eduardo hadnagy vagyok, a kábítószer-elhárító osztag helyettes vezetője - mutatkozott be a hadnagy széles mosollyal tömött bajusza alatt, még ki is húzta magát, hogy Dottie lássa, milyen fess ember. - Kérem, foglaljon helyet! - Köszönöm szépen, hadnagy úr - mosolyodott el a nő, és mosoly közben félrebillent a feje. Eduardónak megdobbant a szíve. Ilyen nőt még sohasem látott. A hadnagy udvariasan hátrahúzta a széket az asztala előtt, majd a nő ámulatba ejtő feneke alá tolta. Látta magát, amint ezt a gyönyörű ülepet gyömöszöli az ágyban. Megrázta a fejét, hogy elterelje a gondolatait, mert mint egy varázsütésre, elkezdett merevedni. Átsétált az íróasztal másik oldalára, és leült. Az őrmester ostobán álldogált az ajtóban. A hadnagy bosszúsan ráemelte a tekintetét. Mennie kellett. - Bocsásson meg, kisasszony, de nekem most sürgős dolgom van - búcsúzkodott Sanchez őrmester. A nő felé fordult, és mosolygott. - Igen, igen, természetesen, őrmester úr! - hadarta Dottie. -Nagyon szépen köszönöm, amit értem tett, igazán hálás vagyok, ön nagyon kedves férfi! - Ó, szóra sem érdemes! - mondta Sanchez őrmester boldogan. - Csak a kötelességemet teljesítettem, kisasszony. Az őrmester vigyázzba vágta magát, és tisztelgett. A hadnagy hanyagul tisztelgett vissza. Fernando Sanchez kiment a szobából, és becsukta maga után az ajtót. Nagyot sóhajtott. Elindult a lépcsőház felé. Tudta, hogy ez lesz, megtehette volna a bukmékernél: Eduardo hadnagy lecsapott a nőre. A hadnagy megköszörülte a torkát, hogy még férfiasabb legyen a hangja. - Elnézését kérem a felfordulásért, ami ma itt van nálunk, de tudja, ez egy nagyon fontos nap. Lesz mindjárt egy - a háta mögött az udvarra néző ablak felé bökött a hüvelykujjával - beszéd. Nagyon fontos beszéd, érdemes meghallgatnia innen az irodából. 521 A nő tanácstalanul nézte, úgy tűnt, semmit sem ért az egészből. - Egy közismert személyiség fog beszélni - folytatta a hadnagy. -Jüan Ortega Moniz úr, a Nép Barátja - nem tette hozzá, hogy valamilyen rendkívüli
bejelentést fog tenni az Amerikai Egyesült Államokkal kapcsolatban, mert nem akarta megrémíteni a nőt. Dottie arca felderült. Olyan volt a mosolya, hogy Salvador Eduardo hadnagy megborzongott. Látta magukat egy fülledt, sötét szobában a nyikorgó ágyon zihálva, hallotta a nő hangját, amint kéjesen nyöszörgő hangon kérleli: Salvador, Salvador, ne ilyen vadul! Ne ilyen vadul! Olyan vad vagy, Salvador! - Láttam Moniz urat a tévében... - Dottie gondolkodott, hogy mikor, de nem jutott eszébe. - Már régebben. - Ööö... értem - a hadnagy rájött, hogy Moniz úr nem a legmegfelelőbb beszédtéma, ha el akarja csábítani a nőt. Úgy határozott, megpróbál segíteni neki, és majd a nő hálából az ágyába bújik. - Nos, térjünk a tárgyra! Az őrmester egy bejelentést említett. Dottie elkomolyodott. Félelem ült ki bájos arcára. Nem is félelem, inkább rémület. - Én Floridában lakom, Miamiban - kezdte Dottie. A hadnagy hihetetlenül édesnek találta a hangocskáját, úgy csengett-bon-gott, mint egy kislánynak. - Egy szalonban dolgozom, ahol divatos európai ruhákat lehet kapni. A szalon vezetője a vőlegényem volt, aztán... - legörbült a szája - megcsalt - egy könnycsepp csordult ki a szeme sarkából, és folyt végig az arcán. - Felbontottuk az eljegyzésünket, pedig már az esküvőnk is ki volt tűzve. Olyan borzasztóan megviselt. Teljesen kikészültem. Újabb könnycseppek gördültek végig az arcán. Önkéntelenül is az oldalához kapott, mint aki a táskáját keresi, elfelejtvén, hogy elvették tőle a kapuban. - Ó, elnézést - a hadnagy kinyitotta a fiókját, és egy megkezdett csomag papírzsebkendőt vett elő, és odanyújtotta Dottie-nak. - Köszönöm, hadnagy úr - Dottie kivett a csomagból egy zsebkendőt, és törülgetni kezdte az arcát. Salvador Eduardo hadnagy a macho-kultusz híve volt, azt vallotta, hogy a hűség összeegyeztethetetlen a férfiassággal, és ő 522 maga is buzgón csalta a feleségét, valahányszor erre alkalma nyílt. De a felesége egyáltalán nem olyan volt, mint Dottie. Ha olyan lenne, más lenne a helyzet. Ez a nő szexre termett, a felesége meg... Másra. Összetörni egy ilyen nő szívét, ezt egy kicsit erősnek találta. Nem érezte ugyan bűnnek, de azért vétség volt. És nem is jelentéktelen vétség. - Mi történt? - kérdezte együttérző hangon. Arra számított, a nő a karjai közt keres majd vigaszt. - Nem bírtam már tovább. Annyira fájt... Épp akkoriban hívott fel egy régi barátnőm, Luz Maria Alonso, aki a szomszédunk volt, amikor az Egyesült Államokban tanult. Ő botanikus, tudja? - nézett fel a hadnagyra olyan elveszetten, hogy a hadnagy majdnem felállt, hogy megkerülje az asztalát, és magához ölelje. - Aztán amikor elvégezte az iskolát, hazajött, ide Kolumbiába, Bogotába. Felhívott a múlt héten, vasárnap, én meg elpanaszoltam neki, hogy mi történt. Felajánlotta, hogy utazzak ide, és töltsek itt néhány hetet. Nagyon örültem, hogy eljöhettem Miamiból, mert ott csak minden arra a... George-ra emlékeztetett. Eduardo hadnagy a fejét ingatta, és együttérzően felsóhajtott. Dottie folytatta. - Luz Maria azt mondta, legalább megismerkedem egy érdekes országgal, új emberekkel, és talán még egy igazi férfival is, aki törődik velem, nem úgy, mint George. Ez volt az a mondat, amit a hadnagy hallani akart. Magában hálát remegett az Úrnak. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy ő a kábítószer-elhárítás helyettes vezetője ebben a körzetben. - Ez mind rettenetes, kisasszony - mondta együttérző hangon. - Majd erre is keresünk valami megoldást. Tudja, mifelénk egy rendőrnek ilyen kötelességei is vannak, nem hagyhatjuk magukra az embereket.
- Ó, bárcsak az Egyesült Államokban is ilyenek lennének a rend őrei! - Majd talán egyszer maguknál is rájönnek ennek fontosságára. De most arra szeretném kérni, hogy mondja el, mi történt önnel, amitől ennyire megrémült. Dottie letörülgette a könnyeit, arcára megint rémület ült ki. Felsóhajtott, megnyalta a szája szélét, és belekezdett. 523 - Luz Maria pénteken este bejött a szobámba, és azt kérdezte, szeretnék-e keresni egy kis pénzt, úgy tízezer dollárt. Ez rengeteg pénz nekem, persze, hogy akartam. Megkérdeztem, mit kéne tennem érte? Tudja, azt hittem, valami expedícióra akarnak menni, és hogy nekem is mennem kellene. Tudja, növényeket gyűjtenek, hogy lássák, milyen növények maradnak meg különféle éghajlati meg talaj... ~ Dottie megint összeráncolta a homlokát, mint akinek fogalma sincs a botanikáról. - Szóval, ilyenek. De nem erről volt szó. Egy bőröndöt kellett volna átvinnem a határon, amikor megyek haza. Nem akarta elmondani, de nagy nehezen kiszedtem belőle, hogy a bőrönd dupla fenekű, és kábítószer lesz a titkos rekeszben. Öt vagy hat kiló kokain. Természetesen elutasítottam, mert nem akarok börtönbe kerülni. Azt én nem bírnám ki, belehalnék! De tegnap újra jött, és újra megkért, hogy tegyem meg. Kapok húszezer dollárt, mondta. De én nem akartam. Én nem akarok ilyesmibe belekeveredni! Ma pedig... ma pedig megfenyegetett, hogy ha nem viszem el a kokaint, akkor esetleg valami történni fog velem, mert túl sokat tudok, és veszélyt hozhatok a fejükre. Én... én nem is gondoltam, hogy Luz Maria ilyesmivel foglalkozik! Tudja, olyan jó embernek látszott! Eljött az Egyesült Államokba, hogy botanikus legyen, és a tudásával segíthessen a hazáján. Eduardo hadnagy mindentudóan bólogatott. Botanikus... Hát persze. Mák, indiai kender... Ez a kis szajha igazi hazafi. Jót fog tenni neki az életfogytiglan, vagy a golyó a tarkójában. Felírta egy papír szélére: Luz Maria Alonso. - Sajnos előfordul az ilyesmi, kisasszony - a hadnagy széttárta a karját. Nagyon sajnálom. Az ilyenek miatt már az egész világ úgy tekint ránk, mint valami kábítószeres országra. - Mit lehetne tenni, hadnagy úr? Borzasztóan félek, nem merek visszamenni Luz Mariához, és kábítószert sem akarok csempészni. Én nem vagyok bűnöző! - Ön nagyszerű ember, kisasszony, nagyon helyesen tette, hogy hozzánk fordult. Ne szenvedjen mások miatt - a hadnagy papírt és tollat vett elő az egyik fiókból, és az asztalra tette őket, Dottie elé. - Kérem, írjon le mindent, amit tud az ügyről. És azt szeretném, ha angolul is leírná, hogy a fordítással se kelljen vesződni. 524 - Persze, persze, mindent leírok. A hadnagy nem említette, hogy miért kellene egy bogotái rendőrségen angolra fordítani egy bejelentést, Dottie-nak pedig nem volt annyi esze, hogy felfigyeljen egy ilyen logikátlanságra. Dottie a tollat nézegette. Egyszerű, olcsó golyóstoll volt, vacak tucatáru. - Elnézést, kaphatnék egy kerámiahegyű tollat? - kérdezte összeráncolt homlokkal, tágra nyílt szemekkel. A hadnagy megesküdött volna, hogy úgy néz ki, mint egy kis manócska, a hangja pedig úgy csengett-bongott, hogy meg kellett zabálni. Olyan édes volt ez a nő, hogy Eduardónak mosolyognia kellett. - Egy kerámiahegyű tollat... - ismételte meg. Tudta, hogy van neki egy, ő is szeretett vele írni, mert olyan erőteljesek voltak tőle a betűk, de hirtelenjében nem is tudta, hogy hol van. Körülnézett az asztalon, de nem volt ott. - Tudja, a kerámiahegyű toll sokkal elegánsabb, mint ezek a szokásos, tucat tollak - mesélte Dottie. - Egy kicsit olyan írni velük, mint a töltőtollal, vagy mint a tussal. Borzasztó elegáns. A régi időkben az emberek sokkal szebben írtak, mint mostanság.
- Igen, igaza van, a kerámiahegyű tollal sokkal elegánsabb az írás - értett egyet a hadnagy. Felállt, a szekrényéhez ment, kinyitotta az ajtaját, benyúlt, kivette a táskáját. Itt kellett lennie a toll-nak, más lehetőség már nem maradt. Közben kint az udvaron felhangzott a zene, a tizenhat tagú zenekar pergő ritmusú indulót játszott. A hadnagy felnézett a faliórára. Öt óra volt. Kezdődik. Sejtelme sem volt arról, hogy Jüan Ortega Moniz mit is akar bejelenteni, de hamarosan kiderül. Megtalálta a táskában a tollat, visszarakta a táskát a szekrénybe, aztán kilesett egy pillanatra az ablakon, majd leült a helyére, és a tollat átnyújtotta a nőnek. - Parancsoljon, kisasszony - mondta. - Maga olyan kedves, hadnagy úr - mosolygott Dottie. Ahogyan elvette a tollat, egy pillanatra összeért a kezük. Az'érintésre hideg futott végig a hadnagy hátán. Látta magukat egy fülledt, sötét szobában, a nyikorgó... - Nem akarja megnézni a beszédet? - kérdezte Eduardo, hogy elterelje a figyelmét a testében lejátszódó hormonális változások525 ról. - Majd leírja később, amit erről a Luz Maria Alonso-ügyről tud. Ne szalassza el, talán maga az egyetlen amerikai, aki élőben láthatja és hallhatja Moniz urat. - Hát... nem is tudom - bizonytalankodott Dottie. Levette a toll kupakját, és húzott egy kis vonalat a papír szélére, hogy lássa, ír-e. írt. - Én azt javaslom, nézze meg. - Hát... jó. De... amíg nem kezdődik el a beszéd, addig is írok, hogy minél hamarabb meglegyen. -Jó, rendben. Bekopogtak az ajtón. -Jöjjön be! - kiabált ki a hadnagy. Kinyílt az ajtó. Egy egyenruhás férfi kukkantott be. - Hadnagy úr, a beszéd máris kezdődik - mondta. - Mit gondol, én nem tudom? - nézett rá a hadnagy gúnyos mosollyal az arcán. - Ööö... de, persze, hogy tudja. Elnézést kérek. - Most dolgom van. Ne zavarjanak. Egy fontos bejelentést veszek fel éppen. Majd innen az ablakból végignézzük. - Ööö... értettem. - a férfi vigyázzba vágta magát, tisztelgett, és becsukta az ajtót. - Nagyon sajnálom - nézett a hadnagy Dottie-ra. - Á, nem történt semmi! - legyintett Dottie. A tollat az ujjai közt forgatta, és gondolkodott, hogyan is kezdjen hozzá. - Angolul írjam előbb, vagy spanyolul? - Mindegy. Amelyiket jónak látja. De talán jobb lenne, ha spanyolul írná le először, hogy máris megtehessük a szükséges lépéseket. -Jó, rendben, akkor először spanyolul írom le. A zenekar elhallgatott. Felhangzott a taps. - Na, ez ő lesz, Moniz úr! - lelkendezett Eduardo hadnagy. - Még egy pillanat. Várjuk meg, amíg elkezd beszélni - mondta Dottie a hadnagyra mosolyogva. - Természetesen, ahogy óhajtja. - Köszönöm szépen, hadnagy úr, maga olyan jó hozzám! Eduardo mosolygott. Már látta magát és Dottie-t egy fülledt, sötét szobában, ahogyan egy nyikorgó ágyon... A taps elült. 526 - Barátaim! - hallatszott a hangszórókból Jüan Ortega Moniz jellegzetes hangja. Na, most kiderül, mi az a rendkívüli bejelentés Amerikáról -gondolta Eduardo hadnagy. Aztán valami történt. Mintha Dottie csak legyintett volna. Aztán Salvador Eduardo hadnagy rájött, hogy képtelen lélegezni.
Furcsa, bugyborékoló, hörgő hangot hallott. Rádöbbent, hogy a hang a sajátja. Teljesen összezavarodott. Bámulta a nő angyali arcát, de most már képtelen volt felizgulni. Hörgött, fuldoklott, fájdalom hasított a testébe. Nem értett semmit, nem tudta, mi történt hirtelen. A torkához kapott, de nem volt felvágva. Vonaglani kezdett, dobálta magát, borzalmas, leírhatatlan félelem vett rajta erőt. Felugrott, aztán hátrazuhant, felborította a székét, és átesett rajta. A földön hörgött, és a nyakát tapogatta. A kerámiahegyű toll teljes hosszában a testében volt. A nő a kulcscsont közti árokba döfte be nagy erővel, olyan mélyre, hogy orvosi eszközök nélkül kiszedni sem lehetett volna. Salvador Eduardo hadnagy hirtelen megértette, hogy mi történik vele: haldoklik. És nem tehet ellene semmit. Bevizelt, a széklete kifolyt a végbélnyílásán. Az ujjait megpróbálta a különös, vértelen sebbe nyomni, hogy megragadja a tollat, és kihúzza a légcsövéből, de nem tudta megfogni. Aztán leállt. Nem volt több mozdulat, nem volt több hörgés, nem volt több fájdalom. Repült, lebegett, egyre csak feljebb és feljebb. A mennyezet magasságából látta Dottie-t, a kis fehér ruhájában. Aztán átlebegett a mennyezeten, túl az épület tetején. Dottie felállt, a széket a kilincs alá tette, hogy senki ne tudjon hirtelen rányitni. A hadnagy holttestéhez ment, és elvette a revolverét, egy kitűnő minőségű, brazil gyártású Tauris Magnumot. Kibillentette oldalra a forgódobot, és ellenőrizte a fegyvert: szabadon fut-e a forgódob, tiszta-e a cső, rendben van-e a kakas, az el-sütőbillentyű, az ütőszeg, majd mindegyik töltényt tüzetesen 527 szemügyre vette. Kettő nem tetszett neki, azokat úgy helyezte a tárban, hogy utoljára kerüljenek sorra. Az ablakhoz ment, és kinézett az udvarra. Kint nagy tömeg állt, és egy emelvény tetején, mikrofonállvány mögött, Jüan Ortega Moniz beszélt. Dottie pontosan 9,5 méter magasan volt, jóval magasabban, mint bármi az udvaron. Jó volt a rálátás, nem is véletlenül választotta ezt az irodát. A távolság az ablak és Jüan Ortega Moniz között nem haladta meg a húsz métert. A szemközti tetőn három mesterlövész hasalt, és a hazai média képviselőit pásztázták. Moniznak Kolumbiában is voltak ellenségei... VÉGE
