Filozófia tételek kidolgozva

Filozófiatörténet

1. A filozófia általános jellemzése, a filozófiai gondolkodás természete, diszciplínái. A filozófia a világegyetem, a természet, az élet okával és céljával, a történelemben érvényesülő rendezőelvvel, a tudás és megismerés lehetőségével, a szépség, művészet és nyelv mibenlétével, a jogi-politikai jogi-politikai normáktermészetével, normáktermészetével, a cselekedetek helyes vagy helytelen mivoltával, Isten és a transzcendencia létével foglalkozó tudományág. A filozófia különbözik a világképtől, a világnézettől és az ideológiáktól. A filozófia csupán reflektál ezekre a problémákra: igazol vagy cáfol. A filozófia szó jelentése az ógörög philoszophia szóból ered, amelynek jelentése : „a bölcsesség szeretete” A sophia kifejezés, amelyet magyarra „bölcsesség”-nek fordítunk, eredeti jelentése szerint mesterségbeli tudást, ügyességet jelentett. Későbbi irodalmi művekben is találkozhatunk

olyan fordulatokkal, hogy valaki kocsihajtásban vagy hajókormányzásban bölcs – azaz jártas a tevékenységekben. Később (az i. e. 6. századtól kezdve) már azt az embert nevezik bölcsnek, aki az élet alapvető dolgaiban jártas.

A filozófia diszciplínákra való felosztása először Arisztotelésznél jelent meg. Ő elméleti és gyakorlati ágra osztotta föl. Az elméleti filozófia két ága a metafizika és a fizika (a 17. századig a fizika szó természetfilozófiát jelentett). A gyakorlati filozófia részét pedig az etika, a politika és a gazdaságtan képezték. Az összes tudományos tevékenység közös módszertani eszköze pedig a logika. A hellenizmusban kialakult a filozófiai tudományoknak az a kánonja, amely egészen a 13. századig érvényben volt. Ezek szerint a filozófia három diszciplínája a fizika, a logika és az etika. Innen kezdve a filozófia meghatározása meghatározása egyszerűbbé vált, ugyanis a három említett diszciplínának már egyértelműen meghatározható a tárgya: a fizikáé a természet, a logikáé a megismerésben, az állításokban és a következtetésekben megnyilvánuló megnyilvánuló igazság, az etikáé a cselekvésekben megnyilvánuló erkölcsi jó. Később a skolasztika fénykorában, amikor Albertus Magnus (1193 –1280) és Aquinói Szent Tamás (1225 –1274) Arisztotelészt Arisztotelészt tették meg a legfőbb legfőbb filozófiai tekintéllyé, tekintéllyé, újra megjelentek megjelentek a diszciplínák arisztotelészi elrendezése. Az újkor kezdetén viszont ez az elrendezés ismét felbomlott, és a továbbiakban minden irányzat maga határozta meg, mit is ért a filozófián.

A nyugati filozófia diszciplínái A nyugati filozófia egyes önálló területei (diszciplínák) a különös kérdésfeltevések és a tárgykör alapján a következőképp különülnek el:

Metafizika – Arisztotelész meghatározása meghatározása szerint a metafizika: „bölcsesség”, „az első elvekről és okokról szóló tudomány”, „a létezővel mint létezővel foglalkozó tudomány”, tudomány”, „teológia”, újplatonikusokszerint a metafizika tárgya az ami túl van a „szubsztanciáról szóló elmélkedés”. Az újplatonikusokszerint természeti dolgokon, éspedig úgy, hogy azok előfeltétele. Ennek megfelelően a metafizikán a lét végső okairól, annak lényegéről szóló tanítást értették.

Ontológia – (gör. on = létező  logosz = tan) A létről mint olyanról szóló tan. A lét fogalmáról fogalmáról szóló tanítást Arisztotelész vezette be először, ezt vették át a középkor katolikus filozófusai akik az

1


ontológiát a hitigazságok filozófiai bizonyításához használták, ez a tendencia Aquinói Szent Tamás filozófiai-teológiai rendszerében érvényesült a legkiteljesedettebb formában.

Politikafilozófia – A politikai filozófia az államra, politikára, jogra vonatkozó általános összefüggéseket összefüggéseket kutatja. Középpontjában az emberi civilizáció által teremtett, eltérő fejlettségű és berendezkedésű társadalmak társadalmak rendszere áll. A politikafilozófia hatáskörébe tartozik a demokráciaelmélet, a jogfilozófia, a politikai moralitás, a politikai etika, a társadalomelmélet és a politikai gazdaságtan

Esztétika – (gör. aisztheszisz = érzékelés, észlelés) A kifejezés mai értelmét Alexander Gottlieb Baumgarten vezette be, s alig több mint kétszáz éve használatos a filozófiában. A mai esztétikai problémákkal régebben az úgynevezett ízléselmélet foglalkozott. Az esztétika a szép s zép meghatározásával foglalkozik, annak természetével és a művészetekben való megjelenés formájával. Irányultsága szerint az esztétika lehet tisztán funkcionális, leíró, vagy normatív megközelítésű. megközelítésű. Alapkérdése: mi a szép?

Ismeretelmélet – Az ismeretelmélet, más néven episztemológia a megismerés feltételeit, határait meghatározó tanítás. A megismerés módszereit próbálja meghatározni, a tudományok alapjaival foglalkozik. Olyan kérdések területe, amelyet azok az egymással lazán összefonódó problémák alkotnak, amelyek a tudás, az észlelés, a bizonyosságérzés, a találgatás, a tévedés, az emlékezés, a bizonyítás a következtetés, az alátámasztás, alátámasztás, a megerősítés, az elképzelés, stb. fogalmával kapcsolatosak. Pl. minek alapján tudom eldönteni, hogy hogy egy múltbeli eseményre emlékszem, vagy csak képzelem az egészet, sőt egyáltalán ébren vagyok-e (mi tudás és mi a hit?).

Logika – (gör. logiké *tekhné+ = a gondolkodás tana, művészete) A logika az érvényes következtetés feltételeinek az elmélete, elmélete, a bizonyítás elméletének elméletének a tudománya, a gondolkodás formai helyessége helyessége feltételeinek a tudománya.

Először a sztoikusoknál találkozunk a kifejezéssel.

Etika – (gör. ta ethiká = az erkölcsiségre vonatkozó) Az egyik legrégebbi filozófiai diszciplína, melynek tárgya az erkölcsi parancsok érvényességének filozófiai megalapozása. Központi kérdése a jóra irányul, azt vizsgálja, hogy lehetséges-e/hogyan lehetséges jó cselekedet, illetve min múlik az, hogy egy cselekedet helyes-e vagy sem. Az antik görög filozófiában azzal foglalkozott, miként kell cselekedni.

Továbbá; Nyelvfilozófia, Jogfilozófia, Vallásfilozófia, Tudományfilozófia, Tudat filozófiája

2


ontológiát a hitigazságok filozófiai bizonyításához használták, ez a tendencia Aquinói Szent Tamás filozófiai-teológiai rendszerében érvényesült a legkiteljesedettebb formában.

Politikafilozófia – A politikai filozófia az államra, politikára, jogra vonatkozó általános összefüggéseket összefüggéseket kutatja. Középpontjában az emberi civilizáció által teremtett, eltérő fejlettségű és berendezkedésű társadalmak társadalmak rendszere áll. A politikafilozófia hatáskörébe tartozik a demokráciaelmélet, a jogfilozófia, a politikai moralitás, a politikai etika, a társadalomelmélet és a politikai gazdaságtan

Esztétika – (gör. aisztheszisz = érzékelés, észlelés) A kifejezés mai értelmét Alexander Gottlieb Baumgarten vezette be, s alig több mint kétszáz éve használatos a filozófiában. A mai esztétikai problémákkal régebben az úgynevezett ízléselmélet foglalkozott. Az esztétika a szép s zép meghatározásával foglalkozik, annak természetével és a művészetekben való megjelenés formájával. Irányultsága szerint az esztétika lehet tisztán funkcionális, leíró, vagy normatív megközelítésű. megközelítésű. Alapkérdése: mi a szép?

Ismeretelmélet – Az ismeretelmélet, más néven episztemológia a megismerés feltételeit, határait meghatározó tanítás. A megismerés módszereit próbálja meghatározni, a tudományok alapjaival foglalkozik. Olyan kérdések területe, amelyet azok az egymással lazán összefonódó problémák alkotnak, amelyek a tudás, az észlelés, a bizonyosságérzés, a találgatás, a tévedés, az emlékezés, a bizonyítás a következtetés, az alátámasztás, alátámasztás, a megerősítés, az elképzelés, stb. fogalmával kapcsolatosak. Pl. minek alapján tudom eldönteni, hogy hogy egy múltbeli eseményre emlékszem, vagy csak képzelem az egészet, sőt egyáltalán ébren vagyok-e (mi tudás és mi a hit?).

Logika – (gör. logiké *tekhné+ = a gondolkodás tana, művészete) A logika az érvényes következtetés feltételeinek az elmélete, elmélete, a bizonyítás elméletének elméletének a tudománya, a gondolkodás formai helyessége helyessége feltételeinek a tudománya.

Először a sztoikusoknál találkozunk a kifejezéssel.

Etika – (gör. ta ethiká = az erkölcsiségre vonatkozó) Az egyik legrégebbi filozófiai diszciplína, melynek tárgya az erkölcsi parancsok érvényességének filozófiai megalapozása. Központi kérdése a jóra irányul, azt vizsgálja, hogy lehetséges-e/hogyan lehetséges jó cselekedet, illetve min múlik az, hogy egy cselekedet helyes-e vagy sem. Az antik görög filozófiában azzal foglalkozott, miként kell cselekedni.

Továbbá; Nyelvfilozófia, Jogfilozófia, Vallásfilozófia, Tudományfilozófia, Tudat filozófiája

2


2. A görög filozófia kezdetei, korszakai, első iskolái Az ókori görög filozófia felosztható: preszókratikus, szókratikus, és Arisztotelész utáni periódusra. A preszókratikus filozófia jellemzője az olyan metafizikai spekulációk, amelyek a világ keletkezéséről, szerkezetéről szólnak. Ezért nevezik e kor gondolkodóit természetfilozófusok néven is. A preszókratikus preszókratikus (Kr. e. VI. sz.-tól Szókratészig tartó gondolkodás) filozófusok filozófusok Szókratész előtt avagy

az ő kortársaként tevékenykedtek, tevékenykedtek, de mindenképp az őt megelőző korszak világképét értelmezték. Számos preszókratikus filozófus esetében nehéz az érvelés tényleges menetét meghatározni, amelyek végső nézeteikhez vezettek. Annak ellénre, hogy legtöbbjük jelentős szövegeket hozott létre (általában " A természetről ' címmel), ezek közül egyik sem maradt fenn t eljes formában. A preszókratikusok első és legfontosabb legfontosabb értelmezője Arisztotelész. A preszókratikus filozófusok elvetették a világ és jelenségei hagyományos mitológiai magyarázatát, egy racionálisabb magyarázat javára. Legtöbbjük a következő alapvető kérdéseket fogalmazta meg: 







Honnan származik minden? princípium? Milyen anyagból áll valójában; mi az elsődleges anyag: princípium? Hogyan magyarázható a természetben található dolgok sokfélesége (pluralitás)? Hogyan írható le a természet matematikailag?

A két legfontosabb preszókratikus filozófiai iskola a Anaximenész), és az milétoszi (Thalész, Anaximandrosz, Anaximenész), Melisszosz). eleai (Parmenidész, Zénón, Melisszosz).

Milétoszban egyetlen évszázad alatt három nagy filozófus is tevékenykedett: Thalész, Anaximandrosz és Anaximenész. Tényként fogadták el a valóságos lét elsődlegességét. Mindhármuk gondolkodását egy egyedüli ősi anyagi elem feltételezése határozta meg, mert a valóság lényegét egységes elvként próbálták megközelíteni, a világ lényegét a sokféleség egységének tartották. A sokféleségben pedig felfedezték a dolgok lényegét alkotó ellentétességet Milétosz fekvéséből adódóan a különféle kultúrák találkozásának központja lett. A biztonságos tengeri hajózás technikai feltételeinek megteremtése egyben nélkülözhetetlenné tette a matematikai, a csillagászati, a földrajzi és a mechanikai ismereteket. a milétoszi iskola képviselőinek gondolataiban a rabszolgatartó demokrata réteg, a kézművesek, a kereskedők racionalista világszemlélete tükröződik, s ők a korai materializmus magalapítói. Ugyancsak a milétoszi természetfilozófusokhoz sorolható Xenophanész is, ő azonban a nyugati görög világba vándorolt és ott is tevékenykedett.

Az éleai iskola A nagy milétosziakat követően a nyugati görög gondolkodók (Kr. e. IV. század) – akik a kezdetektől fogva nagyban különböztek a milétosziaktól – feladták az ősi anyag kutatását és náluk inkább a vallás (püthagoreusok) vagy a metafizikai ellentmondások (Parmenidész és Eleai Zénón) voltak a hajtóerők.

3


A két filozófiai archetípus Püthagorasz és Parmenidész volt. Püthagorasz az embereknek az élet és halál értelmét tanítja, Parmenidész pedig azt a filozófiát alapította meg amely nem a dolgok természetének elsődleges kutatásával (amit ma természettudománynak nevezünk), hanem a másodlagos tulajdonságok tanulmányozását hangsúlyozta, olyan kérdéseket, hogy például mit jelent azt mondani valamiről, hogy mozog, létezik, él, mi a sokaság és mi az 'Egy'ség. E két gondolkodásmód határozta meg az eleai filozófusok gondolkodását.

Fontosabb preszókratikus filozófusok Thalész Milétoszban született, előkelő családban. Olajjal kereskedett, beutazta az akkor ismert művelt világot Mezopotámiától Egyiptomig. Politikai tanácsadóként is ismert, például az ión városok szövetkezését támogatta a perzsa fenyegetés ellensúlyozására. Elméleti ismereteit a gyakorlatban is kamatoztatta, így már életében nagy elismerésre tett szert. Az olümpiai játékok figyelése közben halt meg. Thalész volt az ión avagy milétoszi iskola megalapítója, és ezzel a legkorábbi görög

természetfilozófus – azaz olyasvalaki, aki a dolgok összességének mint egésznek a természetét kutatta. Ő volt az első, aki nem valamiféle istenek akaratából származtatta a világot, hanem megpróbált magyarázatot találni arra, hogyan és milyen anyagokból is keletkezhetett az. Thalész mérnök volt Milétoszban. Diogenész Laertiosz szerint járt Egyiptomban is, ahol gyakran volt együtt a papokkal, ezért megtaláljuk filozófiájában az egyiptomi kultúra több elemét is. Így például a világot a vízből származtatta és azt gondolta, hogy az a vízen lebeg. Emellett úgy vélte, hogy a természetben semmi nem szűnik meg, nem pusztul el, hanem őselemeire bomlik: ebből az őselemből keletkezik és ebben semmisül meg. Thalész foglalkozott csillagászati megfigyelésekkel és olyan kozmológiai problémákkal is, mint például a Föld stabilitása.

Anaximandrosz, Anaximandrosz alkotta meg az első kozmológiai modellt – bár az nem teljesen világos, hogy az térbeli vagy kétdimenziós volt- e. Ő volt az első olyan szerző, akinek szorosabb értelemben vett kozmológiai elméletet tulajdoníthatunk: a kozmoszt geometriai struktúrát mutató, zárt, rendezett egésznek gondolta.

Az Anaximandrosz-féle eredendő alkotóanyag a meghatározatlan (to apeiron). Szerinte csak úgy nem marad abba a keletkezés és pusztulás, ha a végtelen az, amiből a keletkező kiválik. Az anyag nem vész el, mert az ellentétes összetevők "büntetik" egymást. Az apeironnak nincs kezdete, hanem minden belőle keletkezik és mindent kormányoz. Anaximandrosz szerint az apeironból nem azonnal jön létre a kozmosz, hanem fokozatos fejlődési ciklusok sorával. Maguk az élőlények is fejlődés eredményei, és a tengerből származnak. Thalész módszereit és felfogását követte, de jelentősen túlhaladt azokon: neki tulajdonítják az évszakokat és a napéjegyenlőséget is mutató napóra, valamint a kvadráns (gnómon) feltalálását.

4


Anaximenész, Legismertebb gondolata az elemek egymásba átalakulása. Feltételezése szerint az anyag alapformája a levegő, amelyből, ha összesűrűsödik (ez a szél), akkor felhő, víz majd föld keletkezik – ha pedig megritkul, tűz lesz belőle anélkül, hogy elvesztené saját természetét Anaximenész elképzelése a világ keletkezéséről az, hogy adott egy ősanyag, a levegő, és ha ez összesűrűsödik szél, víz, föld, kő, majd a világ többi dolgai lesznek belőle.

Parmenidész, Az eleai filozófiai iskola alapítója. Filozófiai felfogását töredékesen fennmaradt

Tankölteményében fejtette ki. A metafizika és tapasztalati világ éles szembeállítása nála jelenik meg a filozófia történetében először. Parmenidész kizárja az űr létezését , és azt is, hogy a létező bármi másban, vagy máson lenne: a létező „teljes egészében összefüggő, mert létező érinti a létezőt”. (Steiger Kornél fordítása) A létező dolgok egységet alkotnak, mégpedig a Létező egységét, ami teljes. Nincs a létezőnek hiányzó része, ezért nem lehetséges, hogy osztható legyen, mert ez ellenkezne természetével, azaz akkor valami tőle különböző, tehát nem-létező lenne található benne. A mű ezen kívül csillagászati és egyéb természetfilozófiai megállapításokat is tartalmaz (például hogy a Hold fénye nem önálló, hanem a Naptól ered).

Empedoklész, ókori görög filozófus, orvos, csodatévő vallási tanító. Ő mutatta meg először, hogy a levegő nem űr, hanem hatást kifejtő létező. Megfontolását a lopótök használatának megfigyelésére alapozta. Empedoklész négy elemet nevezett meg „minden dolog négy gyökerének”: Thalész által megnevezett őselemet: a vizet; Anaximenész által megnevezett őselemet: a levegőt; Hérakleitosz által megnevezett őselemet: a tűzet, majd ezekhez negyedikként a földet adta. Ezek örök létezők, nem alakulhat át egyik a másikba, a világ sokfélesége ezekből jött össze.

Elfogadta Parmenidész nemlétezőről szóló tanítását, ezért ő is a létező egységéről beszél. Egységről, abban az értelemben, hogy van a létező és rajta kívül nincs semmi. Állítólag az Etnába vetette magát.

püthagoreusok, Püthagorasz vezetésével A püthagoreusok Püthagorasz tanaira támaszkodó és őt követő filozófusok voltak Kroton városában. Szigorú életelvekhez (például részleges vagy teljes vegetarianizmus) és kemény felvételi feltételekhez kötött, a beavatottság foka szerint „körökre” osztott, elitista és arisztokratikus jellegű szervezet volt, melynek Püthagorasz a feltétlen irányítója. Külsőségei (és vélhetően nem csak a külsőségei) leginkább a misztériumvallásokra emlékeztettek. Nők és férfiak számára egyaránt nyitva állt. Nagy jelentőséget tulajdonítottak a zenének.

Püthagorasz „A számok atyja” néven is emlegették, mert a püthagoreusok számára a legfontosabb (és

tulajdonképp az egyetlen) tudomány a matematika volt: azt tanították, hogy minden dolog kulcsa a számokban rejtezik.

5


Egy ékszer- és dísztárgykészítő fiaként született i. e. 570-ben a Kis-Ázsia partjához közel elterülő Szamosz szigetén. Ifjúkorában annyira szerette a tudományokat, hogy elhagyta hazáját, és beavattatta magát különböző vallások misztériumaiba. Járt Egyiptomban is.

Később a dél-itáliai Krotón városába költözött. Itt alapította meg filozófiai iskolával egybekötött vallási szervezetét, a püthagoreus iskolát. í rásos művet nem hagyott maga után, tanításait, írásos formában, tanítványaik őrizték meg. Úgy vélte, hogy a jelenségek alapjában mindenhol aritmetikai, illetve geometriai törvényszerűségek állnak, és a való világ jelenségei csak ezek többé- kevésbé tökéletlen kifejeződései: minden mulandó, csak a számok örökkévalóak. Azt tartotta, hogy a világon minden viszony kifejezhető természetes számok arányaival, illetve összegzésével. Mivel minden mindennel arányos, szükségképpen az égitestek mozgásának is arányosnak kell lennie. Püthagorasz világának közepén a gömb alakú Föld lebeg, és körülötte keringenek egy-egy kerékre, azaz szférára erősítve a bolygók, valamint a Nap és a Hold. A szférák forgása suhogó neszt, egyfajta zenei hangzást kelt: ez volt a szférák harmóniája. Önmagát félistennek, mondanádóját megfellebezhetetlennek tartotta.

Xenophanész Vándorköltőként és -énekesként bejárta egész Görögországot, majd Elea városában telepedett le, és az eleai filozófiai iskola előfutárává vált. Nemcsak nézetei különböztek jelentősen a milétosziaktól vagy Hérakleitoszétól ésParmenidészétől, de azok kifejtésének módja is. Alapjában nem filozófus volt, hanem olyan költő, akit különösen érdekelt a vallás és még inkább az istenek. Mélyen felháborította, ahogy korának költői példaképei, Homérosz és Hésziodosz vulgarizálták az isteneket, ezért fellépett ellenük. A többistenhitet elvetve az istenség egységét hirdette, az egyetlen istenség, mint legfőbb lény feltételezésével megalapozta a sokféleség mögött rejtőző változatlan és örök létező elképzelését:

3. A preszókratikus kor jelentősebb gondolkodói, Hérakleitosz, Démokritosz filozófiája. Démokritosz,

(Abdéra, I. e. 470 és I. e. 460 között – Abdéra, I. e. 370 körül), ókori görög atomista filozófus. Leukipposszal együtt szokták említeni, mint az atomelmélet megalapítóját. Valószínűleg Szókratész kortársa volt, de őt magát a preszókratikusok közé sorolják. Démokritosz életéről nagyon kevés biztosra vehető dolgot tudunk, a rengeteg, különböző ókori források által neki tulajdonított műből pedig szinte semmi nem maradt fent, és ezek szerzősége, illetve létezése is kétséges. Ókori életrajzírói szerint nemcsak általános atomelméletéről és kozmológiáiról írt, hanem az érzéki észlelésről, a biológiáról, a zenéről és számos más tárgyról is. Etikai rendszert is kidolgozott, mely lényegében megegyezett a később Epikurosz által képviselt etikával.

6


Érdekesség, hogy Platón, annak ellenére, hogy kortársak voltak, egyetlen művében sem említi Démokritosz nevét. Ezt többféleképpen is szokás magyarázni: vagy nem ismerte őt, mint ahogyan a milétoszi filozófusokat sem ismerte, vagy ahogyan Diogenész Laertiosznál olvasható, semmibe vette őt, és megpróbálta megsemmisíteni Démokritosz műveit. Arisztotelész azonban sokszor említi, mindig a legnagyobb elismerés hangján, és Theophrasztoszis sokszor idézi.

Legismertebb etikai műve A derült kedélyállapotokról című. Mondanivalója az, hogy biztonságosabb a jószerencse kedvezéseit visszautasítani és megmaradni a természetes képességeink határain belül.

Politikai tanítása szerint egy törvény csak akkor jó törvény, ha az emberek önszántukból engedelmeskednek neki.

Atomelmélete Démokritosz azt állította, hogy a létező végtelen sokaságú parányi, és épp ezért az érzékszervek által fel nem fogható részecskékből, atomokból épül fel. Ennek megfelelően kijelentette, hogy az ő részecskéi végtelen sokaságának egyik darabja sem osztható, hanem mindegyikük valóban egy. Démokritosz azt állította, hogy a létező végtelen sokaságú parányi, és épp ezért az érzékszervek által fel nem fogható részecskékből, atomokból épül fel. Továbbá elutasította Zénónnak azt az állítását, amellyel a sokaság tagjairól kimutatja, hogy végtelenül oszthatóak, Az atomok, mint nevük is jelzi (gör. a-tomos, oszthatatlant jelent) matematikailag oszthatatlanok, nem keletkeztek és nem is pusztulnak el soha: örök létezők. Formájukat és nagyságukat tekintve több fajtájuk is létezik, és ez határozza meg a dolgok természetét (ízét, színét, tapintását, stb), és képesek egymásba kapcsolódni. Démokritosz feltételezi, hogy létezik a nem létező, amelyet az ürességgel azonosít, ugyanis ha a világ tömör lenne, úgy nem volna mód a mozgásra, és így nem volna lehetséges a helyváltoztatás sem. Így szükség van az űrre (ürességre), amelyet nem létezőnek nevez, de nem azonosít a semmivel Démokritosz szerint mindaz, amit az érzékszerveinken keresztül kerül az elménkbe, csak vélekedés és nem igazi tudás. Tényleges igazság csak egy van: vannak atomok és van üresség. Démokritosz a megismerésnek kétfajta útját különböztette meg: az értelmen keresztüli megismerést és az érzékszerveken keresztüli megismerést. Ezek közül az értelmen keresztülit „törvényes megismerés”nek nevezte, és elvitatta tőle az igazság fölismerésében való megingathatatlanságot. Az érzéki (látást, hallást, stb) megismerést pedig „fattyú megismerés”nek nevezte.

Hérakleitosz (kb. Kr. e. 535 –475) az Égei-tenger partján található Epheszoszban született arisztokrata családban, preszókratikus filozófus. Apja, Andronikosznak, a kolónia alapítójának volt a fia. Diogenész feljegyzéseiben olvashatjuk, hogy Hérakleitosz visszautasította, hogy törvényeket alkosson az epheszosziak számára és inkább a gyermekekkel játszott az Artemisz-templomban. Rendkívül embergyűlölő volt. Azt állította, hogy az emberi lélek tűzből és vízből áll, a vízről pedig azt gondolta, hogy az emberi lény legrosszabb alkotóeleme. Míg a tűz a nemes célok felé emeli a lelket, a víz a legaljasabb szenvedélyek és a pusztulás fele tolja azt. (Vízkórban betegedett meg, egy istállóban tárgyával próbálta kezelni magát.)

7


Sem Arisztotelész, sem Platón nem foglalkozott különösebben Hérakleitosszal, nagyon ritkán idézték, Platón csak alkalomszerűen említi, akkor is inkább humoros, vagy ironikus formában, különösen a „minden dolog áramlik” kijelentésére fektetve a hangsúlyt. Később amikor a sztoikusok Hérakleitoszt tették meg saját szellemi ősüknek, némely esetben továbbfejlesztették gondolatait (például a Természettel összhangban kell élni), más esetekben saját igényeiken megfelelően alakították Hérakleitosz nézeteit, így a epkürószisz gondolatát is, amely szerint a világot időszakonként elemészti a tűz. Hérakleitosz úgy tekintett saját magára, mint aki e világ felépítésével kapcsolatban olyasmiket is tud, amit a többi ember nem. Szerinte a többségnek nem sikerül felismernie az igazságot, amely elmondása szerint „közös”, azaz minden ember számára hozzáférhető, ha csak a megfigyelésre és az értelemre támaszkodik, és nem képzel magának egy félrevezető értelmet.

Ez a a közös igazság a „Logosz”, ami úgy értelmezendő: a dolgok arányos elrendezésének a módszere, vagy annak egységesítő kifejezése, amelyet majdhogynem a dolgok egyenként és összességükben vett szerkezeti tervének is lehet nevezni. A közös terv, vagy mérték szerinti elrendezés eredményeként a dolgok összessége, bár láthatólag sokféle, teljesen különálló részekből áll, valójában egyetlen összefüggő egészben egyesül

Az ellentétek Hérakleitosz az ellentétek között négy fajta csoportot különböztetett meg: 1. Ugyanaz a dolog vált ki ellentétes hatásokat az őt megítélők különböző csoportjainál. (Például „a tenger a legtisztább és a legmocskosabb víz; a halaknak iható és életben tartó, az embereknek ihatatlan és pusztító”, „szamaraknak kedvesebb a szecska az aranynál” [az embereknek az arany a szecskánál] stb. 2. Ugyanazon dolog különböző aspektusai ellentétes leírásokat tesznek lehetővé („Az út felfele és lefele ugyanaz”) 3. A jó és a kívánatos dolgok csak akkor lehetségesek ha ismerjük az ellentéteiket. (Nem létezik helyes a helytelen nélkül) 4. Minden dologban azonos módon jelen van mindkét ellentét (élő - holt, éber - alvó, ifjú öreg, stb.) Az ellentétek kapcsolatának négy fajtája két csoportra szűkíthető: A. 1.) és 3.) olyan ellentétek, amelyek egyazon alanyban foglaltatnak benne, illetve ez hozza őket létre. B. 2.) és 4) olyan ellentétek amelyek azáltal tartoznak össze, hogy egyazon állandó folyamat különböző stádiumai. Az ellentétek láthatatlan összeköttetéssel vannak összekötve, mely Hérakleitosz szerint sok kal erősebb, mint minden „látható” összekötés.

A folyó-hasonlat A platóni értelmezés szerint, melyet egyaránt elfogadott Arisztotelész, Theophrasztosz és a doxográfusok is, Hérakleitosz a folyó-hasonlattal a minden dologban jelenlevő abszolút változást akarta hangsúlyozni. A még látszólag nyugalomban levő dolgok is állandó változásban vannak, csak mi ezt nem látjuk mindig. Ilyen például a látszólag nyugalomban levő vasedény, ami viszont az idő elteltével megrozsdásodik.

Tűz Hérakleitosz állítása szerint az egészében vett világrend tűzként írható le, amelynek olykor kihunynak részei, hogy így hozzák létre a másik két alapvető világanyagot, a tengert és a földet, máskor pedig

8


fellobbannak. A tűz, a tenger és a föld között állandó változás megy végbe, mely változást az „aithér”beli tűz irányít. Hérakleitosz az értelmet a lélekbe helyezte és olyan kozmikus tűzként írta le mint ami bizonyos mértékig rendelkezik a kozmikus tűz hatalmával. Milétoszi értelemben Hérakleitosz esetében nem beszélhetünk kozmogóniáról: az ő esetében a tűz nem tekinthető eredendő alkotóanyagnak, abban az értelemben ahogyan a víz Thalésznál illetve a levegő Anaximenésznél. A világrendet sem isten, sem ember nem alkotta, hanem mindig volt, van „

és lesz: örökké élő tűz, fellobban mértékre és elalszik mértékre.

Xenophanészhoz hasonlóan, Hérakleitosz is megvetette a korabeli, olümposzi istenvilág vallási antropomorfizmusát és bálványimádatot . Azonban nem vetette el teljesen az istenség eszméjét, hanem csak azt a módot, ahogyan az emberek viszonyulnak az istenekhez, ugyanis szerinte az emberek voltaképp nem tudják, nem ismerik az istenek valódi lényegét. Az emberek nem végzik helyesen a szertartásokat, és ezzel elvész a voltaképpeni misztérium lényege.

Etikai tanítása formáját tekintve gnómikus és sokban hasonlít elődei tanításaihoz, bár ő sokkal nyersebben fejezte ki magát. Különösen fontosnak a mértékletességet tartotta, pontosabban azt, hogy az emberek legyenek tisztában saját képességeikkel . Az ember csak úgy válhat bölccsé, ha megismeri a dolgok központi jelentőségű szabályszerűségeit.

4. A görög filozófia virágkora, Szókratész, Platón, Arisztotelész filozófiája Szókratész Szókratész (Alópeké démosz, ókori Görögország, kb. i. e. 470 – Athén, i. e.399.) ókori görög filozófus. Vele kezdődött a görög filozófia klasszikus korszaka, valamint őt tekintjük a nyugati filozófia és az autonóm filozófiai etika megalapítójának. Beszélgetve tanított, így írott műveket, értekezéseket nem hagyott hátra. Tanításait, gondolatait tanítványai műveiből: Xenophón írásaiból és főként Platón dialógusaiból ismerjük. Szókratész gyakran hangoztatta: „tudom, hogy semmit sem tudok”. Két legjellemzőbb módszere az elenkhosz (cáfolat ill. vizsgálat) és az irónia. Szókratész nem előadásokat tartott, hanem párbeszédek keretében rendítette meg beszélgetőpartnerei magabiztosságát, és ezek során fejtette velük együtt ki azt, hogy valójában miről is vannak ők meggyőződve. A szókratészi irónia azt az eljárást jelenti, amikor Szókratész úgy állítja be, hogy érdeklődik beszélgetőpartnereinél valami iránt, hiszen ő nem tud semmit.

Lélek, etika Az ember lélek és test egysége. A lélek egyszerű valóság és halhatatlan. Szókratész a halált gyógyulásnak tekintette. Elutasítja a hédonista felfogást, amely azt hirdette, hogy az az erkölcsös cselekedet, amely gyönyört (gör. hédoné) eredményez. Hasonlóképpen elutasította az erkölcs normáját a hasznosságban megjelölő utilitarizmust (lat. utilitas: hasznosság) és a szofista relativizmust

9


is. Az erkölcstant racionális alapokra akarta helyezni, s az erkölcsi normát a teljes emberi természetből akarta kihámozni. Szerinte az erény (gör. areté) az ember igazi java. Erényes a tett, ha a jót jól végezzük. Kérdés azonban, hogy mi a jó. Az erény tanítható Szókratész híres mondása volt:Gnoti se auton („ismerd meg önmagad”). Ezért mondta, hogy az igazi tudás erény és – a tudatlanság gonoszság. Komolyan hitte, hogy az események nem véletlenek, hanem meghatározott céljuk van (teleologikus gondolkodás). Hitt az isteni rendelésben, mert hitt Istenben. Szókratész etikája eudaimonisztikus (gör. eudaimonia = boldogság). Szerinte az erkölcsös élet a boldog élet. Az egyén a közösségtől függetlenül nem lehet boldog. Szókratész szerint a törvény a többség akarata, consensus . Bár sejtette, hogy a konszenzus társadalmilag determinált, tehát attól függ, hogy mi a közfelfogás, mi az elfogadott morál. Szerinte a többségi elv ostobaság, a sors olásos választás szintén. Az állam vezetőit a sorsolás módszerével választva vagy a vak véletlen választja, vagy szavazással a tanulatlan és tapas ztalatlan tömeg. Később ez a felismerés egy szűk körnek lett a hitvallása és etikai intellektualizmushoz vezetett. Platón államutópiája ebből a meggyőződésnek hitéből született: Az ideális államot a filozófusok, vagyis akkor még élő kifejezéssel élve, „a bölcsességet-szerető emberek” rétege kormányozza.

Halála Szókratész azt hirdette, hogy a törvény ellen lázadni nem szabad, és a rossz törvényt is meg kell tartani. Csak egyszer került konfliktusba önmagával, mikor irigyei és ellenfelei halálra ítélték istentelenség vádjával, mivel azt állította, hogy a bálványok nem istenek. Tanítványai meg akarták szöktetni, szökés közben egyszer azonban megfordult, és kérte tanítványait, hogy vezessék vissza a börtönbe, a siralomházba. Tanítványai megrökönyödésére maga itta ki a méregpoharat. Meghalt a meggyőződéséért. Hitte, hogy az az igazság.

Platón (régiesen Plátó, eredetileg: Arisztoklész; Kr. e. 427, Athén vagyAigina – Kr. e. 347), ókori görög filozófus, iskolaalapító. Előkelő családból származik. Első mestere a filozófiában Kratülosz, Hérakleitosz követője volt. Később, húsz éves korában Szókratész követője lett, és ennek folyományaképp elégette addigi költeményeit. Idősebb korában összeveszett Dinoüszosz zsarnok uralkodóval, aki eladatta az afrikai rabszolgapiacon, ahol kiváltják, majd pénzt kap birtokvásárlásra, ahol felépíti az Akadémiát. Platón az Akadémián filozófiát és matematikát tanított párbeszédes formában, később összefüggő előadásban is. A matematikát annyira fontosnak tartotta, hogy állítólag az Akadémia bejáratára a „Ne lépjen ide be senki, aki nem ismeri a geometriát!” feliratot íratta. A tanítványok „múzeum”-má egyesültek, azaz olyan társasággá, mely az irodalom és a zene védnökeinek, a Múzsáknak volt ajánlva. Az Akadémia kb. i. e. 385-i alapításától számítva közel ezer évig állt fenn. Bezárását 529ben Justinianus császár rendelte el, aki bezáratta az athéni filozófiai iskolákat.

Harminchét műve maradt ránk, 35 párbeszéd, a levelek és definíciók, valamint néhány rövidebb párbeszéd. Pl. az Állam, a Timaiosz, a Törvények, a Phaidón, a Phaidrosz, A lakoma, a Gorgiasz , a Menón, a kisebbik Hippiasz ; továbbá a Theaithétosz, a Philébosz, A szofista, a Szókratész védőbeszéde a Protagórasz, és a Kritón.

10


Platón ideatanja

A platóni ideatan tartalma az immateriális, örök és változatlan lényegek, az ideák (görögül: eidosz, idéa ) feltételezett birodalma. Platón elképzelése szerint csak az ideák bírnak valódi léttel, minden földi dolog csupán csak ezeknek a képmása. A filozófus szerint az ideák nemcsak szubjektív fogalmak, hanem objektív adottságok is, melyek a gondolatvilágunktól teljesen függetlenek. Az ideák világában az ideáknak megvan egy bizonyos rangsora: a legfelső szinten álló idea a jó ideája, őt követik az erkölcsi értékek ideái (szépség, hazaszeretet, igazságosság, …), majd a matematikai fogalmak (egyenes, háromszög, négyzet, azonosság, …) következnek, végül pedig a természetben megjelenő dolgok (kutya, alma, asztal, fa, …). A Parmenidész című dialógusból megtudhatjuk azt is, hogy a hitvány dolgoknak (sár, szemét, …) nincsenek ideái.

?hogyan lehetséges, hogy a tökéletes ideák képmásai gyakran hibásak vagy tökéletlenek?. Megoldásként Platón bevezette a démiurgosz fogalmát, az egyfajta kézművesistent, amely félúton helyezkedik el az ideák világa és az érzéki világ között. Ő az, aki az anyagot az ideák mintájára formába önti, és ez hol jobban sikerül neki, hol kevésbé jobban. Ez a démiurgosz maga a teremtő, amely nem is isten (hiszen az ideák birodalma alatt helyezkedik el), de nem is földi. Az ideák létezése semmiben sem függ a démiurgosz létezésétől, a démiurgosznak viszont szüksége van rájuk, mivel csak az ő mintájuk alapján építheti fel a világot.

„kétvilág-elmélet”. Ez az elmélet különbséget tesz egyfelől a keletkezés térben és időben lévő világa között. A létezés világa csak a gondolkodás számára hozzáférhető, a változatlanság, az idealitás és a normativitás letéteményese; a keletkezés világa, amely az érzékelés hatókörébe tartozik, Platónnál a téren és időn túli örök struktúrák mulandó leképződéseként jelentek meg. Platónnál e kétféle világszemlélet egy dualista, dichotomikus valóságfelfogás különböző szintjeihez kapcsolódik: az egyik oldalon a lét eleata világa, a másikon a változás hérakleitoszi világa, amely Platón számára egyúttal a parmenidészi látszat (doxa) jegyeit is magán viseli.

Az emberi megismerés négy fokozatát Platón az úgynevezett „vonalhasonlaton” keresztül

mutatta be. A legalacsonyabb fokú ismeret a találgatás, sejtés (eikeszia). Ennél egy fokkal magasabb fokú ismeret a hiedelem (pisztisz), ennek tárgyai az érzéki valóságok. Még magasabb fokú ismeret az értelmi ismeret vagy következtető gondolkodás (dianoia), ennek tárgyai a matematikai tárgyak. A legmagasabb fokon a szellemi megismerés (nóészisz) áll. Ennek a megismerésnek a tárgyai az ideák. E felosztásban az első két fokozat a vélekedés (doxa) világába tartozik, a másik két fokozat pedig a tudományos megismerés (episztemé) kategóriájába.

Az ideákhoz való felemelkedést Platón a „barlanghasonlatban” szemlélteti. Az emberek barlangban leláncolt lényekhez hasonlítanak, akik a valóságos világból semmit sem láthatnak. A mesterséges tárgyak árnyékát, amelyet egy fényforrás a barlang falára vetít, valóságnak tartják. A barlang árnyékvilága és tárgyai a mi világunknak felelnek meg, a napfényes felső világ pedig az ideák birodalmának. A felemelkedés mozzanatai megfelelnek a vonalhasonlat területeinek. A platóni dialektika logikai értelemben azt jelenti, hogy az egyetemesebb fogalmak magukban rejtik és áthatják az alacsonyabb rendűeket, s ezeket az előbbiből fogalmi metszéssel (diairészisz) hámozhatjuk ki. Az Állam és a Törvények című műveiben Platón felvázolta a szerinte ideális állam modelljét. Elképzelései a lehetséges legjobb államról szóltak, ezért mondhatjuk, hogy Platón államelméletei inkább utópiák. A tökéletes állam létrehozásához fontos, hogy polgárait már kora gyermekkoruktól a saját képességeinek megfelelően a legjobb neveltetésben részesítsenek. Platón szerint – akárcsak a lélek – az államot alkotó emberek is három nagy csoportra oszthatók:

11


1. Uralkodók vagy oktatók rendje : a polgárok helyes életmódjáról csak a bölcsek képesek gondoskodni, ezért Platón szerint fontos, hogy az állam élén filozófus királyok álljanak 2. Az őrök vagy katonák rendje : ők gondoskodnak az állam külső és belső védelméről. 3. A többi állampolgár vagy a földművesek r endje: a kézművesek, az iparűzők, földművesek tartoznak ide. A platóni állam további jellegzetessége a magántulajdon hiánya. Még a gyerekek és az asszonyok is közösek és az állam határozza meg azt is, hogy ki kivel nemzhet gyereket. A platóni ideális állam alkotmánya arisztokratikus, azaz a legjobbak uralmán nyugszik. Platón egyik öregkori művében, a Törvények ben egy újabb ideális állam elméletet vázolta fel. A változtatás az előbbi elképzelése szerint az volt, hogy az államot többé nem a filozófus királyoknak kell kormányozniuk, hanem a törvényeknek. A polgárok tanítómesterei is a törvények lesznek.

Arisztotelész (I. e. 384 – i. e. 322) görög tudós és filozófus, Mesterével, Platónnalegyütt a nyugati kultúra legnagyobb hatású gondolkodói közé tartozik, de Keletet is ő hódította meg a nyugat tudományának, a keresztényeknél, araboknál, zsidóknál - teljesen egyedülálló módon - egyaránt a legnagyobb tiszteletben állott. Már az ókorban híressé vált nemcsak filozófiai művei miatt, de a kiemelkedő tehetségű makedón hadvezér és despota, Nagy Sándor nevelőjeként is (A. apja a makedón király udvari orvosa volt). Kr. e. 367-ben v. Kr. e. 366-ban, 17 vagy 18 éves korában Athénba ment, s a hagyomány szerint a nagy filozófus, Platón tanítványa lett annak Akadémiáján. Barátok lettek, de Platón halála után elhagyta az Akadémiát. Platón egyik legbuzgóbb hívével, Xenokratésszel Anatóliába (Kis-Ázsia), a müsziai Asszoszba utazott, ahol a platonista közösség – tulajdonképp egy helyi kis Akadémia – szellemi vezetője lett. 335-ben visszamegy Athénba, és iskolát nyit Lyceum néven, ennek oszlopcsarnokában tartotta előadásait. (peripaetetikus iskola) Nagy Sándor halála után szentségtörésért bíróság elé állítják, ezért elmenekül.

Logikai művei Organon gyűjtőnév alatt maradtak fenn (ebben szerepel a legtöbb megmaradt írása), de írt metafizikai, esztétikai, ezoterikus, etikai, természettudományos műveket is, ezek főleg töredékesen maradtak fenn.

5. A középkori filozófia irányzatai, a patrisztika és a skolasztika, Szt. Ágoston és Aquinói Szent Tamás filozófiája. 12


Patrisztikának nevezik a Kr. u. I. századtól a Kr. u. VIII. századig tartó időszakot, azaz az apostolokat követő keresztény ókor időszakát. Az egyházatyák (patres) műveit nagy tekintély övezte, gondolataik azonban nem képeztek egységet sem rendszertani, sem történelmi értelemben, inkább egy átmeneti szakaszhoz hasonlatosak a keresztény élet apológiájától az iskolaszerű teológiáig. A patrisztika az egyházatyák bölcselete, akik főként arra törekedtek, hogy a keresztény tanokat az antik filozófia segítségével megszilárdítsák, valamint hogy m egvédelmezzék a pogány tanoktól, agnózistól és a császárkultusztól. A hit védelmében sokan még a vértanúságot is vállalták. 3 nagy periódusa volt;

Első periódus A körülbelül Kr. u. 200-ig tartó időszak az apologéták (hitvédők) kora. Az apologéták legfőbb feladata a pogányok és a gnosztikusok elleni küzdelem, valamint a Szentírás védelmezése volt. A szentírást a görög filozófia és a hellenisztikus terminológia segítségével igyekeztek megerősíteni. Fontosabb képviselő: Tertullianus (160 –222). Tertullianus paradoxonra épülő hitvallása: Credo, quia absurdum est (Hiszem, mert képtelenség) jelentősen befolyásolta a teológiai, a tudományos és a filozófiai gondolkodást is.

Második periódus Körülbelül Kr. u. 200 –450 a hittételek (dogmák) kialakulásának és rendszerezésének kora. A hit és a tudás viszonyát elemezték főként. A korszak legismertebb gondolkodói Hippói Szent Ágoston (354 –430), Alexandriai Kelemen (180 –216), Nüsszai Szent Gergely (325 –394) és Órigenész (185 –253) voltak. A hittételeket az egyetemes zsinatokon fogadták el (az első egyetemes zsinat Niceában, 325-ben volt). Ebben a korszakban vált a kereszténység a Római Birodalom államvallásává.

Harmadik periódus (Kr. u. 450 –800) a dogmák részletes kidolgozásának és értelmezésének a kora.

Szent Ágoston Hippói Szent Ágoston (354 –430) minden kétséget kizáróan a kereszténység egyik legnagyobb filozófusa, szinte az egész középkor ideológiája b előle táplálkozik. Áttelepítette a keresztény filozófiába mindazt, amit fontosnak érzett, nemcsak a neoplatonikusoktól, hanem Cicerótól, Platóntól, a sztoikus filozófiától is. Gondolkodói hagytékának számos eleme máig él a keresztény teológia és bölcselet sok ágában: ilyen a platonizmusa, a kegyelemről szóló tanítása, a predesztináció tana. Katolikus és protestáns irányzatok sora hivatkozott műveire, amelyeket a VII. századtól gondos kezek gyűjtöttek egybe, és adtak közre egyre alaposabb és teljesebb nyomtatott kiadásokban.

Ágoston tanításban Isten felfoghatatlan, de nem leírhatatlan, azonban van valami a teremtett világban, ami alapján fogalmat alkothatunk róla. A teljes isteni nagyságot azonban a bűnös ember nem láthatja, mert Isten tulajdonságai azonosak lényegével. Isten felfoghatatlan az ágostoni tanítás szerint, és ez azért van így – írja Ágoston –, mert bár tudjuk, hogy létezik, nem tudjuk, hogy mit jelent. Halandó életünk során nem láthatjuk őt „csak tükör által”. Isten felfoghatatlansága az emberi gyengeségből, hiányosságból adódik.

13


Az ember csak akkor ismerheti meg Istent, amikor a lélek elvált a testtől. Ágoston ezen elmélete azon az ógörög filozófiában fellelhető elméleten alapul, miszerint hasonló csak hasonlót képes megismerni (Platón, Empedoklész stb.).

A skolasztikus filozófia vagy skolasztika a középkorban a nyugati civilizáció legmeghatározóbb, a katolikus egyházhoz és ennek iskoláihoz szorosan kötődő filozófiai irányzata, mely a Szentíráson, azaz a Biblián kívül elsősorban a nagy ókori görög filozófus, Platón, majd később Arisztotelész s még inkább kommentátorainak munkásságára épít. A skolasztikus, skolasztika kifejezések maguk is a latin schola („iskola”) szóból származnak, mivel ebben az időszakban főleg az (egyházi) iskolák és egyetemek foglalkoztak ezzel az erősen teológiai alapokon álló filozófiai rendszerrel. Ismertetőjelei a közös és jellemző intézményrendszer és az e zzel járó oktatási módszer, azon kívül a tananyag, amely bizonyos meghatározó tekintélyek műveinek feldolgozásából áll, ezek nagyfokú tisztelete és a gondolataikra irányuló kritika hiánya mellett. Erős tekintélyelvűség. A keresztény filozófián kívül a skolasztikában jelentős szerepet kapott az arisztotelészi és sztoikus logika tanulmányozása és továbbfejlesztése is, ami a skolasztikus logika és vitatkozástan (dialektika) kialakulásához vezetett.

A skolasztika fő iskolái részben személyekhez, részben szerzetesrendekhez kötődnek: • domonkos bölcseleti iskola – tomizmus: Aquinói Szent Tamás (Thomas Aquinas) nevével fémjelzett iskola, mely arisztoteliánus beállítottságú, ebből származik a skotistákkal szembeni nézetkülönbsége is. • ferences bölcseleti iskola – skotizmus: Scotus Szent János (Duns Scotus) nevével fémjelzett iskola, mely platonikus beállítottságú, ebből származik a tomistákkal szembeni nézetkülönbsége is. • jezsuita bölcseleti iskola – molinizmus: Luis de Molina nevével fémjelzett iskola, mely elsősorban megigazulástani kérdésekben került szembe a klasszikus tomizmussal. Míg a molinisták a szabad akaratot hangsúlyozzák az üdvösségben, addig a tomisták a kegyelmet.

Aquinói Szent Tamás , Tommaso d'Aquino (Roccasecca, 1224 vége/1225 eleje – Fossanova, 1274. március 7.), olasz teológus, skolasztikus filozófus, Domonkos-rendi szerzetes, a keresztény misztika egyik képviselője. Angyali Doktor (Doctor Angelicus) néven is ismert. Aquinói Szent Tamás, folytatva elődeinek, a görög filozófusokat arab és bizánci közvetítéssel a nyugati hagyományba beemelő teológusoknak munkáját, összhangba igyekszik hozni Arisztotelész filozófiáját a keresztény tanítással, kísérletet téve egy átfogó filozófiai rendszer megalkotására.

Ismeretelmélet Tamás megkülönböztette egymástól a tudást és a hitet. A tudás egyedül az értelem képessége, a hit viszont az értelemé és az akaraté. Tudás a szó szoros értelmében csupán kényszerítő erejű igazságokra - közvetlenül belátható alaptételekre, vagy ezekből levonható következtetésekre vonatkozhat, a hit igazságai azonban nem ilyenek: ezek esetében a bizonyosság hiányát a hívő akaratának kell pótolnia.

14


Miután azonban a tudás és a hit is Istentől ered, ezért a kettő igazságai nem mondhatnak ellent egymásnak. A filozófia - amennyiben az isteni dolgok természetes ésszel belátható részére vonatkozik - segédtudománya a kinyilatkoztatás teológiájának.

Etikájában a jó az, ami a másik számára tökéletesedést képvisel, s így törekvésének a célja. A jó az, amire minden ember érdeklődése irányul. Az ember legfőbb célja a boldogság. Az erények közt Tamás különbséget tesz a teológiai és a kardinális természetű erények között. Az előbbieket az ember csak az isteni kegyelem útján kaphatja meg. A kardinális erények Tamás szerint a természeti képességek legfőbb kifejtései: az észhez hozzárendeli a bölcsességet, az akarathoz az igazságot, a törekvéshez a bátorságot, a vágyhoz a mértékletességet.

Az ember teljes szabad akarattal rendelkezik, a természet többi dolga viszont nem: Isteni behatás alatt állnak (természettörvények, lex naturalis). Mivel az embernek szabad az akarata, szükség van emberi törvényekre (lex humana) is. Az ember testből (anyag) és formából (lélek) áll. E kettő nem választható szét, mert együttesen képezi az emberi szubsztancia lényegét. A lélek azonban a test pusztulásával tovább él mint anima separata . A lélek természetét tekintve halhatatlan, azonban csak a test segítségével juthat ismeretekhez, mert csak általa képes az empirikus érzékelésre. Az ember kettős természete révén egyaránt részesedik a szellemi és az anyagi világból is.

Tamás Summa Theologiae című művében öt ésszerű bizonyítékot írt le Isten létezése mellett.

Az első út a változásból adódik : minden ami mozog szükségképpen valami más által mozog, azaz minden mozgásnak megvan az oka. Mivel azonban ez a sor nem vezethető vissza a végtelenbe, kell hogy legyen egy első mozgató.

A második út a létesítő okságból indul ki: minden okozatnak van oka. Az okozat mindig másodlagos, ok nélkül nem létezik, de a fizikai valóságban az okozat oka egy másik ok okozata is.

A harmadik út a létezők esetlegességéből adódik . A dolgok vagy léteznek vagy nem. Ha

minden ilyen lenne akkor lehetne, hogy egyszerre legyen minden és akkor nem lenne keletkezés és pusztulás. A negyedik út a léttökéletességi fokokat veszi alapul. Minden dologban van több és kevesebb.

Az ötödik út a létezők célra irányultságára támaszkodik . Az értelmetlen dolgoknak egy célkitűző megismerőre van szükségük ahhoz, hog y egy célt képesek legyenek elérni.

6. Az újkori filozófia fő törekvései, empirizmus és racionalizmus. Francis Bacon és René Descartes filozófiája Az empirizmus (görög empíria szóból, jelentése: tapasztalat ) a 17. században megjelenő filozófiai

15


nézet, amely szerint az ismeretekre csak tapasztalataink segítségével tehetünk szert. A tudomány a megfigyeléseken illetve a kísérleteken alapszik. Az empirizmus elveti a velünk született fogalmakat és tételeket , a megismerést az érzéki észlelésbe vezeti vissza, ez a szenzualizmus . Empirista felfogású a sztoicizmus és az epikureizmus. Később a racionalizmussal egyesülve még hosszú századokon keresztül cáfolja a szkepticizmus eszméit. A sztoikus filozófia vagy sztoicizmus a Kr. e. 310 körül Kitioni Zénón által Athénban alapított, az antik korban és kora középkorban igen befolyásos sztoikus filozófiai iskola tanainak (a sztoának) az összessége. A „sztoikus” szó a görög Στοά = sztoa = „(oszlop)csarnok”, „terasz” szóból ered, mivel az előadásokat és összejöveteleket az Athéni piactér előcsarnokaiban (sztoa poikilé) tartották. Filozófiájuk a társadalomra és az emberekre, a humánumra irányult, például minden ember azonos értékűségét hirdették, és általában is aholizmust, az univerzum mélyen fekvő egységét tartották hangsúlyozandónak, valamint a panteizmust, amely tanítás szerint az isten(ek) egylényegű(ek) a természettel, az univerzummal. Az epikureizmus empirista felfogású filozófia. Epikurosz ógörög filozófus után kapta a nevét. Alapítása i.e. 307-re tehető. Az epikuroszi felfogás szerint a legnagyobb öröm a félelemtől való mentesség és a nyugalom, melyeket a tudáson, barátságon, és önmegtartóztatáson keresztül lehet elérni. Aszkétizmussal határos erényes és visszafogott életvitelt hirdet, ezzel ellentmondásba kerülve a hedonista filozófiák többségével. Úgy érvel, hogy egy gazdag lakoma boldogtalanságot hozhat, hiszen ráeszmélhetünk, hogy talán nem lesz a jövőben lehetőségünk megismételni. A szexuális kapcsolat növelheti a vágyat, ezzel elégedetlenséget szülve. A politikát, illetve az abban való részvételt mélyen elítéli.

Francis Bacon (London, 1561. január 22. – 1626. április 9., London) brit filozófus, államférfi.

Filozófiájának alaptételei közé tartoznak az ú.n. idolumok, ezektől kell megszabadítani a tudomáyos gondolkodást: 1. idola specus : a barlang ködképei. Az egyéni természet, a hajlam szerinti tévedések. 2. idola fori : a piac ködképe. A verbális, nyelvi egyeztetés, a fogalmi tisztaság hiányából eredő tévelygések. 3. idola theatri : a színház ködképe. A filozófiai iskolák és a tudományok dogmatikus tanai. 4. idola tribus : a törzs ködképe. Az emberi faj természetében gyökerező előítéletek.

A gátló idolumok megszabadulása után következhet a helyes módszer kiválasztása. A helyes módszer elősegíti a megismerést, és demokratizál. Ennek egyik módja a "pók útja". Az ilyen bölcselő a tiszta tapasztalatból, tények nélkülözésével hozza létre tanait. Az ilyen spekulatív filozófust nevezi egyoldalú racionalistának. A második mód a "hangya útja". A szűk értelemben vett empiristáé, akinek tevékenysége megmaradt a tények puszta gyűjtögetésénél, s nem törekszik elméleti következtetések levonására.

A helyes út a "méh útja", hiszen ebben az esetben az egyszerű tények felhasználásával jutunk elméleti következtetésekig, amint a méhnek is sikerül a nektárból mézet formálni. Ezt az utat Bacon előtt még nem alkalmazták. Ezek után kerülhet sor a voltaképpeni módszer, a novum organum meghatározására. A módszer Arisztotelész Organon c. művén alapszik. Eszerint a kutatás alapját a megfigyelés, a kísérletezés, a tények megállapítása jelenti, majd ezekből a tényekből vonhatunk le indukció révén általános érvényű következtetéseket.

16


Tudományok felosztása Baconnél: 





emlékezet (pl történelem) képzelet (pl költészet) ész (pl filozófia)

Racionalizmus A racionalizmus (a latin ratio szóból, jelentése ésszerű ) teljes egészében a 17 –18. században kialakult filozófiai irányzat, amely szerint az emberi megismerés forrása az ész, és a fogalmaink a tapasztalat előtt és attól függetlenül is léteznek. Technikai értelemben olyan módszer vagy elmélet, melyben az igazság ismérve nem érzéki, hanem intellektuális és deduktív. Az ezen irányzaton belüli hangsúlyeltolódások számos racionalista álláspont kialakulásához vezettek, a mérsékelt, az értelmet a tudás megszerzésének többi módja fölé helyezőtől, egészen a radikálisig, az értelmet a tudás egyedüli útjaként meghatározóig. Tágabb értelemben véve a racionalizmus a vallással, teológiával és az irracionalizmussal szemben álló filozófiai irányzat, mely az emberi és z erejét és korlátlan megismerőképességét hirdeti.

René Descartes (1596. március 31. La Haye (ma Descartes), Touraine, Franciaország – 1650. február 11. Stockholm, Svédország) franciafilozófus, természetkutató és matematikus volt. Az analitikus geometria egyik megalapítója. Műveiben az egzakt természettudományok eredményeit és a matematika módszereit alkalmazta. Filozófiájában a szubjektum erős hangsúlyozása és a lehető legnagyobb bizonyosságra való törekvés a jellemző. Szembefordulva a skolasztikus filozófiával, az addigi hagyományos világnézettel, valamint a puszta hit alapján elfogadott előítéletekkel, az összes addigi igaznak elfogadott ismeret lerombolását, majd racionális érvelések útján való újjáépítését tűzte ki fő feladatának. Innen alakult ki az ismert descartes-i kételkedés, és a biztos, megingathatatlan alap keresése, melyet Descartes az öntudat bizonyosságában vélt megtalálni. („cogito ergo sum”) A gondolkodás képessége egyben azt is jelenti: tudok magamról . A gondolkodás képessége Descartes értelmezésében tág fogalom, jelenti valamennyi tudatos tevékenységet: kételkedést, észlelést, szeretetet stb.

Descartes gondolkodásának, filozófiájának módszerét az "Értekezés az ész helyes vezetésének módszeréről ", című műben fejtette ki. Ez a következő, a matematikából kölcsönvett

szabályokból állt: 







Minden előítéletet kerülve csak azt kell igaznak elfogadni, ami tisztán és világosan felfogható. (clare et distincte percipere) A problémákat mindig a lehető legtöbb részre kell bontani. A legegyszerűbb tárgytól "mintegy fokozatosan" kell a bonyolultabb felé haladni. A rendszer teljességét felsorolással kell biztosítani.

17


A módszer célja az, hogy az embert eljuttassa az "egyszerű természetekhez" (analitikus módszer): "ezeknek közvetlen evidenciával beláthatóknak kell lenniük ( intuíció)." Ezt követően, az ilyen ismeretekből, ("certe et evidenter cognoscere ") kell a következtethető tételeket dedukálni, azaz levezetni.

Descartes felállított egy ideiglenes etikát, amely három vezérelvből állt. 





Az első elv: engedelmeskedni a haza törvényeinek, a szokásoknak és a vallásnak. A második elv: ha elköteleztük magunkat egy világnézet mellett, akkor biztos ok nélkül ne változtassunk rajta. A harmadik elv: a vágyak fékentartásáról szól. Az ember mindig annyit reméljen, és csak annyit akarjon a sorstól, amennyit kaphat. Inkább magát igazítsa a világhoz, mint a világot az ő gondolataihoz, inkább magát győzze le, mint a sorsot.

Descartes dualizmusa A kételkedés után fennmaradt gondolkodó dolog (res cogitans), azaz az éntudat, melyben egybeesik a szellem, a lélek, az értelem, illetve az ész, és amelynek azok a tulajdonságai vannak, hogy: "kételkedik, belát, igenel, tagad, akar, nem akar, amely képszerűen is elképzel és érez" szembenáll a kiterjedt testi világgal (res extensa). A testi világot más dolgok jellemzik, mint a gondolkodó én világát. Ilyen jellegzetességek a mozgás, az alak, nagyság és számosság, hely és idő. Ezeket nevezzük elsődleges tulajdonságoknak. Ezek továbbá racionálisak, mert mennyiségileg és matematikailag megragadhatók. A két szubsztancia tanában: res extensa és res cogitans éles dualizmus fejeződik ki: a kiterjedt testek és a tiszta gondolkodás egymástól teljesen külön szeparált birodalma létezik a világban a nemteremtett és a kiteljesedett isteni léten kívül.

7. Thomas Hobbes, John Locke, George Berkeley, David Hume filozófiája

Thomas Hobbes (Malmesbury, Egyesült Királyság, 1588. április 5. – Derbyshire, Egyesült Királyság, 1679. december 4.) angol filozófus, főbb törekvése a metafizikától mentes filozófiai rendszer kiépítése volt a kor tudományos vívmányaira és a matematikára támaszkodva. Legismertebb műve a Leviatán.

Hobbes szerint a filozófia az ok-okozat összefüggések racionális megismerése, amikor is az okozatok mindig a testek képességei. Hobbes az elméleti tudományokat két ágra osztja: az egyik ág a természetfilozófia, ez a természetes testek tulajdonságaival és következményeivel foglalkozik. A másik ág a politikafilozófia, ez a politikai testek tulajdonságaival és azok következményeivel foglalkozik. Politikafilozófiájának középpontjában a természetjog és a természeti törvények állnak.

18


A természet egyenlő testi és szellemi képességeket adott az embereknek, pontosabban majdnem egyenlőeket. Így az emberi képességek nem annyira nagyok, hogy ezek alapján bárkinek nagyobb előnye lenne a többi emberrel szemben. Hobbes azonban hangsúlyozza, hogy a tudományokban való jártasság terén az emberi képességek nem egyformák, de mint mondja, az efféle különbségek nem meghatározóak.

Az emberek vágyai nagyjából megegyeznek, azaz hasonló dolgokra vágynak és mivel ezen dolgok megszerzésében egyenlő képességekkel rendelkeznek, igyekeznek leigázni egymást. Az egész emberiség általános törekvése – írja Hobbes – újabb és újabb hatalom fele törő vágy. A politikai hatalom nélküli állapot: természeti állapot. Ebben az állapotban állandó harc folyik: mindenki harca mindenki ellen. A természeti állapotban a cselekedetek nem rendelkeznek morális tartalommal, mert önmagában, sem az érzelem, sem a vágy nem bűn.

Az állam kétféleképpen jöhet létre: 1. Mindenki mindenkivel megállapodást köt, jogainak egy részét az uralkodóra ruházza (institulált hatalom). 2. Amikor birtokbavétel útján jön létre az állam, azaz az uralkodók erőszak útján veszik át a hatalmat. Hobbes szerint teljesen mindegy, hogy hogyan jön létre a főhatalom, ugyanazok a jogok illetik meg. Az uralkodó nem lehet igazságtalan, nem követhet el szerződésszegést, nem büntethető stb. Az állam létrejötte után az emberek lemondanak az összes természeti jogukról, kivéve egyet: „senki nem adhatja fel azt a jogát, hogy ellenálljon azoknak, akik megtámadták és erőszakkal el akarják venni az életét”. Azaz az önvédelem joga nem adható fel.

John Locke (Wrington, Somerset, 1632. augusztus 29. – Oates, Essex, 1704. október 28.) angol filozófus, orvos és politikus. Az angol empirizmus egyik fő képviselője Egyike azon gondolkodóknak, akik a tapasztalatot teszik meg a filozófia alapelvévé: minden tudás a tapasztalattól függ és annak ellenőrzése alatt áll. Az államról, a vallási toleranciáról és a pedagógiáról vallott nézetei nagy befolyással voltak a felvilágosodásra és a politikai liberalizmusra. Életét két kérdés vizsgálatának szentelte: 1. hogyan lehetséges, hogy az emberek bármit is tudni képesek, és 2. hogyan kell megpróbálniuk élni?

Azt szerette volna megmutatni, hogy az embernek a természetben elfoglalt helyének racionális megértése azt kívánja tőlünk, hogy keresztényként éljenek. Locke 1660-ban a Two Tracts on Government című írásában fejti ki az állam kialakulásáról és működéséről szóló érveit: az államformát az határozza meg, hogy a közösség kinek (kiknek) a kezébe teszi le a hatalmat. A fentiek alapján különböztethető meg egymástól 1. a demokrácia (többség kezében van a közösség egész hatalma azok felett, akik először egyesülnek társadalommá és ezért a többség használhatja ezt a hatalmat arra, hogy időről időre törvényeket hozzon a közösség számára)

19


2. az oligarchia ( Az oligarchia abban különbözik a demokráciától, hogy itt néhány kiválasztott ember jut hatalomhoz – általában nem választás útján –, s ez a hatalom öröklődik ) 3. és a monarchia. Locke tipológiája tehát az arisztotelészi osztályozást követi annyiban, amennyiben a hatalom gyakorlóinak személye alapján csoportosít.

A társadalmi szerződés Locke természeti állapotról alkotott felfogása abban különbözött Hobbesétól, hogy míg Hobbes azt állította, hogy: "ember embernek farkasa" addig Locke szerint ez az állapot békés is lehetne, ha az emberek egy része nem venné semmibe a természeti törvényt, így megtörve a békés állapotot.

Hogy ezeket a kihágásokat megfékezzék, az emberek létrehoztak törvényeket, amelynek segítségével büntetéseket róhatnak ki azokra, akik életüket vagy vagyonukat veszélyeztethetik . Ezek a törvények képezték a társadalmi szerződést: az emberek közösségekbe tömörültek, amelyeket törvények szabályoztak . Hogy az önbíráskodásokat elkerüljék a végrehajtó hatalmat átadták egy felsőbb instanciának. A felsőbb instancia tagjait az emberek maguk közül választják azzal a feltétellel, hogy betartja a természet adta törvényeiket. Ha a vezetők nem tartják be a természeti törvényekben foglaltakat akkor a népnek joga van a forradalomhoz.

A törvények Locke-nál a törvény kiemelten fontos : a törvény az egyedüli olyan közhatalmi aktus amelynél megkövetelt feltétel – sőt fogalmi elem – a társadalmi jóváhagyás. Csak az hozhat törvényt, akit a társadalom erre felhatalmaz.

Az állam hármas funkciója Locke a három állami funkció mellé rendeli a három államhatalmi ágat : törvényhozás, végrehajtás és föderatív hatalom.

Locke ismeretemeletének alaptétele az, hogy az emberben semmiféle tapasztalatot megelőző ismeret sincs. Szerinte az újszülött agya, lelke üres lap (white paper vagy tabula rasa ), melyet a tapasztalás ír tele. A tapasztalásnak k ét módja van: az érzékelés és az eszmélkedés. A külső világ benyomásait érzékeljük, saját lelkivilágunkról pedig belülről, intuitív módon tájékozódunk. Mint ahogy nincsenek velünk született elméleti ismereteink, mondta Locke, éppúgy nincsenek velünk született erkölcsi (gyakorlati) alapelvek sem. De akkor honnan származnak a tudatunkban levő dolgok? Locke válasza az, hogy minden eszménket a tapasztalatból szerezzünk. A tapasztalatnak pedig két forrást jelöl meg: 1. külső érzékelés (sensation): az érzékszerveinken keresztül, azokra hatva, a külvilág tárgyai bizonyos eszméket hoznak létre bennünk, ezekre támaszkodnak a külvilágra vonatkozó ismereteink. 2. belső önérzékelés (reflection), ami a gondolkodás, a hit stb. tevékenysége. Saját elménk működéséről ás állapotairól ad ismereteket.

Az érzékelés segítségével látom a színeket, a dolgok alakját, nagyságát, mozgását stb.

20


A belső önérzékelés, a reflexió – ami időben később alakul ki az érzékelésnél, és nem is létezhetne anélkül – segítségével azt észlelem ha gondolok valamit, ha akarok valamit, ha éhes vagyok stb. Az eszméket Locke, tovább osztja egyszerűekre és összetettekre attól függően, hogy közvetlenül a tapasztalatból erednek vagy sem. Az egyszerű eszmék tovább már nem bonthatóak elemi alkotórészekre, az emberi elme pedig csak passzív befogadásukra képes.

Eg yszerű és összetett eszmék Az emberi szellem – írta Locke – rendelkezik azzal az aktív képességgel, hog y összehasonlítás, szétválasztás, összekapcsolás és elvonatkoztatás útján összetett eszméket alkosson, amelyek alkotórészei az egyszerű eszmék. Az elme aktivitása passzív az egyszerű eszmék befogadásában, azonban aktív az összetett eszmék kialakításában. Az összetett eszmék három fajtáját különbözteti meg Locke: szubsztanciák, moduszok és viszonyok. 





A szubsztanciák osztályán belül különbséget kell tenni a konkrét szubsztanciák (például ló, ember, fa) között és a szubsztancia általános eszméje között. A konkrét szubsztancia összetett eszméjét alkotó egyszerű eszméknek megfelelő tulajdonságok nem önmagukban léteznek, hanem van valamilyen hordozójuk, valaminek a tulajdonságai. A szubsztancia általános eszméje erre a valamire, a tulajdonságok hordozójára vonatkozik, ami valójában megismerhetetlen csak a szubsztancia tulajdonságait ismerhetjük meg, azt hogy minek a tulajdonságai azt azonban nem. A moduszok olyan összetett eszmék, amelyek nem önmagukban állnak, hanem szubsztanciákon fordulnak elő (például a nap az idő modusza). A kevert moduszokhoz tartoznak az erkölcsi fogalmak (például igazságosság) A viszonyok olyan eszmék mint az ok és okozat.

George Berkeley (Kilkrin, Írország, 1685. március 12. – Oxford, 1753. január 23.) brit empirista filozófus, teológus és püspök. Az immaterializmus elméletét fejlesztette ki

Filozófiai műveiben amellett érvelt, hogy értelmetlen feltételezni az anyagi szubsztanciák létezését, hiszen a tulajdonság nélküli anyagról nincsen semmiféle benyomásunk. Következésképpen az ideák csak az elménkben vannak jelen. Filozófiáját sokan úgy értelmezték, hogy Berkeley a külvilág létezését tagadta, valójában Ő a külvilág anyagi voltát vitatta: föltevése szerint a do lgok egy univerzális isteni elme ideái. Berkeley filozófiája lényegében egy keverék: egyrészt tagadta mindenféle anyagi

szubsztancia létezését, másrészt érvelései összhangban vannak a józan ésszel, a mindennapi nyelvhasználattal.

Egyrészt megtagadta a tudományoktól az autonómiát azzal, hogy egy sajátos metafizika alá rendelte őket, másrészt a tudományok védelmezőjeként lépett fel; a tudományokkal kapcsolatban egyrészt szkeptikus filozófiát fejlesztett ki, más helyeken a szkepticizmus ellen érvelt; elismerte, hogy észlelésünk tárgyai függetlenek tőlünk, e tárgyakat mégis puszta ideákká degradálta; kritikai érveinek nagy részét, a szabadgondolkodók ellen irányította, ennek ellenére a matematikafilozófia kérdéseiben, a szabadgondolkodás védelmezőjeként lépett fel.

Esse est percipi Berkeley legjelentősebb felfedezésének az esse est percipi elvét tartotta, melynek lényege, hogy egy tárgy létezése annak észlelésében áll.

21


David Hume David Hume (Skócia, Edinburgh, 1711. április 26., – Skócia, Edinburgh, 1776. augusztus 25.) skót filozófus és történész.

Locke és George Berkeley bölcseletéből kiindulva alapvető céljának az empirikus vizsgálati módszer bevezetését tartotta. Ismereteink egyedüli forrásaként ily módon csak a percepciót, az érzékelést fogadta el. Az emberi szellem észleleteit ideákra és benyomásokra osztja. Különbségüket az teszi, hogy mennyire elevenen bukkannak fel a szellemben, hatolnak az elménkbe. Azok az észleletek, amelyek a legerősebben bukkannak fel: a benyomások. Ilyen például az emóció, a szenvedély. Az ideák azok a halvány képmások, amelyek az elménkben a benyomásokból keletkeznek. Alvás közben és lázas állapotban azonban az ideák megközelítik a benyomásokat

Benyomásokra két úton tehetünk szert:  

érzékelés által reflexió által (az emlékezet, képzelőerő útján nyert ideák).

Okságfogalma:

Hume a verifikacionizmus előfutára; szerinte csak azok a kijelentések értelmesek, amelyek igazsága tapasztalati úton ellenőrizhető. Hume szerint az okság metafizikai fogalma megköveteli, hogy két, számunkra okként illetve okozatként feltűnő jelenség között szükségszerű kapcsolatot tételezzünk fel. Akkor mondhatjuk, hogy két jelenség szükségszerű kapcsolatban áll egymással, ha az egyik jelenséget nem tudjuk elképzelni vagy felfogni a másik nélkül. Azaz, az ok sohasem állhat fenn okozat nélkül, egy okozatnak pedig szükségképpen rendelkeznie kell okkal, mert önmagát nem hozhatja létre semmi sem. Az oknak mindemellett korábban kell létrejönnie, mint az okozatnak, hogy azt létrehozhassa (ez az okság logikai elemzésének arisztoteliánus felfogása). Hume szerint a jelenségek között fennálló valódi oksági viszonyt nem minden esetben képes feltárni az emberi elme és így elemző reflexió helyett a megszokásra épülve következtet.

8. A klasszikus német filozófia jellemzői, Immánuel Kant filozófiája. A 18. század utolsó évtizedei és a korai 19. század a német filozófiai gondolkodás rendkívüli felélénkülését hozták. A német kultúra fénykora erre az idõszakra esik; és ekkor alakul ki az a filozófiai vonulat, melyet ma a "német klasszikus filozófia" terminussal jelzünk: Kant, Fichte, Schelling és Hegel filozófiája. A német klasszikus filozófia a polgári társadalom alapvetõ ellentmondásosságának fogalmi megjelenítése; mint ilyen, még a 20. század gondolkodására is mély hatást gyakorol. A német klasszikus filozófia képviselõinek rendkívüli gondolati érzékenysége történelmileg különös nézõpontjukból fakad. A fejlõdésben elmaradott, politikailag mozdulatlan Németországból szemlélve, a francia forradalomnak és ideológiai elõzményeinek és az egyre teljesebben kibontakozó angol kapitalizmusnak jelenségei olyan általános tendenciái is filozófiai elemzés és fogalomalkotás tárgyává lehettek, melyek a gazdasági-politikai történések középpontjában álló franciák vagy angolok számára jórészt észrevétlenek maradtak.

22


Immanuel Kant (1724-1804) ún. kritikai filozófiája annak a gondolati átalakulásnak elsõ jelentõs állomása, melynek során az egyén helyére, filozófiai szubjektumként, az emberi nem lép.

Szegény családi környezetből származott. Az apja bőrműves volt. Az anyjától nagyon erős pietista vallási nevelést kapott, azonban nyitott volt a világ dolgai felé. 1740 őszén, 16 éves korában, felvételt nyert a königsbergi Teológia Egyetemre, itt filozófiat, fizikát, matematikát tanul. 1770-ben a königsbergi egyetem professzora lesz a logika és metafizika tanszéken.

Munkássága Fiatal korában erősen vonzották a természettudományok és a matematika, disszertációját (1770) például a tér kétféleképp való matematikai irányíthatóságáról írta; reáltudományos eredményei is figyelemre méltóak voltak. Foglalkozott például a tér háromdimenziós voltának bizonyításával (aminek valószínűleg nem kis részben köszönhető későbbi filozófiájának sok alapproblémája és jellegzetessége); nevét a Naprendszer kialakulására vonatkozó elmélete (Kant –Laplace-elmélet) is őrzi. Főképp azokkal az eszmékkel foglalkozott, amelyek az újkori természettudományban vitákat szültek. Ilyen volt például a Descartes és Leibniz (polihisztor, diplomata, a matematikai analízis megalkozója) nézetei közötti ellentét. Az ilyen vitákban Kant az emberi ész két egyenrangú törekvésének harcát látta. Kant első műveiben, amiket a 40-es és 50-es évek folyamán írt, a természet áll a kutatás középpontjában, később a filozófiai problémák felé fordul. ( prekritikai korszaknak is.) Az érzékiséget és a értelmet próbálta közös nevező alá vonni: az érzéki tapasztalat, amely bővíteni tudná a fogalmat, a racionalizmusban pontatlannak számít. Az empirizmus azonban mindent a tapasztalatból vezet le, az értelem spontán képességeivel nem törődik.

A filozófia problémáit Kant három kérdésben foglalta össze:   

Mit lehet tudnom? Mit kell tennem? Mit szabad remélnem?

A fenti három kérdés valójában egy dologra keresi a választ: Mi az ember? A válaszokat keresve Kant kritika alá veti az emberi lélek három nagy képességét: az elméleti megismerőképességet, a gyakorlati megismerőképességet és az ítéleterő képességét. Mindezt három különböző műben fejti ki: 1. A tiszta ész kritikája (1781) Fő kérdése: "lehetségesek-e a priori szintetikus ítéletek?". Kant olyan ítéletekre keres megalapozást, amelyek nem a tapasztalatból származnak. Ezeknek az ítéleteknek sajátossága, hogy szintetikus ítéletek, azaz nem lehetnek analitikusak. nem a megismerés igazodik a tárgyakhoz (ahogyan addig feltételezték), hanem a tárgyak a megismeréshez.

23


2. A gyakorlati ész kritikája (1788) A gyakorlati ész a cselekvő, akaratot irányító és a cselekedetek erkölcsiségét meghatározó ész. A gyakorlati ész nem más, mint a tiszta ész, amennyiben az akarati meghatározás elégséges okát tartalmazza. Kantnak a gyakorlati ész kritikájánál az akarat az erkölcsi cselekvés alanya és értékmérője, melynek értéke a jóság, és az akarat erkölcsi minőségét nem a cél, hanem az ésszerűség határozza meg.

3. Az ítélőerő kritikája (1790) Az ítéleterő a tetszés és a nemtetszés kinyilvánításának a képessége, és az érzéssel van kapcsolatban. Kétféle ítéleterő van: az esztétikai és a teleológiai ítélőerő. A szép számára a jó szimbóluma.

Kant morálfilozófiájának központi problémája az emberi cselekedetek helyes, illetve

helytelen mivoltának a meghatározása. Javaslata erre a cselekvés formai vizsgálata és ítélete volt. Az embert "társtalan társas" lényként határozza meg, azaz az ember társaságra vágyik, azonban mégis lázadozik ellene. Kant – Rousseau-hoz, Locke-hoz és Hobbeshoz hasonlóan – feltételez valamilyen eredeti társadalmi szerződést. A létrejött állam a garanciája az egyén szabadságának, fejlődésének és egyenlőségének.

Vallásfilozófiája A vallás nem előfeltétele az erkölcsiségnek, Isten ideája nem szükséges ahhoz, hogy az ember felismerhesse kötelességét. Az erkölcs ismerete és gyakorlása azonban elvezet a valláshoz. Isten léte a tiszta ész segítségével nem bizonyítható. Azonban a legfőbb jó Isten létének a feltételezése nélkül nem gondolható el. Bár az erkölcsi törvény nem parancsol istenhitet, egy ilyen hitnek mégis az alapját képezi.

9. G. W. F. Hegel filozófiai rendszere, L. Feuerbach filozófiája, K. Marx társadalomszemlélete. Georg Wilhelm Friedrich Hegel (Stuttgart, 1770. augusztus 27. – Berlin, 1831. november 14.) német filozófus, egyetemi tanár; a klasszikus német filozófia és a német idealizmus legnagyobb és legjelentősebb képviselője. Polgárcsaládból származik, 1788-ban beiratkozott a tübingeni Stiftbe, ahol teológiát és filozófiát hallgatott. 1801-től magántanárként Jénában egyetemi előadásokat tartott, 1805-ben rendkívüli egyetemi tanár lett, filozófiai újságszerkesztőjeként is működik. Hegel nemcsak a filozófia főbb diszciplínáiról tartott előadásokat, hanem a jog-, a művészet-, a vallásfilozófiáról, a történelem filozófiájáról és filozófiatörténetről is. Első nyugati filozófusként illesztette bele a keleti vallásokat és azindiai filozófiákat integránsan filozófiatörténeti és vallásfilozófiai rendszerébe.

Republikánus korszak: 1793 –1796 (Bern)

24


Kiindulópontja az angol és francia felvilágosodás gondolati terméke, valamint Kant olvasása jelzi a társadalmi és a morális problémák jelenvalóságát. Különbséget tesz pozitív és nem pozitív vallások között – előbbi a kereszténység, amely a feudalizmus támaszává vált, az utóbbi pedig, az ókori vallásokat jellemzi mint a szabadság és az emberi méltóság megteremtését szorgalmazó célkitűzések.

Frankfurti korszak: 1797 –1800 [szerkesztés] E korszakában a gazdasági problémákat vette szemügyre. Elsősorban az angol közgazdászok munkásságára támaszkodott (például Adam Smithére). E periódusában alakult ki a triadikus rendszere: tézis –antitézis –szintézis. Legismertebb kijelentése ekkoriban: „Felfogni annyit jelent, mint uralkodni”.

Jénai korszak: 1801 –1808 [szerkesztés] Jénában, Schellinggel közösen 1802-ben megalapították a „Kritisches Journal der Philosophie” (A filozófia kritikai folyóirata) című lapot. A lap irányvonala az objektív idealizmus lett. Schelling valamint Fichte kritizálása mellett támadta a materializmust is, bírálva annak egyoldalúságát. Az erőszak államalapítás esetén jogos és szükségszerű, amennyiben az államot mint valóságos egyéniséget megteremti és megőrzi. A szellem fenomenológiájá ban megfogalmazódik az a tétel is, hogy csak a szellem egészének van történelme.

Nürnbergi korszak: 1808 –1816 [szerkesztés] Ez a bürokratikus teendők mellett a Logika kidolgozásának korszaka. A logika Hegelnél metafizika vagy még inkább dialektika. (Hegeltől kezdve a metafizika szónak

egy új jelentése lett, mégpedig a valóság mozgását ábrázoló dialektika ellenében a statikus, nyugvó lét leírását jelentette.) Hegel rendszere szerint a világszellem az elsődleges, a természet mint az önmagától elidegenedett szellem másodlagos. 





Tézis: az eszme. Antitézis: a természet. Szintézis: az önmagára találó szellem.

A megismerés minden formájában az abszolút szerez önmagáról ismeretet. A hegeli logika fölhasználja a hagyományos logikai formákat, tehát a fogalom, ítélet,következtetés sorát, amit a Logika Fogalom tana című részében fejt ki. A logika hegeli meghatározása: „a tiszta eszme tudománya, a gondolkodás elvont elemében megnyilvánuló eszméé”, a tiszta gondolat birodalma, amely maga az igazság azaz a világ még mielőtt elvált volna Istentől. A logika az eszméket a magánvalóság tiszta tér és idő nélküli állapotban tekinti. Hegel a korabeli filozóf iai vitákat tekintve jelentette ki, hogy véget kell vetni annak a „méltatlan színjáték”-nak, hogy egy művelt népet látunk „metafizika nélkül; mintha egy különben változatos díszített templomot látnánk oltár nélkül”.

25


Természetfilozófia A kialakult eszme itt átcsap ellentettjébe, természetté válik. A természet is az eszme, csak alvó, anyagi szférában.

Részei: 





Mechanika : tér és idő, mechanikai mozgás, anyag és mozgás. Fizika : testekkel, elemekkel, fénnyel, hanggal, elektromossággal foglalkozott. Szerves fizika : A Föld természetét, történetét, valamint a növény- és állatvilágot szemléli.

Szellemfilozófia A szellem filozófiájában Hegel azt mutatja be, hogy a véges emberi szellem hogyan ismeri fel az abszolútummal való azonosságát. Azt mutatja meg, hogy az abszolútum hogyan jut egyre teljesebb öntudatra a szubjektív és az objektív szellem közvetítésével.

A szubjektív szellem Az önmagát szemlélő szellem. A lélek az érzékelő és érző szubjektum, ami az átmenet a természetiből a szellemibe. A lélek-állapot „a szellem alvása”. Bár a lélek érzékeli önmagát, még nem jutott el abba a stádiumba, hogy öntudata legyen: érzéseinek és érzelmeinek él.

A test – írja Hegel – a szellem külsővé válása. Megjelenik az öntudat : a lélek már tud magától és felismeri, hogy rajta kívül más tudatok is vannak, amelyek függetlenek tőle. A harmadik fázisban megjelenik az ész. Ebben a fázisban a szellem már nemcsak felismeri, hogy individuum és hogy létezik tőle különálló világ is, hanem alakítja is azt.

Az objektív szellem A magát elképzelő szellem. Az objektív szellem a jog, a moralitás és az erkölcsiség területét öleli fel.

A jog a szellem szabadságának külső szférát kell adjon. Egy személyhez hozzátartozik az a képesség, hogy birtokokat és jogokat gyakoroljon tulajdonával kapcsolatban. A jog csak rendezett jogviszonyokban érvényesülhet. A moralitás nem más mint akaratmeghatározottság. Hegel itt azt vizsgálja, hogy milyen esetekben erkölcsös egy cselekedet, a jószándék,és a kötelesség. A lelkiismeret fontosságát hangsúlyozza. Elutasítja Kant azon álláspontját, hogy a cselekedet elveszti morális értékét, ha a hajlamok vagy ösztönök közrejátszanak. A moralitás csupán belső m egegyezés az ész törvényeivel, vagyis az abszolútummal. Az erkölcsiség a család, a polgári társadalom, és az állam intézményeiben található meg. Az állam a tökéletes szabadság megvalósítása, amennyiben a törvényekben az ész rendje érvényesül. Az állam felette áll az egyéneknek. A legjobb állam – Hegel szerint – a monarchikus, trónöröklésen alapuló alkotmányos állam. Hegel az államfilozófián belül elemzi a világtörténelmet is. A világtörténelemben szerinte az isteni ész uralkodik. A világtörténelmet egymást követő államok (népszellemek) közötti viszonyok alkotják.

26


Az abszolút szellem Az önmagát szemlélő szellem. Az abszolút szellem az objektív és a szubjektív szellem szintézise. Az abszolút szellemben az öntudat a művészeten a valláson a filozófián keresztül teljes egészében tud magáról.

A művészet az abszolútum megjelentése szemlélet formájában. A művészeti szép: „középen foglal helyet az érzéki mint olyan és a tiszta gondolat között”. A művészet a természetben rejlik, hogy objektív létezésbe fordítja magát. A vallás belső lényege a kultuszban és a dogmában elhomályosulhat, a művészet lényege az objektivitásban csak még tisztábban, még tökéletesebben jelenhet meg.

A vallás az abszolútum önközlése és a róla való gondolkodás képzetek segítségével. Hegel vallásfilozófiája a következő idézettel írható le: „A keresztény vallásnak mint egyáltalában a vallás legmagasabb fokának a tartalma teljességgel egybeesik az igaz filozófia tartalmával” .

Isten létével kapcsolatban a filozófus nem szorul bizonyítékokra, hisz minden gondolkodás végső feltétele Isten. Minden istenérvet megelőzően tudunk Istenről, és éppen ez a tudás különböztet meg minket az állatoktól. Hegel szerint „a vallás az isteni szellem önmagáról való tudata, a véges szellem közvetítése révén”.

A vallásnak és a filozófiának azonos a tartalma – írja Hegel – a különbség csupán a nyelvi kifejezésekben van:

A filozófia az abszolútum gondolatokban megragadva. A filozófia tárgya megegyezik a valláséval, de felülmúlja a vallást. A vallás azért hiányos – Hegel szerint – mert a végtelen és a véges (Isten és ember azonossága) csak a hívők közössége számára ismert. További hiányossága a vallásnak, hogy a vallási tudat és Isten azonosságát csak objektív módon, a dogma formulájában tárja fel. Ezt a tudatot kell átalakítani önmagához visszatérő filozófiai tudattá, hogy feltárulhasson a szellem önmagával való azonossága.

Tézis – Antitézis – Szintézis: egy-egy eszme a maga ellentétébe csap át, majd mindkettő feloldódik egy átfogó elvben

Ludwig Andreas von Feuerbach (Landshut, 1804. július 28. – Rechenberg 1872.szeptember 13.), német filozófus és antropológus volt, apja ügyvéd.

Feuerbach filozófiája materialista jellegű: az anyagi természeten és az emberen kívül nem létezik semmi. Az anyag természetére nézve örök: nem keletkezett és el nem pusztuló. Tulajdonságai objektívek, azaz függetlenek az ember tudatától. A földi életet nem hozta létre semmi, spontánul, magától keletkezett. Saját filozófiáját íg y jellemezte: első gondolatom volt Isten, második az ész, harmadik és utolsó az ember.

27


Feuerbach tanítása szerint, az emberben nincs lélek, az ember tiszta anyag, ezenkívül semmi. A gondolkodás csak az agy funkciója segítségével lehetséges. Szerinte az igazi filozófia nem idealizmus, sem materializmus, hanem antropológia, azaz az emberről szóló tudomány. Hegellel ellentétben Feuerbach nem az abszolút szellemből, hanem a hús-vér emberből indul ki, nem foglalkozik az ember történetiségével, társadalmiasságával. Az emberről kizárólag antropomorf módon beszél. Feuerbach az ismeretelmélet terén is a materializmust követte : tanítása szerint a külvilág tudatunktól függetlenül létezik. Érzékelés úgy jön létre az emberben, hogy a külvilág tárgyai hatást gyakorolnak érzékszerveinkre. Ez az érzékelés azonban csak kezdete a megismerésnek, az érzékelést ki kell egészítenie a gondolkodásnak.

Feuerbach szerint a vallás nem más mint a fantasztikum visszatükrözése az ember fejében. Az ember lényének legjobb tulajdonságait kivetíti önmagából, és ezekkel teremti meg Istent . Az isteni lényeg annál pozitívabb lesz minél több jót vetít ki az ember önmagából: „Amivel istent gazdagítják, azzal az embernek szegényednie kell.”

Karl Marx A hegeli filozófia (minden tézis eleve tartalmazza az antitézisét, a kettő pedig "megszűntetve megőrződik" a szintézisben) alapján gondolkodott, de a materializmus átvételével végül gyökeresen eltért ettől. A materializmusa szerint számára az anyag az elsődleges. ("az anyag meghatározza a tudatot") Kihangsúlyozza a gyakorlat fontosságát, avagy az ak tív politikai cselekvés és a filozófia elválaszthatatlanságát. ("A filozófusok a világot eddig csak különbözőképpen értelmezték, a feladat az, hogy megváltoztassuk.") Számára a társadalom mozgásának és változásának folyamata a gazdasági folyamatokon alapul, hiszen ezek a folyamatok alakítják ki a történelmet. A gazdasági fejlődés valóban erős kihatással van a társadalomra, pl. az ipari forradalomkor a társadalomban addig nem látott réteg, a munkásság alakult ki, a parasztság rétege pedig jelentősen veszített jelentőségéből, a "sine nobilitate", azaz a nem nemes "vállalkozóréteg" szerepének kialakulása is erre a korra tehető. Közgazdaságtani alkotó munkásságát Adam Smith (1723-1790, liberális kapitalizmus = szabadság és egyenlőség eszméje, egyén és a közösség harmóniája, a "láthatatlan kéz" elmélete (kereslet-kínálat törvénye)) és David Ricardo (1772-1823) műveire és gondolataira alapozta. Ezek a gazdaság tényezőinek, a munkamegosztásnak és az értékelmélet megalapozásának gondolatai. Marx fő műve a Tőke, mely terjedelmében eléggé nagy, s melyben Marx a kapitalizmus keletkezését, lényegét vizsgálja, melynek ellentmondásait a szocializmussal kívánja feloldani. Lényeges fogalma az elidegenedés, mely az ember saját viszonyaitól elszakadását, a viszonyok, mint önálló hatalom megjelenését az ember felett, illetve a vallásban, mint az ember felett nyert szellemi hatalmat jelent: a szocializmus, majd a kommunizmus feladata az elidegenedés leküzdése. Tanait később Lenin és Engels tanaival együtt Marxizmus-Leninizmus néven (mely filozófiai, közgazdaságtani és társadalompolitikai-ideológiai részeket ötvöz) a kialakuló szocialista-kommunista ideológiák és rendszerek alapjául tették meg. Marx szerint a vallás kritikája minden kritika előfeltétele. Ezt a tételét azzal indokolja, hogy a vallás egy embertelen és igazságtalan társadalmi berendezkedés eredménye, és egyben végső, igazoló alapja.

28


A vallás a társadalmi tudat terméke, egy olyan társadalomnak és gazdasági rendnek az alkotása, amelyben az ember önmagától és munkájának eredményétől elidegenedve, kiszolgáltatottan és nyomorban él. A kiszolgáltatott és kizsákmányolt ember a "mennyország" illúziójával, annak boldogságával, idilli környezetével vigasztalja magát, az uralkodó osztályok pedig e hamis tudat teremtette illuzórikus világot a saját hatalmuk és a fennálló társadalmi viszonyok szentesítésére használják föl. A vallástan kritika alapzata: az ember csinálja a vallást, nem a vallás csinálja az embert. Márpedig a vallás annak az embernek az öntudata és önérzete, aki még nem szerezte meg önmagát, vagy ismét elveszítette. Az ember az az ember világa, az állam, a társadalom. Ez az állam, ez a társadalom termeli a vallást, egy visszájára fordított világtudatot, mert maga is visszájára fordított világ. A vallás ennek a világnak általános elmélete, enciklopédikus összefoglalása, népszerű formába öntött logikája, spiritualista becsületügye, lelkesedése, erkölcsi szentesítése, ünnepél yes kiegészítése, általános vigasztaló és igazoló alapja. A vallás az emberi lényeg fantasztikus megvalósulása, mert az emberi lényegnek nincs igazi valósága. A vallás a nép ópiuma. A vallást mint a nép illuzórikus boldogságát megszűntetni annyi, mint a nép valóságos boldogságát követelni. - Karl Marx: Zur kritik der hegelschen rechtsphilosophie. Ahhoz, hogy az ember társadalmi méretekben önmagára találhasson, és igazságos világot teremthessen, le kell számolnia a vallással, a visszájára fordított világ ünnepélyes kiegészítőjével. Ezt az önmagára találást forradalmi méretekben, a tevékeny rend átformálásával kell elérnie. Ezen elmélet (és a gyakorlat) végső, nagy célja a kommunizmus, az osztály és vallás nélküli társadalom.

10. Modern filozófiák, A. Schopenhauer, F. Nietzsche filozófiája

Arthur Schopenhauer (Danzig, 1788. február 22. – Frankfurt am Main, 1860. szeptember 21.), német metafizikus Apja nem szánt tudományos karriert fiának, egy hamburgi kereskedő mellé adta segédnek, hogy kitanulja a kereskedői mesterséget. Ennek ellenére, 1805-ben az apja öngyilkossága után Schopenhauer elvégezte gimnáziumi tanulmányait. Göttingenben folytatott orvosi tanulmányokat, majd filozófiát és teológiát tanult a berlini egyetemen.

1818-ban megírta fő művét: „A világ mint akarat és képzet”-et és 1819-ben nyomtatásban is megjelent. Platón, Kant filozófiája és az Upanisádok voltak rá a legnagyobb hatással. Filozófiája pesszimista, úgy tartja, hogy a föld az emberiség siralomvölgye, ahol a boldogság elérése „egy koldus álma”. Tagadja a világszellem létezését és tagadja Isten létét is. Elsőként építi be a nyugati filozófiába a buddhista gondolatokat, a Védák és Upanisádok etikai tanulságait, a keresztény megváltás eszme helyett önmagunk feladását hirdeti, a semmiben való feloldódást, a teljes megnyugvást. Kortársai közül Nietzsche-re és Kierkegaard-ra van nagy hatással. Schopenhauer, Kanthoz kapcsolódva abból az a priori alapelvből indul ki, hogy a megismerő ember számára az őt körülvevő világ csak mint képzet adott: „A világ egyfelől minden ízében képzet, másfelől minden ízében akarat”. Az egyetlen olyan megismerés amely mindkettőre (tehát a képzet és akarat fogalmára) rálátást enged és ezért egységes ismeretet nyújthat, az az ember

29


önmaga megismerése, hiszen csak magunkban érzékelhetjük az akaratot mint szubjektív érzetet és nem csak képzetet

A világ dolgai csak oly módon adottak, ahogy a szubjektum számára képzetként lecsapódnak. A világ objektumokra és szubjektumokra szétváló képzet, ami különböző fokon és módon ismerhető meg. Az ember kétféle módon tapasztalhatja meg magát: mint objektumot és mint akaratot (objektumként a megismerés által, akaratként az érzések által). Az akarat: nem érvényes rá az ok elve, független a tér és idő tapasztalati formáitól, kívül esik a jelenségeken. Az értelem: értelemmel az állat és az ember egyaránt rendelkezik. A különbség kettejük között, hogy az embernek van esze. Az akarat ész nélkül vak, ez az ösztön

Etikája: Az ember, akárcsak a természet dolgai, a természettörvényeknek van alávetve. Cselekvéseink nem szabadok: az ember először megismer és azután akar, nem először akar és azután megismer. Mivel akaratunk nem szabad, ezért fölösleges etikai törvények felállítása. Az emberben fellehető morál a részvétből fakad: a másikban önmagamat látom, a másik szenvedéseiben az enyéimet vélem felfedezni.

Az emberi élet cél nélküli, szenvedés: „Az élet nem arra való, hogy élvezzük, hanem hogy átessünk rajta és befejezzük”. Némi nyugalom azonban akad az életben és ez a művészetekben keresendő. Azonban a művészet is csak „múló álom”, így ébredés után az élet még elviselhetetlenebbnek fog tűnni. Egyetlen kiút a szenvedésből az önmegtartóztatás, az aszkéta életmód.

Friedrich Nietzsche (Röcken, Németország, 1844. október 15. – Weimar , Németország,1900. augusztus 25.) német klasszika-filológus, egyetemi tanár, filozófus, (aforisztikus stílusban alkotó) költő, zeneszerző. Életfilozófiájával az individualizmus képviselője, az egzisztencializmus egyik előfutára Kierkegaard és Schopenhauer mellett. Kritizálta a korabeli értékrendet, különösen a kereszténységet, a szocializmust, a darwinizmust. Különc zseniként került be a történelembe. Szenvedélyes elkötelezettség, radikális újítási akarat, nyelvi mágia jellemzi munkásságát.

A vallást hazugságnak tekinti az emberen túli ember szemszögéből nézve, a részvétet a tömegmorál jelének (jobban mondva a tömegmorállal való megalkuvásnak). A részvét az, ami szerinte tönkreteszi az erős embert, aki magasabb célok felé tekintve ki van téve annak a veszélynek, hogy az emberi szenvedés láttán képtelen követni elhatározását. Tagadta az akkor fennálló államrend és -szerkezet jogosultságát a néptömegek vezetésében. Az uralomra termett, erős embert hirdeti. Nietzsche gondolatai könnyen félreérthetőek, amennyiben olyasvalaki értelmezi őket, aki a sok helyütt prófétai dühöt és indulatot mutató szöveget a metaforákon túl, szó szerint veszi és a valóságban is megvalósításra alkalmasnak gondolja (ez persze nem zárja ki azt, hogy Nietzsche maga csak gondolati szinten foglalkozott bizonyos értelemben ezekkel az elképzelésekkel).

30

Filozófia tételek kidolgozva

Recommend Documents