Molly Bloom - Elit Jatszma

MOLLY BLOOM

ELIT JÁTSZMA

A HOLLYWOODI ELITTŐL A WALL STREET-I MILLIÁRDOS FIÚK KLUBJÁIG: NAGY TÉTEKRE MENŐ KALANDOZÁSAIM AZ ILLEGÁLIS PÓKER VILÁGÁBAN

IMPRESSZUM Molly Bloom: Molly’s Game Copyright © 2014 by Molly Bloom Hungarian translation: Rácz Péter, 2016 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Molly Bloom: Molly’s Game HarperCollins Publishers, New York, 2014 Fordította: Rácz Péter ISBN: 978-963-419-390-6 (epub) ISBN: 978-963-419-391-3 (mobi) Agave Könyvek Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője A kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund Felelős szerkesztő: Velkei Zoltán Szerkesztő: Rácz I. Péter Korrektor: Czene István Műfaj: életrajz

Ezt a könyvet a mamámnak, Charlene Bloomnak ajánlom, aki nem egyszer, hanem kétszer adott életet nekem. Túláradó szereteted és rendíthetetlen támogatásod nélkül semmi sem valósult volna meg mindebből.

A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE A könyvben megjelenített események és élmények valósak. Bizonyos helyeken megváltoztattam a neveket, személyazonosságokat és egyéb jellemzőket, hogy védjem az érintettek magánéletét és tisztességét, de legfőképpen azért, hogy tetszésük szerint elmondhassák saját történetüket – vagy éppenséggel ne mondják el. Az általam felelevenített beszélgetésekre tisztán emlékszem, mégsem tekinthetők szó szerinti idézeteknek. Inkább arra törekedtem, hogy visszaadjam az elhangzott szavak értelmét és a bennük kifejeződésre jutó érzelmeket, egyszersmind megőrizve a párbeszédek valódi lényegét, hangulatát és szellemét.

ELŐSZÓ Az előszobában állok. Kora reggel van, talán öt óra lehet. Csak egy áttetsző, fehér, csipkés hálóköntös van rajtam. Erős fény világít a szemembe, szinte megvakít. – Emelje magasba mindkét kezét! – kiáltja egy férfi, hangja agresszív, de érzelemmentes… Felemelem reszkető kezemet, fokozatosan kezdek hozzászokni a fényhez. Egyenruhás szövetségi ügynökök sorfalával nézek szembe, ameddig csak ellátok, megtöltik az utcát. Támadófegyverekkel vannak gépfegyverek szegeződnek rám, korábban csak a filmekben láttam.

felszerelkezve – olyanok, amelyeket

– Lassan induljon felénk! – parancsolja a hang. Szenvtelenség hatja át, emberségnek nyoma sincs benne. Hirtelen rádöbbenek, hogy veszélyesnek hisznek, bűnözőnek, akinek elfogására kiképezték őket. – Lassabban! – figyelmeztet fenyegető éllel. Rogyadozó térddel lépkedek feléjük, óvatosan rakom egyik lábamat a másik elé. Életem leghosszabb sétája ez. – Maradjon nyugton, ne tegyen hirtelen mozdulatot! – utasít egy másik, mélyebb hang. Félelem szorítja össze a mellkasom, alig kapok levegőt; a sötét előszoba egyre inkább homályba vész. Aggódom, hogy bármelyik pillanatban elájulhatok. Elképzelem, amint ott fekszem, fehér pongyolámon vérfoltok;

kényszerítem magam, hogy ne veszítsem el az öntudatomat. Végre odaérek az elöl álló emberekhez, valaki megragad, és durván a betonfalhoz nyom. Érzem, hogy kezek tapogatják végig az egész testemet, majd hideg acélbilincs kattan a csuklómon, és szorosan rákulcsolódik. – Van egy kutyám, Lucy a neve, kérem, ne bántsák! – könyörgök nekik. Néhány, örökkévalóságnak tűnő másodperc után egy női ügynök azt harsogja: – Tiszta! A karomat hátracsavaró férfi visszavezet a kanapémhoz. Lucy odarohan, és nyalogatni kezdi a lábamat. Kis híján belepusztulok, amikor látom, hogy mennyire fél, és igyekszem nem sírni. – Uram! – fordulok remegő hangon az ügynökhöz, aki rám rakta a karperecet. – Megmondaná, hogy mi folyik itt? Azt hiszem, valami tévedésről van szó. – Maga Molly Bloom, nemde? Némán bólintok. – Akkor nincs semmi tévedés. Elém tesz egy darab papírt. Előrehajolok, kezem továbbra is szorosan összebilincselve a hátam mögött. Tekintetem megakad az első, vastag fekete betűkkel szedett soron, tovább nem is tudom olvasni:

Amerikai Egyesült Államok kontra Molly Bloom

Első rész Kezdők szerencséje

KEZDŐK SZERENCSÉJE:

Az újdonsült pókerjátékosok feltételezett kezdeti sikerességét – aránytalanul gyakori nyerését – jelölő kifejezés.

1.

Életem első két évtizedében Colorado államban éltem, egy Loveland nevű kisvárosban, hetvenöt kilométerrel északra Denvertől. Apám jóvágású, karizmatikus és bonyolult személyiség volt. Praktizáló pszichológus, egyúttal a Coloradói Állami Egyetem professzora. Gyermekeinek taníttatása elsőrendű fontossággal bírt a számára. Ha fiútestvéreim és én nem ötösöket és négyeseket vittünk haza, nagy bajban voltunk. Ezzel együtt mindig is arra bátorított minket, hogy váltsuk valóra álmainkat. Odahaza gyengéd, vidám és melegszívű tudott lenni, ám az iskolában és a sportpályán rendre kiemelkedő eredményeket követelt tőlünk. Izzó szenvedély lakozott benne, amely időnként olyan hevességgel tört ki belőle, hogy az szinte már félelemkeltőnek tűnt. Családunkban semmi sem számított „szabadidős” elfoglaltságnak; bármit csináltunk, az kísérlettel ért fel

korlátaink túlszárnyalására – arra, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki magunkból. Emlékszem egy nyári reggelre, amelyen apám korán felkeltett bennünket, és azzal állt elő, hogy menjünk családostul kerékpározni. A „biciklitúra” befejező szakaszaként egy kilencszáz méter szintkülönbségű, igencsak megerőltető emelkedőt kellett leküzdenünk, ráadásul csaknem háromezer-háromszáz méteres magasságban! Egyik öcsém, Jeremy akkor még csak hat év körüli volt, és biciklijét nem szerelték fel sebváltóval. Még ma is látom magam előtt, amint a lelkét is kipedálozza, hogy lépést tartson velünk, apám meg csak üvöltözik mindnyájunkkal, mint egy sziréna, hogy nyomjuk keményebben, tekerjünk gyorsabban, miközben panaszkodnunk nem volt szabad. Sok évvel később megkérdeztem apát, honnan fakadt kérlelhetetlen buzgósága. Elmerengett; gyerekei felnőttek, és jelentősen felülmúlták minden várakozását, amelyről valaha is álmodott. Ő meg közben megöregedett, lelkesedése alábbhagyott, és hajlamos lett a befelé fordulásra. – Két dolog egyike jöhet szóba – válaszolta. – Életem és munkám során elégszer tapasztalhattam, hogy mit művel a világ az emberekkel, különösen a lányokkal. Azt akartam, hogy ti, gyerekek a lehető legjobb eséllyel vágjatok neki az életnek. – Némi szünet után pedig azt mondta: – Vagy pedig saját magamat láttam bennetek. Anyánk a másik oldalról könyörületességre tanított minket. Nemcsak hitt abban, hogy mindenhez, ami él és mozog, jóságosnak kell lenni, hanem példát is mutatott

nekünk. Az én gyönyörű anyám a legszelídebb és a legodaadóbb teremtés, akit valaha is ismertem. Okos és értelmes nő, aki ahelyett, hogy mások legyőzésére sarkallta volna a gyerekeit, inkább arra bátorított minket, hogy merjünk álmodni, mi több, magára vállalta, hogy ápolja, és segít is megvalósítani ezeket az álmokat. Kiskoromban imádtam jelmezbe bújni, így érthető módon a halloween – mindenszentek előestéje – volt a kedvenc ünnepem. Minden évben izgatottan vártam a közeledtét, és keményen törtem a fejem, hogy kinek vagy minek öltözzem be. Ötödik halloweenemen nem tudtam választani, hogy kacsa vagy tündér legyek. Végül azt mondtam anyámnak, hogy kacsatündér szeretnék lenni. Ő komoly arccal válaszolt: – Rendben, akkor kacsatündér leszel. Egész éjszaka fennmaradt, hogy összeállítsa a jelmezemet. Természetesen nevetségesen festettem, de az az ítélkezéstől mentes nyíltság, amellyel anyánk támogatta egyéniségünk kibontakozását, arra ösztönzött minket, hogy újszerűen, a sablonok közül kitörve éljünk, és mi magunk jelöljük ki utunkat. Ha kellett, autót szerelt vagy füvet nyírt, oktató játékokat agyalt ki, kincsvadászatokat szervezett, elnökségi tagja volt az összes szülői-tanári munkaközösségnek, emellett nem feledkezett meg arról sem, hogy mindig gyönyörűen nézzen ki, és előkészítse apa italát, mire hazaér a munkából.

Szüleink legjobb tudásuk szerint neveltek minket: a belőlük áradó női és férfi energiák egyesülve, egymást kiegészítve mutattak irányt nekünk. Különbözőségük bennünk ötvöződött. Gyerekkoromban minden hétvégén elmentünk síelni. Bepréseltük magunkat Wagonerünkbe, majd kétórás vezetés után megérkeztünk Keystone-ba, társasházi lakásunkba, amelynek egyetlen hálószobája volt. Mindegy, hogy milyen feltételek vártak ránk – vihar tombolt, valamelyikünknek fájt a gyomra, a hőmérő mínusz ötven fokot mutatott –, mindig mi voltunk az elsők a hegyen. Jordan és én tehetséges sízőknek számítottunk, ám Jeremy valóságos csodagyerek volt. A helyi buckasícsapat vezető edzője hamarosan felfigyelt ránk, elkezdtünk edzésekre járni, aztán versenyeken is indultunk. Nyáron legtöbbször vízisízéssel, biciklizéssel, futással és hegymászással töltöttük a napokat. A fiúk baseballoztak és kosárlabdáztak, néha amerikai futballt is játszottak. Én tornáztam és öt kilométeres (5K) futóversenyeken vettem részt. Szüntelenül mozogtunk, egyfolytában edzettünk, hogy gyorsabbak és erősebbek legyünk, hogy többet bírjunk. Nem tiltakoztunk, nem volt ellenünkre. Ezt az életformát ismertük. Tizenkét éves voltam, amikor egy 5K-s versenyen váratlanul iszonytató fájdalmat éreztem lapockacsontjaim között. Az első, második, majd

harmadik, egyöntetű véleményre jutó konzílium után előjegyeztek sürgősségi gerincműtétre. Az orvosok rövid idő alatt kifejlődött, oldalirányú gerincferdülést állapítottak meg nálam. Szüleim végigizgulták a hétórás műtétet, amelynek során az orvosok nyaktól farokcsontig felnyitottak, óvatosan kiegyenesítették a gerincemet (ami úgy nézett ki, mint egy S betű, és hatvanhárom fokos szögben elhajolt); a művelethez a csípőmből metszettek ki csontot, összeolvasztották a tizenegy elferdült csigolyát, majd fémrudakkal rögzítették a sérült szakaszt. A műtét után az orvosom finoman, de egyértelműen közölte velem, hogy búcsút mondhatok versenysport-pályafutásomnak. Monoton hangon hosszasan sorolta, hogy milyen tevékenységeket űzhetek, és hogy minden igényt kielégítő, normális életet tudok majd élni, de egy idő után már nem figyeltem rá. Az fel sem merülhetett, hogy abbahagyom a sízést. Túlságosan is mélyen beágyazódott már családunk szövetébe. Lábadozásom egy évig tartott. Magántanárok jártak hozzám, az idő javarészében ágyban feküdtem. Sóvárogva néztem, amint a többiek nélkülem mennek el a hétvégeken, hogy a havas lejtőkön száguldozzanak vagy a tavon vitorlázzanak, én meg csak otthon gubbasztottam az ágyamban. Szégyelltem a gerincfűzőmet és testi korlátozottságomat. Kívülállónak éreztem magam. Mindez még eltökéltebbé tett a téren, hogy ne hagyjam, hogy az operáció befolyásolja az életemet. Arra vágytam, hogy újra a család része legyek; hogy kivívjam apám

büszkeségét, és sajnálkozás helyett ismét a dicséretét halljam. Minden egyes magányosan töltött nappal növekedett bennem az elhatározás, hogy soha többé nem engedem kirekeszteni magam az életből. Mihelyt a röntgenfelvételek azt mutatták, hogy a csigolyáim sikeresen összeforrtak, már újra kint voltam a hegyen, és olyan ádáz elszántsággal siklottam le a pályákon, hogy az évad közepére már győzelmeket arattam a korosztályomban. Jeremy, az öcsém akkorra már meghódította a világot szabadstílusú síelésben. Még csak tízéves volt, de már uralta a sportágat. Ezen kívül remekelt a futószámokban és a futballban is. Edzői azt mondták az apámnak, hogy soha nem találkoztak még olyan tehetséges gyerekkel, mint Jeremy. Ő volt a mi aranyfiúnk. Jordan szintén kiváló atlétának bizonyult, de az esze volt a legnagyobb adománya. Imádott tanulni. Szerette darabokra szedni a dolgokat, hogy aztán kitalálja, miként kell összerakni őket. Lefekvéskor nem óhajtott álomba ringató meséket hallgatni; azt akarta, hogy igazi emberekről olvassanak fel neki. Anyám minden este új történettel állt elő a világ sorsát alakító személyekről és jövőbe látó tudósokról, az általa gyűjtött tényeket lebilincselő mesékbe szőtte bele. Jordan egészen kicsi kora óta tudta, hogy sebész akar lenni. Emlékszem kedvenc kitömött állatára, Sir Dogra. Sir Dog volt Jordan első páciense, és olyan sok műtéten esett át, hogy végül már Frankenstein szörnyére kezdett

hasonlítani. Apám nagy örömét lelte ragyogó elméjű, becsvágyó fiában. Testvéreim képességei és törekvései korán kibontakoztak, és én irigykedve figyeltem, amint adottságaiknak köszönhetően learatják azokat az elismeréseket, amelyekre én is annyira vágytam. Szerettem olvasni és írni, és amikor még kicsi voltam, életem felét könyvek és filmek között, a fantáziavilágomban töltöttem. Az általános iskolában nem volt kedvem a többi gyerekkel játszani; félénk és érzékeny voltam, ijesztőnek találtam őket. Úgyhogy a mamám beszélt az iskola könyvtárosával. Tina Sekavic beleegyezett, hogy a szünetekben beülhessek a könyvtárba; a következő néhány évben egymás után bújtam azoknak a nőknek az életrajzát, akik megváltoztatták a világ sorsát – Kleopátráét, Szent Johannáét, Erzsébet királynőét és a többiekét. (Eredetileg a mamám ajánlotta ezeket az olvasmányokat, de csakhamar engem is elbűvöltek.) Bátorságuk és eltökéltségük mély benyomást gyakorolt rám, olyannyira, hogy ott és akkor elhatároztam: nem érem be egy átlagos élettel. Merész kalandokra áhítoztam, nevet akartam szerezni magamnak, hogy emlékezzenek rám. Tizenéves korunkra Jordan szellemi képességei továbbra is felülmúlták a vele egyidős gyerekekét. Noha két évvel fiatalabb volt nálam, teszteredményei alapján kiemelték évfolyama természettudományi és matematikai osztályából, és áthelyezték az enyémbe. Jeremy csúcsokat

döntögetett az atlétikai pályán, futballcsapata élén megkaparintotta a részvétel jogát az állami bajnokságban, hősként ünnepelték az egész városban. Az én jegyeim is jók voltak, futásban is bizonyítottam, sőt nemegyszer kiváló helyezést értem el. Mégsem sikerült olyan tehetséget felfedeznem magamban, mint amilyet testvéreim megcsillogtattak. Az alkalmatlanság érzete egyre nőtt bennem, a végén már szinte megszállottan kerestem, hogyan tudnám bebizonyítani: én is érek valamit. Ahogy cseperedtünk, látnom kellett, hogy az apám mindinkább testvéreim céljainak és álmainak rendeli alá magát. Lassan belefáradtam, hogy nekem folyton csak a partvonalon jut hely, azt akartam, hogy rám is figyeljen, és helyeselje, amit csinálok. Az volt a probléma, hogy én álmodozó voltam, és azokról a hősnőkről vettem példát, akikről a könyveimben olvastam. Magasztos, nagyratörő vágyaim voltak, amelyek jócskán túllépték apám gyakorlatiasságának a határait. Ennek ellenére továbbra is áhítoztam a jóváhagyására. – Jeremy olimpiai bajnok lesz, Jordan meg orvos. Én mi legyek, papa? – kérdeztem tőle egy reggelen, miközben drótkötélpályán libegtünk felfelé. – Nos, te szeretsz olvasni és vitatkozni – válaszolta. Ha bóknak szánta, szúrt, mint a tüske. Igazság szerint bosszantó kamasz voltam, megkérdőjeleztem minden véleményt és döntést, amelyet a szüleim hoztak. – Jogásznak kell lenned.

Elrendeltetett. Jelentkeztem az egyetemre, ahol a politikai tudományokra szakosodtam, és folytattam a síelést. Csatlakoztam az egyetemi leányszövetséghez, hogy közösség vegyen körül, de amikor az egylet kötelező társadalmi elvárásai ütköztek a valódi céljaimmal, kiléptem. Keményen meg kellett dolgoznom a jegyeimért, de még inkább azért, hogy a síelésben leküzdjem a fizikai hátrányaimat. Mániákusan törekedtem a sikerre, valamiféle velem született, ösztönös ambíció hajtott, de a fő mozgatórugó a dicsőség és elismerés iránti igényem volt. Abban az évben, amikor belekerültem az amerikai síválogatottba, apám leült velem beszélni. – Nem inkább a tanulásra kellene összpontosítanod, Molly? Úgy értem, meddig akarod folytatni ezt a dolgot? Már így is jelentősen felülmúltad mindenki várakozását. – Jóllehet sosem mondták ki nyíltan, de a gerincműtétem óta gyakorlatilag senki sem vette komolyan a síkarrieremet. Megsemmisültem. Azt képzeltem, hogy az apám majd ugyanazzal a büszke mosollyal fog rám nézni, mint egy évvel korábban Jeremyre, amikor tagja lett a nemzeti csapatnak, de ehelyett le akart beszélni a síelésről. Sértett önérzetem még jobban felizzította bennem az eltökéltséget. Ha senki sem óhajt hinni bennem, majd én megteszem.

Abban az évben, amikor Jeremy összetettben országos harmadik lett, családom legnagyobb megdöbbenésére én is bronzérmes lettem. Még ma is fel tudom idézni, ahogy ott állok büszkén a dobogón, nyakamban a díjjal, hosszú hajam lófarokban összekötve. Amikor aznap este hazaértem, igyekeztem nem észrevenni a hátamba és a nyakamba nyilalló fájdalmat. Hirtelen elegem lett abból, hogy együtt kell élnem a szüntelen kínnal, közben pedig meg kell játszanom, hogy semmi bajom nincsen. Belefáradtam abba, hogy újra és újra megpróbáljam felvenni a versenyt szupersztárként ünnepelt öcsémmel, de különösen abba, hogy kényszeresen azt érezzem, mintha nekem folyton bizonyítanom kellene. Akárhogy is, mégiscsak beverekedtem magam az amerikai válogatottba, és összesítettben megszereztem a harmadik helyet. Elégedett lehettem magammal. Ideje hát továbblépni – ám ezúttal az én feltételeim szerint. Abbahagytam a síelést. Nem igazán akartam megvárni, míg lecsapódnak a döntésem következményei, bár gyanítottam, hogy a harmadik helyezésem ellenére apám megkönnyebbüléssel fogadja. Hogy elszökhessek, jelentkeztem egy görögországi tanulmányútra. Szívemet azonnal rabul ejtette az újszerűség és a bizonytalanság, amely egy idegen helyen való tartózkodással jár. Felfedezésre várt minden, megoldandó rejtélynek tűntek a dolgok. Egy csapásra kitágult a világ számomra, és már

nem csak abból állt, hogy kivívjam apám tetszését. Őszintén szólva, cseppet sem érdekelt, hogy valahol valaki más éppen akkor nyeri meg a női buckasízés döntőjét vagy tesz le sikeresen egy vizsgát. Különösen a cigányok igéztek meg Görögországban. Most, hogy visszagondolok rájuk, tulajdonképpen nem sokban különböznek a szerencsejátékosoktól – ugyanúgy lesik a kínálkozó alkalmakat, vállalnak kockázatot, figyelmen kívül hagyják a szabályokat, és szabad, béklyóktól mentes életet élnek. Krétán összebarátkoztam néhány cigány kamasszal. Szüleiket begyűjtötték és visszaküldték Szerbiába, így magukra voltak utalva. A görögök roppant bizalmatlanok a külföldiekkel szemben, ami érthető is egy olyan nemzet részéről, amelyet történelme során nem egyszer hosszú időre leigáztak. Élelmet vettem nekik, és orvosságot a porontyuknak. Társalgási szinten beszéltem görögül, és mivel az ő nyelvjárásuk hasonló volt, képesek voltunk kommunikálni egymással. A cigány csoport vezetőjéhez eljutott annak híre, hogy pártfogásba vettem őket, és meghívott a táborukba. Felejthetetlen élmény volt. Elhatároztam, hogy a szakdolgozatomat a nomád népekkel való bánásmód jogi vetületeiről fogom megírni. Elszomorított, hogy ezek az emberek nem utazhatnak akadálytalanul, ahogy tehették évszázadokon át, és úgy láttam, hogy nincs is senki, aki képviselje őket vagy a szószólójuk legyen.

A szabad életmódhoz szoktak hozzá, ami gyökeresen elütött az általam ismerttől. Szerettek zenélni, enni, táncolni, szerelembe esni, és ha már meguntak egy helyet, egyszerűen odébbálltak. Az a csoport, amelyhez közelebb kerültem, ellenezte a lopást, ezért inkább a művészetekre és a kereskedelemre támaszkodott, hogy előteremtse megélhetésének forrásait. A hivatalos program befejeződése után még három hónapig ott maradtam az országban, egyedül utazgattam, ifjúsági szállásokon húztam meg magam, érdekes emberekkel találkoztam és új helyeket fedeztem fel. Megváltoztam, mire visszatértem az Államokba. Továbbra is érdekelt a tanulás, de most már legalább annyira vonzott a tapasztalatszerzés, és fűtött a kalandvágy is. Akkoriban találkoztam Chaddel. Jóvágású, nagydumás, briliáns elméjű fickó volt. Közvetítőként megállapodásokat segített tető alá hozni, amúgy meg egy simlis alak volt, aki túljárt mindenki eszén. Megismertetett a borokkal, drága éttermekbe hívott vacsorázni, ő vitt el először operába, és csodálatos könyveket adott olvasni. Chad volt az, akivel először jártam Kaliforniában. Sosem felejtem el, amikor végigautóztunk a Csendesóceán partján kígyózó főúton. Nem hittem a szememnek, hogy létezik ilyen hely. Elmentünk a Rodeo Drive-ra, és a Beverly Hills Hotelben ebédeltünk. Az idő lelassulni látszott, mintha Los Angeles egy soha véget nem érő nap lett volna. Néztem a gyönyörű

embereket, mindegyik olyan elégedettnek és boldognak tűnt. Szinte álomnak éreztem a várost, nem pedig valóságnak. Kezdtem újragondolni elhatározásomat, hogy Görögországban akarok élni, és egyre inkább Los Angeles lépett a helyébe; az járt a fejemben, hogy halasztok egy évet, és szabadon, előre lefektetett tervek és kötöttségek nélkül, egyszerűen csak élni fogok. Kiűztem agyamból a telet (még a nyarak egy részét is sítáborokban töltöttük a testvéremmel odafent, Brit Columbia gleccsereinél) és annak a jövőnek az ábrándos képét, amelyet apám dédelgetett a számomra, amióta csak az eszemet tudtam. Elöntött az izgatottság, valahányszor az előttem álló, kijelöletlen útra gondoltam. A jogi egyetem nyugodtan várhat, elvégre csak egy évről van szó. Chad mindent latba vetett, hogy Coloradóban marasztaljon, még egy elragadó beagle-kölyköt is vett nekem. De akkorra már eltökéltem magam. Értékeltem, amit Chadtől kaptam – annak módját, hogyan teremtsek új életet magamnak –, de nem voltam szerelmes belé. Megengedte, hogy megtartsam a kutyust. Lucynak neveztem el. Olyan rossz volt, hogy kirúgták az összes állatnapköziből és kutyaiskolából, ahová csak beírattam. De aranyos és okos volt, szeretett engem, és szüksége volt rám. Jó érzés volt tudni, hogy valakinek szüksége van rám. Mindegy, hogy mennyire. Hiába igyekeztem megmagyarázni a döntésemet, a szüleim elutasították, hogy finanszírozzák tanulmányaim homályos indítékú

megszakítását Kalifornia kedvéért. Kétezer dollárt sikerült félretenni abból, amit a nyáron vállalt gyermekőrzésért kaptam. LA-ben lakott egy Steve nevű barátom, aki ugyancsak tagja volt a sícsapatnak. Vonakodva bár, de beleegyezett, hogy egy darabig nála aludjak a kanapén. – Kell, hogy legyen valamilyen terved – oktatott ki egy alkalommal telefonon, miközben Los Angeles felé repesztettem a sztrádán. – LA nem Colorado, senki sem fogja észrevenni, hogy itt vagy. – Próbált felkészíteni a hely nyers valóságára. Ám ha egyszer valamit a fejembe veszek, semmi és senki nem tud eltántorítani a szándékomtól; ez általában előnyömre szolgál, ám nem egyszer származott már belőle komoly károm. – Mmm-hmm – dünnyögtem, miközben kibámultam az ég aljáig terpeszkedő sivatagra, félúton következő kalandom színhelye felé. Lucy, mint valami másodpilóta, mellettem ült, és mélyen aludt. – Mi a terved? Egyáltalán van valamilyen elképzelésed? – feszegette Steve. – Naná! Találok magamnak egy állást, búcsút mondok a kanapédnak, és meghódítom a világot – válaszoltam tréfálkozva. Felsóhajtott. – Vezess óvatosan! – köszönt el. Steve mindig is kerülte a kockázatot. Bontottam a vonalat, és tekintetemet az útra szegeztem.

Csaknem éjfél volt, amikor Los Angeles határába érve Peugeot 405-ösömmel lekanyarodtam a hegyekből aláereszkedő autópályáról. Előttem fénypontok sokasága terült el, mindegyiknek megvolt a saját története. Annyira más volt ez a látvány, mint Colorado hosszan elnyúló, sötétbe burkolózó foltjai. LA-ben a fények csaknem kiszorították a sötétséget – egy új, feltárásra váró világot képviseltek. Steve már előkészítette a kanapét, és a tizenhét órás autóút után Lucyval valósággal rázuhantunk a fekhelyünkre. Korán ébredtem, a napsugarak fénye beözönlött az ablakokon. Kivittem Lucyt sétálni. A városnak felséges illata volt, mint a napsütésé, amely virágokéval keveredik. Tudtam, ha maradni akarok, sürgősen munkát kell szereznem. Volt már némi pincérnői gyakorlatom, és úgy véltem, ez lenne a legjobb megoldás, hiszen a borravalók azonnal a zsebembe vándorolnának, és nem kellene megvárni, míg megérkezik a heti fizetési csekk. Steve már fenn volt, mire visszaértem. – Isten hozott LA-ben! – üdvözölt. – Kösz, Steve. Mit gondolsz, melyik a legjobb hely, ahol pincérnőként el tudnék helyezkedni? – A Beverly Hills Hotel a legjobb, de oda nehéz bejutni. Itt az összes csinos lány munka nélküli színésznő vagy modell, és mindnyájan pincérnősködnek. LA nem olyan, mint… – Tudom, Steve, tudom, nem olyan, mint Colorado – mosolyogtam. – Hogy jutok a szállodához?

Útbaigazított, majd kétkedő tekintettel sok szerencsét kívánt. Igaza lett, a legtöbb helyen, ahol érdeklődtem, nem volt üresedés. Az egyik hosztesz a másik után üdvözölt fagyos mosollyal, megvető pillantással méregettek, és gőgösen elmagyarázták, hogy teljes létszámmal működnek, kitölthetek ugyan egy jelentkezési ívet, de valójában csak időpocsékolás lenne a részemről, mert olyan sokan vannak előttem a listán. Már kezdtem elveszíteni minden reményemet, amikor betértem az utcában található utolsó étterembe. – Hello! Keresnek alkalmazottat? – kérdeztem a legnagyobb, legragyogóbb és legreményteljesebb mosolyommal. Az előttem álló személy nem karcsú, tökéletesen összerakott, ám álnok leányzó volt, hanem egy negyvenes férfi. – Maga színésznő? – firtatta gyanakodva. – Nem. – Modell? – Nem – nevettem el magam. Legjobb esetben is százhatvanhárom centiméter magas voltam. – Valaha is előfordulhat, hogy valamilyen okból kifolyólag részt kell vennie szereplőválogatáson? – Uram, azt sem tudom, hogy az mi. Arca megenyhült. – A reggeli turnusban van üresedés. Ötre itt kell lennie, és ha azt mondom, hogy ötre, akkor háromegyed ötöt értek alatta.

Még szélesebben mosolyogtam, csak hogy elrejtsem rettenetemet az istentelen időpont hallatán. – Nem probléma – válaszoltam határozott hangon. – Fel van véve – közölte a férfi, majd rögvest tájékoztatott az egyenruháról, amely keményre vasalt, fehér ingblúzból, nyakkendőből és fekete nadrágból állt. – Ne késsen el, nem tűröm a pontatlanságot – mondta, majd elsietett, hogy leszidjon egy szegény beosztottat. Még sötét volt, amikor az étteremhez hajtottam. Steve-től kértem kölcsön egy nyakkendőt és egy inget, amely irdatlan nagy volt rám. Úgy néztem ki benne, mint egy elhízott pingvin. Új főnököm, Ed már odabent tüsténkedett egy másik pincérrel. Egyetlen vendég tartózkodott a helyiségben. Ed körbevezetett az éttermen, ismertette a kötelességeimet, és büszkén a tudomásomra hozta, hogy már tizenöt éve dolgozik ott, és lényegében – legalábbis az én szemszögömből nézve – ő testesíti meg a tulajt. Ugyanis egyedül ő élvezi a valódi tulajdonos bizalmát, aki egy nagyon gazdag és fontos ember, és ha majd találkozom vele, akkor addig nem szólhatok hozzá, amíg ő – mármint Ed – nem ad engedélyt rá. Az illetőnek sok gazdag, fontos barátja van, akiket VIP-knek titulálnak, és úgy kell bánni velük, mintha istenek volnának. Kiképzésem végeztével Ed utasított, hogy szolgáljam ki a vendéget.

– VIP – csücsörítette némán, színpadias mozdulattal a száját. Felmutattam a hüvelykujjamat, miközben alig tudtam leplezni a megvetésemet. A vendég egy aranyos kis öregember volt. Sugárzó mosollyal léptem oda hozzá. – Hello! Hogy s mint van ma reggel? Felemelte a fejét, és fakó, vizenyős tekintetével rám nézett. – Tetszik nekem. Maga új, igaz? Továbbra is mosolyogtam. – Igen. Ma kezdtem. Bólintott. – Rögtön gondoltam. Forduljon meg! – követelte, és csontos ujjával kört rajzolt a levegőbe. Megfordultam, és az étterem bejárata felé kémleltem, hogy lássam, mire akarta felhívni a figyelmemet. De semmi említésre méltó nem tűnt a szemembe. Értetlenkedve fordultam vissza. Elégedetten bólogatott. – Azt szeretném, ha különleges barátság alakulna ki közöttünk – mondta. – Én fizetem a számláit, maga meg segít nekem – ajánlotta, és kacsintott hozzá. Most voltam csak igazán zavarban, ami valószínűleg ki is ült az arcomra. – Cukorbeteg vagyok – folytatta. – Ennélfogva már fel sem áll – nyugtatgatott. – Csupán gyengédségre és figyelmességre vágyom.

Zavarodottságomat megrökönyödés váltotta fel. Teremtő atyám, ez az öregember, aki a nagyapám lehetne, ajánlatot tesz nekem! Úgy éreztem magam, mint akit leforráztak. Arcomba tolult a vér. A legszívesebben elküldtem volna a fenébe, de arra tanítottak, hogy tartsam tiszteletben az időseket. Tanácstalan voltam, hogyan kezeljem a helyzetet. Meg kell keresnem Edet. Motyogtam valamit az orrom alatt, és elrohantam. Lángoló képpel rontottam Edre. – Tudom, hogy a vendég VIP, de… – és a fülébe suttogtam, hogy mit ajánlott az öregember. Ed üres tekintettel bámult. – Nem értem, hol itt a probléma? Azt hittem, világosan elmagyaráztam a VIP-kkel kapcsolatos politikánkat. Hitetlenkedve meredtem rá. – Komolyan beszél? Én ugyan vissza nem megyek ahhoz az asztalhoz! Nem tudná másvalaki kiszolgálni? – nyaggattam. – Molly, alig két órája dolgozik nálunk, és máris zűrt kavart. Inkább tekintse magát szerencsésnek, hogy elnyerte egy VIP tetszését. Éreztem, hogy a fortyogó düh kis híján szétveti a mellkasomat. Ed kajánul elvigyorodott. – Lehet, hogy ennél jobb ajánlatot soha nem fog kapni ebben a városban. Amilyen gyorsan csak tudtam, kirohantam az étteremből, de a könnyek feltartóztathatatlanul

záporoztak a szememből. Behúzódtam a közeli sikátorba, és megkíséreltem összeszedni magam. A kocsim felé botorkáltam, úgy, ahogy voltam, pincérnői szerelésben. Váratlanul egy fényes, ezüstszínű Mercedes vágott elém nagy sebességgel, és elállta az utamat a járdán. Nem sok hiányzott hozzá, hogy letöröljön a föld színéről. Tökéletes. Mi jöhet még? Egy fiatal, jóképű fickó pattant ki a kupéból, majd bevágta maga mögött az ajtót. Katonai álcaruhát viselt rinocéroszkoponyát ábrázoló pólóval, és a mobiljába ordítozott. Elhallgatott, amikor elmentem mellette. – Hé, pincérnő vagy? Éttermi öltözékemre lestem. – Nem. Igen. Szóval… én… – dadogtam. – Igen vagy nem? Nem egy észveszejtően nehéz kérdés, hogy ne tudj rá válaszolni! – sürgetett türelmetlenül. – Oké, az vagyok – mondtam. – Maradj itt! – utasított. – Andrew! – kurjantotta. Egy konyhafőnöki egyenruhát viselő férfi bukkant elő a közeli étteremből, és felénk indult. – Ide süss, találtam nektek egy pincérnőt, úgyhogy elég legyen a siránkozásból. A kurva életbe! Mindent nekem kell elintéznem?! – Van valami tapasztalata?

– Honnan a picsából tudjam? – vakkantotta a fiatal fickó. Andrew felsóhajtott, majd hozzám fordult: – Gyere velem. Beléptünk az étterembe, ahol elképesztő nyüzsgés fogadott: építőmunkások fúrtak, faragtak, kopácsoltak és csiszoltak; egy férfi – mint kiderült, a formatervező – ingerülten hadonászott, mert ő púderrózsaszínű bazsarózsákat rendelt, nem pedig világos rózsaszínűeket; a pultosok italokkal töltötték fel a bár polcait, a pincérek szalvétákat hajtogattak és evőeszközöket tisztogattak. – Ma este nyitunk, egyelőre csak zárt körben – közölte Andrew. – A személyzet hiányos, és még a belső munkákat sem fejezték be. – Nem panaszkodott, egyszerűen csak kimerültnek látszott. Követtem a kúszónövényekkel benőtt, csodaszép udvarba, amely oázisnak tűnt a káosz közepén. Miután letelepedtünk egy fapadra, faggatni kezdett. – Honnan ismered Reardont? Feltételeztem, hogy Reardon az a szörnyű, rémisztő alak, akié az ezüstszínű Mercedes. – Ööö… kis híján elütött az autójával – feleltem. Andrew mindentudóan vigyorgott. – Na, ez rá vall! – Mióta vagy LA-ben? – kérdezte rövid szünet után. – Körülbelül harminchat órája. – Honnan jöttél? – Coloradóból.

– Valami azt súgja, hogy nincs sok éttermi tapasztalatod. – A mamám tartotta az etikett órát az iskolában, amúgy meg mindig is gyors tanuló voltam – győzködtem. Hangosan nevetett. – Rendben, Colorado! Van egy olyan érzésem, hogy csúnyán meg fogom bánni, mindenesetre kapsz tőlem egy esélyt. – Mi az ábra a VIP-kkel? – érdeklődtem. – Beverly Hillsben vagyunk. Itt mindenki kibaszott VIPnek számít – válaszolta. – Nos, tételezzük fel, hogy egy gusztustalan, perverz öregember szexuális szolgáltatásra akar rávenni. Muszáj kiszolgálnod? – Szétrúgnám a lottyadt seggét, aztán kidobnám. Elmosolyodtam. – Mikor kezdjek?

2.

Kívülről nézve sötétnek és titokzatosnak tűnt a Boulevard – az étterem, ahová nem sokkal azelőtt vettek fel dolgozni. Belépve azonban a hollywoodi elit szarvasbőrrel bevont ottománokon és párnázott sarokkanapékon elnyúló ifjú titánjainak a képe tárult elém. Mintha csak egy magánparti kellős közepébe csöppentem volna. Azt hittem, hogy ez a munkahelyem is olyan lesz, mint a többi állás, amelyet korábban betöltöttem. Először némi képzésben részesülök, és csak azután kezdem az igazi munkát. Ám az a hely, amelyet Reardon Green vezetett, nem ilyen volt: az ő világában vagy elsüllyedtél, vagy tüstént megtanultál úszni. Mindenki rohant, senkinek sem volt egy másodperce, hogy válaszoljon a kérdéseimre, és szüntelenül útban voltam. Álltam a forgószél közepén, és vettem egy mély lélegzetet. Mivel úgy tűnt, hogy még nem jelöltek ki számomra asztalokat, körbe-körbejártam, leszedegettem a tányérokat és újratöltöttem a poharakat.

Egy nőnek, aki ismerősnek tűnt valamelyik televíziós show-ból, citromkarikás martinit szolgáltam fel. – Ó, megtenné, hogy kihozza a teljes citromot? – kérdezte tőlem. A többiek felé fordult. – Szeretem magam felszeletelni, úgy legalább biztos lehetek benne, hogy friss. Ti is láthatjátok a kinti kukákban, hogy milyen löttyedtek, csak úgy hemzsegnek rajtuk a legyek. – Összerázkódott az undortól, mire asztaltársai is követték a példáját, és finnyáskodó képet vágtak. Mondanom sem kell, attól fogva ők maguk, saját kezűleg akarták díszíteni a koktéljaikat. Egyre-másra küldözgettek vissza narancsért, sárga vagy zöld citromért. A konyhába menet olyan asztalok mellett vezetett el az utam, amelyek körül csupa híresség és előkelőség foglalt helyet. Óvakodtam nem megbámulni az ismert arcokat, amelyeket addig csak magazinok címlapjain láthattam. Ám mihelyt belöktem a konyha csapóajtaját, a hátam mögötti zsivaj fokozatosan megszűnt. Odabent a konyha jellegzetes hangkavalkádja fogadott; utasítások csattantak, engedelmes válaszok harsantak, szimfóniává olvadva össze a tányérok csörömpölésével, a nehéz vasserpenyők tompa dobbanásával és a forró olajba dobott hús sistergésével. Andrew torkaszakadtából üvöltözött a helyetteseivel, azt tudakolva, hogy miért nem viszik már ki a tányérokat az asztalokhoz. A hűtőkamrát megcélozva sietősen keresztülvágtam közöttük, ügyelve arra, hogy senkit se zavarjak vagy tartsak föl. Idegességemben azonban rossz

irányba fordultam, és egy raktárhelyiségnél kötöttem ki; amint benyitottam, Cam, az egyik tulajdonos tűnt a szemembe, aki hátával egy papírtörülköző-bálának támaszkodott, letolt nadrágja a bokáját verdeste. Kővé dermedtem, azt hittem, menten ott halok meg a küszöbön. Az volt életem legmegalázóbb pillanata. – Bocsánat! – hebegtem alig hallhatóan, de képtelen voltam mozdulni. Barátságosan rám mosolygott, és cseppet sem jött zavarba. – Mi újság? – üdvözölt. – Szeretnél bekerülni a filmembe? A mennyezetre szerelt biztonsági kamerára bökött, majd fiús vigyorát felém villantva felemelte a tenyerét, hogy csapjak bele. Az előtte guggoló lány kuncogni kezdett. Mivel nem akartam megsérteni Camet, áthajoltam a lány fölött, és a tenyerébe csaptam. Aztán menekülésre fogtam a dolgot, és amilyen gyorsan csak tudtam, elhúztam a csíkot. Az szégyenkezéstől. Teremtő atyám, hova kerültem?

arcom

lángolt

a

Egy héttel azután, hogy munkába álltam az étteremben, elmentem Steve-vel egy partira. Csak tengtem-lengtem, és hallgattam, amint körülöttem mindenki arról cseveg, hogy éppen milyen sorozatindító epizódot forgat vagy milyen forgatókönyvön dolgozik; kezdtem magam úgy

érezni, mint akinek semmi keresnivalója nincs ott, amikor egy csinos lány megfogta a kezem. – Kit érdekel, hogy mit csinálnak? – súgta a fülembe. – Gyere, igyunk valamit! Tetőtől talpig formatervezett cuccokat viselt, a vállán egy olyan táska lógott, ami többe került, mint az én járgányom. Követtem a konyhába. Három kupica tequilával később már ő volt a legjobb barátnőm. Blair imádott partikra járni, ugyanakkor józan gondolkodású és kedves teremtés volt. Látszott rajta, hogy az égvilágon semmi sem képes kihozni a sodrából. Egy mogyoróvajgyártó cég örököseként tartották számon, családjának számtalan lakása volt szerte a világban, köztük Beverly Hillsben, ahol gyerekkorát töltötte, mielőtt beíratták egy előkelő New York-i magániskolába. Néhány fiatal lány támolygott be a konyhába, láttukra Blairnek megrándult az arcizma. Felismertem az egyik lányt az MTV népszerű valóságshow-jából. – Ó, a francba! – sziszegte Blair, egyik kezével megragadta a tequilás üveget, a másikkal a karomat. Végigvonszolt a folyosón, egészen a fürdőszobáig. – Összejöttem annak a lánynak a hapsijával, és rajtakapott minket. Halálosan megfenyegetett. Kitört belőlem a nevetés, ő meg hátradöntötte az üveget, és alaposan meghúzta. Az este nagy részét a hatalmas, márványborítású fürdőszobában töltöttük, vihorásztunk és ittunk, megosztva egymással addigi életünk főbb fordulópontjait és a jövővel kapcsolatos

merész álmainkat. Meséltem neki arról, hogy hol lakom – pontosabban, hogy hol nem fogok lakni, ugyanis Steve egyhetes határidőt szabott arra, hogy elhurcolkodjam tőle. – Ó, egek! Költözz hozzám! – visította Blair. – Baromi klassz a lakásom, biztosan neked is tetszeni fog. És van egy piszkosul üres szobám. Egyetlen tequilagőzös éjszaka leforgása alatt – miközben egyfolytában a fürdőszobában lapultunk, nehogy ránk találjon a nevetségessé tett realitysztárocska – nemcsak új társra leltem, hanem új fedél is került a fejem fölé. LA már csak ilyen. Sosem tudhatod, mi történik veled, mihelyt kiteszed a lábad az utcára. Utáltam felszolgálni, és őszintén megvallva csapnivalóan is csináltam, ám az éttermen keresztül vezetett az út abba az új, furcsa világba, amely három alapvető rétegből tevődött össze: a személyzetből, a vendégekből és a főnökeimből. A személyzet nem a szokásos, mindennapi értelemben vett éttermi alkalmazottakból állt. Valamennyien feltörekvő zenészek, modellek vagy színésznők voltak, a legtöbbjük kifejezetten tehetséges. A pincérek zöme színésznek tanult, és úgy tekintett a munkájára, mintha szerepet játszana. Figyeltem őket, amint magukra öltik a figura jellegzetességeit, és önérzetüket háttérbe szorítva azzá válnak, amire az asztaloknál éppen szükség volt: flörtöltek, cserkészfiút alakítottak, bizalmaskodtak. A

pultosok jobbára zenészek és modellek voltak, a lányok vonzók és elragadók, és tudták, hogyan kell a vendégek kedvében járni. Csodáltam adottságukat, amelynek révén egyszerre tudtak kihívóak és szemérmesek lenni. Utánoztam a hajviseletüket, ellestem, hogyan festik ki magukat, megjegyeztem azokat a szexi öltözékeket, amelyeket összeállítottak maguknak. Igyekeztem jelentéktelennek látszani, közben mindent magamba szívni. A vendégek egytől egyig rendkívüli képességekkel megáldott, szupertehetséges emberek voltak: hírességek, rocksztárok, cégvezetők, pénzügyi varázslók, igazi hercegek. Sosem lehetett tudni, éppen ki bukkan fel. A legtöbbjük nagyon is tudatában volt annak, hogy mire jogosítja fel őket az ismertségük, és sokszor szinte a lehetetlenséggel volt határos kielégíteni az összes óhajukat. Mindazonáltal elsajátítottam apró trükköket, például azt, hogy ajánlatos (főleg randevús asztaloknál) először és elsősorban a nőket megszólítani, vagy hogyan kell hatékonyan, ám észrevehetetlenül felszolgálni üzleti ebédek alatt. Azt egykettőre fel tudtam ismerni, hogy ki milyen ember, milyen viselkedés várható tőle, de szörnyen ügyetlen voltam a felszolgálásban. Folyton elejtettem a tányérokat, elfelejtettem tisztára törölni a villákat, képtelen voltam olyan szertartásos módon kihúzni a dugót a boros üvegekből, ahogyan azt a tulajdonosok megkövetelték.

Számomra a legérdekesebbnek Reardon és két társa bizonyult. Reardon éles elméjű, türelmetlen és labilis alkat volt. Szörnyű fráter, de őt tekintették a vállalkozás eszének. Cam a világ egyik leggazdagabb emberének volt a fia. A vagyonkezelő alaptól havonta kapott csekkekből akár egy kisebb szigetre is futotta volna. Nem úgy tűnt, mintha különösebben érdekelte volna az üzleti világ, ellenkezőleg, amennyire meg tudtam állapítani, idejét leginkább nőzésre, bulizásra és szerencsejátékok űzésére fordította – örömét lelte mindenféle hedonista bűnben, amelyet csak el lehetett képzelni. Ő volt a pénzeszsák; szerepe kimerült abban, hogy kezesként aláírta a számlákat. Sam Cammel együtt nőtt fel. Remek közösségi ember volt. Csupa bűbáj stílusával, jókedvű és vicces modorával úgy tudott smúzolni másokkal, mint senki más. Feltételezésem szerint ő irányította a marketing és kliensrészleget. Hármójukat figyelni, hogyan hatnak kölcsönösen egymásra, olyan volt, mintha egy új fajt tanulmányoznék. Nem abban a világban éltek, amelyet huszonvalahány évem alatt megismertem. Fölötte álltak mindennek, nem zavartatták magukat következményekkel, tökéletesen hidegen hagyták őket a merev szabályok, holmi alá- és fölérendeltségi viszonyok.

A Boulevard működésének elve ugyanaz volt, mint bármelyik Beverly Hills-i vendéglőé – mindenből a legjobbat nyújtani a kifinomult ízlésű vendégnek. A tulajdonostársak kisebb vagyont költöttek Frette asztalterítőkre, Riedel poharakra és a legkiválóbb borokra. A felszolgálók megnyerők és hatékonyak voltak, a konyhafőnök világhírű, a belső dekoráció bámulatos. A hívogató légkör, amelyet a személyzet teremtett, része volt a színjátéknak. Udvariasságunk függönye mögött ott leselkedett az őrület réme, amely bármikor elszabadulhatott. A lényeg, hogy a főnökök folyton tökéletességet és szakszerűséget követeltek – aztán elég volt néhány pohár ital, és máris feledésbe merültek a gondosan kidolgozott tervek. Egy vasárnap reggel nekem kellett kinyitni a vendéglőt az ilyenkor szokásos, ebédnek is beillő reggeli, a regebéd szervírozására, ám amikor odaértem, megütközve fedeztem fel, hogy Sam még ott vigad egy lemezlovas és csapatnyi lány társaságában. Záróra után bűzös lebujt csinált a mi elegáns, takaros éttermünkből, mintha csak az övé lett volna. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy el kell húznom a nagy, szarvasbőr utánzatú függönyöket és lebontani az ideiglenes dj-állványt, hogy időben felkészülhessek a késő délelőtti műszakra. Kibogozhatatlan, zagyva motyogás volt a válasz. – Seggfej, seggfej, seggfej, seggfej… – dünnyögte, és ugyanakkora vehemenciával rántotta össze a függönyöket, amekkorával én kitártam.

Felhívtam Reardont. – Sam itt bulizik néhány lánnyal. Nem hajlandó távozni, és nem engedi, hogy kinyissam az éttermet. Mit tegyek? – A büdös fenébe! Bassza meg! Add át neki a telefont. Jövök, amilyen gyorsan csak tudok. Odanyújtottam a mobilt Samnek. – Seggfej, seggfej, seggfej, seggfej… – ismételgette Reardonnak, aztán visszaadta a készüléket. – Hívj neki egy taxit, és valahogy tuszkold be! – kiabálta Reardon. Körbenéztem, de Sam addigra már eltűnt. – Várj! Azt hiszem, elment – mondtam Reardonnak. Az ablakhoz siettem, és azt kellett látnom, hogy Sam, hatalmas méretű, arany Rolex karórájával, fényes Prada cipőjében, bézs színű selyemnadrágjában éppen felszáll egy autóbuszra. Fülemen a mobillal utána szaladtam, hogy megállítsam. Közben kitört belőlem a nevetés. – Mi folyik ott? Mit művel Sam? – türelmetlenkedett Readon. – Éppen most ül fel egy buszra, hogy bemenjen a belvárosba – tájékoztattam. – Úgy érted, hogy egy tömegközlekedési eszközre? – Aha – feleltem, miközben Sam a busz piszoktól homályos ablaka mögül boldog ábrázattal, vidáman intett búcsút. – Jézus! – sóhajtott fel Reardon. – Szólj Pörölynek, hogy valahol szedje össze.

Pöröly volt Sam testőre, sofőrje és pénzbehajtója. A fülembe jutott, hogy nemrégiben szabadult a börtönből, de hogy miért kasztlizták be, senki sem volt hajlandó elárulni. Felhívtam Pörölyt, aki mogorván beleegyezett, hogy beül a „ródliba” – Sam így nevezte a cég limuzinját –, és körbefurikázik a belvárosban, talán valamelyik utcán ráakad a főnökére. Bontottam a vonalat, és megfordultam. A lemezlovas és a lányok éppen akkor veselkedtek neki, hogy kibontsanak egy palack XIII. Lajos márkájú pezsgőt, amelyből ezer dollárba került egy üveggel. Odapattantam, és kitéptem a kezükből. – Hogyisne! Sipirc haza, csajok! – Mint egy szigorú szülő, aki véget vet a rajcsúrozásnak, lekapcsoltam a zenét, és kikísértem őket. Sikerült még időben kinyitnom az éttermet a regebédre, nagy nehezen Pöröly is megtalálta Samet, LA belvárosától délre, Comptonban sétált az utcán, egy üveg Cristal pezsgő és néhány érdekes alak társaságában. Az volt a benyomásom, hogy az étteremben minden egyes nap képtelenebb, mint az előző – az biztos, hogy sosem unatkoztam.

3.

– Te vagy a legelbaszottabb pincérnő, akit valaha is felfogadtunk – vágta a képembe Reardon egy alkalommal, miután lejárt a munkaidőm. A tudatában voltam annak, hogy alkalmasságom erősen korlátozott az olyasfajta rabszolgamunkára, mint a felszolgálás, de hogy én volnék a legrosszabb?! Komolyan? Összeszorult gyomrom… Ki akar rúgni? – A legvacakabb – ismételte meg. – De van benned valami. Mindenki kedvel. Sokan csak azért jönnek vissza, hogy dumáljanak veled. – Kösz… – válaszoltam tétován. – Miért nem jössz át hozzánk dolgozni? Bambán bámultam rá. – Mármint az ingatlanfejlesztési alapunkhoz. Éppen most hajtottunk fel kétszázötvenmillió dollárt. – Mi lenne a feladatom? – firtattam óvatosan.

– Ne kérdezz ostobaságokat! Nem mindegy neked? Jobb, mint felszolgálni, és rengeteget tanulhatsz. Eszembe jutottak azok a nevetséges suskusok, amelyeknek szemtanúja voltam az elmúlt hónapokban, és lekicsinylően horkantottam. – Szóval okosnak képzeled magad, mi? Hát kurvára nem vagy okos. Halványlila gőzöd sincs arról, hogyan működik a világ. Nem volt valami nagylelkű ajánlat a részéről, de legalább nem tett lapátra. – Rendben, elvállalom – feleltem. – Még szép! Azzal, hogy átmentem az ingatlanalaphoz, az életem kizárólag Reardon, Cam és Sam körül kezdett forogni, a két másik alkotóréteg egy csapásra eltűnt belőle. Úgy viselkedtek, mint akik saját klubot működtetnek. Saját szabályaik voltak, saját nyelven beszéltek. Mondanom sem kell, teljesen más világ volt az övék, mint az enyém. Hétvégi alkalmi programjaik – Oscar-partik, Sundance filmfesztiválok, jachtkirándulások – soha vissza nem térő lehetőségeket villantottak fel számomra. Baráti társaságuk ünnepelt sztárokból, híres sportolókból, milliárdosokból és előkelőségekből állt. A legkülönbözőbb feladatokkal bíztak meg, mindegy, hogy nappal volt vagy éjszaka; én persze csak a partvonalról fürkészhettem őket, titkon reménykedve, hogy egyszer engem is meghívnak majd a klubjukba.

Megesett, hogy Reardon péntek este fél kilenckor nyitotta rám az irodaajtót, és közölte: „Foglalj nekem asztalt kilencre!” Természetesen a legfelkapottabb étterembe óhajtott menni, ahová gyakorlatilag lehetetlenség volt helyet szerezni. Hívtam az éttermet, a hosztesz jót nevetett, és letette. – Tele vannak – tájékoztattam Reardont. Őrjöngeni kezdett. – Te vagy a leghúgyagyúbb idióta, akivel valaha is találkoztam! Mi a fasz van veled? Gondolod, hogy viszed valamire az életben, ha még egy asztalfoglalást sem tudsz elintézni egy kibaszott, hülye étterembe? Annyira ideges lettem, hogy csak dadogtam, és ujjaimmal a hajamat csavargattam. – Szólalj meg! Beszélj! Ne nyúlkálj az arcodhoz! Ne babráld a hajadat! – bömbölte. Hasonló jelenetekből tevődött össze kiképzésem korai szakaszának forgatókönyve; minden egyes nap úgy telt el, mintha frontszolgálatot teljesítenék. Egy reggel hajnali öt harminckor ugrasztott ki az ágyamból. – Szükségem van rád az irodában, de most azonnal! Hozzál néhány péksüteményt is – utasított, és lecsapta. Sosem esett ki a száján az, hogy „Szia!”, vagy „Viszlát!”. Lényegre törő fickó volt. Felnyögtem, és kivonszoltam magam a fürdőszobába, hogy lezuhanyozzam. Éppen csak megtörülköztem, amikor SMS-em jött.

Hol a picsában vagy? Robogtam az irodába, amilyen sebesen csak tudtam, bízva abban, hogy menetközben találok majd valahol egy pékséget. De csak egy Pink Dotot1 láttam az út szélén. Gyorsan leparkoltam előtte, magamhoz vettem néhány bagelt és két doboz krémsajtot. Csuromvizes hajjal, az álmosságtól még félig leragadt szemmel, de rekordidő alatt beértem. – Hol vannak a péksütemények? – kérdezte Reardon „Jó reggelt!” gyanánt. Elé raktam a papírzacskót. Feltépte a tetejét. Képtelen volt egyszerűen csak kinyitni a dolgokat, megsemmisített mindent, ami az útjába akadt. – Mi a fasz ez? – üvöltötte. Riadtamban nagyot

ugrottam.

Addigra

hozzászokhattam volna már váratlan dühkitöréseihez, ennek ellenére időnként még mindig meg tudott lepni. – Csak nem a Pink Dotból hoztad őket? Nyilvánvalóan a Pink Dot olcsó, késő éjszakáig nyitva tartó élelmiszerüzletnek számított a szemében. – Ezzel az erővel akár egy baszott hajléktalanszállásnál is megállhattál volna! – ordította. – Nekem nem kellenek a kurva Pink Dot kurva zsemléi! Ilyeneket csak a kibaszott szegények zabálnak! Felém hajította a zacskót. Még idejében le tudtam bukni. – A jövőben honnan szeretnéd, hogy beszerezzem a péksüteményeidet? – kérdeztem tőle szándékosan

nyugodt hangon, azt remélve, hogy a felnőttes hangnem ráébreszti, hogy úgy viselkedik, mint egy hisztis kétéves gyerek. – Hozd a kocsit! – förmedt rám. A Greenblatthoz irányított, mert az igazi „menők” ott szerzik be reggeli péksüteményeiket. Utána el kellett fuvaroznom egy találkozóra. – Várj itt! – közölte. – Meddig? – Amíg vissza nem jövök, tökfej! – Nevetett, és rám csapta az ajtót. Egy idő után Reardon magával vitt a találkozókra, ahelyett, hogy kint kellett volna várakoznom rá. Közelről tanulmányozhattam. Kétségkívül mesterfokon tárgyalt. Képes volt meggyőzni igazán okos embereket, hogy félelmetesen ostoba döntéseket hozzanak. Besétált a megbeszélt találkozóra, és mire felállt a tárgyalóasztal mellől, már ott lapult a zsebében az aláírt szerződés, amely kielégítette összes követelését; soha nem vállalt kockázatot, és övé volt az utolsó szó minden egyes kérdésben. Mindegy, ki volt a tárgyalópartnere, túljárt mindenki eszén. Fokozatosan kezdtem felismerni a sakkmatt helyzeteket, amikor a testre szabott öltönyt viselő, arrogáns modorú, borostyán ligás, egyetemet végzett balekok hirtelen ráébredtek, hogy a katonai álcaruhába, rinocéroszkoponyás pólóba öltözött fickó, aki végigmulatta egyetemi éveit valamelyik állami

intézményben, lényegében felmosta velük a padlót. Kénytelen voltam elrejteni a mosolyomat, valahányszor láttam, hogyan halványulnak el Mr. Előkelőség arcán az önelégült vonások, és torzulnak a megsemmisítő vereség beismerésévé. Nem létezik a Földön olyan egyetem, amely képes lett volna felkészíteni arra a tudásra, amelyet Reardontól sajátítottam el. Szabályos tűzkeresztségen estem át. Néha elkeserítőnek éreztem, néha erőpróbára késztetőnek, de minden egyes órát élveztem. Örömömet leltem az előadásban. Imádtam nézni, ahogy sikert sikerre halmoz. Ahhoz, hogy életben maradhassak ebben a világban, meg kellett tanulnom, hogyan érjek el eredményeket, ha nyomás alatt vagyok, úgyhogy Reardon egyre szorosabbra húzta a csavarokat, hogy kellőképpen megedződjek. Reardon olyan volt, mint az apám – szélsőségesebb kiadásban. Folyton hajtott, sosem engedte, hogy lazítsak, azt akarta, hogy megkeményedjek. Wall Street típusú képzésben részesített, olyanban, amilyet csupán hapsik kaphatnak a tőzsdeparketten vagy a kereskedelmi részlegen, nők viszont csak elvétve. Lassan kezdtem úgy látni a világot, amilyen – vagy legalábbis amilyen az ő világa. És felfedeztem azt is, hogy nem pusztán hagyományos, biztonságos utakon lehet eljutni a sikerhez. A jogi egyetem eltűnt a radarom képernyőjéről. Reardon testesítette meg számomra a doktori iskolát, és én elmélyülten lestem, hogyan intézi az ügyeket. Reardon

felsőfokon értett a stratégiához. Tudta, hogyan mérlegelje az ügyleteket, és ha felismert egy lehetőséget, tüstént lecsapott rá. Nem számított, ha olyasmiről volt szó, amihez korábban még csak nem is szagolt, egykettőre beleásta magát. Körbejárta a témát, éjjel-nappal csak azzal foglalkozott, míg ki nem fundálta a lényeget. Az üzleti leckék, amelyeket Reardontól vettem, komikusan mellőzték az ügyintézéshez szükséges részleteket. – Átruccanunk Monacóba, Molly. Addig legyen gondod a cégre! És ezzel hetekre eltűntek, közben meg egyre halmozódtak az aláírásra váró akták. – Hé, Molly, legyen gondod az escrow számlára 2! – Az meg mi? – Nézz utána, balfasz. Ha nem csináltam meg valamit vagy nem úgy, ahogy ő kérte, Reardon tajtékzott, mint akinek nincs ki mind a négy kereke; ilyenkor alig vártam, hogy hazamehessek, lekapcsoltam az összes lámpát, beleültem egy kád forró vízbe, és sírtam. Vagy megittam egy pohár bort Blairrel, miután hazajött egy igazi partiról, ahol igazi emberekkel találkozott, vagy éppen igazi randevún volt egy igazi fiúval, és zokogva kiöntöttem neki a lelkem nem létező társasági életemről. – Akkor hagyd ott őket! – biztatott, és a fejét csóválta, hogy milyen hatökör vagyok. Még csak nem is fizettek meg valami jól; Blair nem értette, miért ragaszkodom

olyan görcsösen valamihez, ha egyszer nyomorultul érzem magam. Ő nem látta, amit én. Noha eredetileg az volt a szándékom, hogy kötöttségek nélkül, gondtalanul eltöltök egy évet Los Angelesben, míg fiatal vagyok, az ösztönöm azt súgta, hogy tartsak ki Reardonék mellett. Mindazonáltal elérkezettnek láttam, hogy lelki egyensúlyom megőrzése érdekében kezdjek valamit magammal; ezért úgy döntöttem, hogy jelentkezem önkéntesnek egy helyi kórházban. Gyermekekkel akartam foglalkozni. Az önkéntes munka mindig is fontos volt a családomnak, a mamámmal gyakran vittünk élelmet a hajléktalanoknak, vagy idősek otthonában segédkeztünk. A gyermekosztályhoz ráadásul személyes élmény fűzött, hiszen gerincműtétem után hónapokig jártam ki-be a kórházakba. Ugyanis az operáció következtében súlyos komplikációk léptek fel nálam. A májam elégtelenül működött, és az epehólyagom súlyosan begyulladt. Az orvosok képtelenek voltak rájönni, hogy mi a baj velem. Egy bizonyos ponton még azt az eshetőséget sem zárták ki, hogy valamiféle rejtélyes fertőzés támadta meg a szervezetemet, miközben fel voltam nyitva, ezért a fertőző részlegre fektettek be. A hely pontosan úgy nézett ki, mint a filmekben. Az orvosok védőruhát viseltek, a kórterem pedig egy hatalmas buborékra hasonlított, amelyből nem volt szabadulás. Látogatókat nem engedtek

be. Emlékszem, attól rettegtem, hogy ott fogok meghalni egymagamban. Az elkülönített osztályon végigsínylődött napokat leszámítva a mamám el nem mozdult volna mellőlem. A szívem szakadt meg, amikor láttam, hogy a többi gyerek közül nem mindenkinek adatik meg ez a fajta támogatás, és belegondoltam, hogy milyen nehéz lehet nekik. Szerencsére maradéktalanul felgyógyultam, de ez az emlék örökre belém vésődött. Miután elvégeztem az előírt tanfolyamot a kórházban, munka után, heti néhány alkalommal olyan gyermekekről gondoskodtam, akik halálos betegségekben szenvedtek. Előre figyelmeztettek minket, hogy a legtöbbjük meg fog halni, de a halál tényleges bekövetkeztére semmi sem tudja felkészíteni az embert. Sápadtságuk és gyengeségük ellenére csodálatos, boldog kis lelkek voltak. Egyszerre volt felemelő és alázatosságra késztető velük lenni. Néhány hét elteltével összehozott a sors egy kislánnyal, akit Grace-nek hívtak. Törékeny teste ellenére tele volt határtalan energiával és szárnyaló álmokkal. Akkor már hosszú ideje be volt zárva a kórház falai közé; csupán arra vágyott, hogy régész lehessen, és ősi, elveszett városokat fedezhessen fel. Könyörögtem és rimánkodtam, hadd vihessem ki tolószékben a szabadba. Nagy nehezen engedélyezték. Másnap reggel rohantam az alagsori részlegre, de a szobája üresen fogadott.

– Meghalt, Molly – közölte velem kedvenc ápolóm, Patrick, és vigasztalásul vállamra tette a kezét. Noha az elöljáróm óva intett ettől a pillanattól, és általában is felkérte az összes önkéntest, hogy lehetőleg titokban gyászoljon, a többi gyermek és a családtagok érdekében ne mutassa ki a fájdalmát, nálam ott helyben eltörött a mécses. Patrick kiterelt a fürdőszobába. – Ez a munkánk része. A többiek kedvéért erősnek kell maradnod. Itt kisírhatod magad – mondta szelíden, és otthagyott. A fürdőszoba padlójára rogyva zokogtam. Noha a szívfacsaró tragédiák voltak többségben, megestek apró csodák is. Az egyik kisfiú, Christopher szembeszállt a rá kirótt halálos ítélettel, és napról napra jobban lett. A csillogás visszatért a szemébe, papírfehér bőre rózsaszín árnyalatot kapott. Körbe-körbesétált a kórtermekben, és elmesélte esetét a többi gyereknek, reményt öntve kis szívükbe. Christopher bátorsága és derűlátása segített nekem is, hogy egészséges megvilágításban szemléljem új, őrült világomat.

4.

Az idő előrehaladtával, gyámkodásának szüntelen

Reardon kényszere

könyörtelen alatt, afféle

mindenessé nőttem ki magam, akire bármit rá lehetett bízni. A hosszú várakozási lista élére ugrani a legújabb túlárazott óráért kitört őrületben, autót bérelni a New York-i tömegközlekedési sztrájk ideje alatt, eltüntetni egy egyéjszakás kaland nyomait – gyakorlatilag mindenre találtam megoldást. Tudtam kezelni az escrow számlákat, még azt is kiokoskodtam, hogyan szerezzek asztalt egy olyan étteremben, ahol már hónapokkal előre lefoglaltak minden helyet. Most már csak mosolyogtam és bólogattam, ha Reardon megkért, hogy intézzem el, ami lehetetlenséggel ért fel, és már tárcsáztam is az étterem számát. – Hello, csupán azért telefonálok, hogy megerősítsem a mai esti asztalfoglalásomat.

– Sajnálom, de nálunk nincs nyoma. Szünet. – De hát tíz hónapja szóltam oda a foglalás ügyében! Ma van a főnököm születésnapja, és néhány közeli barátja egyenesen New Yorkból repült ide. Ó, teremtő atyám, biztosan ki fog rúgni… Kérem, nem tudna segíteni? – fogtam könyörgőre, és a hatás kedvéért néha még szipogtam is. Szünet. – Megmondaná még egyszer a nevét? – Molly Bloom. – Oké, Miss Bloom. Meg is találtam. Négy személy részére, este nyolc. – Hat. – Ó, igen. Este hat. Köszönöm, Miss Bloom. Elnézést a fennakadásért. Egy este aktarakosgatás közben arra lettem figyelmes, hogy a srácok Reardon szobájában nevetgélnek és régi emlékeket elevenítenek föl. Cam és Sam együtt nőttek fel, Sam és Reardon pedig évfolyamtársak voltak. Az egyetem elvégzése után ráébredtek, azon kívül, hogy remekül tudnak egymás társaságában szórakozni, akár céget is alapíthatnának, bedobva a közösbe, amijük van – és megszületett a partneri társulásuk. Aznap este pompás hangulatban voltak, mivel sikerült egy újabb nagyszabású üzletet nyélbe ütniük.

– Szeretjük ám a mézet, igaz, pajtik? – jegyezte meg vigyorogva Sam. A méz helyettesítette szótárukban a pénzt. – Emlékszel, amikor szétlőtted a holdember seggét? – fordult Camhez. – Már akkor is nagy lókötő voltál! Mindhárman nevettek, és újratöltötték a poharaikat. – Muszáj elmesélned ezt a történetet Mollynak – vetette fel Sam. Nevem hallatán berontottam hozzájuk. Cam felállt, hogy hathatósabban illusztrálhassa mondanivalóját. Százkilencvenöt centiméteres, csupa izom termetével, tele energiával leginkább egy óriási, rakoncátlan kutyakölyökre emlékeztetett. – Szóval paintballt játszottunk – vágott bele, és eljátszotta, hogy ránk emeli, majd egyenként elsüti a puskáját. – Apám meghívta Buzz Aldrint, tudod, a fickót, aki járt a Holdon. A lényeg, hogy odaléptem hozzá, és közelről tüzet nyitottam rá. Bammm! Bammm! – Utánozta, hogyan csinálta. – És még rá is kiáltottam: Bammm, lepuffantottalak, holdember! Hisztérikusan hahotáztak. Magam elé képzeltem az abszurd jelenetet, amint Cam festékpatronokkal fröcsköli tele a legendás Buzz Aldrint, és én is nevetésre fakadtam. – Tölts a kis Mollynak is! – szólalt meg Reardon. – Ő is besegített az ügyletbe. – Egyre inkább beilleszkedsz a csapatba, Mol – közölte Sam szeretetteljesen, és odanyújtott egy pohár tizennyolc

éves Macallan whiskyt. Magasba emeltük a poharunkat. Annyira akartam, hogy közéjük tartozzam. Üzleteket akartam kötni, élvezni a pénzzel és a ranggal járó jó életet. A tisztán árpából készült, házasítatlan whiskynek olyan íze volt, mint az áporodott benzinnek, de csak mosolyogtam, és leküzdöttem a hányingert. Minél jobb teljesítményt nyújtottam, a fiúk annál több terhet akasztottak a nyakamba. Miközben hivatali feladatköröm egyre csak tágult, Reardon személyes ügyeinek intézéséért változatlanul én voltam az egyedüli felelős. Magánélete persze javarészt abból állt, hogy boldoggá tegye barátnőinek népes táborát. Folyton felsőkategóriás üzletekben kellett megbízásokat teljesítenem. Coloradói életemben különösebben nem ismertem és nem is érdekeltek a dizájner ruhák és táskák. Ám a hetente cserélődő barátnőknek vett luxuscikkek hatására kezdtem elcsábulni, és mind gyakrabban képzeltem el magam azokban a cuccokban vagy csodálatos cipőkben, amelyeket Brittnynek, Jamie-nek vagy mit tudom én, kinek szereztem be vigaszajándékként. Nem mintha túlságosan odalettem volna ezekért a méregdrága holmikért, de rájöttem, hogy az emberek egészen másként kezelnek – sokkal komolyabban vesznek –, ha azokban vagyok. Azon a bizonyos délutánon Reardon egy Valerie’s nevű üzletbe küldött.

Kiderült, hogy a Valerie’s egy felsőkategóriás kozmetikai szalon Beverly Hillsben, amely arcfestékeket és szépítőszereket árul azoknak, akik benne vannak a hollywoodi és a Beverly Hills-i hírességek Ki kicsodájában. Amint beléptem az impozáns ajtón, olyan érzés fogott el, mintha egy mesebeli hercegnő udvarába toppantam volna be. Fátyolszerű függönyök, puha levendula árnyalatok, krémszínű bársonnyal bevont díványok – és káprázatos termékek bődületes választéka. Egy gyönyörű, szőke nő üdvözölt: – Helló, Valerie vagyok. Mit tehetek önért? – Egyedül hozta össze ezt az egészet? – támadtam le. – Igen, kizárólag az én művem. – Csodálatos lett – áradoztam sóvárgó arccal. Miközben beütötte a pénztárgépbe a Reardon által rendelt termékek árát, rám jött a köhögés – a három készítmény csaknem ezer dollárba került! – Hűha! – szakadt ki belőlem. – Tényleg vannak, akik hajlandók ennyit áldozni azért, hogy kifesthessék az arcukat? Kedélyesen elmosolyodott. – Jöjjön velem! – mondta, és intett a fejével, hogy kövessem. A sminkasztalához vezetett, amely szakasztott úgy nézett ki, mint a letűnt idők hollywoodi filmsztárjainak a fésülködőasztala. Elhúzta a széket a tükör elől, leültetett rá, majd néhány ecsetvonás itt, egy kis ajakceruza és szempillafesték amott, végül a kezembe nyomott egy kis

ezüsttükröt. Majdhogynem ismeretlen arc nézett vissza rám. Alig hittem a szememnek, mintha másvalaki lettem volna, annyira megváltoztak a vonásaim. – Elképesztő… – ámuldoztam, egyre csak magamon legeltetve a tekintetem. – Az igazi luxus megéri az árát. Bólintottam, és vetettem még egy utolsó pillantást kicserélődött arcomra. – Ha majd készen áll, jöjjön vissza, és újra beszélünk – közölte, és kacsintott hozzá. Jóllehet egész életemben arra tanítottak, hogy pénzért nem lehet boldogságot venni, a napnál is világosabb lett előttem, hogy azért bizonyos kívánságok csak teljesülnek, ha van belőle elég. A Reardontól kapott fizetésem fedezte az alapvető igényeimet, ám arra jutottam, hogy ruhatáram felfrissítéséhez több pénzre van szükségem. Jelentkeztem félállásban italos pincérnőnek, hogy kiegészítsem a keresetemet. A koktélos pincérnői munka egészen más világ, mint a szokványos éttermi felszolgálóé. Például a legtöbb bár vagy éjszakai mulató fotót is követelt, amikor jelentkeztem náluk. Az egyik hely a Shelter volt. Kiderült, hogy Fred, a menedzser nem más, mint az a súlyosan lökött számítógép-programozó, akivel annak idején az első

éttermemben dolgoztam. LA akkoriban tele volt olyan emberekkel, akik állandóan váltogatták szerepüket. Vegyük például Fredet. Az egyik napon még szemináriumokat tart – szemüvegesen, vékony nyakkendőben – az éttermi hálózatok operációs rendszeréről, a másikon már Armani öltönyben feszít, és egy olyan klub mindenható vezetője, amely külsőségeiben a barlanglakók korát próbálja feltámasztani. Miután felvett, közölte, hogy méretre szabott formaruhát kell viselnem munka közben, és a kezembe nyomott egy névjegykártyát. A dizájner „stúdió” valójában egy parányi, lerobbant lakásnak bizonyult NyugatHollywoodban, maga a ruhatervező pedig egy harsány, rikító cuccokba öltözött figura volt, aki, miközben levette a méreteimet, az első adandó alkalommal rám löttyintette fehérboros fröccsét. – Végeztünk is, kicsiny barackvirág – zöngicsélte, és megígérte, hogy azonnal értesít, mihelyt elkészül vele. Pár nap múlva valóban megcsörrent a telefonom. – Jöhetssssz, katicabogárkám – zümmögte a mobilba. – De siesssss! Már epedve várjuk a divatbemutatót. Amikor odaértem, az alkalmazottja egy pohár rozéval és egy kis batyuval fogadott, majd belökött a parányi fürdőszobába. Ruhámból kibújva belepréseltem magam a formaruhába, amely tulajdonképpen nem volt más, mint egy fügefalevélnyi, állatbőrt utánzó műanyag kosztüm műszőrme szegéllyel. Amikor felvételi vizsgát tettem a jogi

egyetemre, a másodperc milliomodrészére sem fordult volna meg a fejemben, hogy valamikor ilyen öltözékben kelletem majd magam. – Öööö, figyeljetek, srácok, azt hiszem, pár helyen több anyag kellene – kérleltem őket, és túlságosan is zavarban voltam ahhoz, hogy kilépjek a fürdőszobából. – De légy butussssska! – kiabált vissza a ruhatervező. A kanapén heverészett a segédjével, kényelmesen elnyúlva szopogatták a bort. – Csodásan festessssz benne. Búcsúzóul még rám sóztak egy felcsatolható, mohikán hajviseletet utánzó parókát, amely ugyanabból a műszőrből készült. Megköszöntem a figyelmességüket, ők meg puszit dobva felém kitessékeltek az ajtón. Elmém egyik fele azt duruzsolta: Úgy fogsz festeni, mint egy loncsos kakas! A másik viszont azt: Szarjál rá! Az italos lányok egyetlen este többet keresnek, mint most te egy hét alatt! Valóban szépen kerestem a Shelterben. A hely sikere elsősorban a promótereknek volt köszönhető, akik hűséges követőkkel rendelkeztek a celebek, milliárdosok és modellek táborából. A forgalmasabb estéken megesett, hogy a vendégek órákon át várakoztak a bársonykötél mögött, csak hogy bejussanak. Idővel megismerkedtem a támogatókkal, akik aztán felkaroltak, és segítettek abban, hogy a város legmenőbb bárjaiban dolgozhassak. A menedzserek és kijárók zöme semmirekellő alkoholista vagy drogos volt, akiknek a hatalma abból fakadt, hogy

tőlük függött, kinek sikerül aznap este becsúsznia és felcsípnie valamelyik fiatal, csinos lányt. A fiatal, csinos lányok zöme pedig fényes karrierről ábrándozó színésznőcske vagy manöken volt, akik hittek – őszintén hittek – abban, hogy ha eltöltenek egy-két fülledt estét a mulatóban, akkor onnantól kezdve egyenes út vezet a felfedezésükhöz. Az egész oltári nagy badarságnak tűnt, én azonban vigyáztam, hogy kizárólag a saját dolgaimmal törődjek. Pontos voltam, megbízható és professzionális. Míg a többi felszolgáló időnként felhörpintett egy-két pohárral vagy lazsált egy sort, nekem a fő szempont az volt, hogy minden rendben legyen a hozzám tartozó asztalok körül. Általában én szolgáltam fel a legtöbb italt, és a kapott borravaló mindig meghaladta a cech húsz százalékát. Nem azért vállaltam el ezeket a melókat, hogy barátokra leljek, hanem hogy pénzt keressek. A shelterbeli estéim nem várt módon nagyot lendítettek Los Angeles-i kiképzésemen. Soha egy kortyot nem ittam, minden este józan maradtam, és éber tekintettel lestem, miként lazul el, politizálgat és keresi az egyéjszakás kalandokat a garatra felöntött, becsiccsentett Hollywood. A koktélos pincérnőként keresett pénz némi jövedelemtöbblethez juttatott, amelyből arra ugyan nem futotta, hogy dizájner cipőket vásároljak magamnak, ám arra igen, hogy szép lassan lecseréljem coloradói ruhatáramat. Arról nem is beszélve, hogy kellemes érzés volt testes bankjegyköteggel a zsebemben hazaballagni munka után.

Napközben Reardonéknál húztam az igát hosszú órákon át, esténként pedig különböző bárokban szolgáltam fel. Szó se róla, derekasan kikészített. Ennek ellenére rá kellett jönnöm, hogy állóképességem végtelen, ha pénzszerzésről van szó. Nem számított, mennyire elfoglalt vagy elcsigázott vagyok, soha nem mondtam nemet egyetlen állásajánlatra sem.

5.

Az elmúlt hetekben többször is hallottam Reardont egy Viper Room nevű helyet említeni. Mivel nem volt szabad kíváncsiskodnom, kiváltképpen nem a tárgyalások tapogatózó szakaszában, a magam szakállára kezdtem kutakodni. Rövid idő alatt rábukkantam, hogy a Viper Room Los Angeles egyik ikonikus bárja. Matt feketére festett épületével a Sunset Boulevard viszonylag lerobbant részén bújt meg ital- és dohányboltok közé beékelődve, de falai közül a hírnév kultusza és a szexuális kicsapongás gazdag története áradt. A negyvenes években Bugsy Siegel, a Las Vegas-i kaszinóvárost megálmodó gengszter tulajdonában volt, de akkor még Melody Roomnak hívták. Amikor Johnny Depp és Anthony Fox 1993-ban megvásárolta, a megnyitó estén Tom Petty énekelt, River Phoenix pedig ott halt meg kábítószertúladagolásban 1994 halloweenjának estéjén, mialatt

Depp éppen a színpadon játszott Flea-vel, a Red Hot Chili Peppers basszusgitárosával. Megtudtam azt is, hogy 2000-ben Depp partnere, Anthony Fox beperelte Johnnyt azzal a váddal, hogy becsapta, és maga zsebelte be a profitot; aztán Fox eltűnt, mielőtt még az eljárás lezárult volna. A kialakult zűrzavaros helyzetben a bíróság csődgondnokot rendelt ki a Viper Room sorsának rendezésére, akiről kiderült, hogy történetesen Reardon családi barátja, így a főnökömnek a cégén keresztül lehetősége nyílott arra, hogy megvegye a tetemes veszteséggel működő Viper Roomot, és megkísérelje egyenesbe hozni. Bizonyosan sikerült is tető alá hoznia az ügyletet, mert egy napon, miután szokásához híven először kiüvöltözte magát egy csomó emberrel, utasított, hogy álljak elő a járgánnyal, és vigyem a mulatóhoz. Miközben leparkoltam, Reardon komoly arccal felém fordult. – A belépőjegy-eladások és a készletezési jegyzék alapján a helynek nyereségesnek kellene lennie, ennek ellenére ötödik éve csak nyeli a pénzt, mint kacsa a nokedlit. A személyzet csupa gennyláda alak. Időtlen idők óta itt dolgoznak, és állítólag a saját szemüket is kilopják. Valószínűleg mindnyájukat kirúgom, de azt szeretném, ha előtte kipuhatolnád tőlük, hogyan működik ez a lepratelep. Ezzel kipattant az autóból, és úgy becsapta maga mögött az ajtót, hogy azt hittem, kitörik az ablaka. Mire

kikászálódtam, már félúton járt a bár felé, ennélfogva, mint általában, loholnom kellett utána, hogy utolérjem. Az oldalajtón léptünk be a fekete épületbe. A napfényes Los Angeles egy csapásra eltűnt, és egy baljóslatú, nyirkos barlangban találtuk magunkat. Egy hosszú hajú fickó üdvözölt minket, fején cilinder, szemhéja fekete festékkel kihúzva. – Hello, Mr. Green! Barnaby vagyok – mondta, és kezet nyújtott. Reardon ügyet sem vetve rá megcélozta a lépcsőt. – Molly vagyok – mutatkoztam be, és megragadtam a kezet, amely Reardonnak volt szánva, közben nyájasan mosolyogtam, hogy ellensúlyozzam a főnököm taplóságát. – Barnaby – ismételte meg a férfi, és viszonozta a mosolyomat. Reardon után siettem a sötétbe vesző lépcsőn. A személyzet tagjai egy asztal körül ültek, egyikük sem tűnt boldognak. – Reardon Green vagyok. Mostantól enyém ez a hely. Egy csomó változás lesz, ha valakinek nem tetszik, szedheti a sátorfáját. Ha meg akarják tartani az állásukat, akkor együtt kell működniük velem, hogy minél simábban vészeljük át az átmeneti időszakot. Ha képesek erre, akkor biztonságban tudhatják a munkájukat. – Ő Molly, az alkalmazottam. Itt marad magukkal egy ideig, azt akarom, hogy elmagyarázzák neki, miként mennek errefelé a dolgok.

Ezzel megfordult, hogy távozzon. Kényszeredetten vigyorogtam. – Egy másodperc… – mondtam a szemmel láthatóan harapós kedvű bandának, és Reardon után iramodtam. – Reardon, most komolyan! Itt akarsz hagyni ezekkel? Mégis, mit kezdjek velük? – Bármit, csak ne baszd el! – vakkantotta, és faképnél hagyott. Ekkor csapott le rám a szélvész erejével, hogy is nézek épp ki: egy vacak, slampos nyári ruha volt rajtam, a kínos összbenyomást csak fokozta hitvány kardigánom. Végigtekintettem a dühödt arcokon. Egymás között sugdolóztak. Valamennyien fekete szerelést viseltek, a legtöbbjüket tetoválások és piercingek díszítették, lábukon katonai bakancs, frizurájuk mohikán módra vágva. Kemény, faragatlan suttyóknak látszottak, afféle rock and roll népségnek, és nekem fogalmam sem volt, hogy milyen hangnemet üssek meg velük szemben. A legszívesebben kirohantam volna a napsütötte Sunset Boulevard-ra, mégis vettem egy mély lélegzetet, és közelebb léptem a morózus ábrázatú társasághoz. A legfontosabb az volt, hogy röptében kitaláljam, miként értessem meg magam, lehetőleg úgy, hogy még összefüggően is beszéljek. – Hé, srácok! – kezdtem bele visszafogott hangon. – Mollynak hívnak. Nem egészen látom át, hogy mi folyik itt. Nem kaptam semmiféle információt Reardontól, mielőtt elviharzott. Annyit azonban biztosan állíthatok, hogy ha

úgy adódik, szót emelhetek az érdeketekben. Esténként én is a szolgáltató szektorban tevékenykedem, napközben pedig megpróbálom elkerülni, hogy üvöltözzön velem vagy tüzet nyisson rám az az őrült pacák, akivel az imént találkoztatok. Mi tagadás, az üvöltözős részben általában csúfos kudarcot vallok… Innen-onnan lekicsinylő horkantások hallatszottak, páran bágyadtan nevettek. – A lényeg, ha együtt tudunk működni és megadni Reardonnak, amit akar, azt hiszem, mindnyájan megtarthatjuk az állásunkat. Egy vastagon kihúzott szemű, bakancsos nő ellenséges tekintettel méregetett. – Valójában azon jár az eszed, hogy szépen megszerzed, amire a főnököd kíváncsi, aztán már nyugodtan ki is rúghatnak minket. Egy szemernyit sem bízom meg benned – mondta, és felém bökött fekete körmű ujjával, ijesztő közelségben hadonászva az orrom előtt. – Igaz ez? – kérdezte egy idősebb, kecskeszakállú férfi. – Nem tudom – ismertem be őszintén. – Én nem tudok biztosítékot nyújtani, annyit azonban kijelenthetek, ez a legjobb esélyetek, hogy megtartsátok a munkátokat. A szavamat adom, hogy küzdeni fogok értetek. – Kaphatnánk egy percet? – vetette fel egy csinos, szőke lány rövid, kockás szoknyában. Átsétáltam a terem túlsó végébe, és letelepedtem egy vedlett bokszban. Úgy tettem, mint aki a beérkezett üzeneteket ellenőrzi a mobilján.

Odahallatszott, amint hangosan vitatkoznak, majd ketten távoztak közülük. A többiek odajöttek hozzám. – Rex vagyok, a menedzser. Pontosabban voltam – közölte, és kezet nyújtott. A többiek is sorra bemutatkoztak. A nap maradék részét Rexszel töltöttem, aki részletesen ecsetelte, hogyan vezette a bárt, milyen teendői voltak, én meg szorgalmasan jegyzeteltem. Megtudtam tőle, hogy házas és van egy fia, már tíz éve dolgozik a Viper Roomban. Egészen rendes fickónak látszott. Duff a zenekarok szerződtetéséért volt felelős; megmutatta az előjegyzések listáját, a fellépések menetét, és elmagyarázta, hogyan funkcionál a rendszer. A nap végére a rendelkezésemre állt egy mindenre kiterjedő irányítási útmutató, bandák és ügynökök elérhetőségeivel, rendelésekkel kapcsolatos információkkal és egyebekkel. Nem győztem nekik hálálkodni, és megadtam a telefonszámomat. – Bármikor hívhattok – biztattam őket. – Hamarosan beszélek Reardonnal, és elmondom neki, hogy milyen segítőkészek voltatok valamennyien. Valahol a szívem mélyén azonban sejtettem, hogy Reardon így vagy úgy, de valószínűleg lapátra teszi őket. Szörnyű némbernek éreztem magam, miközben visszacaplattam a céghez. Egyenesen becsörtettem Reardon irodájába, leraktam elé a jegyzeteimet, majd sarkon fordultam. A szobámban azon kezdtem el törni a

fejem, miképpen tudnám rávenni, hogy adjon még egy esélyt azoknak, akikkel a Viper Roomban találkoztam. Nem sokkal később besétált a szobámba. – Molly, ez nem egy jól elvégzett feladat – jelentette ki. Már nyitottam volna a számat, hogy megvédjem magam, amikor leintett. – Hanem fantasztikus! – Annyira megdöbbentem, hogy majdnem leestem a székről. – Büszke vagyok rád – közölte szűkszavúan. Olyan régen vártam már néhány bátorító szóra, amely megerősíti bennem a reményt, hogy Reardon mégsem engem tart a földgolyó legnagyobb idiótájának. – Az alkalmazottakat illetően… Lassan megfordult, barna szeme vészjóslóan villogott, pontosan úgy, mint amikor ki szokott törni, hogy rám zúdítsa összes mérgét. – Mi van velük? – kérdezte ridegen. – Nem szóltam semmit, felejtsd el – feleltem, és rettenetesen gyűlöltem magam. – Ma este velünk jössz. Legyél kész este hétre. Amúgy tényleg nagyszerű munkát végeztél. Hazafelé menet a boldogság fellobbanó érzései váltakoztak bennem a lelkiismeret-furdalás belém nyilalló fullánkjaival. A limuzin hétkor jött értem, már az egész csapat odabent ücsörgött. Reardon kinyitott egy üveg pezsgőt. – Mollyra, aki végre kezd rájönni, hogy mitől döglik a légy!

– Mollyra! – kiáltotta Sam és Cam is. Önfeledten mosolyogtam. A limuzin Mr. Chow kínai étterme előtt állt meg. Fotósok vakui villantak, amikor kiszálltunk. – Erre nézzen! – rikácsolták, arcomba kattogtatva a gépeiket. – De én… – nyögtem volna, ám Reardon megragadta a karomat, és kiszabadított a paparazzók gyűrűjéből. Egy külön asztalt terítettek meg tiszteletünkre, ahol nem sokkal később gyönyörű modellek és rossz hírű előkelőségek csatlakoztak hozzánk, no meg néhányan Reardon fölöttébb ellentmondásos, de roppant népszerű színészhaverjai közül. Péntek este volt, úgyhogy a Mr. Chow-ban az összes asztalt a gazdagok és a híresek számára tartották fent. Valahányszor magam elé pillantottam, újabb pohár licsis martini szemezett velem. A kínai étteremből LA legújabb bárjába vonultunk át, amelyre a köznyelv az „egyszerűen képtelenség bejutni” jelzőt ragasztotta. Mindenki csacsogott, boldognak és gondtalannak tűnt. Egyenesen a sor elejére trappoltunk, ahol tüstént be is engedtek minket. Mi kaptuk a legjobb asztalt. Annyira meg voltam részegülve a sok italtól, a magától értetődő, könnyed csillogástól, a kitáruló ajtóktól és a tekintély dicsfényétől, hogy szinte megfeledkeztem arról a csalárd módról, amellyel rávettem a Viper Room személyzetét, hogy bízzon meg bennem; kihasználtam őket, hogy információkat szerezzek tőlük, aztán

ígéretemet megszegve cserben hagytam őket, ahelyett, hogy harcoltam volna értük. Megérintettem Reardon karját. Muszáj legalább megkísérelnem. Rám mosolygott, tekintetéből büszkeség sugárzott. Mindig is ezt akartam, erre a pillanatra vágytam, és annyira jó érzés volt, hogy engedtem a gyöngeségemnek, és az alkalmazottak sorsa – ígéretemmel együtt – ismét a feledés homályába merült.

6.

Egy péntek délutánon az irodámban tettem-vettem, igyekeztem minél hamarabb befejezni a munkát, hogy leléphessek. Randevúm volt egy bártender sráccal, akivel az egyik éjszakai klubban ismerkedtem meg, ahol én is dolgoztam. Semmi kincsért el nem árultam volna a fiúknak, mert szüntelenül ezzel piszkáltak volna. – Vonszold ide a segged! – üvöltötte Reardon. Erőt öntöttem magamba, és átmentem. Egy sárga jegyzettömbre firkálgatott idétlen ábrákat; egymásba érő mértani négyszögeket rajzolgatott, és ezt addig folytatta, míg meg nem töltötték az oldalt. Mindig ezt csinálta, ha új ötlete támadt. Egész jegyzetfüzetek voltak tele hasonló krikszkrakszokkal – ez volt a módszere, amelynek révén kipattantak fejéből a sziporkák. – Pókerpartit rendezünk a Viper Roomban – közölte, rendületlenül folytatva a skiccelgetést. – Kedd este tartjuk, és közreműködsz a lebonyolításban.

Tisztában voltam vele, hogy Reardon hébe-hóba pókerezik, mivel megbízásából párszor már kézbesítettem, illetve begyűjtöttem neki különböző összegekről kiállított csekkeket. – De aznap este a klubba vagyok beosztva. – Hidd el, a hasznodra fog válni. – Felemelte tekintetét a jegyzettömbről. Szeme mosolyogott, mintha valamilyen mély titok tudója lett volna. – Skribáld fel magadnak ezeket a neveket és elérhetőségeket, és hívd meg őket. Kedd este, hét óra – utasított parancsoló hangon, majd visszatért az ábráihoz. – Közöld velük, hogy a beülő összeg egy lepedő, készpénzben hozzák magukkal. A kisvak ötven, a nagyvak száz. Eszelősen körmöltem, hogy mindent feljegyezzek. Egy mukkot sem értettem mindabból, amit mondott, de úgy döntöttem, hogy előbb megkísérlem saját erőmből megfejteni a szavait, mielőtt veszem a bátorságot, hogy őt nyaggassam. Felkapta a mobilját, és kezdte a listáról sorolni a neveket és a számokat. – Tobey Maguire… – Leonardo DiCaprio… – Todd Phillips… A szemem mind jobban elkerekedett a nevek hallatán. – És egy kibaszott szót se senkinek! – Persze, senkinek… – ígértem meg.

Sárga jegyzetfüzetemre bámultam. Nevek és telefonszámok sorakoztak rajta a kézírásommal, olyan férfiaké, akik a földgolyó legismertebb, legbefolyásosabb és leggazdagabb emberei közé tartoztak. Azt kívántam, bárcsak visszaröpülhetnék az időben, hogy tizenhárom éves önmagam fülébe súghassam a rám bízott titkot, amint ábrándokat kergető tekintettel, szerelemre gyulladva a Titanicot nézi. Mihelyt hazaértem, rávetettem magam a Google-ra, hogy kikeressem azokat a szavakat és kifejezéseket, amelyeket Reardon használt az irodájában. Példának okáért a számba rágta, hogy közöljem a meghívandó személyekkel, miszerint „a kisvak ötven, a nagyvak száz”. Némi utánajárással sikerült megfejtenem, hogy kötelező alaptétekről van szó, amelyeket minden osztás előtt le kell perkálni, hogy a játék megkezdődhessen. Van kisvak és van nagyvak, s mindig az osztótól balra ülő két játékos fizeti be őket. Reardon azt is megszabta, hogy a „beülő összeg egy lepedő”. Nos, arról a minimális összegről van szó, amelyért zsetonokat kell vásárolni, hogy valaki egyáltalán játszhasson. Frissen szerzett tudásommal felszerelkezve nekigyürkőztem megfogalmazni az üzeneteket. Szia, Tobey, Molly vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek. Te szerencsétlen balfék!, korholtam magamat. Rögvest töröltem az Örülök, hogy megismerhetleket. Én leszek a keddi pókerparti házigazdája. Kezdési időpont este hét, kéretik 10k-t hozni készpénzben.

Nem túl parancsolgató? A beugró 10k, mindenki készpénzt hoz. Ez meg túl nyámnyila. A vaktétek… Fejezd be a totojázást, Molly. Ők is csak emberek, akiket egy kártyaparti részleteiről tájékoztatsz. Összeütöttem hát egy egyszerű üzenetet, és elküldtem. Kényszerítettem magam, hogy menjek zuhanyozni, és készülődjek a randira. Felületesen megtörülköztem, bekentem magam testápolóval, közben folyton a szoba túlsó felében hagyott mobilomra sandítottam. Végül nem bírtam tovább. Odarohantam és felkaptam. Mindenki, akinek írtam, saját kezűleg válaszolt, és a többség szinte azon nyomban, hogy megkapta az üzenetet. Ott leszek Ott leszek Ott leszek Ott leszek… Bizsergető borzongás futott végig rajtam, bártenderrel való találkám egyszeriben

és a totál

érdektelennek tűnt. A következő néhány napban azon rágódtam, hogy milyen körülményeket teremtsek a tökéletes pókerpartihoz. Nem sok mindent találtam a témában. A Google-on rákattintottam néhány bejegyzésre, például: „Milyen fajta zenét szeretnek hallgatni a pókerezők játék

közben?” Úgy döntöttem, hogy vegyes salátát állítok össze, köztük olyan zavarba ejtően célzatos számokkal, mint a „The Gambler” és a „Night Moves”3. Mialatt a válogatást hallgattam, hogy felmérjem, milyen az összhatás, felpróbáltam az összes ruhát, amely a szekrényemben lógott. Csalódottságom nőttön-nőtt minden egyes nekifutással. Úgy néztem ki, mint egy setesuta, pallérozatlan fruska valamelyik vidéki kisvárosból. Képzeletemben eljátszottam a gondolattal, hogy egy fekete, testhezálló, a Rodeo Drive egyik legdrágább üzletében vásárolt ruhában fogadom a vendégeket, lábamon tűsarkú, szexi Jimmy Choo cipő (Reardon folyton a Jimmy Choo’shoz küldözgetett, ha cipőt kellett ajándékba vennem), nyakamban Chanel gyöngyfüzérrel. A valóságban azonban kénytelen voltam beérni egy tengerészkék, a hátán masnival díszített gúnyával, a cipőm ugyancsak tengerészkék volt, és még annak idején Chadtől kaptam egyetemista koromban. Szó se róla, láttak már szebb napokat is. A játék napján szinte megállás nélkül lótottam-futottam Reardon megbízásait és a cég ügyeit intézve, ha netán két feladat között tudtam időt szakítani rá, akkor beugrottam egy sajttálért vagy egyéb rágcsálnivalóért. A játékosok – mintha csak kötelezőnek éreznék – egész nap üzenetekkel árasztottak el. Értesülni akartak a legfrissebb fejleményekről, hogy képben legyenek, kik erősítették meg részvételi szándékukat. Forgott velem a

világ, valahányszor felvillant a mobilom. Olyan volt, mintha egy fiútól várnék üzenetet, aki piszkosul tetszik nekem – csak még izgalmasabb. Reardon sokáig bent tartott, mert egy új fejlesztési projekten dolgoztunk, és a záró iratokat kellett előkészítenünk. Jóformán arra sem maradt időm, hogy megszárítsam a hajam és némi arcfestéket kenjek magamra. Belebújtam kiábrándítóan hétköznapi göncömbe, közben elhatároztam, hogy az elegancia hiányát túláradó kedvességgel, segítőkészséggel és szakmai hozzáértéssel fogom pótolni. Nyakam közé kaptam a lábamat, és rohantam a Viper Roomba, ahogy csak bírtam, hónom alatt a sajttállal meg a zeneválogatással. Felöltött bennem, hogy meggyújtok néhány gyertyát és virágokat helyezek el a teremben, hogy hívogatóbb legyen, de a Viper Room alagsora elég nyomorúságosan festett ahhoz, hogy pár szál gyertya és virágcsokor javítson rajta. Elsőként Diego, az osztó érkezett meg. Khakiszínű nadrágot és ropogós fehér inget viselt; kezet fogtunk, miközben kedvesen mosolygott rám. Reardon a Commerce Casinóból ismerte őt, ahol néhányszor már pókerezett; a játékterem nem messze volt LA-től. Diego több mint két évtizede tevékenykedett osztóként kaszinókban és magánpartikon, amiből következően valószínűleg látta már az összes lehetséges végkifejletet, amelyet egy kártyacsata produkálhat. Ám még sokéves tapasztalata sem készíthette fel őt arra a gyökeres fordulatra, amely

életünkben bekövetkezett az aznap esti parti eredményeképpen. – Készen állsz? – kérdezte, miközben kicsomagolt egy nagyméretű zöld filcet. – Fogjuk rá – válaszoltam. Figyeltem a kezét, hogy milyen varázslatos gyorsasággal számolja és válogatja szét a zsetonokat. – Segítsek? – érdeklődtem udvariasan. – Miért, szoktál játszani? – kérdezett vissza incselkedve. – Nem úgy festesz, mint egy pókerjátékos. – Valóban nem értek hozzá – ismertem be. – Most először vagyok jelen egy partin. Nevetett. – Semmi baj, majd én átsegítelek a nehezén. Némileg könnyebben vettem a levegőt. Szükségem volt minden támogatásra. Barnaby bukkant fel másodikként, fején az elmaradhatatlan cilinderrel. Egyike volt azoknak a keveseknek, akiket Reardon megtartott. Ő volt beosztva a kapuhoz. Odaadtam neki a meghívottak listáját, és a lelkére kötöttem, hogy csak azokat eressze be, akik rajta vannak. – Semmi probléma, édesem. Még jó néhányszor megismételtem, hogy senki mást ne engedjen be. – Bocs, Barnaby, tudom, hogy tudod, hogy mi a feladatod, egyszerűen csak nagyon feszült vagyok. Azt szeretném, ha minden kifogástalan lenne.

Átölelt a karjával. – Ne aggódj, angyalom, még a olajozottabban fognak menni a dolgok. Hálásan mosolyogtam.

tökéletesnél

is

– Remélem, hogy igazad lesz. Háromnegyed hétkor a bejáratnál ácsorogtam és vártam. Idegesen babráltam a ruhámmal. Hirtelen bizonytalanság fogott el, hogyan üdvözöljem a játékosokat. Tudtam, hogy hívják őket, de vajon ebből az következik, hogy nekem is be kell mutatkoznom? Sürgősen fejezd be, intettem le magam. Behunytam a szemem, és azzal próbáltam ágaskodó idegeimet lecsitítani, hogy olyannak képzeltem el magam, amilyen szerettem volna lenni. Molly Bloom, álmaid ruháját viseled, magabiztos és félelmet nem ismerő vagy, és minden maga lesz a tökély. Persze, ebből semmi sem volt igaz, de azt akartam, hogy az legyen. Kinyitottam a szemem, előreszegeztem az államat, és leeresztettem a vállam. Kezdődik a műsor. Todd Phillips érkezett elsőként, a Sulihuligánok és a Másnaposok írója és rendezője. – Hello! – köszöntem, és előzékenyen kezet nyújtottam. – Molly Bloom vagyok – mutatkoztam be őszinte mosollyal az arcomon. – Szia, csinibaba. Én meg Todd Phillips, és örülök, hogy személyesen is megismerhetlek. Neked adjam oda a beugrót?

– Persze – válaszoltam, tekintetemet a százdolláros bankjegyek vastag göngyölegén tartva. – Megkínálhatom valamilyen itallal? – kérdeztem. Diet Coke-ot rendelt. Bementem a pult mögé, és leraktam a tömérdek pénzt. Miután felszolgáltam az italát, hozzákezdtem, hogy végignyálazzam a bankjegyeket. Hiánytalanul megvoltak. Egy cetlire ráírtam Todd nevét, és becsúsztattam a köteget a pénztárgépbe. Egyszerre volt baró, ingerlő és veszélyes annyi pénzt számolgatni. Sorra érkeztek a többiek is. Bruce Parker udvariasan bemutatkozott, és átnyújtotta a beülő összeget. Kutatásaimból tudtam, hogy a világ egyik legtekintélyesebb golffelszereléseket gyártó cégének alapító partnere. Bob Safait ingatlanmágnásként ismerte a világ, Phillip Whitford pedig nemzedékek hosszú sorára visszatekintő európai arisztokrata családból származott. Anyja egy feltűnően szép szupermodell volt, apja pedig Manhattan egyik legismertebb aranyifjúja. Reardon a szokásos „Ó, igen!’’ csatakiáltással dübörgött be. Utána a borzos hajú Houston Curtis bukkant fel, majd Tobey és Leo következett. Kihúztam magam, és amennyire csak tudtam, igyekeztem természetesen mosolyogni. Ők is csak emberek, csitítgattam magam, közben meg úgy éreztem, mintha pillangók repkednének a gyomromban kerge birkák módjára. Bemutatkoztam, elvettem tőlük a beszállót, és megkérdeztem, hogy mit innának. Amikor kezet ráztam Leóval, és ő hamiskásan rám mosolygott a

kalapja alól, a szívem egy csapásra nagyobb sebességfokozatra kapcsolt. Tobey szintén aranyos volt, és roppant barátságosnak tűnt. Houston Curtisről nem sok mindent tudtam előbányászni, pusztán annyit, hogy ő is filmiparban ügyködik valamilyen formában. Szelíd tekintete volt, de valahogy másként viselkedett, mint a többiek. Mintha nem tartozott volna közéjük. Két jelentősebb hollywoodi rendező, Steve Drill és Dylan Sellers érkezett utolsóként. A teremben szinte tapintható volt a duzzadó energia. Egy sportaréna sem lehetett volna különb a Viper Room alagsoránál. Reardon utoljára még beleharapott a szendvicsébe, majd az egész társasághoz intézve a szavait elkurjantotta magát: – Játékra fel! Megigézve,

kábán

pislogtam

körbe.

Elképesztően

bizarrnak tűnt az egész. Ott álltam a sarokban, és átolvasás után ide-oda rakosgattam a százezer dollárnyi készpénzt. Filmsztárok, neves rendezők, nagyhatalmú iparmágnások vettek körül. Mintha Alice lettem volna, amint álmában éppen belezuhan egy nyúlüregbe, és Csodaországban ébred föl. Diego kiterített tíz lapot, és a játékosok egyenként húztak, hogy kisorsolják, ki hova ül majd az asztalnál. Úgy vettem észre, hogy mindnyájan nagy jelentőséget tulajdonítanak ennek a mozzanatnak.

Miután elfoglalták a helyüket, Diego megkezdte az osztást. Elérkezettnek láttam a pillanatot, hogy újabb italokat ajánljak fel a játékosoknak. Legelbűvölőbb mosolyomat felöltve körbesétáltam az asztal körül inni- és rágcsálnivalót kínálgatva. Furcsa módon nem részesültem örömteli fogadtatásban. Phillip Whitford elkapta a kezemet, és a fülembe súgta: – Jobban teszi, ha senkit sem zavar, míg tart a menet. A legtöbben közülünk nem tudunk egyszerre gondolkodni és játszani. Hálásan megköszöntem neki, és emlékezetembe véstem az intelmét. Néhány italrendeléstől eltekintve egész álló este egy árva mukkot sem szóltak hozzám, így volt lehetőségem közelről figyelni őket. Köntörfalazás nélkül, nyíltan társalogtak egymással. A filmszínészek és a rendezők Hollywoodról beszéltek, Reardon és Bob Safai az ingatlanpiac helyzetét taglalta, Philips és Brill pedig folyton egymást cukkolták sziporkázóan humoros stílusban. Természetesen magáról a pókerről is szót ejtettek. Úgy éreztem magam, mintha légy lettem volna egy szigorúan titkos, a világegyetem urait tömörítő klub falán. Késő este, a játék végeztével Diego hozzálátott, hogy összeszámolja a játékosok zsetonjait, amikor Reardon megszólalt: – Ne feledkezzetek meg Molly borravalójáról, ha azt szeretnétek, hogy legközelebb is meghívjon titeket –

mondta, és rám kacsintott. Távozóban odaléptek hozzám, volt, aki megpuszilt az arcomon, de kivétel nélkül mind tenyerembe csúsztatott néhány bankjegyet. Kedvesen mosolyogtam és megköszöntem nekik, közben meg azon majréztam, nehogy elkezdjen reszketni a kezem. Miután magamra maradtam, szédülő fejjel lerogytam egy székre, és most már megfékezhetetlenül remegő ujjaimmal összeszámoltam a borravalót. Háromezer dollár volt. Ám a pénznél is sokkal fontosabb volt a felismerés, hogy most már tisztában voltam vele, miért jöttem LA-be. És tudtam azt is, hogy miért éreztem szükségét, hogy elviseljem Reardon fékeveszett dühkitöréseit, szüntelen sértegetéseit, a megalázó pincérnői formaruhákat, a szakadt kinézetű, fenéksimogató pofákat. Szerettem volna jól élni, az akartam, hogy az életem egy nagy kaland legyen. Rá kellett azonban jönnöm, hogy semmit sem adnak ingyen. Nem születtem olyan adottságokkal, mint a testvéreim, hogy könnyen hozzájussak a boldogsághoz. Türelmesen vártam hát az én pillanatomra, mert valahogy biztos voltam benne, hogy előbb vagy utóbb be fog következni. Ismét eszembe jutott Alice Lewis Caroll könyvéből, amint azt mondja: „sok mindent beszélhetnék arról, ami ma reggel óta történt velem… De a tegnapi dolgokról nem is beszélek, mert tegnap még nem az voltam, aki ma vagyok.”4 Most értettem meg igazán kijelentésének mélyre hatoló

egyszerűségét – azt, hogy az után az este után soha, de soha nem térhetek vissza a régi önmagamhoz.

Második rész Hollywoodizás Los Angeles 2005-2006

HOLLYWOODIZÁS:

Színpadias, szándékosan hivalkodó viselkedés a pókerasztalnál a többi játékos figyelmének lekötésére.

7.

Hűvös, sötét reggelre ébredtem, még mielőtt felkelt volna a nap vagy megszólalt volna az ébresztőórám; élveztem a lepedő finom tapintását, és hagytam, hogy gondolataim az előző este körül keringjenek. Micsoda furcsa világba csöppentem bele! Mire rendet raktam a Viper Roomban, csaknem hajnali kettő volt. Bezártam a bejárati ajtót magam mögött, majd borítéktáskám védekezőn a karom alá szorítva szélsebesen iszkoltam az autóm felé. Hazafelé menet végig teli torokból énekeltem. Blair még valahol bulizott, amikor hazaértem. Forró vízzel lezuhanyoztam, és próbáltam lenyugodni, de továbbra is fel voltam ajzva, mikor ágyba bújtam. A fejemben kezdtem listát készíteni azokról a dolgokról, amelyeket elintézhetek, illetve megvehetek magamnak a borravalóként kapott pénzből. Kifizethetem a jövő havi

albérleti díjat. Vásárolhatok néhány új ruhát, törleszthetem a hitelkártya-tartozásaimat. Talán még félre is rakhatok egy kis összeget. Végre álomba merültem. Mihelyt kimásztam az ágyból, első dolgom volt, hogy ellenőrizzem a zoknis fiókomat. A szászdolláros bankók kötege ugyanott lapult, ahova dugtam. Kiporoszkáltam a konyhába, hogy kávét főzzek. A pulton álló vekker szerint még hat óra sem volt, de annyira csúcsszuper volt, ami előző este történt velem, hogy nyomban el kellett újságolnom Blairnek. Muszáj volt elmondanom valakinek, különben szétvetett volna a részegítő izgatottság. Sokáig kimaradt, úgy gondoltam hát, jobb, ha kávésbögrével a kezemben verem fel álmából. – Minek örülsz annyira? – morogta félig lehunyt szemmel, és a bögréért nyúlt. Már nyitottam volna a számat, hogy rázúdítsam az egész őrült, hitetlen sztorit, amikor a koffein hatása működésbe lépett, és a rideg valóság hirtelenjében gyújtópontba került. Noha ő volt a legjobb barátnőm, és mindent elmondtunk egymásnak, ezt nem fedhetem fel előtte. Ennek az én titkomnak kell maradnia! Ha megbotlom és kikotyogok valamit, ami aztán visszajut valamelyik játékoshoz, örökre elveszíthetem a bizalmukat. Ott és akkor megfogadtam, hogy soha senkinek sem fogok beszélni a pókerről, még a családomnak sem. Semmi áron nem óhajtottam kockára tenni új beosztásomat Reardon klubjában.

– Nincs különösebb oka – füllentettem Blairnek, és igyekeztem leplezni lelkesedésemet. – Pusztán gyönyörű napnak ígérkezik a mai, és nem szeretném elmulasztani. – Képtelen vagyok most veled foglalkozni. Húzd be magad után az ajtót – motyogta, és a másik oldalára fordult. – Bocs – mondtam, és csöndben kiosontam a folyosóra. Viszonylag korán bementem aznap reggel az irodába, mert bizonyítani akartam, hogy a póker nem lesz kihatással a teljesítményemre. Egy órán át mást sem csináltam, mint takarítottam, rámolgattam és aktákat rendezgettem Reardon irodájában. Miután utolértem magam a benti munkával, ellenőriztem a telefonomat. Hét új üzenetem érkezett! A szívem menten kihagyott. Akkor szoktam üzeneteket kapni, ha Reardon dühöng valami miatt. Most azonban nem erről volt szó. A játékosok SMS-eivel volt tele a fiókom; az iránt érdeklődtek, hogy mikor lesz a következő parti, és arról áradoztak, hogy milyen fergetegesen érezték magukat. Egyszersmind kérték, hogy a következő játéknál is vegyem számításba őket. Táncra tudtam volna perdülni örömömben. Reardon csak tízre ért be. – Szia! – üdvözöltem derűs képpel. Odanyújtottam neki a kávéját és a postáját. – Valaki nagyon vidám! – jegyezte meg egy kacsintás kíséretében.

Egy kicsit leeresztettem; hál’ istennek jó kedvében van. – Mennyit kaszáltál az este? – Háromezret – suttogtam. Továbbra sem tudtam elhinni. Nevetett. – Mondtam, hogy jól fogsz járni vele, te tökfej. Arcom sugárzott a boldogságtól. – Mindenki baromira élvezte – közölte. – Be nem fognák a nyamvadt pofájukat, egész reggel hívogatnak. Ügyeltem, hogy ne látsszak túl lelkesnek. – Minden kedd este rendezünk egy bulit – fűzte hozzá. Tekintetem felcsillant, és nem tudtam megállni, hogy a szám ne fusson a fülemig. – De el ne hanyagold figyelmeztetett Reardon.

az

itteni

munkádat!

–

Pillantása a lábamra tévedt. – És vegyél magadnak egy pár új cipőt, mert ami rajtad van, az valami kibaszottul ronda. A második menetre Reardon azzal rukkolt elő, hogy minden játékos fizessen be tízezret készpénzben a beugróra, ha meg esetleg többet veszítenének, arról töltsenek ki csekket. A hét hátralévő részében éberen füleltem, amikor olyanokkal beszélt telefonon, akik hallottak a játékról, és be akartak szállni. Táblázatba gyűjtöttem azokat, akik már tagok voltak, és azokat is, akik jelöltként szóba jöhetnek.

Tanakodtam, hogyan tehetném magam nélkülözhetetlenné. Volt még bőven mit… nos, tulajdonképpen még mindent meg kellett tanulnom a pókerről, de néhány dolgot azért már tudtam az emberi viselkedés rejtelmeiről, volt alkalmam kifigyelni egyet s mást az éttermekben, ahol pincérnősködtem, illetve a papámat is fürkészhettem elégszer munka közben. Tisztában voltam vele, hogy általában a férfiak, de különösen azok, akik ugyanahhoz a társadalmi osztályhoz tartoznak, mint a pókerezők, kedvelik, ha kényelmesen érezhetik magukat, és messzemenőkig elkényeztetik őket. Úgyhogy a szupermarketben vásárolt sajttálat felcseréltem egy Beverly Hills-i sajtboltban kapható elegánsabb változatra. Megjegyeztem, hogy kinek mi a kedvenc itala, milyen snackeket szeret, mit fogyaszt szívesen a felső kategóriás éttermekből rendelt fogások közül. Az apró kis figyelmességek mindig sikert aratnak. Amikor Reardontól átvettem a következő játékra meghívandók véglegesített listáját, csak kilenc név szerepelt rajta, javarészt azoké, akik az első játékban is részt vettek. Nekigyürkőztem, hogy annyi adatot gyűjtsek össze róluk, amennyit csak be lehet szerezni. 1. Bob Safai, ingatlanmogul. Magabiztos, aki képes elbűvölő és rémítő is lenni, attól függően, hogy nyer vagy veszít. Előző héten szemtanúja voltam, amikor nemcsak az osztót kapta le a tíz körméről, hanem a

játékostársait is lehordta párszor. Hozzám roppant kedves volt, de azt hiszem, az a fajta, akinek jobb a kedvében járni. 2. Todd Phillips, író/rendező. Legutóbbi filmjével, a Másnaposokkal odatette a kézjegyét a férfihumor dicsőségcsarnokának a falára. 3. Phillip Whitford, arisztokrata. Csinos, jó modorú, érződik rajta a nemzedékeken át felhalmozott „régi pénz” szaga. Talán a legjobb játékos az asztalnál ülők közül. Ő volt az, aki óva intett, hogy ne zavarjak senkit, aki még bent van a játszmában, közben pedig bátorítóan mosolygott rám. Szövetségest éreztem benne. 4. Tobey Maguire Jen Meyerrel, a Universal filmstúdió vezérigazgatójának a lányával kötött házasságot. Kis termete ellenére óriási színész, és a srácok szerint ő a második legügyesebb játékos. 5. Leonardo DiCaprio alighanem a legismertebb filmsztár a világon. Nemcsak lehengerlően jóképű, hanem elképesztően tehetséges is. Játékstílusa fölöttébb sajátságos: olyan, mintha nem érdekelné, hogy nyer vagy veszít. A legtöbb körben bedobta a lapját, és zenét hallgatott a nagyméretű fejhallgatón. 6. Houston Curtis volt az, aki kilógott a sorból. Szegénysorból származott, gyerekkorában nem élvezhette a kiváltságosok helyzetét. Olyan, nem éppen intellektuális tartalmú valóságfilmeknek volt a producere, mint Az utcai birkózás legjobbjai című

videó. A dicsőségre formált igényét azzal támasztotta alá, hogy ő már kisgyerekkorában megtanult kártyázni, és annak idején úgy jött Hollywoodba, hogy egy árva peták sem volt a zsebében. Úgy tűnt, hogy ő és Tobey jó barátok. 7. Bruce Parker az ötvenes éveit taposta. Megütötte a fülem, amikor egy alkalommal arról mesélt, hogy egykoron füvet árult, azzal alapozta meg pályafutását. Az üzletkötésekben szerzett tapasztalatait latba vetve aztán egyre magasabbra kapaszkodott az egyik legpatinásabb és legsikeresebb, golfütőket és felszereléseket gyártó társaság ranglétráján. Állítólag milliárdokat keresett az eladásokkal, és tevőlegesen közreműködött abban, hogy a társaság tőzsdére kerüljön. 8. Reardon, akiről addigra már többet tudtam, mint amennyire valaha is szükségem lehetett. 9. Mark Wideman. Vele még nem találkoztam, ő lesz az új ember a héten. Phillips barátja. Ezúttal könnyebben ment az üzenet megírása a csoport tagjainak. Tudtam, hogy kik ők, és mit várhatok tőlük. Alig nyomtam meg a küldés gombot, akárcsak a múltkor, most is azonnal jöttek a válaszüzenetek: „Jövök!”, „Kik lesznek ott?”. Lázban égve vártam a keddet, nem tudtam eléggé sürgetni az időt.

8.

A hétvégén beültem ütött-kopott, rozoga Jeep Grand Cherokee terepjárómba, és a helyi Barneys üzletbe hajtottam. Némiképp feszélyezetten adtam oda a kulcsot a parkolófiúnak, tudván tudva, hogy öreg járgányom nem nagyon illik a karcsú és fényes Mercedesek, BMW-k, Ferrarik és Bentley-k közé. Odabent már elszállt a bizonytalanságom, és egyenesen megcéloztam a cipőosztályt. Körbekémleltem a pazar, minőségi választékon. Életemben először engedhettem meg magamnak, hogy azt vegyem meg, ami megtetszik. Olyan voltam, mint a kisgyerek a cukorkaboltban. – Miben segíthetek? – üdvözölt a kifogástalanul öltözött eladó, rosszalló pacskeremre.

tekintetet

vetve

elnyűtt,

viseltes

– Csupán nézelődöm – válaszoltam, figyelmen kívül hagyva fennhéjázó pillantását. – Mutathatok néhány, az ön stílusához illő darabot? – kérdezte. – Hogyne! – feleltem vidáman. Tíz pár felpróbálása után egy klasszikus fekete Louboutin papucscipőre esett a választásom. – Megfelelő ruhát is tudna kínálni nekem? – fordultam az eladóhoz. – Jöjjön velem, kérem! – felelte immár készségesen, mivel látta, hogy szemrebbenés nélkül lecsengetek ezer dolcsit a cipőért. Most, hogy költeni kezdtem, már sokkal kedvesebb volt hozzám. – Hadd mutassam be a harmadik emeleti kollégámnak – mondta. A kollégát Caroline-nak hívták. Miközben végigsétáltam vele a ruhaköltemények között, megcsapott annak szele, hogyan érezheti magát szerencsétlen terepjáróm a sok luxuscsoda között, amit autónak hívnak. Jobban már nem is lehettem volna tudatában gondozatlan, slampos külsőmnek. A Barneys tele volt tökéletesen öltözött, ápolt nőkkel, akik úgy néztek ki, mint akiknek soha, egyetlen napra sem volt rendezetlen a hajuk. Rajtam egy rövid farmernadrág, tangapapucs és melegítőfelső virított, a hajam hátul szedett-vedett lófarokba összekötve, fejemen Denver Broncos kalap. A legcikibbnek mégis a Prada táskám számított, mivel

messziről lerítt róla, hogy hamisítvány; egy utcai árusnál vettem LA belvárosában. – Miben állhatok a szolgálatára? – kérdezte Caroline. – Egy olyan ruhát keresek, amelyben még távolról sem hasonlítok mostani önmagamra – mondtam nevetve. Ő is nevetett. – Netán munkába? Randevúra? Vagy meghallgatásra? – Ilyen árak mellett remélhetőleg mindhárom célnak megfelel bármelyik. – Hozok pár darabot, addig foglaljon helyet, kérem. – Egy tágas, osztályon felüli öltözőfülkére mutatott. – Amíg kikeresem a ruhákat, vegye le a kalapját, a haját tűzze fel kontyba, és bújjon bele az új cipőjébe. Úgy tettem, ahogy mondta. Több csinos darabbal tért vissza. – Hadd nézzem meg mindegyikben – javasolta. Elsőként egy fekete, egyedi szabású Dolce & Gabbanát öltöttem magamra. Mintha varázslat történt volna – a ruha megemelte a cicijeimet, karcsúbbá derekamat, kidomborította a popsimat. Kiléptem a fülkéből.

tette

a

– Honnan szerezte az alakját? – kérdezte Caroline elismerően, majd egy háromszárnyú tükörhöz vezetett. A ruhának bűvereje lehetett, amellyel optikai csalódást tudott kelteni, ugyanis nemcsak elegánsnak tűntem benne, hanem kifejezetten szexinek is. Hogy mondhattam volna nemet, árcédulával együtt is? Az öltözék legalább annyira átalakította a külsőmet, mint

Valerie sminkje. – A szexi után most nézzünk egy klasszikus darabot, és máris hátrahagyhatja régi önmagát. Boldogan mosolyogtam. Egy tengerészkék Valentinót próbáltam fel, amely a kellő helyeken simult a testemre, ám anélkül, hogy túl provokatív lett volna. Kiegészítőnek egy Chanel gyöngysort akasztott a nyakamba. – Maga igazán ért a szakmájához! – dicsértem meg. Mosolygott. – Csak adja ide a hitelkártyáját, és már mehet is. – Ó! – nyögtem ki, és előhúztam a táskámból az összegöngyölt százdollárosokat. – Készpénzben fizetek. Caroline fanyalgó képet vágott, én meg elszomorodtam. Meg mertem volna esküdni rá, hogy prostituáltnak hisz. – Azonnal hozom a visszajárót – mondta. Továbbra is barátságosan csengett a hangja, de valamivel tartózkodóbb lett. Éppen magamra rángattam régi gönceimet, amikor belépett a fülkébe. – Nem volna szabad ezt tennem, mert könnyen kirúghatnak érte. De magát rokonszenvesnek találom, és volt szerencsém látni, hogyan falja fel ez a város a fiatal lányokat. – Higgye el, Caroline, nem dolgozom az escort szektorban vagy hasonlóban. Pusztán jól jöttem ki egy pókerpartiból. Ez az igazság. Elmosolyodott.

– Ez nagyszerű, mert már féltem, hogy mit fog válaszolni – majd hozzáfűzte: – Itt a névjegykártyám, hívjon bármikor, ha szüksége lenne valamire. Visszamosolyogtam rá. – Köszönöm, hogy őszinte volt, még annak árán is, hogy esetleg elbocsáthatják. Felnyaláboltam új cuccaimat, és fülig érő szájjal kisétáltam a Barneysból.

Végre elérkezett a várva várt nap. Reardon ezúttal viszonylag emberi időben engedett el, így kényelmesen hazahajthattam, hogy átöltözzem. Útközben megcsörrent a mobilom. Az egyik bár főnöke hívott. Továbbra is vállaltam felszolgálást, ha futotta az időmből. – Hé, T. J.! Mizújs? – Ma este kellenél – közölte. Sürgetőnek tűnt a hangja. Megszoktam már, hogy mindenki, aki az éjszakai mulatók világában tevékenykedik, harapós kedvében van napközben. – Nem megy – feleltem. Most első ízben utasítottam vissza. – Az a sejtésem, hogy nem becsülöd meg eléggé a munkádat – szögezte le éles hangom. – Legalább egymillió lány akad ebben a városban, aki ölre menne érte. A háromezer dollárra gondoltam, amelyet a pókerpartin kerestem; egyetlen este több pénzt söpörtem

be, mint amennyit egy hónap alatt kaptam a pincérnősködésért. Vettem egy mély lélegzetet, és azt válaszoltam: – Akkor azt tanácsolom, hogy szólj valamelyiküknek, mert én ezennel felmondok. Döbbenetében még a hangja is elment. Udvariasan megköszöntem neki a lehetőséget, és bontottam a vonalat. Tisztában voltam vele, hogy vakmerően cselekszem. Nem volt rá semmi garancia, hogy a póker hosszú időn át ki fog tartani, mégis kész voltam vállalni a kockázatot, elmenve a végsőkig. Arról nem is beszélve, hogy átkozottul jó érzés volt búcsút mondani a háládatlan, lealacsonyító pincérnői munkának. Új szerelésemben jelentem meg. Ruhának azt választottam, amelyikben szexibbnek látszottam, lábamon a Louboutin feszült. – Hű, a mindenségit, nézzenek csak oda! – füttyentett Diego, és elvette tőlem az üvegekkel teli zacskókat. – Ma este szép kis summa fogja ütni a markodat, meglásd. – Túlságosan is kihívó vagyok? – kérdeztem tőle. – Semmi esetre sem, mami, bitang sirályul festesz… Ellenben ha már szóba került a lóvé, mi a hozzáállásod? – Mihez? – meresztettem rá a szemem. – Hát a borravalóhoz – válaszolta. – A játék alatt nekem végig csúsztatnak zsetonokat a fickók, ha úgy tetszik, mellékesként. A múltkor láttam, hogy neked meg készpénzt nyomtak a markodba. De általában a

zsetonokból többet lehet kaszálni. Ha akarod, osztozkodhatunk. Fele-fele alapon. Fontolóra vettem a javaslatát. Azt én is észrevettem, hogy egy-egy nyertes kör után zsetonokat dobálnak az asztal közepére. A józan eszem azt súgta, hogy ha tízen ülnek az asztal körül, és órákon át verik a blattot, akkor szép kis summa összegyűlhet az osztónak odacsúsztatott játékpénzekből. Másrészt viszont Reardon kerek perec értésre adta, hogy ha valaki azt szeretné, hogy újra meghívják, akkor annak egyetlen módja az, ha némi jattal lekenyerez engem. – Várjuk meg, mi lesz az ábra ma este, és utána döntsünk róla – mondtam. valójában mennyit kasszíroz. – Oké – bólintott mosolyogva.

Tudni

akartam,

hogy

Reardon éppen akkor futott be. – Hűha! – mért végig nevetve. – Egészen jó bőrnek tűnsz. Ennél nagyobb bókra nem is számíthattam a részéről. Rosszallásom jeléül sanda pillantást vetettem felé. Tekintete az ételválasztékra tévedt. – Ezt már nevezem! – jelentette ki, és beleharapott az egyik szendvicsbe. Lefordítva ez azt jelentette, hogy elégedett volt a kínálattal. Az igazság az, hogy valójában tőle lestem el, hogy mitől döglik a légy: ő volt az, aki mindenből a legjobbat szerette, például a kaviárt, ha másnapos volt. Kétségkívül hosszú utat tettem meg azóta, hogy hozzám vágta a Pink Dot-os zsemléket. Minden egyes

alkalommal, amikor kajáért szalajtott vagy sajttálat rendelt az iroda számára, pallérozódott a finom dolgok iránti érzékenységem. Beballagott Houston, és melegen átölelt. Kalóriaszegény, málnaízű Snappyjét már készenlétben tartottam. Utána Bruce Parker bukkant fel, sarkában Todd Phillipsszel. Mindketten hangosan nevettek, amikor beléptek. – Min szórakoztok ilyen jól, dilinyósok? – kérdezte Reardon, miután összeütötték ökleiket. Reardon megszállottan germafóbiás volt: tisztaságmániájából kifolyólag rászokott arra, hogy keze helyett inkább az öklét nyújtsa üdvözlésképpen. Természetesen a baktériumoktól való rettegése nyomban elillant, amint a szexuális hőstettek mezejére lépett. – Parker épp most verette ki a farkát a parkolóban – magyarázta Phillips. – Aranyos volt a csaj, és csak ötszázat kért a kézimunkáért. Úgy gondoltam, hogy szerencsét hozhat – vigyorgott Bruce. – Nagy kópé vagy! – helyeselt Reardon. Akkor szúrták ki, hogy a sarokba iparkodom láthatatlanná válni.

behúzódva

– Bocs, édesem – mentegetőzött Todd. – Molly már hallott ilyesmiket, elvégre nekem dolgozik – hárította el Reardon a bocsánatkérést, én meg bőszen bólogattam, arcomra erőltetve egy mesterkélt mosolyt.

– Hát a barátod mit szól hozzá, hogy ilyen ruhában flangálsz egy rakás kéjsóvár szemétláda társaságában? – feszegette Todd. – Nekem nincs… – kezdtem volna mondani, de már elveszítették az érdeklődésüket irántam: megérkezett Tobey és Leo. A bagázs elcsendesedett, mintha feszélyezve éreznék magukat, leszámítva persze Reardont, aki nyers horkantással, öklét előrelendítve üdvözölte Leót: – Mi a pálya, pajtás? Miközben a többiek Leo köré sereglettek, Tobey Diegóhoz lépett, hogy odaadja neki Shuffle Master típusú kártyakeverőgépét. A tizenhétezer dolláros szerkezet feltételezések szerint minden egyes alkalommal véletlenszerűen, pártatlanul keveri meg a lapokat, amivel felpörgeti a köröket és növeli a kiosztás statisztikai pontosságát. A múlt héten Tobey a többiek tudomására hozta, hogy csak akkor hajlandó játszani, ha az osztásnál igénybe veszik a Shuffle Mastert. Bob Safai toppant be következőként. Előző kedden szemtanúja voltam, amikor a Diegótól kapott lapokkal beleszaladt egy brutális pofonba – „peches vesztésbe”, legalábbis a többiek később így hivatkoztak az esetre. Ez akkor fordul elő, amikor valakinek sokkal erősebb, biztos nyerőnek tekinthető lapja van, mint a másiknak, a balszerencsés véletlennek köszönhetően mégis veszít. Bob dühében Diegóhoz vágta a kártyákat.

Diego később elmagyarázta, hogy a valószínűségszámítás alapján Bobnak kellett volna nyernie. „Két kintlévős” helyzet volt, vagyis a pakliban csupán két olyan kártyalap maradt, amellyel az ellenfele győzhetett. Amikor aztán Tobey-nak kijött a lapja, Bob éktelen haragja gerjedt. Vádló tekintetet lövellt Diego felé, és olyasmit dünnyögött az orra alatt, hogy megbuherálta a paklit Tobey javára. Az ilyen incidensek miatt hálás voltam Tobey-nak, hogy elhozta a gépet, és azért is, hogy nem én vagyok az osztó. – Szia, édes! – köszönt Bob, amikor elvettem tőle a kabátját. Észrevettem, hogy tekintete ide-oda cikázik a teremben, és amikor meglátta, hogy Leo is ott van, mintha tétován megrebbent volna. Phillip Whitford barátjával, Mark Widemannel érkezett. Markot baráti viszony fűzte Pete Samprashoz is, aki állítólag ugyancsak nagy tétekben pókerezett. Wideman jó játékos hírében állt, és megígérte, hogy megpróbálja a teniszcsillagot is elcsalni a Viper Roomba, ami nem akármilyen reklámot jelenthetne a játékra nézve. Whitford füttyentett egyet, amint megpillantott, és kezet csókolt. Fülig elpirultam és lesütöttem a szemem, ugyanakkor élveztem is a helyzet bizarrságát – azt, hogy én vagyok az egyetlen nő egy tucat jóvágású, a társasági életben jártas, csiszolt modorú férfi között.

Abban a pillanatban ismét felharsant Reardon kiáltása, elnyomva a baráti csevelyek duruzsolását: – Játékra fel! Valamennyiben elhelyezkedtek székeikben, és a légtér hamarosan megtelt Frank Sinatra-válogatásom simogató dallamaival, a Shuffle Master halk búgásával, a zsetonok zörgésével és a játékosok bohókás, önfeledt évődéseivel. A játék egy idő után teljes gőzerőre kapcsolt, és attól fogva nehéz volt követni a fejleményeket. A srácok gyors egymásutánban tankoltak fel újabb és újabb zsetonokkal, az emeléseknél pedig mindig betolta mindenki az összes zsetonját. Phillip a ritka szünetek egyikében megsúgta, hogy ezt hívják all-in!-nek. Jóllehet még csak újoncnak számítottam a póker világában, máris magával ragadott. Vadnak és izgalmasnak véltem. És nem csak én éreztem az asztal körül tobzódó energiát. Diego fénysebességgel osztotta a lapokat. A hapsik a flop (az első három, középre felfordítva kicsapott közös lap) színére is kezdtek téteket tenni, sőt még sportfogadásokat is kötöttek. A sarokba behúzódva éberen lestem őket. Időnként körbesétáltam és újratöltöttem a poharaikat. Olyannyira a játékra fókuszáltak, hogy szinte észre sem vették, hogy én is ott vagyok, Phillipet leszámítva, aki magyarázó SMSeket küldözgetett a póker rejtelmeiről. Ádázul vertem a laptopom billentyűit, hogy feljegyezzek mindent, amit azokon az estéken tanultam.

Hébe-hóba Bob rövid, odavetett megjegyzésekben ecsetelte az ingatlanpiac helyzetét. Wideman Samprasról tereferélt, Tobey a leosztásokat elemezte Houstonnal, Reardon pedig egyfolytában a többieket inzultálta, hogy kibillentse őket az egyensúlyukból. Phillips egymondatos beköpésekkel szórakoztatta a brancsot, Leo szakadatlanul zenét hallgatott, hogy összpontosítani tudjon. Bruce pár szóban mesélt a lányról, aki ötszáz dollárért „kézimunkázott” rajta, majd meggazdagodásának történetével folytatta, onnan kezdve, hogy egykoron füvet árult Hollywoodban. Vacsorát a Mr. Chow-tól rendeltem. A fiúk nem voltak feldobva az ötlettől, hogy az ennivaló kedvéért kénytelenek megszakítani a játékot, rögvest észbe is véstem, hogy szerezzek be kisasztalokat, és akkor legközelebb még csak fel sem kell állniuk a póker mellől. Mialatt falatoztak, hallottam, amint Bruce tanácsot kér Philliptől, hova vigyen el egy lányt vacsorázni (feltételeztem, hogy nem a kézimunkázó jár az eszében). – Ismerek egy tökéletes helyet – kotyogtam közbe. – Madeónak hívják. Igazán romantikus, és az étel egyenesen káprázatos. – Remek ötlet – válaszolta Bruce. – Akarod, hogy foglaljak asztalt nektek? – kérdeztem. Apránként összetegeződtem mindegyikükkel. – Nagyszerű lenne – mosolygott Bruce. – Üzend meg az időpontot, Bruce, a többit pedig bízd rám!

– Kösz, Molly. Te vagy a legjobb. Az elmúlt egy hétben azon morfondíroztam, miként illeszkedhetnék be a játékosok hétköznapi életébe, egyszersmind hogyan tudnám csökkenteni annak esélyét, hogy másvalakivel helyettesítsenek. Már korábban rájöttem, hogy Reardon szereti rám hagyni az apró teendők intézését, gondoltam hát, hogy a többiekkel is próbát teszek. Tudtam ugyanakkor, hogy természetesnek kell látszanom, szívélyességem nem lehet felvett póz. Most úgy éreztem, hogy Bruce-nál tökéletesen bevált a célkitűzés. Később, az este folyamán üzenetet kaptam Houstontól, amelyben megkért, nem tudnám-e bejuttatni őt és a barátját egy bizonyos hollywoodi éjszakai klubba. Mivel ismertem a mulató összes támogatóját és portását, sima ügy volt. Vacsora után lankadatlan ütemben folytatódott a parti. A sarokban kucorogva Diego kezét fürkésztem, amint szélsebes mozdulatokkal húzogatja-tologatja a zsetonokat vagy csapja fel a lapokat – de lehetetlen volt lépést tartani vele. Váratlanul elült a zaj, s Mark Wideman felállt. Zsebre vágott kézzel járkálni kezdett az asztal körül. Középen hatalmas halom zseton hevert. Körbepásztáztam az asztalt, vajon ki van még játékban. Tobey. Csak ült a helyén, és a vegaszendvicséből falatozott, amelyet otthonról hozott. Kerek szemei Markra tapadtak.

Mark némán latolgatta az esélyeit, miközben a többiek visszafojtották a lélegzetüket. Nekem fogalmam sem volt, hogy mi történik, de az izgatottság rám is átragadt. – Tartom! – közölte végül Mark. Tobey elképedve meredt rá. – Tartod?! – kérdezte. – Igen – válaszolta Mark. – Megcsíptelek? Próbáltam összeszámlálni fejemben a zsetonokat, de egy idő után feladtam, mert olyan sok volt belőlük, és szanaszét szóródtak. – Meg – ismerte be Tobey, és Diego felé lökte a kártyáit. Megeresztett egy mosolyt Mark felé. – Szép játék volt, haver – mondta. Utána rám nézett, tekintete megkeményedett. Ki ez a fickó? – kérdezte SMS-ben. Mark Wideman. Ügyvéd. Értem – válaszolta szűkszavúan. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy bajba kerültem. A játék újult erővel ment tovább. Most már nemcsak akkor figyeltem visszafojtott lélegzettel, amikor Reardon játszott, hanem Tobey-ért is szorítottam. Ismertem már annyira Reardont, hogy tudjam, egy idő után elveszti érdeklődését a játék iránt, ha folyton csak veszít. Hasonlóképpen fontossá vált, hogy Tobey is örömét lelje a leosztásokban. Végül mindketten nyereséggel zárták az estét, de az utolsó körig bezáróan minden másodperc feszültséggel és várakozással volt teli, olyannyira, hogy a végére teljesen lenullázódtam érzelmileg. Ennek ellenére

élveztem az este minden percét. A fiúk hajnali háromkor kezdtek szedelődzködni. Rájuk segítettem a kabátjukat, előhozattam a kocsijukat a parkolóból, búcsúzóul puszit dobtunk egymásnak vagy megöleltük egymást. Mindegyikük derekasan megjutalmazott a fáradozásaimért, készpénzben vagy zsetonban. Nagyra értékeltem bőkezűségüket; úgy éreztem, jóval többet kaptam, mint amennyit megérdemeltem. A legadakozóbbnak Philip, Houston és Bruce bizonyultak, akik különösen gáláns borravalót nyomtak a markomba, ám gondom volt rá, hogy mindegyiküknek ugyanazzal a lelkesedéssel fejezzem ki a hálámat. Tobey-tól kaptam a legkisebb összeget, holott ő volt az este legnagyobb nyertese. Miután távoztak, Diegóval letelepedtünk az asztalhoz. Összedobtuk a borravalóinkat, és megszámoltuk, mennyire jön ki a teljes összeg: hozzávetőleg tizenötezer dollárt kerestünk. Hétezer-ötszázat fejenként. Hüledezve bámultam rá. – Ez normális? – Nem, nem az – vihorászott boldog képpel. – Ilyen estém sem volt még soha! – Diego… – suttogtam. – Hétezer-ötszáz dollár! Ugye, csak hülyéskedsz velem, ember?! – Ígérd meg, hogy a legközelebb is ebben a szerkóban leszel… – cukkolt. A pult mögé mentem, hogy töltsek mindkettőnknek egy pohár pezsgőt.

– Erre innunk kell! – mondtam. – Fele-fele alapon osztozunk, barátokként és szövetségesekként! – Tetszik nekem – válaszolta. Jóllehet a közös borravaló nem mindig tett ki olyan tekintélyes összeget, mint akkor este, jó volt tudni, hogy van egy partnerem. Csöndben szopogattuk a pezsgőt. Diego viszonylag messze lakott Hollywoodtól – több autópályát is igénybe kellett vennie, mire hazavergődött –, nem csoda, hogy pályafutása javarészét dicstelen játékbarlangokban töltötte, ahol volt alkalma nem egyszer peches lapokat osztani olyanoknak, akiknek az életét könnyen romba dönthette a balszerencsés lapjárás. Most ő is meseországban érezte magát, akárcsak én – vagy még inkább. – Remélem, hogy ez örökké fog tartani – szólaltam meg egy idő múlva. – Semmi sem tart örökké, különösen nem a szerencsejátékban – jegyezte meg sokat tudóan. Kényszerítettem magam, hogy kiűzzem elmémből Diego szavait. Inkább mama meleg hangját idéztem fel emlékezetem mélyéről, aki estenként, miután ágyba dugott, azt bizonygatta nekem: „Bármit képes vagy megcsinálni, angyalom, ha egyszer rászánod magad.” Meglehet, ő nem ezt látta lelki szemeivel, amikor erőt öntött belém, én azonban pontosan erre vágytam, ezt akartam, mindennél jobban, és megfogadtam, minden

tőlem telhetőt meg fogok tenni annak érdekében, hogy örökké tartson.

9.

A partik utáni teendők mindig ugyanazok voltak: megszervezni a következő menetet; kifizetni a nyereséget azoknak, akik szerencsések voltak; begyűjteni a pénzt azoktól, akik veszítettek. Kezdetben nagyon rühelltem az anyagi részt. Szörnyem éreztem magam, amikor emlékeztetnem kellett a veszteseket a tartozásukra, arról nem is beszélve, hogy egy csomó időbe került, míg keresztül-kasul kocsikáztam a városon, hogy elintézzem a pénzügyeket. Ám csakhamar ráeszméltem, hogy a négyszemközti találkozók ragyogó lehetőséget biztosítanak arra, hogy közelebbről is megismerjem az asztalnál ülő társaság tagjait. Azon a bizonyos szerdán Tobey-hoz és Philliphez vezetett az utam. Először Tobey-t kerestem fel. Tulajdonképpen kezdtem már megszokni, hogy jelenésem van nála: minden héten

nyert. Lassú tempóban kapaszkodtam fel a meredek kocsifelhajtón, majd miután megnyomtam a biztonsági csengőt, beleszóltam a mikrofonba: – Molly vagyok, a csekket hoztam. A hosszú, búgó hang jelezte, hogy szabad az út. A kapuszárnyak komótosan kitárultak, én meg behajtottam. A felhajtó végén magasodott Tobey fejedelmi háza. Mire kipattantam a kocsimból, már a bejáratnál várt. – Hahó, hogy s mint? – Hahó! – viszonoztam az üdvözlését. Odanyújtottam neki a nehéz és ormótlan Shuffle Mastert. – Köszönet, hogy használhattuk. – Szóra sem érdemes – mondta, és átvette a szerkezetet. – De ha már itt tartunk, beszélni akarok veled valamiről. – Miről? Egy pillanatra összehunyorította a szemét. – Az az ötletem támadt, hogy bérleti díjat kérek a Shuffle Masterért. Válla fölött beláttam a domboldalban megbúvó kúria tágas előcsarnokába. A másik oldalon az óceánra nyílt közvetlen kilátás. Elnevettem magam. Bizonyára csak tréfál. Nem gondolhatja komolyan, hogy bérleti díjat számít fel azért a masináért, amelynek használatához ő maga ragaszkodik, ráadásul azoktól kér pénzt, akiket minden héten megkopaszt!

De, halálosan komolyan gondolta. Villámgyorsan lefagyott a nevetés az arcomról. – Oké – nyögtem ki. – Öööö… És mennyit kérnél? – Kétszáz dollárt. Elmosolyodtam, hogy palástoljam a meglepetésemet. – Biztos vagyok benne, hogy menni fog. Nem lesz semmi probléma – válaszoltam. Tisztában voltam vele, hogy előbb meg kellene kérdeznem Reardont, de szerettem volna olyan látszatot kelteni, mintha nekem is jogomban állna döntéseket hozni. Majd később elrendezem az ügyet Reardonnal. – Pompááás! – lelkendezett Tobey. – Kösz, Molly. Ja, és még valami. Szeretnék minden héten értesülni arról, hogy kik játszanak. Ha netán új játékos csatlakozna hozzánk, határozottan tudni akarom, hogy ki az illető. Előre. – Tagoltan ejtette ki a szavakat, amelyek hangzásra lágyan csengtek, ám a külső máz alatt metszően éles fenyegetés bujkált. Úgy véltem, hogy a Mark Widemantól elszenvedett vesztes játszma ingerelhette fel. – Semmi probléma – ismételtem meg. Szerettem volna már elhúzni a csíkot, mielőtt tücsköt-bogarat megígérek neki, a lelkemet is beleértve. Philip kedvenc szivarklubjában várt rám, amely diszkréten bújt meg egy kétszintes Beverly Hills-i épületben. Amint kinyílt a felvonó ajtaja, egy mahagóni borítású, pazar előcsarnok tárult elém, mögötte ízlésesen dekorált társalgó, tele szivarozó férfiakkal. Némileg elfogódottan körbekémleltem, nincs-e kiakasztva egy

Nőknek tilos a belépés! feliratú tábla valahol, de a teremfőnök kedvesen rám mosolygott, és Philliphez kísért, aki a bárpultnál üldögélt egyedül, és skót whiskyt szopogatott. Kezében egy pakli kártyát szorongatott, és felém villantotta hamiskás mosolyát. – Képtelen vagyok elszakadni a kártyáktól… Valójában miattad tartogatom őket. Pókerleckét akarok adni neked. Elvörösödtem. A lelkem mélyén bíztam abban, hogy a srácok nem fogják kiszagolni, hogy alig értek valamit is a pókerhez. – Honnan tudod, hogy titokban nem profi vagyok-e, aki csak azért téblábol körülöttetek, hogy számba vegye az elszólásaitokat? – kérdeztem. A Google-nak köszönhetően azért egyet s mást már sikerült megtanulnom a pókernyelvezetből – az „elszólást” például olyan finom, a viselkedésben észlelhető változásra, árulkodó gesztusra vagy mozdulatra használják, amelyből következtetni lehet arra, hogy milyen lap van az illető kezében. Elismerően nevetett. Leültünk egy asztalhoz a sarokban,

ahol

odacsúsztattam neki a csekkjét tartalmazó borítékot. Felvette, elhúzta az orra előtt, majd rám nézett. – Eddig általában nem volt illatuk a nyereményeimnek… Ügyes húzás. – Véletlenül kilöttyent a parfüm a táskámban – magyarázkodtam sután, és ismét zavarba jöttem.

Phillip arca elkomolyodott, megkeverte a paklit, aztán kiosztott nekem két kártyát, majd magának is. – Ezek a kezdőlapok. Nem szabad, hogy rajtad kívül bárki más láthassa őket. A póker nem annyira arról szól, hogy ki milyen lapokat kap, hanem hogy miként játssza meg őket. Nyerhet valaki rossz kártyasorral is, ha képes olvasni az ellenfél megnyilvánulásaiból, vagy tudatosan figyel arra, hogy cselekedetei – például licitálási szokásai vagy arckifejezései – milyen üzenetet küldenek. A következő lapot lefordítva félretette – mint mondta, ezt hívják „elégetett” lapnak, mert semmilyen módon nem vesz részt a játékban –, utána hármat arccal felfelé az asztal közepére helyezett. – Az első legfontosabb szabály, hogy ne ess szerelembe első látásra a bázislapjaiddal, még ha biztatóak is, mert jönnek a felcsapottak, és az általad birtokolt kéz, vagyis kártyakombináció már kifejezetten silánynak tűnhet. A póker az esélyek játéka, egyszerű matematika, megtetézve azzal, hogy tudj olvasni az emberek gesztusaiból. Ha blöffölni szándékozol, akkor azt kell mutatnod, hogy te magad is hiszel abban, hogy jó lapod van. Mindig tartsd észben, hogy a többiek is gyűjtik az árulkodó információkat. Kémlelik az arckifejezéseidet, a testbeszédedet, megjegyzik, hogy mennyit emelsz és milyen módon. Ha verhetetlen kombináció van a kezedben, amit „tuti lapnak” mondunk, akkor vagy azt csinálod, hogy olyan összegeket emelsz, amelyeket még

megadnak, és így folytatják a játékot, vagy pedig támadóan lépsz fel, nagyot emelsz, és kiviszed a kasszát. Ha az összes zsetonodat berakod, akkor még egyszer gondold végig, hogy jól kalkuláltál-e. Legyél biztos abban, hogy valóban tuti leosztás van a kezedben, vagy hitesd el az ellenfeleddel, hogy biztosan legyőzted. – Az ellenfél lehengerlése azonban nem mindig működik – folytatta. – Még a világ legnagyobb játékosainál is előfordulnak bukószériák. Lényeges, hogy időben felismerd, mikor következik ez be, és fegyelmezetten kezeld hátrányos helyzetedet. Legyél tisztában vele, hogy mennyit vagy hajlandó veszíteni. Tudd, hogy mikor kell felállni az asztal mellől. Lejátszottunk néhány menetet felfordított kártyákkal, közben Phillip szüntelenül sorolta kezdőlapjaim lehetséges kalkulációit és esélyeit, illetve, hogy azok miként változnak a játék előrehaladtával. Az első három közös lap, a flop után következett a turn, a negyedik felcsapott kártya, majd végül az utolsó, a river. – Azt hiszem, kezdem kapiskálni – mondtam. Az első néhány körben hűen követtem útmutatásait, ám gyorsan meguntam, végül már a kilátástalan kezeket sem dobtam be. Csalódottan nézett rám. – Szerintem én sosem leszek jó pókerjátékos. Túlságosan is izgulok, semhogy előre lássam, mire számítsak, még ha vacak lapjaim vannak is. Phillip elnevette magát.

– Ne feledd, hogy a póker sokkal több egyszerű kártyajátéknál. Felér egy életstratégiával. Ha kockáztató típus vagy, akkor mindig legyen gondod rá, hogy előre mérlegeld a veszélyeket. Bólintottam, és az elmémbe véstem a szavait. Az irodáig vezető úton végig a pókerlecke járt az eszemben. Olybá tűnt, mintha a nagybetűs életből vettem volna leckét. Alighogy beléptem az irodába – még köszönni sem tudtam –, Reardon már hadarta is a feladatok hosszú sorát, amelyeket a lehető leggyorsabban el kell intéznem. – Hozd el és válogasd ki a postát, fizesd be a számlákat. Az irodában találsz papírdobozokat, pakold ki őket. Kellene még néhány fekete ing, szerezd be őket. Ne felejtsd el elrakni az iratokat, a működési megállapodásokra is ráférne a rendszerezés, utána ugorj el a City National Bankba és add le a nyomtatványokat, aztán pedig… Vadul bólogattam, és igyekeztem mindent feljegyezni Reardon utasításaiból. Amióta elkezdődtek a pókercsaták, jelentősen megnövekedett a leterheltségem. Nem egyszer megesett, hogy Reardon már reggel hétkor kiadta a parancsokat, de még éjfélkor sem tudtam letenni a lantot. A pókernapot leszámítva vagy az irodában vagy a lakásában tartózkodtam, hogy teljesítsem, amivel megbízott. Jól tudta, hogy korlátlan hatalma van fölöttem, amiből kifolyólag lényegében rabszolgatanoncnak

szegődtem mellé, cserében azért, hogy mellékállásban a pókerpartik hosztesze lehessek. Egy teljes hónapon át fennakadás nélkül zajlottak a kártyacsaták. Négy egymást követő kedden dollárezreket kerestem, miközben bennfentes, hozzáértő embereket hallhattam eszmét cserélni a kurrens témákról. A gazdagok és a híresek olyan információkhoz is hozzáférhettek, amilyenekhez az átlagemberek sosem. Órákon át elmélkedtem a játék mágneses erejéről és a kártyázókat összekötő kölcsönhatásról. Mi késztette ezeket az embereket, csillogó-villogó, minden vágyukat beteljesítő életükkel, hogy megszámlálhatatlan órákat akarjanak tölteni egy bűzös, alagsori teremben, folytonos drukkban égve, hogy milyen véletlenszerű kombinációk alakulnak ki ötvenkét kártyából? Nyilvánvalóan nem a megélhetésüket óhajtották biztosítani… nos, talán Houston volt az egyetlen kivétel. Egy hónapnyi hallgatás és figyelés után úgy véltem, hogy rábukkantam a rejtély kulcsára. Legnagyobbrészt olyan emberekről volt szó, akik nem egyszer feltettek mindent egy lapra, hogy aztán óriási sikert érjenek el. Feltettek mindent – múlt időben. Most már csak lebegtek és éldegéltek. Biztonságban tudhatták magukat. Nem volt semmi szívdobogtató kihívás a mindennapi életükben. Megkaparinthatták bármelyik nőt, akire szemet vetettek, megvehettek bármit, amire kedvük szottyant, filmeket csinálhattak, palotákban lakhattak, megszerezhettek és kibelezhettek hatalmas cégeket. Adrenalin után

sóvárogtak, amelyet a szerencsejátékban találtak meg: ezért jöttek vissza, újra és újra. Sokkal több volt ez számukra puszta játéknál – a valóságból való menekülést, egy ábrándvilágot, a kaland élményét testesítette meg nekik. Előttem is megcsillantotta a kitörés lehetőségét. Módot kínált arra, hogy nagy ívben kikerüljem a „felcseperedést”, ami – legalábbis a papám szemében – egyenértékű volt azzal, hogy az ember fokozatosan alárendeli magát a meddő kötelezettségekből felépülő életformának. Arra az elhatározásra jutottam, hogy a pókert tekintem tanulási folyamatom következő szintjének. Mindent, ami a szemem előtt zajlott kedd esténként, újabb leckeként fogtam fel közgazdaságtanból, pszichológiából, a vállalkozói szellem alapjairól, az amerikai álom megvalósíthatóságáról. Ez volt az oka annak, hogy ha Reardon azt mondta, hogy ugorjak, akkor ugrottam. Ami természetesen nem jelentette azt, hogy boldogan is csináltam. – Ez minden? – kérdeztem Reardontól, és nem is próbáltam kiszűrni a gúnyt a hangomból. A napot eleve azzal kezdte, hogy legalább egyheti teendőt sózott a nyakamba, ráadásul mintha el is várta volna, hogy valamilyen csoda folytán még az előtt végezzek az összessel, hogy elindulnék Tobey-hoz a nyereséggel. – Még valamit – fordult felém. – Nincs több önkéntes munka. – Netán a kórházról beszélsz? – néztem rá megütközve.

– Igen. – Micsoda?! Mégis, miért? – ostromoltam dühösen. – Soha nem befolyásolta a munkámat. – Nem ez a lényeg. Teljességgel szükségtelen, hogy baktériumokat hurcolj ide az irodába. Amúgy meg túl szegény vagy ahhoz, hogy jótékonykodjál. Ha majd gazdag leszel, akkor jelentkezhetsz önkéntesnek ahányszor csak akarsz, de most még lyukas a zsebed és buta vagy, és inkább arra kellene fordítanod az idődet, hogy okosodjál, és fundáld ki, hogyan ne legyél szegény. – Ezt nem mondhatod komolyan! – csattantam fel. Vártam, hogy a könyörület vagy a megszánás akár legkisebb jelét is mutassa. – Halálosan komolyan mondom. Önkéntes munka vagy póker. Válassz! Letaglózva bámultam rá. – Összevissza hadoválsz! – emeltem fel a hangom vádaskodón. – Neked elment a józan eszed! – Rendben van – vonta fel a vállát. – Akkor többé nincs póker. Kiviharzottam az irodából. Szemem megtelt könnyekkel, amikor eszembe jutottak a kórházbeli kisgyerekek, akik siralmas helyzetük ellenére is mosolyt tudnak csalni az arcukra. Megérdemeltek minden támogatást és bátorítást; szükségük volt rám, mint ahogy a többi önkéntesre is. Nekem is szükségem volt rájuk. Szükségem volt arra, hogy érezzem, még nem vesztem el teljesen a magamutogató fényűzés és a pénz új világában.

Tisztában voltam vele, hogy ez merő önzőség a részemről, de a kórházban rám zúduló jeges zuhany segített abban, hogy ne rugaszkodjam el a valóság talajáról, és őrizzem meg realitásérzékemet. Reardon örökösen arra törekedett, hogy megkeményítsen és okosítson; egyenlőségjelet tett az idealizmus és az ostobaság között. Azért tartott meg maga mellett, mert a belemet is kidolgoztam neki, és én voltam az egyetlen alkalmazottja, aki egy hétnél tovább kibírta, és nem hagyta faképnél. Bár nagyon ritkán ragadtatta el magát, hébe-hóba azért elkottyintotta, hogy lát bennem fantáziát, és még benőhet a fejem lágya. Utána természetesen valamilyen ocsmány sértés következett. Olyan volt, mint egy mesebeli gonosz mostoha. A kórházban végzett önkéntes munka volt az utolsó morzsa, amely még az előző identitásomhoz kötött. Mármint ahhoz a személyazonossághoz, amely meglehetősen észrevétlen maradt, emlékeztettem tüstént magam. Aztán a pókerről kezdtem tépelődni. Felidéztem a csillogó felhajtást és a nagy téteket, annak borzongató izgalmát, hogy fültanúja lehetek olyanok társalgásának, akik a világ leggazdagabb és legbefolyásosabb emberei közé tartoznak. Korábban többször is megfordult a fejemben, hogy miért ne lehetnék egyszerre idealista és kapitalista, és egy napon ez így is lesz. Ám most válaszút előtt álltam, és döntenem kellett.

Régi énem gyűlölte az újat, de hallgatásra kényszerítettem, miközben bepötyögtem az e-mailt kórházi felettesemnek. Miután elküldtem az üzenetet – Reardonnak is csatolva egy másolatot –, berontottam a szobájába. – Most boldog vagy? – támadtam rá. Úgy bazsalygott, mint a vigyori macska. – Egyszer majd… – kezdett bele –, egyszer majd meg fogod érteni. A jótékonykodás nem oldja meg a problémáidat. Az összes általam ismert tyúkeszű lány állatkölyköket vagy babákat akar megmenteni, ahelyett, hogy szembesülne a való világgal, és serénykedne kitalálni, hogyan tudna életben maradni benne. – Ördögi alak vagy! – vicsorítottam rá. – Maga a megtestesült sátán. Eszelős nevetésben tört ki. – Kezdek komolyan aggódni a lelked miatt. – Az én lelkem miatt aggódsz? – meresztette rám a szemét, és még fékeveszettebben nevetett. – Menj, és inkább az új ingatlan talajmintája miatt aggódj, te seggfej!

10.

A pókerpartik híre népszerűvé váltak.

gyorsan terjedt, és egykettőre Csakhamar a legfelkapottabb

játékként kezdték emlegetni Los Angelesben. Az a forma, hogy hivatásos játékosok nem, csupán meghívásos alapon hírességek, érdekes és fontos személyiségek ülhetnek az asztalnál – megtetézve a kártyacsatákat övező titokzatossággal, ugyanis a Viper Room különtermében, zártkörben zajlottak –, nem kis mértékben elősegítette, hogy a játékra szóló meghívásokat a legkeresettebbek között tartsák számon a városban. Fontos embereknek kellett nemet mondanom hétről hétre. Egy idő után már két összejövetelt rendeztünk hetente, és én voltam a hosztesz és ajtónálló egy személyben. A csatlakozók között olyanok bukkantak fel, mint: John Asher, aki az idő egyik felét azzal töltötte, hogy a Jenny McCarthytől történő válásáról lamentált, a

másikban meg elviselte, hogy a többi fickó kíméletlen gúnyt űzzön belőle; Irv Gotti (nem állt rokoni kapcsolatban az olasz Gotti maffiacsaláddal), a Murder Inc. lemezkiadó alapítója, aki olyan előadókat menedzselt, mint Ashanti és Nelly; egypárszor Nellyt is elhozta magával; Nick Cassavetes, Gena Rowlands fia, aki legutóbb a Szerelmünk lapjai című filmet rendezte; Bryan Zuriff, egy vagyonkezelői alap jótéteményeit élvező, gazdag kölyök, aki úgy viselkedett, mint aki magasról tesz mindenre; Chuck Pacheco, Tobey és Leo híres baráti körének oszlopos tagja; Leslie Alexander, a Houston Rockets tulajdonosa, aki időnként maga is beállt kosarazni. A felhajtás része volt, hogy minden héten új játékossal bővüljön a társaság. Érdekes volt figyelni a beilleszkedés dinamikáját. A frissen érkezettek kezdetben mindig félszegnek tűntek, ezért ügyeltem arra, hogy a kedvükben járjak, és megkönnyítsem a dolgukat. Nem úgy a törzstagok – kiváltképpen Todd Phillips és Reardon –, akik minden tőlük telhetőt elkövettek, hogy még kényelmetlenebbül érezzék magukat. Mintha egy csapat klikkbe szerveződött bakfislánnyal lett volna dolgom! Ha az újdonsült játékos rögtön nyerni kezdett, a többiek még inkább rászálltak. Ha ellenben veszített vagy ügyetlenül játszott, sokkal barátságosabban viselkedtek vele szemben. Ha ismert személyiség vagy

netán milliárdos volt az illető, akkor megint csak fordult a kocka, és úgy kezelték, mintha királyi felség lett volna. Sokat elárul valaki jelleméről, ahogyan nyer vagy veszít. A pénz nagy igazságtevő. Olykor-olykor elbeszéltünk egymás mellett, és előfordult, hogy Reardon anélkül hívott meg valakit, hogy szólt volna nekem, aminek eredményeként a kelleténél többen tolongtak az asztal körül, mint kellett volna, és nem jutott mindenkinek hely. Ilyenkor nekem kellett megkérnem egyiküket, hogy távozzon, ami fölöttébb kínos feladat volt. Az érintett gyakran személyes sértésnek vette, üvöltözött velem vagy társadalmi rangjára hivatkozott. – Tudod, hogy ki vagyok? – Azt ugyan lesheted, hogy a legközelebb borravalót kapsz tőlem! – Remélem, van valami vészforgatókönyved, mert innen úgy kirúgatlak, hogy a lábad sem érni a földet! Hasonló ocsmányságokat vagdostak a fejemhez, és bizony nehezemre esett elviselni ezeket a durvaságot anélkül, hogy ne hoztak volna ki a sodromból. De aztán a következő alkalommal, amikor lehetőségük nyílt játszani, rögvest ráeszméltem, hogy hőbörgésük üres fecsegés volt csupán, mert mihelyt a szó szoros értelmében örömmámorban úszva nyargalhattak a kártyaasztalhoz, boldog képpel, hogy ismét a nagymenők közé tartoznak, újra jöttek az ölelések, puszilkodások és borravalók.

És nem csak arról volt szó, hogy az összes hollywoodi kártyás ki akarta próbálni nálunk a szerencséjét, hanem a barátaik, sőt az ő barátaik is jelen szándékoztak lenni, hogy nyomon kövessék a játékot. Én úgy véltem, hogy a vállalkozás sikere nagyrészt a diszkréción múlik, ám nem akadályozhattam meg a játékosokat abban, hogy magukkal hozzák a barátnőiket, ha már egyszer fel akartak vágni velük a többiek előtt, miként azt sem, hogy váratlanul betoppanjon egyik-másik híresség. Igazság szerint a sztároknak szabad bejárásuk volt. Példának elég csak az Olsen ikreket5 megemlítenem: egyszer csak hívatlanul megjelentek egy milliárdos társaságában, akinek megígértem, hogy utánanézek, tudok-e helyet szorítani neki az asztalnál. Bejutottak mind a hárman, méghozzá különösebb hűhó nélkül. Egy este SMS-t kaptam Reardontól, amelyben arra kért, hogy menjek fel a barátaiért, akik fenn várakoznak a klubban, és kísérjem le őket a játékterembe. Szedtem a lábam, ahogy csak bírtam, mert nem akartam egy pillanatot sem elmulasztani a játékból. A várakozók között felismertem a magas és jóképű Neil Jenkinst, aki akkoriban családjának sugárhajtású magánrepülőgépén röpködött keresztül-kasul az Egyesült Államokban. A bárpultnál álldogált a többiekkel, intettem nekik, hogy kövessenek. Általános szabályként vigyáztam arra, hogy távol tartsam magam Reardon haverjaitól. Szinte kivétel nélkül

nagy nőfalók voltak, hallottam épp elég sztorit arról, hogy miket művelnek. Amikor ők kerültek szóba, persze mindig megjátszottam, hogy sok a dolgom, nincs időm zaftos történeteket hallgatni, de közben éberen füleltem. Nem szerettem volna, ha rólam úgy beszélnek vagy velem úgy bánnak, mint azokkal a lányokkal, akiket elcsábítottak, majd lapátra tettek. Amint leértem a társasággal, újra elfoglaltam szokott helyemet Diego mögött. A szemem sarkából lestem őket, és kiszúrtam köztük egy srácot, akit korábban még sosem láttam. Fiatalabb volt a többieknél, és roppant helyes. Összeakadt a tekintetünk, mire én gyorsan elfordultam. Miután megbizonyosodtam afelől, hogy a pókerasztalnál ülők semmiben sem szenvednek hiányt, megkérdeztem Neilt és a barátait, kérnek-e inni. – Drew vagyok – mutatkozott be az új fiú. – Én meg Molly – feleltem barátságos mosollyal, de azért nem vittem túlzásba. – Hozhatok neked valamilyen innivalót? – Csak egy sört – válaszolta. Az első pillanattól fogva kényelmesen éreztem magam a jelenlétében. Akár lehetett volna egy srác Coloradóból, akivel együtt nőttem fel. Lezserül volt öltözve, és Bud Lightot ivott haverjaival ellentétben, akik Red Bullt vagy vodkát kértek. Amikor odanyújtottam neki az üveget, tekintetünk ismét egymásba fonódott.

Mérges lettem magamra. Ez nem a megfelelő időpont. Ezek nem azok a hapsik. Minden energiámat a munkámnak kell szentelnem. Lehetőség szerint próbáltam magam lefoglalni a játékkal, de az ment a maga útján – nem sok teendőm akadt. Leültem, és úgy tettem, mintha a számítógépemen dolgoznék. Drew odajött. Nemrégiben végzett a Columbián, asztrofizikából szerzett diplomát. Intelligens és szellemes volt, szinte világok választották el a többiek által megszállottan hajszolt sekélyes élvezetektől. Azon kaptam magam, hogy magától értetődő közvetlenséggel mosolygok és nevetek vele. Zümmögve jelzett a mobilom, felkaptam, hogy megnézzem, ki üzent. Blair volt az, tudni szerette volna, hol vagyok. Aznap volt a születésnapja, és én megígértem neki, hogy hamarabb elszabadulok a munkahelyemről, bár már akkor tudtam, hogy ez biztosan nem fog menni. Elnézést kértem tőle, és az írtam, hogy mindenféleképpen ki fogom engesztelni, és hogy borzasztóan sajnálom, de valami közbejött, és… szóval a szokásos bugyuta kifogások. Még csak nem is válaszolt. Phillip szólt, hogy menjek oda, aztán Bobnak kellett valami, Tobey is intett, hogy szüksége lenne rám, úgyhogy meg is feledkeztem Blairről, és a figyelmemet a játékra összpontosítottam. Közben a szemem sarkából Drew-ra

pillantgattam, egyre azon tűnődve, vajon kivételt tegyek-e vele az általános szabály alól, miszerint Reardon ismerőseivel nem barátkozom. Amikor felálltak, hogy távozzanak, meghallottam, hogy arról beszélnek, melyik sztriptízklubba menjenek. Drew is felpattant, hogy csatlakozzon hozzájuk, aztán felém nézett. Én kedvesen integettem neki, a lelkem mélyén azonban csalódott voltam, mert a jelek szerint feltevésem léket kapott: ő is csak ugyanolyan, mint a többiek. Odalépett hozzám. – Hé, Molly, lenne kifogásod az ellen, ha még maradnék? – Egyáltalán nem – válaszoltam, és az elfoglaltat mímeltem, mint akinek bokros teendői támadtak, nehogy észrevegye a fülig érő számat. Hajnali kettő körül járt, amikor Reardonnal kettesben hozzáfogtunk összeszámolni a tornyokba halmozott zsetonokat. – Ez a Drew rendes és normális fickónak látszik – jegyeztem meg, és bíztam benne, hogy a hangom kellőképpen közömbös maradt. Reardon a szemét forgatta. – Övé a Dodgers baseballcsapat, te tökkelütött – közölte. – Mit értesz az alatt, hogy övé a Dodgers? – A… családja… megvette… a… Dodgerst – tagolta. Néha úgy beszélt velem, mint egy kétéves taknyossal.

– Ó – válaszoltam. – Nos, hát nem úgy értettem, hogy igazán tetszett volna, vagy ilyesmi… Csupán arra gondoltam, hogy némi javulást jelent a többi haverodhoz képest. Na, ebből a megjegyzésből megint csak kiérződött, hogy jelenleg milyen alacsonyan állok a társadalmi ranglétrán, suhant át az agyamon. Reardon sokat sejtő pillantást vetett felém. Elvörösödtem. – A kis Molly és a kis McCourt – élcelődött Reardon. – Egyébként meg ne törd magad, Shannen Dohertyvel kavar. Már meg sem lepődtem azon, hogy Hollywood egyik leghírhedtebb színésznőjével találkozgat. – Mondtam már. Nem érdekel – füllentettem, és a szívem még inkább elnehezedett. – Persze – dünnyögte Reardon. A bevételre koncentráltam. Mire rendet raktam és hazaindultam, hajnali négy volt. Teljes egészében kihagytam Blair születésnapját. Nyomorúságosan éreztem magam, de mit tehettem volna? Csöndben, lábujjhegyen lopóztam be, reménykedve, hogy nem találkozom Blairrel. A nappaliban ücsörgött, kezében egy üveg bor. Az arca vörös volt, itt-ott lila foltok tarkállottak rajta. – Mi történt? – kérdeztem, és odarohantam hozzá. – Jason – motyogta, és újra sírásra fakadt. – Hajba kaptunk, aztán elment, a legjobb barátnőm meg cserben

hagyott, és meg sem jelent a partimon. Ez volt életem legvacakabb születésnapja. Arcát a tenyerébe temette, és keservesen zokogott. Jasonnel, legújabb hóbortjával folyton csak marakodtak meg kibékültek. Belém mart a rossz lelkiismeret. Mellé telepedtem, és simogatni kezdtem a hátát. – Gyere, feküdjünk le. Későre jár, reggelre minden rendben lesz. Felült, arcán szétfolyt a könnyektől fellazult fekete szemfesték. – Hol voltál? – szipogta. – Dolgoztam – sóhajtottam. – Micsoda?! Milyen munka tart hajnali háromig? – sipákolta. – Rengeteg a teendőnk – válaszoltam, ami voltaképpen még csak nem is volt hazugság. – Olyan távolinak érezlek. Mintha nem is ismernélek. Mi sosem titkolóztunk egymás előtt! A szívem szakadt meg a szemében tükröződő fájdalomtól, de nem tudtam, hogy mit mondhatnék. Tudatában voltam annak, hogy a pókert barátaim és családom elé helyezem, de Blairnek szilárd támaszul ott volt a vagyonkezelői alap. Nekem viszont saját erőmből kellett boldogulnom. Már nem volt visszaút a régi életemhez. Végeztem azzal, hogy a mindennapi megélhetésért gürcöljek. Végeztem azzal, hogy egy senki legyek.

Függetlenül attól, hogy mennyire törődött voltam a partikat követő napokon, egyeseket ki kellett fizetni, ehhez viszont másoktól be kellett szedni a pénzt, a lebonyolításért pedig én feleltem. Azon a szerdán első úti célom Pierre Khalilihoz vezetett. Egész este balszerencse kísérte, és tekintélyes, hat számjegyű összeggel tartozott. A legtöbbször a hátam borsózott a behajtóutaktól. Úgy véltem, kissé olyan lehet ezeknek a fickóknak, amikor meglátnak, mintha kiherélnék őket, elvégre a tartozás kiegyenlítése a vereség beismerése, márpedig ők nem azok a fajta férfiak voltak, akiknek az egója könnyen elviseli a kudarcot, kiváltképpen nem egy nő előtt. Aztán szép lassan ráeszméltem, hogy léteznek fortélyok a begyűjtéshez, ki is dolgoztam néhány technikát, amellyel enyhíthettem az őket ért csapáson. Például ha megjegyeztem, hogy „Nos, nézd a jó oldalát – gazdag és jóképű vagy!”, miközben tekintetemben elragadtatás villant, a legtöbbjük arcán azonnal önelégült mosoly terült szét, és hetyke mozdulattal nyomták a markomba a csekket, mintha csak bizonyítani akarnák szavaim helytállóságát. Pierre miatt azonban nem aggódtam. Róla mintázták a tökéletes úriember szobrát. Az egyik leggazdagabb iráni család sarja volt, de Londonban nevelkedett. Művelt és kifinomult ízlésű volt. Miközben elegáns, Bel Air-i házához tartottam, megcsörrent a telefonom. Blair hívott, aki születésnapja óta fújt rám.

– Szia, Blair! – üdvözöltem vidáman, abban ringatva magam, hogy vége a duzzogásának. – Brian telefonált, és meghívott Patrick Whitesell partijára, amelyet az Oscar-díjkiosztó után rendez – újságolta ujjongva. Brian színész volt, akivel Blair Jason előtt randevúzgatott. – Eljössz velem? Kérlek! – Mikor van? – Ma este – felelte. – Ugye, eljössz? Rohadtul az adósom vagy, mert fittyet hánytál a születésnapomra. Vegyes érzelmekkel viszonyultam ezekhez a partikhoz. Tény, elegáns események voltak, tele hírességekkel és különleges emberekkel, de a legtöbbször úgy éreztem, hogy nem illek közéjük, és csak korholtam magam, hogy lehettem olyan hülye, hogy elcsábultam. Általában egy sarokban kötöttem ki, ahol egy pohár bor társaságában gubbasztottam egyedül, és azt kívántam, bárcsak otthon maradtam volna. De Blairnek igaza volt, muszáj kiengesztelnem. – Mostanában nem is beszélsz magadról, egyvégtében titokzatoskodsz. Már semmit sem tudok rólad! Felcsaptál kettős ügynöknek? Hallgat most minket a CIA? Lefékeztem Pierre hatalmas, repkény borította vaskapuja előtt. – Okvetlenül jövök veled, de most muszáj mennem – mondtam, bízva abban, hogy mihamarabb bontja a vonalat. – Juhééé! Oké, szeretlek. Este találkozunk.

Letettem a mobilt, majd megnyomtam a hívógombot a bejáratnál. Az inas keresztülvezetett az óriási házon, ki a hátsó udvarra (amely akkora volt, hogy parknak is beillett volna), ahol Pierre újságot olvasott és rozét szürcsölgetett. – Drágám, most még csinosabb vagy, mint amikor legutoljára láttalak. Boldogan mosolyogtam. Mindig vevő voltam egy kis bókra. Átnyújtott egy borítékot, amely a súlyából ítélve készpénzt tartalmazott. – Van benne egy kis extra is, az a tiéd – mondta a történelem leggálánsabb pókervesztese. – Pierre, őszintén, nem lett volna szabad… – tiltakoztam. Tényleg pocsékul éreztem magam, ha valamelyikük veszített. – Dehogyisnem. Keményen odateszed magad, és jól is csinálod – közölte, majd kisvártatva megkérdezte: – Nincs kedved csatlakozni hozzám a hétvégén Santa Barbarában egy lovaspóló-mérkőzésen? Ha nem akarsz autókázni, küldök érted egy helikoptert. Vigyáztam, hogy a szemem se rebbenjen, mintha legalábbis hetente kapnék hasonló meghívásokat, közben meg minden porcikám remegett belül az izgatottságtól. Hatalmas kalapokat és gyöngyöző pezsgőt képzeltem magam elé, és eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lenne saját helikopteren utazni. Ám megszólalt bennem a

józanság hangja. Arra intett, hogy nem lenne bölcs dolog közelebbi kapcsolatba keveredni egy játékossal. Kedveltem Pierre-t mint barátot, és egyértelmű volt az is, hogy bejövök neki. De nem csaphattam be. – Remekül hangzik, de sajnos már van programon a hétvégére. – Akkor majd máskor, drágám. A jövő héten látjuk egymást a klubban, ugye? – Hogyne – mosolyogtam, és hatalmas kő gördült le a szívemről nagylelkűsége miatt. A visszafelé vezető úton azon merengtem, hogy mennyire megváltozott az életem szinte szemvillanásnyi idő alatt. Közvetlen belépési lehetőséghez jutottam egy olyan világba, amelyről még csak elképzelni sem tudtam volna, hogy valaha is a részévé válhatok. Ám nem engedhettem meg magamnak akár egyetlen ballépést sem. Tudtam, hogy ugyanolyan gyorsan elvehetnek tőlem mindent, mint amilyen sebtében megkaptam őket. Tudtam, hogy roppant óvatosnak kell lennem, és minden eshetőséget mérlegelnem, amikor ilyen ajánlatokkal lepnek meg; muszáj volt hosszú távon gondolkodnom a rövid távú örömök hajszolása helyett. Mindenáron fenn kellett tartanom a kényes egyensúlyt a játék teremtette fantáziavilág élvezete és a játékosok magánélete között; óvakodnom kellett attól, hogy esetleg túlságosan is belefolyjak az utóbbiba. A korábbi években mindig a szüleimhez fordultam, ha tanácsra vagy útmutatásra volt szükségem. Anyám

roppant fegyelmezett és megfontolt volt, tele elvekkel és együttérzéssel, apám éleselméjűsége pedig, amellyel az emberi viselkedést szemlélte, gyakran támaszul szolgált, ha ismeretlen vizeken kellett átevickélnem. A pókerről azonban nem beszéltem nekik. Visszás volt elhallgatni valamit Blair elől, de még visszásabb volt szüleim elől eltitkolni az igazságot az életemről. Újfajta távolságot ékelt közénk, amely korábban soha nem létezett. Hirtelen ellenállhatatlan belső kényszert éreztem, hogy beszéljek a mamámmal. Szerettem volna megosztani vele néhány csodálatos dolgot, amely velem történik. – Szia, édesem! – köszönt meleg hangján. – Szia, mama, hogy vagy? – Én jól vagyok, angyalom. És te? Hogy érzed magad LAben? – Káprázatosan, mama, egészen káprázatosan! Akár hiszed, akár nem, de működik, amit elterveztem. Nagyszerűen keresek, fontos és befolyásos emberekkel, köztük ismert hírességekkel találkozom, és közben még ki is tudok kapcsolódni – áradoztam. – Jó ezt hallani, édesem. Blair hogy van? – Ő is jól van – feleltem. – De ezt hallgasd meg, mama! Egy fickó ma felajánlotta a helikopterét, hogy elmehessek vele Santa Barbarába egy lovaspóló-mérkőzésre. – Izgalmasan hangzik. Mi van Christopherrel? Befejeződött már nála a kemo? – érdeklődött. Az egyik kisfiúra célzott, aki kemoterápiás kezelést kapott a kórházban.

– Ööö, nem is tudom. Szabadságot vettem ki erre a hétre – hazudtam. – Ha bemész a jövő héten, kérdezz már rá, és hívj fel, kérlek! – mondta. – Persze – válaszoltam. Az a csodálatos, könnyed lebegés, amely az előző pillanatban még elárasztott, egy csapásra átfordult a bűntudat súlyos terhévé. Közben észrevettem, hogy Todd Phillips keres a másik vonalon, valószínűleg azt akarja tudni, hol késik a része Pierre pénzéből. – Mennem kell, mama – mondtam. – Édesem, biztosan jól vagy? Másként cseng a hangod, mint régebben. – Pedig jól vagyok – nyugtattam meg. – Minden rendben. Csak most muszáj mennem. A közöttünk kialakult távolság még tovább nőtt. – Szeretlek – búcsúzott el. – Én is téged – válaszoltam. Átkapcsoltam Phillipsre. Este ledobtam magamról a farmeremet és magas nyakú pulóveremet, majd belebújtam új, fekete ruhámba és pántos Louboutinomba. – Hűha! – ámuldozott Blair. – Hát ezt a ruhát hol happoltad? – Reardon egyik barátnőjétől kaptam másodkézből – vágtam rá, közben meg belém hasított, hogy milyen

gyorsan és könnyen jött számra a hazugság. Kényszeredetten rászoktam arra, hogy lekicsinyeljem mindennek az értékét, még az apróságokénak is, csakhogy ne kelljen válaszolnom a pénzforrásaimat feszegető kérdésekre. A legszívesebben világgá kürtöltem volna, hogy „én magam vettem a saját pénzemből…! És rendszeresen SMSezem Leonardo DiCaprióval és Tobey Maguire-ral, a szekrényem alján pedig húszezer dollár lapul.” De nem tehettem. Amikor megérkeztünk a parti helyszínére, a vörös szőnyegen már hemzsegtek a fotósoknak pózoló sztárok és a körülöttük tolongó paparazzók. Alighogy beléptünk a házba, Blair rögtön kiszúrta Briant. – Moll, várj itt, tüstént visszajövök… Brian megígérte, hogy megmutatja a kilátást a tetőteraszról – fűzte hozzá kuncogva, és kacsintott egyet. Bávatagon elmosolyodtam, és kurtán biccentettem. Komolyan, Blair? Nagyot sóhajtva elvettem egy pohár pezsgőt egy ezüsttálcáról. Kis ideig vártam Blairre, közben azt imitáltam, mintha sürgős SMS-eket pötyögnék a telefonomba. Miután csak nem jött vissza, a pezsgővel a kezemben bóklászni indultam, erre-arra ténferegtem a házban, amely hatalmas és hideg volt, tele felső kategóriás celebekkel – szoboralkatú manökenekkel és playmate6 típusú, begyes lányokkal. Végül kint, a teraszon

lecövekeltem, ráérősen iszogattam a pezsgőmet, közben pedig az alattam fényárban úszó városban gyönyörködtem. Eredetileg azzal áltattam magam, hogy új ruhában és illő cipőben talán másfajta élményben lesz részem, ám kiderült, hogy Hollywood azért jóval több egy pár új cipőnél. A világ legnagyobb sztárjai keringtek a bolygónak ebben a sarkában, és rémisztő vállalkozásnak tűnt egy térben létezni velük. Persze hozzá voltam szokva a kisebbrendűség érzéséhez, elvégre szuperhős testvéreim árnyékában nőttem fel. Csupán annyit szerettem volna, ha van valami, ami csak az enyém. Nem messze tőlem két fickó társalgott; minden bizonnyal a valóságban is ugyanolyan láthatatlan voltam, amilyennek hittem magam, mert még csak észre sem vették, hogy én is ott vagyok. Az egyikük egy neves rendező volt, akit tüstént felismertem, a másikuk egy közvetítő ügynökség ugyancsak közismert vezetője. – Elvállalja? – érdeklődött a rendező. – Már beleegyezett az összegbe. – Honnan tudod? – A fiam együtt kártyázott vele. – Hol? – Egy titkos pókerpartin. Rögtön hegyezni kezdtem a fülem. – Szuper exkluzív hely. Csak személyes meghívással vehetsz részt rajta, és jelszóra is szükséged van. Magamban kuncogtam a jelszó hallatán.

– Senki sem tudja, hol játszanak. A résztvevők nem hajlandók egy árva kukkot sem elárulni. Ugyanakkor mindenki tud róla. És mindenki be szeretne jutni. – Ki a szervező? És hogyan lehet csatlakozni? – Állítólag egy lány. Ő kezeli a listát. Egyszeriben megvilágosodott előttem, hogy tulajdonképpen minden az enyém lehet, amit csak akarok. Nem volt rá semmi ok, hogy sajnáljam és továbbra is alacsonyabb rendűnek érezzem magam – elvégre korlátlan hozzáféréssel rendelkezem bármihez. Legyen az üzleti megállapodás, film, felvásárlás, egyesülés… a határ a csillagos ég. Pusztán arra kell ügyelnem, hogy továbbra is pumpáljam a friss, dús vért a játékba, és legyen jól kigondolt stratégiám arra, hogyan és kikkel töltöm fel azt az értékes tíz helyet az asztal körül. A toborzás elsőrendű fontosságú volt, és noha valójában nem én ellenőriztem a névsort, igazán az az illúzió számított, hogy rajtam múlik minden. Miután több száz órán át lestem a fiúkat játék közben, mostanra képesnek éreztem magam arra, hogy blöfföljek. Felhajtottam az utolsó korty pezsgőt, és odaléptem a két férfihoz. – Akaratlanul is hallottam, hogy miről beszélgetnek – szólítottam meg őket. Mindketten gyanakvó tekintettel, összehúzott szemmel néztek rám, mint aki nem tudják eldönteni, hogy pusztán egy bugris falusi csaj vagyok, vagy valaki, akihez illik kedves lenni.

– Molly Bloomnak hívnak, és én szervezem azt a játékot, amelyre az imént utaltak. Ha ideadják a névjegykártyájukat, kapcsolatba léphetek magukkal, ha felszabadul egy hely. A két nagy tekintélynek örvendő fickó őrült módjára kezdett kutatni a zsebében, hogy előkotorja a névjegykártyáját. Miután átnyújtották, kérdések özönét zúdították rám. – Kik játszanak? Hol zajlanak a partik? Mikor lesz a legközelebbi menet? Tartózkodó és szűkszavú maradtam. – Ígérem, jelentkezem. Kezet fogtam velük, és sarkon fordultam. A hátamban éreztem a pillantásukat.

11.

Közeledett a karácsony, és hirtelenjében ráébredtem, hogy már két éve nem voltam odahaza. Napi munkabeosztásom hajmeresztően zsúfolt volt, hiszen Reardon egyre bővülő követelései mellett a póker szervezése is a nyakamba szakadt. A megérzésem azt súgta, hogy a fenyegető lakásépítési válság az ingatlanpiacra is kihat majd. Reardon a szokásosnál is feszültebb és kezelhetetlenebb volt. Nap mint nap mellette voltam, és egyre gyakrabban éreztem úgy, hogy pusztán homokzsákként használ. Fokozatosan hozzászoktam az állandó szorongáshoz, a minimális alváshoz, alapjában véve ahhoz, hogy szüntelen félelemben kell élnem amiatt, hogy egyszer csak mindent elveszíthetek. Nem volt semmi az életemben, ami tartós és szilárd lett volna; teljességgel ki voltam szolgáltatva Reardon rigolyáinak. Tudtam, ha egy napon a fejébe

veszi, hogy a játékbarlang már nem viszi előre az érdekeit, akkor egyszerűen véget vet neki. Az elmúlt egy évben kellő körültekintéssel beilleszkedtem a játékosok életébe, afféle mindenessé váltam a számukra, nemcsak a pókerhez kapcsolódóan, hanem azon túl is. Mintha tizenöt Reardon lépett volna be az életembe, de nem bántam. Az Oscar-partit követően levetkőztem a félénkségemet, amely mindig rám tört, ha sikeres és híres emberek társaságában tartózkodtam – vagy egyéb olyan adottságokkal voltak felvértezve, amelyeknek köszönhetően lehetséges jelöltnek tűntek a meghívandók listájára. Ám hiába küzdöttem le félelmeimet, továbbra sem volt könnyű megtalálni az alkalmas játékosokat. Először is, diszkréten kellett eljárnom. Másodszor, meg kellett győződnöm arról, hogy a jelöltnek valóban van annyi pénze, amennyivel állítása szerint rendelkezik (ha tudnák, hány ember közlekedik LA-ben Ferrarival és visel gyémántberakású órát, miközben jószerével nincs semmi mozgósítható pénze vagy vagyona, egész biztosan megdöbbennének). Harmadszor, biztosra kellett mennem, hogy az illető nem játszik kiugróan ügyesen, végül pedig előre meg kellett szereznem a rendkívül önfejű, fontoskodó és kritikus elitista mag belegyezését, hogy csatlakozhasson a társasághoz. Kezdetben sikerült jó pár „halat” beszerveztem, ahogy a gyatra játékosokat nevezik pókerberkekben. Amikor valamelyik mazsola első alkalommal játszott, szinte tövig rágtam a körmöm, azon

izgulva, hogy veszítsen, ugyanakkor maradjon barátságos, és a többiek fogadják be. Aztán, amikor valóban veszített, azért imádkoztam, nehogy bedobja a törülközőt. A belső mag tagjai kétségkívül szerettek, tisztelettel bántak velem, és rám bízták a pénzüket. Vigyáznom kellett tehát, nehogy elkövessek olyasmit, amivel alááshatom a bizalmukat. Reardont sokkal nehezebb volt meggyőzni, holott őt ismertem a legrégebb óta. Továbbra is az volt az feltevésem, hogy nap mint nap bizonyítanom kell előtte. Kíméletlenül bánt velem, pedig valahol a lelke mélyén hitt bennem. Azért nem jártam haza a szüleimhez, mert tudtam, hogy a gyengeség jelének tekintené, ha hiányozna a családom, és azt is tudtam nagyon jól, hogy mi a véleménye a gyengeségről. Az idén azonban úgy döntöttem, hogy vállalom a kockázatot. Reardon közölte, hogy felőle rendben van a dolog. Gyanítottam, hogy nincs, de inkább hittem neki – szükségét éreztem, hogy szünetet iktassak be. Karácsonyeste hazarepültem. Mama várt a repülőtéren, és egyenesen a denveri menedékotthonba vitt. Családi hagyomány volt nálunk, hogy ünnepnapok alkalmából vacsorát szolgálunk fel a hajléktalanoknak. Furcsa mód most valahogy másfajta érzelmek kavarogtak bennem, mint korábban. Szó se róla, továbbra is sajnáltam a menhelyen sínylődő szerencsétleneket, de egyúttal mintha némi szenvtelenség is vegyült volna a

szánakozásomba. Egész este a mobilomat lestem, nem kaptam-e üzenetet. – Édesem, miért nem teszed félre azt a ketyerét egy időre? – dorongolt le végül a mama. Igaza volt. Kivittem a készüléket a kocsiba, és igyekeztem jelen lenni. Amióta Reardonnak dolgoztam, most először fordult elő, hogy egy percnél hosszabb időt töltöttem távol a telefonomtól. A szó szoros értelmében úgy aludtam minden éjszaka, hogy a nyakamban tartottam azt a vacakot. Mire végeztünk és visszaszálltunk az autóba, öt nem fogadott hívást és több olvasatlan üzenetet jelzett a készülék. A gyomrom rögvest tótágast állt, és visszatért az ismerős szorongás. Reardon volt, minden miatt hőbörgött. A tévé nem működött. Nyilván nem hangoltam be megfelelően. Ezernyi elintézendő dolog akadt az irodában, és én nem csináltam meg őket. Vacsoraasztalt kellett volna foglalni, és szüksége lett volna rám, hogy kapcsolatba léphessen az egyik építési brigáddal, és egyébként is, mi a büdös fenéért nem veszem fel a telefont. Érdeklődtem a Comcast telekommunikációs cégnél, ahol arról tájékoztattak, hogy problémáik akadtak LA térségében, és az egész körzetben megszűnt a kábelszolgáltatás. Hívtam Reardont, hogy tolmácsoljam neki a felvilágosítást, de nem volt kíváncsi semmiféle észszerű magyarázatra. Egyszerűen valakin le akarta vezetni a dühét. Ennélfogva átkozódott és üvöltözött velem, mint egy eszelős, miközben ott ültem a kocsiban a

mamámmal és a testvéreimmel. Mindannyian hallhatták a tombolását. Borzalmasan szégyelltem magam. – Ezért újabb pénzbüntetés jár! Reardon nemrégiben bevezette a bírságolás rendszerét, ha valamit nem végeztem el „előírásszerűen”. Az egészben az volt a legnagyobb pofátlanság, hogy egy ideje már nem is kaptam fizetést a cégtől. Azután, hogy beindultak a pókerpartik, első lépésben csökkentette a béremet, holott a munkaidőm jelentősen kitolódott. Később, ahogy növekedtek a borravalók, egyre lejjebb ment a fizetésem, végül teljesen megszűnt. Ilyenformán az egyetlen kereseti forrásomat a játékosoktól kapott borravalók képezték, amiből kifolyólag a Reardon által kiszabott büntetések nem azzal jártak, hogy lecsípett a fizetésemből, hanem minden egyes alkalommal a saját zsebembe kellett nyúlnom. A közelmúltban Reardon új házba költözött, és a hazautazásom előtt minden áldott nap éjfélig nála dolgoztam dobozokat be- és kipakolva. Úgy tűnt, hogy nem végeztem kifogástalan munkát, amikor becsomagoltam egy márványpolcot, amelyet az előző tulajdonos mindenféleképpen meg akart magának tartani. – Téged hidegen hagy, mert nem a tiéd! – ordította. – De ha eltörik ez a szar, szép kis summába fog kerülni nekem. Pusztán azért, mert te elbénáskodtad! Nos, mostantól majd jobban odafigyelsz. Ezerdolláros bírságot szabok ki rád. És nyomás vissza, de azonnal, és csináld meg rendesen!

Valahányszor tiltakoztam egy büntetés ellen vagy visszavágtam, azzal fenyegetőzött, hogy elveszi tőlem a játékot. Kénytelen voltam beletörődni és az életem szövetének részeként felfogni – mint amikor az ember illetéket fizet, ha át szeretne kelni egy hídon. – Nincs ráhatásom a helyi kábelszolgáltatásra, Reardon – mondtam. Még hangosabban üvöltött: – Mindent elszúrsz mostanában, semmi sem érdekel, és szarsz mindenre! – Reardon, odafigyelek a dolgokra, megteszek minden tőlem telhetőt, de most a családommal vagyok, és nem tudok ezekkel az ügyekkel foglalkozni. Mennem kell – közöltem. Először azóta, hogy az alkalmazottja lettem, bontottam a vonalat, mielőtt ő megtette volna. A hálószobám ugyanolyan állapotban fogadott, ahogy két éve otthagytam, amikor elindultam LA-be, talán csak valamivel nagyobb tisztaság honolt benne. Egy életöltőnek tűnt, amióta elmentem, mégis ott voltak rendben a dolgaim, úgy, ahogy emlékeztem rájuk. Mintha el sem mentem volna. Letelepedtem az íróasztalomhoz, és körbehordoztam a tekintetemet, befogadva minden apró részletet. Amikor a mobilom elkezdett villogni, először nem állt szándékomban felvenni, de aztán ráébredtem, hogy jobban félek attól a drámától, amely kirobbanhat,

ha nem veszek tudomást Reardonról, mint a szóözöntől, amelyet rám zúdít, ha válaszolok neki. – Szia, Reardon! – Ki vagy rúgva – közölte. – Micsoda? – Nincs több póker. – Ezt komolyan mondod? – hüledeztem. – Képes vagy kirúgni karácsony este? Azért, mert a Comcastnek szolgáltatási problémái vannak a körzetedben? – Akkor hadd fogalmazzam meg úgy, hogy megértsd – válaszolta. – Ki vagy rúgva. Boldog karácsonyt! A következő pillanatban már csak a tárcsahang búgását hallottam. Reardon már többször elbocsátott, voltak időszakok, amikor naponta megtette, de amit most művelt, az a kegyetlenség merőben új szintjét jelentette. Egész este zaklatott és feszült voltam. A gyomromat milliónyi görcs kötötte csomóba. Annyira, de annyira készültem rá, hogy megjelenek elegáns, új ruhámban, mindenkit elbűvölök a mostani életemről szóló érdekfeszítő meséimmel, talán még a vacsorát is én fizetem, aztán rohanok ki a repülőtérre, szemernyi kétséget sem hagyva a hozzátartozóimban, hogy sikeres és boldog ember vagyok. Ehelyett itt ülök magamba roskadva, megalázva a családom előtt, miután leüvöltötték a fejemet és dróton ráncigáltak, mint egy bábut. – Fel nem fogom ésszel – jegyezte meg Jeremy értetlenkedve. Jeremy, az olimpiai versenyző, a Tommy

Hilfiger modell, az aranyfiú. Hát igen, sportolói adottságainak és piacképes arcvonásainak köszönhetően megengedhette magának, hogy számításon kívül hagyja a való világ alantas munkáit. – Ennél te többet érdemelsz – jelentette ki a másik testvérem is. Nehéz lett volna megmagyarázni nekik, hogy határozott elképzelésem van az életemről, mélyen belekarcolódva az agyamba, és Reardon érzelmi kirohanásai csupán a szükséges rosszat jelentik ezen a pályán. Érthető módon nem tudták volna kellőképpen méltányolni, milyen lehetőség rejlik a pókerjáték szervezésében. Felejtsük el a pénzt, habár nagyszerű érzés, még az életet is meg tudja változtatni, ha sok van belőle; ámde a hálózat, az információáramlás, a rejtett kapukhoz való hozzáférés! A póker volt az én trójai falovam, segítségével be tudtam hatolni a társadalom bármely szegletébe, ahová csak akartam. A művészeti világba, a pénzügyi körökbe, a politikába, a szórakoztatóiparba. A lista végtelennek látszott. Ráeszméltem, hogy nem számít, ha az ember nem fantasztikusan kiemelkedő valamiben – a lényeg, hogy ragyogó érzékkel ismertem fel az adódó lehetőségeket. Élt bennem vállalkozói szellem, és a póker a kecsegtető remények aranybányájának bizonyult a számomra. Azt már nem is említem, hogy a világ legjobbjaitól tanulhattam, azoktól, akik mesterségük vezéralakjai voltak. Lehet, hogy a szüleim és testvéreim – vagy akár

Blair – ezt nem érthették, de én igen. Tudtam, hogy muszáj elsimítanom a nézeteltérésemet Reardonnal, de előbb azt szerettem volna, ha lenyugszik. Másnap reggel megcsörgettem, arra számítva, hogy szokása szerint úgy fog tenni, mintha előző este semmi sem történt volna, és kiosztja a soron következő feladatokat. Ám ezúttal más hangot ütött meg, szörnyen komolynak tűnt. – Új lányt veszek fel a játék szervezésére. Még ma jelentkezik nálad. Ha addigra sikerül összekaparnod magad, hétfőn jelentkezhetsz munkára, de csak mint az alkalmazottam. Nincs több póker. – Reardon, ez nem tisztességes! Minden reggel hétkor kezdek, és addig vagyok bent az irodában, amíg el nem engedsz, olykor csak este tízkor. Ha követek is el hibákat, azok mákszemnyiek és jelentéktelenek. Szervezem az életedet, és én vagyok az egyetlen, akire igazán támaszkodhatsz a cég ügyeinek az intézésében. – A választás a tiéd. Visszakaphatod a munkádat, ha ragaszkodsz hozzá, de a pókert illetően már döntöttem. Vége a beszélgetésnek – közölte, és letette. Hogy tehetett velem ilyesmit? A szívem úgy vert, hogy szinte kiugrott a mellkasomból. Mintha jeges víz áramlott volna az ereimben. – Ki fogom találni, mit csináljak, rendbe fogom hozni a dolgokat, és észre fog térni – biztattam magam. Csörgött a telefonom. Ismeretlen számot jelzett ki. – Molly? – szólt bele egy női hang.

– Igen – mondtam. – Szia! – Az új lány volt. – Reardon szólt, hogy hívjalak fel, és kérjem el tőled a pókerjátékosok nevét és elérhetőségeit… Aggódásom fehéren izzó dühbe csapott át. Nem hagytattam, hogy ez valóban megtörténjen. – Vissza kell, hogy hívjalak – feleltem, fogam között szűrve ki a szavakat. Ezúttal én bontottam a vonalat. Vettem egy mély lélegzetet. Gondolkodnom kell. Stratégiára van szükségem. A fiúkat tanulmányozva a kártyaasztalnál megtanultam, hogy általában azok kerekednek felül, akik nyugodt és hideg fejjel, kötöttségeiket lerázva cselekednek. Megjátszani egy kezet vagy döntést hozni érzelmi alapon ritkán eredményez kedvező kimenetelt. Az esélyek kristálytisztán ellenem szóltak. Reardon tagja volt a milliárdos fiúk klubjának. Együtt játszott a többiekkel, beszélte a nyelvüket, sokan közülük még féltek is tőle. Én, a másik oldalon, csupán az a lány voltam, aki felszolgálta az italukat, nevetett a tréfáikon és szívességet tett nekik – viszonzásul mindig derekasan megjutalmaztak. A szemükben én Reardonhoz tartoztam. Szövetségesre volt szükségem, akinek legalább akkora, ha nem nagyobb hatalma van, mint Reardonnak, és aki hajlandó lett volna támadásnak is kitenni magát értem. Kézenfekvő választásnak Phillip Whitfordot találtam. Hatalommal és befolyással bírt, személye kikezdhetetlennek tűnt, és közeli barátságba kerültünk

egymással. Felhívtam, és röviden vázoltam neki a helyzetet. – Nem bánhat veled így! – közölte Phillip visszafogott, de határozott hangon. Szerettem volna összeszedett maradni, de annyira méltánytalannak éreztem a történteket, és azáltal, hogy kiöntöttem a lelkemet Phillipnek, még jobban felszítottam az igazságtalanság miatti felháborodásomat, úgyhogy végül elkezdtem pityeregni. – Molly, ne sírj. Elsimítjuk az ügyet. Figyelj, már ki is fundáltam valamit. Az az ötlete támadt, hogy rendezzük meg a következő pókercsatát az ő házában, amelyre mindenkit meghívunk, csak Reardont nem. Beszélni fog a többi játékossal, elmondja nekik, hogy Reardon mit művelt velem, és iparkodik majd meggyőzni őket, hogy forma szerint is én vegyem át a játék szervezését. Eléggé elképzelhetetlennek tűnt, hogy sikerülni fog, de ez volt ez egyetlen eshetőségem. – Molly, gyere már, mi a fene tart ilyen sokáig? – óbégatott Jordan odalentről. Azt terveztük, hogy elmegyünk egész napra síelni, a két öcsém és én. Régen volt, talán hat vagy hét éve, hogy utoljára együtt voltunk hármasban a hegyekben. Előre örültem neki. Az úton végig csendben kornyadoztam az autóban. – Mol, mi a baj? Mintha nem is te volnál, amióta itthon vagy.

– Bocs, de teljesen ki vagyok nyúlva a munkától, meg hasonlóktól – feleltem, és ügyeltem, hogy a hangom kedélyesen csengjen. Beültünk a felvonóba, és mint kiskorunkban, harsányan veszekedtünk azon, hogy a védőkart lecsukjuk vagy felhúzva hagyjuk. Úgy döntöttünk, hogy felmegyünk ahhoz a pályához – Leshelynek hívták –, amelyen annak idején mindhárman megtanultunk buckázni. Ahogy ott álltam a szegély szélén, fenn a tetőn, és lenéztem a meredek, ugratókkal szabdalt lejtőn, szinte látni véltem a papámat piros dzsekijében, amint a botjaira támaszkodik, és torkaszakadtából kiabál velünk, hogy szorítsuk össze a térdünket. Eszembe jutott az a nap, amikor először jöttem ki ide a műtétem után. Hónapokon át ki sem szálltam az ágyból, nemhogy síelni merészeltem volna. Az volt életem legjelentőségteljesebb lesiklása. Már mindenki leírt, én azonban újra felcsatoltam a léceket. Bejutottam az amerikai nemzeti csapatba, viselhettem a válogatott dzsekijét, és éremmel a nyakamban felállhattam a dobogóra. Nem tudom, ugyanilyen felejthetetlenek maradtak volna-e ezek az élmények, ha nem kellett volna annyira keményen megküzdenem értük, szembeszállva a kilátástalan esélyekkel. Elmosolyodtam, miközben mennyei nyugalom áradt szét rajtam. Nincs mit veszítenem, ugyanakkor rengeteget nyerhetek. Szabadnak és elevennek éreztem magam. Jordan indult elsőként; még mindig fantasztikus síző volt. Kisgyerekkora óta kiemelkedő tehetségnek számított,

de már régen feláldozta a versenyszerű síelést azért, hogy valóra váltsa álmát, és orvosi egyetemen tanulhasson. Jeremy követte. Ő volt a világ legjobbja ebben a versenyszámban, és olyan nyerési szériát tudhatott maga mögött, amilyennel egyetlen más síző sem büszkélkedhetett. Már csak nézni is észbontó volt. A kisöcsém volt, egyszersmind az első számú buckasíző a világon. Ráadásul a Coloradói Egyetem futballcsapatában sztárként ünnepelt elkapót játszott. Nemcsak büszke voltam rájuk, hanem egyúttal ösztönöztek is, mert nem pusztán a velük született tehetségükre támaszkodtak. Szorgalmasabban edzettek vagy tanultak, mint az ellenfeleik, kudarcaikon nem keseregtek, hanem lehetőségként tekintettek rájuk, hogy még jobbak legyenek. Hirtelen magabiztosságot éreztem, mint akibe lelket öntöttek. Ellöktem magam, és léceimet beillesztve a többiek által kivájt, mély csapásba, könnyedén teljesítettem a pályát. Testvéreim megéljeneztek. – Még mindig remek vagy, nővérkém! – harsogta Jeremy büszkén. Örömteli mosoly terült szét az arcomon, elmémből kiűztem LA-t Reardonnal és a pókerrel együtt.

12.

Mindenki visszajelezte, hogy ott lesz kedd este – mindenki, az egyetlen Reardont kivéve, aki nem is kapott meghívót. Mivel eleve úgy volt, hogy aznap csak késő este érkezik vissza a karácsonyi ünnepekről, még kirúgásom előtt megkért, hogy értesítsem a többieket, miszerint csütörtökre halasztjuk a partit, ami most némi vigaszt és mozgásteret biztosított a számomra. Időben megérkeztem Philliphez, hogy elvégezzem az előkészületeket. A háznak előkelő hangulata volt, egyszersmind magán viselte egy írói odú rusztikus vonásait: mindenütt fényesre csiszolt faburkolatok és dugig telezsúfolt könyvespolcok. A terjedelmes hátsó udvarban fák bólogattak, a lugas rácsozatát szőlőindákkal futtatták be. Az egész hely olyan benyomást keltett, mintha egy Fitzgerald-regényből lépett volna elő. Ízlésesen és mértéktartón volt berendezve, ellentétben a

legtöbb Los Angeles-i lakhellyel, amely csak úgy árasztotta magából a „sok pénz – kevés ízlés” jellegzetességét. Kifelé igyekeztem fegyelmezettnek és higgadtnak látszani, de belül irdatlan káosz uralkodott. Ha a rendezvény balul sül el, mindenem odaveszik. Ha ellenben rendben megy minden, nemcsak hogy enyém lesz a játék, hanem még Reardon zsarnoki uralmától is megszabadulhatok. Az összes tétemet ráraktam a ma estére, ami ijesztő, egyben felvillanyozó is volt. Egyszeriben úgy éreztem, hogy meghitt kötelék fűz a játékosokhoz és a játékhoz egyaránt. Phillip mosolyogva fogadott. – Gyönyörűen nézel ki. Meglásd, szuperálni fog – biztatott. Én is elmosolyodtam, és átöleltem. – Köszönöm, amit értem teszel – mondtam. Tisztában voltam vele, hogy ő is kockázatot vállalt. Reardon félelmetes ellenség volt. Sorra érkeztek a játékosok. Bruce Parker, Steve Brill, Todd Phillips, Tobey, Houston Curtis és Bob Safai; teljes volt a létszám. Egyedül Tobey tudott a tervről. Mindnyájukra lelkesítően hatott, hogy Phillip gyönyörű házában lehetnek, ami éles ellentétben állt a Viper Room sötét és siralmas alagsorával. Azonnal láttam rajtuk, hogy sokkal lazábban és kényelmesebben érzik itt magukat. Ha átveszem a játék irányítását, nyomban nagytakarítást rendezek, határoztam el. Emelem a

színvonalat. Képzeletem falán impozáns termek jelentek meg, kaviárral és finom sajtszeletekkel megpakolt asztalkákkal. Csinos lányokat fogadok fel, akik csöndben szolgálják fel az italokat, és a város fényei sok emelettel alattunk fognak pislákolni, mert a játékbarlang a legfelső emeleten lesz. Ha ezek a fiúk menekülni akarnak a mindennapi élet nyomorúsága elől, akkor én istenigazából messzire röpítem majd őket. – Hát Reardon hol marad? – kérdezte Todd. A torkomban dobogott a szívem. – Ma este nem játszik – vetette oda Phillip nemtörődöm hangon. A kártyacsata zökkenőmentesen indult. Elégülten állapítottam meg, hogy mindenki jól érzi magát. Egyedül Phillips tűnt boldogtalannak, mert ő állítólag jobban kedvelte a kopottas, silány körülményeket egy tetszetős otthon meleg kényelménél. Phillips természeténél fogva hajlott arra, hogy szembehelyezkedjen a többség nézőpontjával, amolyan bajkeverő volt, amit azonban száraz humorának és fergeteges időzítésének köszönhetően könnyen meg lehetett neki bocsátani. Beköpéseiből sötét és maró szellemesség áradt, a szó szoros értelmében mindig könnyekre fakasztotta a többieket – márpedig a derűs hangulat jelentős mértékben hozzá tud járulni egy pókerest értékéhez. Amikor kihozták a Mr. Chow-tól rendelt vacsorát, a társaság a környezethez illendően a civilizált étkezés mellett döntött a játékasztalnál elfogyasztott falatok

helyett. Az ebédlőt rendeztem be nekik; úgy vetették rá magukat a lakomára, mint akik sohasem láttak még ennivalót. Kihasználva a lélegzetvételnyi szünetet kisétáltam az illatozó kertbe. Letelepedtem egy faragott padra, és felnéztem az égre. A nap már éppen lemenni készült; ez az a napszak, amikor a fények tökéletesek, és a szélek ellágyulnak. A franciaajtón keresztül láthattam a fiúkat, amint önfeledten társalognak, nevetgélnek és hadonásznak az evőpálcikájukkal. Annyira szeretném, hogy működjön ez a dolog, jobban, mint bármit eddigi életemben. Ültem szótlanul a kertben, időnként hátrafordultam, hogy vessek egy pillantást a játékosokra. Le kell szednem a tányérokat, miután befejezték az evést, emlékeztettem magam. Egyszer csak feltűnt, hogy komoly beszélgetésbe elegyednek, mintha kupaktanácsot tartanának. Még az ütő is megállt bennem. Feltápászkodtam, és körbebotorkáltam a kertben. Amikor visszaérkeztem a padhoz, Phillip bukkant elő odabentről, és felém indult. Zsebre tette mindkét kezét, fejét lehajtotta. – Elúszott, igaz? – kérdeztem. Gombócot éreztem a torkomban, és a hányinger kerülgetett. Kockázatot vállaltam, amikor belementem, méghozzá előre bekalkulált kockázatot, ahogy Phillip okított rá. Érthetetlenül motyogtam magamban, olyasmit gügyögve, hogy csak egy játékról van szó. Nem lesz semmi baj. – Molly! Molly! – emelte fel a hangját Phillip, és megállított.

– Te nyertél, tiéd a játék! – közölte. Döbbent, ugyanakkor széles mosoly ömlött szét az arcomon. Két karommal átöleltem Phillipet, és olyan erővel szorítottam magamhoz, hogy kitört belőle a nevetés. Egyhangúlag döntöttek mellettem. – Te egy nagyon jó ember vagy, Phillip Whitford – mondtam neki hálás tekintettel. Az este hátralévő részében valósággal lebegtem, mintha nem is a földön járnék. A borravalók mellé egyöntetű ígéretet is kaptam tőlük, hogy kitartanak mellettem. Mindannyian kedvelték Reardont, de úgy vélték, hogy helytelenül cselekedett, amikor lapátra tett. Phillip kibontott egy üveg különleges pezsgőt, miután a többiek elmentek. A hátsó tornácon üldögéltünk kettesben. – Miért segítettél? – kérdeztem tőle. – Mert nem volt tisztességes, és mindig is buktam az elesettekre. Elmosolyodtam, és ittam a pezsgőből. Hirtelen eszembe jutott, hogy még meg kell vívnom a végső csatát Reardonnal. – Még nincs vége – mondtam. – Reardon elé kell állnom. – Akarod, hogy beszéljek vele? – ajánlotta fel Phillip nagylelkűen. – Nem, ezt nekem kell egyedül elintéznem, de millió köszönet.

Tudtam, hogy Reardon hamarosan értesülni fog a fejleményekről. És noha a fiúk mindegyike hűségéről biztosított, régóta ismertem már őket ahhoz, hogy tisztában legyek vele: még nem lazíthatok. Hajnali fél négy körül értem haza. Csak feküdtem az ágyban, az álom messziről elkerült. A mobilom fél hatkor szólalt meg. – Gyere ide! – vakkantotta Reardon a telefonba. Hallottam már őt vészjóslóan acsarogni, de ennyire még sosem. – Oké, jövök – válaszoltam. Illetve válaszoltam volna, mert addigra már letette. Egykettőre magamra kapkodtam a holmijaimat, és bepattantam a kocsimba. A kora reggeli csend és a forgalom hiánya a Sunseten csak fokozta bennem a feszültséget. A mellettem elsuhanó épületek lassított felvételnek tűntek. Mit forgat Reardon a fejében? Mit akar velem tenni? A legkisebb dolgokon is rettenetesen fel tudta húzni magát, most vajon mit csinál? Netán bántalmaz? Arra kényszerít, hogy hagyjam el LA-t? Még csak elképzelni sem tudtam, mi vár rám. Rákanyarodtam a kocsifelhajtóra, leállítottam a motort, és egy percig mozdulatlanul ültem az autóban. Az arcom sápadt és rémült volt a visszapillantó tükörben. Ezzel szembe kell nézned, biztattam magam. Vettem egy nagy levegőt, és kiszálltam.

Reardon percekig várakoztatott, mielőtt ajtót nyitott volna. – Menj egyenesen a vendégszobába! – közölte. Még sosem volt olyan komor a hangja, mint most. Barna szemét résnyire összehúzta, a kora reggeli gyér fényben szinte feketének látszottak. A vendégszoba a ház leghátsó traktusában helyezkedett el. Lövésem sem volt, hogy miért küld oda. Ennek ellenére engedelmeskedtem, és vártam. Először öt percet. Aztán tízet. A szorongásom nőttön-nőtt, már-már úgy éreztem, hogy rögtön elájulok. Igyekeztem arra fókuszálni, hogy mély lélegzeteket vegyek, de a levegő minduntalan elakadt a torkomban. Hagyjam, hogy ő beszéljen először? Határozott hangot üssek meg vele szemben, vagy inkább legyek passzív? Az ágyon kucorogtam állam alá felhúzott lábakkal. Minden erő elszállt belőlem. Mintha kisdiák lettem volna, aki az igazgatói szoba előtt rostokol, várva, hogy behívják. Azt kívántam, hogy mielőbb essünk túl ez egészen, és vágja a képembe, amit kifőzött. Mégis, mire számítottam? Visszatekintve borzasztóan együgyűnek találtam az agyszüleményemet. Reardon nem fogja engedni, hogy ezt szárazon megússzam. Végre-valahára bejött, félbeszakítva kavargó gondolataim idegtépő örvénylését. Leült velem szemben. Egy darabig nem szólalt semmit, csak bámult rám rideg és érzéketlen szemekkel.

Én viszonoztam a tekintetét, amennyire csak tudtam, rezzenéstelenül, közben vigyáztam, hogy el ne sírjam magam. Már majdnem ott tartottam, hogy mégis beadom a derekam, és zokogva esedezem a megbocsátásért, megígérve, hogy visszamegyek hozzá dolgozni, és hagyom a pókert a fenébe, amikor fülembe hatolt a hangja. Mintha egy távoli helyről jött volna. – Büszke vagyok rád. Bizonyára rosszul hallottam. – Büszke vagyok rád – ismételte meg, és szája vigyorra görbült. Ez a fordulat egyetlen előzetes forgatókönyvben sem szerepelt, amelyet képzeletemben felvázoltam magamnak, még megközelítő formában sem. – Tényleg? – hebegtem, felkészülve arra, hogy menten visszavonja a kijelentését, és elkezd üvöltözni velem. – Igen – válaszolta. – Tiéd a játék. Megérdemled. Hitetlenkedve ráztam a fejem. Ilyen szerencsés nem lehetek. A való életben nem így mennek a dolgok. Felemeltem a tekintetem, és láttam, hogy Reardon mosolyog rám, mint egy büszke apa. Az összes porcikám ellazult, talán először azóta, hogy LA-be érkeztem, és diadalittas mosolyra húzódott a szám. Sosem voltam még ennyire boldog, és elképedt sem. Felugrottam, és első ízben azóta, hogy találkoztunk, átöleltem. Ő csak nevetett, és megrántotta a vállát.

– Megérdemled, te félkegyelmű – jelentette ki. – Remek tanítvány vagy. Révbe jutottam, enyém lett a játék, egyúttal kivívtam Reardon tiszteletét is. Pár nap múlva 2006-ot írunk, új év kezdődik, és vele új énem is beköszönt. Úgy éreztem, mintha aznap lett volna a diplomaosztóm. Reardon gyengéden megpaskolta a fejemet. – A kis Molly kezd felnőni – mondta, és büszkeséggel teli tekintettel nézett rám. Majd, ahogy mindig is szokta, gyorsan sebességet váltott: – Milyen újévi partit szervezzünk? Valami frankó ötlet kellene.

Harmadik rész Nyerő széria Los Angeles 2006-2008

NYERŐ SZÉRIA:

A szerencsejátékos szempontjából kedvező eredmények sorozata viszonylag rövid időtartam alatt.

13.

A sors torz fintoraként Phillip, Reardon és én elhatároztuk, hogy Miamiba utazunk hármasban. Akárha békejobbot nyújtottunk volna egymásnak, az egyetértés és összhang gesztusaként. Phillip és néhány régi barátja abból az előkelő magániskolából, ahová gyerekkorában járt, kibéreltek egy jachtot egy teljes hétre. Mindhárman első osztályra váltottunk jegyet; előtte mindig csak turista osztályon utaztam repülőgépen. Nem hittem a szememnek, hogy mekkora a különbség. Az általában mogorva, kőarcú légikísérő most csupa mosoly volt, egy hatalmas, luxus bőrülésbe tessékelt, majd hozott egy pohár pezsgőt. Körbepillantottam, vajon a többi utas ugyanolyan elragadtatással fogadta-e az uralkodónak kijáró bánásmódot. Fásult ábrázattal várták az indulást. Nyomkodni kezdtem a különböző gombokat, mire az ülés átalakult ággyá. Elhűlve néztem Reardonra. Magában kuncogott. Hátrafordultam a zsúfolt turista osztály felé, és

végigpásztáztam

a

szűk

ülésekben

összepréselődött

utasokon; úgy döntöttem, hogy soha többé nem szeretnék visszamenni közéjük. A légi kísérő megmutatta, milyen szórakozási lehetőségek állnak a rendelkezésemre, egyebek között megtekinthettem a legújabb sikerfilmeket. Miután megérkeztünk, egy sofőr várt ránk a poggyászkiadónál, kezében táblát tartott a magasba Phillip nevével. Bőröndjeinket egy vadonatúj, karcsú fekete Mercedesbe rakta be, majd udvariasan közölte, hogy nem lesz hosszú az út. Valóban, hamarosan már a kikötőben találtuk magunkat, ahol a hajó személyzetének egy tagja fogadott minket. A kikötőben csak úgy hemzsegtek a kolosszális méretű luxusjachtok. – Melyik a miénk? – kérdeztem a fickótól, miután bemutatkoztam. Egy kék-fehér színű jachtra bökött, amely akkora volt, mint egy cirkáló. Elkerekedett a szemem. Hirtelen elfogott a bizonytalanság. Biztosra vettem, hogy mindenki más a hajó fedélzetén hozzá van szokva ehhez az életmódhoz, és cseppet sem hiányzott, hogy első pillanattól fogva ordítson rólam, hogy én nem közéjük tartozom. Villámgyorsan abbahagytam a gyermeteg ugrándozást, és az első osztályú utasokat lekottázva próbáltam megjátszani az unottat. A hajó egész egyszerűen elképesztő volt, életemben nem láttam még ilyet. Egy hiánytalanul berendezett, úszó kúria volt, nappalival, ebédlővel és edzőteremmel

felszerelve, fedélzetén egy helikopterrel. Ahogy feltételeztem, a többi utas otthonosan mozgott ebben a környezetben. A nők igézően szépek voltak, nádszálderekú, karcsú modellek és társaságbeli hölgyek. A férfiak jól öltözött szépfiúk, a szó szoros értelmében érződött rajtuk a „régi pénz” szaga. Mintha mindenki a Vogue oldalairól lépett volna le. Jason, a legénység egyik tagja megmutatta a szobámat. – Egy óra múlva kezdődik a naplemente, koktélt szolgálunk fel az északi fedélzeten – közölte. A következő néhány nap szinte meseszerű volt. Mintha a Lifestyles of the Rich and Famous7 valamelyik epizódjába csöppentem volna bele. Középosztálybeli családi hátteremmel elképzelni sem tudtam azt a luxust – bármennyit álmodoztam is fiatalkoromban arról, hogy milyen életet szeretnék magamnak –, amelyet pénzen meg lehetett vásárolni. Reardonnal és Phillippel naphosszat a fedélzeten süttettük a hasunkat, és pazar ételeket ettünk, amelyeket a jacht szakácsa készített. Esténként a szomszédos hajókon rendezett partikra jártunk, vagy felkerekedtünk, hogy a déli part valamelyik éjszakai klubjában szórakozzunk, ahol azonnal előre engedtek minket, és királyi felségként bántak velünk. A bárok szintén ámulatba ejtettek. A mértéktelen gazdagság és féktelen kicsapongás összes klisészerű megnyilvánulásának szemtanúja lehettem. Híres modellek összetekert százdolláros bakjegyeken keresztül

szippantották fel a kokaint pipereszelencéjükről. Egyik üveg pezsgőt a másik után bontották ki, hogy újratöltsék a poharakat vagy szerteszét spricceljék… Az ötvenedik üveg után abbahagytam a számolást, addigra már ötvenezer dollár értékű Dom Perignon és Cristal nyakára hágtak. Egy modell egy görög hajózási társaság vonzó külsejű örökösével flörtölt, aki korábban a Paris Hiltonhoz fűződő, a bulvársajtót is bejárt viszonyáról vált ismertté. Nem sokkal később belibbent maga Paris is, és toronyiránt megindult régi barátja és annak új barátnője felé. Szemem-szám tátva maradt, amikor a szőkeség felemelte az öklét, és szabályos ütést mért a másik lány arcára. De úgy tűnt, mintha egyedül én vettem volna csak észre a nem éppen mindennapi jelenetet. Senkit nem érdekelt semmi, csak az, hogy jól érezzék magukat. Nem léteztek szabályok, sem korlátok, mindenki fittyet hányt az irtózatos árakra. Úgy kalkuláltam, hogy csak pezsgőből legalább nyolcvan-százezer dollárnyi fogyott egy este folyamán. A manökenek körül gazdag vállalkozók, hivatásos sportolók és hírességek rajzottak. Valahányszor felkerestünk egy éjszakai klubot, igyekeztem leküzdeni a félénkségemet, és a lehető legtöbb emberrel szóba elegyedni; beszélgetés közben csak úgy mellékesen célzást tettem a pókerre, és szorgosan körmöltem a neveket. A gazdagok és híresek törvényen felül álló orfeumainál termékenyebb környezetet keresve sem találtam volna arra, hogy új játékosokat toborozzak. Egy szemvillanásra sem feledkeztem meg küldetésemről.

Bámulatos volt, hogy mennyi telefonszámot sikerült begyűjtenem, vagy maguktól a lehetséges jelöltekről, vagy olyanoktól, akik ismertek valakit, aki szeretett kártyázni. Nem hittem volna, hogy a póker ilyen könnyen dönt le falakat. Szilveszter éjszakáján P. Diddy partijára voltunk hivatalosak. A zeneipar legnagyobb nevei léptek fel, egymásnak adva a mikrofont. Valaki a kezembe nyomott egy ecstasy tablettát. Bár mindig is ódzkodtam a kábítószerektől, most lenyeltem a pirulát. Harminc perc múlva éreztem, hogy testem összes sejtje bizseregni kezd, majd a boldogság és a szeretet puha buborékja vesz körül. A zene, a fények… minden csodálatos és tökéletes volt. Semmi mást nem akartam, csak táncolni. Mindenki a barátom volt, és amikor közeledett az újév, és tündöklő fények villództak a levegőben, mintha a világon mindenki engem akart volna megcsókolni. Rikoltozva számoltuk vissza a másodperceket, és nem emlékszem egyetlen alkalomra sem az életemben, amikor boldogabb voltam. A sokadik parti utáni partit követően, a hajnal hasadtával a bulizók szállingózni kezdtek hazafelé, mint az ágyra járó vámpírok. Az ecstasy mostanra többé-kevésbé kiürült a szervezetemből, de továbbra is mámorosnak és kótyagosnak éreztem magam. – Ó, Teremtőm, még nézni sem tudom, hogy újra feljöjjön a nap! – nyafogott egy hosszú combú, barna bombázó, flittercsíkot húzva maga mögött.

– Tudom, édes, engem is totálisan kiborít – szajkózta szőke barátja, aki fölöttébb megviseltnek tűnt. – Kapjunk be pár szem Xanaxot! – indítványozta ital hiányában a lány, mire mindketten, mintha szinkronban csinálnák, felpattintották azonos méretű és alakú gyógyszeres üvegcséjük tetejét, majd lenyeltek néhány szem fehér tablettát. Mire visszabotorkáltam a jachtra, éhes voltam, mint egy farkas. Megkerestem a konyhát, hogy összecsapjak magamnak egy szendvicset. Még mindig csengett a fülem a dobhártyarepesztő zenétől, amely a bárban szólt, és túl sok adrenalin száguldott az ereimben, hogy aludni tudjak. Fogtam a tányért és felcaplattam a legfelső fedélzetre. Agyam kezdett lassan kitisztulni. Keresztbe vetett lábakkal leültem, és az óceán fölé kibukkanó napot bámultam. Holnap visszarepülünk LA-be, és minden más lesz. Annyira el voltam telve a győzelmem mámorától, és annyira örültem annak, hogy Reardonnal fenntartott kapcsolatom átvészelte bűnös mesterkedésemet, hogy még csak bele sem gondoltam, valójában mit jelent, hogy átvettem a játék irányítását. Eddig Reardon védő – vagy ha úgy tetszik: zsarnoki – ernyője borult fölém. Mostantól viszont csak magamra számíthattam. Nincs áldozati bárány, nincs őrjöngő, eldurrant agyú háborodott, aki mögöttem állna. Tudtam, hogy még nagyon sokat kellene tanulnom, ugyanakkor kevés volt az időm. Mégsem voltam begyulladva. Inkább euforikus hangulat töltött el.

Bármi megtörténhet, és végre kizárólag az én kezemben volt a sorsom.

14.

Energiával feltöltve érkeztem vissza Miamiból, fejemben nyüzsögtek a megvalósításra váró ötletek. A papám az a fajta ember volt, aki folyton feldolgozott és kielemzett mindent. Vele sosem volt egyszerű vitába szállni, mert darabokra szedte a szavakat, és az állításokat forrásokkal kellett alátámasztani. Így felnőni néha szörnyen bosszantó volt, de később ráeszméltem, hogy az ilyesfajta gondolkodásmód igazi kincs a való világban. Annak érdekében, hogy úgy szervezzem a játékot, ahogy megálmodtam, értéket kínálva és pótolhatatlanná téve magam, fel kellett dolgoznom és kielemeznem a játékosokat. Bele kellett látnom a lelkükbe – tudnom kellett, mi mozgatja egy szerencsejátékos pszichéjét. Tisztában voltam azzal, hogy nem hagyományos pókerjátékról van szó. A tétek túl magasok voltak ahhoz, hogy

amolyan

baráti

légkörű,

otthon

játszott

kártyacsatának lehessen tekinteni, ahol mindenki nachót ropogtat és sört vedel. Ugyanakkor a résztvevők nem a hivatásos pókerjátékosok közül kerültek ki, és túl gazdagok voltak ahhoz, hogy a megélhetésükért kelljen hetente harcba szállniuk. Az én játékom lényege a légvárépítés volt. Ám ahhoz, hogy a menekülés, a kiszabadulás teljes legyen, puszta rágcsálnivalónál, kártyalapoknál és asztalnál többet kellett ajánlanom. Egy álmot kellett eladnom – egy jobb és izgalmasabb élet lehetőségét, amelyben az újoncok hírességekkel és gyönyörű nőkkel cseveghetnek, és olyan bánásmódban részesülhetnek, mintha ők lennének a legfontosabb személyek az asztalnál. Azonban annak, aki kész a póker világában keresni a menekülés útját, rendelkeznie kell a szükséges génekkel. Ezek az emberek megengedhetnék maguknak, hogy bárhol elbújhassanak a világ elől. Nekem arra kellett rávennem őket, hogy ne Mauira vagy Aspenbe szökjenek el, hanem az én asztalom mellé. Arra volt szükség, hogy pókerezni akarjanak. A mindennapi körülmények között lehetetlenség volt megállapítani, hogy kiben vannak meg azok a bizonyos gének. A vagyon, a pénz nem volt mérvadó; miként a társadalmi osztály, a származás vagy a karrier sem. Annak a jelenségnek volt a része, amely az asztalt is annyira érdekessé és érdekfeszítővé tette: emberek innen-onnan összeválogatott, eklektikus csoportja ülte körül, akiket valamiféle génmutáció hozott össze. Furcsa mód a rájuk sütött szégyenbélyeg ellenére

úgy tűnt, hogy a szerencsejátékosok valójában a bizakodás és a derűlátás kifogyhatatlan tárházai. Rendületlenül hisznek abban, hogy képesek a semmiből is teremteni valamit. Minden héten megújult reménnyel térnek vissza, függetlenül az előző hetek csatáinak kimenetelétől. Kiváltképpen, ha a harc nyújtotta izgalom mellé egy mindenes is társul, aki gondoskodik a játék összes eleméről, sőt magánéletük ügyes-bajos dolgait is intézi, ha úgy óhajtják. Ez a mindenes természetesen én voltam. Mindent összevetve erősségeim közé sorolhattam a képességemet, amellyel menekülési lehetőséget tudtam kínálni a fiúknak, olyan feltételeket kialakítva, amelyek felerősítették a nyerés mámorát; az orromat, amely kiszimatolta, hogy kik rendelkeznek a megfelelő génnel; és végül saját magamat. Egyes számú tanulság: hass oda, hogy a játékosok mindig kényelemben érezzék magukat. Kettes számú tanulság: ne feledkezz meg újra és újra friss vért áramoltatni a gépezetbe. Hármas számú tanulság: válj pótolhatatlanná. Négyes számú tanulság: minden a pénz körül forog. Tagadhatatlanul sokat ellestem a papámtól. Haladéktalanul munkához láttam. Los Angeles három legelőkelőbb szállodáját szemeltem ki. Az első helyszín a Peninsula, egy csendes, elegáns hotel volt, amely kizárólag a leggazdagabbakat látta vendégül. Az utcai burkolatkővel kirakott felhajtó végén a szálloda

igazgatója üdvözölt, aki makulátlanul festett öltönyében és Prada papucscipőjében. Miután utasította a személyzetet, hogy hozzanak nekem egy habos kapucsínót, körbekalauzolt a hotelben, hogy kedvemre megszemlélhessem az álomba illő szobákat és az ápolt parkot. Mostanra már elsajátítottam, hogyan lépjek fel kellő magabiztossággal, vagy legalábbis mímeljem, míg vérré nem válik bennem. – Hálózatépítő rendezvényeket szervezek – adtam a tudtára. – Egy sor híresség is jelen lesz… – fűztem hozzá, rövid hatásvadász szünetet beiktatva. Még a legsikkesebb helyeken is kitárulnak az ajtók elismertségnek örvendő résztvevők ígéretére. – Úgyhogy… Szándékosan függőben hagytam a mondatot. – …bizonyára megérti, hogy szükség lesz bizonyos fokú elszigeteltségre. – Persze, persze – válaszolta az igazgató. – Csak szóljon, mi a kívánsága, Miss Bloom. – Nos, kérném, hogy állítsanak fel a szobában egy pókerasztalt a szóban forgó napra. Tudja, hogy milyenek a fiúk! Kedélyesen elnevettem magam, mire az igazgató velem együtt nevetett, és biztosított arról, hogy igen, hogyne tudná. – Természetesen igyekszünk minden óhaját teljesíteni – bizonygatta. – Hadd adjam oda a névjegykártyámat.

Ráírtam a mobilszámomat is… Kérem, hívjon bármikor, ha szükségét érzi. Jószerivel megcsókolt, amikor kifelé menet elköszöntem tőle az ajtónál. De nem csak ő viselkedett így: hasonló élményben volt részem a Four Seasonsben és a Beverly Hills Hotelben is. Ugyanazt a sztorit adtam elő a másik két helyen is, mint a Peninsulában, ráadásként bedobva, hogy a legjobb szobájukat bérelném ki heti alapon. Kezdtem ráébredni, hogy Phillip mire célzott, amikor pókerleckét adott. A nagyotmondás és az elhitetés sokkal fontosabb, mint az igazság vagy a tényszerűség. Az összes felkeresett szállodában ugyanabban a királyi fogadtatásban részesültem. Meghökkentő volt tapasztalni, hogy a hírességek milyen hatást gyakorolnak az emberekre ebben a városban. Akár mondhattam volna azt is a személyzetnek, hogy fegyverkereskedelem, kábítószer-forgalmazás vagy prostitúció témájában szervezek összejövetelt, mihelyt meghallották, hogy ismert nevek is jelen lesznek, tüstént bólogattak, turbékoltak és hajlongtak. Ujjongva jöttem el az utolsó terepszemléről. Három készenlétben tartott luxus szállodai szobával a tarsolyomban kedvem szerint váltogathattam a helyszínt, amiből három nagy előny is származott: a játék kevésbé válhatott behatolási célponttá; én dönthettem el, hol lesz a legközelebbi parti; a korábbinál is nagyobb titokzatosság lengheti körül a játékot, ami mindig is

jótékony adalék, különösen, ha pókerről – és férfiakról van szó. Minden ment, mint a karikacsapás. Másra sem tudtam gondolni, csak arra: kezdődjön már a játék! Mivel Reardon nélkül, saját erőmre támaszkodva ténykedtem, fokozottan ügyelnem kellett a törvényességre, arra, hogy a játék legális legyen. A fiúk közlése szerint ügyvédeik egyöntetűen úgy vélekedtek, hogy a partik teljesen szabályosak, de ez nekem kevés volt ahhoz, hogy biztonságban érezzem magam, vagy hasznos információt szolgáljon arra nézve, hogy jogi szempontból mi az én szerepem. Saját ügyvédre volt szükségem. Wendall Winklestein jó hírű, büntetőügyekkel foglalkozó ügyvéd volt, akit több játékos is melegen ajánlott. Nagystílűen berendezett irodájában méregdrága festmények függtek a falakon. Ízlése vizuálisan tanúskodott arról a tényről, hogy a gazdagok gyakran áthágják a szabályokat. Amikor beléptem az irodájába, rögtön magamon éreztem kihívó pillantását, amellyel íróasztala mögül méregetett. – Szóval maga a kis pókerhercegnő. Önérzetem kissé berzenkedett, de kifelé nem mutattam, hanem enyhén elmosolyodtam. – Igen, pókerpartikat szervezek – feleltem. – Biztos akarok lenni abban, hogy legális formában történik.

Kéjencből ügyvédi fokozatba váltott. – Szed jutalékot a kártyaszoba használatáért? – Nem. – Akkor hogyan jut bevételhez? – Borravalókból. Felhúzta a szemöldökét. – Mindenki hajt azért, hogy játszhasson – magyaráztam. – Korábbi főnököm rögtön az elején a játékosok tudomására hozta, ha azt akarják, hogy újra meghívják őket, akkor borravalót kell adniuk nekem. Wendall nevetett. – Ügyes. Aztán arca elkomolyodott. – A legfontosabb tanács, amit adhatok: sose sértse meg a törvényt, amikor törvénysértést követ el – fejtette ki. – Mire céloz? – Maga olyan területen tevékenykedik, amit mi szürke zónának hívunk. Nem ütközik állami vagy szövetségi törvényi előírásba, de nincs is pontosan körülhatárolva. A lényeg, hogy kerülje a zűrös ügyeket. Nincsenek drogok, nincsenek kurvák, nincsenek sportfogadások és nincsenek izomemberek sem, akik tartozásokat. És fizessen adót, Molly. – Nem gond – szögeztem le.

begyűjtik

a

– Ha igénybe óhajtja venni a szolgálataimat, akkor huszonötezer dolláros foglalót kérek – közölte. De ahogy rám nézett, felmerült bennem, vajon nem fordult-e meg a fejében másfajta fizetési mód is.

– Fizethetem készpénzben? – kérdeztem. Előhúztam egy borítékot a táskámból, ugyanis előre sejtettem, hogy hasonló nagyságú összeget követel majd. – Semmi akadálya – mondta kéjelgő mosoly kíséretében. Az első játékomat a Peninsulába szerveztem, mert az ottani kapcsolattartóm jelentős mértékű kedvezménnyel bocsátotta rendelkezésemre a szobát. A kártyapartit este nyolcra hirdettem meg, de kértem, hogy jóval korábban megkaphassam a lakosztályt, mert biztosra akartam menni, hogy minden rendben lesz. Diego hozta az asztalt. A hoteligazgató lelkesen üdvözölt mindkettőnket, és szólt a csomaghordó inasnak, hogy segítsen nekünk betenni a felvonóba és felvinni az emeletre. Miután a boy megkapta a borravalóját és távozott, azonnal nekiláttunk, hogy átrendezzük a bútorokat, és helyet csináljunk a legfontosabb darabnak: a pókerasztalnak, körülötte tíz székkel, rajta tíz kupac zsetonnal és természetesen a Tobey-tól kapott Shuffle Masterrel. Egykettőre végeztünk, és Diego elment, de megígérte, hogy a játék kezdete előtt egy órával visszajön. Egyedül maradtam az igazán káprázatos, fényűzően berendezett, palotába illő lakosztályban. Körberohangáltam, hogy ellenőrizzem, minden a helyén van-e. A fürdőszoba kis híján akkora volt, mint az én egész lakásom, és ugyanolyan bolyhos fürdőköpenyek lógtak az akasztón, mint amilyeneket a filmekben lehet

látni. Az igazgató már korábban felküldetett egy üveg pezsgőt és egy gyümölcstálat. Kibontottam az üveget, és öntöttem magamnak egy pohárral. Még a szamócának és az epernek is finomabb íze volt itt. Az ágyhoz csámborogtam. Mennyei volt. El nem hittem volna, hogy ágy lehet ilyen kényelmes. Rávetettem magam egy halom párnára, és hangosan kacarásztam. Mivel még hat óra volt hátra a játék kezdetéig, levetkőztem, magamra kaptam a bikinimet, és elindultam a tetőn lévő medencéhez, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a városra. A nyitott pihenőkabinoktól a puha klubfotelekig bezáróan minden fehér volt, ami külön kiemelte a medence vízének türkizkékjét és az égbolt tiszta, fénylő kékjét. Egy kényelmes szófán helyezkedtem el; a nap melegen sütött, nyugat felől hűvös szellő fújdogált. Az egyik medenceőr odajött, finoman lespriccelt rózsavízzel, és átnyújtott két vékony szelet uborkát, hogy takarjam el a szemem. Elkérte a szobaszámomat, majd néhány perc múlva egy Bellini koktéllal tért vissza – a szállodaigazgató üdvözletével. Elnyúltam a saját bejáratú pihenőkabinomban, ráérősen szopogattam a pezsgőt, és úgy éreztem, hogy ennél élvezetesebb már nem is lehet az élet. Ám ha fenn akartam tartani ezt az életmódot, akkor agyafúrtnak kellett maradnom, és keményen dolgoznom. Leraktam az italomat, és egymás után fogadtam a játékosok hívásait.

Egészen csak akkor tértem vissza a földre, amikor leültem készülődni, és idegszálaim jajveszékelő riadóra keltek. Belenéztem a tükörbe, kifestetlen, ijedt arcom meredt vissza rám kendőzetlen nyíltsággal. Elvetettem volna a sulykot? Igen, attól a pillanattól kezdve, hogy betettem a lábam ebbe a városba – de ez akkor sem fogja az utamat állni. Az esti partin a megszokott társaság lesz jelen: Reardon, Steve Brill, Reardon üzlettársa, Cam, Tobey, Houston Curtis, Bob Safai, Bruce Parker és Nick Cassavetes. Szokás szerint Tobey-t előre tájékoztattam a felállásról, nemcsak azért, mert már korábban kikövetelte tőlem ezt a szívességet, hanem azért is, mert ennek révén megóvhattam magam félelmetes, ölni tudó tekintetétől, ha netalán előzetes tudta nélkül idegent talált volna az asztal mellett. – Rendben – nyugtázta a listát, amikor telefonáltam neki. Csak ezután küldtem szét SMS-ben a meghívásokat. Mindenki igent mondott a részvételre. Alig bírtam magammal, hogy végre láthassam az arcukat, amikor belépnek ebbe a pompás helyiségbe, és tudatosodik bennük, hogy mostantól milyen körülmények között hódolhatnak a szenvedélyüknek. Mindent úgy terveztem meg, hogy lenyűgözze őket. Még két hivatásos masszőzt is felfogadtam, hogy szükség esetén megnyomogassa a vállukat; néhány már célozgattak rá, hogy milyen jó is lenne egy kicsit ellazítani az izmaikat játék közben. Külön ellenőriztem, hogy a két nőnek van-e

működési engedélye; az ember sosem tudhatja Hollywoodban, kivel hozza össze a sors, különösen, ha gazdag és híres emberekkel van körülvéve. Az ügyvédemmel még titoktartási megállapodást is megszövegeztettem, hogy aláírassam velük. A legnagyobb veszély az volt, hogy az eszeveszett kapkodásban elfelejtem ellenjegyeztetni a beugrókat. A srácoknak oda kellett kanyarítaniuk a nevüket a beszálló összegek mellé, legalábbis elvártam volna tőlük, de előfordult, hogy morgó kedvükben visszautasították, hogy megtegyék, vagy arra hivatkoztak, hogy balszerencsét hoz, ha odateszik a kézjegyüket. Én viszont ragaszkodtam hozzá, nehogy a játék után vita legyen az elszámolásnál. Most, hogy én lettem egy személyben a házigazda, muszáj volt hajlíthatatlannak lennem. Tudtam, hogy egyetlen kis hiba legkevesebb ötezer dollárnyi – vagy még tetemesebb összegű – eltérést eredményezhet a könyvelésben, és mivel enyém a felelősség, nekem kell fedeznem a különbözetet. Két hiba esetén… nos, jobb bele sem gondolni. Hogy elejét vegyem bármiféle katasztrófának, megkértem Diegót, hogy segítsen nekem a beülőkkel és a nyilvántartással, Melissát, a barátnőmet pedig arra, hogy asszisztáljon a fiúk igényeinek a kielégítésében. Vállalta, hogy közreműködik az italok felszolgálásában és intézi a több ezer dollár értékű vacsorarendelést, amely olyan sokféle és bőséges fogást ölelt fel, hogy beszerzése és kiszállíttatása majdhogynem egy teljes munkakört kívánt.

A rendelkezésünkre bocsátott lakosztály a legfelső emeletek egyikén helyezkedett el, méregdrága – fehér, bézs, sápadt rózsaszín és aranyszínű darabokból összeválogatott – bútorzatával pazarul festett. A szobát körbefogó teraszra mennyezetig érő üvegajtók nyíltak. Egy asztalon gyümölcs- és sajttálak sorakoztak, mellettük hideg húsfalatkák és finom csokoládék. Odakintről hűvös szellő áramlott be, felfrissítve a lakosztály levegőjét, amelyben Dyptique gyertyák illata keveredett frissen vágott virágokéval. A masszőzök már készenlétben álltak, Melissa is időben befutott, Diego pedig még váltótársat is hozott magával végszükség esetére. A háttérben halk zene szólt. Én bokát verdeső, fehér ruhát öltöttem magamra, sok arany ékszerrel kiegészítve; hosszú hajamat a fejem tetején tornyoztam fel. Elsőként (mint mindig) Houston Curtis érkezett. – A mindenit! Ez aztán döfi! – csapta össze a két tenyerét, majd kiment a teraszra, hogy megcsodálja a kilátást. Csatlakoztam hozzá, Melissa pedig itallal kínálta. – Hozhatok valamit inni? Vizet, teát, pezsgőt? Houston, aki eddig mindig diabetikus Snapple málnaszörpöt kért (most is rendelkezésre állt behűtve), körbehordozta a tekintetét, és úgy döntött, hogy ő is emeli a szintet. – Pezsgőt? Miért is ne? Elmosolyodtam.

– Tetszik neked? Mit gondolsz, a többieknek is tetszeni fog? – Ó, feltétlenül! Kifejezetten ízléses. Isteni lesz, hogy többé nem kell a Viperbe mennünk. Persze, kedveltem a Vipert, de azért ez a hely más. Nemcsak szép, még az illata is kellemes. Reardon jelent meg másodikként. – Ez aztán durva, cimbora! – harsogta, és bekukkantott minden helyiségbe. Előkapta a telefonját, és a képembe nyomta. Gyönyörű, meztelen fiatal lányok voltak rajta módfelett hajlékony pózban tetszelegve. – Lehet, hogy később szükségem lesz a lakosztályra – mondta, majd tanulmányozni kezdte az étlapot. – Mol, rendelj nekem kaviárt. Ha lehet, osetrát, pirítósdarabkákkal és… – Vettem az adást, Reardon – intettem le. – Ismerem már az ízlésedet. Mindketten elnevettük magunkat. Sorban megjöttek a többiek is, valamennyiük arcán a helyeslés és elégedettség vonásait fedeztem fel a hangulatváltásra, amelyet az új helyszín eredményezett. Tobey bukkant fel utoljára. – Szép! – jegyezte meg. Leesett az állam; Tobey-tól egy ilyen bók felért azzal, mintha az angol királynő ölelt volna át. Miután a csapat elhelyezkedett az asztal körül, és Diego elkezdte kiosztani a lapokat, leültem a falnál álló

székemre; úgy pásztáztam végig az előttem kibontakozó képet, mintha valamiféle filmet rendeznék. A fiúk ujjaik között forgatták a zsetonokat, amelyek zörgése ugyanolyan ismerős egyveleggé sűrűsödött össze a fülemben, mint az utcai forgalom zaja. A félretett játékpénzek különböző magasságú halmokban tornyosultak fel előttük. Csöndben figyeltem őket, ahogy játszanak és társalognak, hátradőlve a székeikben, miközben a két csinos lány masszírozza a vállukat; láttam rajtuk, hogy megfeledkeznek mindenről, ami odakint történik velük az életben, és csak az létezik számukra, ami ott, abban a szobában zajlik, és tudtam, hogy célba értem. A személyzet is hozta a formáját. Néztem, ahogy Melissa felszolgálja a koktélokat, néztem, ahogy Diego keze sebesen úszik a levegőben, és néztem, ahogy Tobey a többi játékos arcát fürkészi. Volt valami a nagystílű, minden jóban dúskáló légkörben, ami a téteket is a magasba srófolta. Alig három óra elteltével Bob Safai már háromszázezer dollár veszteségnél tartott, ami irdatlan összegnek számított az ötezer dolláros beugróhoz mérten. A pénz zömét Steve Brill nyerte. Visszafojtott lélegzettel követtem a fejleményeket, de aztán, amikor láttam, hogy Safai jóformán rá se ránt, megnyugodtam. Hajnali négykor ért véget a parti. Amikor az utolsó játékos mögött is becsukódott az ajtó, Diego odajött hozzám, és a feltartott tenyerembe csapott. – Szép volt. Megcsináltad. Nyertél.

– Mi nyertünk – igazítottam ki. Miután elkülönítettem és összeszámoltam a borravalót, megfeleztem a zsetonhalmot. Tízezer dollár jutott fejenként.

15.

A srácok imádták, hogy szállodákban játszhatnak. Imádták azokat a plusz dolgokat, amelyek még kellemesebbé tették az ottlétüket. A kisegítőimet betanítottam arra, hogy semmire se mondjanak nemet, kivéve, ha az törvénybe ütközne, vagy lealacsonyító lenne. Ahelyett, hogy én magam teremtettem volna meg drága pénzen a nélkülözhetetlen hátteret, előnyt kovácsoltam abból a körülményből, hogy azok az első rangú szállodák, amelyeket kiszemeltem, már eleve gondoltak mindenre. Hozzá voltak szokva a leggazdagabb és legkiváltságosabb vendégek követeléseihez (ezzel nem azt kívánom mondani, hogy a fiúk egytől egyig ilyenek voltak, mindenesetre a hotelek személyzete készen állt teljesíteni bármilyen óhajt). Hozzáláttam egy pókerre szabott kívánságkosár létrehozásához a hozzám leggyakrabban befutott kérések alapján. Házasítatlan skót malátawhisky, kaviár, pezsgő.

Fel akarod tölteni a telefonodat? Semmi gond, van töltő. Fáj a fejed? Máris hozom az Excedrint, addig kapsz hideg borogatást. Csikar a gyomrod? Mindjárt intézkedem. Utazni akarsz, de a helyfoglalás nem mehet a cégeden keresztül? Csupán az adatok kellenek. Szeretnél foglaltatni egy szobát a jövő hétre a Four Seasonsben? Nem probléma, milyet óhajtanál? A lányod a halálán van, mert lemaradt a legújabb „It” divattáskáról? Gondom lesz rá, az árát majd levonom a nyereségedből. Szükséged lenne akupunktúrás kezelésre, miközben játszol? Kipipálva. Minden kérésre igen volt a válasz. Tudatosodott bennem, hogy az „igen” lett a mantrám. Engem is úgy hívnak, mint James Joyce epikus regényfolyamának, az Ulyssesnek egyik központi alakját, a főszereplő feleségét, Molly Bloomot, aki végső monológjában feltárja szerelembe eséseit, és visszaemlékezik arra, amikor igent mondott a férjének. Én is szerelembe estem most. A pókerrel. A felsőbb kategóriájú helyszín és az a tény, hogy minden hapsival úgy bántunk, mintha maga James Bond volna, még keresettebb portékává tette a játékot. Kezdtem annyi pénzt keresni, hogy úgyszólván már azt sem tudtam, hová tegyem, vagy mit csináljak vele. Fokozatosan emeltem az életszínvonalamat. Reardon beleegyezett, hogy én lízingeljem S-osztályú Mercedesét. Gyors, szexi, ezüstszínű és karcsú autó volt. Tetszett nekem. Eddig az utasülésben volt a helyem, miközben Reardon feladatok százait rótta

ki rám a kormány mögül, leszorított mindenkit az útról, és a mobiljába üvöltözött. Nem egyszer megesett, hogy ahogy ott kuksoltam mellette, szándékosan kirekesztettem őt az agyamból, és elképzeltem, hogy enyém a Mercedes. Nos, sokkal hamarabb bekövetkezett, mint gondoltam volna. Reardon elhozta Blair lakásához, hogy ott adja át. A markomba nyomta a kulcsokat. – Élvezd az új autódat, pajtikám! – rikkantotta, és úgy mosolygott, mint egy büszke apa… vagy mint egy őrült tudós. Új asszisztense (az alatt a három hónap alatt, amióta visszajöttünk Miamiból, öt alkalmazottja volt) riadt és tanácstalan arccal gubbasztott a kocsijában, amellyel Reardont követte a lakásomig. – Mássz már odébb, te buta liba! – ordított Reardon a fiatal, szőke lányra. Az rémült tekintettel meredt rá, majd a sebváltón keresztül ügyetlenül áthúzódzkodott a másik oldalra. Összevont szemöldökkel, lesújtóan néztem Reardonra. Aztán a lányra pillantottam, és kedvesen rámosolyogtam. – Ha csak fele olyan jó vagy, mint Molly, talán te is kapsz tőlem egy autót, de erősen kétlem. Belevaló, stramm példa áll előtted, nem lesz könnyű dolgod – mondta. Nemcsak az arcom ragyogott, hanem a szívem is repesett. Bármennyi hibája volt is Reardonnak, tudtam, hogy kedvel. Tövig nyomta a gázt, és port, kavicsot felverve, szitkozódások közepette elviharzott. – Blair! – kiáltottam.

Mire kicsoszogott. – Ez az új autóm! – újságoltam neki, le s föl ugrándozva örömömben. Már régen túljutottam az életemnek azon a fejezetén, amikor még mindennek lekicsinyeltem az értékét. – Hűha! Komolyan mondod? Menjünk egy kört! Bepattantam a kormány mögé, ütközésig előretoltam az ülést, meg is emeltem, hogy kilássak, majd megkíséreltem beilleszteni a kulcsot az indítóba. Nem sikerült. – Várj, a papámnak is hasonló járgánya van – szólalt meg Blair. – Tedd a lábad a fékre, és nyomd meg azt a gombot… És az ülést csúsztasd egy picit hátrébb. Úgy festesz, mint aki életében most vezet először – nevetett. Követtem a tanácsát, és a V-12-es motor máris felmordult mély, férfias torokhangon. Ráléptem a gázpedálra, és mindketten felsikoltottunk, ahogy a Mercedes ijesztő sebességgel kilőtt, pedig dombnak felfelé indultunk el. Rákanyarodtam a Sunsetre, leeresztettem az ablakot, és bekapcsoltam a rádiót. Mindenkit minket bámult. Egy szép autó kétségkívül pokoli sokat jelentett LA-ben. Ismét gázt adtam, és a karcsú Mercedes úgy száguldott előre, hogy valósággal belepréselődtem az ülésembe. Blair vidáman kacagott. – Van néhány lóerő alattad! Tuti, hogy tudsz bánni vele?

Csak mosolyogtam, és nem mondtam ki, ami a fejemben járt, mert visszataszító lett volna. Igen, erre vágytam – erőre. És még többet akartam belőle, nem tudtam betelni vele. Tövig nyomtam a gázpedált. Százötvennel suhantunk a Sunseten. Élveztem a száguldás izgalmát, nemkülönben az adrenalinlöketet, amelyet a szabályok megszegése váltott ki belőlem. Sorra előztem meg a többi autót, sűrűn váltogatva a sávokat. Megittasultam a lábam alatt dübörgő erőtől. Egyszer csak egy rendőrautó tűnt fel mögöttünk, és felkapcsolta a lámpáit. Csikorgó kerekekkel fordultam be a Beverly Hills Hotel elé. A parkolófiúk mind ismertek. – Jó újra látni, Miss Bloom! – üdvözöltek. A medencénél ebédeltünk, közben a szemünk sarkából azt lestük, mikor bukkan fel egy rendőr, de senki sem zargatott minket. Két évig laktam Blairrel egy lakásban, amelyet a szülei vettek neki. Mégis úgy tűnt, mintha egy emberöltővel korábban találkoztunk volna azon az ostoba partin, ahol a fürdőszobában rejtőztünk el egy gúny tárgyává tett valóságshow-sztárocska elől. Blairnek már egy ideje komoly kapcsolata volt, és én úgy döntöttem, hogy ideje kirepülnöm a fészekből. Készen álltam a függetlenségre, és arra, hogy saját lakásom legyen. Egész addigi életemben mindig másokkal laktam egy fedél alatt, és most lázba hozott a kilátás, hogy végre saját bejáratú otthonom lehet. A Sunset Boulevard-on, egy elegáns

épület huszadik emeletén találtam egy menő kéglit. Korábban, akárhányszor lakást béreltem, mindig kínszenvedést okozott a bérleti díj kifizetése; vagy a szüleimtől kellett kunyerálnom, vagy a lakótársaktól bevasalni a részüket, de valahogy sosem jött össze a pénz. Most elég volt egy pillantást vetnem a kilátásra, a szexi, márvánnyal és tükrökkel díszített fürdőszobára, a tágas hálószobára, és tudtam, hogy muszáj kivennem. Az ügynök kezdte sorolni a fizetési kötelezettséget: foglaló, utolsó hónap, letéti díj… Szorgosan pötyögte be az összegeket a kalkulátorba. Hátrafordultam, hogy leintsem. – Közölje a tulajdonossal, hogy kész vagyok előre kifizetni az első hat hónapot készpénzben, ha kapok némi kedvezményt. A hölgy meghökkenve emelte rám a tekintetét. – Nos, ez esetben… A teljes összeg készpénzben lesz? – Pontosan. Legalább százszor hallottam Reardont hasonló stílusban tárgyalni, de most először engedhettem meg magamnak, hogy én is gyakoroljam. Visszafojtott lélegzettel kémleltem az ügynököt, Sharont; átsuhant rajtam, hogy nyakig gombolt kardigánjában, francia, csavart kontyba feltűzött hajával esetleg a bolondját járatja velem, és közben hívja a rendőröket. De ehelyett csak annyit mondott: – Adjon, kérem, egy percet.

Mosolyogva tért vissza, a merevség is leolvadt az arcáról. – Az ügyfelem boldogan tárgyal önnel az árról – közölte. Nagyszerű üzletet kötöttem, és ami a lényeg: teljesen egyedül. És noha a bérleti díj ötszöröse volt a legmagasabb összegnek, amit addig fizettem, a lakás kizárólag az enyém volt. Gyönyörűen bebútoroztam, finom, puha szöveteket és pazar szőnyegeket vettem, még művészi tárgyakat is beszereztem. A játék népszerűsége töretlennek tűnt, minden egyes parti emlékezetesebbnek bizonyult az előzőeknél. A mobilom szakadatlanul csörgött. Apránként, de egyre biztosabban el-elmaradoztak a régi barátokkal való beszélgetések. Kezdtem megváltozni, én magam is éreztem. Imádtam azokban a szállodai szobákban lenni, imádtam a hangokat, az illatokat. Titkolódzóvá váltam; ha valaki megkérdezte, hogy mivel foglalkozom, hazudtam. Általában azt füllentettem, hogy eseményszervező vagyok. Ráébredtem a megjelenés, a külső fontosságára, és nekiláttam, hogy kialakítsam az enyémet. Méregdrága ruhákat és cipőket vettem. Felfogadtam egy személyi edzőt, befizettem arcmasszázsra, manikűröshöz és pedikűrőshöz kezdtem járni, a hajamat a legjobb szalonokban csináltattam meg, és visszamentem Valerie-

hez, hogy elkészítse a sminkemet. Alig ismertem fel a lányt, aki visszanézett rám a tükörből. Feltett szándékom volt, hogy egyidejűleg az elmémet is pallérozom. Francia nyelvórákat vettem, művészeteket tanultam, üzleti és stratégia szakkönyveket bújtam. A pókerasztalnál elszórt tudástöredékeket szivacsként szívtam magamba. Remekül megálltam a helyem matematikából, elvégre folyton számokkal foglalkoztam. Szemmel tartottam a fiúkat, hegyeztem a fülem, amikor hazudtak egymásnak, kifürkésztem az erősségüket és a gyengeségüket, feljegyeztem a testbeszédüket, azokat a gesztusokat, amelyekkel „elszólták” magukat.

16.

Reardonnal jó haverok lettünk. Segítettem neki betanítani az új asszisztenseket (egy hónapnál tovább senki sem bírta ki nála), ő pedig tanácsokkal látott el az üzletet illetően. Továbbra is eszement módon viselkedett, de rájöttem, hogy ő már csak ilyen, és kezdtem megszokni sajátos alkatát. Egy délután felhívott, miközben az új teendőket fésültem át a medencénél. – Jövök érted, ötre legyél a ház előtt. – Reardon, nem megy. Itt ülök a medencénél, és éppen benne vagyok valamiben. – Ötkor legyél ott – közölte, és letette. Szedtem a lábam, hogy mielőbb felérjek a lakásba, ahol gyorsan magamra kaptam valamit a fürdőruha fölé, a hajamat meg lófarokban fogtam össze. Bizonyos fokig továbbra is a főnökömnek tekintettem. Halványlila gőzöm sem volt arról, hová akar cipelni. De öt perc múlva a bejáratnál toporogtam, ahogy parancsolta.

Alaposan végigmért, amikor beültem a kocsijába. – Másként nézel ki – jegyezte meg. – Másként? Milyen értelemben? – Elfogadhatóbb vagy – dörmögte. – Legalábbis már nem úgy festesz, mint egy hajléktalan lány Coloradóból. Reardon előszeretettel mesélte mindenkinek, hogy Beverly Hills utcáin akadt rám, egy hátizsákkal a hátamon, fedél nélkül. Nem lódított túl nagyot, mindenesetre ez volt a kedvenc sztorija, amelyet tetszése szerint kiszínezhetett. Csakhogy Los Angeles-i átalakulásom lassú folyamata időközben teljessé vált. – Kösz, haver, de nem voltam hajléktalan! – csattantam fel. Berregett a telefonja. Felvette, és az út hátralévő részében egyfolytában üvöltött a mobilba, miközben szokása szerint százötvennel-százhatvannal száguldott LA utcáin. Sivító kerekekkel fékezett le a Beverly Hills Hotel előtt, kipattant a kormány mögül, a kocsit rábízta a parkolófiúra, majd céltudatosan megindult a bejárathoz vezető vörös szőnyegen. Trappolnom kellett, hogy lépést tudjak tartani vele. Miután letelepedtünk a bárpultnál, Reardon egy halom újságot dobott a mellette lévő székre. Már ismertem a mániáit. Még akkor is, ha csak kettesben voltunk, négy személyre foglalt asztalt – részben azért, mert szerette megrendelni a teljes étlapot, részben pedig azért, mert gyűlölt idegenek és a bacilusaik közelében tartózkodni, kivéve persze, ha az idegenek történetesen

meztelen nők voltak. Rám emelte a tekintetét, és elmosolyodott. – McCourttal van találkánk – világosított fel. Igazán aranyos volt, ahogy a közvetítőt játszotta. A gyomrom tótágast állt, és leszegtem a fejemet, amikor szemem sarkából megpillantottam a felénk közeledő Drew-t. Úgy tettem, mintha beletemetkeznék az egyik lapba. – Szia, Molly! – üdvözölt meleg hangon. – Szia, Drew! – vigyorogtam. Régóta nem láttam, de azért párszor eszembe jutott. Ő volt az egyetlen srác LA-ben, akire egynél többször is gondoltam. Drew és én egyvégtében beszélgettünk, miközben Reardon SMS-ezett, e-maileket küldözgetett, a lapokat böngészte és minden ötödik percben kirohant, hogy megeresszen egy hívást. Könnyen ment a társalgás Drewval, észre sem vettük, hogy repül az idő. Miután befejeztük az ebédet, Reardon a markomba tuszkolt egy halom pénzt, és rám mordult: – Fizesd ki a kaját, majd jövök! Szavai valójában azt jelentették, hogy Itt hagylak a francba, találd fel magad. – Mit terveztél délutánra? – érdeklődött Drew. – Valójában bele voltam feledkezve a munkába, míg ez a terrorista el nem rabolt! – böktem a fejemmel az ajtón éppen kilépő Reardon után. – Aki vagy visszajön értem, vagy nem, utóbbi esetben viszont nincs hogy hazajutnom.

Magamban átkoztam Reardont, hogy ilyen kínos helyzetbe hoz az egyedüli fiú előtt, aki hosszú idő elteltével tetszik nekem. Drew elnevette magát. – Úgy volt, hogy beugrom az egyik barátomhoz. Itt lakik a közelben. Akarsz csatlakozni? Naná, hogy akartam. Pár héttel később Jennának, Reardon új alkalmazottjának segítettem vacsorapartit szervezni Reardon új házában. Reardon óhaja az volt, hogy minden tökéletes legyen, és megkért, hogy magyarázzam el Jennának a dolgok csínját-bínját. Jenna szemrevaló, barna lány volt, de nem egy észlény, és csupán a tényszerűség kedvéért jegyzem meg, hogy még csak az első három helyen sem szerepelt az általam meginterjúvoltak listáján. Pedig a jelentkezők között akadtak felkészült, szakmai gyakorlattal rendelkező nők, de hát Reardon választása persze hogy arra esett, aki a leginkább hasonlított egy fehérnemű modellre. Ahogy a szempilláit rebegtette és fenekét riszálva keresztülsasszézott a szobán, világos volt, hogy kétségtelenül rendelkezik egyfajta képességgel és tudással, jóllehet azoknak az égvilágon semmi közük nincs az irodai munkához. Mindenesetre értett ahhoz, hogyan szerezze meg, amit akar – férfiaktól és nőktől egyaránt. Nagy, őzikebarna szemével esendően nézett rám.

– Hál’ istennek, hogy ittttt vagy, és segítesz nekem. Az életemet mented meg ezzel. Jaj, annnnyi minden zajlik körülöttem. Késsssz őrület! – Remélem, jó dolgok – feleltem. Tudtam, hogy színésznőnek készül, de még messze van attól, hogy felfedezzék. – Viszonyom lett egy nős férfival – vallotta be. – És nem úgy bánik velem, ahogy odaadó szeretőként megérdemelném. Nem erre a válaszra számítottam. – Mire célzol? – firtattam. – Nem fordít elég figyelmet rám, és még a számláimat sem fizeti ki – panaszkodott, lebiggyesztette. Megrökönyödve meredtem rá.

és

száját

durcásan

– De hát van egy új munkahelyed, te is ki tudod fizetni a számláidat, nem? – hívtam fel rá figyelmét ösztökélő hangsúllyal. – Nem ez a lényeg! – zsémbelt tovább. – De velem nem fog lacafacázni, az egyszer biztos. – Mit forgatsz a fejedben? – kérdeztem, egyszerre riadalommal eltelve, ugyanakkor fel is csigázva. – Nos, az illető egy híres rocksztár. Szerepeltem a videoklipjében, akkor ismerkedtünk meg. Azzal ámított, hogy már nem jön ki a feleségével, és valószínűleg el fognak válni. Persze, mind ezt mondja… – Dacosan felszegte a fejét. – Amikor legutoljára nálam járt, titokban

készítettem magunkról egy videót. Ha nem fog illendő módon bánni velem, esküszöm, közzéteszem! Leesett az állam. Hát Reardonnak mindenre szüksége volt, de nem egy ilyen asszisztensre! – Ügyes húzás! – dicsértem meg bátorítóan, mintha a legjobb barátnők volnánk. – És hová rejtetted a kazettát? – Reardon vendégházába – árulta el kuncogva. – Ott is vettem fel! – Okos kislány – hízelegtem mézesmázos hangon, majd valamilyen feladatot rábízva útjára bocsátottam. Robogtam Reardonhoz. – Előre figyelmeztettelek, hogy ne vedd fel! – hánytam a szemére, csípőre tett kézzel. – Nem akarok semmilyen drámát, simítsd el az ügyet – közölte. – És rúgd ki a spinét. – Reardon! – Oldd meg! Amióta átengedte a játékot, egyfolytában úgy éreztem, hogy az adósa vagyok. Miközben Jenna a nem létező kaviárt keresgélte, átcsörtettem a vendégházba, ahol rövid kutakodás után megtaláltam a kamerát és a szalagot. Készítettem egy felvételt az üres szobáról, azt ott hagytam, a zsaroló kazettát pedig zsebre vágtam. Volt egy barátom, aki valamikor együtt turnézott a szóban forgó bandával, és közreműködésével kapcsolatba tudtam lépni az együttes – és immáron egy szexkazetta – sztárjával, Gage-dzsel.

Gage megkért, hogy a stúdiójában találkozzunk. Amikor odaértem, éppen az üvegablak mögött énekelt. Az egész helyzet borzasztóan bizarr volt. A menedzsere jóval kisebb lelkesedéssel üdvözölt, mint amilyenre számítottam, tekintetbe véve, hogy éppen megmenteni készültem első számú kliensét a megszégyenüléstől. – Mennyit kér? – förmedt rám. – Micsoda?! – meresztettem rá a szemem megbotránkozva, aztán belém hasított a felismerés, hogy nyilván azt hitte, pénzzé akarom tenni a kazettát. – Semmit! – Tényleg? – Igen, tényleg – válaszoltam sértődötten. – Tényleg? – kérdezte meg ismét. – Tényleg! – Gage, gyere ki! Gage kijött, és zord tekintettel végigmért. – Nem kér érte pénzt – világosította fel az ügynöke. – Hanem mit? – Semmit. Pusztán arra gondoltam, szeretnéd megkapni, mielőtt még felkerülne az internetre. Hátrasétáltunk, és leültünk egy kicsit beszélgetni. Gage felvetette, nem lenne-e kedvem elkísérni őket Las Vegasba a fellépésükre. Udvariasan visszautasítottam az invitálást. – Megnézzük a videót? – indítványozta ördögi vigyorral a száján. – Vissza kell mennem dolgozni – hazudtam.

– Ez esetben nagyon köszönöm – mondta Gage. – Hogyan tudom meghálálni? Néhány pillanatra elgondolkodtam. – Ismersz valakit, aki szeret pókerezni? A vacsora másnap estére volt meghirdetve. Reardon barátai javarészt nagyon gazdag degeneráltakból és fiatal, dekoratív, dögös lányokból tevődtek össze. Tulajdonképpen élvezetes volt az innenső oldalról szemlélni Reardon életét. Sam és Cam szeretetteljesen megcirógatta a buksimat, amikor megérkeztek. – Nézzenek oda, milyen jó bőr lett valakiből! – harsogta Cam. (Cam nem rendelkezett „belső” hanggal: számára az volt normális, ha kiabált.) Vártam, hogy egy bizonyos valaki betoppanjon, és Reardon tisztában volt ezzel. – Ne aggódj, jönni fog – nyugtatgatott. – Fogd be, Reardon! Azt sem tudom, kiről papolsz – mordultam rá, és vigyáztam, nehogy elpiruljak. – Most meg megint milyen zűrt kavarsz, Green? – hallottam egy ismerős hangot a hátam mögül. Drew volt az. Hátrapördültem, ő meg mindkét karjával átölelt. – Szia, Molly! – üdvözölt. – Istenien nézel ki! – Kösz, Drew. – Éreztem, hogy elvörösödöm. Odalépett Cam, és hátba veregette Drew-t. – McCourt! Mizújs, pajtikám! A csapatod jól kiszúrt velem a héten. Félmilliót buktam azokon a faszokon.

Páncélozott autót kellett hívnom, hogy elvigye a lóvét a bukmékeremnek. Nem viccelek, süss ide! Előkapta a mobilját, és elindított egy videót, amelyen ismeretlen eredetű vad táncot lejtett egy Brink’s pénzszállító mellett. – Van itt egy másik felvétel is. Azon is én vagyok, éppen adok egy lánynak, amennyi csak belefér. Semmi kedvem nem volt Camet bámulni, ahogy egyáltalán ad egy lánynak, nemhogy még akkor, amikor annyit, „amennyi csak belefér”. – Kérsz egy italt? – kérdeztem Drew-t. – Hogyne! – felelte nevetve. – Elkísérlek. – Fogalmam sincs, hogy csinálod – jegyezte meg, miután odébb sétáltunk. Még mindig nevetett. – Már nem dolgozom az irodában – magyaráztam. – Kizárólag a játékot szervezem, semmi mással nem foglalkozom. És veled mi a helyzet? – érdeklődtem, hogy másra tereljem a szót. – Szakítottunk Shannennel. – Sajnálom – mondtam, de egyáltalán nem úgy értettem. – Jobb így – közölte. Odakintről gúnyos nevetés és hangos kiabálás hallatszott be, és éppen jókor pillantottam ki az ablakon, hogy lássam, amint Cam leugrik a háztetőről, egyenesen bele a medencébe. – Ó, Jézus! – szakadt ki belőlem. – Korán kezdődik…

Drew és én egy kanapé sarkába behúzódva töltöttük az egész estét, önfeledten kacarásztunk a körülöttünk zajló agyalágyult bohóckodásokon. Nem volt nehéz ugyanazon a hullámhosszon lennünk. Egyszerre éreztem izgalmat és nyugalmat, amikor Drew-val voltam. Néhány nap múlva csengett a telefonom. Drew hívott, azt akarta tudni, hogy szabad vagyok-e aznap estére. – Vacsorázzunk együtt – indítványozta. – Szívesen – feleltem. Ügyeltem, hogy közömbös hangot üssek meg, miközben a gyomrom tornagyakorlatokat végzett. – Megyek érted, rendben? A Madeóba ültünk be. Rendeltünk egy üveg bort, és a családunkról, folyó eseményekről, tudományról, sportról csevegtünk. Záróráig maradtunk, a pincérek már kezdtek szedelődzködni. Miután Drew fizetett, kisétáltunk. Az étterem előtt egy limuzin dekkolt, hogy hazavigyen. Felemeltem a fejem, hogy megköszönjem a csodálatos estét, mire Drew lehajolt, és megcsókolt. Tökéletes csók volt. Pörölynek persze sikerült tönkretennie, mert felvillantotta a limuzin fényszóróját, és még ránk is dudált. – Oké, akkor megyek – búcsúztam el Drew-tól, és vonakodva bár, de beszálltam az autóba. – Ő az embered, picurka? – firtatta Pöröly. Elnevettem magam.

– Talán ő lehetett volna, ha nem rombolod le a pillanat varázsát önmagadhoz méltóan. Kuncogott. – Ne engedd, hogy könnyen megkapjon, kicsi hölgy, izzadjon csak meg érte. Nem esik meg minden nap az emberrel, kiváltképpen nem éjféltájt, hogy tanáccsal látja el egy böhömnagy limuzint vezető, elítélt bűnöző, mindazonáltal Pörölynek igaza volt. Úgyhogy jól nevelt kislányhoz illően hazamentem, és ágyba bújtam. Egy héttel később Drew útmutatásait követve hajtottam szülei házához. A Sunseten gurultam végig, majd Holmby Hillsnél lelassítottam, hogy élesen balra kanyarodjak. Az út szélén egy bódéból térképeket árultak a sztárok házaihoz vezető útvonalakról. Az utca váratlanul kiszélesedett, a házak eltűntek, és csak vastag, vadborostyánnal benőtt falak sorjáztak mindkét oldalon. Semmi mást nem lehetett látni, csak a zöldellő, titkolódzó falakat – szó szerint és átvitt értelemben is. A kapuhoz gurultam, és megnyomtam a hívógombot. Mostanra már nagy rutinom lett az ilyesfajta manőverekből. Valaki beleszólt, én meg megadtam a nevem. A hatalmas kapu kitárult, ráfordultam a felhajtóra. Az út dombnak fölfelé vezetett, és úgy tűnt, hogy sosem lesz vége. Körbekémleltem; az ingatlan többhektárnyi lehetett, mert hiába meresztettem a szemem, háznak vagy épületnek nyoma sem volt. A domb

tetején egy gigantikus szökőkút bukkant elém, körülötte apróbb vízoszlopok csörgedeztek. A kocsifelhajtó körívet írt le, maga a ház – mire végre megtaláltam – a másik oldalon emelkedett, és irdatlan nagy volt. Csak ültem az autómban, és mélyeket lélegeztem. Sok szép házat láttam már életemben, de ez most valami új szintet képviselt: még a legszebb ház is más színben tűnik fel, ha az ember barátjának a szülei laknak benne. Hirtelen úrrá lett rajtam az elfogódottság. Szállj ki az autóból, Molly. Ők is csak emberek. Óvatosan kikászálódtam az ülésből, közben azon viaskodtam magamban, hogy melyik bejárat felé induljak el. Szerencsére abban a pillanatban megjelent Drew, a ház sarka mögül lépett elő. – Szia! – üdvözölt. – Szia! – válaszoltam, és tisztes távolságban megálltam tőle. – Be is akarsz jönni, vagy inkább kint maradsz? – kérdezte. Közelebb jött, és átölelt. Rögtön jobban éreztem magam. Követtem Drew-t a súlyos, tömör bejárati ajtón át, amely egy tágas, márvánnyal borított előcsarnokba vezetett. A mennyezet legalább négy és fél méternyire volt a fejünk fölött. A falakat díszítő művészi alkotások lélegzetelállítóan szépek voltak, a levegőben friss virágok illata terjengett. Keresztülvágva az ebédlőn, amelyben akkora asztal terpeszkedett, amekkorát még életemben

nem láttam, a nyitott konyhába jutottunk, ahol Drew mamája szorgoskodott a tűzhely előtt. Jamie alacsony termetű – százötvennyolc centiméter, ha lehetett –, csinos, szőke nő volt. Lerakta a szedőlapátot, és kezét nyújtva felém lépett. – Molly vagyok – mutatkoztam be. – Rögtön gondoltam – mondta Jamie. Tekintete jóságos és komoly volt. – Örülök, hogy megismerhetlek. A család többi része is előkerült. Drew apja, Frank szívélyesen rázta meg a kezem. Magas és megnyerő férfi volt, tüneményes párost alkotott a feleségével. Drew három öccse – Travis, Casey és Gavin – mind egy szálig aranyos, csinos fiú benyomását keltette bennem. – Segíthetek valamiben? – kérdeztem Jamie-től, emlékezve az illendőség alapszabályaira. – Ó, nem! De kérlek, ülj le ide mellém, és beszélgessünk – válaszolta Jamie. Letelepedtem a konyhapulthoz, Frank pedig átment a fiúkkal a szomszédos szobába, hogy megnézzék a baseball-összefoglalót a tévében. Jamie-vel szinte azon nyomban megtaláltuk a közös hangot. Annyira normálisan, közvetlen hangnemben beszélgettünk, hogy egykettőre megfeledkeztem arról a tényről, hogy egy több mint kétezer-hétszáz négyzetméter alapterületű kúria konyhájában diskurálunk. Miközben húsdarabokat vagdosott, szeletelt és sütött, elmesélte, hogy nem csupán a Dodgers alelnöke, hanem jogi diplomája is van a

Georgetown Egyetemről, az MIT-n üzleti oklevelet szerzett, Párizsban pedig szakácstanfolyamra járt. Segítettem neki behordani a tányérokat az ebédlőbe. Miután megterítettünk, Jamie kiáltott a fiúknak, akik a vonatkozó közhely – hogy tudniillik milyenek a férfiak, amikor sportot néznek – példaszerű igazolásaként a legteljesebb mértékben fittyet hánytak rá. Persze, több se kellett Jamie-nek, a maga ötven kilójával bemasírozott a nappaliba, és rögzítette a szabályokat. A család férfitagjai szótlanul követették, én meg áhítattal néztem rá. A vacsora fantasztikus volt, minden falatot ínycsiklandozónak éreztem; azt hiszem, az egyik legfinomabb harapnivaló volt, amelyet LA-ben fogyasztottam. Mindenféléről társalogtunk, a sporttól a politikán át az üzletig. Minden kérdésre készségesen válaszoltam, közben azt hajtogatottam magamban, hogy még csak nem is nagyon kell füllentenem. Végső soron saját vállalkozásomat igazgattam… Az egész estét betöltötte a gondtalan nevetés és a természetes könnyedség hangulata. Elbűvölt az a mód, ahogy Drew az öccseivel tréfálkozott. Tisztában voltam vele, hogy egyre többet érzek iránta, de az az este istenigazából elindított bennem valamit. Látva, hogy hol és hogyan él, megtetézve lényének közelségével és közvetlenségével… hogy akadályozhattam volna meg, hogy ne zúgjak bele? Ráadásul még a családját is megkedveltem. A külsőségektől eltekintve pont olyanok

voltak, mint az én családom – vagy amilyet magamnak is akartam a későbbiekben. Mire nyakára hágtunk az üveg Brunellónak, amelyet Frank maga hozott fel a borospincéből, már későre járt. A fiúk már korábban felmentek az emeletre, hogy befejezzék a házi feladatukat, Drew és Frank pedig az üzletről beszélgettek a nappaliban. – Molly – fordult felém Jamie –, olyan jó boldognak látni Drew-t. Kedvel téged. Visszamosolyogtam rá, és halkan azt mondtam: – Én is őt. Igazság szerint kezdtem szerelmes lenni belé, feltartóztathatatlanul és rohamtempóban.

17.

Megnézni egy baseballmérkőzést Drew családjával cseppet sem hasonlított ahhoz, mint amikor a testvéreimmel jártam sportrendezvényekre kislánykoromban. Akkor még farmerban és tornacipőben flangáltunk, együtt ordítoztunk a lármás tömeggel a Bközépen, és gyorsételeket majszoltunk. McCourték társaságában ellenben elegánsan és ápoltan jelentem meg, viselkedni is civilizáltan viselkedtem. Nem volt sem Dodgers virsli, sem sör. A család tagjai kifogástalan öltözéket viseltek, a játékosok kispadjához közel esett a páholyuk, ahol mindig vendégül láttak valamilyen fontos személyt. Igencsak komolyan vették az egész ügyet. Rengeteg pénzt, időt és lelkesedést fektettek a csapatba, következésképpen minden mérkőzés kiemelt eseménynek számított. Aznap este Drew és a Dodgers korábbi elnöke, Tommy Lasorda között ültem az LA–San Diego találkozón. Hálás

voltam, hogy Tommy is ott van. Az ütőjátékosok cseréje közben dalokat énekelt nekem, és feldobta a hangulatot. – Élvezi a játékot, Molly? – kérdezte tőlem. – Ó, hogyne! – válaszoltam buzgón, mire bólintott, és máris fordult vissza Frankhez, hogy folytassák a beszélgetést. Hiába költöztünk fel a pókerrel az alagsorból a legfelső emeletre, tisztában voltam azzal, hogy a birodalom, amely fölött uralkodtam, valószínűleg sosem lesz képes levetkőzni kétes hírét, hogy el lehessen dicsekedni vele vacsorapartikon. Az biztos, hogy abban a társaságban, amely McCourtékat körülvette, nem volt kívánatos téma. Még maga Drew sem ismerte a teljes igazságot. Sejtései azonban biztosan voltak, mert időnként tétovának mutatkoztam vagy elfoglaltságra hivatkoztam, holott megérdemelte ráfordítsam.

volna,

hogy

minden

figyelmemet

Az egész stadion tűzben égett. Azoknak a ritka pillanatoknak az egyikét élhettük át, amikor egy baseballcsapat hirtelen magához tér, és a tömeg kapkodva szedi a levegőt izgalmában; azt hiszem, az ilyen összecsapásokra találták ki azt a kifejezést, hogy a „székükhöz szögezi” a szurkolókat. A Dodgers a Padres ellenében kezdett feljönni, és váratlanul sikerült két hazafutást összehoznia. Éppen Nomar Garciaparra volt az ütő, meglendítette a botját, és tökéletes ütemben találta el a labdát, magas ívben, messze kiütve a nézők közé,

kétpontos hazafutáshoz juttatva a csapatot, amivel ki tudtak egyenlíteni, amikor észleltem, hogy kettőt pittyeg a mobilom a zsebemben. Tobey küldött SMS-t. Ben mindjárt hív. Én adtam meg a számodat. Legyen rá gondod, hogy játszhasson. A tömeg egyszerre ugrott fel örömében. A McCourt család tagjai jobbról-balról ölelgettek elragadtatott hévvel. Megcsörrent a telefonom. Naná, hogy pont a legrosszabbkor! De hát hogy hagyhattam volna ki ilyen ziccert? Valahogy kiverekedtem magam az összegabalyodott karok halmazából, „borzasztóan sajnálom” pillantást vetve Drew-ra. Nem tűnt túl boldognak, de nem volt más választásom. Muszáj volt fogadnom a hívást. Amióta csak átvettem a játék szervezését, mindig felvettem a telefont, ha Tobey hívott. Az elején hízelgőnek találtam az irántam megnyilvánuló figyelmét. De ahogy kezdtem akklimatizálódni új pozíciómhoz, fokozatosan ráeszméltem, hogy azok az eszmecserék, amelyektől különlegesnek és okosnak éreztem magam, számára egy stratégia részét képezték. Akárcsak a Shuffle Masterrel végrehajtott trükkje; a „nagylelkű” felajánlásból körülbelül negyvenezer dollár hasznot húzhatott az évek során. Újabban azért nyomult, hogy emeljem meg a téteket. Lobbizása tulajdonképpen az én érdekemet is szolgálta, ugyanis jutalékot a nyeremények függvényében kaptam. Jóllehet a százalékos arányok játékosonként különböztek,

érthető módon a tetemesebb össznyeremény a borravalót is gyarapította. Induláskor tízezer dollárban szabtam meg a beugró összeget, Tobey ezzel szemben azt akarta, hogy növeljük az összeget ötvenezerre. Mivel tudtam, hogy egyet-kettőt el fogunk veszíteni a jelentősebb törzstagok közül, ha végrehajtjuk az emelést, biztosra akartam menni, hogy tudjuk őket másokkal pótolni. Körbepuhatolóztam, és rá is akadtam néhány nagymenő nyomára, akikről az a hír járta, hogy szenvedélyes szerencsejátékosok. Rick Salomon volt az egyik ász, akit üldöztem; a másikat, akit szerettem volna becserkészni, Arthur Grossmannak hívták, ő volt a császárok császára – vagy ahogy pókerberkekben mondták, a bálna, akinek rengeteg a pénze, de nem jeleskedik az asztalnál. Fülembe jutott az is, hogy Ben Affleck szintén szokott játszani, és nem is akármilyen tétekben. Többször is érdeklődtem felőle Tobey-nál, aki megígérte, hogy beszél vele. És most befutott a várva várt hívás. Kénytelen voltam felvenni, noha a kilencedik játékrész legfeszültebb pillanatai következtek, a Dodgers a győzelemért harcolt a sorsdöntő találkozón. Amennyire csak tudtam, behúzódtam a játékoskifutóalagútjába, a morajlás azonban ott is fülsiketítő volt. Megnyomtam a fogadógombot, és azért rimánkodtam, hogy a vonal másik végén viszonylag jól lehessen érteni. – Halló?

– Szia, Molly! – szólt bele egy hang, amely ismerősen csengett. Legalább egy tucat filmben hallhattam. – Ben vagyok. Rosszkor hívlak? – Nem, nem, egyáltalán nem – lódítottam. – Úgy hallom, nem akármilyen tusa zajlik körülötted. – Ja. Óriási csata, nincs hiány váratlan fordulatokban. Az egészben az a legszebb, hogy az emberek zömének fogalma sincs, hogyan kell űzni ezt a játékot. Szívből jövően hahotázott. – Ott lenne a helyem! Mennyi a beszálló összeg? Rövid szünetet tartottam. Az ötvenezer túl magasnak tűnt, és nem akartam tüstént elijeszteni. A hírességek nagy vonzerőt jelentenek. – Különböző szintű játékokat szervezek – válaszoltam. – A beülők tíztől ötven rongyig terjednek. – Remek – nyugtázta. – Engem valószínűleg a felső kategória érdekelne. Az ötvenrongyos. Hátamat a falnak vetve álltam, távolról hallottam a tömeg tompa ricsaját, előttem elmosódott alakok szaporázták lépteiket. A nagy tétekben folyó játék érdekelné. Tobey-nak igaza volt. A mezőny változóban volt, és a tétek egyre emelkedtek. A vér száguldani kezdett az ereimben. Két év elég volt arra, hogy kitapasztaljam, mennyit veszíthet valaki egy tízezer dolláros alappal induló játékban: bizony, akár hat számjegyű összeget is, méghozzá könnyedén. Amit Tobey akar, az ötszörös beszállóval kezdődne. Lassan kezdtem felfogni, vagy még inkább

beleérezni, hogyan is forognak ennek a világnak a kerekei. A szerencsejáték olyan, mint a kényszeres szenvedély, és a játékosok folyamatosan növelni akarják a téteket. Maradhattam volna a jól bevált, biztonságos szinten, továbbra is tízezer dollárban szabva meg a beszálló összeget, de akkor előbb-utóbb kiveszett volna belőle az izgalom. Visszamentem a helyemre. A Dodgers csodával határos módon megkaparintotta a győzelmet. – Hol voltál? – faggatózott Drew. – Munkaügy – feleltem. – Nem várhatott volna? – vonta fel a szemöldökét. Habár Drew tudott a pókerről, nehezen tudtam volna neki megmagyarázni, hogyan működik a rendszer. Érzékszerveim felfogták a felém áradó csalódottságát, de csak meredtem magam elé, és reméltem, hogy gyorsan elillan a pillanat. Ez volt az első alkalom – később persze rengeteg adódott még –, amikor úgy éreztem, hogy kettészakadtam a normális, nyilvánosan zajló és a titkos, illegális életem határvonalán.

18.

Drew-val az utolsó pillanatban döntöttünk úgy, hogy kiruccanunk Las Vegasba, és én megígértem neki, hogy a következő néhány napot kizárólag neki szentelem. Józan fejjel gondolkodva azonban nem mehettem úgy Vegasba, hogy ne kíséreljek meg felderíteni néhány potenciális jelöltet, és hát ez a kettőség mind a küszöbön álló romantikus együttlétünket, mind hálózati kapcsolatépítési törekvéseimet beárnyékolta. A srácok most már hetente két alkalommal, kedden és csütörtökön játszottak. Ami azt jelentette, hogy ha péntek este Vegasba utazunk, akkor a szombatot és a vasárnapot teljes egészében ott tölthetjük, hétfőn viszont már vissza kell jönnünk, hogy minden a legnagyobb rendben legyen a keddi kezdésre. Alig fél órám volt Drew érkezéséig, le s föl rohangáltam a lakásban, hogy minden szükséges holmit bepakoljak. Nem sokkal korábban végeztem a csütörtök esti parti

elszámolásával – a begyűjtésekkel és a kifizetésekkel –, és Lucy, a házvezetőnőm, aki a hétvégére beköltözik a lakásba, hogy vigyázzon a kutyámra, ugyancsak segített, amiben tudott. Épp csak sikerült behajigálnom pár ruhát és ékszert – valamint húsz lepedőt, ha netán kedvünk szottyanna játszani egy csipetnyit Vegasban – Louis Vuitton táskámba, amikor Drew felszólt a földszintről. – Kész vagy, szívem? – érdeklődött. – Két másodperc! – válaszoltam, és felkaptam az útlevelem. – Tényleg két másodperc vagy két másodperc szorozva tíz perccel? – cukkolt. – Két másodperc, nem több – nyugtattam meg. – Ne félj, nem fogom megvárakoztatni Neilt. Az volt a terv, hogy Neil Jenkinsszel, Drew nagyon gazdag, fiatal és csinos barátjával repülünk Las Vegasba. Neil az a fajta srác volt, aki kizárólag Victoria’s Secret modellekkel, playmate-ekkel és színésznőkkel randizott. És akinek természetesen saját bejáratú repülőgépe is volt. Amúgy kedveltem őt. Jóképű volt, elbűvölő, és igazán értett ahhoz, hogy az ember a lehető legjobban érezze vele magát. Magánrepülőterén várt ránk a legdögösebb lányok kíséretében, akiket valaha is láttam életemben. A csajok ismerték egymást, mert miután felmentük a fedélzetre, hátraültek, egymás mellé a kanapéra, és onnan

méregettek fagyos tekintettel. Sosem értettem igazán, miért van az, hogy a lányok nyomban ellenségesen viselkednek más lányokkal szemben, mihelyt összeeresztik őket. Magamhoz ragadtam a kezdeményezést. – Sziasztok! Mollynak hívnak, és ti vagytok a legszemrevalóbb teremtések, akikkel valaha is találkoztam. Hogy őszinte legyek, letaglózó – mondtam. Rögvest felengedtek, és a negyvenöt perces repülőút alatt végig röhögcséltünk és cseverésztünk, mintha legalább millió éve ismertük volna egymást. Két elsötétített ablakú Lincoln Navigator várakozott a repülőtéren, hogy elvigyen minket a szállodába, ahol a VIP-bejáratot használtuk. A „szobánk” kisebbfajta villára emlékeztetett, elképesztően gyönyörű kilátással a városra. Ott álltunk egymás mellett az ablaknál, kibámultunk az alattunk húzódó Stripre, a Las Vegas Boulevard déli szakaszára, amely mentén úgy sorakoztak a kivilágított szállodák, mintha valamiféle technicolor álomból léptek volna elő. – Örülök, hogy itt vagyunk – szólalt meg Drew. – Én is – válaszoltam. Szükségünk volt egy ilyen közös programra. Megbeszéltem magammal, hogy tényleg megfeledkezem a munkáról; a következő pár nap csak rólam és Drew-ról fog szólni. Nem azért jöttem, hogy dolgozzam. Nem is fogok. Még csak eszembe sem fog jutni a munka.

Mindazonáltal Vegasban voltunk, abban a városban, ahol a szerencsejáték a király… Miközben Drew lement, hogy Neillel találkozzon, én újdonsült barátnőimmel együtt készülődtem hatalmas, még az enyémnél is nagyobb, márványborítású fürdőszobájukban. Tiffany, Lauren és Penelope remek triót alkottak. Mindhárman playmate-ek voltak, és amikor beléptünk a kaszinóba, némi ízelítőt kaphattam a szépség vonzerejéből, hát még így, amikor halmozottan volt jelen. Az összes férfi szempár ránk szegeződött, ahogy végigvonultunk az asztalok között. Abban a pillanatban belém hasított, hogy ennél hatékonyabb módszer nem is létezhetne új játékosok toborzására. Agytekervényeim azonnal zakatolni kezdtek. Kétségkívül megkedveltem a lányokat, nagyszerűen éreztem magam a társaságukban, de elengedhetetlennek látszott, hogy kiszimatoljam, megbízhatom-e bennük, mielőtt még beereszteném őket a világomba. Neilt és Drew-t a nagy tétekben játszók különtermében találtuk, huszonegyet játszottak. A lányok félrehúzódtak. – Beszállhatok? – kérdeztem Neilt és Drew-t. – Persze! – biztattak mindketten. Neil bemutatott a „házigazdájának”, aki

vele

foglalkozott, valahányszor tiszteletét tette a kaszinóban. – Blake, ő itt Molly – mondta. – Ő szervezi a legnagyobb pókerjátékokat LA-ben.

Blake kihúzta magát, és ünnepélyes mozdulattal kezet rázott velem. Átnyújtotta a névjegykártyáját, majd egy „játékos kártyával” is megajándékozott, amely rögzíti, hogy mennyi időt töltök az asztaloknál, és annak függvényében részesülhetek különböző figyelmességekben. Letelepedtem Drew mellé. Járatos volt a huszonegyben, így hagytam, hogy tanácsokkal lásson el, kérjek-e még lapot vagy inkább álljak meg. Másfél óra leforgása alatt tízezer dollárt nyertem. – Mindjárt visszajövök – mondtam, és felálltam. A fekete százdolláros névértékű zsetonokat beváltottam narancsszínűekre, amelyekből ezer dollárt ért egy-egy darab, majd megkerestem Blake-et. Az motoszkált a fejemben, ha Neilhez hasonló nagymenőket lát rendszeresen vendégül, akkor kapcsolatai igencsak kapóra jöhetnek nekem. Tudtam azt is, hogy ebben az üzletágban nincsenek szívességek, vagyis meg kell találnom a módját, hogy serkentőleg hassak rá. – Jöjjön, igyunk meg egy italt – javasoltam Blake-nek. – Örömmel! – felelte. Drew felé pillantottam. Továbbra is belemerült a játékba, arca boldogságban úszott. Szinte észre sem vette, hogy már nem ülök mellette. Miután leültünk a bárpulthoz, egyenesen a hoszt szemébe néztem.

– Azt hiszem, tudnánk segíteni egymásnak – vetettem fel. – Nocsak! Hogyan? – húzta fel a szemöldökét, és fejével intett a bártendernek. Megrendeltük az italunkat. – Nos, nekem mindig jól jönnek az új játékosok, a magam részéről pedig esetleg szervezhetnék rendszeres kiruccanásokat Vegasba. Akár tíz pénzes játékost is tudnék szállítani egy-egy alkalommal, akik nyilván örülnének, ha külön házigazda foglalkozna velük. – Hmmm, érdekes ötlet – mosolyodott el Blake. Megérkeztek az italok, felém emelte a kék címkés Johnnie Walkerrel töltött poharát. – Van egy olyan érzésem, hogy máris nagyon jó barátok lettünk. Miután a fiúk megunták a kaszinózást, felkerekedtünk és átmentünk egy szomszédos éjszakai bárba. Drew-val egy sarokasztalnál üldögéltünk, Neil meg a lányokkal táncolt, akik semmi perc alatt magukra vonták az összes férfi figyelmét, Rick Salomont is beleértve, akire már egy ideje szemet vetettem játékosjelöltként. Rick volt az operatőre, rendezője és társszereplője Paris Hilton elhíresült szexvideójának, amelyet aztán Rick állítólag potom hétmillió dollárért adott el a Vividnek. Egyidejűleg szenvedélyes szerencsejátékos hírében is állt. Összefutottunk már párszor, de sosem említettem neki a játékot; ő azonban tudta, hogy ki vagyok, és az volt a benyomásom, hogy minduntalan gyanakvóan viszonyul

hozzám (ez a gyanakvás, mint később kiderült, teljes egészében kifejlődött paranoia volt nála). Ezért úgy véltem helyesnek, ha megvárom, míg ő kezdeményez. A csajok egymás után döntötték le a röviditalokat, és egyre kihívóbban táncoltak a színpadra helyezett fürdőkádban – ráadásul most már nemcsak egymással, hanem a dekoratív, ám anyaszült meztelen, hajukban gardéniát viselő helyi lányokkal is. Rickre sandítva láttam, hogy kidülledt szemekkel figyeli az előadást. – Hahó, mi a helyzet a játékkal? – lépett oda hozzám kis idő múlva, de pillantása továbbra is új barátnőimre és érzéki bemutatójukra tapadt. Egy árva hangot sem szóltam, de tekintetemből azt olvashatta ki, hogy a játék kész tébolyda. Az volt a célom, hogy értékelje a diszkréciómat. – Kik játszanak? – Neveket inkább nem mondanék. Biztos vagyok benne, hogy a legtöbbjüket ismered. Kétségkívül tudta, hogy kik szoktak játszani a partijaimon, elvégre ő is pókerezett, az általam szervezett csaták pedig messze földön híresek voltak, legalábbis Los Angelesben. – Ők is jelen vannak? – kérdezte, fejével a lányok felé bökve. – Aha! – füllentettem. – Majd hívlak, miután visszatértünk LA-be. Valószínűleg benevezek a jövő heti fordulóba – mondta.

Kurtán biccentett, és odébb állt. Én meg magamban mosolyogtam, hogy mik meg nem tudnak történni, még ha az ember igazából nem is óhajt dolgozni. Megháromszoroztam pénzemet a huszonegyen, szövetségesi kapcsolatba léptem a kaszinó házigazdájával, és három új barátnőre tettem szert. Bármibe le mertem volna fogadni, hogy a világ összes Rick Salomonja könnyű préda lesz a számomra. Megragadtam Drew kezét. – Befejezted a szervezkedést? – kérdezte nevetve. – Igen! – válaszoltam, és megcsókoltam. Öntöttem magamnak egy pohár pezsgőt, és mámoros boldogságban lubickoltam. Olyan volt az az érzés, mintha egy héliummal töltött léggömb lebegne a mellkasomban. Lehunytam a szemem, és csak a pillanatnak éltem.

19.

Mihelyt visszaértünk Vegasból, hívtam Blake-et, a kaszinó hosztját. – Valóságos aranybányát találtam magának – mondta. – Bízom benne, a vegasi utakról sem feledkezik meg. – A szavamon foghat. – Derek Frostnak hívják az illetőt. Fiatal, gazdag és teljesen elfajzott. Nincs könnyű természete, de évente simán elveszít tíz-húsz milliót. Kell magának. – Mennyi a hitelkerete a kaszinóban? Ki szokta egyenlíteni a tartozásait? – Hárommillió. Folyton kedvezményekért és engedményekért könyörög, de sosem marad adós. Fura egy pók, annyi szent. Mindentől függetlenül ő az egyik sztárjátékosunk. Előszeretettel repül a Southwesttel, jóllehet hajlandók lennénk magángépet küldeni érte, ahová csak kérné.

Lassan megcsóváltam a fejem. A szerencsejátékosok sajátos nézőpontból közelítik meg a pénzt. Kezdetben nem is nagyon értettem a szemléletmódjukat. Nem egyszer zavartan meredtem rájuk, amikor a szállodai szoba vagy az őket ellátó étterem árai miatt panaszkodtak, ám azzal soha semmi problémájuk nem volt, ha potom hat számjegyű összeget tettek fel statisztikailag eldobandó lapokra. Aztán egy idő után rájöttem, hogy az ő agyukban minden egyes cent, amellyel emelik vagy tartják a tétet, lehetőség arra, hogy pénzt csináljanak, és rögeszméjük, hogy még akkor is, ha az esélyek alapvetően ellenük szólnak, ott van az a parányi sansz, hogy talán mégis nyernek. Telefonon érintkezésbe megállapodtunk, hogy

léptem Derek Frosttal, és egy helybeli kávézóban

találkozunk. Amikor megérkeztem, a helyiség gyakorlatilag üresen tátongott, ami fölöttébb szokatlan volt LA-ben. Mivel ebben a városban senki sem végez irodai munkát, a kávézók általában tömve voltak egész nap. Szépen sütött a nap, ezért odakint telepedtem le, és az e-mailjeimet olvasgattam, míg vártam. Pár perc telt csak el, amikor egy magas, sötét bőrű, jóvágású férfi közeledett felém – rendőri egyenruhában! – Molly? – szólított meg. Mi a fészkes fene történik itt? Blake becsapott volna? Őrizetbe vesznek? Nagy nehezen leküzdöttem a kísértést, hogy felpattanjak és eliszkoljak.

– Igen – feleltem idegesen. – Maga kicsoda? Derek? Közben azon vívódtam, vajon bűncselekményt követeke el azzal, ha egy rendőrrel kávézom abból a célból, hogy rávegyem, csatlakozzon a „szürke zónában” zajló pókerpartijaimhoz. – Ne aggódj! – nyugtatgatott. – Csupán önkéntes rendőr vagyok. Szabadidőmben csinálom. – De mégiscsak rendőr vagy, nem? – Tényleg ne aggódj, nem kislányokra és a kártyapartijaikra hajtunk. – Őszintén szólva, nem ilyesmire számítottam – közöltem. – Én sem – válaszolta. – Idősebbnek gondoltalak, és távolról sem ilyen csinosnak. Kényszeredettem mosolyogtam. Továbbra sem voltam egészen magamnál, és valami azt súgta, hogy beszélnem kellene az ügyvédemmel. – Figyelj! Ha netalántán csapdát akartunk volna állítani neked, gondolod, hogy egyenruhában jelenek meg? Nem mondott butaságot. – Egyébként is, pókerjátékról akarunk dumálni, ami nem illegális – folytatta. Ilyen és ehhez hasonló helyzetekben tudatosodott bennem igazán, hogy milyen keskeny mezsgyén egyensúlyozok. Ha minden szempontból törvényes tevékenységet űznék, nyilván nem kellene szívinfarktust

kapnom, ha egy potenciális ügyfél alkalmasint rendőrruhában bukkan fel. Bementünk, és Derek mesélni kezdett magáról. Gyűlölte Hollywoodot és a „hamis embereket”, ellenben imádott játszani. A leghatározottabban részt akart venni már a következő játékban, és a leghatározottabban a nagy tétekben menőben. – Nálunk az a szokás, hogy az új játékosoknak be kell szállniuk a kasszába – tájékoztattam. – Az első alkalommal még nem tudok hitelkeretet biztosítani. Szóval magaddal kell hoznod azt az összeget, amellyel játszani óhajtasz. Készpénzben. – Mi a helyzet a kaszinók által kibocsátott zsetonokkal? – A Bellagióé vagy a Wynné jöhet – feleltem. A többi fickó csak ennek a két kaszinónak a játékpénzeit fogadta el fizetőeszközül. Feltételezésem szerint e mögött az állt, hogy Steve Wynn régimódi felfogású üzletember volt, kaszinói megbízhatóan működtek. Befektetései szilárd alapokon nyugodtak, és Wynn maga is aktívan részt vett az irányításukban. A nálam játszó nagyágyúk megesküdtek rá, hogy az ő zsetonjai kóserek. – Nem gond – mondta Derek. – Ó, és még valami. Tanácsolhatom, hogy lehetőleg civil ruhát viselj az asztalnál? Nevetett. – Úgy lesz.

Bennel, Derekkel és Rickkel kiegészülve úgy véltem, hogy elegendő játékost tudok összeverbuválni az emelt összegű játékra, hozzá is láttam a szervezéshez a következő keddre a Beverly Hills Hotelbe. Az alkalomra az egyes számú bungalót foglaltam le, részben azért, mert elszigetelten állt a főépülettől és hatást keltően volt berendezve, részben pedig azért, mert tágas, kör alakú előcsarnokkal rendelkezett, ami lehetővé tette, hogy elkülönítsük a játéktól a szobaszervizt és az ételszállítást. Újabb hírességek csatlakozása és magasabb tétek alkalmazása azzal járt, hogy a titoktartás garantálása egyre fontosabb tényezővé vált. Minél nagyobbak a tétek, annál nagyobb az elmebaj. Számos talány lengte körül a nagy játékot, és én egyszerre voltam izgatott és ideges. Hogyan fog Rick beilleszkedni a kifinomultabb játékosok közé? Mennyi pénzt fog Derek magával hozni? Tetszeni fog Bennek a játék? Ben nevét azért dobtam be, hogy megpróbáljam becserkészni Arthur Grossmant. Végeztem némi háttérkutatást Arthurról, amelyből kiderült, hogy rajong a nőkért, hatalmas vagyonát pedig fölöttébb rejtélyes módon szerezte. Megtudtam azt is, hogy imádja, ha hírességek veszik körül, következésképpen Ben Afflecknél tökéletesebbet nem is lehetett volna találni, hogy elhúzzam előtte a mézesmadzagot. Helló, Arthur! Szervezek egy játékot Ben kedvéért, és szeretnénk, ha te is játszanál, üzentem neki SMS-ben.

Nem is hazudtam túl nagyot: valóban szervezek egy játékot, amelyen Ben is ott lesz, és a játékosok zöme kétségtelenül örömmel venné, ha Arthur szintén hozzájuk csapódna. Azzal, hogy kissé megváltoztattam és másként fűztem össze a szavakat, csupán kecsegtetőbbé tettem az ajánlatot. Ezután felhívtam Tobey-t. – Hé! – Szia! Beszélned kellene Arthurral. Mondtam neki, hogy Ben benne van a buliban. Jön az új fickó, Derek, és Rick is megígérte, hogy játszik. Ha Arthur ugyancsak betársul, őrült felállás lesz. – Oké, megcsörgetem – felelte Tobey. Elnevettem magam. Ha egy ördögi zseni szeret olyan szavakat használni, mint „megcsörgetem” meg „ciki”, akkor olyan ördögi zseni az illető, akit én nagyra értékelek. Húsz perc múlva Tobey visszahívott. – Jön – újságolta. – Szép munka, Hannibal. – Egy közelmúltbeli játék után kezdtem el Hannibal Lecternek hívni. Azon az estén egyszerűen addig kapacitált egy fickót, míg az végül bedobott egy nyerő kezet, vagy ahogy pókerzsargonban mondják: „tuti” leosztást. – Az anyám életére esküszöm, hogy erősebb vagyok, mint te – győzködte a szerencsétlen flótást komoly, ártatlan ábrázattal. – Miért hazudnék neked, ember!

Ellenfelén látszott, hogy teljesen összezavarodott. Figyeltem, ahogy a lapjaira mered, tudván tudva, hogy nála van a nyerő kéz, ám Tobey mesteri színielőadása egyszeriben elbizonytalanította. Tobey hihetetlen meggyőző volt, és annyira őszintének tűnt, hogy a fickó végül beadta a derekát, és ha vonakodva is, de bedobta. Hogy némi sót is hintsen a sebre, Tobey azzal tetézte meg a győzelmét, hogy diadalittasan megmutatta a lapjait, amelyekből kiderült, hogy csak blöffölt. A szememben rossz ízlésre vallott, amit művelt. – Kedden találkozunk. Gyorsan híre ment a nagy játéknak, és egymás után kaptam a telefonokat hivatásos pókerjátékosoktól, akik jóformán könyörögtek, hogy beszállhassanak. Akadt köztük olyan, aki meghatározott összeget ajánlott fel készpénzben, mások azzal kívántak a kegyeimbe férkőzni, hogy „ingyen hepajt” ígértek: ha nyernek, kapok a pénzből egy bizonyos százalékot, ha veszítenek, engem semmi kötelezettség nem terhel. Én azonban tudtam, ha profikat is odaengedek az asztalhoz, akkor holtbiztos, hogy lehúzhatom a rolót. Ők fogják kivinni az összes pénzt a kasszából, arról nem is beszélve, hogy részben éppen az tette olyan különlegessé az én játékomat, hogy az asztal körül egyfajta összetartozás-érzet alakult ki, és senki sem a pókeren nyert pénzből akart megélni. A végső névsor a nagy játékra a következőképpen alakult: Tobey; Ben; az új nagyágyúim, Derek Frost, Rick Salomon és remélhetőleg Arthur Grossman; Bob Safai;

Houston Curtis; és pár új arc – Bosko, egy kifogástalanul öltözött, hatvanas éveit taposó úriember; Baxter, aki pénzügyi géniusz volt, és imádott pókerezni; és végül Gabe Kaplan, aki a hetvenes években a Welcome Back, Kotter című tévésorozat sztárjaként vált népszerűvé. Tobey és Houston kivételével valamennyien a pörgős, agresszív játék hívei voltak: vakon emelni a téteket, allin!, ahányszor csak lehet. És az induló összeget ötvenezer dollárban szabtam meg fejenként, ami azt jelentette, hogy félmillió dollár lesz a kasszában, mielőtt még az első lapot kiosztanák. Kétségkívül nagy estének ígérkezett. Diegóval a szállodánál találkoztam, mint mindig, most is hozta az asztalt. Az inas már átrendezte a szobát, úgy, ahogy kértem. Mostanra különleges kapcsolat alakult ki köztem és Diego között. Teljes értékű partnerek voltunk ebben a furcsa, de lenyűgöző világban. Aprólékos gonddal válogattam össze az öltözékemet erre az estére: fekete ruha, amely elég szorosan simult a testemre ahhoz, hogy szexi legyek, de mégsem annyira, hogy közönségesnek tűnjek; fekete Louboutin cipő, Chanel gyöngysor és vékony kosztümkabát, amely azért kellett, mert ragaszkodtam ahhoz, hogy a játékteremben hűvös legyen. Az alacsonyabb hőmérséklet ébren tartotta a játékosokat, márpedig nem létezhetett szörnyűbb, mint egy asztalnyi bágyadt, letargikus pókerjátékos. Azt akartam, hogy az asztal körül magasba csapjon a

tettvágy, robbanjon az energia, és az élénk társalgás sose lankadjon. A játékosok közötti összhang roppant fontos tényező. Alaposan meg kell válogatni, hogy a különböző személyiségek egyensúlyban legyenek. Ha az egyensúly kibillen, és a tétek túl magasak néhány résztvevő számára, az könnyen megölheti a játékot. Ha ellenben túl alacsonyak, akkor mindenki halálra unja magát. Az ötvenezer dolláros beugrót az összes fickó csábítónak találta, és ebből arra következtettem, hogy mindnyájan meg tudnak birkózni a súlyosnak ígérkező tétekkel; ugyanakkor tisztában voltam azzal is, hogy ilyen induló alappal elég csinos kasszák keletkezhetnek ahhoz, hogy még a leggazdagabb fiúk is megizzadjanak kissé. Újra kirúzsoztam a számat, és folytattam az ügyelést. Az eseményre meghívtam újdonsült vegasi barátnőimet, Tiffanyt és Laurent. Az volt a feladatuk, hogy italokat szolgáljanak fel, egyszersmind dekorációként is szolgáljanak. Lélegzetelállítóan néztek ki. Sejtettem, hogy a fiúknak ma este lesz elég okuk, hogy maradjanak – akár az asztal mellett, akár játékon kívül. Elsőként Derek Frost érkezett, szerencsére rendes öltözékben. – Tetszetős környezet – jegyezte meg, miután körbehordozta tekintetét a szobán, és szeme megállapodott Tiffanyn és Laurenen. Míg a többiekre vártunk, leültünk négyesben beszélgetni. Tiffany igazi profiként viselkedett. Türkizkék szemét nyakra-főre

Dereken legeltette, és úgy tett, mintha csüngene minden egyes szaván, kacarászott a viccein, és elhitette vele, hogy ő az egyetlen férfi a világon. Elismerésre méltó teljesítmény volt. És hatásos. Azért-e, mert Tiffany levette a lábáról, vagy pedig azért, mert mindenki, aki kívülálló, hasonlóképpen nyilatkozik, mindenesetre Derek Frost, az a fickó, aki egy órán át nyomta nekem a sódert arról, hogy mennyire utálja Hollywoodot meg a hamis celebvilágot, csillogó tekintettel kapta fel a fejét, amikor Tobey megjelent Houston társaságában. Bemutattam őket egymásnak, Tobey ismét tökéletesen alakította a megnyerő modorú, mulatságos filmsztárt. Nyomukban Baxter bukkant fel. Nagyon sikeres tőzsdeügynök volt, aki kicsit kótyagosnak tűnt ugyan, de zseniálisan bánt a számokkal. Azt mesélték róla, hogy fiatalabb korában több kaszinóból is kitiltották, mert számolta a lapokat, fejben tartva, hogy mik mentek ki, és olyan brutális volt az asztalnál, mint egy vadállat. Tapasztalataim szerint egyébként a legtöbb tőzsdeügynök ebbe a kategóriába tartozik. Megérkezése után rutinmozdulatokkal ürítette ki a zsebeit – mint később kiderült, ez volt a szokása –, amelyek megdöbbentő mennyiségű kacatot tartalmaztak: golflabda elütésénél használatos műanyag letűzőket, tollakat, számlákat, szájápolókat. Átnyújtotta a kitöltetlen, de aláírt csekkjét, amelyet a csíptetős felírótáblámhoz erősítettem. Ugyanez volt az eljárás a többi játékossal is – aláírt, de üres csekket

kaptam tőlük, amelyre utólag én körmölhettem be az összeget, amelynek fedeznie kellett egyfelől a beülőt, másfelől az érvágást, ha az este nem az ő reményeik szerint alakult. Jelen pillanatban, legalábbis hivatalosan, a Molly Bloom Inc. holdingtársaság gazdag volt. Baxter csatlakozott a többiekhez, én meg intettem Dereknek. Rögtön vette a jelzést, és hátizsákját felkapva követett a hálószobába. Mihelyt behúztam magam mögött az ajtót, kinyitotta a táskát. Szemlátomást felfogta, amit a szájába rágtam: kétszázötvenezer dollárt hozott készpénzben és további félmilliót Bellagio-zsetonokban. A kávézóban érthetően elmagyaráztam neki, hogy nem tudok azonnal hitelkeretet nyitni a számára, a hétszázötvenezer dollár viszont elegendő volt arra, hogy akár tizenötször is beszállhasson a játékba. Noha kissé kóválygott a fejem a rengeteg pénz láttán, csak mosolyogtam, mintha mindennapi dolog volna az életemben. Nem szerettem volna, ha Derekben megszólal a kisördög, hogy tulajdonképpen most adott oda potom háromnegyedmillió dollárt egy idegennek. – Nagyszerű. Átmenetileg beteszem a széfbe – közöltem. – Lehetőleg ne lépj le vele… – jegyezte meg. – Nem fogok, biztos úr! – válaszoltam, és kacsintottam egyet. Visszamentünk a többiekhez. Éppen akkor lépett be Bosko és Gabe Kaplan; hűvösen köszöntek, de mivel tudtam róluk, hogy régi motorosok, úgy éreztem,

hagynom kell nekik egy kis időt, hogy kivívjam a tiszteletüket. Valójában nem is érdekelt, mit éreznek irántam. A játékom önmagáért beszélt. Miután Bob is befutott, Baxter odajött, hogy nem kezdhetnénk-e. – Srácok, belevágjunk? – kérdeztem a társaságtól, túlkiabálva a zsivajt. Természetesen igen volt a válasz. Előbb kisorsolták az ülésrendet, majd elindult a játék. Bob, Bosko, Baxter és Derek már az első körben feltette az összes zsetonját. Szokásomhoz hűen kezem ügyében tartottam a tartalékzsetonokat és a felírótáblát. Az összecsapást Bob nyerte, ami nemcsak őt, hanem Diegót is boldoggá tette, ugyanis Bob mindig őt büntette, ha veszített. A fickók újabb zsetonokat vételeztek, felszabadultan nevetgéltek és tréfálkoztak.

miközben

– Kétszázat kérek – közölte Baxter. Körbepillantottam, hogy van-e valakinek kifogása ellene. Nyilvánvaló volt Baxter szándéka: elegendő játékpénzt akart, hogy elégtételt vegyen Bobon. – Tulajdonképpen legyen ötszáz – módosította máris az igényét. Ránéztem, mire ő bólintott. Leszámoltam ötszázezret, és elé toltam a zsetonhalmazt. – Én is annyit kérek – szólalt meg Derek.

az

Egyszerre néztünk egymásra Tobey-val. Enyhe biccentéssel jeleztem neki, hogy megvan rá a fedezet, ráadásul készpénzben. Homlokára szaladt a szemöldöke, és látszott rajta, hogy imponál neki a dolog. Kiszámoltam Dereknek a zsetonokat. – Adj még háromszázat! – szólalt meg újra Bob. És ezek után merjen nekem valaki tesztoszteronversenyről dumálni, gondoltam magamban, miközben a zsetonkupacokat tologattam ide-oda. Teremtőm, Diego még ki sem osztotta a lapokat a második körre! Körbehordoztam a tekintetem, akar-e még valaki beszállni az Én Vagyok a Leggazdagabb Fiú a Pókerasztalnál elnevezésű viadalba, de mivel senki sem jelentkezett, folytatódhatott a játék. Egy idő elteltével Bosko és Gabe felálltak az asztal mellől, és kimentek szivarozni. Én éppen a konyhában tüsténkedtem, az italrendeléseket intéztem. Beszűrődött hozzám a tornácon tartózkodó két fickó beszélgetése. – Ki a nyavalya szervezi ezt a játékot? – firtatta Gabe. Aggódónak tűnt a hangja. Nem kevés pénze forgott kockán. – A lány – világosította fel Bosko. – A lány? És ő mit tud? Ki kezeli a pénzt? Ki nyújtja a hitelt? Honnan tudhatjuk, hogy az a Derek hitelképes-e? – Szerintem beszélnünk kellene Tobey-val – indítványozta Bosko. – Nem bízhatunk mindent erre a teremtésre.

Boldogságom léggömbje egyszeriben kipukkadt és leeresztett. A legszívesebben kirontottam volna hozzájuk, hogy a képükbe vágjam: igenis megvan a magamhoz való eszem, képes vagyok arra, amit csinálok, és a játékkal kapcsolatos minden apró részletet olyan gondossággal intézek, hogy beleszédülnének, ha utánozni akarnának. De nem tettem. Nem engedhettem, hogy megneszeljék, csúnyán belemásztak a lelkembe. Ebben a világban nincs helye sértett érzéseknek. Nem kellett, hogy ezek a fickók kedveljenek, de az elengedhetetlen volt, hogy megbízzanak bennem, és elfogadják, hogy tudom, mit csinálok. Bepötyögtem egy üzenet Tobey-nak, megkérve őt arra, hogy nyugtassa meg a két krapekot, és hívja vissza őket az asztalhoz. Alighogy befejeztem, SMS érkezett Bentől. Itt vagyok, állt benne. Az izgatottság hulláma csapott végig rajtam – és abban a pillanatban átvillant az agyamon, hogy mennyire megváltoztam. Korábban, amikor még átlagos lány voltam, egy ilyen pillanatban azért repkedett volna bensőmben milliónyi pillangó, mert pár másodperc múlva a világ egyik legvonzóbb és legbefolyásosabb sztárjával találkozhatok. Tagadhatatlanul most is felejthetetlen élménynek ígérkezett, hogy személyesen is megismerkedhetek Ben Affleckkel, de a pillangók zsongását most inkább az az ujjongás váltotta ki, hogy az én asztalomnál fog játszani, és része lesz az én játékomnak.

Az ajtónál üdvözöltem. Magas és jóképű volt, a személyéből olyan nyugalommal teli varázs áradt, amellyel nem minden körülrajongott idol dicsekedhetett. Meglepettnek látszott, amikor közöltem vele, hogy ki vagyok. – Még nagyon fiatal vagy – mondta. – Annyira azért nem – válaszoltam, és rákacsintottam. Huszonhét voltam, de tény, jóval fiatalabbnak néztem ki. Elvettem a kabátját, és megmutattam neki a beülőkről vezetett jegyzéket. Elkerekedett a szeme, és a karórájára lesett. – Már kétmillió van a kasszában? – Ühüm. – Oké, akkor kérek ötven rongyot. Mostanra már kitapasztaltam annak a pszichológiáját, hogy ki milyen összetételben kéri a zsetonokat. Egyesek abban lelik örömüket, ha halomban hevernek előttük a zsetonok, míg mások a nagyobb címletű, de kevesebb játékpénz hívei – a különbség világosan tükrözi játékstílusukat és egyéniségüket. Vannak, akik úgy gondolják, hogy minél magasabb oszlopokat raknak a műanyag korongokból, annál jobban rá tudnak ijeszteni a többiekre. Ben választása azt súgta nekem, hogy körmönfont játékos, aki súlyt helyez arra, hogy korlátok közé szorítsa a bukását, kiváltképpen, ha olyanokkal játszik, akiket nem ismer. Rick Salomon is befutott. Rick megnyerő, szexi férfi volt. Durva stílusú és csúnya szájú, de a maga barlanglakó

módján sármos. Félrevontam, hogy szemügyre vehesse a táblázatot. – Hűha, orgiáznak, vagy mi? – kérdezte, és egyenesen rám nézett. – Akarsz egyet kefélni? Álltam a tekintetét, és közben azért imádkoztam, hogy az arcom ne legyen olyan vörös, amilyennek érzem. – Nem, kösz – válaszoltam könnyed modorban, mintha csak Tic Tackal kínált volna meg. Kitört belőle a nevetés. – Rendben, akkor adj nekem kétszáz rongyot. Beszarás! A játék nem nagy, hanem egyenesen gigászi volt. Rick is elfoglalta a helyét. Feltűnt, hogy főképpen Benre figyel. Láttam rajta azt is, hogy valami motoszkál az agyában. Te jó ég, gondoltam magamban, csak nehogy valami becsmérlő megjegyzést tegyen. Ricknek nem volt önkontrollja. – Hékás! Volt Jennifer Lopez seggén zsírlerakódás, vagy te inkább szépnek láttad? Mindenki elhallgatott az asztalnál. Ben Rickre emelte a tekintetét. – Szépnek – válaszolta, és betolt egy nagy összeget. Az egész asztal nevetett, és megtört a jég. Lehet, hogy nem hétköznapi figurák játszottak nem hétköznapi tétekben, de a férfiak mégiscsak férfiak – és a pókerasztalnál az idegenek is röpke idő alatt bizalmas haverokká válnak.

A kínos epizód okozta feszültség feloldódásával – és az után, hogy Tobey biztosította Boskót és Gabe-et, hogy tényleg rajta tartom a kezem mindenen –, a játék önálló életre kelt. Egyike volt azoknak a tökéletes estéknek, amelyeken élénk társalgás folyik, az események gyorsan és viharosan peregnek, és az amúgy kielégíthetetlen játékosok arcáról lerí, hogy sehol sem lennének szívesebben a világon, mint annál az asztalnál. A borravalóm hűen tükrözte a játék átütő sikerét. Ha jól emlékszem, megközelítette az ötvenezer dollárt. Miután a fickók elmentek és Diegóval rendet raktam, kiültem a tornácra, és néztem a napfelkeltét. Felfedeztem magamnak egy kecsegtető piaci szegmenst, és kifundáltam hozzá azt a működési formát, amelynek révén sikeressé és legálissá tehettem. Mindaddig, amíg nem zsebelek be jutalékot – a kassza egy bizonyos százalékát – minden egyes leosztás után, nem szegem meg a törvényt. Márpedig mindaddig nem voltam ráutalva jutalékra, míg a tagság zártkörű volt – hírességekre, milliárdosokra és könnyen szerzett pénzekre korlátozódott –, és a játékosok nagylelkűen adakoztak abban a reményben, hogy ismét meghívom őket, vagy belépést nyerhetnek az exkluzív klubba. Megtaláltam az egyetlen rést a rendszerben: senki sem csinálta azt, amit én. Voltak olyan játékok, amelyeket lakásokban űztek, és voltak jutalék alapú vagy kaszinókban zajló játékok; de rajtam kívül senkinek sem sikerült olyan környezetet teremtenie, amely annyira ellenállhatatlan, hívogató és

potenciálisan hasznot hajtó volt, hogy a játékosok az általuk adományozott borravalóval kívánták bebiztosítani, hogy vissza fogják hívni őket az asztalhoz. Fizettem adót, betartottam a szabályokat – ám oly módon, hogy azok az én javamat szolgálják.

Negyedik rész Hidegzuhany Los Angeles 2008-2009

HIDEGZUHANY :

Az az eset, amikor valakinek erős, a legmagasabb emelést érdemlő keze van, mégis vereséget szenved egy erősebb lapkombinációtól.

20.

Nem csak a játék ment rendben. Olyan volt a nyarunk Drew-val, mint egy szép mese. A szülei vettek korábban egy villát a Carbon Beachen, a malibui tengerpart legdrágább szakaszán, amelyet a milliárdosok tengerpartjaként is szoktak emlegetni, mert főképpen hírességek és iparmágnások ingatlanjai sorjáztak azon a részen. Drew családja megvásárolta a szomszédos házat is, méghozzá azzal a céllal, hogy valamikor a későbbiek folyamán lebontatják, hogy aztán a kettőt egybeépítsék, de erre a nyárra kölcsönadták nekünk. A hétvégeket a több millió dollárt érő, elbűvölő tengerparti vityillóban töltöttük. Gazdagságuktól és társadalmi rangjuktól függetlenül a McCourtok nagyra értékelték, ha együtt volt a család. Drew-val rendszeresen vacsoráztam velük vasárnap esténként, és baseballmérkőzésekre is jártam. Élveztem ezeket a sporteseményeket, nem utolsósorban azért, mert Jamie és Frank példája lelkesítően és romantikusan hatott rám: valóra váltották életre szóló álmukat, egy

baseballcsapat tulajdonosai voltak. Júliusban néhány hétre Cape Cod-i nyaralójukba is elutaztunk, és Bostonban meglátogattuk azt a házat, ahol Drew felnőtt. Azt szerettem volna, ha annak a nyárnak sosem lesz vége, de az idő csak úgy rohant. Augusztus utolsó hétvégéjén, késő délután a homokfövenyen sétáltunk Drew-val. Lucy előttünk rohangált a hullámokat ugatva, és kéjesen fetrengett minden bűzös mélyedésben, amit csak talált. – Mit tervezel a születésnapodra? – kérdeztem Drewtól. Szeptember második hetére esett a nagy nap. – Elrepülhetünk New Yorkba – válaszolta. – Megnéznénk a US Open teniszverseny döntőjét, finomakat ennénk, és még a Dodgers–Mets mérkőzés is beleférne a programba. Mosolyogtam. Új világomban a nyár igazából sosem ért véget. Mindig sütött a nap és meleg volt, mindig akadt valami új és izgalmas tervezgetnivaló. – Mehetünk a szüleimmel a repülőgépükön. Időnként felmerült bennem, vajon valaha is hozzá tudok-e szokni az engem körülvevő új valósághoz. Igazság szerint nem is akartam hozzászokni. Mindig érezni akartam a pezsgést, azt, hogy élek és virulok, és hogy mennyire szerencsés vagyok. Mint akinek folyamatosan lángol a lelke. Ahogy kéz a kézben sétálgattuk a parton, egyszer csak összefutottunk Rick Salomonnal, aki ugyancsak azon a szakaszon bérelt ki villát a nyárra,

mellbevágó bizonyítékaként annak, hogy micsoda csillagászati összegeket lehet keresni a pornóval. Shannen Doherty nemcsak Rick exfelesége volt, hanem Drew korábbi barátnője is, így kissé cidriztem, nem lesz-e kínos a találkozás kettőjüknek, de úgy tűnt, hogy hidegen hagyja őket a közös múlt. – Hé, mit gondolsz, tető alá tudunk hozni ma estére egy pókerpartit? – érdeklődött Rick. – Persze, miért is ne – vágtam rá. – Neked is be kellene szállnod, McCourt – unszolta Drew-t. – Talán majd máskor – tért ki a kapacitálás elől Drew. Tisztában voltam azzal, hogy ő sosem fog játszani, és ez egyike volt azoknak a tulajdonságainak, amelyeket szerettem benne. Irtózott a talmi feltűnősködéstől, és családja gazdagsága ellenére egészséges szemlélettel bánt a pénzzel. – Körbeszimatolok, és hamarosan hívlak – mondtam Ricknek. Miközben visszafelé sétáltunk, odafordultam Drew-hoz. – Ugye, nem bánod? Tudtam, hogy estére más programot terveztünk, de bíztam abban, hogy Drew megérti. Üzletről volt szó. Azt válaszolta, hogy nem bánja, de a hangjából kiszűrődött némi feszültség. A munkámat végeztem, és én se álltam volna soha az ő ambíciói útjába. Mégis furdalt a lelkiismeret, előbb vele kellett volna egyeztetnem, nem

pedig rohanvást eldönteni, hogy az estét a pókerasztalnál töltöm, és nem vele a villában. Úgy egy órán belül nyélbe is ütöttem a játékot. A szokásosnál népesebb volt a nézőközönség azon az estén, főként apró bikiniben feszítő lányok tolongtak a helyszínen. Valahonnan előkerült Nelly, a rapper is. Roppant udvariasan viselkedett, és a kísérete csöndben üldögélt egy kanapén. Mivel az volt a nyár utolsó hétvégéje, tömérdek partit rendeztek végig a parton, ennélfogva a legkülönfélébb alakok tértek be. Általában nem így szoktam szervezni a kártyacsatákat, de ez Rick bulija volt. Nelly éppen újabb beszálló zsetonokat vásárolt, amikor Neils Kantor tűnt fel a színen. Neils egy nagyon gazdag, igen jelentős értéket képviselő szépművészeti gyűjteményéről híressé vált család sarja volt; szertelen és szeszélyes volt, mint egy gyermek, de a fiatalos arca mögött egy fondorlatos üzletember elméje rejtőzött. Hevesen integetett, hogy menjek ki hozzá. Megkértem Diegót, hogy amíg távol vagyok, figyeljen oda, hogy minden flottul menjen. Neils heves mozdulattal ragadta meg a karom. – Ezért még egyszer hálás leszel nekem – mondta csillogó szemmel, gyorsan pergő nyelvvel. A szó szoros értelmében lerángatott a lépcsőn a nedves homokba. – Évek óta ismerjük Bradet, egy hatalmas befektetési alapot igazgat, és NAGYON JÓL megy neki. Sokan bíznak rá milliókat, hogy forgassa meg helyettük. Brad

szenvedélyes szerencsejátékos. A parton botlottunk egymásba, és idehoztam neked. Neils boldog képpel nézett rám, mint egy kölyökkutya, amelyik éppen visszaloholt gazdájához az eldobott labdával. Egyre csak húzott maga után, míg oda nem értünk egy strandruhába öltözött, vonzó férfihoz. – Ő Bradley Ruderman – mutatta be Neils ünnepélyes hanglejtéssel. Brad és én merő udvariasságból váltottunk néhány szót, majd behívtam. Sajnos nem fogadhattam el Neils személyes ajánlását biztosíték gyanánt. És azt sem akartam, hogy kezességet vállaljon érte – azaz garanciát nyújtson arra, hogy ha Brad veszít, és nem tud vagy nem akar fizetni, akkor ő törleszt helyette. Csak olyan kezesnek szavaztam volna bizalmat, aki maga is játszik, csakhogy Neils nem tartozott közéjük. Nyilvánvalóan jó szándék vezérelte, mégis kényes, sőt kényelmetlen helyzetet teremtett. Mindezt elmagyaráztam Bradnek is, aki közben már a játékot leste; szemében ott tükröződött az a bizonyos fény, amelyről felismertem már az igazi, szenvedély hajtotta megszállottságot. – Tényleg örülnék, ha te is beszállnál, de ahhoz meg kell kérjelek, hogy helyezzél letétbe egy bizonyos összeget, vagy találj valakit a játékosok között, aki kezességet vállal érted. – Arthur megfelel? – kérdezte Brad.

Arthur felpillantott, és némán bólintott. Nekem ennyi elég is volt. Gyorsan elláttam Bradet zsetonnal. Ő volt a legrosszabb játékos, akivel valaha is összehozott a sors. Olybá tűnt, mintha akkor ült volna le életében először pókerezni. Egymás után vásárolta be magát újabb és újabb körbe, míg végül szinte mindenki nyert, és ő volt a bankár. A többiek hüledezve meredtek rám, miközben a zsákmányolási őrület a tetőfokára hágott. Folyamatosan küldözgettem az SMS-eket Arthurnak, felvillantva a helyzetet és megerősítést kérve minden egyes beugróösszegre. A szeme sem rebbent. Megengedheti magának, írta vissza. A parti végére Brad hat számjegyű összeget bukott, holott csak tízezer dolláros beülővel játszottak. Ennek ellenére boldognak látszott. – A házam itt áll valamivel lejjebb a parton. Ugye, nem baj, ha hazaugrom és hozom a csekket? – Persze, hogy nem – válaszoltam. A szó szoros értelmében kiszáguldott az ajtón, mintha ágyúból lőtték volna ki. Biztosra vettem, hogy soha többé nem fogom látni, de tíz perccel később megjelent, kezében a teljes összegről kiállított csekkel. – Nagyon köszönöm! – hálálkodott, és az arcomra nyomott egy puszit. – Mit gondolsz, beférek a következő játékba is? – fűzte hozzá reménykedő tekintettel. – Persze, majd hívlak – vágtam rá, hogy megpróbáljam leplezni a zavaromat.

Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Valami biztosan nincs rendjén. Kizárt, hogy hiánytalanul be tudjam váltani a csekket. De be tudtam, méghozzá azonnal. És ezzel új korszak virradt ránk, amelyet Bukós Bradről neveztünk el. Drew, Travis és én még félig részegek voltunk, amikor kimentünk a repülőtérre, hogy csatlakozzunk a szüleikhez. Csaptunk egy korai születésnapi bulit a haverokkal, és derekasan a pohár fenekére néztünk. Szememet napszemüveg mögé rejtettem, számba rágógumit gyömöszöltem, és szép óvatosan elindultam felfelé a karcsú G-5 keskeny lépcsőin; rettentően fókuszáltam, hogy kapaszkodás közben megőrizzem az egyensúlyomat. Drew és Travis még ramatyabb állapotban voltak. Amint felértünk a fedélzetre, Drew-val tüstént hátravonultunk, és lerogytunk az ülésekbe, miközben alig tudtuk megállni, hogy ne törjön ki belőlünk a röhögés. Drew két öccsének így előre kellett ülnie, Frank és Jamie mellé, akik – szokás szerint – az üzletről társalogtak. Jártam már párszor New Yorkban. Egyszer a nyári táborból kirándultunk el a Szabadság-szoborhoz és az Empire State Buildinghez, aztán egy éjszakára megszálltunk Queensben a sícsapat szűkre szabott költségén, mielőtt továbbindultunk volna a Lake Placid-i olimpiai edzőtáborba, és Görögországba menet szintén eltöltöttem egy rövid időt a metropoliszban. Most égett

bennem a vágy, hogy végre tényleg megismerkedjek a várossal. Magamba döntöttem egy pohár kávét, hogy mielőbb kijózanodjam. Nem akartam egy másodpercet sem elmulasztani az élményből. A teeterborói magánrepülőtéren landoltunk New Jersey-ben, ahol fekete, kecses SUV-ok vártak ránk. Az ablakon keresztül bámultam Manhattan belvárosának égbeszökő, függőleges épületeit. A szabadidőautók a Four Seasonshöz vittek minket, ahol az egyenruhás portások rögtön pattantak, hogy kinyissák nekünk az ajtókat, felkapják a csomagjainkat és bekísérjenek a fényűző előcsarnokba. Az a benyomásom támadt, mintha a gazdagság képes lett volna kiszűrni az élet kényelmetlenségeit, hogy csak a legjobb dolgokat hagyja meg azoknak, akik élvezhetik az áldását. A márvány borítású lobbiba érve úgy éreztem, hogy egy másik világ küszöbét léptem át. Életemben nem láttam még olyan elementáris erővel ható eleganciát. A recepciónál személyesen a szálloda igazgatója üdvözölte McCourtékat. A szobánk valójában egy terebélyes lakosztály volt a harminckilencedik emeleten. Az ablakhoz léptem: olyan volt, mintha fent lettünk volna az égben. New Yorkban van valami félelmetes szépség. Alig vártam már, hogy felfedezhessem. Este a Milos-ban vacsoráztunk, ahol csatlakozott hozzánk Tommy Lasorda. A családi együttlét után Drewval és egyik öccsével felkerestünk egy klubot. Drew

ismerte a hely promótereit, így VIP-bánásmódban részesültünk. Hajnalig maradtunk, aminek az lett a következménye, hogy vajmi keveset tudtunk aludni, mielőtt belevágtunk a maratoninak ígérkező sportesemények megtekintésébe. Először a stadionba mentünk a Mets–Dodgers mérkőzésre, ahol másnaposságunkat Bloody Marykkel próbáltuk enyhíteni, és páholyunkból néztünk az ordibáló tömeget. Utána visszaültünk a SUV-okba, és áthajtottunk Flushing Meadowsba az amerikai nyílt teniszverseny döntőjére. Közvetlenül a pálya széle mellett ültünk. Olyan közel voltunk a játékosokhoz, hogy láttam az Andy Roddick arcáról leröppenő izzadságcseppeket. Miután gyorsan átöltöztünk a Four Seasonsben, először megvacsoráztunk az Il Mulinóban, aztán nyakunkba kaptuk a várost, és különböző éjjeli bárokban különböző barátokkal mulattunk. New York olyan ritmust és léptéket diktált, amit képtelen voltam józan ésszel követni, és ez egészen elbűvölt. Drew születésnapjának estéjén tortát és pezsgőt hozattam a lakosztályunkba. Elfújta a gyertyákat, és utána megnyugtatott, hogy igenis kívánt valamit. Pezsgőt töltöttem mindkettőnk poharába, és az ölébe ültem. El akartam mondani neki, hogy szeretem, és ő legjobb barátom. A jövőnkről szerettem volna vele beszélgetni, megkérdezni tőle, hogy mit akar kezdeni az életével, de tudtam, hogy Drew nem kedveli a meghitt társalgásokat. Érzéseit illetően zárkózott volt, vonakodott attól, hogy

bárki előtt is kitárulkozzon. Kapcsolatunk bizonyos fokú elkülönülésen alapult. De akkor este nem volt szükség szavakra, azok nélkül is éreztem mindent.

21.

Feltöltődve és kipihenten érkeztem vissza New Yorkból. Legsürgetőbb üzleti teendőmként le kellett rónom az adósságomat Blake-nek, a vegasi kaszinó házigazdájának, ugyanis még nem teljesítettem a megállapodás rám eső részét cserében azért, hogy összehozott Derekkel. Össze kellett csődítenem a társaságot, hogy egy hétvégére Vegasba cipeljem őket. A kettes számú feladat pedig az volt, hogy szervezzek egy pókertornát. A játékosok már egy ideje rágták a fülem emiatt. Tetejében még jó módszernek is ígérkezett új emberek toborzásához. Több, Blake-kel folytatott beszélgetés után arra jutottam, hogy távolról sem egyszerű tető alá hozni egy csatát Vegasban. Először is, találnom kellett egy olyan hétvégét, amely legalább nyolc játékosnak megfelel. Ráadásul feltétel volt, hogy a pókerezők között legyenek olyanok, akik mást is játszanak majd – huszonegyet, rulettet vagy bakkarát. Blake ragaszkodott ehhez. A kaszinó bevétele ugyanis azokból a játékokból származik,

amelyekben a vendégek a ház ellen teszik próbára a szerencséjüket. A pókerasztalnál ülők egymás ellen játszanak, és a ház minimális összeget, meghatározott százalékot – jutalékot – kap csupán. Harmadrészt gondoskodnom kellett minden egyes játékos hitelkeretéről, mielőtt a kaszinó értünk küldi a gépét. A fickók a maguk részéről a kedvcsináló ingyenes szolgáltatásokról (ajándékokról és figyelmességekről) óhajtottak alkudozni, illetve a veszteség utáni engedményekről, mielőtt felállították volna a hitelvonalukat. Nem volt kis dolog közvetíteni közöttük. Sőt, felért egy rémálommal. Ezt követően intézkednem kellett, hogy elegendő számú csinos lány kísérjen el minket. A barátnőim többsége playmate volt, akiknek előre fizettek a jelenlétért. Igyekeztem megértetni velük, hogy a vegasi úton olyan borravaló ütheti a markukat, amely meghaladja majd a szokásos napi jutalékukat, ennek ellenére biztosítékot követeltek. A fiúk sem maradtak le, nekik azt kellett végtelen türelemmel elmagyaráznom, hogy miért nem lehet csak egy emberé a legnagyobb villa, hanem néhányuknak – itt vettem egy nagy lélegzetet – osztozkodniuk kell a háromszobás, négyszázhatvan négyzetméter alapterületű bungalón. Végezetül meg kellett terveznem magát a játékot, odaszállíttatnom az asztalt, a zsetonokat és a Shuffle Mastert, valamint összehangolnom a vacsorákat és az éjszakai szórakozást.

A pókerverseny megszervezése még bonyolultabbnak bizonyult. A tornák jelentősen különböznek a pénzre menő játékoktól, elsősorban azért, mert bajnokságokon a zsetonok összmennyisége véges. A nevezési díjat ötvenezer dollárban kívántam megszabni, egyszeri ráadással, azaz újravásárlási opcióval. Reméltem, hogy sikerül négy asztalt felállítani, nyolc-nyolc játékossal, ami azt jelentette volna, hogy összesen 3,2 millió dollár gyűlik össze a nyereménykasszában; azok, akik elveszítették összes pénzüket és kiestek a versenyből, készpénzes asztaloknál vigasztalódhatnának. Az első tornámra olyan helyszínt szerettem volna kiszemelni, amely osztályon felüli és elszigetelt, ugyanakkor elég szembetűnő is ahhoz, hogy gazdag, potenciális ügyfelek is láthassák, hogy mi zajlik ott. Nem akartam, hogy kárba vesszen ez a lehetőség, akár olyan értelemben, hogy mind a négy asztalnál teljes legyen a létszám, akár abból a szempontból, hogy némi reklámot csináljak a gazdagokkal és hírességekkel feltöltött játékomnak. Még a Commerce Casinót is felkerestem LA közelében, és a teremfőnökök értésére adtam, hogy nem leszek hálátlan, ha beszerveznek pár játékost a versenyemre. Ahogy reméltem, hamar híre ment a tornának, a playmate-ek társaságában lebonyolítandó vegasi útnak és Brad Rudermannek, aki továbbra is hat vagy hét számjegyű összegeket veszített minden egyes játékban. A

szóbeszéd gyorsabban terjedt, mint a tűz, úgyhogy meg sem lepődtem, amikor Jamie Gold felhívott. Ennek ellenére úgy gondoltam, nem árt, ha leveszem a lábáról. A Four Seasons medencéjénél, egy pihenőkabinban beszéltünk meg találkozót. Odahívtam a lányokat is. Előtte azonban alaposan felkészültem Jamie-ből. Nem sokkal azelőtt nyerte meg a legnagyobb szabású pókerbajnokság, a World Series of Poker főeseményét, azaz záró szakaszát: 12 millió dolláros nyereménye a leghatalmasabb összeg volt a torna történetében. Alapszabályként még csak fontolóra sem vettem volna, hogy egy világsorozat-bajnokot az asztal közelébe engedjek, de Jamie kivételt képezett. A találkozó előtti estén végignéztem a döntő partiról szóló felvételt. Világossá vált, hogy Jamie nem profi, egyszerűen csak végletekig feszített összpontosítással, teljes beleéléssel és félelem nélkül játszik. Láttam már hasonló eseteket az én asztalomnál is – játékosokat, akikben olyan magasra csapott a hevület, hogy képtelenek voltak veszíteni, még akkor sem, ha szörnyen rosszul játszották meg a lapjaikat. Három dolgot kedveltem Jamie körül: frissen nyomtatott bankóit, rettenthetetlen játékstílusát és a várakozásom szerint óriásira felfúvódott egóját, amely folyvást arra sarkallja, hogy bebizonyítsa, nem csupán egyszeri csodagyerek. Egy pénzzel kitömött senki a valakik asztalánál – ezt a bélyeget kell leráznia magáról, ameddig tart a pénze.

Jamie sovány és sápadt bőrű volt, és vastag szemüveget hordott. A napszemüvegem mögül figyeltem, amint felém tart a medence mellett, de csak akkor ismertem fel, amikor már ott állt előttem, eltakarva a napot. – Molly? – szólított meg. – Jamie! Szia! Felismerlek a televízióból – füllentettem, hogy legyezgessem az önérzetét. Eszembe nem jutott volna, hogy ilyesmit mondjak egy igazi hírességnek, abban viszont biztos voltam, hogy Jamie-t arra fogja késztetni, hogy beváltsa a hozzá fűzött reményeket. Bemutattam őt a barátnőimnek. Láttam rajta, hogy borzasztóan élvezi a helyzetet, és nyakig belemerül a látvány tanulmányozásába. – Foglalj helyet! – mondtam neki. Magamra borítottam egy vékony fürdőköpenyt, és intettem a pincérnek, hogy hozzon egy pohár pezsgőt Jamie-nek. Gratuláltam neki a World Seriesben nyújtott teljesítményéért, majd rátértem az általam szervezett, rendszeres alapon zajló pókercsatákra. – A beszálló ötven rongy. De a fiúk villámgyorsan bele szoktak lendülni. Tulajdonképpen a határ a csillagos ég, hogy meddig emelkedhetnek a vaktétek. – Semmi probléma. Minél nagyobbak a tétek, annál jobb – válaszolta Jamie. Elmosolyodtam. – Általában nem engedek be profikat – adtam a tudtára.

– Ó, én nem vagyok hivatásos – szabadkozott. – Van egy tehetséggondozó cégem, és producerként is… Monoton hangon ecsetelte, hogy mikbe vágott bele, és milyen állítólagos sikereket ért el, de én gyanítottam, hogy egyik vállalkozása sem fialhatott túl sokat, mert ha igaz volt, amit hallottam, akkor kölcsön kellett kérnie tízezer dollárt, hogy beszállhasson a világsorozatba. – Nos, nagyon sok hozzád hasonló kaliberű srác csatlakozott már a játékomhoz – közöltem, és felsoroltam néhányat azok közül a celebek és említésre méltó személyek közül, akik megfordultak az asztalomnál. – Nem vagyok biztos benne, hogy erre a hétre tudok neked helyet szorítani, de rajta leszek, hogy bekerülj. Az első fordulóra még nem tudok hitelkeretet nyitni a számodra, így megkérlek, előre rakd be majd a pénzt a zsetonokért… – Persze, semmi gond – vágta rá, meg sem engedve, hogy befejezzem a mondatot. Mintegy végszóra a lányok felálltak, és elindultak a mellékhelyiség felé. Figyeltem, ahogy Jamie a szeme sarkából lesi őket. Mindenféléről tereferéltünk és nevetgéltünk, amikor feltűnt Derek Frost fölöttébb zsémbes ábrázattal. Odajött a kabinhoz, és felém nyújtott egy vastag borítékot, benne az előző heti vesztés miatti tartozás. – Sosem nyerek – panaszkodott. – Ha ezen a héten sem tudok nyerni, kiszállok, és Vegasba sem megyek. A vegasi út arra a hétvégére volt beütemezve, következésképpen drámai módon kihatott volna a banzájra, ha Derek bemondja az unalmast. A vegasi

kapcsolatom is azt akarta, hogy ott legyen. Vagyis szükségem volt rá. Bemutattam őket egymásnak, de mint kiderült, Derek már hallott Jamie-ről. Üzleti ügyekről diskuráltak, míg vissza nem érkeztek a lányok; Derek arca azonnal mosolyra fakadt, és úgy tűnt, hogy egy csapásra megfeledkezett a nagy összegű csekkről, Jamie Goldról és a sorozatos balszerencséjéről. Tobey hívott, kénytelen voltam kimenteni magam, hogy beszélhessek vele. – Megadtam Kenneth Reddingnek a számodat – közölte. – Los Angelesbe jön, és be akar szállni. – Ki ő? – Bődületes figura. Imád játszani. Egy fedezeti alapot irányít New Yorkban. Be szokott ülni az ottani játékba. – A New York-iba? – Igen. Bestiálisnak tartják, annál is inkább, mert vegyes játék. A „vegyes” játék azt jelentette, hogy nemcsak a hétlapos Texas hold’emet űzik, amely az én játékom bevált formája volt, hanem egyéb pókerfajtákat is, köztük a studot. – Milyen alapon? – Kétszázötvenezer dollár a beszálló. Homlokomra szaladt a szemöldököm. Az ötszöröse a mi beülőnknek. – Rendben, várom a hívását – mondtam. Egymást kergették a fejemben a gondolatok. Mi van, ha ki tudom

bővíteni a vállalkozásomat? Mi van, ha New Yorkban is útnak indítok egy játékot? Ha a fene fenét eszik is, kellő hatást fogok gyakorolni Kennethre. Nagy hajcihő övezte az azon a héten esedékes játékot. Kenneth menő játékos hírében állt, úgyhogy Jamie és Derek rohanvást feliratkozott a listára. A mezőny többi részét óvatosan válogattam össze, a törzstagok közül – szokás szerint – csak Tobey-t és Houstont vettem be. Még Joe Fucinello is megkeresett, hogy szeretne játszani; régi motoros volt a „szakmában”, és olyanokkal verte a blattot, mint Larry Flynt és Doyle Brunson, az ötvenes éveit taposó pókerveterán. Joe-nak izgalmas történetei voltak ezekről a legendás figurákról. Flynt annyira rajongott a kártyáért, hogy egy alkalommal közvetlenül műtétje után, kórházi ágyon fekve, karjában infúzióval jelent meg az asztalnál. Külön ápolónőt fogadott fel arra, hogy fogja a lapjait helyette. – Helló, Molly! – mordult Joe a telefonba. – Hallom, hogy Kenneth játszik ma este. Van nekem is hely? – Sajnos, nincs – közöltem vele. Alig két óra volt hátra a kezdésig. Joe ordibálni kezdett. – Baszd meg, akkor találj egyet! Mi a faszt képzelsz magadról, ki vagy te? Van pofád engem visszautasítani? Szerintem te nem tudod, hogy kivel van dolgod! Joe alacsony termetű fickó volt, de tudott ijesztő lenni. Annak ellenére, hogy magas körökben forgott, a modora

útszéli volt, és állítólag a múltját is beárnyékolták sötét foltok. Ugyanakkor csak örülni lehetett annak, ha ő is ott ül az asztalnál. Villámsebesen turbóztattam az agyam. – Joe, higgadj le. Mindenféleképpen gyere el. Legfeljebb majd cserélgetjük a játékosokat. – Rendben – mondta, érezhetően megnyugodva. – Four Seasons? – Aha. 1204-es szoba, este hét. – Viszlát addig – köszönt el szinte már szégyenlősen. Egy szikrányit mindig bennem volt a drukk, valahányszor új játékos debütált, márpedig aznap este hárman is először jelentek meg a színen – Jamie Gold, Kenneth Redding és Joe Fucinello. Jamie Gold, ahogy sejtettem, úgy viselkedett, mint aki szent küldetésének tekinti, hogy ország-világ előtt bizonyítsa, ő is a milliárdos fiúk klubjába tartozik, és misszióját akkor tudja a legjobban teljesíteni, ha úgy játszik, mint akinek kifogyhatatlan tartaléka van, akárcsak az ellenfeleinek. Joe Fucinello, Derek Frost és Kenneth Redding hasonló stílusban játszottak. Keresték a közvetlen összecsapásokat, és minden második emelésnél betolták az összes zsetonjukat. Este tízre mind Derek, mind Jamie már beljebb volt félmillióval. Még sosem láttam ilyen pörgős meneteket. Az ütemet az újoncok diktálták, és én rájöttem, hogy ezeknek a fickóknak a legmagasabb tét sem elég magas. Hétről hétre, rendíthetetlenül a markomba fogják nyomni a borítékokat, csakhogy

érezhessék az adrenalin hatását. Nem számít, hogy nyernek vagy veszítenek. Ők csak egyet akartak – érezni, hogy élnek. Villogott a mobilom. Mintha csak nem lett volna amúgy is szédületes az este, egy barátom volt a vonalban, aki éppen A-Roddal8 együtt flangált a városban, és játéklehetőséget kerestek. Meghívtam mindkettőjüket, de nem szóltam senkinek. Úgy gondoltam, kellemes meglepetés lesz, ha egyszer csak beállít A-Rod. Igazam lett. Amint megjelent teljes életnagyságban – jóvágású, magas férfi volt, és roppant udvarias –, az asztalnál ülők rögvest felkapták a fejüket. A férfiak, függetlenül a koruktól, vagy hogy mennyi a nettó vagyonuk, illetve melyik alomból származnak, körülrajongják és bálványozzák a hivatásos sportolókat. Mihelyt felismerték A-Rodot, mindnyájan izgatott kisgyerekekké változtak. És mihelyt észrevették, hogy figyelni kezdi nagy becsben tartott, teljes odaadással irányított játékomat – amelynek keretében történetesen több millió dollár hevert zsetonokban az asztalon –, máris megkezdődött a pózolás. – Ha a következő körben nyerek több mint háromszáz rongyot – jelentette be nagy hirtelen Derek –, ötöt Birdnek adok, húszat meg Polar Bearnek. Bird a masszőzök egyike volt, egyedülálló, a mindennapi megélhetésért küzdő anya. Polar Beart Diego hozta magával tartalékosztóként. Most, hogy a játékok egyre tovább tartottak és alaposan elnyúltak, a játékosok

azt kérték, hogy egy idő után cseréljenek osztót, mert Diego balszerencsét hoz rájuk. Polar Bearnek jószerivel egy árva fityingje sem volt, nemhogy húszezre, így rögtön felcsillant a tekintete. Szerencsétlenségére Kenneth csúnyán elpáholta Dereket a következő játszmában. Kenneth gyakorlatilag az egész asztalt megkopasztotta. Joe egymilliót veszített, Jamie körülbelül nyolcszázötvenezret. Tobey listát kért a városban kapható összes vegetáriánus édességről. Azt sem tudtam, hogy hova-merre kapjak, ezerfelé kellett figyelnem, de minden másodpercét élveztem. Alex Rodriguez érdeklődéssel követte a fejleményeket, szemmel láthatóan jól szórakozott. – Remek teremtés vagy, és a játékod is az – mondta távozóban. – Egyszer el kellene jönnöd Miamiba. – Hívj majd! – kértem. Szerettem volna több figyelmet fordítani rá, hiszen fantasztikus baseballcsillagként személye óriási reklámhordozó volt, de bíztam abban, hogy a játékom önmagáért beszélt. Számításomat egyébként Derek húzta keresztül, aki nyakra-főre sopánkodott. Szünet nélkül küldözgette az SMS-eket, egyfolytában a balszerencséjét káromolta, és hogy vele miért nem történik semmi jó, a feje fölött örökkön sötét fellegek gyülekeznek. Azt a csekélységet persze elfelejtette megemlíteni, hogy a cége potom évi húszmillió dollárt fial neki. Annyira szeretett

panaszkodni, olyan szenvedélyesen lamentált az őt ért igazságtanságok miatt, annyira élvezte, hogy átadhatja magát az indulatainak, hogy kezdtem azt hinni, egyenesen szeret veszíteni. Mire véget ért az este, Kenneth hatalmas összeget zsebelhetett be, ami tulajdonképpen nem tett jót a játéknak. Amióta könyvelést vezettem, könnyen átláthattam, hogy az összecsapások mérlege hosszabb távon csaknem tökéletes egyensúlyt mutat. Annak ellenére, hogy időről időre előfordultak bődületes nyerések, a zsetonok egyik kézből a másikba vándoroltak az év folyamán. A legtöbb fiú maradt a pénzénél, vagy legalábbis közel ahhoz. Tobey, Houston, Diego és én voltunk a kivételek. Mi nyertünk, nem is keveset. A nagy vesztesnek pedig Brad bizonyult. És most Kenneth egyszeriben kiemelt 1,4 millió dollárt a kasszából, és magával vitte New Yorkba. Az egyetlen jó dolog az volt a sikerében, hogy tetszett neki a játék, és személy szerint is kedvező benyomást tettem rá. Muszáj kapcsolatban maradnod vele, hajtogattam magamban. Már csak azért is, mert felcsigázta a kíváncsiságomat a titokzatos New York-i játék, és szerettem volna többet megtudni róla. Egyelőre azonban ott volt az enyém, és egy pillanatra sem hagyott nyugton. Joe újra kiverte a balhét, ámokfutóként toporzékolt, hogy miért kellett odaédesgetnem Kennethet. Visszafogtam magam, és inkább nem emlékeztettem arra a puszta tényre, hogy én

eredetileg Kennethet hívtam meg, nem pedig őt, és tulajdonképpen ő volt az, aki addig erőszakoskodott, míg végül beleegyeztem, hogy ő is odadugja az orrát. Ha az ember tudatosítja magában, hogy egymillió dollárt készül begyűjteni egy vesztes játékostól, akkor ügyelnie kell arra is, hogy az ajtón kívül hagyja az önérzetét. Nem akartam megkérdezni Derektől, továbbra is szándékában áll-e eljönni velünk Vegasba, mert nem lett volna bölcs dolog, talán még rossz néven is vette volna. Úgy döntöttem, inkább megvárom, míg ő jelentkezik. Ha kártyáról és szerelemről van szó, a férfiak utálják, ha siettetik őket. A probléma azonban az volt, hogy az egész út Derek személye köré épült, a kaszinó is őt akarta. Blake és a ház számára Derek volt a mindenek fölötti bálna, akinek garmadával volt pénze, de gyengén játszott, ennélfogva nem volt mese, szállítanom kellett. A külön gép, a villa és az összes többi kedvezmény, amelyet kicsikartam belőlük – mind-mind annak függvénye volt, hogy Derek is ott lesz. Tudtam, ha Vegas tényleg összejön, akkor a hátralévő néhány napban még millió teendőt kell elintéznem. Alig aludtam, az adrenalin és a bosszankodás tartotta bennem a lelket. Jó lett volna, ha legalább egy másodpercig simán mennek a dolgok, de persze mindez balgatag remény volt csupán. Bementem a bankba, hogy szokás szerint letétbe helyezzem a játékból összegyűlt készpénzt. Leültem a

személyi bankárom asztalához, és kedvesen rámosolyogtam, mint mindig. Nem viszonozta a gesztust. – Megkapta a levelünket? – kérdezte olyan hangon, mint aki kényelmetlenül érzi magát. – Nem. Az utóbbi napokban nem volt időm átnézni a postámat. Miért? – Borzasztóan sajnálom, Molly, de a továbbiakban nem tarthat fenn nálunk bankszámlát – közölte pattogósan dallamos brit akcentusával. – Nem? És miért? – hápogtam meghökkenve. – Az üzleti vállalkozása miatt – hangja a brit kiejtésre jellemző elevenség ellenére is száraznak tűnt. – De hát eseményszervező vagyok, fizetem az adómat, szerepelek a cégjegyzékben. Mi a probléma, nem értem. – A szívem a gyomrom tájékán kalapált. Szünetet tartott, aztán suttogóra fogott hangon azt mondta: – Tudomást szereztek a pókerről. Abban a pillanatban odalépett a bankmenedzser, és hajszálaim még inkább ágaskodni kezdtek. – Miss Bloom, válthatnánk néhány szót? – Ne haragudjon, de eléggé sietek – feleltem, mert mielőbb ki akartam jutni onnan. Szinte már vártam, hogy mikor rohamozza meg a bankot egy SWAT-osztag9. – Ígérem, gyors leszek – közölte a menedzser olyan hangsúllyal, amely kellőképpen érzékeltette, hogy nem szabadon választott gyakorlatról van szó. Követtem az irodájába.

– Sajnálom Miss Bloom, de kénytelenek vagyunk bezárni a számláját, és a széfjét is ki kell ürítenie. – Gondosan artikulálta a szavakat. – Nem értem, miért. – Nem óhajtjuk, hogy bármi közünk legyen ahhoz az üzleti tevékenységhez, amelyet ön űz. Jézus, pókerpartikat szervezek, nem kuplerájt vezetek! – Haladéktalanul megszüntetem a számláját, és rajta lévő pénzről kiállítok egy csekket. Kérem, ürítse ki a széfje tartalmát. Most. Percek alatt változtam át megdöbbentből rémültté, majd kétségbeesettből porig alázottá. Eleget téve a menedzser felszólításának leballagtam a páncélterembe, és kivettem az összes készpénzt a széfből. De hiába próbáltam belegyömöszölni a gumiszalaggal átkötött, vastag kötegeket a táskámba, olyan sok pénz volt a fémkazettában, hogy nem tudtam bezárni a táskát. Nem tehettem mást, ráborítottam a blézeremet, hogy elrejtsem a pénzt, és felmentem a földszintre. Az volt az érzésem, hogy mindenki engem bámul. A bankfiók-igazgató átnyújtott egy csekket, és az ajtóig kísért. – Többé nem látjuk egymást, Miss Bloom, ugye, megértette? Biccentettem, indultam.

és

szapora

léptekkel

a

kocsimhoz

A banknál történt incidens megrémisztett, de amikor beszéltem az ügyvédemmel, egyáltalán nem tűnt nyugtalannak. Mindenesetre az a tény, hogy üzleti tevékenységi köröm olyan mélyen benyúl a szürke zónába, hogy egy bank minden további nélkül tilalmi listára tehetett, szilárdan belevésődött az agyamba. Közben lerágtam a tíz körmöm, hogyan dönt Derek Frost, csatlakozik-e hozzánk a vegasi útra vagy sem. Én békén hagytam, ám ráuszítottam a lányokat, hogy duruzsolják a fülébe, mennyire szeretnének „vele lógni” a hétvégén. Nekem azt kellett színlelnem, hogy egyáltalán nem számít, jön-e vagy sem. Ha ugyanis az a képzete támadna, hogy valamire is kényszeríteni akarom, akkor még inkább megmakacsolja magát. Ne kerülgessük a forró kását: ha Vegas annyira akarta, hogy ott legyen, az azért volt, mert arra számított, hogy egy halom pénzt hagy majd az asztaloknál. A hatodik érzékem azt súgta, hogy Derek végül beadja a derekát, de ha mégsem, akkor is marad még kilenc nagyágyú, és Blake, a házigazda kénytelen lesz beérni ennyivel. Tisztában voltam vele, hogy a hoszt csupán azért osztotta meg velem Derek elérhetőségét, hogy végezzem el helyette a lábmunkát, és rábírjam Dereket, hogy játsszon a kaszinójában. Kezdtem átlátni az összefüggéseket. Éppen csomagoltam, amikor Blake hívott, és közölte, hogy a gép az LAX-en vár minket egy magánhangárban.

Nem sokkal később felszólt a portás, hogy megérkezett a limuzin. Az ajkamba haraptam. Semmi hír Derekről. Beugrottam az autóba, amelyben már bent ültek a lányok – összekuszált hajú, vidám istennőként tündökölve. – Vegasssss! – sivították egyszerre, és sorra megöleltek. – Beszélt valamelyiktek Derekkel? – kérdeztem. Rázták a fejüket. Kihajtottunk a repülőtérre, ahol felszálltunk a gépre, és az első, akit megpillantottunk, a vigyorgó Derek volt. Lelkesen megöleltem, talán a kelleténél egy kicsivel tovább szorítottam magamhoz. – Ezen a hétvégén most már muszáj nyernem – mondta, miközben bekötötte a biztonsági övét. – Különben tényleg kiszállok. Komoly képet vágva bólintottam. Hiába esküdöztek nyakra-főre ezek a srácok, hiába fogadták meg számtalanszor, hogy egyszer s mindenkorra abbahagyják, mindig visszajöttek. A vegasi kiruccanás maga volt a tökély. A villa fejedelmi benyomást keltett, mintha egy római istenség szentélye lett volna. A lányok nagyon jól érezték magukat, a fiúk még jobban. A játék nagyszerűen ment, a srácok sok asztalnál kipróbálták a szerencséjüket, és senki sem vesztett túl sokat, még Derek sem.

Valósággal el kellett őket rángatnom az asztal mellől, hogy elérjük a gépet vissza Los Angelesbe. Annak ellenére, hogy minden klappolt és olajozottan működött, én az utolsó pillanatig cidriztem. Még akkor sem tudtam leereszteni, amikor már a kifutópályán gurultunk. Vegas csakugyan kolosszális sikert aratott, de én lélekben már a tornával foglalkoztam. Ahogy körbenéztem a bőrfotelekben elterpeszkedő, boldog, álmos arcú embereken, elmorfondíroztam azon, hogy valójában mennyi munkát kell befektetnem a színfalak mögött abba, hogy szórakozásuk könnyednek és gondtalannak tűnjön. Miközben körülöttem mindenki elszenderült, én kibámultam az ablakon, és fejben összegyűjtöttem azokat a tennivalókat, amelyek rám vártak a következő napokban. A következő játék keddre volt beütemezve, szerdán kezdődik a verseny, csütörtökön újabb játék. Egy csomó logisztikai feladatot kellett még megoldanom, és nem jutott idő mindenre, amit meg kellett volna csinálnom. De nem számított. Életem többi része várhat, döntöttem el. Várhat a barátom, aki kezdett torkig lenni azzal, hogy minduntalan háttérbe szorul a póker mögött. És várhat a családom, és várhatnak a régi barátaim is, akik nem tudták mire vélni, hogy miért nem hívom többé vissza őket. Köztük Reardon és a többiek, akik végignézték, hogyan formálódtam át új emberré. És várhat a kutyám is, aki akkor is hűséges marad hozzám, ha leszakad az ég.

22.

Még sosem rendeztem tornát korábban, Diego viszont igen, következésképpen felbecsülhetetlen értékű forrásnak bizonyult. Rengeteg mindenre oda kellett figyelni, és mindennek rendben kellett működnie, hogy a nap sikeres legyen. A fiúk egytől egyig lázban égtek; még Houston Curtis is eljött, pedig a felesége születésnapi partiját aznap este tartották, és tudtam, hogy Houston milyen régóta készülődött az estélyre. A játékosok kezekben és zsetonokban tartották nyilván a nyereményüket. Én játékosokban. A torna király volt; még Arthur Grossman is tiszteletét tette. Szégyentelenül legeltette szemét a lányokon, még félre is vont, hogy pusmogva megérdeklődje, kik ők. – Ó, a barátnőim – világosítottam fel. Még egy darabig bámulta őket, aztán Tobey-val kezdett el társalogni. Arthur viszonylag hamar kihullott a versenyből, és átült a pénzes asztalhoz. Egy idő után észrevettem, hogy néhányan, akik még bent maradtak a bajnokságban, kezüket-lábukat törik nagy igyekezetükben, hogy

mihamarabb

elveszítsék

a

zsetonjaikat,

és

csatlakozhassanak Arthurhoz. Tudták jól, hogy igazán akkor tudnak nagyot kaszálni, ha Arthurral csapnak össze egy olyan játékban, ahol nincs felső határ a tétekre, ellentétben a tornával, ahol a zsetonok mennyisége és összege véges. Két osztás között Arthur intett, hogy menjek oda hozzá. – Mostantól szeretnék minden héten veletek játszani – közölte. – Kérlek, értesíts majd a játékok időpontjáról. – Meglesz – válaszoltam, mintha semmi rendkívüli nem történt volna. Arthur eddig csak hébe-hóba ült be játszani. Ezentúl rendszeres vendég lesz az asztalomnál. Ő volt az álombeli „újonc”: kimeríthetetlen anyagi háttérrel, határtalan egóval és – legalábbis amennyire én meg tudtam állapítani – hallatlanul korlátozott játéktudással. Néhány órával a torna megkezdődése után az egyetlen résztvevő, aki savanyú képet vágott, az Tobey volt. Belegyeztem, hogy saját játékstílusához igazítva ő alakítsa ki a verseny szerkezetét, de most hiába dobott be minden tőle telhetőt, vannak napok, amikor egyszerűen nem tudsz nyerni, bármilyen jól játszol. Megesik, hogy peches napot fogsz ki. Tobey belefutott egy ilyen vesztési szériába, amit számára azt jelentette, hogy legalább kétszer egymás után veszített. Borzasztóan morózusnak tűnt, ami biztos jele volt annak, hogy nemsokára kitör belőle zsörtölődés. Amióta ismertük egymást, belém kötött már jó néhányszor, szememre hányva, ami éppen az eszébe

jutott, de leginkább azt, hogy milyen sokat keresek a játék házigazdájaként. Ahogy növekedett a tekintélyem – és azzal párhuzamosan a borravalók nagysága –, úgy fújta egyre hangosabban a nótáját. Egyáltalán nem örültem ennek. Tobey-nak nemcsak befolyása volt, hanem szeretett taktikázni is. Egy apró, szűnni nem akaró hangocska most azt kelepelte a koponyámban, hogy Tobey rosszkedve veszélyt jelez, de én egyre elhessegettem magamtól, és inkább a versenyre figyeltem. A játék körül minden rendben volt, sőt remekül ment. Már-már legendásnak számított, úgyhogy azt mondtam magamnak: mindaddig, amíg megtartod ezt a színvonalat, nem eshet bántódásod, függetlenül attól, hogy Tobey mennyit vinnyog. A bajt csak tetézte, hogy Houston Curtis szintén vesztésre állt. A felesége számára szervezett parti kilenckor kezdődött. Az óra elütötte a kilencet, aztán a tízet is. – Houston, menned kell – súgtam a fülébe. – Az estélyen lenne a helyed. – Ne most, Molly! – intett le, és a kártyáira szegezte a tekintetét. Hajnal felé, miután már tíz órája játszottak, Tobey és Houston egyaránt félmilliót vesztett. Reméltem, hogy Houston visszanyer valamennyit, és utána elindul haza; csúnyán lecsúszott a felesége születésnapi partijáról, amúgy meg bőven nyert annyit az elmúlt években, hogy minden további nélkül lenyelje a félmilliós bukást. De ők ketten sohasem veszítettek, és most sem voltak képesek

beletörődni, hogy rosszul áll a szénájuk; a legkisebb jelét sem mutatták annak, hogy belátható időn belül bedobnák a törülközőt. Rick Salomon és Andrew Sasson szintén maradtak még, és rettentően élvezték a szinte elképzelhetetlen helyzetet, nevezetesen, hogy hajnali öt órakor Tobey és Houston összesen milliós bukásra állnak. Andrew heves természetű, karakán brit volt, aki éjjeli mulatókban kezdte ajtónállóként, majd tapasztalatát, kapcsolatait és pergő nyelvét latba vetve saját klubot hozott létre Vegasban. Éppen tárgyalásokat folytatott arról, hogy nyolcvanmillióért eladja a vállalkozását. Kedveltem, noha izgága és kötekedő természetű volt. Értékelte a buzgalmamat, és mindig – vagy csaknem mindig – tiszteletet és előzékenységet tanúsított irántam. A tetejében volt mersze megbotránkoztatni vagy megsérteni bárkit, még a hírességeket is, ami üdítő jelenség volt ebben a városban. Kedveltem Ricket is. Faragatlan fickó volt, aki rászolgált a gúnynevére – „Scum”10 –, de becsületes és igazságos is tudott lenni. Rick és Andrew kihasználták az alkalmat, és mindenféle szarsággal tömték Houston és Tobey fejét. Tobey mosolygott ugyan, de láttam a tekintetén, hogy egyáltalán nem boldog. – All-in! – nyilvánította ki váratlanul Tobey. – Tartom! – vágta rá Houston.

Ránéztem. Szeme vadul villogott. Nyoma sem volt benne a szokásos nyugodtságnak. Mintha elillant volna az önuralma. Gyanítottam, hogy eleve nem lett volna szabad ezekkel a figurákkal leülnie… Felkészültsége, pszichológiai alkata és a statisztikák alapján Houston alapvetően jó játékosnak számított, de adottságai fabatkát sem értek csapkodó, korlátok nélküli szerencsejáték esetén. Diego felfordította a lapokat. Tobey-nak az első pillanattól kezdve nyerő keze volt. Houston úgy tolta be az összes zsetonját, hogy semmit sem tudott felmutatni. Megszólalt bennem a vészharang. Houston egyike volt azoknak a játékosoknak, akik nem rendelkeztek végtelen pénzügyi tartalékkal. Kezdetben ez a körülmény egyáltalán nem aggasztott, mert tudtam, hogy Tobey mögötte áll anyagilag, egyébként is sorozatosan nyert. Ám miután összenyert néhány milliót, kilépett Tobey árnyékából. Elegendő pénzt halmozott fel ahhoz, hogy függetlenítse magát, és ne kelljen osztozkodnia senki mással; nyereményeit ő maga akarta zsebre vágni. Az évek során Tobey szép kis summát keresett Houstonon. Mérget mertem volna venni rá, hogy egyáltalán nem örült annak, amikor Houston kivásárolta magát. Mostani győzelmével Tobey többé-kevésbé egyenesbe jutott, Houston ellenben egymillióval rövidebb lett.

Andrew és Rick nyerítettek, mint a hiénák. Általában is ellenségesség áradt Houston felé, mert a többiek rühellték, hogy alaposan megkopasztotta őket az utóbbi években. Tobey felállt. Fülig érő szájjal vigyorgott. – Nos, kösz, jó haver vagy – mondta, és hátba veregette a magába roskadt Houstont. – Már mész is, testvér? – kapta fel a fejét elhűlve Houston. – Nekem köszönheted, hogy visszanyerted a pénzed, és már mész is? – Aha! – válaszolta Tobey. Hangjából egy cseppnyi röstelkedés sem érződött ki. – Azért kösz. Mosolyogva elém zúdította a zsetonjait. – Pühhhh – fújt egyet, és olyan tekintettel nézett rám, mintha elvárná, hogy hozzá hasonlóan én is megkönnyebbüljek. Visszamosolyogtam rá. – Szép volt – dicsértem, noha a végén Houston gyakorlatilag tálcán kínálta fel neki a győzelmet. Gyűlöltem magam, hogy cserben hagytam Houstont. Keményen drukkoltam neki, de szem előtt kellett tartanom, hogy anyagi biztonságom nagyrészt Tobey nyeréseitől függ. – Kösz – nyugtázta olyan mosollyal, mintha legalábbis partnerek volnánk. – Komolyan? Tényleg mész? – kérdezte ismételten Houston gyászos hangon.

– Fáradt vagyok – felelte Tobey, miközben sugárzott róla az elégedettség. Tágra nyílt szeme éber volt, és egy másodpercig sem hittem neki, amikor kimerültségre hivatkozott, de jogában állt távozni. Nemcsak hogy kitöltötte négy és fél órás játékidejét, hanem még meg is toldotta további öt és fél órával. Sejtettem, hogy diadalként akarja elkönyvelni az utolsó kört, és noha nem volt etikus, hogy a nyerő kéz után nyomban feláll, semmi sem tiltotta. Tobey vidámnak tűnt, és jószerivel táncra perdülve lépett ki az ajtón. Miközben Houstonnak elfogyott az összes zsetonja, Rick és Adrew olyan jól mulattak, mint életükben talán még soha. Houston odajött hozzám. – Adj nekem még ötszáz lepedőt! – esdekelt. – Gyere, beszélni szeretnék veled – böktem fejemmel egy csendes sarok irányába. Nem volt könnyű döntést hoznom. Houston egymillió dollárt bukott az este folyamán, ugyanakkor az is tagadhatatlan volt, hogy az évek során több milliót nyert ezektől a fickóktól. Rick és Andrew méltán kifogásolhatnák, hogy miért nem toldom meg Houston hitelvonalát, amikor is tőlük származnak a milliói. Az a Houston, akit én ismertem, egykönnyen elbánt volna velük, de a ma esti Houstonban nem volt semmi bizodalmam.

– Houston, ideje abbahagynod. Kibaszottul nem megy a játék. Elszállt az agyad, nem tudsz józanul gondolkodni. Még sosem láttalak ilyen rosszul muzsikálni. Félmilliót tettél egy teljesen esélytelen kézre! – Tudom, ostobaság volt – ismerte be. – Úgy éreztem, olvasok a gondolataiban. Általában be szokott jönni. Megérdemlem, Mol! Mindig húszszázalékos borravalót adtam neked. Te is tudod, hogy megérdemlem. Minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy teljesítsem a kérését, csak épp azt nem tudtam, hogyan mondhatnék nemet. A házi szabályzat szerint elegendőt nyert ahhoz, hogy hitelt kérjem tőlem. – Ötszáz lepedő, egy fityinggel sem több! – szögeztem le. Végső soron elegendő letolást kaptam már amiatt, hogy mindig engedtem Houstont játszani – és nyerni. Tisztában voltam azzal is, nem fogom játékosként elveszíteni, ha most elbukik egy csomó pénzt; és felfogtam azt is, hogy tisztességtelen lenne a többi fickóval szemben, ha nem adnék esélyt nekik arra, hogy visszanyerjék Houstontól pénzük egy részét. – Oké – bólogatott Houston. – Meg tudom csinálni. Esküszöm, ezek a fickók buták, mint a szamarak. – Csak ne kövess el semmi esztelenséget. Kimentem Houstonnal, és leszámoltam neki ötszázezer dollárt zsetonokban. Közben észrevettem, hogy legalább húsz SMS-em érkezett a „túl fáradt” Tobey-tól, és néhány Bob Safaitól, aki két óra körül távozott, de most vissza

akart ülni. Világos volt, mint a nap, hogy vért szagoltak, és részesei óhajtottak lenni a fergeteges zsákmányszerzésnek. Rick és Andrew üdvrivalgásban törtek ki, amikor Houston ismét letelepedett az asztalhoz. Diegóval pillantást váltottunk. Mindketten észleltük a rossz előjeleket. Nem tartott sokáig, mire Houston nyakára hágott az összes korongnak. Jottányit sem változott a förtelmes lapjárása. Ha tízmillió dollárral ült volna le játszani, mostanra az összeset elbukta volna. Odakullogott hozzám, elcsüggedve és nyomorultul, és újabb zsetonokat koldult. – Ma már nincs több, Houston, jobb, ha hazamész. Menj, és legyél a feleségeddel. Teljesen kihagyta a születésnapi bulit. Figyeltem, ahogy kibotorkál az ajtón, és a legszívesebben sírva fakadtam volna. Mardosott a bűntudat. Azt hittem, hogy felszínre tudom hozni mindazt, ami jó a szerencsejátékban, miközben háttérbe szorítom a rosszat, de tévedtem. A következő hetekben Houston töredelmesen bevallotta, hogy annak idején kénytelen volt kölcsönkérni Tobey-tól, ráadásul szörnyű feltételekkel, mert törlesztenie kellett a tartozásait. Houston közlése szerint a megállapodásuk úgy szólt: Tobey egy éven át részesül Houston nyereményeinek ötven százalékban, ugyanakkor a bukásokat teljes egészében Houstonnak kell fedeznie.

Egyetlen pókerjátékos sem nyelte volna le ezt a békát, Houston mégis igent mondott. Pedig találhatott volna sokkal kedvezőbb opciókat is, lettek volna jó néhányan, akik lényegesen előnyösebb feltételekkel nyújtottak volna neki kölcsönt… akár még az utcai uzsorásoktól is jobb kondíciókat tudott volna kicsikarni. De úgy sejtem, hozzám hasonlóan ő is ráébredt, ha benn akar maradni a játékban, akkor elengedhetetlen, hogy megőrizze Tobey jóindulatát. Ám ha igaz volt, amit mesélt, akkor Tobey lényegében a markában tartotta, és ezzel mindkettőjüknek tisztában kellett lenniük. Houston szüntelenül feszültnek látszott. Veszteségeinek a terhét ő viselte, ugyanakkor nyereményeinek csak a felét tarthatta meg, arról nem is beszélve, hogy ő volt az egyedüli az asztalnál, aki azért játszott, hogy fizetni tudja a jelzáloghitelét. – Az idén tízmilliót fogok keresni a pókeren! – döngette a mellét Tobey, nem tudva arról, hogy Houston kiöntötte nekem a szívét az egyezségükről. Egy rövid időre úgy tűnt, hogy letett az undokoskodásról is, és nem dörgölte folyton az orrom alá növekvő bevételeimet. Sőt, újra noszogatni kezdett, hogy szervezzek még több játékot, és megint úgy viselkedett, mintha a legjobb haverok volnánk. Pillanatnyilag szilárdnak látszott a helyzetem, ám Houston elindult lefelé a lejtőn, és biztos voltam abban, hogy rossz vége lesz.

23.

Újabb tébolyult csata dúlt az asztalnál. Ámulva figyeltem, amint Guy Laliberté addig győzködött egy másik játékost, míg az be nem dobott egy nyerő kezet. Guy vérbeli szerencsejátékos volt, erőszakos és könyörtelen. Szedettvedett, rongyos utcai előadóművészként kezdte a pályafutását, a szó szoros értelmében mutatványokkal kereste a kenyerét. Egészen addig, míg az az ötlete nem támadt, hogy látványos cirkuszi show-műsort teremt. Másodmagával kis társaságot alapított Cirque du Soleil néven, amely ma már évi egymilliárd dollárt hoz a konyhára. A másik játékos egy rokonszenves keleti-parti tőzsdeügynök volt, aki egy halom pénzt keresett részvények adásvételével. Igazi úriembernek tűnt, aki kirítt a Los Angeles-i pókerpartik bizarr környezetéből. Tobey ismét vesztett, így természetesen újrakezdte a cseszegetést, szapulta a pénzemet, és általában is szidta a játékot. Miután elbukott kétszázötvenezret, már csak ötvenezer dollárja maradt zsetonban, és azon volt, hogy valahogy visszakapaszkodjon. Mivel Jamie Gold megint

úgy játszott, mintha utolsó napját töltené ezen a Földön, Tobey benne látta a legjobb esélyt arra, hogy kimásszon a gödörből. Mindketten berakták az összes zsetonjukat, és én hirtelenjében nem tudtam eldönteni, hogy melyiküknek szurkoljak. Jamie csaknem elveszítette már az összes pénzt, amit a World Series döntőjében nyert, és ha a maradékot is elbukja, többé nem engedhetem játszani. Pedig kedveltem, mert előzékeny és nagylelkű volt. Tobey volt a legfukarabb a borravalóval, ő nyerte a legtöbbet, és toronymagasan ő viselkedett a legocsmányabbul, ha veszített, viszont nekem a munkám forgott kockán: ha esetleg alulmarad, kezdhetek aggódni. Visszafojtott lélegzettel néztem, amint Diego felfordítja a lapokat. Tobey nyert. Miként az előre megjósolható volt, Tobey rögtön felpattant, miután egyenesbe jött. – Nos, nekem már ennyi elég volt – jelentette ki. Odajött, és az írótáblámra borította a zsetonjait. – Tyű, a mindenségit! Szerencsés vagy, hogy nyertem az utolsó kézzel – közölte, résnyire összehúzva a szemét, szokásos félig tréfás, félig komoly, döntsd el, hogy melyik hangján. Mereven biccentettem. – Ugye tudod, hogy Jamie-t ki kell zárnod? – Igen – feleltem, miközben némán számoltam a zsetonjait.

Egy ezerdolláros korongot szorongatott a markában. Hüvelykujjával a levegőbe pöckölte. – Ez a tiéd – mondta, miután elkapta, és felém nyújtotta. – Kösz, Tobey – hálálkodtam. Az utolsó másodpercben azonban visszahúzta a kezét. – De csak akkor, ha… – szünetet tartott. – Ha előbb megteszel valamit, amivel kiérdemled. – Elég hangosan mondta ahhoz, hogy a többiek kíváncsian felkapják a fejüket. Elnevettem magam, hogy leplezzem az idegességemet. – Mit is kérjek tőled… – Úgy tett, mint aki erősen töpreng. Most már az egész asztal minket nézett. – Megvan! – csapott a homlokára. – Mássz fel az íróasztalra, és ugass, mint egy fóka. Rámeredtem. Az arca fénylett, mint a kidíszített karácsonyfa. – Ugass, mint egy halért kuncsorgó fóka! – toldotta meg. Újra nevettem, hogy húzzam az időt, abban reménykedve, hogy valamilyen poénnal feloldja a kínos feszültséget, és békésen távozik. – Egyáltalán nem tréfálok. Mi a baj? Már túl gazdagnak érzed magad? Nem vagy hajlandó ezer dollárért ugatni? Hűha! Akkor tényleg gazdag vagy. Nyakig elvörösödtem. A teremre csend borult, egy pisszenés sem hallatszott.

– Nyomás! – nógatott Tobey. A fejem fölé tartott a zsetont. – Ugass! – Nem – hárítottam el halkan. – Nem?! – Tobey, nem fogok ugatni, mint egy fóka – szögeztem le. – Tartsd meg a zsetonodat. Éreztem, hogy az arcom lángol. Sejtettem, hogy epét fog hányni, különösen az után, hogy szándékosan ránk irányította a nézőközönség figyelmét, én pedig nem voltam hajlandó engedelmeskedni. Zavarban voltam, ugyanakkor toporzékoltam is volna dühömben. Azok után, amiket megtettem érte, hogy a kedvében járjak, most teljesen lepadlóztam. Az utolsó apró részletig bezáróan mindent hozzáigazítottam, kívánságára megemeltem a téteket, a tornát is köré szerveztem, az ő kedvéért bemagoltam a városban kapható vegetáriánus ételek összetételét. Milliókat kaszált az asztalomnál, és közben minden óhaját-sóhaját teljesítettem – most meg porig akar alázni. Tobey azonban csak forszírozta tovább, egyre nagyobb hangerőre kapcsolva. A többieken láttam, hogy kezdik magukat kényelmetlenül érezni. – Nem – szögeztem le ismét, és azt kívántam, bárcsak ejtené már a témát. Metszően fagyos tekintettel rám nézett, a zsetont az asztalra ejtette. Próbálta nevetéssel elvenni a dolog élét, de szemmel láthatóan fortyogott benne a düh. Alighogy kitette a lábát, a terem megtelt duruzsolással.

– Mi a fene volt ez? – Hátborzongató, annyi szent. – Örülök, hogy nem tetted meg, Molly. A lelkem mélyén éreztem, hogy ami történt, az több volt gyermekes szeszélynél. Tobey kihívásnak szánta, mert bizonyítani akarta, hogy ő az alfahím. Tudtam, hogy stratégiai szempontból nem a legszerencsésebb döntést hoztam azzal, hogy visszautasítottam, de kénytelen voltam megtenni, ha meg akartam őrizni a többiek irántam való tiszteletét. A játék elindulása óta először hasított belém a felismerés, hogy ahogy elkezdődött, úgy véget is érhet. Valószínűleg Tobey is így volt ezzel. Annak idején mindent számításba vett, kivéve a gazdaságban bekövetkező visszaesést. Azt sem mérte fel helyesen, hogy Diegóval mennyit fogunk felmarkolni, és most rettentően piszkálhatta a csőrét, hogy milyen sokat viszünk haza. Egyre gyakrabban hozta fel a témát, és már meg sem kísérelte elrejteni az elégedetlenségét. – Azt hiszem, ideje átszervezni a játékot – vetette fel egy este. – Már miért kellene? – Azért, mert túl sokat keresel rajta, ugyanakkor túl sokáig tart, míg az ember hozzájut a pénzéhez. Felhúztam a szemöldököm. Vajon melyik univerzumban tudod megcsinálni, hogy idedugod a képed, leülsz játszani, nyersz egymillió dollárt, és egy

héten belül már be is válthatod a csekkedet? Az egyedüli oka annak, hogy a játék ilyen sokáig fennmaradt, az volt, hogy megállás nélkül kerestem és toboroztam az új játékosokat, miközben ügyeltem arra, hogy mindenkivel kapcsolatban maradjak, pusztán azért, hogy Tobey-nak legyen lehetősége megkopasztani őket. És most van képe azzal gyanúsítani, hogy addig mesterkedtem, míg sikerült feltornásznom a saját pénzemet?! Rámosolyogtam. – Megvizsgálom, mit lehetne tenni – motyogtam. – Kösz – felelte. Már csak néhány nap volt hátra a nyárból, és Hillary ádáz csatát vívott Obamával a demokratikus elnökjelöltségért. Én Hillarynek drukkoltam, bár nem hittem, hogy győzni fog. Tobey megingathatatlan és elszánt támogatója volt Obamának, és hatalmas pénzt tett fel a jelöltjére. Ezek a fickók szerettek mindenből sportot űzni. Egy alkalommal Kobajasira, a japán virslievő bajnokra fogadtak. Mindenesetre arra jó volt, hogy ötletet merítsek a példájukból. – Fogadni akarok Hillaryre – jegyeztem meg egy játék közben. Biztos voltam benne, hogy Hillary alulmarad, de arra gondoltam, ha hagyom, hogy Tobey lenyomjon, akkor talán visszaszerezhetem a jóindulatát. Tudtam róla, hogy befolyásos személyiség. Rajta volt a legkeresettebb hollywoodi sztárok listáján, aki ráadásul értett is ahhoz,

hogyan vesse latba az ismertségét. Mivel csak olyan producerekkel volt hajlandó együtt dolgozni, akik elfogadták egetverő követeléseit, tömérdek ideje volt. Ha fejébe vett valamit, szinte a rögeszméjévé vált. Ő lett volna az utolsó, akitől azt kívántam volna, hogy a földbe taposson. Mégis, azt reméltem, ha engedem, hogy diadalmaskodjon fölöttem, talán megenyhül, és nem macerál annyit a borravalók miatt. Különösen, ha népes közönség előtt mér rám csapást. Tobey felkapta a fejét, szemében mohó láng gyúlt. – Tényleg? Mennyit akarsz rátenni? – Meggyőződésem, hogy nyeri fog – hazudtam. – Vagyis biztosra mész. – Nagyon is. – Tőlük tanultam, jó és rossz értelemben egyaránt, hogyan kell blöffölni. – Akkor fogadjunk tízezer dollárban. – Rendben – válaszoltam egykedvűen. Diego elképedve bámult rám, mintha legalábbis elgurult volna a gyógyszerem. – Mi a nyavalyát művelsz? – formálta szájával a néma szavakat. Megmentem a munkánkat, gondoltam magamban. Kajánul vigyorogtam, mint aki éppen túljárt valaki eszén, közben pedig igyekeztem lerázni magamról a kényelmetlen érzést, hogy egyszerűen kidobok az ablakon tízezer dollárt egy eleve vesztes fogadás kedvéért.

– Most komolyan el akarod szedni a pénzét? – kérdezte Bob Tobey-tól, lesújtó pillantást vetve felé. – Naná! – harsogta Tobey. Drew-val azt terveztük, hogy Aspenbe utazunk szilveszterezni. Egész idő alatt zaklatottnak éreztem magam, szüntelenül az előző hetek eseményei, a jó szerencsém fölött gyülekező sötét felhők jártak az eszemben. Az emberek másról sem beszéltek, mint a gyengélkedő gazdaságról. Törekedtem nem odafigyelni, de bármit csináltam, mindenütt beleütköztem, és az volt a széles körben elfogadott vélemény, hogy a legrosszabbja még csak ezután jön. A Tobey kiengesztelésével járó hercehurca és a gazdasági összeomlás fenyegető árnyéka annyira rám telepedett, hogy képtelen voltam lerázni a nyugtalanságomat. Töltöttem magamnak egy pohár skót whiskyt, hátha segít. – Mesélj a játékról, Molly! Ki nyeri a legtöbbet? Tekintetemet elvonva a látóhatárról a kérdező, Paul felé fordultam, és rámosolyogtam. Többé már nem számított titoknak, hogy LA-ben az én nevem alatt fut a legkurrensebb játék, és noha továbbra sem vertem nagydobra a legfontosabb részleteket, az utóbbi időkben kezdtem kielégíteni a széles publikum kíváncsiságát, amikor csak alkalom kínálkozott rá. Úgy öltözködtem, mint egy nő, úgy is viselkedtem, mint egy nő, de folyékonyan beszéltem a férfiak nyelvét.

Felcsigázta őket a játékom, az életstílusom, és persze izgatta őket a lányok látványa is, akiket alkalmaztam. Már egy Bentley-vel jártam, szükség esetén magángépet béreltem, külön asztalom volt az éjszakai mulatókban. Személyi titkárt fogadtam fel a napi feladatok intézésre, volt egy szakácsom, az összes apró és evilági teendők eltűntek az életemből. A legközelebbi kapcsolataim is. Fogalmam sincs, mikor beszéltem utoljára Blairrel vagy bárki mással a múltamból. Sosem hívtam őket, és lassacskán ők is elmaradoztak, egyikük a másik után. A családomnak tudomása volt arról, hogy pókerpartikat szervezek, és hogy rengeteget keresek (és költök), ám amennyire csak lehetett, óvakodtam, hogy szóba kerüljön a téma. Helytelenítették, amit csinálok, ők egészen más pályát szántak volna nekem. Úgy döntöttem, hogy nincs szükségem a jóváhagyásukra. Vannak lányok, akiknek a szemében parányi szívek és csillagok tündökölnek. Az enyémben dollárjelek. Én kezeltem a pénzt, én toboroztam az új játékosokat. Örökösen résen voltam, lestem az új lehetőségeket, a kínálkozó üzleti alkalmakat. Én jelentettem az éltető erőt a játék számára, amely belőlem táplálkozott, az enyém volt. Tekintettel szerepem megnövekedett fontosságára, a közelmúltban Diego részét ötven százalékról huszonötre csökkentettem. Végül is én voltam az, aki vásárra vitte a bőrét; én testesítettem meg a bankot, és én voltam az, aki begyűjtötte a játékosokat, és gondoskodott arról, hogy jól érezzék magukat. Diego csupán osztó volt, aki kora este

megjelent a helyszínen, elvégezte a munkáját, majd elhúzta a csíkot. Én ellenben a hét minden napján, a nap huszonnégy órájában talpon voltam. Mégis, cudarul furdalt a lelkiismeret. Diego érhető módon teljesen kiakadt. – A kapzsiság az egyetlen dolog, ami tönkrebaszhatja ezt az egészet – hányta a szememre. Ennek ellenére beletörődött a sorsába. Szavai még most is a fülemben visszhangzottak, és megrándultam a bűntudattól, mintha áramütés ért volna. Nőj már fel, Molly, csitítgattam magam. Már nem a középiskolában vagy, ez nem népszerűségi verseny. Ez hozzátartozik ahhoz, hogy üzletasszony lettél. Üzletről van szó, semmi többről. Ó, igen, ez a kifejezés mindig kapóra jön, ha valaki igazolni akarja, hogy az együttérzés helyett miért a mohóság irányítja a cselekedeteit. Mostanában egyre sűrűbben folyamodtam hozzá. Azonban valahol mélyen legbelül azt éreztem, hogy kezdem elveszíteni önmagam. Felhajtottam a whiskyt. Nem akartam a lelkemben vizsgálódni, nem akartam azon töprengeni, hogy ki voltam és kivé lettem. Élvezni akartam az életet, amelynek felépítéséért oly keményen megküzdöttem. Mindenki ivott, és én a pókerpartikról szóló mesékkel szórakoztattam a társaságot. Szemem sarkából időnként láttam, hogy Drew rosszallóan csóválja a fejét előadásom hallatán, de úgy tettem, mintha észre sem vettem volna.

Most már lehetetlen volt elválasztani a magánéletemet a játéktól. Úgy aludtam, hogy két BlackBerry is hevert a párnám mellett; az egyik a pókerrel kapcsolatos ügyekre volt fenntartva, a másik az egyebekre. Gyakran megesett, hogy éjnek évadján másztam ki Drew mellől az ágyból, mert valamilyen ügyben kerestek. A játékosok elsőbbséget élveztek. Aminek persze a kapcsolatom látta a kárát… Mégis, az volt a rendező elv, hogy ha egy játékos felhív hajnali négykor, és azt mondja, hogy nála van a pénz vagy a csekk a tartozása fejében, akkor kikászálódsz az ágyból, és rohansz, ahogy a lábad bírja, mert lehet, hogy negyed ötre már hűlt helye lesz. Nem lehetett mit tenni, ez így működött. Régen elmúltak már azok az esték, amikor Drew-val leültünk borozni, és a kedvünkért bezárták a kis olasz éttermet, hogy kettesben lehessünk; sose fogytunk ki a témákból, folyton nevettünk. Drew-nak is megvoltak a maga gondjai, amelyek feszültté tették; bár sosem hozta szóba őket, éreztem rajta a változást. Boldogtalannak és elégedetlennek tűnt. A közénk telepedett távolság mindinkább megszilárdult. Amikor véget értek a vesződséges hétköznapok, ahelyett, hogy élveztük volna egymás társaságát vagy végre valahára kialudtuk volna magunkat, a barátainkkal vacsoráztunk felkapott éttermekben, aztán egyik bár után a másikban kötöttünk ki, elveszve a fülsiketítő zene hangzavarában és az alkohol végtelen áradatában. Az életem az üzlet és a szórakozás körül

forgott. Drew egyre sűrűbben járt el otthonról nélkülem, kiváltképpen azokon az estéken, amikor dolgoztam. Aztán rászokott a „fiús kiruccanásokra”, amelyekre nem vitt magával. Tisztában voltam vele, hogy mik történnek az ilyen utakon. Időm javarészét pókertermekben töltöttem, és olyasmiket láttam, amilyeneket egyetlen nőtársamnak sem kívánok. Bíztam Drew-ban, ám hiányoztak azok a napok, amikor még akarta, hogy vele menjek. Június első hetében megbeszéltük, hogy a nyarat ismét a malibui házában töltjük. Reménykedtem, hogy visszatalálunk régi önmagunkhoz. Úgy volt, hogy este a szüleivel vacsorázunk. Drew előző este bement a városba, és még nem jött vissza. Egyre idegesebb lettem. Hosszú sétára indultam a parton, csodálatos volt, ahogy ment le a nap. Drew-nak továbbra sem volt nyoma, amikor visszaértem. Elöntött az aggodalom, annál is inkább, mert hiába hívtam a mobilját, azonnal hangpostára kapcsolt. Aztán jelentkezett egy ismeretlen szám. – Molllll… – motyogta a telefonba Drew. – Hol vagy? Egy árva szót sem lehetett érteni a válaszából. A háttérből nevetgélés hallatszott. – Bent maradok a városban – emelte fel a hangját, hogy túlkiabálja a lármát. – Gyere, ha van kedved. Mindketten tudtuk, hogy nem gondolja komolyan.

– Itt csodaszép minden – próbáltam ellenérveket felhozni, bár gyanítottam, hogy semmi értelme. – Úgy terveztük, hogy ma este a családoddal vacsorázunk. Akarod, hogy érted menjek? Hímezett-hámozott, aztán a vonal elnémult. A csalódottság könnyei áztatták a szemem. Aztán az elkeseredettség átcsapott fájdalomba, mert bármennyire húzódoztam is szembenézni a ténnyel, már egy ideje tudtam, hogy vége a viszonyunknak. Tovább már nem lehetett színlelni. Az elmúlt két és fél év történései végigfutottak a szemem előtt, mintha egy filmtekercs forgott volna. Drew volt az első szerelmem. Felidéztem a kapcsolatunk kezdetét, amely elbájoló és ártatlan volt. Amikor még azt hittem, hogy ő lehet az igazi. Kisétáltam a partra, leültem a homokfövenyre, egy magasabb részen, ahová még nem értek ki a hullámok. Hirtelen megvilágosodott, hogy mit kell tennem. A kiút ott volt előttünk, csak fel kellett ismerni. Drew fiatal és független akart maradni, én meg a munkám miatt nemigen voltam abban a helyzetben, hogy bárkinek is a barátnője legyek. Átkaroltam a két térdemet, amint lelkembe döfött a félelem nyila, hogy örökre elveszíthetem. Nem tudtam elképzelni az életemet nélküle. Drew több volt egy fiúnál, akivel éppen jártam – ő lett a családom és a legjobb barátom. Drew másnap késő délután érkezett vissza, miközben kint feküdtem a homokos parton. Nem kérdeztem meg tőle, hol

volt. A könnyeimmel küszködtem, hogy elfojtsam őket. Odajött hozzám, és elkezdett mentegetőzni. Megragadtam a kezét. – Semmi baj. Rosszkor találkoztunk. Te arra vágysz, hogy még fiatal maradhass, nekem meg a munkámra kell összpontosítanom. Felém fordult, és egy pillanatra az volt a benyomásom, mintha könnybe lábadt volna a szeme. Mindkét karjával átkarolt, én hozzábújva zokogtam. Szorosan magához ölelt, de tudtam, hogy egyetért velem. Sokáig ültünk ott a parton, összeölelkezve. Kezemmel eltakartam a szemem, és keservesen sírtam. Fogalmam sem volt, hogyan menjek el; úgy éreztem, abban a pillanatban, hogy kisétálok az ajtón, semmi sem lesz ugyanaz, ami volt. Soha többé nem fogom megcsókolni, és soha többé nem lesz mellettem, amikor felébredek. Miután hosszú időn át mindent megosztottunk egymással, közös életünknek egyszer csak vége szakad. Bebotorkáltam a hálószobába, és hozzákezdtem a pakoláshoz. Egész testemet rázta a zokogás, közben meg némán rimánkodtam, bárcsak utánam jönne, és könyörögne, hogy ne hagyjam el. De nem jött, csak ült a nappaliban. Megálltam előtte a táskákkal a kezemben. Láttam a tekintetén és a testtartásán, hogy már másvalahol jár. Fel sem állt, hogy még egyszer utoljára átöleljen.

– Szeretlek, mindig is szeretni foglak – szipogtam, és kisétáltam az életéből. Odahaza üres, néma lakás várt rám. Bebújtam az ágyba, és magamhoz öleltem Lucyt. Szombat este volt, az összes barátom mulatott valahol. Régen fordult elő utoljára, hogy egyedül töltöttem a hétvégét. Annak érdekében, hogy szervezzem és irányítsam a játékot, meg kellett tanulnom, hogyan legyek erős és bátor, miként nyomhatom el az érzelmeimet. Megtanultam azt is, hogyan olvassak a játékosok testbeszédéből, és hogyan valósítsam meg saját taktikai húzásaimat. De akkor este lehullott rólam a vastag páncél; csak egy lány voltam, aki magára maradt sebzett szívével a nagyváros magányában. Felnőtt életem legérettebb és legnehezebb döntése volt, hogy otthagytam Drew-t. Nem volt trauma, nem volt dráma, nem volt zárszó. Csak rossz időzítés. Olyan közel kerültünk egymáshoz, amennyire össze nem illeszthető életünk és tevékenységünk engedte.

24.

Beletemetkeztem a munkába. A játék volt az egyetlen dolog, amivel törődtem, ennek ellenére észleltem a felém kúszó fenyegető árnyékokat. Diegót többé nem tekinthettem partneremnek. Tobey továbbra is megszállottként acsarkodott a pénzemre. A gazdaság hivatalosan is lejtmenetbe kapcsolt, és kicsúszott az ellenőrzés alól; tisztában voltam vele, hogy a válság közvetlenül érinti azokat a játékosaimat, akik a Wall Streeten vagy az ingatlanpiacon keresik a pénzüket. A folyamat az Arthur irodájából érkező hívásban csúcsosodott ki. A személyi asszisztense hívott. – Szia, Molly, Virginia vagyok. Arthur szeretné tudni, bánnád-e, ha most kedden nála lenne a játék. Valójában nem is kérdés volt. – Dehogy, semmi probléma. Mikor ugorjak oda, hogy berendezzem a helyet? – Ó, ne csinálj belőle gondot. Arthur azt üzeni, hogy nem lesz vele munkád. Ettől függetlenül megkapod a pénzedet.

Kényelmetlen csend telepedett közénk. – Fogd fel úgy, mint fizetett szabadságot – jegyezte meg Virginia kényszeredett, mézet csurgató nevetés kíséretében. – Oké – feleltem ugyancsak tettetett vidámsággal, hogy elfedjem, amit valójában éreztem – a fagyos félelmet. Ez vészjósló volt, nagyon is az. Talán Arthur becsületes kívánt lenni, és tényleg csak erről az egy estéről van szó. Nemrég költözött be új, nyolcvanöt millió dolláros házába, és lehet, hogy el szeretne vele dicsekedni. Sok játékot rendeztem már másoknál. A veszélyre intő vörös zászló azonban azért emelkedett a magasba, mert Arthur nem akarta, hogy én ott legyek. Az én személyzetem szolgáltatásait óhajtotta igénybe venni, az én zsetontáblázatomat és Shuffle Masteremet tervezte használni, az én osztómat szándékozott felfogadni. Az én játékomat akarta – nélkülem. Kedd estére programot csináltam a barátnőimmel, de minden másodpercben úgy éreztem magam, mint akit kínpadra feszítenek. Az én játékom zajlott, és nem lehettem ott. Menthetetlenül hiábavaló ötlet volt, hogy elmenjek szórakozni, még ahhoz sem volt kedvem, hogy kimozduljak otthonról, úgyhogy végül hazamentem, és vártam. Nagy sokára, hajnali kettő körül telefonom. Tobey hívott. – El lettél intézve – közölte örömködve.

megszólalt

a

– Mit jelent ez pontosan? – kérdeztem, és erőt gyűjtöttem, hogy el ne sírjam magam. – Arthur azt akarja, hogy mostantól az ő házában legyenek a partik. – Némileg finomabb stílusra váltott, miután a hangom elárulta az érzelmi állapotomat. Magától értetődően nekem semmi keresnivalóm nem lesz ott. – Minden héten? – kérdeztem, hogy teljes egészében felmérjem a kárt. – Aha. Pár pillanatig néma maradtam. Erőlködnöm kellett, hogy lenyeljem a torkomban keletkezett gombócot, és visszafojtsam a sírást. – Kösz a jelzést – nyögtem ki. Igyekeztem közömbös hangot megütni, de a szavak elakadtak a torkomban, és szememből már patakzottak a könnyek. – Mihelyt tudok, beszélek vele az érdekedben – ígérte meg Tobey vonakodva. – Köszönöm – hüppögtem. Szerettem volna bízni benne. – Sajnálom – mondta, mintha csak akkor ébredt volna rá, hogy élő személy vagyok valódi érzésekkel. Bontottam a vonalat, és kényszerítettem magam, hogy a megoldásra koncentráljak. Egyszerűen felhívom Arthurt, és kérek tőle egy találkozót. Elmagyarázom neki az egész helyzetet. Értelmes, józan fickónak látszik, akivel lehet tárgyalni. Biztosan létezik valamilyen mód arra, hogy kompromisszumra jussunk egymással. Megkíséreltem elaludni, de nem jött álom a szememre.

Szemtől szembe, nyílt sisakkal kell hozzáállni a problémához, emberi hangot megütve Arthurral, győzködtem magam. Meg kell vele értetni, hogy mit jelent számomra a játék, mennyi mindent kockáztattam és áldoztam fel érte; azt is el kell neki magyaráznom, hogy milyen sok munkát végzek a háttérben, hogy minden rendben legyen. Önmaga erejéből jutott a csúcsra, üzletember és vállalkozó lett belőle, bizonyára meg fogja érteni. A titkárnője vette fel. Elkérte a nevemet, és amikor újra beleszólalt a kagylóba, a hangja hideg volt, mint a jég. Egész nap vártam, de hiába, Arthur nem hívott vissza. Küldtem neki egy e-mailt, de nem reagált rá. E-maileztem a személyi asszisztensének is, de ő sem válaszolt. Közben jó néhányan hívtak a fiúk közül, hogy elnézést kérjenek, és kimentsék magukat. – Mol, ha Arthur nem volna ilyen nagykutya… – Elég csak megemlíteni, hogy csak az idén húszmilliót adományoz jótékonysági célokra. – Csökönyös, mint a szamár. Nem számított, hogy milyen jól végeztem a munkámat, a póker a pénzről szólt, és képtelen voltam egy olyan fickóval versenybe szállni, aki milliókat veszített az asztalnál. Arthur nemcsak azon a héten látta vendégül a többieket, hanem a következő kedden is, és így telt el egy hónap. Minden héten körbeküldtem a meghívókat, de minden

egyes alkalommal udvarias kibúvókkal válaszoltak. Keményen küzdöttem a kísértés ellen, hogy egész nap ágyban maradjak, és itassam az egereket. Cselekvési tervre volt szükségem. Nem várhattam ölbe tett kézzel arra, hogy megforduljon az ár, és ismét rám köszöntsön a szerencse – lépnem kellett. Kínálkozott néhány opció, amelyet megjátszhattam. Például felkereshetem Arthurt, és könyöröghetek neki, hogy alkalmazzon az új játéknál. Azt hallottam, hogy a könyvelője vezeti az elszámolásokat, és a soron következő barátnőjének kiszemelt modell/színésznő szolgálja fel az italokat. Hányhatnékom támadt az egésztől. A lelkem mélyén éreztem, hogy többé már nem lesz enyém a játék. Belevághatok egy új játék szervezésébe itt, LA-ben. Vagy máshol. Bármerre néztem LA-ben, szellemekbe ütköztem. Drew, a póker, a barátok, akiket eltaszítottam magamtól az új életemért cserébe… Ám bedobni a törülközőt és szedni a sátorfámat jóval többet jelentett, mint búcsút inteni egy pókerasztalnak: eggyé váltam ezzel a játékkal, a bizonyítékomul szolgált arra, hogy valamiben valóban jó vagyok. Lényemet és egész jövőmet Reardonra, Drew-ra és a Los Angeles Dodgersre építettem; most maga az alapzat kezdett rogyadozni. Néha egy kuckóépítő malacokról szóló idétlen mese is időt állóbb lehet, mint az élő, lélegző, tapintható világ, amely nem is olyan régen még örökkévalónak és lerombolhatatlannak tűnt.

Az egyik legnagyobb hiba, amelyet egy pókerjátékos elkövethet, az az, ha nem tudja, hogy mikor szabaduljon meg a lapjaitól. Több ezer órán át voltam szemtanúja annak, amint egyik-másik fiú túl sokáig marad bent a játékban, éjszakába nyúlóan gubbaszt az asztalnál, görcsösen ragaszkodva a kezeihez, holott már jó ideje nyilvánvaló, hogy nem tud nyerni. Megtanultam, hogy a póker igazságai érvényesek a való életre is, és noha még a gondolata is nyomasztott, hogy a távozás mezejére lépjek, tudtam, hogy ideje csomagolnom. Egy-két napig rám telepedett a gyász, aztán felülkerekedett bennem a düh – és a harag jobb érzés, mint a szomorúság, és erőteljesebb. Egy csapára kinyílt a szemem, és már olyannak láttam Los Angelest, amilyen valójában volt… ahová azért jönnek az emberek, hogy próbára tegyék magukat és értéküket, eltökélten keresvekutatva saját bámulatosságukat. Vagy feljutsz a csúcsra, és összes energiáddal harcolsz azért, hogy ott is maradhass, gyanakvó tekintettel méregetve a körülötted lévőket, miközben készséggel elfogadod talpnyaló rajongásukat, vagy hagyod, hogy a győztesek megrágjanak és kiköpjenek, tápláléknak tekintve a gyengeségedet. Ezt a várost nem a maradandóságra találták ki. Arra tervezték, hogy fellobbanhasson a nagyság lángja, de csak egy múló pillanatra, aztán sercegve kihunyjon, amint felbukkan az újabb géniusz. De én nem így képzeltem el az életemet.

Amióta a keleti partvidéken jártam McCourtékkal, szüntelenül New Yorkról álmodoztam. Eljött az ideje, hogy szedelődzködjem.

Ötödik rész Egy zseton és egy szék New York 2009-2010. május

EGY ZSETON ÉS EGY SZÉK:

A kifejezést arra használják, hogy ha maradt akár egyetlen zsetonod, és az asztalnál is van helyed, még mindig visszaküzdheted magad az élbolyba.

25.

Szóval eldöntetett: New York Citybe költözöm. Elgondolkodtam a hely méretein. És elgondolkodtam a mesébe illő játékon, amely kiterjedtségét tekintve ötször akkora volt, mint az enyém. Az egyetlen esélyem, hogy a közelébe jussak, Kenneth Redding volt, a Wall Street-i cápa, aki még Tobey-t is kicsinálta a pókerasztalnál. Késlekedés nélkül begyűjtötte másfél milliós nyereségét, és gondoskodott róla, hogy mire G-5-ösével visszaér a keleti partra, már át is utalják a bankszámlájára. Egy másik alkalommal, amikor újabb egymillióval rövidítette meg a játékomat, nyomban kifizettem – jóllehet az összeg egy részét saját pénzemből kellett kipótolnom. Felkaptam a mobilom, és kikerestem a számát. Már az első csengetésre felvette. – Molll ! – turbékolta. – Hogy vagy? Egy szál bikiniben flangálsz a barátnőiddel? Undorító.

– Mi az hogy! Itt ülünk a medence szélén, és rólad dumálunk. – Rólam? Ó, ezt már szeretem. Nos, mit tehetek érted? – LA kezd unalmassá válni, Kenneth – mondtam. – Szükségünk van egy kis helyváltoztatásra. New Yorkba repültem, hogy felmérjem a terepet. Velem jött Tiffany is, a modell/playmate, akivel a vegasi úton ismerkedtem össze. Az egyik legjobb barátnőm lett, akinek megvolt a magához való józan esze (az a fajta észjárás, amelyet nem lehet tanítani), ugyanakkor olyan gyönyörű volt, hogy igézetében senki sem sejthette, min spekulál nagy, kék szemei mögött. Kennethtől megtudtam, hogy nem túl sűrűn kerül sor a játékra, mert kínszenvedés megszervezni. Amikor felvetettem, hogy én nagyon szívesen magamra venném a szervezés „terhét”, azt válaszolta, hogy személy szerint ő örülne neki, de nem biztos, hogy a többiek is benne lennének. Megkérdeztem, ott lehetnék-e a következő játékon, hogy találkozzam a többi fickóval, és megpróbáljam megnyerni őket az ügyemnek. Beleegyezett. Ismét a Four Seasonsben szálltam meg. Ahogy beléptem a hotel előcsarnokába, természetesen azonnal megrohantak a Drew-ról szóló emlékek. Felidéztem, ahogy állok az ablaknál, és a felhőkarcolók sziluettjét bámulom. Első látásra beleszerettem Manhattanbe. Hogy eltereljem a figyelmemet a kínzó emlékekről, Tiffanyval

az oldalamon a város felfedezésére indultam. Sorra jártuk a legelőkelőbb klubokat, éttermeket és bárokat. Idegenek szemében nyilván ugyanolyanok voltunk, mint a többi partizó lány, valójában kapcsolatokat és információkat gyűjtöttünk hálózatokról, amelyeket később megcsapolhatunk. Akárkinek megemlítettük a „dögös lányok rendezte pókerpartit”, mindenki odavolt az ötletért, és két nap leforgása alatt sikerült elegendő nevet összegyűjteni ahhoz, hogy belevághassunk a szervezésbe. A nagy játék ott tartózkodásunk utolsó estéjére volt beütemezve. Ezúttal egyedül mentem, és inkább sikeres menedzserhez, nem pedig partilányhoz illő öltözéket vettem fel. Fekete ruhám fölött blézert viseltem, és a szemüvegemet is magammal vittem, mert úgy gondoltam, hogy idősebbnek látszom benne és intellektuálisabb külsőt kölcsönöz. Azt akartam, hogy komolyan vegyenek. Miután a taxi lehúzódott a járda mellé a Park Avenue-i lakóház előtt, amely nemcsak a Wall Street egyik legnagyobb pénzmágnásának volt az otthona, hanem a játéknak is fedelet nyújtott, néhány pillanatig még bent maradtam kocsiban, és némán gubbasztottam a hátsó ülésen. Előre felkészültem rá, hogy félelmetes lesz, amit látni fogok. A játékosok zöme a pénzügyi világ uraiként számon tartott, istenekként tisztelt fickókból állt, akik több mint másfél évtizede játszottak már együtt, és gigászi összegekben fogadtak az asztalnál. Az LA-i srácok filmekben szerepeltek és filmeket rendeztek, ám az

itteniek voltak azok, akik kitöltötték a csekkeket, hogy azok a filmek elkészülhessenek, és ha akár csak egy lépést is tettek valamilyen irányban, az egész pénzügyi piac követte őket. Egy méretre szabott öltönyt viselő férfi végigvezetett a pompás hallon, majd egy keskeny, hátsó lépcsőn lementünk egy viszonylag szűk, befejezetlen alagsori helyiségbe. Őszintén szólva, nem erre számítottam. A jelenlévők a világ leggazdagabb emberei közé tartoztak, és a legnagyobb tétekben zajló játékot űzték, amiről valaha is hallottam. Disztingvált úriemberek voltak valamennyien, egyedi szabású öltönyökben, mégis hevenyészve összetákolt, rögtönzött asztalnál ültek, felemás székeken, és olcsó műanyag korongok hevertek előttük. Kenneth sorra bemutatott nekik. Már előre tájékoztatott, hogy kik lesznek jelen. Udvariasan, ám részben felszínesen, részben zárkózottan üdvözöltek. Elhelyezkedtem a székemen, és tanulmányozni kezdtem őket. Magáról Kennethről már sokat tudtam. Az egyik legnagyobb befolyású ember volt a Wall Streeten, példa nélküli kapcsolatokkal és sikerekkel a háta mögött. Egy alkalommal felhívott, nem tudnék-e asztalt foglalni három főre – mint kiderült, Steve Jobsszal és Bill Gatesszel vacsorázott. Továbbra is ki akarta vívni a többiek

tetszését, és azon volt, hogy minden simán menjen a játék körül. Tudta, ha rám bízza, biztos lehet a dolgában. Easton Brandt, a házigazda, önerejéből lett milliárdos; egy gigantikus, dollármilliók fölött diszponáló befektetési alapnak volt a tulajdonosa. Easton mellett Keith Finkle ült; legendás alakja volt a tőzsdének abból a korból, amikor még karriereket röpíthetett a magasba vagy törhetett ketté, ki hogyan adja-veszi a részvényeket. Szégyentelenül sok pénzt keresett, amit aztán saját cégén és számtalan ingatlanbefektetésén keresztül kamatoztatott. Balra tőle az ismert playboy, Helly Nahmad foglalt helyet, aki szupermodellekkel randevúzgatott, és Leonardo DiCaprio társaságához tartozott. Helly családja birtokolta a világ legnagyobb klasszikus művekből álló gyűjteményét, amelynek az értékét alsó hangon is hárommilliárd dollárra becsülték. A következő játékost Illyának hívták. Pletykák szerint az apja, Vadim futtatta a világ legnagyobb sportfogadási hálózatát; orosz oligarcha barátai is nála ejtették meg fogadásaikat. Illya afféle tékozló fiúnak számított, aki néhány éve bukkant fel New Yorkban egy hátizsáknyi pénzzel és azzal a fedősztorival, hogy családja az acéliparban érdekelt. Az egymillió dollárt az utolsó centig elveszítette pókeren, azt követően kisebb tétekben kezdett el játszani, először visszanyerte a pénze javarészét, majd néhány hónapon belül már ő uralta a játékot. A szomszédja Igor volt, egy alacsony, robbanékony orosz, akiről az a hír járta, hogy valójában Vadim embere. És

végül ott voltak az ikrek. A két testvér kísértetiesen hasonlított egymásra, és a játék nagy részében egymást gyötörték, ráadásul nem éppen barátságos modorban. Amikor egyikük elveszített egy nagy tétet vagy kénytelen volt bedobni a lapját, a másik valóságos örömmámorban tört ki mellette. Csendben ültem a sarokban, és figyeltem. Négymillió dollár lehetett a kasszában, amikor már csak Kenneth és Illya maradt bent a játékban. Fejben számolgattam a zsetontornyokat. Jézus! Körbenéztem, hogy kikből áll a személyzet. Hárman voltak. Egy idősebb angol úr, aki valószínűleg az inas lehetett; egy ugyancsak idősnek tűnő, fehér hajú férfi, aki a lapokat osztotta; és egy sötét szemű, a húszas éveit taposó kölyök buggyos nadrágban és szemére húzott kalapban. Éberen követte az asztalnál történteket, amiből arra következtettem, hogy ő lehet a felelős a visszaszállásokért, ha valakinek elfogytak a korongjai. Visszafojtott lélegzettel lestem, hogy mi lesz az utolsó lap, a river. Kenneth vesztett. Vártam, hogy mikor fog robbanni, és kezdi el követelni, hogy tüstént rúgják ki az osztót, vagy engem tiltsanak ki örökre, mert rossz ómen vagyok; egyszóval hasonló drámai jelenetre számítottam, mint amilyenek lezajlottak az én játékomon LA-ben. Ehelyett egykedvűen Illya elé tolta a zsetonhalmot, szinte félbe sem szakítva az Easton Brandttel folytatott társalgását.

Hüledezve bámultam. Valóban gentlemanek ültek az asztalnál, vagy legalábbis civilizált férfiak módjára viselkedtek, akiket tökéletesen hidegen hagyott az összeomlás szélén vergődő, a világ maradék részét kétségbeesésbe taszító gazdaság. Miután elegendő ideig néztem őket, elköszöntem tőlük, hogy Tiffanyval találkozzam, aki addig néhány játékosjelölt társaságban iszogatott azok közül, akikkel az előző napokban ismerkedtünk meg. Egymást kergették a gondolatok a fejemben. Betekintést nyertem a világ legnagyobb, otthon űzött pókerjátékába. A pénzügyi világ tizenöt éve pusmogott erről a titokzatos, mágikus játékról, és én most a titok birtokába juthattam: lehet, hogy hasonló előkelő hírnevet szerzett magának, mint egy borostyán ligás klub vagy Koponya és Csontok-társaság11, de nekem inkább olyannak tűnt, mint egy baráti körben szervezett pókerparti, ámbátor itt dollármilliók álltak a zsetonok mögött. A tudatában voltam annak, hogy elbűvölhetem én ezeket a fickókat tetszetős díszlettel és ragyogó kiszolgálással, ám ha valamit megtanultam a Los Angelesben töltött éveim alatt, akkor az az volt, hogy a nyerés többet számít a legextravagánsabb környezetnél is. Muszáj volt valami komoly hozzáadott értéket produkálnom: például új, a pénzt lazán kezelő játékosokat, érdekes és nehezen hozzáférhető embereket, köztük hírességeket és a hivatásos sportolókat. Mindezt megtetézve hibátlan elszámolással, időben begyűjtött

tartozásokkal, illetve kifizetett nyereményekkel, gyönyörű lányokkal és pazar berendezéssel – nos, működhet a dolog.

26.

Kenneth másnap felhívott, hogy közölje velem: a többiek beleegyeztek, hogy kipróbálnak. Nekem ennyi elég volt. – Okvetlenül hozd a lányokat… ó, és szabadulj meg Eugene-tól. Ő Illya öccse, de nincs rá szükségünk – fűzte hozzá Kenneth lényegre törően. – Rendben. Egy pillanatra belém mart a bűntudat Eugene miatt; ő volt az a kölyök az arcát félig elfedő kalapban, aki a beugrók visszavásárlásait intézte. Rendes srácnak tűnt, aki elveszett a bátyja árnyékában, és csupán arra vágyott, hogy részévé válhasson a világának. De ha Kenneth és a barátai azt akarták, hogy eltávolítsam a közelükből, akkor úgy lesz. Ráadásul sokkal fontosabb dolgok foglalkoztattak. Először leszek pókerjáték házigazdája New Yorkban. És

csak egyetlen lehetőség áll a rendelkezésemre, hogy bizonyítsam képességemet. Visszarepültem LA-be, hogy megtegyem az előkészületeket. Első lépésként megkértem az ottani Four Seasons menedzsmentjét, intézzék el New York-i testvérszállodájuknál, hogy bocsássák rendelkezésemre a leggyönyörűbb szobájukat. Aztán kapcsolatba léptem minden egyes játékos asszisztensével, hogy megtudjam, milyen italt, ételt és szivart kedvelnek, következésképpen miket kell beszereznem. Megfelelő lányokat is találnom kellett, hogy ellássák a személyzet feladatát, de ami a leglényegesebb: legalább két új játékost is fel kellett hajtanom, akik vagy hírességek voltak, vagy tudni lehetett róluk, hogy biztosan felpezsdítik a játékot. A csodával határos módon minden apró darabkát sikerült a helyére illesztenem. Kapcsolatba léptem Guy Lalibertével, aki örömmel elfogadta a meghívást. Annyira imádott pókerezni, hogy még akkor is jókedvű volt, ha veszített. Meghívtam A-Rodot is. Csak egy legendás hírű, hivatásos sportoló képes ábrándos szemű bakfisokká varázsolni a Kennethhez hasonló keményszívű, sikereken edződött fickókat. Leszállás után egyenesen a szállodába hajtattunk a lányokkal a JFK repülőtérről. Szemünk-szánk elállt a szobától, amikor beléptünk. Egész egyszerűen hihetetlen volt. A padlótól mennyezetig

érő ablakok háromszázhatvan fokos kilátást kínáltak Manhattanre. A négyszáz négyzetméteres lakosztály többi szobája is lenyűgöző volt. A nappali közepén egy versenyzongora állt, a hat méter magas mennyezetről szikrázó csillár lógott. Alighogy leraktam utazótáskáimat, berregett a mobilom. Egy helybeli profi pókeres volt, akit LA-ből ismertem. Annak idején többször is bemutatkozott, hogy megjegyezzem a nevét. Mindenáron be akart kerülni a játékba. Udvarias voltam vele, de egy másodpercre sem fordult meg a fejemben, hogy az asztal közelébe engedjem. – Szia! – üdvözöltem. – New York meghaladja az erődet, itt nem tudsz játékokat szervezni – közölte. Pontosan tudta, hogy mit tervezek. – Menj haza. New York más, mint LA. Fenyegetésnek szánta? Nem úgy hangzott, mintha baráti tanács lett volna. Úgy döntöttem, hogy eleresztem a fülem mellett a burkolt figyelmeztetést, annál is inkább, mert a szememben a fickó nem volt több megalkuvásra hajlamos, ám ártalmatlan előnylesőnél. – Itt Eddie a góré, ő mondja meg, ki hova szarik – fűzte hozzá. Tudtam, ki az az Eddie Ting. Az illegális póker berkeiben nőtte ki magát. Egydolláros asztaloknál kezdett játszani, aztán váltott kétdollárosra, és olyan jól ment neki, hogy egyre feljebb kapaszkodott, míg végül félre tudott tenni annyit, hogy létrehozza saját játékát. Az volt

a sejtésem, hogy valójában dörzsölt üzletember, akit kizárólag a haszon érdekel, és képes bárkin keresztülgázolni, ha az érdeke úgy kívánja. Annak idején, amikor szép számban működtek és fölöttébb jövedelmezők voltak a pókerklubok, Eddie is üzemeltett néhányat több asztallal. A végén ő lett New York pókerkirálya. Pár évvel azután, hogy elindítottam játékomat LA-ben, Eddie megneszelte, hogy milyen jól megy az üzlet és mennyi a bevételem. Elhatározta, hogy megkísérel betörni az ottani piacra. Kibérelt egy lakást, és hozzálátott a szervezéshez. De kudarcot vallott, és úgy hallottam, hogy megszégyenülten, behúzott farokkal visszaoldalgott New Yorkba. Nyilvánvalóan nem ujjongott örömében, hogy át akarom tenni a székhelyemet a keleti partra. Illya szerint a gutaütés kerülgette, amikor megtudta, hogy próbalehetőséget kaptam a nagy játékra, amire ő évek óta feni a fogát – hasztalanul. – Kösz a tanácsot. Remélem, jól mennek a dolgaid – válaszoltam, és bontottam a vonalat. Emlékezetbe véstem, hogy feltétlenül vegyem fel a kapcsolatot Eddie-vel, és tisztázzam vele a helyzetet. Ellenségekre végképp nem volt szükségem. Majd belegebedtünk a lányokkal, hogy időben megtegyünk minden előkészületet. Mindnyájan tudtuk, hogy csupán „próbajátékra” hívtak minket, és ez az

egyetlen esélyünk. Eugene röviddel a kezdés előtt jelent meg. – Hű a mindenségit, klassz ez a szoba! – mondta elismerően, fejével a körpanorámára bökve. Buggyos tréningalsó volt rajta, melegítőfelsőjén Baszd meg, fizess! felirat virított. Bűzlött a spanglitól és a cigitől. Nem tudtam eldönteni, egyszerűen csak nem éri fel ésszel, hogy legalább törekednie kellene az elfogadható külsőre, vagy pedig magasról tesz rá. – Szia! – köszöntem neki, majd a szokásos udvariassági futamok után a tudomására hoztam, hogy aznap este én fogom kezelni a kasszát. Sötét tekintettel méregetett. – Azért maradhatok, hogy nézzem a játékot? – kérdezte. Hangja normálisan csengett, nem volt benne sem fenyegetés, sem félszegség. Összevontam a szemöldököm. Minden erőmmel azon voltam, hogy az este tökéletes legyen, és tudtam azt is, hogy a legértékesebb játékosomat, Kenneth-et kifejezetten irritálja Eddie jelenléte. – Gondolom, nincs akadálya – válaszoltam. – Csak ne állj a játékosok mögé, mert az zavarja őket. Rám emelte a tekintetét, de aztán bólintott. Mire az első fickó befutott, a lányokkal együtt már teljes nyugalommal vártam a játék kezdetét New York legdekadensebb hotelszobájában. Beszereztem egy teljesen új, osztályon felüli pókerasztalt, makulátlan, eredeti zöld posztóval a tetején, pohártartókkal ellátott

mahagóniszegéllyel és természetesen a Shuffle Master számára kialakított mélyedéssel. Egymás után érkeztek a fiúk, akik hozzá voltak szokva ahhoz, hogy az életük luxuskörülmények között pereg, kivéve, amikor nekik maguknak kellett gondoskodniuk a szükséges feltételek megteremtéséről – például a heti pókerpartik esetében. A lányok a legmagasabb fokozatra kapcsolták bájaikat. Kacagtak a tréfákon, ámuldoztak az elhangzott sztorikon, és kielégítettek minden igényt, nem egyszer még azelőtt, hogy maguknak a játékosoknak eszébe jutott volna, hogy mit szeretnének. Már régen megtanultam, hogy sosem szabad lebecsülni annak erejét, ha elhitetjük egy férfival, hogy ő egyedi és utánozhatatlan, ezért kiterjedt háttérkutatást folytattam minden egyes játékosról, memorizáltam legkiemelkedőbb eredményüket, és az este előrehaladtával mindegyiküknél érdeklődtem dicső babérjaik felől. Tetszett nekik az asztal, és elégedetten fogadták a jól bevált zsetonokat, amelyek pont megfelelő súlyúak és összetételűek voltak. Valósággal lubickoltak a sok figyelmességben. Mindenki elragadtatott hangulatban volt, és lázban égett a lelkesedéstől. Össze nem lehetett hasonlítani azzal a játékkal, amelyet Easton Brandt házában láttam. Úgy tűnt, hogy semmi sem tehet keresztbe. Guys is megérkezett. Szokás szerint elbűvölő volt, elképesztő történetekkel szórakoztatta a többieket arról,

hogyan küzdötte fel magát a nyomorból. Egy idő után úgy döntöttek, hogy elkezdik a játékot. Már rögtön az első osztás izgalmasan indult. Kenneth azonnal betolta az összes zsetonját, Bernie, aki nemrégiben csatlakozott a társasághoz, valamint Igor és Illya tartotta a tétet. Az alsó ajkamba haraptam, és feszülten figyeltem. Az este első nyertes keze egymillió dollárt ért. Valaki megkért, hogy kapcsoljam be a televíziót, mert Bush beszédet intéz a nemzethez az omladozó gazdaságról. 2008 szeptemberét írtuk, és miközben fejenként újabb kétszázötvenezer dollárt számoltam le zsetonban Igornak, Bernie-nek és Kennethnek, némi iróniával gondoltam arra, hogy az elnök válságról beszél, én meg életem legnagyobb tétekben menő játékán őrködöm. Bernie érdeklődött, hogy visszavásárolhatja-e magát ötvenezer dollárért. Mivel úgy szólt a megállapodás, hogy a beugró, illetve visszaülő összeg legkevesebb kétszázötvenezer dollár, megkérdeztem a többieket, van-e kifogásuk. Mint mindannyiszor, amikor magukat a játékosokat kértem meg, hogy döntsenek, ahelyett, hogy önhatalmúlag cselekedtem volna, szenvedélyes és heves vita alakult ki. A csetepaté közepén beállított A-Rod, és a társaság egyszeriben megfeledkezett a kicsinyes perlekedésről, és minden további nélkül beleegyezett Bernie kérésébe. Tüstént oda is adtam neki a zsetonokat,

aztán Alexre fordítottam a figyelmemet, aki egy darabig csak nézni szerette volna a játék menetét. – Micsoda csata! – jegyezte meg, miközben a zsetonhalmokon legeltette a szemét. A vacsora már megérkezett, én azonban kénytelen voltam a játékot követni. – Tényleg őrjítő – bólintottam. Szerencsére felbukkant Katherine, a barátnőm száznyolcvankét centiméteres magasságával, lassú, vontatott georgiai kiejtésével, testhez simuló bőr cicaruhában. A férfiak megigézve bámulták. Miután átvette tőlem A-Rod szórakoztatásának feladatát, mehettem a vacsorával foglalkozni. Eugene megveregette a vállam. – Hé! – vetette oda félvállról. – Nem írtad fel a Bernienek adott ötvenezret. Bosszús tekintettel fordultam felé. – Már hogyne írtam volna fel!

–

válaszoltam

méltatlankodó hangon. Éppen egy spanglit sodort magának, rám se nézett. – Á-á, nem írtad fel! Mérgesen ráncoltam a homlokom. – Nem ez az első alkalom, amikor pókerpartit igazgatok – csattantam fel. Rezzenéstelenül állta a tekintetem, rám emelve nagy, fekete, mandulavágású szemét. – Oké, ha te mondod.

Felkaptam a kimutatást, és drámai mozdulattal a Bernie neve mellett szereplő rubrikára böktem. Üres volt. Elkerekedett a szemem. Eugene-nek igaza volt. Pedig nagyon jól tudta, hogy ha aznap este rendben mennek a dolgok, elveszíti a munkáját, egyúttal annak lehetőségét is, hogy legalább egy estét a bátyjával tölthessen. – Köszönöm – fordultam felé. – Igazán szép tőled. Az este további részében az asztal körül forgolódtam. Amint közeledtünk a végéhez, megfogtam Eugene karját. – Hadd hívjalak meg reggelizni – ajánlottam fel neki. – Legalább ennyivel tartozom neked. Megrántotta a vállát, és kilépett a teraszra, hogy elszívja a gondosan sodort füves cigijét. – A Parker Meridienben lehet a legjobb reggelit kapni a városban – mondta, miután visszajött. – Ahol te akarod – válaszoltam. Ötvenezer dollárt kerestem azon az estén, ami sok problémámat megoldotta, de legfontosabb az volt, hogy remekül sikerült a játék. Mindenki boldognak és elégedettnek látszott. Én voltam a legjobban meglepve, hogy minden simán ment. A nap éppen felkelt, amint kiléptem a szálloda kapuján. A város még csendes volt. Leintettem egy taxit, és a Parker Meridienbe vitettem magam, hogy együtt reggelizzem Eugene-nel. Továbbra is bámulatba ejtett

tisztességessége. A segítsége nélkül egészen másként végződött volna az éjszakám. Pár perccel azután bukkant fel, hogy kávét rendeltem magamnak. – Szeretném ismét megköszönni – hálálkodtam. – Előbb köszönetet mondasz, aztán meg lapátra teszel? – kérdezte mosolyogva. – Nem rúglak ki. A zsetonok kiosztása a te reszortod, ameddig csak kedved van hozzá. Szívesen látlak bármelyik játékomon. Két órát töltöttünk az étteremben. A punk külső alatt szellemes, okos és figyelemfelkeltő fiú rejtőzött. Beszéltünk a családjainkról, és szóba került az is, hogy milyen magányos sors felnőni testvérek árnyékában. Illya nemcsak elsőrendű szerencsejátékos volt – márpedig Eugene családjában ezt a képességet tartották a legnagyobb becsben –, hanem nemzetközi szintű teniszező is. Eugene elmesélt nekem egy történetet, amely összetörte a szívem, ugyanakkor jól illusztrálta, hogy hol az ő helye a családi hierarchiában. Az előző nyáron meglátogatta bátyját Long Island népszerű üdülőhelyén, és magával vitte új cicáját is. Mind Eugene-t, mind a kismacskát megcsípte egy kullancs, amely a Lyme-kórt hordozta. Együtt feküdtek betegen, míg a cica el nem pusztult. Eugene családja elutazott egész nyárra, bátyjának meg pókermeghívása volt Vegasba, így egyedül, elfeledve próbált kilábalni a betegségből. Fél arca

átmenetileg lebénult, de senki sem vette a fáradságot a családjából, hogy ránézzen. Őszintén megsajnáltam. Az apja nem hitt abban, hogy belőle is sikeres pókerjátékos válhatna, mert túl „érzelgősnek” találta. Eugene egy brooklyni, kisebb tétekben zajló játéknál vállalt osztói munkát, és abból a pénzből játszott, amelyet a nagynál keresett. – Gyere, dolgozz nekem – javasoltam. – Lehetsz osztó. Sokkal többet fogsz keresni, mint most. – Kenneth nem engedné meg. – Egyéb játékokat is szervezek. Méghozzá jó néhányat. – Benne vagyok – állt kötélnek Eugene, és mosolygó szemmel nézett rám fekete kalapja alól. Másnap telefonon keresett Kenneth. – A fiúk többségének tetszett a szervezés, de vannak páran, akik még haboznak. Javasoltam, hogy terjesszük ki a próbaidődet – közölte. Ujjongtam örömömben. Ha több időt kapok, akkor azonosíthatom azokat, akik elégedetlenek velem, és ezáltal talán módot is találhatok arra, hogy megnyerjem őket az ügyemnek. Feltámadtam poraimból, és új keretet szabtam az életemnek. Minden kedd reggel New Yorkba repültem a lányokkal. Az időeltolódás miatt késő délután érkeztünk, rohanás a szállodába, ahol felkészültünk az esti játékra, egész éjszaka fennmaradtunk, aztán másnap reggel álmosan, hullafáradtan kivonszoltuk magunkat repülőtérre, és irány vissza a nyugati partra. LA-ben

szintén futtattam egy kisebb játékot, amely távolról sem volt olyan jövedelmező, mint az előző, de legalább nem léptem le teljesen a színről. Ahogy teltek a hetek, Eugenenel jó barátok lettünk, és fontos információkkal látott el. Felfedte, hogy Keith Finkle ágál ellenem a legmegveszekedettebben. A leküzdendő akadály ismeretében már könnyebben tudtam tervezni. New York-i pozícióm szempontjából a leglényegesebb tennivaló új játékosok toborzása volt, lehetőleg olyanoké, akik vastag pénztárcával rendelkeztek és laza stílusban játszottak. A NY-i játék beugrója irdatlan nagy összegű volt, a kötelező vakok nem különben; ezek a srácok olyan tétekben játszottak, amilyenekről a legtöbb ember még csak nem is hallott. Ami alapvetően azt jelentette, hogy bárkit hajtok is fel, annak kitömött zsebbel kell jönnie, és készen a tapasztalatszerzésre. Ám munkámat küldetésnek tekintettem. Bizonyítani akartam, és nem engedhettem, hogy az ellenségeim eltorlaszolják az utamat. Aktivizáltam

kapcsolati

hálózatomat,

ide-oda

rohangáltam a városban, hogy találkozzam az összes gazdag barátommal és az ő ismerőseikkel, akikről korábban még csak nem is hallottam. Egyre több időt töltöttem New Yorkban a lányok társaságában. Felfogadtam újakat, de a régiek közül is néhányat áthozattam LA-ből, és minden este nyakunkba kaptuk a várost, fáradhatatlanul kutyagoltunk, megjelentünk,

ahol csak tudtunk, művészeti galériák megnyitóitól kezdve jótékonysági rendezvényekig, klubokban és éttermekben, nem egyszer a kedvezményes „happy hours” időszakban, amikor zsúfolásig megteltek a szórakozóhelyek. Sunny volt az osztóm. Ő is LA-ből jött át; kék szemű, szőke hajú, szabadszellemű teremtés volt. A szende, ártatlan lányka szerepe is ráillett volna, de őt inkább vonzotta a diszkóklubok és a pókerasztalok világa, semmint a mozivászon. Ha éppen nem osztott, akkor táncolt vagy játszott. Gyakran napokra eltűnt, olyannyira, hogy a végén erőszakkal kellett kivonszolni valamelyik bűzös, lerobbant Los Angeles-i kaszinóból. Lola tűzrőlpattant, sötéthajú szépség volt, aki Long Islanden cseperedett fel, ott is dolgozott és játszott helyi klubokban. Eszeveszetten gyönyörű és fenemód ügyes játékos volt – különb titkos fegyvert nem is találhattam volna. Ha kémre volt szükségem, hogy feltérképezzen egy játékot, akkor őt kértem fel beugrónak, fedezve a költségeit. (Az ilyesfajta futtatás azt jelenti, hogy valaki készpénzt bocsát a pókerjátékos rendelkezésére, abban a reményben, hogy az illető nyerni fog. A nyereséget előre meghatározott arányban osztják el egymás között.) Általában mindig beszervezett nekem néhány új játékost, és abban is biztos lehettem, hogy a nyereményéből szép summa üti a markomat. Julia ázsiai születésű volt, csinos és matematikai zseni. Caroline apja diplomata volt, ő maga öt nyelvet beszélt, és

bámulatos könnyedséggel forgott az úri társaságban. Kendall tipikus amerikai lány volt, tagbaszakadt és izmos, szőke hajú és kék szemű, közvetlen stílusú; hivatásos masszőzként dolgozott. Rider ismerte a nyomozói munka összes csínját-bínját, képessége roppant hasznosnak bizonyult, amikor információkat kellett gyűjteni egy-egy potenciális játékos hátteréről. Tiffanyt LA-ből hoztam át. Igazi playmate volt, mesterien értett a csábításhoz. Utolsóként pedig ott volt Little12, a százötven centiméternél alig magasabb, szőke, ruganyos testű modell, aki kitűnő szervezőnek bizonyult és vele született adottsággal rendelkezett a házi teendők terén. Őt alkalmaztam személyi asszisztensemként. Nem akármilyen csapatot alkottunk, és felkészültnek éreztem magam a Nagy Alma bevételére. Kibéreltem egy elegáns, korszerűen berendezett lakást Manhattanben, padlótól mennyezetig érő ablakokkal, ragyogó kilátással és elegendő szobával, hogy a lányok szükség esetén ledőlhessenek pihenni. Érintkezésbe léptem klubpromóterekkel, italokat árusító lányokkal, „galerinákkal” (művészeti galériák alkalmazásában álló gyönyörű lányokkal) és Atlantic Citybeli kaszinóhosztokkal: készpénzes jutalékot ajánlottam fel nekik, ha küldenek játékosokat. Egykettőre hírünk ment városban. A titokzatosság és a varázserő fátyla lebegett körülöttünk, a hátunk mögött összesúgtak. Egy hónapon belül megrendeztük az első nagy játékunkat, amelyet aztán felváltva tartottunk a

Four Seasonsben és a Plazában, valamint két kisebbet is indítottunk, mindkettőt a lakásomban. Szerencsére emeleti szomszédjaim egyike egy NBA-s kosárlabdajátékos volt, akinek gyakran kellett utaznia, a másik pedig egy viszonylag neves forgatókönyvíró, akiről kiderült, hogy szeret pókerezni, és be is szállt a játékba. A kapusok azonban eleinte kissé össze voltak zavarodva. Kétszer egy héten kilenc-tíz férfi és néhány gyönyörű lány állított be hozzám pontban este hétkor, és nem is távoztak a hajnali órák előtt. Miután elegendő borravalót kaptak tőlem, hogy kifizethessék saját lakbérüket, elárultam nekik, hogy mi folyik nálam. Mindnyájan jót nevettek. Valami azonban bűzlött a levegőben, és a készülődő vihar forrása Eddie Ting volt. A New York-i pókervilágban futótűzként terjedtek a szóbeszédek, és hamarosan hírhedtté váltunk. Eddie kiborult, amikor megneszelte, hogy New Yorkban szeretném felütni a tanyámat… Most, hogy már átköltöztem, és egyszerre több játékot is futtattam, mindenféléket hallottam róla különböző emberek szájából, és arról is, hogy milyen érzéseket táplál irányomban. Állítólag megkereste Illyát, hogy rábeszélje, akadályozza meg, hogy én lehessek a nagy játék házigazdája; hál’ istennek nem rendelkezett akkora befolyással, mint ahogy hitte. Persze, érthető volt a felindultsága. Annak idején Los Angelesben

kirekesztettük az üzletből, most pedig azt kellett látnia, hogy a városát lerohanta egy fiatal lány, aki ráadásul még csak nem is pókerezik. Egy este kaptam egy fülest, amely szerint Arthur Grossman a városban tartózkodik. New York-szerte voltak kémeim és informátoraim, kezdve a promóterektől az italárusító lányokon át a szállodai portásokig. Mostanra már gyökeret eresztettem New Yorkban, hozzáidomultam a helyi közeghez, és kétszer, ha nem háromszor annyit kerestem, mint LA-ben. Játékokat szerveztem, amiről mindenki tudott; senki sem mert tiszteletlenül bánni velem, vagy azt követelni, hogy ugassak a borravalómért, mint egy fóka. Ennek ellenére még voltak elvarratlan szálak az életemben. Az egyik ilyen Arthur volt; szerettem volna, ha egyenesen a szemembe mondja, hogy miért zárt ki a játékból. Volt egy olyan sejtésem, hogy annál több húzódik meg a háttérben, mint amennyi látszott. Úgyhogy küldtem neki egy SMS-t: Szia, Arthur, hallottam, hogy a városban vagy. Bulizni indulunk a lányokkal, jó lenne összefutni veled. Szinte nyomban válaszolt. Az emberek sokkal készségesebben reagálnak, ha nem kérnek tőlük, hanem ajánlatot kapnak. Megállapodtunk, hogy a Butterben találkozunk. Ez egy éjszakai klub volt, nem messze a lakásomtól, és hírességek közismert szórakozóhelyének számított. Felhívtam a klub igazgatóját, aki történetesen a barátom volt, és lefoglaltam a legjobb asztalt. Miközben készülődtünk a

lányokkal, pezsgőt ittunk, kacarásztunk, kifestettük egymást, és különböző puccos szereléseket próbáltunk fel. Tipikus, a lányos bulikat megelőző szépítkezési szeánsz volt… egészen addig, míg küldöncünk, Little meg nem érkezett, és az ágyra nem borított egy halomnyi készpénzt. Egész nap a városban caplatott, hogy begyűjtse a beszállókat a nagy játékra. Rögvest félbeszakítottuk a sminkelést, és nekiláttunk, hogy megszámoljuk a pénzt. – Kettő-ötven – közölte Tiffany a kezében lévő kötegre mutatva. – Három-negyven – mondta Kendall. Mindnyájan felé fordultunk; a matematika sose volt az erőssége. – Háromszor is megszámoltam! – tiltakozott. – Kettő-nyolcvan – szólalt meg Julia, majd kikapta Kendall kezéből a bankókat, hogy ellenőrizze, tényleg jól számolt-e. – Nálam négyszázezer van – tájékoztattam a többieket. – Szép munka volt, Little – dicsértem meg, feléje nyújtva néhány százdolláros bankjegyet és egy pohár pezsgőt. – Némileg le vagy maradva – kacsintottam rá. Beraktam a pénzt a páncélszekrénybe, majd leültem, hogy befejezzem az arcfestést. Miután ellibbentünk a sorban állók mellett, ajkunkat csücsörítve puszit dobtunk a teremfőnöknek, aki előzékenyen az asztalunkhoz kísért minket. Arthur már

várt ránk; amikor észrevett bennünket, tekintete ide-oda ugrált, felmérve a felhozatalt. Elbűvölő és bűbájos voltam, mintha mi sem történt volna. Ittunk és táncoltunk, miközben vártam a megfelelő pillanatra. Egyszer csak kíséretének egyik női tagja, aki asszisztensként dolgozott neki, megragadta a karomat. – Iszonyúan sajnálom, ami LA-ben történt veled – pusmogta a fülembe, szemmel láthatóan becsiccsentve. Leheletét forrónak és az alkoholtól bűzösnek éreztem, a legszívesebben el is húzódtam volna tőle, de másért jöttem ide. – Biztosan bepöccentél, ugye? De miért akart… mindenáron elmozdítani? – gügyögte akadozó nyelvvel. Rámeredtem. – Nem is tudtam, hogy Arthur ennyire gyűlölt – válaszoltam. – Nem, Arthur nem is… – dadogta. – Nem Arthur. Hanem Tobey… Ő volt. Hallottam, amikor rólad dumáltak… Arthur aggódott miattad. Kábán hátradőltem. Forgott velem a világ. Azt tudtam, hogy Tobey-nak rettenetesen szúrja a szemét, hogy mennyit keresek a játékon, de arról gőzöm sem volt, hogy az utálat ilyen mélyen beleette magát a sejtjeibe. Ha igaz, amit Arthur asszisztense kifecsegett, akkor Tobey a hírnevét használta fel arra, hogy Arthurt megpuhítsa, az ő pénze révén pedig hasson a társaság többi tagjára, majd megjátszotta, hogy a barátom, pusztán azért, hogy aztán bevihesse a végső horgot.

Keserűség szállta meg a lelkem, ugyanakkor csodáltam is Tobey-t agyafúrtságáért. Gyaníthattam volna. Arthur előtt nem hoztam szóba a történteket, csak lassan iszogattam a skót whiskymet, és úgy tettem, mint aki jól érzi magát. Már távozóban voltunk, amikor Arthur megfogta a karom. – Ne add fel LA-t – mondta. – Gyere, nyitva áll a házam előtted. Egyszeriben rádöbbentem, hogy visszakaphatom LA-t. De akartam-e? Naná, hogy akartam! Tobey szemébe akartam nézni, méghozzá a saját terepemen, az én feltételeim szerint. Következésképpen Arthur ajánlatába. – Kösz, Arthur, örömmel – feleltem.

beleegyeztem

Sokszor elképzeltem magamnak ezt a pillanatot azóta, hogy kitúrtak a játékomból… Hason csúszva járulnak elém, és könyörögnek, hogy térjek vissza. Nem egészen ilyen drámai módon történt, mégis jobban éreztem magam – hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem égtem a vágytól, hogy láthassam Tobey arcát, amikor megjelenek az asztalnál, amely mellől kipenderített. De mielőtt visszautazhattam volna LA-be, el kellett simítanom egy kisebbfajta problémát. Az egyik játékosom, Will Fester, akit én szerveztem be, még mindig nem törlesztette az adósságát, és lógott félmillióval. Már három hetet késett, és a kilátások nem voltak biztatóak.

Korábban is volt már dolgom hasonló széltoló alakkal, egy hivatásos atlétával, akit, mint utólag megtudtam, szoros kapcsolatok fűztek az alvilághoz. Akkor egy másik játékos, egy hiphop zenei producer felajánlotta, hogy kézbe veszi helyettem az ügyet. Félrehúzott, és azt mondta: – Figyelj, Molly, én be tudom hajtani a lóvét attól a rohadéktól. – Tényleg? Hogyan? – Még csak ne is kérdezd, hogyan. Udvariasan, de visszautasítottam az ajánlatát. Bosszantott, hogy nekem kellett pótolnom a hiányzó negyvenezer dollárt, ami akkoriban nem kis terhet jelentett, de sokkal elfogadhatóbb megoldásnak tűnt, mint esetleg belekeveredni bármiféle zsarolási ügybe vagy erőszakos cselekménybe. Ezúttal egy közös ismerős ajánlotta fel, hogy beszél a hóhányó srác fejével. Igen befolyásos fickó volt, családi vállalkozása révén több milliárd dolláros birodalom fölött uralkodott. Will ugyanabban az üzletágban utazott, és bíztam abban, hogy ha közös ismerősünk keresi, az hathatósabb lesz, mint az én üzeneteim, amelyekre a füle botját sem mozdította. Másnap már jelentkezett is Will. – Szia, baba! – üdvözölt. – Szia, Will! – viszonoztam a köszönést barátságos hangnemben. Azt már kitapasztaltam, hogy a fickók

kevésbé hajlamosak fizetni, ha sértődöttek vagy haragszanak. – Elnézést a késedelemért – szabadkozott. – Elég hülyén alakultak az utóbbi hónapok. Találkozhatnánk Miamiban? Tartok ott lent készpénzt, azt meg nem akarom, hogy a feleségem észrevegye, hogy egy ekkora összeget leemelek a számlánkról. – Semmi akadálya. – Holnap? – Csak mondd meg, hogy hol és mikor – válaszoltam. Feszülten vártam, hogy újra jelentkezzen. Életbe vágó volt, hogy a csávó fizessen. A NY-játékom jövője függött attól, hogy megkapom-e a pénzt. Megkönnyebbülten eresztettem ki a levegőt, amikor SMS-ben megüzente, hogy hol találkozzunk. Rögtön csatlakoztam az internetre, hogy lefoglaljam a jegyemet. Már majdnem rákattintom a jóváhagyás gombra, amikor belém villant, hogy félmillió dollárral nem tudok csak úgy átsétálni a Miami Nemzetközi Repülőtér biztonsági kontrollján, hiszen a város a kábítószer-kereskedelem egyik központja. Sokkal komolyabban vették az ellenőrzést, mint bármely más amerikai repülőtéren. Ebből következően bérelnem kell egy kisgépet, hogy hazajussak. Eugene felajánlotta, hogy elkísér az útra, így kivettem egy szállodai szobát, hogy a hétvégét is ott tölthessük. Viszonylag hamar összejöttünk. Kapcsolatunk gyorsan és

hevesen lobbant fel, féktelen és mámorító lángként; egészen más volt, mint az a szerelmi viszony, amely köztem és Drew között bontakozott ki. Eugene otthonosan mozgott a világomban. Abban nőtt föl. Sosem kellett mentegetőznöm amiatt, hogy nem tudtam elszakadni a munkától, és arra sem volt szükség, hogy bármit is rejtegessek előle. A szerelmünk nyílt és őszinte volt, és egy ideig tökéletesen működött. Amikor leszálltunk Miamiban, küldtem egy üzenetet Willnek. Semmi válasz. Tűkön ülve vártam, hogy jelentkezzen. Idehívott, hogy aztán fel se bukkanjon? A bolondját járatta velem? Most nemcsak a tartozása miatt voltam szorult helyzetben, hanem a chartergép költsége miatt is. Idegesen sétáltam le s föl, így telt el két óra. – Zil, meglátod, minden rendben lesz – nyugtatgatott Eugene. Zillának becézett, ő ragasztotta rám ezt a nevet. Jó volt tudni, hogy olyasvalaki van mellettem, akinek nem kellett magyarázkodnom, mert mindent értett, hogy min megyek keresztül. Mióta a póker bejött az életembe, nem tapasztaltam ehhez foghatót. Will végre-valahára előkerült. – Tényleg sajnálom, Molly, tudod, fölöttébb zűrösek voltak az utóbbi hónapok, a piac meg egyebek. Együtt érzően bólogattam, holott kaszinóforrásaim jelentették, hogy Will rendszeresen játszik Atlantic

Cityben és Vegasban, ráadásul – a „piaci” helyzet ellenére – brutális összegekben. Elém tett egy bankjegyekkel, zsetonokkal és aranyrudakkal teli táskát. Megszámoltam, százezerrel kevesebb volt a tartozásánál. – A többire is gondom lesz, ha visszatérek New Yorkba – mondta, arcán amolyan „iparkodni fogok” mosollyal. Kedvem szottyant leüvölteni a fejét, és a szemébe vágni, hogy mit gondolok a simlis viselkedéséről, de kénytelen voltam megőrizni a szívélyes modort, legalábbis addig, amíg be nem gyűjtöm a hiányzó százezer dollárt. Miután Will elment, Eugene-re néztem. – Zil, ha valaki valóban nem akar fizetni, akkor egy árva garast sem törleszt, és nem fogja leperkálni az összeg nagy részét. Logikus volt, amit mondott. Eugene sokkal többet tudott erről a világról, mint amennyit én valaha is fogok. Szerencsejátékosok között nőtt fel, olyan volt, mintha DNS-ében hordozta volna a hajlamot. LA-ben el voltam kényeztetve, ott senki sem próbált kibújni a fizetési kötelezettsége alól, mert ügyelnie kellett a játék társasági státusából fakadó következményekre. Gyakorlatilag ugyanazok a játékosok ültek az asztalnál minden egyes alkalommal, és senki sem akart feketelistára kerülni. New Yorkban más nevek szerepeltek a lajstromban, és más szabályok érvényesültek, amelyeket még el kellett sajátítanom.

Kedvenc déli parti szállodámban, a Setaiban vettem ki szobát. Izgatottan vártam, hogy elmehessek vacsorázni Eugene-nel egy elegáns helyre, elnyúlhassak a homokban, és leereszthessek a társaságában. Ám Eugene valójában kis vérszívó alfahím volt, aki éppen nyakig benne volt valamilyen ádáz internetes pókercsatában, úgyhogy a szobaszerviztől rendeltem kaját. Egész éjszaka fennmaradt, és csak reggel hétkor bújt ágyba. – Egyébként is utálok napon lenni, Zil – nyűgösködött álmos hangon. Én akkor keltem fel, hogy a parton töltsem a napot. A második este befizettem Eugene-t egy helyi játékba. Állítólag az volt a legnagyobb tétekben zajló pókerparti Miamiban, és tele volt mazsolákkal, vagy szakzsargonban: halakkal. Másnap reggel, a repülőgép indulása előtt egy órával bukkant elő egy halom készpénzzel és néhány értékes új kapcsolattal. A miami út nagyban elütött azoktól a romantikus kiruccanásoktól, amelyeket korábbi fiúim oldalán tettem, de amikor elhelyezkedtünk a G-5-ös fedélzetén félmillió dollárral a birtokunkban – részint készpénzben, részint aranyban –, átkozottul csúcs érzés volt. Mintha Bonnie és Clyde lettünk volna, leszámítva a vérontást. Eugene rám emelte nagy, fekete szemét. – Nagyon szeretlek – mondta, miközben bekötöttük a biztonsági övet. Én is szerettem őt. Talán még szenvedélyesebben, mint addig bárki mást. Arra használtuk szerelmünket és a

szerencsejáték iránti megszállottságunkat, hogy betömjük az életünkön támadt réseket, és elszigeteljük magunkat a valóságtól, amely elől annyira igyekeztünk mindketten elmenekülni. Ismét hívtak Vegasból. Illya meghosszabbította ott tartózkodását, pedig szükségem volt rá New Yorkban a nagy játékhoz. Hírhedt volt arról, hogy fél a repüléstől, és megesett, hogy hónapokra leragadt valahol, mert nem mert repülőgépre ülni. Úgy döntöttem, hogy egy füst alatt több mindent is elintézek. Szervezek egy vegasi kirándulást a New York-i fiúknak, ott begyűjtjük Illyát, majd továbbrepülünk LA-be, hogy ott lehessenek az Arthurnál tervezett játék újraindításánál. Elküldtem a meghívókat, kibéreltem a repülőgépeket, lefoglaltam a szállodai szobákat Vegasban és LA-ben, és összeállítottam a meglehetősen zsúfolt programot. Természetesen Eugene-t is vittem magammal. Mindenki másnak a szemében ő csak egy alkalmazottam volt. Kifogástalan munkát végeztünk viszonyunk eltitkolásában. Sikerült mindent maradéktalanul előkészíteni, így időben elindultunk a charterjárattal Vegasba. Hűen önmagukhoz, a fickók szinte egyetlen másodpercet sem mulasztottak el a fedélzeten, hogy ne űzzenek valamilyen szerencsejátékot. A legkönyörtelenebb küzdelem Igor és a „Nagy Boudini”, azaz John Hanson, Illya mentora és üzlettársa között zajlott: először ostábláztak, majd kínai pókerre váltottak,

végül ötszázezer dolláros alapon „kiesős” pókert játszottak, azaz amelyiküknek hamarabb elfogyott a zsetonja, az kénytelen volt elbúcsúzni a játéktól. John, aki a világ egyik legfiatalabb sakkmesterének a hírében állt, olyan volt, mint egy emberi számítógép. Illyával folyton heves szócsatákat vívtak statisztikai kimutatásokról és esélyekről, a kínai pókerről, a hétlapos hold’emről, a különféle, nyílt és zárt lapokkal játszott pókerváltozatokról. Nem sokkal azelőtt, hogy megérkeztünk volna Vegasba, már egymillió dollár gyűlt össze a kasszában. A fedélzeten beindult nagyüzem a hotelben is folytatódott. Szinte még ki sem pakoltam a táskámat a tágas és luxusszámba menő villánkban, a srácok máris belevágtak a Cee-lo nevű kockajátékba, méghozzá egymillió dolláros induló összeggel. Mások sportfogadásokat kötöttek. Voltak, akik irdatlan összegeket raktak arra, hogy piros vagy fekete lapot húznak-e ki a kártyacsomagból. Írótáblámmal a kezemben rohangáltam közöttük, hogy pontosan vezessem, ki milyen téteket játszott meg. Kéthárom óránként magához hívott valaki, és megkért, összesítsem gyorsan, hogy nyerésben van-e vagy pedig veszít. – Hogy állok? – Hogy állok? Kész őrültek háza volt. Egy ideig pókereztek, aztán Phil Ivey, akit elég vitathatóan a póker Tiger Woodsaként

emlegettek, megkérdezte tőlem, hogy szerencsésnek érzem-e magam. Ugyanis kedve támadt a két dobókockával játszott crapsre. Kikísértem az asztalokhoz, ahol félóra alatt hárommillió dollárt vesztett a népszerű kockajátékon. Még csak az első nap volt, de a „veszteség” már meghaladta az ötmillió dollárt. Aznap este felkerestünk néhány éjszakai mulatót. Gazdagságuk ellenére a New York-i fiúk, egy-két kivételtől eltekintve, nem voltak hozzászokva ahhoz az előkelő színvonalhoz, amelyet a szórakozás terén biztosítani tudtam a számukra Vegasban. A pénzügyi világ királyai voltak, de idejük javarészét öltönyben töltötték, leginkább olyanok társaságában, akik szintén öltönyt viseltek. Ahogy lestem az arcukat és a testbeszédüket, kézzel foghatóvá vált a dekadens élvezetek hajhászásának öröktől fogva létező, mélyen lappangó varázsa. Üzleti stratégiám fontos és hathatós eleme volt az életstílus áruba bocsátása. Nem számított, hogy ki az illető, ha volt elegendő pénze, hogy játsszon és fizessen, be tudtam juttatni a legexkluzívabb klubokba, ahol gyönyörű nőkkel, hírességekkel és milliárdosokkal találkozhatott… Ráadásul a New York-i fickókat könnyebb volt elkápráztatni, mint a Los Angeles-ieket. Eugene éjszaka belopózott a szobámba, és nem csupán becéző szavakat suttogott a fülembe, hanem információkkal és megfigyelésekkel is elhalmozott. Mindent remekül csinált.

A következő nap lyukanként százezer dolláros tétre menő golfból, egymillió dolláros beugrójú pókerpartiból, ugyancsak egymilliós alapú Cee-lóból és harmincezer dolláros huszonegyből állt. Mire elhagytuk Vegast, a nyerések és a vesztések összege egyaránt nyolc számjegyűre rúgott. Senki sem aludt, a fiúk fanatikus agyalágyultakként viselkedtek. Alig foglaltuk el helyünket a gépen, hogy elinduljunk a Los Angeles-i magánrepülőtérre, máris gigászi ostábla- és kínaipóker-csaták vették kezdetüket, mielőtt még a pilóták magukra csukhatták volna fülkéjük ajtaját. Össze kellett szednem minden erőmet, hogy nyitva tudjam tartani a szemem, de nem engedhettem meg magamnak, hogy akár egyetlen vesztést vagy nyerést is félrekönyveljek. Miközben a játszmák fölött őrködtem, azon merengtem, vajon nem csúsztak-e ki a dolgok veszedelmes mértékben az ellenőrzés alól. A srácok olyan szenvedéllyel vetettek rá magukat a szerencsejátékra, mintha kábítószer lett volna. Mintha soha semmi nem lett volna elég nekik. A nyerések megtöbbszöröződtek, de sosem fedezték maradéktalanul a veszteségeket. Amitől újabb kényszerérzetek támadtak a játék folytatására. Kétségkívül megengedhették maguknak, és ezt választották szórakozásnak. Senkinek sem ártottak vele. Legalábbis ezt hitettem el magammal.

27.

Dacára a rogyadozó gazdaságnak, az Eddie Tinghez hasonló New York-i versenytársak berzenkedésének és annak a lábra kapott mendemondának, hogy azért kellett elhagynom LA-t, mert mindent elveszítettem, úgy éreztem, hogy egyenesbe jöttem. Futott velem a szekér, méghozzá látványosan. A New York-i játékok nagyobbak, jobbak és jövedelmezőbbek voltak, mint a Los Angeles-beliek. Egyszersmind másként szemléltem a világot, az, amin keresztülmentem, örökre beleégett az emlékezetembe. Még egyszer nem fogom megengedni magamnak, hogy önelégült legyek; sosem fogom abbahagyni újabb bálnák és újabb szamarak hajkurászását. Eugene szerves része lett törekvésemnek. A partneremmé emeltem, és kezességet vállaltam érte, hogy bevásárolhassa magát azokba a játékokba, amelyek révén új kapcsolatokra tehetett szert. A kezességem ért annyit, mintha aranyat kínáltam volna, ami lehetővé tette számára, hogy

bármelyik pókerpartiba beszálljon. Kapcsolatunk romantikus vetületét továbbra is titokban tartottuk. Ez a felállás üzleti értelemben kifejezetten előnyösnek bizonyult a számomra, ám ennek fejében kénytelen voltam átengedni őt az éjszakának. Életében először Eugene korlátozás nélkül vethette bele magát a szerencsejátékok miliőjébe, bárhol és bármikor játszhatott; nem kellett sok, hogy ráébredjek, apja miért nem őt, hanem Illyát szemelte ki arra, hogy egy hátizsáknyi pénzzel nekivágjon meghódítani New Yorkot. Eugene játékfüggő volt. Nem egy ízben megesett, hogy egyhuzamban két napon át játszott. Hamarosan ő lett a legnagyobb hal – vagyis balek – New Yorkban. Sajnálatra méltó módon, ha túl sokáig maradt bent egy játékban, és ráadásul veszített is, érzelmei átvették az irányítást a józan esze fölött. Ilyenkor kemény munkával megszerzett tudása és alaposan végiggondolt stratégiája egy szemvillanás alatt kirepült az ablakon. Miközben értékes játékosokat toborzott és fontos információkat gyűjtött, tetemes adósságot halmozott fel nekem. És már csak hébehóba láttam. Gazdag barátaim sok jó ötlettel elláttak, hogy kit cserkésszek be. Egy ilyen tipp révén került Glen Reynolds a látóterembe. Glen fiatal, gazdag és vakmerő volt. Egy közös barátunk hozott össze minket, kezdetben telefonon és e-mail útján érintkeztünk. Meghívtam néhány játékomra. Kérdéseiből arra következtettem, hogy érdekli

őt az ajánlatom, ennek ellenére nem jött el azonnal. Rendszerint felhívott minden játék után, és tudni akarta, hogy milyen eredmények születettek, és a kulisszatitkok is érdekelték. Boldogan elégítettem ki a kíváncsiságát… Csalinak szántam, bíztam benne, előbb-utóbb úgyis horogra akad. Végül bejelentkezett egy péntek esti játékra, amelyet afféle kísérleti alapon szerveztem jelentősen alacsonyabb tétekkel és potom ötezer dolláros beszállóval. Az összes lány dolgozott, csinos ruhákban feszítve, és együtt ittak a játékosokkal, hogy még jobban oldják a hangulatot. Az volt az elgondolásom, hogy a tétek leszállításával és lazább légkör megteremtésével olyan játékot tudok meghonosítani, amely inkább kellemes időtöltés, semmint horribilis pénzeket felemésztő, komoly kártyacsata. Eugene meghívta a legmaflább „halakat”, akiket menetközben megismert, a maradék helyeket pedig azokkal az új jékosokkal töltöttük fel, akiket én szerveztem be. Glen tetőtől talpig végigmért, amikor belépett, és tipikus Long Island-i hanglejtésével, amelyet azért áthatott a kereskedőkre jellemző rámenősség és hevesség, azt mondta: – Hova a picsába tetted az eszedet, hogy pókerpartikat szervezel? Terhesnek kellene lenned, jógaórákra járnod mezítláb vagy a bevásárlást intézned. Megjegyzése mellbe vágott, miként a reakció is, amelyet kiváltott belőlem. Sértve éreztem magam, ugyanakkor

elszorult a gyomrom. Hosszú idő elteltével most először fordult elő, hogy valaki észrevette bennem a nőt, és úgy is beszélt velem. Glent nem lehetett éppenséggel jóképűnek nevezni, mégis volt benne valami, ami vonzóvá tette, bár egyidejűleg taszított is. A szemem sarkából láttam, hogy Eugene éberen figyel minket. Glen Red Bullt és vodkát kért, egy másodperc alatt ledöntötte mindkettőt, és intett Tiffanynak, hogy jöhet a következő kör. Odanyújtott neki egy százdolláros bankjegyet, hogy folyamatosan gondoskodjon az utánpótlásról. A játék pontosan úgy indult, ahogy elképzeltem – barátságos és oldott hangulatban. Ám miután Glen elfogyasztott néhány koktélt, egyre feljebb tornázta a téteket. Nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy százezer dollárnál tartson a beugrókkal, és a többiek nyomban vért szagoltak. Azzal vége is szakadt a kedélyes légkörnek. Történik valami az emberekkel, ha megcsillan előttük a lehetőség a pénzszerzésre. Az elszántsággal fűszerezett mohóság, különösen a pókerasztalnál, egyszer csak átcsap egy olyan állapotba, amikor megváltozik a szem árnyalata, eltűnik az emberiesség, és a játékosokból vérszomjas, könyörtelen tekintetű ragadozók válnak. Első ízben akkor voltam szemtanúja ennek az átalakulásnak, amikor Los Angelesben egy alkalommal

beszállt a játékba Ned Berkley, egy családi vállalkozás rosszfiú hírében álló örököse. Egyértelműen látszott, hogy nincs tisztában a póker alapszabályaival. A fiúk ezt rögtön érzékelték csápjaikkal, zsákmányszerzési üzemmódba kapcsoltak, éhes falkaként vetették magukat Nedre, aki a játék végére egy egész kis vagyont elveszített. A falka azonban nem tömte eléggé tele a bendőjét. Megrészegítette őket a kapzsiság. Megkérdezték Nedet, hogy mit szeretne játszani. – Huszonegyet – válaszolta. Nyilván nem akart csalódást okozni frissen szerzett celeb barátainak. Cseppet sem meglepő módon huszonegyezni is csapnivalóan tudott. A fiúk egymást váltva adták a bankot. Olyan gyorsan keverték és osztották a lapokat, ahogy csak bírták. Közben bólogattak és pusmogtak egymásnak. Mohóságuk annyira átlátszó volt, hogy pironkodva vonultam félre, amikor észrevettem Ned arcán, hogy végre leesett neki, mi történik körülötte. Próbált ugyan kiszállni, de a többiek egyre csak nógatták, hogy ne menjen még. Úgyhogy játszott tovább, kegyesen veszített, és tartozását is rendben kiegyenlítette, de tudtam, hogy soha többé nem fog visszajönni. Kezében újabb Red Bull-lal és vodkával Glen odalépett hozzám, hogy további százezerért vegyen zsetont. – Gyere, előbb dumáljunk – mondtam neki.

Bementünk a hálószobámba, ahol kényelmesen elterült az ágyamon. – Klassz kis szoba – jegyezte meg karjával a magas ablakokra mutatva. – Kösz. Általában meg szoktam kérni az első ízben játszókat, hogy készpénzben fizessenek a zsetonokért. Mint te is tudod, csak korlátozottan áll rendelkezésemre készpénz. Szóval, veled mi a pálya? Különösebben nem aggódtam Glen miatt. Először is, a barátom kezességet vállalt érte; másodszor, önérzete akkora volt, mint egy ház, és vele egyívásúak ültek az asztalnál; harmadszor, vegasi forrásaim megsúgták, hogy egy hónappal azelőtt egymilliót nyert náluk. Ám… kezdett lerészegedni, és a prédára lesők már nagyon fenték rá a fogukat. – Hidd el, nincs semmi gond, van lóvém… Felesleges aggódnod – mondta, majd hozzáfűzte: – Inkább mesélj magadról… El vagyok bűvölve. Rámosolyogtam, de nem válaszoltam. – Nos, rendben, ha nem akarsz velem beszélgetni, akkor azt hiszem, megyek, és visszaülök az asztalhoz. Egymásra pillantottunk, és mindketten éreztük, hogy van valami a levegőben. Mintha láthatatlan szikra lobbant volna lángra közöttünk. Felálltam, és kifelé indultam. Glen követett. Amint kiléptünk a hálószobából, magamon éreztem Eugene tekintetét. Bátorítóan megeresztettem feléje egy mosolyt.

Hajnali három felé járt, amikor a mértéktartóbb fiúk közül páran szedelődzködni kezdtek. Keith Finkle, egy befektetési alap tulajdonosa, aki ott szokott lenni a nagy játéknál is, javasolta, hogy váltsanak studra. Glen lelkesen beleegyezett. Jaj, ne!, sikoltottam magamban. Rossz előérzetem támadt. Egy dolog a hold’em, ám a stud sokkal durvább, nagyobb kockázatokkal jár, és Keith toronymagasan a legügyesebb volt benne azok közül, akiket ismertem. Közben egyre-másra hívogattak azok, akik máshol játszottak, köztük Illya, Eugene bátyja, és Helly Nahmad; mindketten afelől érdeklődtek, igaz-e, hogy Glennel elszaladt a ló, baromságokat csinál, és két kézzel szórja a pénzt. Kényszeredetten megerősítettem. Helly és Illya egyre gyakrabban ültek be a játékaimra az utóbbi időkben, még a kisebbekre is. Azt hallottam, hogy alakítottak egy sportfogadási társaságot, amelynek állítólag tagja volt még rajtuk kívül John Hanson, a briliáns sakkmester, egy fiatal diák a Massachusettsi Műszaki Egyetemről, aki algoritmust fejlesztett ki a nyertes csapatok kiválasztására, és egy zseniális számítógépes programozó, aki kielemezte és rendszerezte a mérkőzéseket és az eredményeket. Rövid időn belül ott termettek mindketten, és beszálltak százezerrel. Keith is kért még pótlólag zsetonokat. Az én kis ötezer dolláros Texas hold’ememből szemvillanás alatt százezres beugrójú stud lett.

Amint felkelt a nap, a lányokkal gyorsan körbejártuk a lakást, hogy leengedjük a sötétítőket, egyúttal reggelit és kávét rendeljünk mindenkinek… Glent kivéve, aki körülbelül ezredik Red Bullját és vodkáját vedelte. A személyzettel együtt valósággal kóvályogtam az agyonhajszoltságtól, de a játék remek hangulatban folytatódott, és a lányok dúskáltak a borravalóban. Glen már négyszázezer dollárnak hágott a nyakára, amikor megrendeltük az ebédet, illetve még több cigarettát és vodkát kértünk. A srácok kedvéért bekapcsoltuk a sportcsatornákat; pontosan ebből a célból több lapos tévét is felszereltettem a nappaliban. Mindazonáltal közel álltam ahhoz, hogy kizárjam Glent a játékból, ugyanis nem engedhettem meg magamnak, hogy ennél nagyobb összeget kelljen pótolnom, ha végül úgy dönt, hogy nem fizet. A legtöbb pókerszervező lényegében a Ponzi-szisztémát alkalmazza. Jelentős hitelkeretet nyújtanak a játékosoknak anélkül, hogy megvolna rá a fedezet: ez az oka annak, hogy a legtöbb játék befuccsol. Én azonban más rendszert működtettem. Nem kínáltam fel olyan hitelkeretet, amelyet ne tudtam volna elegendő forrással alátámasztani. Mindig gondoskodtam megfelelő fedezetről, mert nem akartam megkockáztatni, hogy a játékom csődbe menjen. A szerencse azonban valahogy Glen mellé szegődött, és egyszer csak elkezdett nyerni. Megeresztett felém egy mosolyt, és rám kacsintott. Flörtölése újabb húrokat

pendített meg bennem. Volt valami a nemtörődömségében, ami zsongítóan hatott rám. Eugenera sandítottam, és noha még mindig szerettem, tisztában voltam kapcsolatunk korlátaival. Ha egyszer magam mögött hagyom ezt a világot, ő biztosan nem jöhet szóba komoly partneremként. Jókora összeg volt a tét, amikor Glen és Keith összecsapott egymással. Glené volt a győztes kéz, így jelentős bevételre tett szert. Keith újabb zsetonokat kért háromszázezerért. Glen az előtte heverő korongokat számolgatta. – Kivehetek háromszáz kilót? – kérdezte. Keith-re pillantottam. Lényegében az asztal joga volt eldönteni, hogy egy játékos félreteheti-e így nyereménye egy részét, mivel az alapszabály szerint erre nem volt mód. Olyan játékban, amelynél nem volt korlátozva a licitálás – a játékosok annyit emelhettek, amennyit nem sajnáltak –, az összes pénznek bent kellett maradnia. Kurta biccentéssel jeleztem Keith-nek, hogy rajta múlik a dolog, ő pedig, ahogy előre sejteni lehetett, elutasította Glen kérését, így folytatódott a játék. Már délután négy óra volt. Csaknem egy teljes napja játszottak. Hazaküldtem a lányokat pihenni, és az osztókat is lecseréltem. A következő licitkörben Glen alulmaradt Illyával szemben, és iszonyú összeget veszített. Talán az elcsigázottság, talán a Red Bull utóhatása volt az oka, mindenesetre a végét járta, összevissza emelgetett, és csakhamar az utolsó zsetonjától is búcsút vehetett.

Ötvenezerért újabb feltöltést kért. Azt mondják, ha egy vesztésben lévő játékos kisebb összegben vásárolja vissza magát, mint amennyi az alapbeugró, akkor továbbra is veszíteni fog. Most is ezt történt, egykettőre felélte az ötvenezret. – Kész, ennyi volt – mondta, és felállt. Amikor kibotorkált a fürdőszobába, a többiek körém sereglettek. – Ki fogja fizetni? – Játszik még velünk? – Megkaphatnám elsőként én a pénzemet? Halálosan fáradt, ugyanakkor bosszús is voltam. Glen visszajött, és fejével intett, hogy négyszemközt szeretne beszélni velem. – Figyelj, odahaza van háromszázötven kilóm készpénzben – közölte. – A múlt hónapban nyertem Vegasban. Bólintottam, a meglepettet színlelve. – Akár ma vagy holnap odaadhatom – folytatta. – Jobb lenne ma – válaszoltam. Már indulni készültem, hogy elhozzam a pénzt, amikor Eugene megragadta a karom. – Minden rendben? Elkísérjelek? – Jól vagyok, kösz. Jövök hamarosan – feleltem. Ez egyike volt az általam lefektetett szabályoknak: sose engedd, hogy egy játékos elodázza a törlesztést, ha amúgy tudna miből fizetni. Ha időt hagysz neki, még képes

elveszíteni, amije van, vagy addig morfondírozik, míg végül megtagadja a fizetést. Helly lovagiasan felajánlotta hófehér Phantomját a sofőrrel együtt, így Glennel beültünk az igencsak feltűnő autó hátuljába, és feszélyezett csöndben gubbasztottunk végig az úton. Mindketten kimerültek voltunk, neki még a sértett önérzetét is ápolgatnia kellett. Ennek dacára tagadhatatlan volt, hogy valósággal vibrál közöttünk a szexuális feszültség. Némán álltunk egymás mellett a felvonóban. Bent, a lakásban Glen magamra hagyott, hogy kivegye a pénzt a hátsó szobában lévő széfből. Egy borítékban nyújtotta oda nekem. Begyűrtem a táskámba. – Kösz – mondtam. – Holnap felhívlak – közölte, és kitárta mindkét karját, hogy átöleljen. Annyira váratlanul ért a mozdulata, hogy kibillentem az egyensúlyomból, és neki kellett elkapnia. A szükségesnél némileg tovább tartott a karjában, mielőtt elengedett. Kiegyenesedtem, és egyenesen a szemébe néztem. Éreztem, arra készül, hogy megcsókoljon. – Bizonyára fáradt lehetsz – törtem meg a csendet, és a pillanat elszállt. – Ja – felelte, továbbra is belém mélyesztve a tekintetét. – Aludj jól! – köszöntem el tőle. A nap már lebukott a látóhatár mögé, és közeledett az este. – Te is – mondta.

A visszafelé vezető úton megszámoltam a pénzt, és hiánytalanul ott volt a teljes összeg. Amikor benyitottam a lakásomba, a dögkeselyűk rögtön körém gyűltek. – Megkaptad? – Megvan a lóvé? – Igen – nyugtattam meg őket. – Holnap reggel elszámolunk. Van néhány dolog, amit előbb el kell intéznem. – Kaphatnék addig legalább száz rongyot? – kérdezte Helly. – Holnap hívlak titeket – közöltem, és bevonultam a hálószobámba. Kopogtattak az ajtón. Amikor kitártam, Hellyre esett a pillantásom. Furcsa, restelkedő kifejezés ült az arcán. – Elég lenne csak tíz rongy… Tartozom a bukmékeremnek. Sóhajtottam egy nagyot, és kiszámoltam neki a pénzt. Utána magamra húztam az ajtót, és ruhástól ledőltem az ágyra, hogy aludjak valamicskét. Nem sokkal később bejött Eugene, és odabújt mellém. Hosszú idő óta most először egyszerre feküdtünk le; még ma is emlékszem, hogy milyen jó érzés volt nem egyedül lenni. Arra ébredtem, hogy SMS-em érkezett. Glen küldte, és az írta benne, hogy vitatja a tartozásából fennmaradt százötvenezer dollár jogosságát. Meg kellett volna

engedned, hogy kivegyem a háromszáz kilót – hánytorgatta fel. Hangosan felnyögtem, és arcomat a párnába temettem. A győzteseket ki kellett fizetni, erre vállaltam garanciát. Ha valaki nem volt hajlandó törleszteni és feltölteni a kasszát, kénytelen voltam én kiállítani a csekket. Tudtam, hogy Glen gyenge érvvel hozakodott elő – valójában nem is volt érv –, de ebben a világban ez fabatkát sem számított. Nem léteztek törvényszékek és bírák, mint ahogy nem voltak szerződések és rendőrök sem. Abban az esetben, ha valaki vonakodott fizetni, a játékfuttatók zöme gengszterekre jellemző eszközöket vett igénybe; vagy eladták suba alatt a tartozást, vagy felbéreltek egy izomembert, hogy ijesszen rá az adósra – vagy ha kell, rosszabbtól se riadjon vissza. Számomra ez nem jelentett megoldást. Meglehet, a szürke zónában űztem az ipart, de továbbra is tartottam magam bizonyos erkölcsi normákhoz és a törvényekkel is tisztában voltam (legalábbis azt hittem magamról), márpedig mind a megfélemlítés, mind az erőszak alkalmazása átlépi az önkényesség határát. Egyetlen védekezési lehetőségem a simlisekkel szemben problémamegoldó képességem és az emberek viselkedésének megértése volt. Tudtam most is, hogy létezik kiút; csak ügyesen kell rakosgatnom a lapjaimat. Miután több mint huszonnégy órán keresztül figyeltem Glent, a következőket állapítottam meg róla: hatalmas az

egója, bolondul a csinos lányokért, mindenáron le akarja nyűgözni őket, imád hazardírozni, alfahímnek képzeli magát, és van elég pénze, hogy minderre áldozzon. A rendelkezésemre álló információk alapján tudtam, hogy nem szabad a falhoz szorítanom, nem is fenyegethetem és haragosnak sem tűnhetek. Olyan csábító ajánlattal kell rávennem a törlesztésre, amelynek nem tud ellenállni. Az adósságbegyűjtés terén két lényeges fegyver volt a birtokomban: egyfelől annak ösztökélő felvillantása, hogy rajtam keresztül gyönyörű lányokhoz, izgalmas pókerpartihoz és fontos emberekhez férhet hozzá az illető, másfelől saját nőiességem. Ha rá tudom venni, hogy törékeny nőként tekintsen rám, akit csupán már azzal megmenthet, hogy fizet, akkor jelentősen megugrik az esélyem a pénz behajtására. Felkaptam a mobilomat, és megcsörgettem. Mogorván válaszolt, mintha már számított volna rá, hogy hívom, és tartani akarta magát ahhoz az álláspontjához, hogy méltánytalanul bántam vele, amikor kikértem az asztal véleményét. – Szia! Mit csinálsz ma este? – kérdeztem tőle könnyed hangon. – Semmit – válaszolta merev tömörséggel. – Gyere el velem meg a lányokkal, vacsorázzunk együtt, aztán meg bulizzunk valahol. Egy darabig hallgatott. Szükségszerű volt, hogy igent mondjon. Tervem lényeges elemét képezte, hogy „összemelegedjünk”.

– Kik lesznek ott? Felsoroltam a neveket. – Rendben – egyezett bele. – Hánykor? Glen pontosan érkezett, és szemmel láthatóan elégedett volt azzal a körülménnyel, hogy ő az egyetlen fickó, akit hét lány vesz körül, akik ráadásul majomszeretettel csüngnek rajta, és önfeledten kacarásznak a viccein. Még véletlenül sem hoztam szóba a pénzt. Amikor a pincér kihozta a számlát, látványos, színpadi aktusba illő mozdulattal nyúlt érte. Hálásan mosolyogtam, és megköszöntem neki a gesztust. Magamban azonban jót mulattam rajta. Továbbra is lógott nekem százötvenezer dollárral, úgyhogy önzetlenségi rohamát még meg kellett volna toldania száznegyvenkilencezerrel, hogy eláshassuk a csatabárdot. Vacsora után elmentünk egy klubba, ahol a promóter a szokásos szívélyes mosollyal fogadott, és az egyik legjobb asztalhoz vezetett minket. Folyt az alkohol, a lányok táncoltak, és Glen továbbra is boldognak látszott. Letelepedett mellém a párnázott padra. Éppen a begyűjtéseket és a kifizetéseket számolgattam a mobilkészülékemen. – Hahó! – mondta. – Hogyhogy te itt darvadozol egymagadban, és nem mulatsz, mint a többiek? Megeresztettem feléje egy dacos mosolyt. – Tudod, feszült vagyok kissé, meg kellene oldanom egykét problémát.

– Túl csinos vagy ahhoz, hogy problémáid legyenek. – Azt követően jöttem ide, hogy LA-ben elvesztettem mindent, ennélfogva rohadtul nagy szükségem van arra, hogy itt flottul menjenek a dolgok. Egyrészt emberek függnek tőlem – böktem fejemmel a lányok felé –, másrészt szeretnék bizonyítani. – Oké, vettem az adást – válaszolta, és egyenesen a szemembe nézett. – Majd ketten együtt kifundálunk valamit. Gyere, érezd jól magad! Minden rendben lesz. Ígérem. Bingo. Két héttel később Glen beállított a nagy játékomra, és magával hozott egy százötvenezer dollárról kiállított csekket is. Aznap este háromszázezret nyert, így menten össze is téphettem a csekket. Rövid időn belül az egyik legértékesebb játékosom lett. Eugene-t már csak elvétve láttam. Éjjel-nappal játszott. Megesett, hogy napokra eltűnt – aztán hazakerült, bemászott az ágyba, aludt huszonnégy órán át, majd megint elment. Többé már nem szervezett be senkit sem, és noha nem szándékosan tette, kétségkívül az ellenfeleim kezére játszott.

28.

Úgy döntöttem, hogy a nyárra kibérelek egy házat Long Island délkeleti, az ottani települések után a Hamptonoknak nevezett nyúlványában. Bent, a városban rekkenő volt a hőség, a játékosok zöme amúgy is a szigeten vészelte át a nyarat, következésképpen megbíztam egy ingatlanügynökséget, hogy keressen nekem egy kiadó házat. Találtak is egy tágas villát gondosan ápolt kerttel, egy olyan medencével, amely azt a benyomást keltette, mintha az óceánból emelkedett volna ki, valamint egy teniszpályával, amelyhez természetesen edző is járt. A ház akkora volt, hogy a lányokkal külön szárnyba költözhettünk. Stratégiai megfontolásból a villát Illyával és Keith-szel közösen béreltem ki. Így egyfelől biztosra vehettem, hogy játékban nem lesz hiány a nyáron, ellenkezőleg, maradéktalanul kihasznált lesz a ház, másfelől a tetemes bérleti díjat is megoszthattam velük.

Pénteken a lányokkal bepréseltük magunkat a Bentleymbe, hogy a nyár első hétvégéjét már a szigeten élvezzük ki. Zsúfolt társasági program várt ránk – divatbemutatók, egy új étterem átadó ünnepsége, és természetesen az elmulaszthatatlan bridgehamptoni lovaspóló mérkőzés, a nyári társasági évad hivatalos megnyitó eseménye. Késő délután érkeztünk a kiterjedt birtokra, és a lányok sikongva szálltak ki az autóból a hatalmas park láttán. Feltrappoltunk a lépcsőn, hogy elfoglaljuk a szobáinkat és kipakoljunk. Nem sokkal később már fehér ruhában, kezemben egy pohár rozéval helyeztem kényelembe magam a nagy, sós vizű medence mellett. Az élet nehézségei egyszeriben tovalibbentek, és mély békesség szállt meg. Derűsnek és könnyűnek éreztem a szívem, ami csak akkor fogja el az embert, ha a világ rendben van körülötte. A pólómérkőzésre csak a felső tízezer krémje volt hivatalos. Kifogástalanul öltözött, karcsú pezsgőspoharat szorongató társasági hölgyek, előkelő úriemberek, akikről messziről érződött az évszázados családi vagyonok szaga, A-listás hírességek és elképesztően gyönyörű modellek gyűltek össze a fehér sátorponyvák alatt, miközben odakint, a dús, zöld füvön délceg lovasok – olyanok, mint Nacho Figueras – melegítettek be. Az újdonság erejével hatott rám ez a miliő, és nem sok hiányzott hozzá, hogy elvesszek a csillogás bűvöletében, de határozott céllal jöttem ide. Tudtam, hogy termékenyebb környezetet új

játékosok toborzására keresve sem találhatnék. Leültem a lányokkal egy asztalhoz, és miközben a pezsgőt szürcsölgettük, tüzetesen felmértük a terepet. Látszott rajtunk, hogy újak vagyunk, és nem sok időnek kellett eltelnie, hogy férfiak bóklásszanak az asztalunk körül. Mostanra már kellő tapasztalatot gyűjtöttünk ahhoz, hogyan tapintatosan, de fürgén megsaccoljuk, melyik fickó tűnik ígéretes játékos anyagnak. Éppen egy gyógyszeripari cég milliárdos tulajdonosát szórakoztattam, amikor felpillantottam, és megláttam Glent, karján egy csinos szőkével. Legnagyobb megdöbbenésemre éreztem, hogy belém döf a féltékenység hegyes lándzsája. Eugene számított a lelki társamnak, és oly módon szerettem, amiről korábban nem is tudtam, hogy egyáltalán képes vagyok rá, de nap mint nap eltűnt, és magamra hagyott. Glen öntelt és egocentrikus volt. Felém nézett, és tekintetünk összeakadt. Rámosolyogtam, majd nyomban el is fordultam. Jól van ez így, cikázott át a fejemen. Semmi, de abszolút semmi jó nem származhatna abból, ha netán Glen Reynoldsszal randevúznál. Aznap este fogadást adtunk a villában. Folytattam, amit a pólómérkőzésen elkezdtem – a tömeget kémleltem potenciális játékosok után kutatva. Mire ágyba kerültem, olyan lestrapált voltam, hogy eldőltem, mint egy krumpliszsák, ám egyszersmind feldobott is, mert rengeteg új kapcsolatot sikerült létesítenünk.

El akartam újságolni Eugene-nak, hogy milyen klasszul mennek a dolgok, úgyhogy hívtam a mobilján. Szokás szerint azonnal a postafiók jelentkezett. Magam elé képzeltem fekete szerelésében, amint egyik játékról a másikra ténfereg, napokig nem alszik, végül nyúzottan, agyongyötörve rogy ágyba Trump Tower-beli, aranyszínűre festett lakásában, egyedül. Fájdalmasan összeszorult a szívem. Aztán még egyszer utoljára ellenőriztem, hogy az a rémséges Glen Reynolds nem üzent-e. Nem. Amikor néhány nap múlva Glen felhívott, és megkérdezte, nem vacsoráznék-e vele, udvariasan elhárítottam. De nem adta fel egykönnyen. Újra és újra telefonált, csökönyösen rágta a fülem, de én mindannyiszor nemet mondtam. Végül cselhez folyamodott. Tudta, hogy szívemhez az út a játékomon keresztül vezet. Egy-két hét múlva SMS-t küldött, amelyben afelől érdeklődött, vállalnám-e, hogy összehozok nála egy pókerpartit, mert a Wall Street-i haverjai már régóta nyaggatják, hogy szeretnének játszani. Nem kosarazhattam ki. Elvégre azzal kecsegtetett, hogy új játékosokat hajt fel nekem. Annak rendje és módja szerint meg is jelentem a lakásán, teljes vértezetben: vittem magammal a lányokat, az osztókat, az asztalomat, az elmaradhatatlan Shuffle Mastert, és persze székeket, harapnivalókat, ahogy egy komoly játékszervezőhöz illik.

– Édesem… – üdvözölt, amikor ajtót nyitott. Felém villantotta legragyogóbb mosolyát, majd szorosan átölelt. Udvariasan megveregettem a vállát, és kibontakoztam a karjaiból. – Hol állítsuk fel az asztalt? – kérdeztem, és igyekeztem a munkámra összpontosítani. Bevezetett a nappaliba. Szép volt a lakása, de lerítt róla, hogy mégiscsak legénylakás. Ahogy érkeztek a barátai, sorra bemutatott nekik. Fiatal, gazdag, gyors beszédű Wall Street-i srácok voltak mind. Nem kellett sokáig várni, hogy az asztalnál magasra csapjon az őrület. Energiában igazán nem volt hiány; ezek a fickók egész nap a tőzsdén vitték vásárra a bőrüket, és látszólag könnyen túltették magukat a váratlan kilengéseken. Folyamatosan villogott a mobilom, újabb és újabb játékosok jelentkeztek be, érdeklődve, nem tudnék-e helyet szorítani nekik. SMS-ben üzentem Glennek, hogy már csak egy üres szék van, viszont többen is pályáznak rá, akiket ajánlani tudnék. Jön még egy srác, válaszolta. Csöngettek. Siettem, hogy ajtót nyissak, arra számítva, hogy újabb öltönyös, tip-top tőzsdeügynököt üdvözölhetek, de ehelyett Eddie Tinggel találtam szemben magam. Glenre pillantottam, aki bólintott. – Szia, Molly! – köszönt Eddie igen szívélyes hangon. – Szia! – válaszoltam, és apait-anyait beleadtam, hogy eltitkoljam a mérgemet. Iszonyatosan zabos lettem

Glenre. Hogy lehetett olyan pofátlan, hogy megkér, hozzak tető alá egy játékot a lakásán, ám elfelejti megemlíteni, hogy ősellenségem és legbőszebb ellenfelem is ott lesz? – Beszélnünk kell – súgtam a fülébe, miután elláttam Eddie-t zsetonokkal. Bementünk egy kisebb szobába, amely afféle férfiodúként volt berendezve. – Mi a fészkes fenét művelsz? El fogja orozni előlem a játékosokat! Ez az én üzletem, ez biztosítja a megélhetésemet! – rikácsoltam éles hangon. – Évek óta ismerem Eddie-t. Szeretett volna beszállni, és amúgy is ki akar békülni veled. Ígérem – mondta, miközben két kezét a vállamra tette, és mélyen a szemembe nézett –, hogy senki nem fog ellopni tőled semmit. Gondom lesz rá. Naná, hogy Eddie most már jóban akar lenni velem! Én futtattam a legjobb játékot egész New Yorkban. Olyan játékosokkal álltam kapcsolatban, akikről ő még csak nem is álmodozhatott. Sejtettem, hogy mi motoszkál a fejében. A játék rendben zajlott. Kifejezetten hűvös voltam Glennel, szigorúan üzletire véve az érintkezésünket, noha egyre-másra megkísérelt flörtölni velem. Éppen a konyhában tüsténkedtem, amikor utánam jött. – A lány miatt vagy pipa rám, akit magammal vittem a lovaspólóra, vagy pedig Eddie Ting miatt?

– Pipa?! Én?! – vetettem oda félvállról. – Kezdesz megijeszteni. – Erősen kétlem – válaszoltam, és újratöltöttem a poharát. – Nem látszol ijedős típusnak. – Kiruccanhatnánk a hétvégén a Hamptonokra. – Nem hiszem, hogy ez túl jó ötlet lenne – hárítottam el. – Ó, ne aggódj, nem ágyba akarlak vinni. Beszélni szeretnék veled valamiről. Láthatta arcomon a kétkedést. – Üzlettel kapcsolatos. Mondj nemet, Molly, mondj nemet! Egyike volt azoknak a pillanatoknak, amikor az ember tisztán és világosan látja maga előtt a jó és a rossz utat. Pontosan tudtam, mire megy ki a játék, és hogyan végződhet. Tudtam azt is, hogy hátrányosan érinthet, legalábbis megvan a veszélye. De néha már annyira hiányzott Eugene, hogy valósággal fizikai fájdalmat éreztem, és Glen irányomban tanúsított érdeklődése legalább átmenetileg elterelte a figyelmemet. – Jól van – válaszoltam, fittyet hányva belső radarom vészjelzéseire. – De melegen ajánlom, hogy tényleg üzletről legyen szó. Természetesen tudtam, hogy semmiféle üzletről nem lesz szó. És tudtam azt is, hogy véget kell vetnem annak, ami köztem és Eugene között van. Befellegzett. Szerettem, de többé már nem tudtam beilleszteni a világomba. Ki

akartam próbálni, milyen az, ha a barátom igazi férfi, nem egy kölyök, aki meghúzódik az árnyékban. Üzenetet küldtem neki; attól féltem, ha személyesen mondom el neki, talán nem leszek rá képes. Gyakorlatias szempontból közelítettem meg, arra hivatkoztam, hogy egyszerűen már nem működik a dolog. Sosem látjuk egymást. Csinálja csak, amihez kedve van, fiatal még, nekem viszont többre van szükségem. Ettől függetlenül még maradhatunk üzleti partnerek és jó barátok. Szakadó esőben jelent meg az ajtómnál. Csak állt némán, bőrig ázva, sötét szemében mérhetetlen kín. Behúztam, és átöleltem. Mindketten sírtunk. Olyan volt, mintha kitépték volna a szívemet a helyéről. Könnyeitől nagyobb szomorúságot éreztem, mint bármi mástól valaha is. – Miért, Zilla? – kérdezte. – Annyira szeretlek, hogy el sem tudom mondani. Én sosem tudnálak így megbántani. Fájdalmára megroggyantak a térdeim, de aztán erőt vettem magamon, felszegtem a fejem, és visszafogtam a könnyeimet. – Egyszerűen csak nem működik. De barátok és üzleti partnerek maradunk. Könnyáztatta arcát az enyémhez szorította, majd két kézzel megfogta az arcomat, és keményen megcsókolt. Egyszerre éreztem a könnyeit és a száját, teli szenvedéllyel és megtört szívvel. Hozzásimultam; elképzelésem sem volt, hogyan fogom túlélni a szakítást. Üresség ömlött szét bennem.

A szemembe nézett… aztán megfordult, és elment. – Mindig is szeretni foglak, Zil, mindig is. Behunytam a szemem, távolodó léptei a fülemben kopogtak. A szerelem kötelezettséggel jár, amit most nem engedhettem meg magamnak. Agyam rejtett rekeszébe száműztem a kínt és az ürességet, és hozzákezdtem bepakolni a hétvégére. Glen fekete BMW-jével jött értem. – Tetszel nekem – mondta, és mélyen a szemembe nézett. – Még csak nem is ismersz – vetettem ellen. – Határozottan nem a te eseted vagyok. – Miért, milyen az én esetem? – kérdezte nevetve. – Mezítláb jár, és terhes – válaszoltam, felidézve szavait, amelyeket akkor mondott, amikor először találkoztunk. – Ezen könnyen segíthetünk – közölte, továbbra is nevetve. – Sosem leszel abban a helyzetben, hogy irányítsd az életemet vagy a munkámat. – Ó, dehogyis nem! Kedvem is van hozzá. Szerintem tök király, hogy ennyire ambiciózus vagy. Gyanítottam, hogy rögtön nem tartaná „tök királynak”, ha tapasztalnia kellene, hogy a munkám miatt ötször egy héten nélkülem kell ágyba bújnia, vagy nem kísérhet el a toborzó partikra és egyéb üzleti útjaimra. A múltban rá se hederítettem volna Glenre. A munkámra fókuszáltam

volna. Ám valahol legbelül kezdtem azt érezni, hogy többet akarok ennél az életnél. Az elején óriási élmény volt Glennel randevúzgatni. Mint sokan mások, mi is eljártunk vacsorázni remek éttermekbe, színdarabokat néztünk meg vagy jótékonysági eseményeken vettünk részt. Továbbra is szerettem Eugene-t. Gyakran gondoltam rá, és fogalmam sem volt, mikor fog enyhülni a fájdalom a szívemben, de végre felnőtt kapcsolatot létesíthettem valakivel, és ez örömmel töltött el. A nála tartott játék, amelyet ezután is rendszeresen megszerveztem, jövedelmező és szórakoztató volt. Eddie minden héten megjelent, és rettentően iparkodott, hogy barátságot kössünk. Az ösztöneim azt súgták, hogy ne bízzam meg benne, de egyre inkább a hatása alá kerültem. Mulatságosan és szerényen viselkedett – talán túlságosan is –, és úgy tűnt, hogy már nem táplál irántam rossz érzéseket. Végül lebontottam a védősáncaimat. Én lepődtem meg a legjobban, amikor barátok lettünk, igazi barátok. A tűzszünet előnyösnek bizonyult mindkettőnk számára. Kimondatlanul is volt valamiféle, a közös tapasztalatban gyökerező kapocs közöttünk. Eddie-vel mi ketten voltunk a világ legnagyobb játékfuttatói, és szinte félszavakból is megértettük egymást – úgy, ahogy senki mással nem lettünk volna képesek. Hozta magával a legértékesebb játékosait, amikor eljött hozzám játszani, és én is küldtem neki néhányat. Közös frontot alakítottunk azokkal a kliensekkel szemben, akik nem akartak fizetni,

és segítettünk egymásnak begyűjteni a kintlévőségeket. Ha egy fickó, aki tartozott Eddie-nek, nyert nálam, akkor ahelyett, hogy kifizettem volna, a pénzét egyszerűen átutaltam Eddie számlájára, és hasonló helyzetekben ő ugyanígy cselekedett. Időnként össze is járogattunk, nem egyszer találkoztunk vele és a feleségével négyesben. Jól éreztem magam a bőrömben. Glennel remekül kijöttünk egymással, a legtöbb játék nagyszerűen szuperált, nem voltak ellenségeim, legalábbis nem észleltem fenyegetést, sem nyíltan, sem burkoltan. Mégis, egy idő után, hajszálvékony repedések tünedeztek fel életem sima burkolatán. Továbbra sem tudtam kiűzni Eugene-t a fejemből. Egyre mélyebbre zuhant a pokol sötét vermébe. Megjelent minden játékon, Brooklynban és Long Islanden egyaránt, még azokon is, amelyek éppenséggel nem örvendtek valami jó hírnévnek. Brutális adósságokba verte magát. Legutóbb azt hallottam, hogy bepalizták, szálljon be félmillió dollárral partnerként egy rivális játékba. Azon fáradoztam, hogy hassak a józan eszére. – Eugene, te önmagad vagy a legértékesebb tőke. Nemcsak új játékosokat hajtasz fel, hanem napokon át játszol, mozgalmassá téve a liciteket, olyannyira, hogy senkinek sincs kedve távozni, a tétek meg az eget súrolják – győzködtem, valahányszor összefutottunk, leginkább pénzügyi okokból. Azzal tisztában voltam, hogy a magánéletünkre nyíló ajtó örökre bezárult.

Bizonyos problémák adódtak a nagy játék körül is, nevezetesen új játékosok toborzásával. Elveszítettem pár játékost – az egyiküket például azért, mert új, fiatal és csinos második felesége ultimátumot intézett hozzá, egy másikat pedig egy Madoff-féle13 befektetés miatt. Nem a világ végét jelentette, ha valaki néhány hétig hiányzott a nagy játékról, de engem sebezhetővé tett, mert azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy kiszoríthatnak a szervezésből. Márpedig azt nem engedhettem meg. Ahhoz túl fontos és jövedelmező volt. Beszéltem Eddie-vel. – Kenneth valóságos aranybánya. És amit felépítettél, az előtt le a kalappal. Kenneth köré mindig felhúzhatsz egy játékot – bizonygatta. – Lehet, hogy nem hiszed el, de egyre nehezebb – válaszoltam. – Én úgy látom, hogy az utóbbi időkben még a Wall Street istenei is lejjebb ereszkedtek érinthetetlen trónjukról. – Akkor miért nem csináljuk együtt? – vetette fel mintegy mellékesen. – Legyünk partnerek! Én pótolom a kieső játékosaidat, sőt még játszom is nálad. Tudtam, hogy van egy bálnája, és egész istállónyi játékosa, akiket évek óta futtat. – Ja, akár működhet is a dolog, hadd gondoljam végig… – Pöpec – felelte, és töltött nekem egy pohár tequilát. – Megállíthatatlan csapatot alkotnánk. Ellentmondásos érzelmek kavarogtak bennem. Az egyik oldalon szerettem volna megbízni Eddie-ben, hinni

neki, hogy nem akar lóvá tenni, és hosszú távon nem az a célja, hogy kitúrjon a nagy játékból. A másik oldalon nagyon, de nagyon jó lett volna, ha megoszthattam volna valakivel a késve fizetők tartozásából fakadó pénzügyi terheket és a megüresedő helyek feltöltésének a kínját. Mostanra teljes egészében magamra vettem a játék finanszírozását és a kifizetések garantálását. Ha valaki csak apránként vagy egy hetet meghaladóan törlesztette az adósságát, akkor a nyerő játékosnak írtam egy csekket a neki járó összegről, hogy eloszlassam esetleges nyugtalankodását. Eddie és szinte az összes többi játékgazda megengedte pár profinak, hogy játsszanak az asztaluknál, cserében meghatározott százalékos arányban részesedtek a nyereményükből, illetve veszteségükből. Abból fakadóan, hogy én magam sosem játszottam, képes voltam tárgyilagosan és kiegyensúlyozottan szemlélni a játékot mint vállalkozást. Legjobb meggyőződésem ellenére úgy döntöttem, hogy adok egy esélyt Eddie javaslatának. Ígéretéhez hűen el is hozta magával legjobb játékosait és néhány profit. Kenneth nem ugrált örömében. Eddie mindazonáltal életet lehelt a játékba, és ő vitte a prímet. Lazán, oldottan játszott, ami egyáltalán nem az ő stílusa volt; tudtam, hogy régóta várt erre a lehetőségre. Hosszú utat kellett megtennie az egy-két dolláros patkánylyukaktól idáig. Kenneth nyert, és a játék nagy sikert aratott. Hagytam Eddie-t, hogy egyezkedjen az osztókkal a jutalékról.

Korábban sosem vontam le magamnak járandóságot a nagy játék után. Egyrészt azért, mert csupán kis kockázatot láttam a futtatásában, másrészt a borravalók bőségesen kielégítettek. A játékosok távozása után leültünk Eddie-vel, hogy elszámoljunk. A jutalékkal és a nyertesektől kapott „alamizsnával” együtt több mint kétszázezer dollár volt fejenként a bevételünk egyetlen este alatt. Soha ennyit még nem vágtam zsebre. Az óriási haszon felvillanyozott, ugyanakkor belém mart a bűntudat is, mintha becsaptam vagy megloptam volna a legjobb barátomat. Egyszerűen csak piszkosnak éreztem magam. Rózsásnak láttam a helyzetemet. Békét kötöttem az ellenségeimmel, bírálóim a tenyeremből ettek, és olyan sok pénzt kerestem, hogy nem tudtam elkölteni. Glen, aki műkedvelő játékos volt, mielőtt találkoztunk, most már rendszeresen pókerezett. Folyamatosan rágta a fülem, hogy hetente legyen nála játék. – A te játékod lesz, a te kizárólagos felügyeleted alatt – hangoztatta. Az utóbbi volt a probléma. Ha egy játékos biztosította a helyszínt, az óhatatlanul megkurtította a hatalmamat. Ennek ellenére beleegyeztem. Elvégre a fiúm volt. Egyszersmind a legmegátalkodottabb vesztő is. Következetesen és sokat bukott. Ami újabb kihívás elé állított, ugyanis begyűjtőként főleg az lett a feladatom, hogy bevasaljam a barátomtól azt a pénzt, amiből

kifizettem a győzteseket és lecsippentettem a saját részemet. Más játékokon is el kellett látnom a bébiszitter szerepét, csakhogy nem volt egyszerű otthagyni Glen játékát. Egy alkalommal például már kétszázezer dollárt bukott, és nekem át kellett volna mennem egy másik helyre. Azon az estén kuksolt néhány elszabadult ágyú az asztalnál. Egyikük Deacon Right volt, egy fiatal kölyök, aki egy vagyonkezelői alap jótéteményeit élvezte. Gyatrán pókerezett. Mérhetetlenül gyatrán. Ám most kapóra jött neki, hogy Glen majd' szétrobbant a dühtől, és rá akart tenni néhány lapáttal, hogy még kevésbé tudjon a játékra összpontosítani. – Glen? A barátnőd távozik? – húzta fel a szemöldökét. Aztán felém fordult. – Csak nem hagyod itt az embered játékát? Hová mész éjfélkor? Csikorgattam a fogam. Legelőször is nem az „emberem” játéka volt, mert a játékosok zömét én hívtam meg, és én kezeskedtem a kifizetésekért. Én vállaltam kockázatot azért, hogy jó legyen a játék – példának beleegyeztem, hogy Deacon is játszhasson. Aki csak nem akart leállni.

okáért

– A barátnőd lelép, amikor kétszáz kilóval soványabb vagy? – nyomta tovább a sódert. Glen utálatos pillantást lövellt felém. Nekem feltétlenül át kellett mennem a másik helyre, hogy ellenőrizzem a

nyilvántartást, a táblázatot és hitelkereteket. A múlt héten nem egyeztek az összegek, ami némileg aggasztott, ugyanis abban a hitben voltam, hogy a könyvelési módszerem bombabiztos. A magán- és hivatásos életem újra hadilábon álltak egymással, aminek egyáltalán nem örültem. Ebben a szobában, ennél a játéknál én nem Glen barátnője voltam, még csak nem is holmi pomponlány, aki neki szurkol, hanem üzletasszony, aki a saját vállalkozására felügyel. Ha most távozom, leégetem a haverjai előtt, márpedig nem akartam, hogy még többet veszítsen, ugyanakkor kénytelen voltam ránézni a másik játékra is. Felálltam, hogy induljak, de Glen intett, hogy várjak. Kikísért a hallba. – Éjfél van – mondta. – Muszáj ellenőriznem, mi a helyzet a másik játéknál. Vitatkoztunk egy rövid ideig, aztán beléfojtottam a szót. – Indulok. Később még visszajövök. A lépcsőn hátra fordultam, hogy elköszönjek tőle, de az arcomba csapta az ajtót. Alig értem oda a másik helyre, Willy Engelbert, egy gazdag New York-i kölyök sietett elém, kezében egy halom zsetonnal. – Megint sikerült visszamásznom a gödörből! Kész őrület! – újságolta. – Ügyesen csináltad – dicsértem meg, és közelebbről is szemügyre vettem. Valami nem stimmelt. Több ezer

nyerést és vesztést láttam, de most valami nem volt rendjén. – Akkor be tudod váltani a zsetonokat? – kérdezte zihálva, szinte már kétségbeesetten. Közben feltűnt, hogy a házigazda, akinél a játékot rendeztük, tetemes summával bent ragadt a licitben, de sikerült meggyőznie a helyettesemet, hogy emelje meg a hitelkeretét, ráadásul jóval nagyobb mértékben, mint ahogy én helyénvalónak tartottam volna. Jóllehet a házigazda gazdag volt – mi több, partnernek tekintette magát –, túl rapszodikus ahhoz, hogy meg lehessen bízni benne. Örültem, hogy beugrottam. Az elém táruló kép azt sugallta, mintha mindenki azt csinálhatta volna, amihez kedve van, semmi sem volt drága. Az asztalnál gubbasztott néhány ismeretlen figura, akik még csak nem is látszottak odavalónak, az osztó pedig egyhuzamban három órája talpon volt, mert a házigazda ragaszkodott hozzá. Én legfeljebb egy óráig hagytam, hogy az osztók a helyükön maradjanak. Ideje volt, hogy átvegyem az irányítást. Váltottam néhány szót a házigazdával, aki megmutatta online vezetett könyvelését, majd átutalt némi pénzt a számlámra. Ezt követően futólag megismerkedtem az új arcokkal, azután nekiláttam, hogy rendbe tegyem a számfejtést. Glen hívott, a mobilom vészesen villogott.

– Most hagytuk abba, hol a picsában vagy? Ez annyira szakmaiatlan, itt lenne rád szükség, hogy elvégezd a számításokat és kifizesd az embereket. Kirohantam a hideg éjszakába, leintettem egy taxit, és robogtam vissza Glenhez, hogy ellenőrizzem a könyvelést, aztán csekkeket állítsak ki a nyerteseknek és a személyzet tagjainak. A bejegyzések alapján Glen összesen kétszáztízezer dollárt bukott, és forrt benne az epe. Miután a győztesek megkapták a csekkjeiket, beviharzott a szobájába. Szép csöndben kilopóztam a lakásból, és visszamentem a másik helyre, hogy szemügyre vegyem, minden olajozottan működik-e. Miután meggyőződtem róla, hogy az alkalmazottaim kézben tartják a dolgokat, visszaautóztam Glenhez. Éppen akkor kelt fel a nap. Óvatosan bemásztam mellé az ágyba, azon imádkozva, nehogy felébresszem. – A ma esti borravalókat megtartottam magamnak, és azt akarom, hogy visszamenőleg számold ki a részemet az összes eddigi játék után – szólalt meg háttal nekem. Tüzes lavinaként ömlött végig rajtam a harag. Ordítani szerettem volna, teli torokból üvölteni, felsorolva azokat az okokat, miért méltánytalan, igazságtalan és tisztességtelen a követelése. Egyebek között a fejéhez vágtam volna, hogy miközben ő kereskedő a Wall Streeten, én kizárólag ebből élek. Egész életemet arra fordítottam, hogy létrehozzam a vállalkozásomat, és annak révén saját szabályaim szerint

élhessek, és önmagáért szerethessek valakit, nem pedig azért, mert eltart. Glen egy pillanat alatt az ellenségemmé vált. Így ahelyett, hogy leálltam volna vele vitatkozni, erőnek erejével lecsillapítottam háborgó lelkemet. Stratégiára volt szükségem, hogy kivergődjem a kátyúból. – Majd később beszélünk róla – feleltem, és oldalamra fordulva úgy tettem, mintha aludnék, míg Glen el nem ment dolgozni. Reggel hatkor arra riadtam fel, hogy SMS-t kaptam az osztómtól. Újabb 10 000-es difi. Azonnal Willy villant az eszembe, az, hogy milyen gyanúsnak véltem a viselkedését. Visszapörgetve az utóbbi heteket arra jutottam, hogy nem a tegnap esti játék volt az egyetlen, amikor eltérés mutatkozott a tételek összesítésénél. Kapcsolatba léptem a többi játék gazdájával, amelyeknél Willy rendszeresen megfordult, és mindannyian megerősítették, hogy valahányszor Willy játszott, hiányt fedeztek fel a könyvelésben. Bizonyíték nélkül rásütni valakire, hogy csaló, súlyos problémákat vethet fel. Willy egyszerűen letagadná, hogy bármi rosszat cselekedett volna, arra hivatkozna, hogy véletlen az egész, közben pedig feltehetően szétkürtölné az ügyet az egész városban, bemocskolva a nevemet. Bizonyítékra volt szükségem. Tetten kellett érnem. Szép

csöndben kamerákat szereltettem fel, úgy állítva be a látószögüket, hogy a többi játékos ne kerüljön kínos helyzetbe azzal, hogy a náluk lévő lapok vagy az arcuk megjelenik a monitoron. Úgy okoskodtam, hogy Willy csak egyetlen módon tudja végrehajtani a trükköt: ha valahogy feltölti a nála lévő zsetonokat anélkül, hogy az újabbakért fizetne. Elképzelhető, hogy az enyémekkel azonos korongokat rendel magának valakitől, vagy valamilyen úton-módon elcsen bizonyos mennyiséget a készletemből, de az sem kizárt, hogy az asztalon lévő kasszából lop. Mi sem természetesebb, minthogy a következő partin Willy – kétbalkezes játékos lévén – ismét veszített, a végén mégis némi többlettel állt fel az asztaltól. Szinte könyörgött, ha tudom, akkor fizessem ki neki azonnal a nyereségét. Miután elment, végignéztem a biztonsági felvételt, és a napnál is világosabban látszódott: a zsebéből szedegeti elő és csempészi a zsetonokat az asztalra. Telefonáltam Willynek, és megkértem, hogy ugorjon be hozzám, mert készen vannak a csekkjei. Jött is gyorsan, arca kipirult a hidegtől, méregdrága kabátja a vállára vetve. – Szia! – üdvözölt. Mindkét oldalon megpuszilta az arcomat, röviden meg is ölelt. – Még nem is mondtam, hogy mennyire élvezem a játékaidat, a tieid a legjobbak az egész városban, és ezt mindenki tudja. Mosolyogtam, és megköszöntem a bókot.

– Szeretnék mutatni neked valamit. Elindítottam a felvételt, és láttam, hogy az arca egyre sápadtabb lesz. – Molly, el nem tudnád képzelni, hogy milyen nyomás nehezedik rám – nyögte hisztérikus hangon. – Zűrbe keveredtem néhány nehézfiúval, és nem fordulhatok segítségért a családomhoz. Bizonyosan megölnének, már így is azt gondolják rólam, hogy egy rakás szerencsétlenség vagyok. Szeméből potyogtak a könnyek. Odanyújtottam neki egy papír zsebkendőt. – Értem – hazudtam. Szegény gazdag fiúcska, aki inkább meglop másokat, semmint hogy a szülei elé álljon. Tolvaj volt, csaló és gyáva, de azt akartam, hogy ne az ellenségének lásson, hanem olyasvalakinek, aki szívességet tett neki. Willy kétségbeesett és gátlástalan volt, és ennek a kettőnek a keveréke veszélyes ellenféllé tehette volna. Így arra törekedtem, hogy szövetségesnek tűnjek a szemében. – Figyelj ide! Senkinek sem fogom megmutatni a szalagot, de vissza kell fizetned a pénzt, amivel megrövidítettél, és többet nem játszhatsz nálam. Ezeket a csekkeket most összetépem, és a maradékot törlesztheted akkor, ha már talpra álltál. Sokakkal játszol a papád barátai közül, és más fontos emberekkel is, akik meghatározóak lehetnek a jövődre nézve. Azonnal beleegyezett az ajánlatomba, hálát rebegve és ismétlődően mentegetőzve.

A tudatában voltam, ha bizonyíték nélkül kísérelem meg ráhúzni a vizes lepedőt, akkor fennhéjázva kikérte volna magának, és szereztem volna magamnak egy komisz ellenséget. Ám tudtam azt is, hogy a többi játékgazda nem bánt volna vele ilyen diplomatikusan. – Fizesd meg a tartozásodat, és a felvétel a tied – szögeztem le. Távozása előtt még egyszer átölelt; tekintetében megalázottság és legyőzöttség tükröződött. – Köszönöm, hogy így kezeled az ügyet – jegyezte meg halkan. – Jószívű teremtés vagy. A végén Willy visszafizette az összes pénzt, én meg odaadtam neki a felvételt. Érhető módon megtartottam magamnak egy másolatot, de mivel soha többet nem hallottam róla, nem is kellett használnom. A fiaskóval felérő kisiklás értékes leckeként szolgált számomra: senki másra nem bízhatom a felügyeletet. Személyesen kell ott lennem minden játék helyszínén. Nem sokkal az után, hogy Willyvel elváltak az útjaink, az egyik fickó, aki rendszeresen játszott nálam, felhívott, és kétségbe vonta annak a kétszázötvenezer dolláros tételnek a jogosságát, amelyet még decemberben fizetett ki Illyának. Az illető összesen egymillió dollár körüli összeggel tartozott, és lényegét tekintve most azt hozta a tudomásomra, hogy abból kétszázötvenezret nem is

hajlandó megadni. Tüstént telefonáltam Illyának, aki persze azt állította, hogy a fickó téved. Behunytam a szemem és hátradöntöttem a fejem. Szörnyen elcsigázottnak éreztem magam. A kialvatlanság és az érzelmi kiüresedés, megtetézve a felelősség súlyával, amely egyes egyedül az én vállamat nyomta, kezdte fizikailag is megviselni a szervezetemet. Ráadásul muszáj volt Glennel is beszélnem. Amikor ajtót nyitott, egy pillanatra megtorpantam, mert nem tudtam megállapítani, milyen hangulatban van. Magához ölelt. – Sajnálom, kislány, hülye voltam. Minden a tiéd lehet, a játékkal együtt. Hinni akartam neki, de nem tudtam. Túl bágyadt voltam ahhoz, hogy vitatkozzam, inkább a karjaiba omlottam. Eugene jóságára vágyódtam, szerelmének tisztaságára. Annak idején meggyőztem magam, hogy Eugene-nek segítek azzal, ha szakítunk, ám valójában a magam érdekét néztem, és most éreztem szívemben a bűntudat szorítását. Nemhogy nem segítettem neki, hanem könyörtelenül a lelkébe gázoltam, és derékba törtem az életét. Glennel elmentünk vacsorázni aznap este, és mindketten túl sok bort ittunk. Váratlanul megfogta a kezem, és úgy nézett rám, mint aki házassági ajánlatra készül.

– Nevezd meg az összeget! – Miről beszélsz? – Nevezd meg azt az összeget, amennyiért hajlandó lennél kiszállni a pókerből! Írok róla egy csekket. Vagy befektetek bármibe, amihez kedved van. Előkapta a csekkfüzetét. A szeme őrülten csillogott. – Szóval mennyi? Itt rögtön kitöltöm a csekket. – Miért akarod, hogy kiszálljak? Hogy teljes egészében kisajátíthass? – kérdeztem feldúltan. Hirtelen elszakadt a cérnám. Glen már annyira hozzászokott, hogy a pénze segítségével oldjon meg helyzeteket, hogy adottnak vette a lehetőséget. Most azt akarta a pénz révén elérni, hogy felettem gyakoroljon ellenőrzést. – Nincs semmiféle összeg, Glen. Engem nem lehet megvásárolni. Viszonyunk feltartóztathatatlanul haladt a végromlás felé. Glen egyre követelődzőbbé vált, én meg igyekeztem mind inkább eltávolodni tőle. De minél nagyobb lett a távolság közöttünk, ő annál szorosabbra próbálta fogni a gyeplőt, méghozzá a leghatékonyabb eszköz segítségével, ami a rendelkezésére állt – a játék útján. Feljegyzéseim tanúsága szerint sose adta meg azt a kétszáztízezer dollárt, amelyet első veszekedésünk éjszakáján veszített. Egyre több pénzt kezdett visszatartani, amit más alkalmakkor bukott el; amikor szóltam neki, hogy túllépte a határidőt, és még nem törlesztett, azt vágta a szemembe, hogy gonosz vagyok.

Végül nem bírtam tovább, álnéven bejelentkeztem egy szállodába, és e-mailben szakítottam vele. Tüzet okádott. Nemcsak engem hívogatott, hanem a barátaimat és az alkalmazottaimat is. Eljött a Plazába, és követelte, hogy azonnal árulják el neki, hogy melyik szobában vagyok. Teljesen kicsúszott a talaj a lába alól. Valahogy nem voltam meglepve. A rákövetkező napon megeresztettem egy e-mailt Kenneth Reddingnek, és a nagy játékról érdeklődtem. Késedelem nélkül válaszolt. Ma este Eddie-nél játsszunk. Azt hittem, együtt csináljátok. Éreztem, hogy agyamat elönti a vér. Bassza meg, bassza meg, bassza meg! Azonnal sejtettem, hogy mi történik. Glen minden bizonnyal elrohant Eddie-hez, és színvallásra kényszerítette: vagy ő, vagy én. És Eddie, akit a barátomnak hittem, cserben hagyott. Neki nem kellettek barátok, ő üzletember volt, és most jó lehetőséget látott arra, hogy kiszorítson az üzletből, és Glenből előnyt kovácsoljon magának. Éreztem, hogy valósággal szétvet a düh. Felkaptam egy poharat, és teljes erőből a falhoz vágtam. Ezer darabra tört. A következő néhány hét maga volt a pokol. Eddie megkaparintotta a nagy játékot, Glen pedig a hétfő esti

partikra tette rá a kezét. Alig maradt egy-két játék hetente, amelyet én futtattam. Sem Glen, sem Eddie nem fogadta a hívásomat. A könyvelésem alapján mindketten csinos kis összegekkel tartoztak. Ha már loptok tőlem és megszegitek a szavatokat, legalább annyi tartás legyen bennetek, hogy a szemembe néztek. Forgott velem a világ, az agyam zsongott, mint a méhkas. Nem fogom feltartani a két kezem, és csak úgy megadni magam a sorsnak! Nem fogok behúzott farokkal elmenekülni, miként Los Angelesben tettem! Arról nem is beszélve, hogy ezúttal nincs is hová mennem. Nekigyürkőztem, hogy különböző cselszövéseket kotyvasszak össze a jussom visszaszerzésére. Olyan információk voltak a birtokomban, amelyek könnyen romba dönthetik őket. Nem volt ezen mit csodálkozni. Ismertem mindegyikük titkát. Ott voltam mellettük azokon az éjszakákon, amikor bűnbe estek. Persze, ők is tönkretehetnek engem. Bizonyos fokig mindnyájan kitárulkoztunk egymás előtt, és sebezhetőkké váltunk. Néhányan közülünk megszegték a törvényt. Úgy döntöttem, hogy erkölcsileg a helyes utat választom, még ha nem is lesz egyszerű. Voltak még kapcsolataim. Voltak egyéb játékaim. Ám New York varázsa kezdett megfakulni.

Hatodik rész Döglött pakli New York, 2010. június - 2011

DÖGLÖTT PAKLI:

Manipulált kártyacsomag, cinkelt lapokkal. Szándékosan olyan sorrendben rakták össze őket, hogy az adott játékos ne tudjon nyerni.

29.

Újra itt volt a nyár, és a hosszú, hideg tél – mind ténylegesen, mind átvitt értelemben – átadta a helyét a reménynek és az élvhajhászatnak. Kibéreltem egy másik villát Long Islanden, és a lányokkal felkészültem az újabb bulikra, az évadnyitó lovaspólóra és természetesen a pókercsatákra. Új alapokra helyeztem a játékaimat, új kliensgárdát állítottam össze, újra kezdtem pénzt keresni, de már nem élveztem annyira. Elfáradtam. Belefáradtam abba, hogy mások kihasználnak. Úgy láttam, nem tudok versenybe szállni azokkal, akiknek nincs becsületük, hacsak nem süllyedek le az ő szintjükre. Szüntelenül ébernek kellett lennem, mert az volt az érzésem, hogy akivel csak találkozom, az mind szemet vetett a játékomra, és az összes a „barátom” vagy az alkalmazottam, vagy a

játékosaim közül kerül ki. Kifacsartnak éreztem magam a rám nehezedő súlytól és a magányosságtól. A júliust Ibizán és Saint-Tropez-ban töltöttem. Azt csináltam, mint mindig: toboroztam, kampányoltam és játszottam. Ibizán egy este folyamán ötvenezer dollárt gyűjtöttem be különböző személyektől, akik tartoztak nekem. Vastag bankjegykötegeket nyomtak a kezembe, de az izgalommal együtt járó borzongás és az izzás már régen elmúlt. Ahelyett, hogy a többiekkel táncoltam volna az asztal tetején, csak gunnyasztottam a helyemen, és némán bámultam a félmeztelen lányok, izzadt fickók, drogok, piák és csalárd trükkök örvénylő forgatagát. Otthagytam a klubot, és visszasétáltam a szállodába. Az égbolt alja már világosodni kezdett, ahogy kelt fel a nap, de tudtam, hogy a barátaim még órákig nem hagyják abba a mulatozást. Képtelen voltam lerázni magamról az üresség érzetét. Bár meglehetősen könnyelműen kezeltem az óvatosságot, és gyakran szállítottam elővigyázatlanul bankjegykötegeket a táskámban, voltak alkalmak, amikor ötvenezer dollárnál jóval nagyobb összeget kellett magammal cipelnem keresztül-kasul a városban, és ilyenkor biztonságosabb megoldáshoz folyamodtam. Volt egy sofőröm, akit kizárólag erre a célra alkalmaztam. Most is szóltam Silas-nek, hogy jöjjön el értem, mert be kell mennem a belvárosba egy nagyobb összegért. Silas úgy ismerte New York Cityt, mint a tenyerét, és az Upper

West Side-on lévő lakásomból kevesebb mint tíz perc alatt el tudott jutni velem a pénzügyi negyedbe. Beszálltam az elsötétített Escalade-ba, és rögtön elő is vettem a laptopomat. – Szia, Molly! – köszönt Silas. – Szia! – viszonoztam az üdvözlést, majd belemerültem a táblázatok tanulmányozásába. – Hogy megy az üzlet? – Jól – válaszoltam, miközben igencsak nyugtalanítóan hatott rám a követeléseim és a tartozásaim között tátongó szakadék. Pénzügyi veszélyeztetettségem fenyegető mértékűre nőtt, a kintlévőség begyűjtése miatti szorongás pedig egyre jobban megviselt. Silas általában nem volt ennyire beszédes, egyebek között ezért kedveltem. Sosem mondtam neki, hogy miből élek, és noha biztosra vettem, hogy tudja, miből, ő sem kérdezte soha. – Figyelj, van néhány barátom, akik Jersey-ben laknak – közölte. Olasz akcentusa dallamos hangok ingoványává formálta a szavakat, amelyen keresztül kellett gázolnom, hogy igazán megértsem, mit akar mondani. – Nagy játékokat futtatnak fedezeti alapoknak… Találkozni akarnak veled. Felnéztem a laptopomból. Munkám legfontosabb része a szüntelen vérfrissítés volt, és jóllehet kissé tolakodónak éreztem Silas részéről a tapogatózást, attól még tény volt, hogy a legfurább helyekről is kaptam már hasznos ötleteket.

– Oké – feleltem. – Add meg a barátaidnak az elérhetőségemet, Silas. És köszönöm. Rámosolyogtam a visszapillantó tükörben, majd felraktam a fülhallgatómat, hogy a hátralévő hat percben zavartalanul befejezhessem a számok megemésztését. Már jószerivel meg is feledkeztem a beszélgetésünkről, amikor néhány órával később felhívott. – Dumáltam a haverjaimmal, és szeretnének beszélni veled – mondta olaszos hanglejtésével. Valójában nem volt rendhagyó, hogy Silas közvetítőként lépett fel. Mindenki akart magának egy szeletet a tortából, és ha sikerül nyélbe ütnie az üzletet, nyilván ő is megkapja majd a részét. – Közöld velük, hogy a Four Seasonsben megtalálnak. Pénteken ott leszek – tájékoztattam. Már be volt tervezve a hotelben egy megbeszélés egy műkereskedővel, aki a fejébe vette, hogy heti alapon játékot indít művészeknek, galériatulajdonosoknak és műkereskedőknek, ennélfogva nem lesz túl nagy időveszteség, ha a Silas-féle kezdeményezés kudarcba fullad. Egy sarokasztalnál üldögélve éppen a jeges teámat szürcsölgettem, amikor felbukkantak Silas „barátai”. Azonnal kiszúrtam őket. Két drabális, tagbaszakadt figura volt; lecövekeltek a bárpult előtt, és tanácstalanul tekingettek körbe-körbe. Fényes öltönyükben és vastag

aranyláncaikkal úgy festettek, mintha a Nagymenők című film valamelyik jelenetéből szalajtották volna őket. Szemem-szám nyitva maradt. Nem éppen erre számítottam, és legfőképpen nem ilyesmi találkozóra vágytam. Ám mielőtt még kétségeim támadhattak volna, észrevettek, és megindultak felém. Felálltam, hogy üdvözöljem őket. Toronyként magasodtak fölém. – Öööö, te vagy Molly? – kérdezte az egyikük. Arcán zavar tükröződött. Már hozzá voltam szokva; a legtöbb játékos meglepetten meredt rám, amikor kiderült, hogy egy fiatal, filigrán teremtés vagyok, aki a tetejében – üzletasszonyhoz illően – Armani kosztümöt visel méregdrága gyöngysorral a nyakában. – Hello! – válaszoltam udvariasan, mintha mi sem történt volna. Intettem a pincérnek, aki módfelett fennhéjázó tekintettel méregette a vendégeimet. – Mit kértek inni? – kérdeztem a két fickót. Leereszkedtek a keskeny bőrszékekre. Testbeszédük elárulta, hogy legalább annyira nem oda valónak érzi magukat, mint amennyire tényleg kiríttak a környezetükből. – Ááá, igen… nekem, ööö… jó lesz egy alma martini – hebegte a testesebbik, aki Nickyként mutatkozott be. Majdnem kiköptem a jeges teát az asztalra. Ez a tenyerestalpas dromedár alma martinit akar inni? Komolyan? Az egész helyzet kezdett olyan nevetségessé válni, hogy kis híján elröhögtem magam. A csillogó öltönyök, a gyümölcsízű női ital… Kicsit túl sok volt.

A kisebbik, Vinny rám emelte a tekintetét. – Társulásról szeretnénk tárgyalni veled – közölte. Hanghordozása azt sugallta, hogy nem annyira ajánlatnak, mint inkább parancsnak szánta. – Segítünk neked begyűjteni a tartozásokat. Ezután senki sem fog szarakodni veled. Azt hallottuk, hogy príma kis játékot futtatsz, igazi frankót, de mindenki ki akar babrálni veled, mert lány vagy. Ha összeállsz velünk, többé senki sem fogja átbaszni a fejed. Bármilyen jogosnak tűnt is a fejtegetése, és bármilyen kecsegtetőnek az ajánlata, tisztában voltam azzal, hogy nem becsületes út, amivel hiteget. Egy darabig nem szóltam semmit, ráérősen kortyolgattam a teát. – Skacok, igazán hálás vagyok az ajánlatért, de valójában nincs szükségem segítségre – adtam a tudtukra, és vigyáztam arra, hogy határozott, de barátságos képet vágjak. – Nézd, ez itt nem Beverly Hills – hangsúlyozta Vinny. – A következőképpen működik a dolog: nyomsz nekünk egy kis részt, mi pedig gondoskodunk a biztonságodról. Lényegében nem is ajánlatról van szó, hanem kész helyzetről. – Csakhogy az én játékom nem ilyen – próbáltam a józan eszükre hatni. – Ha szövetkezem veletek, elveszítem a játékosaimat. – Ami igaz is volt. Eddig azért úsztam meg minden baj nélkül, mert messziről elkerültem az alvilágot. A zsarukat különösebben nem izgatják a pókerpartik,

legalábbis addig, míg nem párosulnak erőszakkal, drogozással, prostitúcióval és uzsorázással. Egyáltalán nem lennék biztonságban, ha összeszűrném a levet ezekkel a fickókkal – ellenkezőleg, óriási zűrbe keverednék. Egy darabig még vitatkozgattunk, oda-vissza, de valójában egy helyben toporogtunk. Vinny hamar felkapta a vizet, mire Nicky szúrós tekintetet lövellt feléje. – Figyeljetek, hadd gondolkodjam rajta… – Már beszélgetés közben is törtem a fejem, tudnék-e olyan megoldást találni, amely értékessé tenné az együttműködést számukra, ám anélkül, hogy be kellene vonnom őket az üzletembe. – Térjünk vissza rá pár nap múlva. Felemelkedtem, és kezet nyújtottam nekik. Ők is felálltak, szinte eltörpültem mellettük. – Hé! – ütöttem a homlokomra, mintha csak akkor jutott volna az eszembe. – Úgy látom, keményen meg kell dolgoznotok a megélhetésetekért. Tudjátok, én egy csomó embert ismerek. Ha esetleg más irányba akarnátok elindulni, segíthetek nektek. Bemutathatlak titeket olyanoknak, akik bizonyára értékelnék öööö… egyedülálló képességeteket. Szívből jövő mosolyt eresztettem meg feléjük, mire úgy bámultak rám, mintha most pottyantam volna oda a világűrből. – Majd jelentkezünk – dörmögte Vinny halkan.

Nicky hívott a hét második felében. – Tényleg úgy gondolod, hogy tudnál segíteni? – A hangja bizonytalanul csengett, meg sem kísérelte megjátszani a kemény fiút. – Mit szeretnél? – Valami mást. Nem tudom, mit, de nem ezt. Némán ujjongtam magamban. – Persze – feleltem. – Ebédeljünk együtt az ünnepek után, és akkor megbeszéljük a dolgokat. – Kösz, Molly. Hál’ istennek, fohászkodtam. Probléma kipipálva. Ezzel sem kell többet foglalkozni. Annyi munka szakadt a nyakamba, hogy csak véletlenül vettem észre, hogy Nicky keresett. Telefonált újra, de akkor sem tudtam felvenni, annyira be voltam havazva. Nem hívtam vissza, ahogy a következő után sem, és azután sem. Nyomasztóbb gondjaim akadtak: az egyik játékosom kiállított egy csekket kétszázötvenezer dollárról, ám nem tudtam beváltani, mert a számláján nem volt elegendő pénz. És Kenneth is csak késlekedve folyósította azt a félmilliót, amellyel tartozott, holott annyi pénze volt, mint égen a csillag. Közeledett a karácsony, ideje volt hazamennem. Akartam is. Évek óta nem jártam odahaza Coloradóban, és hiányzott a családom.

30.

Colorado gyönyörű volt, hófehér, szűz hó borított be mindent. Olyan régen volt, amikor utoljára jártam otthon! Reggel, amikor lebotorkáltam, a mamámat, nagymamámat és a testvéreimet pizsamában találtam, egy videót néztek a YouTube-on annak a „kívánságnak” a beteljesüléséről, amely az egyik öcsém jóvoltából vált valóra; jótékonysági szervezete magányos és szegény öregeket segített hozzá egész életükön át dédelgetett álmuk megvalósításához. Reggeli után tettünk egy sétát a mamámmal, az összes szomszéd a nevemen üdvözölt, ahogy elhaladtunk a házuk előtt. Amikor beültünk a helyi Starbucksba, a barista megkérdezte, milyen napom van, majd afelől érdeklődött, hogy mit szándékozom még csinálni „ezen a gyönyörű napon”. Annyira elütött itt minden New York-i életemtől; mintha egy másik bolygóról érkeztem volna.

A családom csodálatos volt hozzám, mégis idegeneknek tűntek a számomra. Függetlenül attól, hogy már felnőttem és megállapodtam, az alacsonyrendűség és a kívülállóság érzete továbbra is bennem lakozott. Mindkét öcsém figyelemre méltó dolgokat művelt. Jordan felvételt nyert a rezidens programba a Harvardon; feleségül vette élete nagy szerelmét, és úgy tervezte, hogy hamarosan családot alapít. Jeremy sem vesztegette az idejét, miután abbahagyta illusztris sportpályafutását: haladéktalanul létrehozott egy technológiai céget, amely olyan sikeres lett, hogy a Forbes magazin beválasztotta a technológiai ágazat feltörekvő nemzedékébe, a „30 éven aluliak 30-as csoportjába”. Nemcsak emberbaráti tevékenysége volt vitathatatlanul megható, hanem jelentős befektetéshez is hozzájutott, hogy folytathassa munkáját, a tetejében a sajtó is sokat foglalkozott vele. Erőt öntöttem magamba, hogy félretegyem „hiányos” voltom miatti kényszerképzetemet, és egyszerűen csak élvezzem és értékeljem a családommal együtt töltött időt. Nem volt könnyű. Vacsora alatt a tányéromba bámultam, és hallgattam testvéreimet, amint életükről mesélnek. Egyedül a póker volt az, amiben igazán, de igazán jó voltam. A nulláról indulva építettem fel több millió dollárt érő vállalkozásomat, mégis úgy éreztem, hogy nincs helyem a családi asztalnál. Csöndben ettem, túl gyakran megtöltve a borospoharamat. Semmilyen értékes adalékkal nem tudtam hozzájárulni a társalgáshoz. A családom tudott a

pókerről. Szándékosan nem érintették a témát, mintha csak átmeneti hóbort lett volna, amely majd csak elmúlik. Ám elérkezett egy pillanat, amelyen túl már képtelen voltam magamba fojtani amiatti csalódottságomat, hogy – legalábbis ez volt a benyomásom – értékemen alul kezelnek. Kitört belőlem a lázadás szelleme, és hablatyolni kezdtem – pénzről, hírességekről, milliárdos „barátokról”, magánrepülőgépekről, saját sofőrről, alkalmazottakról, éjszakai klubokról. Pusztán abból a tényből, hogy őket nem nyűgözték le ezek a dolgok, még nem következik az, hogy a világ többi része esetleg nem álmodozik arról az életről, amely nekem megadatott. Mi tagadás, fölöttébb ellenszenvesen viselkedtem. Láttam a tekintetükön, ahogy ítélkeznek felettem. – Komolyan ilyen életet akarsz magadnak? – kérdezte Jordan rosszallóan csóválva a fejét. – Igen, ilyet. Azzal a különbséggel, hogy én nem szólom le a ti tökéletes, szabályokhoz ragaszkodó, tisztességes, unalmas kis életeteket. – Egyre dühösebb, harsányabb és részegebb lettem. – Szarok bele, hogy mit gondoltok a karrieremről. Segédfogalmatok sincs, hogy mit építettem fel, milyen akadályokat kellett leküzdenem, úgyhogy tartsátok meg nyugodtan magatoknak az önelégült, szenteskedő megjegyzéseiteket és lesújtó pillantásaitokat. Felrohantam a régi szobámba, becsaptam magam mögött az ajtót, és arcomat a párnába temetve sírtam. Egy idő után mérgesen megtöröltem a szemem, és előkaptam

a laptopomat. Haragudtam magamra, ugyanakkor kényelmetlen, feszélyezett érzés ömlött szét rajtam; menni akartam. Lefoglaltam a repülőjegyet, és taxit is kértem. Kopogtattak az ajtón. A mamám volt az. – Angyalom, aggódunk miattad – mondta, amint belépett. – Mindannyian szeretünk, és büszkék vagyunk rád. Csak nem olyan vagy, amilyen szoktál lenni. Boldogtalannak tűnsz. – Nincs miért aggódnotok, mama. Jól vagyok. Csak kissé fáradt. Lefekszem, jó? – Rendben, édesem. Nagyon szeretlek – mondta, és megölelt. Bezártam az ajtót, és hozzákezdtem a pakoláshoz. Üzenetet hagytam egy cetlin. Sajnálom, de sürgősen vissza kell mennem NYC-be. Amikor megjött a taxi, lementem a lépcsőn, és kilopóztam a bőröndömmel. A nappaliból kihallatszott a hozzátartozóim vidám nevetése. Megtorpantam egy pillanatra, és belestem. Régi fotóalbumokat nézegettek, és egymáson tréfálkoztak. Hangtalanul behúztam magam mögött a bejárati ajtót. Nem akartam elköszönni tőlük; csak arra vágytam, hogy a lehető leggyorsabban visszatérjek New Yorkba. A repülőúton végig a játékon töprengtem. A póker volt az egyetlen dolog, amitől különlegesnek éreztem magam; az

egyetlen dolog, ami nem törte össze a szívem. Akadtak persze kihívások, de mindig találtam módot arra, hogy legyűrjem őket. A játék volt a belépőm azokba a világokba, amelyek részévé akartam válni. A zártkörű befektetési alapok világába. A művészetek világába. Pókerasztalhoz tudtam ültetni politikusokat, művészeket, királyi családok sarjait. Minden társadalom minden rétegében ott lapulnak a szerencsejátékosok, a felderítésük volt az én specialitásom. Mialatt betaxiztam a repülőtérről a városközpontba, a lehetőségeken törtem a fejem. New Yorkot hólepel fedte, mindenütt karácsonyi díszletek tündököltek, és engem izgatottsággal töltött el, hogy újra itt lehetek. Tényleg szerettem ezt a várost. Megújult energia és lelkesedés áradt szét bennem. Régi barátként üdvözöltem Rogert, a portást, és felmentem a lakásomba. Az épületben felújítási munkálatok zajlottak, de most üres és csöndes volt a folyosó. A bérlők mind elutaztak az ünnepekre. Lucyt az egy emelettel lejjebb lakó szomszédomnál, June-nál hagytam, amúgy is ő szokta sétáltatni. Annyira szerettem volna már látni, hogy megálltam June lakása előtt, de hiába csengettem, senki sem nyitott ajtót. Felcaplattam a lépcsőn. Nem sokkal később Roger kopogtatott az ajtómon, a bőröndömet és a táskákat cipelte utánam, amelyekből

most a szokásosnál is több volt, mert magammal hoztam néhány dolgot Coloradóból. – Kellemes ünnepeket, Roger! – mondtam neki, és nagylelkű borravalót nyomtam a markába. Már éppen húzta volna be maga mögött az ajtót, amikor eszembe jutott, hogy megkérdezzem tőle, jött-e postám. – Csomag, vagy ilyesmi? – Nem rémlik – válaszolta. – De megnézem, és ha mégis van valami, felszaladok vele. Előre is megköszöntem neki. Hozzáláttam kipakolni a cuccaimat, amikor kopogtattak. Valószínűleg Roger az a postával, gondoltam. Egy idegen állt az ajtóban. Egy erőteljes, határozott lépéssel beljebb nyomult. Mielőtt még tiltakozhattam volna, hátralökött, és bezárta maga mögött az ajtót. Kinyitottam a számat, hogy sikítsak, mire dzsekije alól előkapott egy pisztolyt, és a falnak taszított. Égető fájdalom hatolt a koponyámba, a nyilallás áramütésként csapott végig a testemen. A fegyver csövét a számba dugta. – Fogd be a kibaszott pofádat! – sziszegte. Az idő mintha megállt volna. Egy pisztoly volt a számban, egy pisztoly csöve! A fogaim összekoccantak, amint a könyörtelen, hideg acél hozzájuk ütődött. Fagyos félelem és adrenalinlöket áradt szét az ereimben. Biccentéssel jeleztem, hogy engedelmeskedem,

és nem fogok kiabálni, mire kihúzta a revolvert a számból, és a tarkómra szorította. Talán Roger visszajön. Ő az egyetlen reményem. – Nyomás befelé! – parancsolta az idegen, és a hálószobám felé hadonászott a fegyverrel. Az ágy felé taszajtott. Előrezuhantam, egyenesen rá a matracra; azt kívántam, bárcsak máshová estem volna – akárhová, csak oda nem. Még mindig reménykedtem abban, hogy Roger felbukkan, de mi van, ha nem érkezett semmilyen küldeményem… Vagy netán megfeledkezett róla? Vagy ami még rosszabb, ez az őrült lelőtte? Sürgősen össze kellett szednem magam, ám a páni félelem annyira elvette az eszemet, hogy nehéz volt tisztán, összefüggően gondolkodnom. Lábbal rugdalózva feljebb tornásztam magam, és nekitámaszkodtam a fejtámlának. – Van pénzem… – nyögtem ki. – Sok. – Hol? – A készpénzt a széfben tartom. Belemarkolt a hajamba. A koponyám továbbra is sajgott azon a helyen, ahol bevertem a falba, amikor hátralökött. Szédülés kerülgetett. – Hol van a széf? – A szekrényben – böktem fejemmel a szobám sarka felé. Oké, ez jó. Lehet, hogy csak a pénzemet akarja. Az értelem halovány fénye kezdett derengeni az elmémben. Vetettem egy pillantást a férfira; sötét színű haja, és nagy,

sötét szeme volt. Miért nem visel álarcot? Miért nincs rajta álarc?! Anélkül játszi könnyedséggel azonosíthatom… A válasz téglaként kólintott fejbe. Meg fog ölni. Úgy jöttem el Coloradóból, hogy el sem búcsúztam a családomtól. Rémesen és kibírhatatlanul viselkedtem. Meg fog ölni. Megragadta a karomat, a szekrényhez vonszolt, ahol a vállamra tette a kezét, és kényszerített, hogy térdeljek le. A testem elerőtlenedett, és jószerivel összecsuklott alattam; a felismerésre, hogy valószínűleg ezek földi létem utolsó percei, szomorúság váltotta fel a félelmet. A férfi a széfre mutatott a fegyverével. Kábultan, gémberedett ujjakkal ütöttem be a kódot a számlapon. A pisztoly csöve a koponyámhoz préselődött. A fémajtó kitárult, felfedve a gondosan összerakott, gumipánttal átkötött, tízezer dollár értékű bankjegykötegeket és az ékszeres dobozaimat. Néhány fontosabb személyi okmányom is hevert a széfben, köztük a születési anyakönyvi kivonatom és az útlevelem. – Add ide a készpénzt és az ékszereket! – utasított a fegyveres. Hangjából kiszűrődött az izgatottság. Odanyújtottam neki a pénzt. Aztán azokat az ékszereket, amelyeket a nagyanyámtól örököltem. – Kérek egy táskát is! – mondta. Szüksége volt valamire, amibe elrejtheti a pénzt. Óvatosan felegyenesedtem, és a

dizájner darabokból álló, drága gyűjteményemből kiválasztottam egy Balmain táskát. Beledobálta a bankjegykötegeket, aztán az arany nyakéket nagyanyám – akit ugyanúgy hívtak, mint engem – arcképével, a mamám eljegyzési gyűrűjét, végül egy pár gyémánt fülbevalót, amely szintén nagyanyámtól maradt rám. Miután végzett, behúzta a táska cipzárját, és elégedett képet vágott. Leguggolt mellém, kérges, durva bőrű kezével megfogta az állam, és maga felé fordított. Leheletén bagószag és rothadó fogak bűze érződött. Egészen közel hajolt az arcomhoz, és fülembe suttogta: – Még mindig azt hiszed, hogy te dirigálsz, hülye kis picsa? – Miről beszélsz? – kérdeztem gyenge hangon, rámeresztve a szemem. – Ez kizárólag a te hibád. Ha nem lettél volna olyan undok a barátaimmal, akkor nem kellene azt tennem, amit most kénytelen vagyok. Abban a pillanatban minden megvilágosodott előttem: azok a fickók uszították rám, akikkel a Four Seasonsben találkoztam. Ujjait végigfuttatta az orcámon. – Igazán kár ezért a csinos arcocskáért. A hajamnál fogva talpra ráncigált, majd a fejemet a falhoz csapta. Forogni kezdett körülöttem a szoba. Könnyek patakzottak a szememből. Éreztem, hogy öklével

az arcomba vág. Aztán újra megütött, ezúttal az orromat találta el. Mintha idegszálaimat robbanás tépte volna szét, majd nyomában zsibbadtság hatolt a csontjaimba. Arcomhoz kaptam a kezem; éreztem, hogy orromból ömlik a vér, és belefolyik a számba. Nem tudtam levegőt venni. Fuldokoltam a saját véremtől. Ismét megütött. Amint ökle lesújtott az érzékeny arccsontomra, olyan volt, mintha vasrúddal ütlegelne. Elképzeltem, ahogy megrepednek a csontjaim, és a darabok apró szilánkokra zúzódnak. Az volt az érzésem, hogy az arcom egyre duzzadtabb lesz, felfúvódik, mint egy léggömb. Felsikoltottam, és megpróbáltam elmenekülni előle. De nem volt hová szöknöm a szűk szekrényben. Amennyire csak lehetett, hátratoltam magam, bebújtam a ruhák és a kabátok közé; láttam, ahogy vérem eláztatja a suhogó selyemholmikat és puha, bársonyos tapintású szőrméket. Mindenem fájt. Annyira, hogy szinte már nem is éreztem, mintha egyetlen, mindent betöltő érzés lett volna csak, amely megváltoztatta annak képzetét, hogy milyen életben lenni. Olyan voltam, mint egy ziháló, csapdába esett állat. A támadó kirángatott a szekrényből, és újra elővette a fegyverét. A mama és a papa arca villant fel előttem, aztán a két testvéremé, majd Lucyé, Eugene-é. – Kérlek, ne tedd, családom van. Könyörgök, ne ölj meg – nyöszörögtem. Nem érdekelt, hogy mit kér cserébe,

megtettem volna bármit. Csak nem akartam meghalni. – Molly, mondtam neked. Nem mi akartuk, hogy így legyen… – A hangja most gyengéd volt, akár a keze, amely a hátamat simogatta. A revolvert az arcomra szegezte. Összehunyorítottam, majd becsuktam szemem. Örökkévalóságnak tűnt a pillanat. – Nyisd ki a szemed. Nagyon jó kapcsolat alakulhat ki közöttünk, csak ne légy még egyszer tiszteletlen irántunk. Sikerült biccentenem. – És eszedbe ne jusson hívni a rendőrséget. Tudjuk, hogy hol lakik a mamád… Igazán csinos kis ház odaát, a coloradói hegyekben. Ó, istenem, ó istenem, mit tettem? – Nem fogok… ígérem – hápogtam. – Ez volt az első és utolsó figyelmeztetésünk. Elmosódottan észleltem, hogy ismét felemeli az öklét, aztán sötétbe borult minden. Amikor visszanyertem az eszméletemet, már egyedül voltam. Egész testem ernyedt volt, nem tudtam lábra állni, így a padlón vonszoltam végig magam az ajtóig, ahol kínkeservesen felhúzódzkodtam a kilincsig, majd rácsúsztattam a tolózárat. Lerogytam, hátamat az ajtónak vetettem, és csak ültem és hallgatóztam. Senkinek sem telefonálhattam, se a rendőrségnek, se a ház biztonsági szolgálatának, se egy barátnak vagy ismerősnek. Aztán eszembe jutott Eugene. Kikerestem a számát, és megnyomtam a hívógombot.

– Mizújs? – kérdezte. Ridegen és távolságtartóan viselkedett, amióta elkezdtem járni Glennel. – Eugene, át tudnál jönni…? Szükségem van rád. – A hangom gyenge volt, és elcsuklott a könnyektől. – Ó, most, hogy dobtad Glent, máris én kellek? Sajnálom, Zil, de döntöttél. Most pedig dolgom van. – Kérlek, Eug – könyörögtem. – Sajnálom, nem segíthetek – felelte, és bontotta a vonalat. Teljesen magamra maradtam. Fogalmam sincs, meddig ülhettem ott, az ajtónak támaszkodva. Gyöngének éreztem magam, és dermedtnek, mintha sejtjeim megfagytak volna. Mikor végre sikerült feltápászkodnom és reszkető lábakon bevánszorognom a fürdőszobába, megijedtem a szörnyű látványtól, amely a tükörből nézett vissza rám. A két szemem be volt dagadva, fekete karikák fogták körbe, az ajkam több helyütt felrepedt és még mindig szivárgott belőle a vér, az arcomon, a nyakamon és a mellkasomon alvadt vérfoltok. A ruhám is csupa vér volt. Olyan volt, mintha nem is magamat látnám, hanem valaki mást. Bebújtam a zuhany alá, és hagytam, hogy a forró vízsugár tüzes korbácsként csapdossa felsértett és sebzett bőrömet. Nem érdekelt. Lecsúsztam a fal mellett, és keservesen zokogtam a vastag vízfüggöny alatt; sirattam azokat a dolgokat, amelyeket elvesztettem, sirattam a magányosságomat, és mindazt, amivé szerettem volna válni.

De legfőképpen azért sírtam, mert tudtam, hogy nem fogok meghátrálni – még most sem, még a történtek ellenére sem.

31.

A szilvesztert egyedül töltöttem. Vártam, hogy a sebeim behegedjenek. Hazudtam a barátaimnak, hazudtam a szüleimnek. Kábán bámultam ki az ablakon, miközben éjfélt ütött az óra, és beköszöntött 2011. Egy álló hétig ki sem mozdultam otthonról. Az idő java részében ágyban maradtam, magamhoz ölelve Lucyt, aki mély, kifejezésteli, aggódó tekintettel nézegetett. Amikor végre kimentem az utcára, mindenütt a támadómat véltem felfedezni. Biztos voltam abban, hogy a sofőröm közreműködött a dologban, és arra is mérget mertem volna venni, hogy valamelyik portást megkenték, hogy engedje be az elkövetőt. Senkiben sem bízhattam. Vinny keresett telefonon. Ezúttal visszahívtam. – Molly, hogy vagy? – Jól, köszönöm – feleltem.

– Találkozzunk ismét. Feltételezem, tisztábban látod a helyzetet. – Rendben – egyeztem bele. Tudtam, hogy nincs más választásom.

most

már

– Valamikor a jövő héten – fűztem hozzá. – Ezen a héten el szeretnék utazni. – Nem állhattam elé az összezúzott arcommal. Nem akartam megadni neki ezt az elégtételt. Egy nappal azelőtt, hogy találkoznom kellett volna azokkal, akik megverettek és kiraboltattak, így kényszerítve arra, hogy megállapodást kössek velük, kezembe akadt a The New York Times aznapi száma. A címoldalon vastag betűkkel szedve az állt: Csaknem 125 embert vettek őrizetbe maffiaellenes razziájában

az

FBI

Feszült érdeklődéssel olvastam végig a tudósítást. New York történetében ez volt a legnagyobb rendőrségi fellépés a maffia ellen. Többé nem hívott Vinny… És más sem. El nem hittem, hogy ekkora szerencsém lehet. A jókedvem azonban nem tartott sokáig. Ajánlott küldeményként idézést kaptam a bíróságtól. Egy volt LA-i játékosom, Brad Ruderman ellen vádemelést kezdeményezett a szövetségi kormány. Állítólag a Ponziséma szerint működtette az általa vezetett alapot. Brad Rudermant a többiek csak „ingyen pénzként” emlegették az asztalomnál. Rutinszerűvé vált, hogy valahányszor szétküldtem a meghívókat a heti játékomra, tüstént

visszaírt mindenki, az iránt érdeklődve, hogy „Jön Brad is?”. Annyira, de annyira rosszul pókerezett, hogy az ember szinte már azt hihette, eleve azzal a szándékkal ül le kártyázni, hogy veszítsen. Kétévi folyamatos „gyakorlás” után is olyan bénán játszott, hogy a csodájára jártak. Mégsem adta föl. Mivel közelebbről ismertem, néhány hónap után félrevontam, hogy beszéljek vele. – Lehet, hogy a póker nem is neked való – győzködtem finoman. Felajánlottam, hogy adok neki leckéket. Nem állt szándékomban végleg lebeszélni a pókerről, hanem azt akartam, hogy legalább legyen némi esélye a nyerésre. Még Tobey is próbálgatta tanítani, ami megdöbbentett, egészen addig, míg rá nem jöttem, hogy milyen hátsó indíttatásból teszi: Tobey azért szerette volna, ha Brad marad, mert jelenléte rendre odavonzotta a „szuperligás” játékosokat. Ha Brad játéka feljavul, és olykor-olykor nyer, akkor lesz kedve folytatni. Ha ellenben túl sokat bukik, előbb-utóbb megunja. A magam részéről kedveltem Bradet, ám volt benne valami fura, valami rendellenes. Nekem elveszettnek tűnt. Idővel annyira összebarátkoztunk, hogy amikor meghalt az édesanyja, én is ott voltam a temetésen. Általában kedvesen és barátságosan viselkedett, bár néha meggyötörtnek láttam. Most megértettem, miért volt olyan különös: a felszín alatt irdatlan titkot rejtegetett. Az általa irányított alap fő befektetői a családtagok és barátok közül kerültek ki. A vállalkozás még csak nem is volt

bejegyezve a tőkepiaci szabályozó és felügyelő hatóságnál, és Brad őrizetbe vételekor hatvanezer dollárra rúgott az összes tőkéje – még csak meg sem közelítette azt a negyvenöt milliót, amellyel a befektetőit áltatta. Ezért nem hagyta abba a játékot, még akkor sem, ha folyton veszített. Egyszeriben helyükre kerültek a kockák, és világossá vált, hogy mi volt a módszere. Lehet, hogy egy játék során elbukott 5,3 millió dollárt, de felhasználta a lehetőséget arra, hogy rávegye a többieket, fektessenek be nála, miközben hagyta, hogy elnyerjék a pénzét. Az ügyészség most arra kért, hogy tegyek tanúvallomást az ügyben. Brad már számos információt feltárt, beszélt a pókerről, a játékosokról, arról, hogy összesen mennyit bukott és kiknek a nevére állította ki a csekkeket, és persze elárulta azt is, hogy a partikat én szerveztem és irányítottam. Olvastam tovább az idézést. Brad azt állította, hogy tulajdonképpen én csábítottam el és vettem rá a pókerezésre; a titkos helyeken rendezett kártyacsatákon aztán szerencsejáték-függő lett, ami erkölcsi érzékeinek az elvesztéséhez vezetett – a folyamat végül a Ponzi-rendszer alkalmazásába torkollott. Haladéktalanul Los Angelesbe repültem. Ottani, régóta ismert ügyvédem várt a repülőtéren. A meghallgatás pont olyan kellemetlen volt, ahogy eleve sejtettem. Miután több órán át azon iparkodtam, hogy kitérjek a kérdések elől és csak ártalmatlan részleteket fedjek fel, olyan voltam, mint a kifacsart citrom. Ráadásul

a kérdések felkorbácsolták LA-i életem eltemetett képeit, amelyeket agyamnak abba a szegletébe száműztem korábban, amelyet soha többé nem kívántam megbolygatni. Hosszú ideje nem jártam Kaliforniában. Most is a Four Seasonsben szálltam meg; a hotel oly sok emlékemet őrizte, hogy úgy éreztem, mintha szüntelenül szellemekbe botlanék a folyosóin, holott sok minden megváltozott azóta. Én is más lettem. És maga a játék is átalakult. Rick Salomon csalással rágalmazta meg Arthur Grossmant, és noha végül visszavonta a vádaskodását, többé nem hívták játszani. Ám ennél is érdekesebb volt, hogy már Tobeynak is csak ritkán szóltak. Arthur nyerte a legtöbb pénzt, és cserébe azért, hogy leckéket vehetett tőle, megengedte az egyik helybeli profinak, hogy ő is helyet kapjon az asztalnál. Az osztók fizetést kaptak a munkájukért, a lányokat pedig folyvást cserélték, annak függvényében, hogy éppen kinek voltak a barátnői. Magányosan ültem a hotel teraszán, és a várost bámultam, amelyről valamikor úgy éreztem, hogy hozzám tartozik. Az ismerős építmények és tárgyak, a távolba vesző panoráma, amely egykor önbizalommal és diadalérzettel töltött el, most mintha kirekesztett volna magából. Felötlött bennem, vajon mit érezhet Tobey, úgy gondolja-e, hogy végül is megérte.

32.

Március eleje volt, és a hideg tél – mint mindig – visszavonulót fújt; enyhébb időjárás foglalta el a helyét, ami az én kedélyemen is nagyot lendített. Újra New Yorkban voltam, összevissza rohangáltam a városban, találkozókat szerveztem, megállapodásokat kötöttem és új játékosokat toboroztam. Los Angeles-i látogatásom emlékezetembe idézte, hogy egyszer már elveszítettem mindenemet, az elejétől kellett ismét kezdenem, és ez megint megtörténhet velem. Ennélfogva azt terveltem ki, hogy újraépítem ugyan New York-i birodalmamat – de nem szándékozom örökre megtartani. Ha majd úgy érzem, hogy elég volt, elegánsan távozom, és új életet kezdek valahol, olyan messzire elkerülve a pókert, amennyire csak lehet. Magamra hagyatkoztam, mert senkiben sem bíztam meg, és óvakodtam bárkit is túl közel engedni magamhoz.

De így legalább biztonságban voltam, és rátalálhattam egy újfajta klientúrára: a gazdag oroszokra. Elbűvölőnek tűntek, és felkeltették a kíváncsiságomat. Egyszerre voltak keményszívűek és nagylelkűek. Irántam tisztelettel viseltettek, sőt nagyra becsültek. Rajongtak a luxusért, odafigyeltek az apró részletekre, és mintha nem kötődtek volna annyira a pénzhez – olybá tűnt, hogy különösebb erőfeszítés nélkül jutottak hozzá, és ugyanolyan könnyedséggel váltak is meg tőle. Ez csupán egyike volt azoknak a finom árnyalatoknak, amelyek ennek a közösségnek a viselkedését jellemezték, és amelyeket én lebilincselőnek véltem, akárcsak azt, hogy sosem faggatóztak afelől, hogy ki mit csinál, és honnan van a pénze. Kifejezetten bárdolatlannak tekintették volna, ha valaki az életükben vájkál. Ami az amerikai játékosok körében megszokott és mindennapos érdeklődésnek számított – „És te mivel foglalkozol, tesó?” –, az utálatot és megvetést váltott volna ki az új orosz barátaimból. Különösen egy Alex nevű férfival kerültem közelebbi kapcsolatba, akit – úgy tűnt – valamiféle vezető szereppel ruháztak fel. Rendkívül intelligens, művelt és titokzatos volt, csöndes, ám méltóságteljes higgadtság áradt belőle. New Yorkban se szeri, se száma nem volt azoknak a luxuskocsikkal furikázó, luxuscipőkben járó és luxusórákat viselő oroszoknak, akik szerettek volna beszállni a játékomba. Annyi volt a pénzük, mint a pelyva. Sosem panaszkodtak, mindig pontosan és vonakodás

nélkül fizettek, nem pitiztek kiváltságokért, és a hét minden napján akartak játszani. Ismét felfelé ívelt a pályám, és külön élveztem a nemzetközi vetületet. Újra felfuttattam a nagy játékot is, sőt jobb lett, mint valaha. Az oroszokkal párhuzamosan visszatértek a Wall Street-i srácok, a sportolók és a hírességek is. Ezen az estén párját ritkító játékra volt kilátás: az egyik menő londoni játékosom éppen New Yorkban tartózkodott, az oroszok pedig azzal kecsegtettek, hogy magukkal hoznak néhány moszkvai fickót, akiket állítólag a világ legnagyobb szerencsejátékosai között tartanak nyilván. Ha minden úgy megy, ahogy elterveztem, akkor sziklaszilárd bizonyíték lesz a kezemben, hogy képes vagyok újra és újra visszakapaszkodni, tapasztalatokkal gazdagodva és megerősödve, függetlenül attól, hogy ki akart kitúrni a helyemről. Az öltözőasztalom előtt ültem, hogy rendbe szedjem magam a játékra. Már tíz felé járt az idő, a begyűjtő körutam sokkal tovább tartott, mint ahogy kalkuláltam. Néhány ecsetvonással felvittem a sminket, amikor felberregett a telefonom. Titkos számról hívtak. – Igen? – szóltam bele, miközben a tükörben mustráltam magam. – Ma este maradj távol a játéktól – figyelmeztetett egy álcázott, tompa hang. – Ki beszél? – csattantam fel.

A vonal elnémult. A lakásomban elkövetett támadás óta rendszeresen váltogattam a játékaim helyszínét, és új biztonsági őröket is felfogadtam. Ennek köszönhetően ismét nyeregben éreztem magam. Úgy véltem hát, hogy az eltorzított hang valójában egy versenytársamé, aki így akart rám ijeszteni. Befejeztem az öltözködést, és igyekeztem kiverni fejemből a rejtélyes telefont. Fehér selyemruhát vettem fel, hozzá testszínű, pántos körömcipőt és egy klasszikus Dior gyémánt karkötőt. Végül magamra öltöttem ezüstróka szőrmekabátomat. Az oroszoknak hála újra élvezet volt elegánsan öltözni: értékelték a csillogást és az előkelő megjelenést. Vetettem magamra még egy utolsó pillantást a tükörben, majd az ajtó felé indultam. Megnyomtam a felvonó gombját. Abban a pillanatban csipogni kezdett a mobilom, és megszakítás nélkül jelezte, hogy SMS-em érkezett. Előhalásztam a táskámból, hogy megnézzem, ki üzent. Peter volt az, az egyik játékos, aki már a helyszínen tartózkodott. Végigfutottam a szövegen, és kővé dermedtem. A felvonó közben megérkezett, az ajtaja kinyílt, de hagytam, hogy bezáródjon. Döbbenten álltam. Itt az FBI. Vannak vagy 20-an. Téged keresnek. Újra és újra elolvastam a szavakat, próbáltam felfogni az értelmüket. Képtelen voltam mozdulni. Minden más ment a maga útján. Az egész világmindenség forgott körülöttem, én

meg ott álltam földbe gyökerezett lábbal. Pár pillanat múlva elmúlt az ájult bódulat. A felvonó ajtaja újra kitárult, aztán ismét becsukódott. Összerezzentem. Megfordultam, és visszarohantam a lakásomba. Úgy sejtettem, hogy csak kevés időm van a cselekvésre. Az FBI emberei bizonyára rájöttek már, hogy nem tartózkodom a játék helyszínén. Következő célpontjuk a lakásom lesz, hacsak nincsenek már lent a bejáratnál, elrejtőzve, és arra várva, hogy kilépjek az épületből. Szövetségi ügynökök. Szövetségi ügynökök! Ez lényegesen jelentősebb fellépés volt annál, amire valaha is számítottam. Úrrá lett rajtam a rémület. A mamámat akartam. Kutyafuttában bedobtam néhány holmit egy bőröndbe, felkaptam a kézitáskámat, hónom alá csaptam Lucyt és az ajtó felé lódultam. Miközben leereszkedtünk a lifttel a huszadik emeletről, behunytam a szemem, és azon imádkoztam, hogy ne várjanak FBI-ügynökök az előcsarnokban. Az ajtó kinyílt, és én vettem egy nagy levegőt. Az előcsarnok üres volt. A bejárathoz siettem, és kiléptem a hideg éjszakába. A járda felé közeledve visszafojtottam a lélegzetemet, várva, hogy mikor villannak fel az éles fényszórók és harsannak fel a vezényszavak. De nem tapasztaltam semmi szokatlant, járókelők grasszáltak lezser, hétköznapi ruhákban, orromat megcsapta a hintók elé kötött lovak jellegzetes bűze az utca túlsó, Central Park felőli oldaláról. A járda mellett várt rám a fekete Escalade.

Megfordultam, és felnéztem álmaim lakására. Az EMPIRE felirat betűi vörösen izzottak az épület homlokzatán. Szomorúsággal telt meg a szívem. Valahogy éreztem, hogy utoljára állok ott. – Hová lesz a fuvar? – kérdezte az új sofőröm, Joe szelíd és derűs hangon. Belém villant, hogy nem mindenki számára szűnik meg a világ, csak az enyémre. – Joe, el kell tűnnünk innen! – mondtam neki. – Minél előbb, kérem. – Hová vigyem, Miss Bloom? – Bárhová, csak menjünk. Felhívtam lakásán a New York-i ügyvédemet. – Sajnálom, hogy otthon kell zavarnom. A szövetségiek lecsaptak ma este a játékomra. Betörték az ajtókat, és engem kerestek. – Hol van most? – kérdezte. Éreztem a hangján, hogy egy csapásra kiment az álom a szeméből. – Autóban ülök, úton a repülőtérre. Haza akarok menni, Coloradóba. – Elcsuklott a hangom. – Bűn… bűncselekménynek számít elhagyni az államot? Alig mertem elhinni, hogy ezek a szavak az én számból jöttek. – Nem, egyáltalán nem az, de könnyen elképzelhető, hogy ügynökök várják a repülőtéren, hogy fülön csípjék. Ma este maradjon még New Yorkban. Vegyen ki egy szállodai szobát vagy aludjon valamelyik barátjánál.

Holnap reggel első dolgom lesz, hogy az ügyével foglalkozzam. – De én haza akarok menni! Majd hívom Coloradóból. – Ha őrizetbe veszik, ne mondjon semmit. Azonnal telefonáljon, és odarepülök. Vésse jól az agyába: egy szót se szóljon! – Rendben – válaszoltam. A hitelkártyámat használva foglaltam magamnak helyet a Newarkból induló járatra. Aztán megkértem a sofőrt, hogy vigyen ki a JFK repülőtérre. Reméltem, hogy ez a kis manőver félrevezeti a szövetségieket, ha a nyomomba erednek. Minden másodpercet örökkévalóságnak éreztem. A jegyváltó pulthoz léptem. Idegesen lestem a légitársaság képviselőjének az arcát, amint beütötte az adataimat a rendszerbe. A gépem órák múlva indult csak, úgyhogy fogtam Lucyt és a bőröndömet, és bezárkóztam egy fülkébe a női mosdóban. Ott kuksoltam órákon át. Végre-valahára elérkezett a beszállás ideje. Lassan közeledtem a kapuhoz. Most vagy soha. Ha itt átjutok, meg sem állok hazáig, és ha nem is sokáig, de legalább addig otthon tudok lenni, míg találkozom a szüleimmel, és megölelem őket. A nap éppen kezdett előkúszni New York sziluettje mögül. Néztem a szigetet, ahogy belevész a messzeségbe; új nap kezdődött, és a repülőgép a bodros felhők fölé

emelkedett. Sírni szerettem volna, de belül fásultságot és sivárságot éreztem. Leszállás után begyűjtöttem a bőröndömet, majd kerestem egy taxit. A sofőr az ismerős útvonalon hajtott a hegyek között fekvő családi ház felé. Miközben kibámultam az ablakon, gyermekkorom emlékképei elevenedtek meg, azok a hétvégék, amelyeken az egész család együtt síelt. Beletelt némi időbe, mire a mamám házához értünk, és a taxi lefékezett a felhajtón. Becsöngettem, mama köntösben nyitott ajtót. Szeme elkerekedett a meglepetéstől, amikor felismert. Szerettem volna átölelni, de valósággal rázuhantam, mintha minden erőm elszállt volna. – Aranyom, mi a baj? – kérdezte mama. – Minden rendben, édesem? Nekem nyugodtan elmondhatod… Kitört belőlem a sírás. A mama magához szorított, én meg keservesen zokogtam a vállán. Miután elmeséltem neki, hogy mi történt, bekucorodtam az ágyába. Velem maradt, és a hajamat simogatta mindaddig, amíg el nem szenderültem. Már ment le a nap, amikor felébredtem az álomtalan alvásból. Ott, a hegyek oltalmában, a fák között megbúvó házban úgy éreztem, hogy egy egész világ választ el a pókerhez kötődő életemtől. Átfutott a fejemen, hogy akár életem végéig is elrejtőzhetnék abban a házban. Persze, tudtam, hogy ez képtelenség, szembe kell néznem a valósággal.

Telefonáltam az ügyvédemnek. Arról tájékoztatott, hogy része vagyok egy nyomozásnak, és külön díjat kér azért, ha azt szeretném, hogy eljárjon a nevemben. Az interneten keresztül ellenőriztem a bankszámlámat. Az egyenleg mínusz kilencmilliókilenszázkilencvenkilencezerkilencszázkilencvenkilencet mutatott. Megnéztem a többi számlámat is, mindenütt ugyanaz a negatív összeg szerepelt. Hívtam a bankot. – Tudni szeretném, miért vannak a számláim mínuszban! – Sajnálom, Miss Bloom – közölte a banktisztviselő megilletődött hangon. – Van itt egy feljegyzés, amelyben az áll, hogy kapcsolatba kell lépnie a körzeti ügyészi hivatallal. Azonnal tárcsáztam újra az ügyvédem számát, aki tudomásomra hozta, hogy a szövetségi kormány zárolta az összes vagyonomat. Értésemre adta azt is, hogy a kormány jó néven venné, ha „bemennék és beszélnék velük” a szervezett bűnözésről. Felidéztem New York-i támadóm lélektelen tekintetét és a mamám elleni fenyegetését. – Erre nem vagyok hajlandó – szögeztem le. – Tájékoztatom őket a döntéséről. – Mi fog most történni? – kérdeztem. – Nos, amennyiben nem működik együtt, nem tudom visszaszerezni a pénzét, és fennáll a lehetőség, hogy vádat

emelnek maga ellen. – De hát tüzetesen tanulmányoztuk a vonatkozó törvényeket! – vetettem ellen. Arra utaltam, hogy annak idején megkértem, nyálazza át a pókert érintő összes szövetségi rendelkezést. Jogi szakértőként az volt véleménye – és ez egybevágott LA-i ügyvédem álláspontjával is –, hogy nem sértek meg semmilyen szövetségi törvényt. Tehát az, hogy esetleg szövetségi szinten indítanak eljárást ellenem, észbontónak tűnt. – A kormány néha ilyen módszerhez folyamodik, hogy információt préseljen ki az emberekből – magyarázta az ügyvéd. Nem volt semmi pénzem, nem voltak válaszaim, és nem kívántam alávetni magam semmiféle tanúvédelmi programnak. Néhány évvel korábban nagy dérrel-dúrral érkeztem New Yorkba, most csöndben és magányosan távoztam. A mobilom egy idő után elhallgatott, senki sem hívott már. A lányokat szélnek eresztettem. Eladtam a pókerasztalomat és Shuffle Mastert. Felbontottam a lakásomra kötött bérleti szerződést. Felfogadtam egy költöztető céget, hogy dobozolják be addigi életemet, és helyezzék el egy raktárban valahol Queensben. Hazaköltöztem. Újra meg kellett tanulnom a természet ölén, háborítatlan békességben élni. Megválaszolatlan kérdések tornyosultak előttem. Az ismeretlentől való félelem állandó jelentése meghatározó eleme lett az

életemnek. Voltak jó, és voltak rossz napjaim. Időnként határtalan megkönnyebbülést éreztem, máskor meg annyira nyomott hangulatban voltam, hogy egész nap ágyban maradtam. Eszembe jutott az öreg profi pókerjátékos, akivel a Bellagio kaszinóban találkoztam. Éppen egy bálnát akartam becserkészni, a szemem sarkából folyamatosan őt figyeltem, miközben úgy tettem, mintha Eugene-t nézném. Az idős férfi balra ült tőlem; nem sokkal azelőtt futott bele egy balszerencsés vereségbe, hiába volt nyerőnek tűnő lapja, lenullázták. Rám emelte bölcs tekintetét, és azt mondta: – A póker össze fogja törni a szívét, kisasszony. – Ó, én nem játszom – válaszoltam mosolyogva. – Mindnyájan játsszunk – vetette ellen. – Az élet egy nagy póker. Igaza lett. A póker összetörte a szívem. Mindazonáltal megtanultam alkalmazkodni, és hozzászoktattam magam, hogyan éljem túl. Túráztam a hegyekben, rengeteget olvastam, és belevágtam az írásba. Az egyik öcsémmel elutaztam Peruba, ahol hétnapos túrát tettünk a hegyekben. Az út Machu Picchunál ért véget. Csak ültem a kétezerötszáz méter magason fekvő sziklateraszon és néztem a körülöttem elterülő bámulatos romvárost – egy valamikor tündöklő civilizáció hagyatékát. Gondolataim akaratlanul is a pókerre terelődtek. Amikor azokban a hivalkodóan berendezett

luxuslakásokban gazdag férfiakat láttam vendégül és gondoskodtam a szórakozásukról, úgy éreztem, hogy a világ tetején trónolok, mégha az földhözragadt, materiális világ volt is. Tömérdek izgalom és dráma vett körül. Annak a világnak a királyai mind ott ültek az asztalomnál, és birodalmak cseréltek gazdát. Miután az utolsó lapot is kiosztották, összehajtották az asztalt, és a szobalányok hozzákezdtek takarítani, nyomtalanul elillant a rivalizálás, nem zengtek dicshimnuszt, és nem volt diadalittas ünneplés. Csak néma csönd, mintha az egész meg sem történt volna.

UTÓSZÓ Két évbe telt, mire sikerült ismét összeraknom az életem darabkáit. Hat hónappal azt követően, hogy rajtaütöttek a játékomon, a szövetségiek őrizetbe vették Alexet és néhány más oroszt. Állítólag egy nagyszabású szélhámosságban vettek részt, több mint hatszázmillió dollárt csaltak ki biztosítási társaságoktól. Az ügyvédem szerint szinte biztos, hogy ez volt az oka annak, hogy a szövetségi nyomozóhatóság is bekapcsolódott az ügybe. Tisztában voltam vele, hogy az a befolyásos hálózat és kapcsolati rendszer, amelyet éveken át építgettem, többé már nem létezik. Nemcsak szóbeszéd útján terjedtek a hírek a pókerközösségen belül, hanem élénk sajtóvisszhangja is volt a Bradley Ruderman elleni vádemelésnek, illetve az azt követő eljárásnak, amelyben perbe fogták az összes játékost, aki valaha is elfogadott csekket Bradtől. Az érintettek közül sokan ismert hírességek voltak, és az újságíróknak nem kellett mélyre ásniuk, hogy kiderítsék, milyen szerencsejátékot űztek, kik voltak a partnereik, és ki volt az a lány, aki az egész vállalkozást szervezte és futtatta. A „Póker Hercegnőjének” és „Madam Pókernek” neveztek, sőt kaptam különb jelzőket is. Lesifotósok lepték el a mamám és a papám házának a környékét, még egykori középiskolámnál is sündörögtek páran. Riporterek

hívogatták a barátaimat és a volt fiúimat, e-mailekkel bombáztak szakadatlanul. Senkivel sem elegyedtem szóba, így a végén megunták a tétlen várakozást, és elkotródtak. Közvetlenül születésnapom előtt – csaknem két évvel azután, hogy a világom szertefoszlott – visszamentem LAbe. Találtam egy cuki kis lakást, amely meg sem közelítette azt a luxusszintet, amelyhez előző életemben hozzászoktam, de a magam arcára formáltam, és otthonossá tettem. A legtöbb „barátom” egykettőre felszívódott, amikor a pókerkassza kiapadt, csak néhány igazi maradt meg közülük, akikért most hálát adtam az istennek. Egy reggelen éppen Lucyt sétáltattam, amikor véletlenül összefutottam Eugene-nal. Ott állt előttem, mintha közben semmi sem történt volna, sötét szeme mosolyogva nézett rám. Ő is Los Angelesbe költözött, és csodával határos módon tőlem alig néhány háztömbnyire bérelt lakást. – Zilla! – üdvözölt bársonyos hangján, és hevesen megölelt. Boldog voltam, hogy otthagyta New Yorkot. Legutoljára azt hallottam róla, hogy összeállt Eddie Tinggel, aki – miként előre meg lehetett jósolni – csúnyán becsapta. Sokáig beszélgettünk, felidéztük a régi szép és őrült időket. Bocsánatot kértem tőle azért, ahogy elbántam vele. – Mindig szerettelek és szeretni is foglak, Zil – válaszolta. – Már régen megbocsátottam. Te vagy a

legerősebb és a legcsinosabb lány, akit ismerek, és neked van a legkisebb lábad az őrangyalok között. Teljes szívemből nevettem. Annyira hiányzott Eugene, és hiányzott az a világ is, amelyet közösen képzeltünk el magunknak. Ő volt az egyetlen személy, aki igazán ismert, aki igazán látta bennem, hogy ki vagyok, és viszont. Lelki társam volt, és amit iránta éreztem, az a bensőmből fakadt; mégis tudtam, hogy sosem lehetünk egy pár. Szerencsejátékos volt; éjszaka élt, a játék töltötte ki az életét, lázban égve várta a következő kezet, a következő emelést. Néztük egymást; ott kavargott körülöttünk a szenvedély, a szerelem, közös történetünk. – Mennem kell – mondtam némileg nehéz szívvel. – Oké – felelte. Búcsúzóul ismét megöleltük egymást. Miközben hazafelé ballagtam, elmerengtem az élet iróniáján, azon, hogy földrajzilag ilyen közel kerültünk egymáshoz. Eszembe jutott a póker világában töltött őrült életem is; néha hiányoltam. Hiányoltam a veszélyt, a pénzt, az izgalmat – de fenntarthatatlan volt. Mostanra megtanultam másként élni. Sokat aludtam, ha tehettem, kimozdultam otthonról, hogy a napfényen legyek, egészségesen táplálkoztam, és mértékkel, szerényen éltem. Békesség vett körül. Este, amikor lefekvéshez készülődtem, azt a fehér, selyem La Perla hálóinget húztam magamra, amelyet annak idején Eugene vásárolt nekem születésnapomra.

Elmosolyodtam. Szemlátomást jól érezte magát a bőrében, és én mindig is ezt kívántam neki. Írtam egy keveset, mielőtt elnyomott volna az álom. Magamhoz öleltem Lucyt, ő volt az egyetlen állandó társam. Arra ébredtem, hogy megszakítás nélkül berreg a mobilom. Kábult fejjel néztem az órára. Hajnali öt? Mostanában már nem szoktak hívni ismeretlen számokról ilyen szokatlan időpontban. Megnyomtam a fogadásgombot. – Molly Bloom? – Igen? – Jeremy Wesson vagyok az FBI-tól. Körbevettük a lakását. Ha nem jön ki önként, betörjük az ajtót. Húsz másodperce van, hogy cselekedjen. Felugrottam. A szívem eszelősen kalapált, a kezem reszketett. Valaki a bolondját járatja velem, bántalmazni akar? Nem értettem. – Már csak tizenöt másodperce van, Miss Bloom.

vagy

Az ajtóhoz futottam, és felrántottam. Mintha egy filmbeli jelenet elevenedett volna meg. Mindenütt FBI-ügynököket láttam, lehettek vagy húszan, vagy még többen. Gépkarabélyok, bilincsek, artikulátlan üvöltések, ellentmondást nem tűrő parancsszavak, mintha legalábbis erőszakos bűnöző lettem volna. Csak arra az időre vették le rólam a karperecet, míg magamra kaptam valamit. Női ügynökök jelenlétében kellett felöltöznöm. Közölték, hogy nem viselhetek merevítős melltartót. Azt sem engedték meg, hogy bármit is

megfogjak, lényegében ők adták rám a holmikat. Miután újra csuklómra kattintották a bilincset, belöktek egy sötétszínű SUV-ba. – Hová visznek? – kérdeztem megszeppenve. – A központba – volt a válasz. Egy sötét, alagsori garázsba álltunk be. – Felkészültek az őrizetes fogadására? – kérdezte az egyik ügynök egy adó-vevő készüléken keresztül. – Igen – hangzott a válasz. Felkísértek a földszintre, ahol közölték az ügyelettel, hogy meghozták az őrizetest. Ujjlenyomatot vettek rólam, lefotóztak, aztán felszólítottak, hogy szétterpesztett lábbal forduljak a fal felé. Egy női ügynök bokabilincset rakott rám. – Forduljon meg! – parancsolta. Elővett egy vastag derékláncot, és a derekamra csatolta. Ezt követően a lánchoz erősítette megbilincselt csuklómat, majd egy másik ügynök kíséretében elvezetett a zárkákhoz. Nehezen ment a járás összekötött lábbal, a fémből készült béklyó minduntalan felsértette a bokámat, de nem mertem panaszkodni. Egy koszos cella előtt megálltak, és kinyitották az ajtót. Rémülten néztem rájuk. Beljebb löktek, majd egy nagy kulccsal rám zárták az ajtót. – Meddig leszek itt? – kérdeztem udvarias hangon. – Nyugodtan kényelembe helyezheti magát, édesem – felelte a nő. A fegyőrök kiáltása ütötte meg a fülem:

– Őrizetesek a folyosón! Felkaptam a fejem, az ajtóhoz siettem, és a rácshoz szorítottam az arcom. A bilincsbe vert lábak csoszogása egyre közelebbről hallatszott. Ismerős, sötét, mandulavágású szemek tűntek hirtelen elém… Eugene! Kerestem a tekintetét, egy pillanatra rám is nézett, aztán ridegen elfordult. Mögötte testvére, Illya lépkedett, majd jöttek sorban a többiek: Helly, a gazdag szépfiú; Noah, a matematikus, akit „jósnak” becéztek, és a csapat esélylatolgatójaként ténykedett; végül Bryan Zuriff, a szülői vagyont élvező kölyök. Amikor az ügyvédem felbukkant, magával hozta a terebélyes vádindítványt, amely részletesen ecsetelte az állítólagos bűnszövetkezet működését. Olyan volt, mintha egy film forgatókönyvének készült volna. A vádlottak széles köre igencsak kiterjedt volt, kezdve a „Vor” álnéven ismert orosz maffiafőnöktől, akit a világ tíz legkeresettebb alvilági figurája közé soroltak, Hellyn, a szupermodelleket habzsoló, tehetős playboyon, John Hansenen, a sakkmesteren és Noah-n, a matematikai zsenin keresztül Pete-ig, a „vízvezetékszerelőig”, aki annyit bukott pókeren, hogy részben el kellett adnia víz- és gázszerelő vállalkozását, amely a hatóságok feltételezése szerint valójában pénzmosásra szolgált. Aztán ott volt még Eugene, a bátyja, és az apjuk, aki a vádirat alapján százmillió dolláros sportfogadási hálózatot üzemeltetett abból a Trump Tower-beli apartmanból, amelyben oly sok éjszakát töltöttem.

Összesen harmincnégy ember ellen emeltek vádat, a zömükről még csak nem is hallottam. Én voltam közöttük az egyetlen nő. Végül százezer dolláros óvadék ellenében szabadlábra helyeztek, azzal a megkötéssel, hogy meg kell jelennem New York Cityben a déli körzet szövetségi bírája előtt, és felelnem az ellenem felhozott vádakra. A tárgyalóteremben lezajlott meghallgatás életem egyik legbizarrabb epizódjának bizonyult. Balkéz felől barátok, családtagok és újságírók ültek a padokon. A mamámra pillantottam, aki tudtán kívül Eugene édesanyja mellé telepedett le; utóbbin látszott, hogy borzalmasan megviselték az események. A szívem szakadt meg érte: az egész családját vád alá helyezték. A jobb oldali padok a vádlottaknak voltak fenntartva. Azokat, akiket továbbra is vizsgálati fogságban tartottak, egy üveggel elkerített részben helyezték el a terem elején, a bírói pulpitusnál. Ügyvédeim mellettem ültek, mintegy óvón közrefogtak; folyamatosan tolmácsolták, hogy éppen mi történik, és sűrűn érdeklődtek, hogy rendben vagyok-e. Körbepásztáztam vádlott-társaimon, akik állítólag szövetkeztek velem. Akadt közöttük, aki jól szabott, fényes öltönyt viselt, mások velúr tréningruhában gubbasztottak, és voltak, akiket rabgúnyában hoztak oda. Az FBI weboldalán olvastam az ügyről kiadott sajtóközleményt, amely szerint akár öttől tíz évig terjedő börtönbüntetést is kiszabhatnak rám.

Belépett a bíró. Mindnyájan felálltunk. Beszédének javarészében az eljárási szabályokat ismertette. Eugene-t kutattam a tekintetemmel, meg is találtam: az első sorban ült, hétköznapi ruhában. Végig kellett várnom, míg az összes vádlott tagadóan nyilatkozott bűnösségét tekintve, és ártatlannak vallotta magát; sokuknak tolmácsra volt szükségük. A lista végén engem szólítottak. Felemelkedtem a helyemről, de alig éreztem a lábam, annyira reszketett. Mindenki felém fordult, és engem nézett. Hirtelen forogni kezdett velem a terem. – Elismeri a bűnösségét, Miss Bloom, vagy nem? – Nem vagyok bűnös, tisztelt bíró úr! – sikerült nagy nehezen kinyögnöm. – Sajnálom, de nem hallatszódott el idáig, amit mondott. Szóval elismeri a bűnösségét vagy nem? Néma csönd borult a teremre, egy pisszenést sem lehetett hallani. Valahonnan tudtam még némi erőt gyűjteni, bár nem hittem volna, hogy még vannak tartalékaim. Erős, érthető hangon jelentettem ki: – Nem vagyok bűnös az ellenem

felhozott

vádpontokban, tisztelt bíró úr! Az őrizetbe vételemet és vád alá helyezésemet követő egy év szívfacsaróan siralmas és rémisztő volt, mégis teljesebbé és gazdagabbá tett. Úgy döntöttem, hogy nem fogok hadakozni a vádak ellen. Sajnálatos módon nem mindig azon múlik egy ember sorsa, hogy bűnös vagy ártatlan. Ha a küzdelmet választom, az több millió

dollárba került volna (szinte arra is alig tudtam elegendő pénzt összekaparni, hogy megjelenhessenek a kitűzött tárgyalási napokon), az elvesztegetett évekről nem is beszélve – és semmi garancia nem lett volna rá, hogy az igazság győzedelmeskedik. Ismételten visszautasítottam azt is, hogy együttműködjek a kormánnyal. Ennélfogva az év leghidegebb napján, 2013. december 12-én bevontam a fehér zászlót, és elfogadtam a vádakat. Azon a napon bűnösnek nyilvánítottak, és most várom az ítéletet. Nem tudom, hogy a szövetségi bíró hány évet fog kiszabni rám, de azt igen, hogy bármi legyen is a döntése, nem fogja meghatározni a sorsomat. Arról csak én dönthetek. Sokszor megkérdezték tőlem: ha újrakezdhetném, ugyanazt az utat választanám? A válaszom az, hogy igen, ezerszer is igen. Nagy kalandban volt részem. Megtanultam hinni magamban. Bátor voltam, és magasra jutottam. Ugyanakkor vakmerően és önzőn is viselkedtem. Valahol útközben célt tévesztettem. Veszni hagytam azokat a dolgokat, amelyek értékkel bírtak, elcseréltem őket gazdagságra és hívságos jelképekre. Hatalomra vágytam, és embereken gázoltam át. Ám végül rákényszerültem, hogy szembenézzek önmagammal, elveszítsek mindent, és arcra boruljak a világ előtt; azok a tapasztalatok, amelyeket a felfelé vezető úton szereztem, legalább annyira hasznosak, mint azok a leckék, amelyekben lefelé menet volt részem. Meggyőződésem, hogy mostantól mindent, amit eddig

tanultam, olyasmire fogom felhasználni, ami igazán számít az életben.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Ennek a könyvnek a megírása számos kihívás elé állított. Ezúttal szeretnék köszönetet mondani azoknak, akik mellettem álltak, bátorítottak és hittek bennem. Carrie, hálás vagyok, hogy felkaroltad a történetemet, és fáradhatatlanul dolgoztál azért, hogy olyan legyen a könyv, amilyen lett. Rendkívüli segítőtársnak és barátnak bizonyultál. Lisa Gallagher, úgy érzem, mintha már millió éve ismernénk egymást. Oly sok mindent éltünk át együtt! A szükségesnél is jóval többet tettél értem, barátként és ügynökként is. Ragyogóbb, bölcsebb és megértőbb partnert keresve sem találhattam volna ehhez az utazáshoz. Susan, egyszerűen elképesztő vagy. Áldozatos munkád és kedvességed szerves része volt az alkotói folyamatnak. Lynn, köszönöm a kiadómként nyújtott támogatásodat. Joseph, örökre adósod vagyok a kreativitásodért és éleslátásodért. Mathew, hálatelt szívvel gondolok több évvel ezelőtti szerencsés találkozásunkra. Az egyik legjobb barátom és legmegbízhatóbb tanácsadóm lettél. Nagy rajongója vagyok a Hiltzik klánnak! Köszönet a segítségért és iránymutatásért – külön pedig azért, hogy mindig meg tudsz nevettetni.

Jim Walden, hogyan tudnám kellőképpen kifejezni a hálámat? Igazi gladiátor vagy. Mérhetetlen becsületességed, együttérzésed és az igazság iránti rendíthetetlen elkötelezettséged felélesztette bennem a remény lángját a legsötétebb órákban is. Sarah Vacchiano, jóindulatod és hozzáértésed többet jelent számomra, mint gondolnád. Megtiszteltetésnek veszem, hogy magam mellett tudhatlak, és a barátomnak tekinthetlek. Leopoldo, mit mondhatnék, nemcsak a könyv megszületésében játszottál meghatározó szerepet, hanem az életemben is. Túláradó jóságoddal fénybe borítod az egész világot. Nagyon szeretlek. Jordan és Jeremy, köszönöm a feltétlen szereteteteket. Nap mint nap ámulatba ejt, hogy micsoda nagyszerű, rendkívüli emberek váltak belőletek. Nemcsak a testvéreim vagytok, hanem a legjobb barátaim is. Gram, áldottnak érzem magam, hogy oly sok időt tölthettem el veled, gyerekként és felnőttként is. Szeretlek. Ali, meghatódottság és szeretet járja át a lényemet már csak attól, hogy leírom a nevedet. Mindig habozás és előítélet nélkül álltál mellém. Gyengéd tanácsokkal és odaadó kedvességgel ápoltad megtépázott lelkemet. Személyes példádon keresztül kerültem tisztába a hála, az együttérzés és a nagylelkűség értékével. Nincsenek szavak, amelyekkel megfelelően kifejezhetném az irántad érzett hálámat – talán csak azzal, ha arra törekszem, hogy egy életen át olyan jó legyek, amilyen te vagy

hozzám és a világ többi részéhez. Te vagy az én igazi hősöm. Steph, óriási lelkesítő erőt jelentesz nekem. Köszönet a feltétel nélküli barátságért, a stratégiai szeánszokért és a töretlen támogatásodért. LL, elsők között voltál, akikkel barátságot kötöttem LAben. Köszönöm, hogy visszatértél az életembe, amikor a legnagyobb szükségem volt rád. És végül, papa, te mindig is az élők fölé magasodtál a szememben. Arra tanítottál, hogy ne féljek semmitől, hanem higgyek az álmaimban; bátorítottál és istápoltál, hogy megvalósíthassam őket. Szeretlek, papa.

JEGYZETEK 1 Los Angeles-i központú élelmiszer- és italbolthálózat 2 Meghatározott feltételekhez kötött kötelezettségek teljesítésére szolgáló számla

fizetési

3 Kenny Rogers: The Gambler (A szerencsejátékos); Bob Seger: Night Moves (Mozgalmas éjszaka) 4 Kosztolányi Dezső fordítása 5 Mary-Kate és Ashley Olsen, színésznők és divattervezők 6 A Playboy magazin középső, kihajtható oldalán szereplő modell 7 Amerikai tévésorozat: Így élnek a gazdagok és a híresek 8 Alexander Rodriguez, az egyik legkiválóbb és legjobban fizetett amerikai baseballjátékos beceneve 9 Különlegesen képzett, rendkívül jól felszerelt, speciális rendvédelmi egység 10 Scum: szemét, söpredék, gennyes alak 11 Skull and Bones: a Yale Egyetemen 1832-ben alapított, legendákkal övezett elit diáktársaság 12 Kicsi, pici 13 Bernard Lawrence Madoff amerikai üzletember, a NASDAQ tőzsde volt elnöke, a történelem egyik

legnagyobb pénzügyi csalásának, egy piramisjátéknak a kiagyalója és elkövetője.