Nietzsche: Az értékek átértékelése

FRIEDRICH NIETZSCHE

Az értékek átértékelése HÁTRAHAGYOTT TÖREDÉKEKBŐL

HOLNAP KIADÓ

A szerző hátrahagyott töredékeiből a szöveget válogatta, fordította és az előszót írta ROMHANYI TÖRÖK GÁBOR

3. VÁLTOZATLAN UTÁNNYOMÁS © HOLNAP KIADÓ, 1994,1995,1998 Hungarian Translation © Romhányi Török Gábor, 1994, 1995, 1998

ELŐSZÓ Töredékek töredékei

Ebben a könyvben egyetlen olyan szó sincs, amelyet Nietzsche az itt leírt formában és szövegkörnyezetben kiadásra szánt volna. A következő oldalakon tehát nem Nietzsche kiérlelt művével találkozunk, hanem inkább munkamódszerével, gondolkodása ritmusával ismerkedhetünk meg. E töredékek félúton találhatók a fölvillanó ötlet „nyersfogalmazvány" szintje és az átgondolt, stilisztikailag „végigkomponált" befejezettség között. (Innen az írásjelek nem mindig egységes használata is.) Fentiekből következik, hogy Nietzsche nem vállalhat teljes alkotói felelősséget e témavázlat-töredékekért; e „zárójelet" az olvasó egyetlen pillanatra sem tévesztheti szem elől. Ám Nietzsche hátrahagyott töredékei éppen úgy filozófiája szerves részének tekintendők, mint az életműnek a filozófus életében - szerzői szándéka alapján – kiadott része. Nietzsche az 1889. január elején bekövetkezett torinói összeomlása után már pillanatokra sem nyeri vissza testilelki-szellemi egészségét 1900. augusztus 25-én bekövetkezett haláláig. Nagybeteg testét édesanyja, szellemi hagyatékát húga, Elisabeth Förster-Nietzsche gondozza, valamint barátja, Heinrich Köselitz, a zeneszerző, vagy ahogy Nietzsche nevezte őt: Péter Gast. A filozófus beláthatatlanul hatalmas tömegű kiadatlan kéziratot hagyott hátra, és hallatlanul nagyravágyó húga még 1894-ben Naumburgban létrehozza a Nietzsche-archívumot, amelyet 1897-ben Weimarba, a halhatatlan német klasszikusok városába telepít át (Mindmáig ott van.). A filozófushúga és barátja még 1892-ben leállította a folyamatban lévő Nietzsche-kiadást, és 1894-től újat indított, már a Nietzschearchívum védnökségével. Az archívum tevékenységének legjelentősebb eredménye az un. Grossok-tavausgabe, a húsz kötetből álló Nietzsche-kiadás, amelynek utolsó kötete 1926-ban jelent meg. E rövid bevezetésben nem tekinthetjük feladatunknak a kiadás filológiai összehasonlítását egyéb gyűjteményes kiadásokkal, azt viszont meg kell jegyeznünk, hogy a sorozatot előkészítő filológiai munka eredményeként jelent meg először a Der Wille zur Macht (A hatalom akarása) című töredékgyűjtemény, amelyre válogatásunk nagymértékben támaszkodik. Nietzsche húga és Péter Gast még a filozófus halála utáni évben, 1901-ben, kiadott egy aforizmaválogatást, mintegy 483 töredékből Der Wille zur Macht címmel; ezt követte zsebkönyvkiadásban az „autentikus", a mindmáig közkézenforgó Der Wille zur Macht (Versuch einer Umwertung aller Werté) című, 1067 töredéket számláló gyűjtemény. E könyvet 1906 óta az összes műveken kívül is többször kiadták, utoljára 1992-ben (Insel Verlag, Frankfurt). A szóban forgó válogatás négy, nagyjából egyenlő terjedelmű részből áll: 1. Az európai nihilizmus 2. Az eddigi legnagyobb értékek kritikája 3. Az új értékalkotás alapjai4. Nevelés és nemesítés. A gyűjtemény első részében a filozófus - töredékekre jellemző vázlatossággal - az európai nihilizmus állapotát írja le, rámutatva az általános enerváltságra: belopta magát az emberek idegsejtjeibe az élet értelmetlenségének élménye. A második könyvben a nihilista állapot okairól olvashatunk: az eleddig uralkodó értékek (vallás, morál, filozófia) hanyatlásáról. A harmadik rész igyekszik fölmutatni az új értékeket, tehát a régi értékek kritikáját értékalkotó munka követi. A negyedik könyvben tárul elénk a nietzschei „politikai utópia" az emberfölötti ember lelkiségének körvonalazásában. Nietzsche Der Wille zur Macht címmel soha nem írtkönyvet, és nem is akart kiadni, ezért a kötetet az elmúlt közel száz évben a „hamisítvány" vádjával illették. Hamisításról csupán a következő' értelemben lehet szó: Nietzsche szellemi elborulása után a hagyaték gondozói, a szerző húga és barátja a már említett, hatalmas tömegű, rendezetlen kézirattal találták szemben magukat. A törtető és zsarnokian határozott Elisabeth e kéziratáradatban „filozófiai-prózai fő művet" szimatolt. 1900 és 1906 között ő és Péter Gast azon fáradozik, hogy a beláthatatlan mennyiségű kéziratból „megalkossa"e fő művet. A válogatás már maga is „hamisítás", hiszen egyéni ízlésünk szerint örökítünk meg bizonyos részeket, másokat odahagyva az esetleges feledésnek. Nietzsche húga egy bizonyos rendszert teremtett a rendszertelenségben a kiválogatott töredékegységek és sorrendjük meghatározásával. Eddig terjed a hamisításnak bélyegzett önkényesség, ám e formai szinten megáll, mert ami a könyvtartalmát illeti, annak Nietzsche írta minden szavát, ekképp dokumentumértéke vitathatatlan. A modern nyelvészet terminus technikuszával fogalmazva, e könyv szemantikája Nietzschétől, szintaxisa pedig a húgától származik. A Der Wille zur Macht nem könyvcím tehát, hanem roppant nehezen megragadható filozófiai fogalom, a nietzschei filozófia központi jelentőségű kulcsfogalma, elsőszámú rendezőelve, az egész műben jelen lévő éltető erő, „energiaeloszlás". A kései nagy filozófiai műhöz inkább a bővebb válogatás alcíme (Versuch einer Umwertung aller Werte =Kísérlet minden érték átértékelésére) illett volna. A filozófus egy 1887 őszén írott töredéke így vall a megírandó „tökéletes könyvről": „a formához és a stílushoz": Ideális monológ. Minden tudományoskodást fölszív a mélység, minden hangsúly az erős szenvedélyen, aggodalom a gyöngékért is, mérséklet, az élet napos oldalai - a rövid boldogság, a kifinomult vidámság, szemléltetés helyett az abszolút személyesség. Semmi »én«...

amolyan emlékiratok; a legelvontabb dolgok a legmagasabb fokú húsvér konkrétsággal az egész történelem a legszemélyesebben átélve és megszenvedve (- csak így igaz) mintegy szellemi párbeszéd, megidézés, kihívás, szellemidézés, minél több látható, meghatározott, példaszerű elővigyázatosság a jelennel, minden időszerűvel kerülendő az »előkelő« szó és általában minden szó, amelyben az »én« színre lépése lappanghat. Semmi »leírás«; minden kérdés »érzelemmé« alakítva, egészen a szenvedélyig." (KSA 12/400) 1961-ben két minden tiszteletet megérdemlő olaszNietzsche-kutató, Giorgio Colli és Mazzino Montinari -az addigi kiadások kritikai színvonalával elégedetlenül- Weimarba utazott, és a Nietzsche-archívumban kezdte tanulmányozni az életmű teljes kéziratanyagát. Keménymunkájuk eredményeként 1967-ben jelent meg az eddigi legjobb kritikai kiadás első kötete. 1992-ig 22 kötet jelent meg, de kb. 33 kötetre tervezik {Kritische Gesamtausgabe Werke = KGW). Ennek rövidített változata a 15 kötetes Kritische Studienausgabe (1980). Ez az utóbbi sorozat (KSA) válogatásunk másik alapja. E kiadások valóban a tökéletesség benyomását keltik kritikai kommentárjaikkal, a töredékes hagyatékot a szigorú kronológia szerint tárva föl több ezer oldalon, kizárva minden lehetséges „hamisítás" képzetét, gyanújának árnyékát. Fentiek alapján készült a francia kiadás (Gallimard), valamint az olasz (Adelphi), és folyamatban van az angol. Teljességgel logikus, hogy a nietzschei mű egésze csak a II. világháború után bukkanhatott napvilágra. Goebbels propagandája a lehető leghazugabb módon afféle alkalmazott filozófusnak tekintette Nietzschét, boszorkányos ügyességgel villantva föl bizonyos oldalait, eltakarva szem elől a többit, vagyis csak azért mutatták be, hogy utána minél gyorsabban és alaposabban eltüntethessék a szellemi láthatárról. Inkább róla beszéltek, semmint őt bírták volna szóra. Ez a munka valóban az ocsmány hamisítás magasiskolája volt. Ezzel szemben a pszeudomarxista, bolsevista ideológiakritikája - mármint nálunk - még a hatvanas években is úgy bírálta agybafőbe Nietzschét, hogy egyszerűen megvonta a szót tőle. A válasz mindig készen állt, már csak a kérdést kellett megkeresni hozzá. Meg is találták mihamar. Ám ez a diktatórikus, kommunista „árnyékbokszolás" - tudjuk - önmagát ütötte ki. Megint csak válogatásról lévén szó, az olvasóban bizonyára a következő kérdés vetődik fel először: milyenszempontok alapján válogatott a fordító? Minden válogatásnak arra kell törekednie, hogy tartalmazza az egészmű „lényegét". Nietzschénél ez nem megy. Művének nincs kiválogatott idézetekben megragadható „lényegisége", hatalmas csend és ritmusváltozatosság összhangzattana az egész. Töredékek válogatásáról lévén szó, a válogatás amúgy sem lehet centripetális, egyetlen központi lényegre irányuló. Viszont lehet centrifugális, egyre távolodva egy képzeletbeli fogalmi lényegiségtől, még hangsúlyozottabban töredékesítve a töredékeket tehát nem ad értelmet, nem megköti, rögzíti az értelmet, hanem éppen felszabadítja, „lebegteti", s ekképp megszüntetve az egyetlen értelmet, a szöveget és hiányait értelmezésre, kínálja föl az olvasónak. A válogatás a töredékek ellentmondásait és hiányait integrálva egy magasabb szintű hiányra utal: Nietzsche összes műveinek hiányára magyarul. Már most nagyon sok minden olvasható az írótól anyanyelvünkön. Persze még rengeteget kellene dolgozni ezen a nem „egyszemélyes" munkán. Valamikor talán majd elvégezzük ezt is. E tétova, halvány „magyar" reményt talán megengedhetjük magunknak Friedrich Nietzsche születésének 150. évfordulóján.

AZ EURÓPAI NIHILIZMUS

A nihilizmus az ajtónk előtt áll: honnan jön ez az iszonyatos vendég? Kiindulópont: tévedés a nihilizmus okaként a „szociális ínséget", a „fiziológiai elfajzottságot" vagy akár a korrupciót megjelölni. Ez a legbecsületesebb korszak. Az ínség, a testi, lelki, szellemi ínség azonban önmagában képtelen a nihilizmust, vagyis az értékek, értelem és legfőbb vágyak elutasítását előidézni. Ezen ínséges állapotok egészen másféle értelmezéseket is lehetővé tesznek. Hanem: a nihilizmus egészen meghatározott értelmezésben, a keresztény-morális értelmezésben rejlik. A kereszténység hanyatlása - morálját tekintve (ez óhatatlan), amely a keresztény Isten ellen fordul; a kereszténység által roppant mértékben kifejlesztett becsületességérzéket az undor keríti hatalmába a keresztény világ- és történelemértelmezés hamissága és hazugsága láttán. „Isten az igazság" visszahatása a fanatikus hitben:„minden hamis". A cselekvés buddhizmusa... A morált sújtó szkepszis a döntő. A morális világértelmezés hanyatlása, amelynek nincs már semmiféle szankciója, miután megkísérelte a túlvilágba menekülést: a nihilizmusban végződik. „Semmi értelme az egésznek" (egy világértelmezés keresztülvihetetlensége, amelynek rengeteg erőt szenteltek, bizalmatlanságot ébreszt, hogy vajon nem hamis-e valamennyi világértelmezés), buddhista áramlat, vágy a semmibe. (Az indiai buddhizmus mögött nem áll alapvetően morális fejlődés, ezért nála a nihilizmusban csak le nem győzött a morál: a büntetésként fölfogott lét a tévedésként fölfogott léttel van kombinálva, tehát a tévedés a büntetés - ez morális értékbecslés.) Filozófiai kísérletek a „morális Isten" legyőzésére (Hegel, panteizmus). A népszerű ideálok legyőzése. A bölcs. A szent. A költő. Az „igaz", a „szép" és a „jó" antagonizmusa. Egyrészt az „értelmetlenség" ellen, másrészt a morális értékítéletek ellen: mennyiben volt eddig minden tudomány és filozófia a morális ítéletek hatalmában? Nem lesz ellenséges a tudomány a morállal szemben? Vagy nem jelent mindez tudományellenességet? A spinozizmus kritikája. A keresztény értékítéletek mindenütt visszamaradtak a szocialista és pozitivista rendszerekben. Hiányzik a keresztény morál kritikája. A mai természettudomány nihilista következményei (a kísérletek mellett, hogy kicsússzon a túlvilág kezei közül). Üzelmeiből végül önpótlás következik, a természettudomány szembefordul önmagával, tudományellenesség áll be. Kopernikusz óta az ember a középpontból kifelé, állandóan X irányba tart. A politikai és gazdasági gondolkodásmód nihilistakövetkezményei; itt minden „princípium" színészkedés: a középszerűség, az irgalmasság, a hazudozás stb. tömjénezése. Nacionalizmus, anarchizmus stb. Büntetés. Hiányzik a megváltó osztály és ember, az igazoló. A történelem és a „gyakorlati történészek", vagyis romantikusok nihilista következményei. A művészet helyzete: teljességgel nélkülözi az eredetiséget a modern világban. Hanyatlása. Goethe állítólagos Olümposzi mivolta. A művészet és a nihilizmus előkészítése. Romantika. (Wagner Nibelung-befejezése.) re.

Mit jelent a nihilizmus? A legfőbb értékek elértéktelenedését. Nincs cél; nincs válasz a „miért?"-

A becsületesség is ott volt azon erők között, melyek között a morál nagyra nőtt: e becsületesség fordul végül szembe a morállal, fölfedezve teleológiáját, nagyon is elfogult szemléletét, és most a belátás e régóta beidegződött hazugságba - amelyet kétségbeesetten igyekszünk félretolni - ösztönzőként hat. Most bizonyos igényeket tapasztalok önmagámban, amelyeket a hosszadalmas morálinterpretációk oltottak belénk, ezek most valótlan igényeknek tűnnek: másrészt mégis mintha érték tapadna hozzájuk, és ezek miatt bírjuk az életet elviselni. Ez az antagonizmusbol - hogy amit megismerünk, azt nem becsüljük, és amit szeretnénk magunknak bemesélni, azt már nem szabad becsülnünk - fölbomlási folyamatot indít el. A nihilista következmény (az értéktelenség hite) minta morális értékbecslés következménye: az egoizmus gyűlöletes számunkra (miután beláttuk, hogy egoizmus nélkül nem létezhetünk); a szükségszerű gyűlöletes számunkra (miután beláttuk a liberum arbitrium és az „intelligibilis szabadság" lehetetlenségét). Úgy látjuk, nem érjük el azt a területet, ahová értékeinket telepítettük - ezért a másikterület, amelyen élünk, még semmi esetre sem gyarapodott értékekben: ellenkezőleg, fáradtak vagyunk, mivel elemi hajtóerőnket elveszítettük. „Bagóért eltékozoltuk!" A nihilizmus beteges átmeneti állapot (beteges a hatalmas általánosítás, a végkövetkeztetés, hogy,,semmi értelme"): vagy azért, mert az alkotó energiák még nem elég erősek, vagy, mert a dekadencia még habozik, és nem találta meg segédeszközét. E hipotézis előfeltétele: hogy nincs igazság; nem létezik a dolgok abszolút állapota, nincs „magánvaló" (Ding ansich). Ez pedig már önmagában is nihilizmus, mégpedig a legszélsőségesebb. Úgy adja meg a dolgok értékét, hogy ennek az értéknek nem felel meg és nem felelt meg realitás, hanem csak az erő szimptómája az értéktételező részéről, az élet céljának leegyszerűsítése. A modern kor legáltalánosabb jele: az ember saját szemében rengeteget veszített méltóságából. Valaha a lét középpontja és tragédiahőse volt; azután meg legalább fáradozik rajta, hogy bizonyítsa rokonságát a lét fontos és önmagában is értékes oldalával, amint minden metafizikus teszi, akik az emberi méltóságot meg akarják őrizni hitükkel, hogy a morális értékek kardinális értékek. Ha az ember már nem hisz Istenben, annál

makacsabban ragaszkodik a morálba vetett hitéhez. (Az önkábítás módjai) Lelkünk mélyén: nem tudjuk, hová? Úr. - Kísérlet a mámor útján szabadulni tőle. A mámor mint zene. - A mámor mint kegyetlenség a legnemesebb ember bukásán érzett tragikus tetszésben. - A mámor mint vak rajongás egyes emberekért (vagy korszakokért) (mint gyűlölet stb.). Próbálunk gépiesen dolgozni, a tudomány eszközeként. - Nyitott szemmel járni a világban, hogy sok apró, tetszetős dolgot vegyünk észre, mégmegismerőként is. Veszedelmes szerénység. Pátosszá általánosítjuk a szerénységünket; az örök űr misztikája, jótékony hatásuk élvezete; „a művészet a művészetért", („lefait"), „a tiszta megismerés", mint az önmagunktól valóundor narkózisa; bármiféle állandó munka, bárminemű ostoba fanatizmus; az általános mértéktelenség mindeneszközének, betegségének zűrzavara (a züllés megöli a kedvtelést). Az eredmény: akaratgyöngeség. A túlzott büszkeséget és a kicsinyes gyöngeség megaláztatását kontrasztként éljük meg. Voltak gondolkodóbb és szétgondolkodottabb idők, mint a miénk: mint pl. az a korszak, amelyben Buddha föllépett, amikor maga a nép az évszázados szektás civódások után végül annyira beleveszett a filozófiai tanok szakadékába, mint jelenleg az európai népek a vallási dogma kifinomultságába. Leginkább az „irodalom" és a sajtó képes oly módon félrevezetni az embereket, hogy korunk „szelleméről" nagy véleménnyel legyenek: bizonyság erre a milliónyi spiritiszta meg az a gimnasztika-kereszténység, amelynek hátborzongató csúfsága minden angol találmány sajátja, jobb szempontok önmaga ellen szóló bizonyíték. Az európai pesszimizmus még csak a kezdet kezdetén tart: még nem jellemző rá az a szörnyű, merev, üveges tekintet, amelyben a semmi tükröződik, ahogy egyszer már Indiában volt; sok még benne a „csinált" és kevés a „kiérlelődött", túl sok a tudós - és költői pesszimizmus; úgy gondolom, mindennek jó részét csak úgy kitalálták, „megcsinálták", ám nem igazi „ok". A pesszimizmus térhódításának okai: az élet leghatalmasabb és legígéretesebb ösztöneit eleddig megrágalmazták, ezért az életre átok nehezedik; az ember fokozódó talpraesettsége, becsületessége és merész bizalmatlansága ezen ösztönöket az élettől szétválaszthatatlannak fogja föl, és szembefordul az élettel; csak a lehető legközépszerűbbek, akik e konfliktust nem is érzik, burjánzanak, az értékesebb ember pedig sikertelen, és az elfajzottság példájaként önmaga ellen foglal állást - másrészt pedig még a középszerű, aki önmagának célt és értelmet ad, van fölháborodva, hogy már senki sem tud a miért kérdésére válaszolni; egyre fokozódik az elsekélyesedés, a sérülékenység, a nyugtalanság, a sietség, a panasz - az egész hányódás és az úgynevezett „civilizáció" áttekinthetősége egyre könnyebb, az egyén pedig fölmondja a szolgálatot, alávetve magát e szörnyű gépezetnek. A szenvedés túlsúlya a gyönyörrel szemben vagy a fordítottja (a hedonizmus): mindkét tan útmutató a nihilizmushoz... Mert mindkét esetben csupán a gyönyör vagy a fájdalom végső értelmét mutatják fel. De így olyanféle ember beszél, aki már nem mer akarni, szándékot vállalni, értelmet tételezni: egyetlenegészséges ember sem méri az élet értékét az efféle mellékes dolgok mértékével. És a szenvedés túlsúlya lehetséges lenne, valamint vele párhuzamosan az erős akarat és az igent mondás az életre; lehetséges lenne e túlsúlyigénye. „Az életet nem érdemes élni"; „rezignáció"; „miért a könnyek?..." - gyönge és szentimentális gondolkodásmód. „Un monstre gai vaut mieux / Qu'un sentimentalennuyeux." (Egy vidám szörny többet ér / az érzelgős embernél) A pesszimizmus nihilizmussá fejlődése Pa. értékek természetellenessé tétele. Az értékek skolasztikája. A „levegőben lógó", idealisztikus értékek ahelyett, hogy uralnák a cselekvést, és vezetnének, elítélően szembefordulnak a cselekvéssel. Ellentéteket vezetnek be a természetes fokozatok és rangok helyett. A rangsor gyűlölete. Az ellentétek megfelelnek a csőcselék korszakának, mert könnyebben érthetők. Az elvetett világ a mesterségesen fölépített, „való", „értékes" világhoz képest. Végre rájöttünk, milyen anyagból építették a „való világot": és még mindig ez az elvetett világunk van csupán, és a legnagyobb csalódást elvetendőségének számlájára írjuk. Ekképp tehát nihilizmusban élünk: megtartottuk az uralkodó értékeket - más nem történt! E ponton keletkezik az erős és a gyönge ember problémája: A gyöngék tönkremennek ebben. Az erősebbek szétrombolják, ami nem megy tönkre. A legerősebbek legyőzik az uralkodó értékeket. Mindez együttesen jelenti a tragikus korszakot. Megértendő: Minden hanyatlás és megbetegedés tevékenyen működött közre az összértékítéletek kialakításában; az uralkodóvá váló értékítéletekben a dekadencia még túlsúlyba is került; nem csupán minden jelenlegi nyomorúság és elfajzottság következményével kell megküzdenünk, hanem minden visszamaradt, azaz élő dekadenciával. Az emberiség ilyen abszolút eltévelyedése elemi ösztöneitől, az értékítélet ilyen abszolút dekadenciája par excellence kérdőjel, igazi rejtély, amit az „ember"-állat ad föl a filozófusnak.

A „dekadencia" fogalma. A hanyatlás, a züllés, a kicsapongás önmagában nem olyasmi, amit el kellene ítélnünk: az életnek, az élet fejlődésének szükségszerű következménye. A dekadencia jelensége olyan szükségszerű, mint az élet bármely föllendülése és térhódítása: egyszerűen megakadályozhatatlan. Az ész fordítva akarja, hogy neki legyen igaza. Szégyen és gyalázat minden szocialista rendszeralkotóra nézve, hogy úgy vélik, létezhetnének olyan körülmények, társadalmi kombinációk, amelyekben már nem fejlődik tovább a bűn, a betegség, a bűnözés, a prostitúció, az ínség... De ez annyit tesz, mint elítélni az életet... Valamely társadalom hiába szeretne fiatal maradni, ez nem megy, nem tőle függ. És akkor kell salakanyagot termelnie, amikor igazán jó erőben van. Minél energikusabb és merészebb a társadalom, annál több lesz a szerencsétlen, félresikerült ember, annál közelebb a hanyatlás... Az életkort nem lehet intézményekkel semlegesíteni. A betegséget sem. A bűnöket sem. A dekadencia legáltalánosabb típusai: 1. A hitben gyógyírt választanak, amely fölgyorsítja a kimerülést - ide tartozik a kereszténység; és hogy az ösztön balítéletének leggyakoribb esetét említsük föl; a „haladásról" van szó... Az ember elveszíti az ellenálló képességét az ingerekkel szemben, véletlenek uralkodnak rajta: élményeit durván torzítva fölnagyítja... „elszemélytelenedés", az akarat szétforgácsolódása - ehhez egész külön morálfaj tatartozik, altruista, amely a részvétet veszi a szájára: ennek lényege a személyiség gyöngesége, ezért együttérző, és akár valami túlfeszített húr, állandóan rezeg... túlzott ingerlékenység... Összetévesztik az okot az okozattal: nem fiziológiailag értik a dekadenciát, és a következményeiben látják a rossz közérzet okát - ide tartozik az egész vallásos morál. Olyan állapotra vágynak, amelyben nem szenvednek már: az élettől szerintük csak rosszat lehet várni, és az öntudatlant, az érzéketlen állapotokat (alvás, eszmélet-lenség) összehasonlíthatatlanul értékesebbnek ítélik a tudatosaknál; ebből aztán metodika következik... (A korrupció állapota.) Megértendő minden korrupciós forma összefüggése; a keresztény korrupciót se felejtsük ki (Pascal típusa); de a szocialista-kommunista korrupciót se (a kereszténység következménye) - a szocialisták legmagasabb rendű társadalmiság-koncepciója a legalacsonyabb rendű a társadalmiság-rangsorban; a „túlvilág"-koncepció: mintha a való világon, a levés világán kívül volna a létező (seiende) világa. E ponton nem szabad alkudozni; itt kíméletlenül harcolni kell; mindenütt rá kell mutatni a keresztény nihilista értékmérőre és küzdeni minden változata ellen... pl. a mai szociológiában, a mai zenében, a mai pesszimizmusban (mind a keresztény értékideál formái). Vagy az egyik vagy a másik igaz: az igaz itt a fölemelkedő embertípust jelenti... A pap, a lelkipásztor mint elvetendő létformák. Eddig az egész nevelés tehetetlen, hatástalan, súlypontja nincs, az értékek ellentmondása terheli. A modern ember kritikája: „jó ember", csak elrontották és félrevezették a rossz intézmények (zsarnokok és papok); az ész mint autoritás; a történelem mint a tévedések legyőzése; a jövő mint haladás; a keresztény állam, a „Seregek Ura"; a keresztény nemi üzem, avagy a házasság; az „igazságosság" birodalma, az „emberiség" kultusza - a „szabadság". A modern ember romantikus attitűdjei: a nemes lelkű ember (Byron, Victor Hugó, George Sand); a nemes lelkű fölbuzdulás; a szentség állapota a szenvedély révén(mint igaz „természet"); az elnyomottak és a félresiklott életű emberek gyámolítása: a történészek és a regényírók mottója; a kötelesség sztoikusai; az „önzetlenség" mint művészet és megismerés; az altruizmus mint az egoizmus leghazugabb formája (utilitarizmus). Mindez a tizennyolcadik század. Amit viszont nem örököltünk tőle: a könnyedség, vidámság, elegancia, a szellemi világosság. A szellemi tempó megváltozott; a szellemi szabadság és tisztaság ízlése átadta a helyét a szín, harmónia, tömeg, realitás stb. ízlésének. Szenzualizmus a szellemiben. Röviden szólva, ez Rousseau tizennyolcadik százada. Amit ma a legerősebben támadnak, nem egyéb, mint a hagyomány ösztöne és akarása: a modern szellem ízlésének minden intézmény ellenére van, amely ennek az ösztönnek köszönheti eredetét... Alapjában véve mindengondolatuk és tettük arra irányul, hogy a hagyományozásnak ezt az értelmét gyökerestül kiirtsák. Végzetnek ítélik a hagyományt; tanulmányozzák, elismerik (mint „örökséget"), de nem kémek belőle. A legnagyobb mértékben modernellenes a hosszú időtartamokon át is kitartó akarat, az olyan állapotok és értékelések kiválasztása, amelyek révén hosszú évszázadokra rendelkezni lehet a jövővel. Ebből következik, hogy a korunkat a dezorganizáló alapelvek jellemzik. Az egykori eszközök a tartósan hasonló lények nevelésére hosszú nemzedékeken át: az elidegeníthetetlen tulajdon, az idősebbek tisztelete (eredet: az istenek és a hősök ősatyákként való tisztelete). Most a tulajdon szétforgácsolódása az ellentétes tendenciát táplálja: egy újság (a napi ima helyett), vasút, távíró. Különféle érdekek hatalmas tömegének összpontosítása Egy Lélekben, amelynek mindenhez roppant erősnek és változékonynak kell lennie. Nihilista áramlat A természettudományokban („értelmetlenség"): kauzalizmus, mechanizmus. A „törvényszerűség", átmeneti állapot, maradvány, csökevény. A politikában ugyancsak: hiányzik az embernek a hit a jogban, az ártatlanságban; uralkodik a hazugság, a pillanatszolgalelkűség. A népgazdaságban ugyancsak: a rabszolgaság meg-szüntetése; egy megváltó osztály, egy igazoló hiánya - az

anarchizmus térhódítása. „Nevelés?" A történelemben ugyancsak: a fatalizmus, a darwinizmus; a legutóbbi kísérletek, hogy a dolgokba észt és istenséget költsenek bele, kudarcot vallottak. Érzelgősség a múlttal szemben; életrajzot nem tűrnek meg! (Itt is fenomenalizmus: a jellem mint álarc; tények nem léteznek.) A művészetben ugyancsak: romantika és az ellencsapás (ellenszenv a romantikus ideálokkal és hazugságokkal szemben). Az utóbbi morális, becsületesebb, de pesszimista. A tiszta „művészek" (közömbösek a tartalom iránt).(Gyóntató pszichológia és puritán pszichológia, a pszichológiai romantika két formája - de nem marad el a reakció sem: a kísérlet, hogy tisztán művészileg viszonyuljanak az „emberhez" - de még itt sem merészkednek a fordított értékbecslésre!) A „modernség" a táplálkozás és emésztés példázatával. Kimondhatatlanul nagyobb érzékenység (morális cicomában a részvét megnövekedésével), a különnemű benyomások nagyobbak, mint valaha: ételek, újságok, irodalmak, formák, ízlések, sőt a vidék stb. kozmopolitizmusa. E beáramlás tempója prestissimo; a benyomások elmosódnak; az emberek ösztönösen védekeznek ellene, hogy magukba fogadjanak, mélyen magukba fogadjanak valamit, „megemésszenek" valamit. Ebből következik az emésztőerő gyöngülése. Bizonyos alkalmazkodás következik be a benyomások sokaságához: az ember elfelejt hatni (agieren), csupán kívülről visszahat {reagieren) az ingerekre. Részben az elsajátításra adja ki az erejét, részben a védekezésre, részben pedig a szembehelyezkedésre. A spontaneitás elemi meggyöngülése: a történész, a kritikus, az analitikus, az interpretátor, a megfigyelő, a gyűjtő, az olvasó - mivel reaktív tehetségek: tudomány minden! Az ember mesterségesen igyekszik tükörré igazítani természetét; érdeklődik, de csak nagyon felszínesen; elemi hűvösség, egyensúly, megtartott alacsony hőmérséklet mindjárt a vékony felszín alatt, amely meleg, mozgalmas,„viharos", hullámzó. A külső mozgalmasság ellentéte: bizonyos mélységes nehézkesség és fáradtság. A „modernség" karakterisztikájához. A közbeékelődött intézmények túlburjánzó fejlődése; a típusok elnyomorodása; a hagyományok, iskolák elsatnyulása; az akaraterő, a cél és eszköz akarásának meggyöngülése után az ösztönök uralma (filozófiailag előkészítve: az öntudatlan értékesebb). A legszellemibb területeken is a kereskedők és a közbe-ékelődött személyek túlsúlya: az irodalmár, a „képviselő", a történész (mint a múlt és jelen összekapcsolója), a kívülálló, a kozmopoliták, a természettudomány és a filozófia közé ékelődött személyek, a fél teológusok. A modern szellem gyönge állóképessége a mindenkori morális cicoma alatt; dicsteljes jelszavak: a tolerancia („az igenre és a nemre való képtelenség" helyett); la larguer desympathie = egyharmad közöny, egyharmad kíváncsiság és egyharmad beteges ingerlékenység; az „objektivitás" =gyönge személyiség, akarathiány, szeretetképtelenség; a„szabadság" a szabály ellenére (romantika); az „igazság" a hamisság és a hazudozás ellen (naturalizmus); a „tudományosság" (a „document humain"), a dokumentumregény és az elemek egymás mellé helyezése kompozíció helyett;a „szenvedély" a zűrzavar és mértéktelenség helyett; a„mélység" a zagyvalék és a szimbólum-kuszaság helyett. Haladás. Be ne csapjuk magunkat! Az idő' halad előre, és mi szeretnénk hinni, hogy minden, ami benne van, előrehalad, hogy a fejlődés előre-fejlődés... A legeszesebbeket is félrevezeti ez a látszat: ám a XIX. század nem fejlődött a XVIII. századhoz képest; és az 1888-as németszellem ugyancsak visszalépést jelent az 1788-as németszellemhez viszonyítva... Az „emberiség" nem halad, még csak nem is fejlődik... Az összaspektus egy hatalmasnagy kísérletezőműhely, ahol nagynéha sikerül valami, viszont az esetek túlnyomó többségében általános a kudarc, ahol hiányzik minden rend, logika, kapcsolat és kötelezettség. Hogyan is téveszthetnék szem előtt a tényt, hogy a kereszténység térhódítása dekadenciamozgalom?... Hogy a német reformáció a keresztény barbárságerőre kapása?... Hogy a forradalom szétrombolta a nagyszerveződést, egy társadalom lehetőségét?... Az ember nem haladás az állathoz képest: a kultúra csenevész szüleménye torzszülött az arabokhoz, korzikaiakhoz viszonyítva; a kínai sikerült típus, időállóbb az európainál... A felvilágosodás következményeként szükségképpen jön el az elsötétedés, a pesszimista árnyalat. 1770 körül már észrevették, hogy oda a vidámság, romlik a hangulat; az asszonyok igazi női ösztönnel, amely mindig az erénynek fogja pártját, azt gondolták, ennek oka az amoralitás. Galiani megint fején találta a szöget, Voltaire versét idézve: Un monstre gai vaut mieuxQu'un sentimentalennuyeux.(Egy vidám szörny…) Ha most meggondolom, hogy néhány évszázadnyira Voltaire-től, sőt Galianitól - aki sokkal mélyebb volt Voltaire-nél - mi lett a felvilágosodásból, hát nem is tudom, milyen messzire jutottam az elsötétedésben! Szintén igaz a következő: egyfajta sajnálkozással idejében tudomásul vettem a schopenhaueri és a leopardi-féle pesszimizmus német és keresztény szűklátókörűségét, következetes helytelenségét, és fölkutatom a legelemibb formákat (Ázsia). De ellenképet kellett föltalálnom, hogy e túlzott pesszimizmust el tudjam viselni (amint ez itt-ott A tragédia születése című írásomból ki is csendül), hogy „Isten és a morál" nélkül egyedül éljek. Talán én tudom a legjobban, miért csak az ember nevet: mert egyedül ő szenved olyan erősen, hogy fel kellett találnia a nevetést. A boldogtalan és melankolikus állat a legvidámabb.

Reneszánsz és reformáció. Mit bizonyít a reneszánsz? Hogy az „individuum" országa nagyon kicsi. A fecsérlés túl nagy; maga a lehetőség hiányzik a gyűjtéshez, a kapitalizációhoz, a kimerülés pedig nagyon hamar bekövetkezik. Vannak korszakok, amelyekben minden hamar elfogy, maga az erő is elfogy, amellyel gyűjtenek, felhalmoznak, gazdagságot gazdagságra halmoznak... Az ilyen mozgalmak ellenfelei ugyancsak hallatlan erőpocsékolásra kényszerülnek; szintén gyorsan kimerülnek, elhasználódnak, lepusztulnak. A reformációt az olasz reneszánsz sivár és közönséges megfelelőjeként származtattuk, melyet hasonló ösztönzéshozott létre, csak ennek az elmaradott, közönséges Északon vallási álöltözetben kellett jelentkeznie - ott az értékesebb élet fogalma még nem szakadt el a vallásos életfogalmától. Az individuum a reformációval is a szabadságot akarja; „minden egyes papja" egyúttal a szabadszelleműség (Libertinage) kifejeződése is. Valójában Egyetlen szó elég volt - „az evangéliumi szabadság" -, és minden ösztön, amelyeknek jó okuk volt rejtőzködni, éhes farkas-ként tört elő, egyszerre a legkritikusabb igények mind nekibátorodtak, megtalálva igazolásukat... Szinte féltek megérteni, voltaképpen milyen szabadságra is gondoltak, homokba dugták a fejüket... Ám az a tény, hogy szemethunytak, és rajongva szónokoltak, nem akadályozta meg őket abban, hogy kezük megragadjon mindent, ami csak megragadható, hogy a „szabad evangélium" Isten gyomra lett, és minden bosszúvágy és irigység kielégíthetetlen dühben szabadult föl... Ez eltartott egy darabig: aztán eljött a kimerülés, pontosan úgy, ahogy Dél-Európában; és itt a kimerülés is közönséges volt, egy általános ruere in servitium... Elérkezett Németország tisztességtelen évszázada... Kant: az angolok ismeretelméleti szkepticizmusát a németek számára is lehetővé teszi azzal, hogy a németek morális és vallási igényeit érdekeltté teszi ezen ismeretelméleti szkepticizmusban (ahogy, hasonló okból, az új akadémikusok a szkepszist használják a platonizmus előkészítéséhez, lásd Ágoston; sőt, ahogy Pascal a morális szkepszist használta, hogy fölkeltse, „igazolja" a hit iránti igényt); azzal, hogy az ismeretelméleti szkepticizmust skolasz-tikusán kicifrázta, fölcicomázta, és ekképp tette elfogadhatóvá a németek tudományos formaízlése számára (mivel Locke és Hume túl világos és áttekinthető volt, vagyis a német értékösztön túlságosan „felszínesnek" ítélte őket). Kant: gyöngécske pszichológus és rossz emberismerő; durván melléfog a nagy történelmi értékek dolgában (francia forradalom); morálfanatikus, á la Rousseau, az értékek föld alatti kereszténységével; roppant mértékben dogmatikus, de valami nehézkes kedvetlenséggel e hajlam iránt, hogy már szinte zsarnokoskodna rajta, de a szkepszisbe ugyancsak azonnal belefárad; a kozmopolitaízlés és az antik szépség fuvallata még csak meg sem érintette... amolyan habozó és közvetítő ember, nincs benne semmi eredeti (olyan, mint a mechanika és a spiritualizmus közötti Lebniz, a XVIII. századi ízlés és a „történelmi érzék" közötti Goethe, mely lényegében az egzotizmus érzéke, mint a német zene a francia és az olasz muzsika között, mint Nagy Károly az Impérium Romanum és a nacionalizmus között - par excellence közvetítő, áthidaló= habozó ember). Mi „objektívek". Nem a „részvét", a szánakozó együttérzés nyitja meg előttünk a lét és a kultúra legtávolabbi és idegen tájait, hanem nyitottságunk és elfogulatlanságunk, amelyekben semmiféle szánakozó együttérzés (részvét) sincs, hanem száz meg száz olyan dolgot élvez, amelytől régebben szenvedett (fölháborodott vagy ingerült lett, ellenségesen vagy hűvösen figyelt). A mindenféle árnyalatú szenvedés most nagyon érdekel minket: persze azért nem vagyunk résztvevőbbek, még akkor sem, ha a szenvedéslátványa teljesen megrendít minket, és könnyet csal a szemünkbe; semmi esete sem vagyunk segítőkészebbek. A mindennapi ínség és balsors szándékos látni akarásában erősebbek, keményebbek lettünk, mint amilyen a XVIII. század volt; ez bizonyítja erőnk gyarapodását (inkább a XVII. és a XVI. századhoz közeledünk). De óriási tévedés „romantikánkat" „megszépült lelkünk" bizonyítékának tekinteni... Akarjuk az erős érzékleteket, ahogy minden durvább korszak, néposztály akarja őket... Mindezt meg kell különböztetni az ideggyengék és a dekadensek igényeitől: náluk ez csupán az izgalmak kedvéért van, a kegyetlenségigényéből... Mindannyian keressük azokat az állapotokat, amelyekben a polgári erkölcs hangja már nem hallatszik, még kevésbé a papi morálé (minden lelkész- és teológiai illatú könyvnél megakadtunk a szánalmas ostobaság és szegényesség benyomásán...). A „jó társaság" az, amely semmi iránt sem érdeklődik, csak ami a polgári társadalomban tilos és rossz hírű: pontosan így áll a helyzet a könyvekkel, zenével, politikával és a nőkről alkotott véleménnyel.

VALLÁS

Mindazt a szépséget és méltóságot, amelyet a valóságos és elképzelt dolgoknak kölcsönöztünk, visszakövetelem az ember tulajdonaként és szellemi termékeként: vagyis legszebb apológiájaként. A költő, a gondolkodó ember nevében, aki Isten, szeretet és hatalom: ó, milyen királyi bőkezűséggel ajándékozta meg az ember a dolgokat, hogy elszegényítse és megnyomorítsa önmagát! Mindeddig legnagyobb önzetlensége abban állt, hogy áhítatos volt, imádkozott, és el tudta rejteni önmaga előtt a tényt, hogy ő maga alkotta Mindazt, amit áhítattal imád. A szent hazugság kritikája. Minden papság elmélete szerint megengedett a hazugság jámbor célokhoz - dehogy milyen mértékben tartozik mindez gyakorlatához, ezt vizsgálja az alábbi értekezés. Ám a filozófusok is, mihelyt papi hátsó szándékokkal szeretnék kezükbe venni az ember vezetését, mindjárt jogot formálnak a hazugságra: Platónnál az élen. Vedantatipikusan árja filozófiája a kettősséget igazán nagyszerűen kifejlesztette: két, minden lényeges ponton egymásnak ellentmondó rendszert alkotott, amelyek azonban nevelési célokból váltják, kitöltik, kiegészítik egymást. Az egyik hazugsága alkotja meg azt az állapotot, amelyben a másik igazsága egyáltalán hallható... Milyen messzire megy a papok és a filozófusok jámborhazugsága? Itt föl kell tennünk a kérdést: milyenek neve-lésük előfeltételei, milyen dogmákat kell feltalálniuk ezen előfeltevéseket kielégítendő? Először is saját oldalukra kell állítaniuk a hatalmat, a tekintélyt, a föltétlen szavahihetőséget. Másodszor: az egész természeti folyamatot a kezükben kell tartaniuk oly módon, hogy mindaz, ami az egyesre vonatkozik, természeti törvény. Harmadszor: egy távolabbra érő hatalmi szférával is rendelkezniük kell, amelynek ellenőrzése alárendeltjeik pillantásának tilalma: a túlvilági, „halál utáni" büntetés mértéke, valamint az üdvösség eszközének és útjának ismerete. El kell hát távolítaniuk a természetes folyamat fogalmát, ám mivel okos és gondolkodó emberek ők, egész sereg okozatot be tudnak ígérni, amelyek bekövetkezése a törvényeikhez mondott imától vagy betartásuktól függ...Továbbá jó néhány dolgot elrendelhetnek, amelyek abszolút értelmesek, ám amely bölcsességek forrásául nem a tapasztalat, az empíria jelölhető meg, hanem a kinyilatkoztatás vagy a „legkeményebb vezeklési gyakorlatok"következménye. A szent hazugság tehát elviekben a következőkre vonatkozik: a cselekvés céljára (a természetes célt, az észtláthatatlanná teszik, és célként egyfajta morál-cél, törvénybeteljesítés, istenszolgálat jelenik meg); a cselekvéskövetkezményére (a természetes következményt természetfölöttinek állítják be, és a biztosabb hatás kedvéért kilátásba helyeznek ellenőrizhetetlen egyéb természetfölötti következményeket). Ily módon alkotják meg a jó és a rossz fogalmát, amelyet teljesen leválasztanak a „hasznos", a „káros", az „életet elősegítő", az „életre ártalmas" természetes fogalomról -és e fogalom, amennyiben más életre találták ki, még ellenséges is a jó és rossz természetes fogalmával szemben. Ily módon alkotják meg végül a híres „lelkiismeretet": egyfajta belső hang ez, amely minden egyes cselekedetnél a cselekedet értékét nem következményéhez méri, ha-nem a szándékhoz és e szándéknak „a törvényhez" valóhűségéhez. A szent hazugság tehát feltalált egy büntető és jutalmazó istent, aki pontosan elismeri a papok törvénykönyvét,és pontosan a papokat küldi e világra szócsöveként és rendkívüli meghatalmazottaként; feltalálta az élet túlvilágát - amelyben a nagy büntető gépezet majd hatni fog - a lélek halhatatlanságának céljából; a lelkiismeret az emberben, mint annak tudata, hogy jó és rossz szilárdan áll alábán, hogy maga az Isten beszél itt, ha ezt javasolja a papi előírásokkal való konformitás; a morál mint mindentermészetes folyamat tagadása, minden történés redukciója egy morálisan feltételezett történésre, a morál-okozatra (vagyis a büntetés és jutalom eszme), mint a világot át- meg átható egyedüli erő, minden változás kreátora; az igazság mint adott, kinyilatkoztatott valami, amely megegyezik a papok tanításával: mint minden üdvösség és boldogság feltétele ebben és abban az életben. In summa: mivel fizetünk a morális javulásért? Az én kikapcsolásával, minden motívum redukciójával a félelemre és a reményre (büntetés és jutalom); egy papi gyámkodástól való függőséggel, igényeskedő, formalitásban pontos függőséggel, amely állítólag isteni akaratot fejez ki; „lelkiism eret" besulykolásával, amely hamis ismeretet tesz a vizsgálódás és a kísérlet helyére: mintha ugyan eleve meg lenne állapítva, mit kell tenni és másokkal tétetni, ami a kutató és törekvő szellem egyfajta kasztrációja; in summa: az ember legrosszabb megcsonkításával, ami csak elképzelhető, s akinek neve az állítólagos „jó ember". A gyakorlatban az egész élet, az egész okosság, finomság, elővigyázat örökségét, amely a papi kánon előfeltétele, önkényesen egyfajta puszta gépezetté redukálták; a törvénnyel való konformitás máris célnak, legfőbb célnak minősül - és az élet máris problémamentes; az egész világ-

koncepciót bemocskolták a büntetés eszméjével... magát az életet - a papi élet kiemelésével, amelyet a tökéletesség non plus ultrájaként állítottak be - az élet megrágalmazásává és bemocskolásává költötték át... „Isten" fogalma az élettől való eltérést, kritikát, az élet megvetését jelenti... az igazság egyházi igazsággá lett; kutatását, a papok mint az írás tanulmányozásáét is, a teológussá váláseszközének tekintették. Az egész keresztény tan, arról, amit hinni kell, az egész keresztény „igazság" szemenszedett hazugság: pontosan az ellentéte annak, ami a keresztény mozgalom kezdeteit jelentette... ...ami egyházi értelemben keresztény, az velejéig antikeresztény: mind csak dolgok és személyek szimbólumok helyett, történelem örök tények helyett, képletek, szertartások, dogmák, kultusz, papok az élet gyakorlata helyett. Keresztény a tökéletes közöny a dogmákkal, kultúrával, papokkal, egyházzal és teológiával szemben. A kereszténység gyakorlata nem fantazmagória, ahogy a buddhizmus gyakorlata sem: eszköz a boldogsághoz... Jézus közvetlenül a felé az állapot felé tart, hogy a„szívben" van a mennyeknek országa, és az eszközt nem a zsidó vallás szabályrendszerében találja meg; ő a zsidóság realitását (fennmaradásának szükségességét) semminek tekinti; teljesen bensőséges - nem csinál nagy ügyet az Istennel való érintkezés összes hevenyészett formáiból sem: tiltakozik az egész büntetés és kiengesztelődés tannal szemben; megmutatja viszont, hogyan kell élnünk, ha„megistenülve" akarjuk érezni magunkat, azt, hogyan ne menjünk tönkre és morzsolódjunk fel a bűneink miattibűnhődésben; legfontosabb ítélete így hangzik: „a bűnön nem múlik semmi". Bűn, bűnhődés, megbocsátás - mindez nem tartozik ide... ezek afféle zsidó vagy pogány dolgok. Jézus valóságos, igaz életet állított szembe a megszokott élettel: semmi sincs távolabb tőle az „örökkévaló Péter" tömény ostobaságánál, valamely örökké tartó, személyes folytatódásnál. Pontosan a „személy" fontoskodása ellen harcol; akkor pedig hogyan akarná, hogy éppen az legyen örök? Jézus harcol a közösségen belüli hierarchiaellen: semmiféle arányt nem állapít meg a bér és a teljesítmény között, hát hogyan is gondolhatta volna el a túlvilági büntetést és jutalmat! (A kereszténység) naiv adalék a buddhista békemozgalma „ressentiment" voltaképpeni csordájától... ám Pál pogány misztériumtanná finomította, amely aztán végül is üggyel-bajjal kiegyezésre jut az egész államszervezettel... és háborúzik, ítélkezik, kínoz, esküszik, gyűlöl. Pál a vallásilag fölizgatott nagy tömeg misztérium-szükségletéből indul ki, áldozatot keres, egyfajta véres fantazmagóriát, amely állja a küzdelmet a titkos kultuszképeivel: Isten a kereszten, vérivás, az unió mistica az „áldozattal". Pál a továbbélést keresi (az egyes lélek boldog, megbékélt továbbélését), és ezt feltámadásként oksági összefüggésbe akarja hozni az áldozattal (Dionüszosz, Mithrasz, Ozirisz típusait véve alapul). A vétek és a bűn fogalmát az előtérbe kell állítania, nem új gyakorlatot (amint maga Jézus mutatta és tanította), hanem új kultuszt, új hitet, a csodálatos átváltozás hitét („megváltást" a hit által). Megértette a pogány világ nagy szükségletét, és Krisztuséletének és halálának tényeiből tökéletesen önkényes válogatást csinált, mindent újra hangsúlyozott, és mindenütt odébb tolta a hangsúlyt... elvileg megsemmisítette az eredeti kereszténységet... Pál révén a papok és teológusok elleni merénylet újpapságba és teológiába torkollt - egy uralkodó osztályba s az egyházba. A személy" tiltott fontoskodása elleni merénylet az „örök" személybe vetett hitbe torkollt („az örök üdvösség"világába), a személyi egoizmus legparadoxabb túlzásába. A dolog humora hamisítatlan akasztófahumor: Pál nagyvonalúan pont azt építette újjá, amit Krisztus lerombolt. És amikor végre fölépült az egyház, föl is veszi szankciói közé az államlétet... Az egyház pontosan az, ami ellen Jézus prédikált s tüzelte tanítványait. Semmiféle isten nem halt meg bűneinkért; a hit által nincs megváltás; semmiféle feltámadás nincs a halál után- ezek mind a kereszténység hamisításai, amelyekért azt a javíthatatlan tökfejet (Pált) kell felelőssé tenni. A példaszerű élet szeretetet és alázatot jelent; a szív jóságát, amely a legalacsonyabb sorúakat sem zárja ki; formális lemondást a jogok fenntartásáról, a védekezésről, a győzelemről a személyes diadal szellemében; a lelkiségbevetett hitet itt, ezen a földön, ínség, ellenség és halál ellenére; a megbékélést, a harag és megvetés távol tartását; a jutalomról való lemondást; az összeesküvésről való le-mondást; a szellemi-lelki elfogulatlanságot, olyan életet,amely büszkén vállalja a szegények áldozatos szolgálatát. Miután az egyház az egész keresztény gyakorlatot kisajátította, és az életet az államban - azt a fajta életet, amely ellen Jézus küzdött s elítélt - törvényesítette, a kereszténységértelmét máshová kellett helyeznie: a hihetetlen dolgokba vetett hitbe, az ima, áhítat, ünnep szertartásába stb. A„bűn", „megbocsátás", „büntetés", „jutalom" fogalma kerül most előtérbe, pedig a korai kereszténység mindezt jelentéktelennek tekintette s majdnem értelmetlennek nyilvánította. A görög filozófia és a zsidóság iszonyatos zagyvaléka; az aszkétizmus; a folyamatos bíráskodás és ítélethozatal; a rangsor. Pál pszichológiájához. A tény Jézus halála. Ezt értelmezni kell... Ilyen embereknek egyáltalán eszébe sem jutott, hogy a magyarázatban igazság és tévedés rejlik; egy nap kitűnő lehetőség villan elméjükbe: „ez a halál ezt meg

ezt is jelentheti" - és máris megvan: ezt jelenti! A hipotézis bizonyítéka a kiváltó lendület, amellyel szülője ruházza fel... „Az erő bizonyítéka": vagyis a gondolatot a hatása bizonyítja („gyümölcsei" - amint a Biblia mondja naivul); igaznak is kell lennie, ami lelkesít - amiért vérét adja az ember, annak igaznak kell lennie... A gondolkodóban a gondolat itt hirtelen hatalomérzést hoz létre, ezért tulajdonít értéket a gondolatnak, és mivel egy gondolatot egyáltalán nem tisztelhetünk másként, csak úgy, hogy igazként jellemezzük, ha igazán tisztelni akarjuk, elsőként mindig az igaz predikátummal illetjük... Egyébként hogyan is fejthetné ki hatását? Egy hatalom képzeli el, tehát ha nem volna reális, akkor nem is lehetne hatásos; a gondolatot úgy fogják föl, mintha inspirálná valami: hatásában van valami a démoni befolyás erőfölényéből... Valamely gondolat igazsága akként, bizonyított", hogy az efféle dekadens nem tud neki ellenállni, és áldozatul esik!!! Mindezen szent epilepsziások és történelemlátók az önkritika tisztességének azon ezredrészével sem rendelkeznek, amellyel ma a filozófus egy szöveget olvas, vagy valamely történelmi esemény igazságát vizsgálja... hozzánk viszonyítva morális kretének ők... A kereszténység a diaszpóra meleg és szívélyes kis zsidó családjának realitásain épülhetett föl, amely realitás az egész Római Birodalom területén hallatlan és talán érthetetlen segítőkészségben és összetartásban nyilvánult meg, a „kiválasztottak" alázattal álcázott büszkeségében, irigység nélküli és legbensőségesebb nemet mondásukban mindenre, ami odafönt tündökölt a hatalom teljében. Pál zsenije: mindezt hatalomként ismerte föl, ezt a lelkiállapotot már a pogányok esetében is fogékonynak, megtévesztőnek, ragályosnak találta; a lap pangó energia, az okos boldogság kincsét kihasználni a „szabadabb hitvallás zsidó egyházához", az idegen uralom alatti közösség-összetartás egész zsidó tapasztalatát és mesterségbeli tudását, valamint a zsidó propagandát hasznosítani - ezt találta ki feladatául. Nem talált föl egyebet, mint azt a bizonyos ab-szolút apolitikus és félreállított kisembertípust: művészetük abban rejlett, hogy meg tudtak állni a lábukon, és ki tudták vágni magukat, egész sereg erényt tenyésztve ki, amelyek az erény egyetlen értelmét fejezték ki („bizonyos embertípus fenntartása és erősítése"). A szeretet princípiuma a kis zsidó közösségekből származik; az alázat és szegényesség hamuja alatt szenvedélyes lélek parázslik: nem volt ez görög, sem hindu, de még germán sem. Pál Szeretet-himnuszában semmilyen keresztény vonás nincs, nem egyéb ez a szemita örök láng zsidó fellobbanásánál. Ha a kereszténység pszichológiai szempontból valami lényegeset tett, akkor az a lélek hőmérséklet-emelése hűvös és előkelő fajoknál, amelyek akkor odafönt voltak; Pál fölfedezte, hogy a hőmérsékletfokozása révén a legnyomorúságosabb élet is gazdag és felbecsülhetetlen lehet... Érthető, hogy mindezt nem lehet átvinni az uralkodó osztályokra: a zsidók és a keresztények rossz viszonyban voltak egymással, és rossz viszony esetén a lélek ereje és szenvedélye visszatetsző, majdhogynem undorító. (Látom e rossz viszonyt az Újtestamentumot olvasva.) Alacsony sorúnak és nyomorultnak kellett lennie annak az embernek, aki rokonságot vállalt az alacsonyabb néposztályok itt megszólaló típusával, hogy a vonzerőt érezze. Annak próbája ez, van-e valami klasszikus ízlés a testben, ahogy az új testamentummal állunk (lásd Tacitus): aki ettől nem háborodik föl, aki nem elég becsületes és alapos ahhoz, hogy megérezzen valamit a foeda superstitic-ból, valamit, amitől visszahúzódik a kéz, csak be ne mocskolódjék, az nem tudja, mi a klasszikus. A „keresztet" érezni kell, mint Goethe. A kisember reakciója: a hatalom legnagyobb érzése adja a szeretetet. Megérthető, hogy itt nem általában az ember, hanem egy embertípus beszél csupán. Közelebbről vegyük szemügyre. „Isteniek vagyunk a szeretetben, Isten gyermekei leszünk, Isten szeret minket, és nem akar tőlünk semmit, csak szeretetet"; vagyis az összes morál, az engedelmeskedés, a cselekvés nem váltja ki a hatalomnak és a szabadságnak azt az érzését, amelyet a szeretet kivált; szeretetből nem tesznek semmi rosszat, sokkal többet tesznek, mint engedelmességből és erényből... Itt van tehát a csorda boldogsága, a közösségi érzés nagyban és kicsiben, az eleven egyet-érzés az életérzésösszegeként - a segítés, gondoskodás és támogatás állandóan fokozza a hatalom érzését, a látható siker, az örömkifejezésére aláhúzza a hatalom érzését -, nem hiányzik a büszkeség sem, a közösség büszkesége, Isten lakhelyeként, a „választott népként". Az ember valóban ismét személyiségváltozást élt meg: ezúttal szeretetérzését nevezte Istennek. Képzeljük csak el ennek az érzésnek az ébredését, egyfajta rajongást, idegen beszédet, „evangéliumot" - az embernek ez a felfedezés engedte meg, hogy önmagát azonosítsa a szeretettel, azt gondolja, hogy Isten a szeme láttára változik át, és benne lesz elevenné - „Isten eljön az emberekhez", „felebarát" Istenné lényegül át (amennyiben az emberben valóban megszületik a szeretet érzése). Jézusa felebarát, amint átértelmezték ezt az Istenné váló, hatalmi érzést, kiváltó okot. A zsidó papság megértette, csupán isteni rendszabályra van szükség az isteni parancsolat betartásához... következésképp amire Izraelnek szüksége van a fennmaradáshoz,létezésének lehetőségéhez (pl. kultikus szokások összessége: körülmetélés, áldozati kultusz mint a nemzeti tudat középpontja), s mindezt nem a természettől, hanem az „Istentől" kapottként kell felfogni. Ez a folyamat folytatódik; a zsidóságon belül, ahol a kultikus gyakorlatok szükségességét nem érezték (a külvilágtól való elkülönésként), létrejöhetett egy papi embertípus, aki „előkelő természetűként" viselkedik az arisztokratákkal szemben, s a lélek kaszt nélküli és mintegy spontán papi jellege ellentétét élesen hangsúlyozandó, nem a cselekedeteket, hanem az „érzületet" értékeli elsősorban... Alapjában véve megint csak arról volt szó, hogy érvényt szerezzenek egyfajta lelkiségnek: mintegy

népfelkelés ez egy papi népen belül - alulról jövő papi mozgalom (bűnösök, vámosok, nők, betegek). A Názáreti Jézus volt az a jel, melyről fölismerték egymást. És már megint teológiai átlényegülésre van szükségük ahhoz, hogy hinni tudjanak: nem kevesebbre, mint „Isten fiára" van szüksége a hitüknek... És pontosan ahogy a papság Izrael egész történetét meghamisította, úgy kísérelték meg itt az emberiség történetét „átírni", hogy a kereszténység elterjedése tűnjék a történelem legfontosabb eseményének. E mozgalom csak a zsidóságtalaján keletkezhetett. Legfőbb tette volt, hogy összefonta a bűnt és a boldogtalanságot, és minden bűnt Isten ellen valóbűnné redukált: ennek második hatványa a kereszténység. A haldokló szavainak, mozdulatainak és állapotának hazug értelmezése: pl. a haláltól való félelmet összekeverik a „halál utáni állapottól" való félelemmel... „Hit" vagy „cselekedetek"? Hogy a tettekből, bizonyos vallásos cselekedetekből egyszer csak meghatározott értékbecslés, végül pedig érzület keletkezik, ez éppen olyan természetes, mint ahogy természetellenes, hogy a puszta értékbecslésből „cselekedetek" származnak. Nem az értékérzet megerősítésében kell gyakorolnunk magunkat, hanem a cselekvésben; először képesnek kell lennünk valamire... Luther keresztény dilettantizmusa. A hit afféle „iskolai puska". Ám a háttérben Luthernek és társainak az a mély meggyőződése húzódik meg, hogy képtelenek keresztény tettekre, rendkívüli bizonytalanságba burkolózó, személyes gyanúper ez, vajon nem minden egyes cselekedet bűn-e és az ördögtől való; ezért aztán a lét értéke a tétlenség (ima, rajongás stb.) egyes magasfeszültségű állapotaira helyeződik. - Végül is igaza lehet: a reformátorok cselekedeteiben a lehető legbrutálisabb ösztönök jutottak kifejezésre. A létet csak úgy tudták elviselni, hogy abszolút módon elfordultak önmaguktól, önmaguk ellentétébe süllyedve, illúzióként csupán („hit"). A „kereszténység" alapjaiban változott meg ahhoz képest, ahogy alapítója szerette volna látni. Az ókor nagy pogányellenes mozgalma ez, amelyet a kereszténység megalapítója életének, tanainak és „szavainak" fölhasználásával fogalmaznak meg, ám abszolút önkényes interpretációban, az alapvetően különböző igények sémája szerint: a már meglévő összes földalatti vallás nyelvére fordítva. A pesszimizmus kerekedik felül benne, holott Jézus a bárányok békéjét és boldogságát akarta elhozni. ...mégpedig a gyöngék, a legyőzöttek, a szenvedők pesszimizmusa. Halálos ellenségük: a jellem hatalma, a szellem és az ízlés; a „világiasság"; a klasszikus „boldogság", az előkelőkönnyedség és a szkepszis, a kérlelhetetlen gőg, a túlzott kicsapongás és a bölcs ember hűvös önelégültsé ge, a görög kifinomultság mozgásban, szóban és küllemben - halálos ellenségük a római, akárcsak a görög. A pogányellenesség kísérlete, hogy önmagát filozófiailag megalapozza és lehetővé tegye: szimat a régi kultúrák kétértelmű alakjai, mindenekelőtt Platón felől, aki antihellén és ösztönös szemita... Hasonlóképpen a sztoicizmus felől, amely lényegileg a szemiták műve (a „ méltóság" mint szigor, törvény, az erény mint nagyság, a felelősségérzet, tekintély mint a legfőbb személyi szuverenitás - mindez szemita). ...a sztoikus nem más, mint arab sejk görög tógába és fogalmakba bugyolálva. Az evangélium: örömhír, hogy az alacsony sorúak és szegények előtt is nyitva áll az út a boldogsághoz, hogy nincs más teendőjük, mint megszabadulni a felsőbb néposztályok intézményeitől, hagyományaitól, gyámkodásától: ennyiben a kereszténység nem egyéb tipikus szocialista tannál. Tulajdon, vagyon, haza, osztály és rang, bíróságok, rendőrség, állam, egyház, oktatás, művészet, katonaság: megannyi akadálya a boldogságnak, tévedések, gáncsoskodás, az ördög művei, és az evangélium ki is jelenti, hogy majd törvényt ülnek fölöttük... mindez jellemző a szocialista tanra. A zendülés hátterében a túlfeszített ellenérzés kitörése az „urakkal" szemben, és az ösztönös érzés, hogy ilyen hosszú elnyomás után mennyi boldogságról maradhattak le... Többnyire annak a szimptómája ez, hogy az alacsonynéposztályokat nagyon is emberségesen kezelték, hogy máris őrzik a nyelvük hegyén a számukra tilos boldogságot... Nem az éhség csinálja a forradalmakat, hanem a népnek evés közben jön meg az étvágya... A kereszténység lehetséges a legmagánjellegűbb létformában: beszűkült, félrehúzódó, tökéletesen apolitikus társadalmat tételez föl - az elkülönülten gyülekezők vallása. Viszont a „keresztény állam", a „keresztény politika" arcátlan hazugság, akárcsak a keresztény hadvezetés, amely végső soron „a Seregek Urát" tábornagyként kezeli. A pápaság sem volt képes rá soha, hogy keresztény politikát űzzön... és amikor olyan reformátorok politizálnak, mint Luther, akkor már jó előre tudjuk, hogy ők éppen úgy Machiavelli-típusok mint bármely más erkölcstelen ember vagy zsarnok. A kereszténység történetéhez. A környezet folytonos változása: ezért a keresztény tanítás állandóan változtatja súlypontját... az alacsony sorú és kisemberek gyámolítása...a caritas fejlődése... a „keresztény" típus fokozatosan megint mindent a magáénak vall, amit eredetileg tagadott (aminek tagadásában fönntartotta önmagát). A kereszténypolgár lesz, aztán katona, jogász, munkás, kereskedő, tudós, teológus, pap, filozófus, földbirtokos, művész, hazafi, politikus, „herceg"... minden tevékenységet újból gyakorol, amelyet valaha is kárhoztatott (önvédelem, törvénykezés, büntetés, eskü,

különbségtétel nép és nép között, becsmérlés, harag...). A keresztény ember élete pontosan az az élet, amelyről Jézus azt hirdette, hogy meg kell szabadulni tőle. Az egyház éppen úgy a keresztényellenesség diadalának része akár a modern állam, a modern nacionalizmus... Az egyház a kereszténység barbarizálása. Melléfogunk, ha Jézusba fanatikus elemeket gondolunk bele. (Renan: „impérieux") semmi kínszenvedés a hitben, jó üzenet ez, és egy „jóüzenő" állapota... nem megkarcolt hit ez, nincs benne fejlődés, katasztrófa, inkább gyermekded, az ilyen természeteknél a gyermek-kor úgy maradt vissza, akár valami betegség - e hit nem ha-ragszik, nem hibáztat, nem büntet, nem védekezik... -e hit nem ragad „kardot"... nem is gyanítja, hogy szakítani képes... - e hitet nem bizonyítja sem a csoda, sem a jutalomról való lemondás... ő maga a bizonyítéka minden pillanatban önmagának, saját uralma és csodája... e hit nem fogalmazódik meg, mert él - ...egyébként semmit sem tart reálisnak... „igaznak", vagyis elevennek... az előképzés, az olvasmányok (próféták) határozzák meg fogalmi nyelvezetét. A kereszténységben a zsidóelem elsősorban a zsidó fogalomvilág. A hordozó közeg a zsidó pszichológia, de óvakodjunk a dolgok összekeverésétől: egy keresztény Indiában a szánkhja filozófia nyelvén gondolkodott volna, Kínában Lao-ce nyelvén - ettől nem függ semmi... Krisztus mint „szabad szellem" minden megmerevedettet megsemmisít (szót, kifejezést, egyházat, törvényt, dogmát), mindent, ami merev, megöl... kívül áll minden metafizikán, valláson, történelmen,természettudományon, pszichológián, etikán: soha nem is gyanította, hogy létezik ilyesmi... csak bensőjéből beszél, élményei szólnak; minden egyéb a jel és a beszéd-eszköz értelmével bír csupán.

;

Jézus személyiségéről

Mit kell leszűrni? Krisztus bölcsességének teljes motiváció jellegét, valamint élete cselekedeteit... utóbbiakat állítólag engedelmességből tette, a próféciák ellenében; mindannak sémája, amit a Messiásnak kell tennie és elszenvednie, s ezt teljesíti, programja van. Másrészt Jézusszájából minden „mert" ellenkezik az evangélium szellemével... haszon, ravaszság, jutalom, büntetés... Amit le kell szűrni: a bőséges mennyiségű epét, amelyet az első propaganda felajzott állapotában zúdított a Mesteralakjára... a propaganda a maga képére alakította a Mestert, oly módon igazolta magát, hogy a Mesterből perlekedő, civódó, haragvó, gyűlölködő prófétát csinált. Szüksége volt egy ilyen „példaképre", valamint a „visszatérésbe", az „ítéletbe" vetett hitre (mindez zsidó, 1.: Apokalipszis)... Jézus viselkedésének pszichológiai őrülete és ellent-mondásai a zsidó egyház klérusával és teológusaival szemben. Valamint bírói viselkedése mindazokkal szemben, akik nem fogadják el őt. Valamint a fügefa tipikus története... A tanító és egy ilyen tan pszichológiai problémája pontosan a következő: „Hogyan viselkedik más tanokkal és tanítókkal szemben?" Maguk a tanításai nem az ellentétből és ellentmondásból nőttek ki; kétlem, hogy ilyen természetű ember fölismerné tanaiban az ellentétet és az ellentmondást... Teljességgel hiányzik belőle a másként értelmezni tudás és akarás szabad képzelőereje... az ellentétes ítéletet nem tudja elképzelni. Ha ilyesmivel találkozik, a legbensőségesebb részvéttel gyászolja ezt a „vakságot", de nem emel szót ellene. Hiányzik a dialektika, hiányzik a hit a tan bármiféle bizonyíthatóságában, a „belső hatásokon" kívül („gyümölcsök", az „erő bizonyítéka")... Ilyen tanító nem tud ellentmondani... sőt egyáltalán nem ért hozzá, hogyan lehetne leküzdeni a tévedést...nem védekezik, nem támad... Az ő dolga viszont a régi magyarázata, folytatása, finomítása, átlényegítése... a rövidítés...

Elméletem Jézus típusáról

■

A „Megváltó" típusát megrontották, hiszen lerombolták... Okok: a szellemi színvonal, amelyen folytonosan minden eldurvul, hamisnak látszik, eltolódik, az abszolút vakság önmagunkkal szemben (még az önismeret kezdetei sem mutatkoznak itt), valamennyi szektás beláthatatlan gátlástalansága, hogy mesterüket saját apológiájukként használják... Krisztus bűnözőhalála mint rejtély... A típusban maradinak bélyegzik majd: a szellemi csiszolatlanságot; nem büntetlenül sürög-forog az emberhalászok között. a csodatevő, a próféta és a Messiás közismert típusának hamis átalakítása... a fiatal közösség utólagos története és pszichológiája, amely közösség a legerősebb indulatokat vitte be mestere alakjába... a betegesen túláradó érzékenység és elkényeztetettség az ész helyett: ekképp az ösztönök azonnal ismét úrrá lesznek... szellemiségének a legcsekélyebb nyoma sincs, nem létezik szellemi önuralom, lelkiismeretesség.

Milyen kár, hogy ebben a társaságban nem akadt egy Dosztojevszkij, mert az egész történet legjobban oroszregénybe illene beteges, megható, előkelőén idegen vonásaival, a lepusztult, mocskos csürhe közepette (mint Mária Magdolna). Csak a halál, a váratlan, csúfos halál, csak a kereszt, melyet általában a csőcseléknek tartottak fent, váltotta ki a tanítványokból a rejtélyesség érzését: „Ki volt ez?" „Mivolt ez?" A mélységes megrendülés, a gyanú, hogy e halál valamely dolog cáfolata is lehet, a szörnyű kérdőjel: „miérttörtént így?", mivel itt mindennek szükségszerűnek kel-lett lennie, értelemmel, ésszel, magasrendű ésszel rendelkeznie - egy tanítvány szeretete nem ismer véletlent... - csak ekkor nyílt meg a szakadék: „Ki ölte meg őt?"„Ki volt a természetes ellenség?" Válasz: az uralkodó zsidóság, annak legfőbb osztálya. - Maguk is úgy érezték, fellázadnak a „rend" ellen, megértették Jézus lázadását a rend ellen. Mindeddig hiányzott Jézusból ez a harcias vonás: sőt gondolkodásmódjánál fogva képtelen volt rá. Viselkedése gyakorlatilag az ítéletnél és a halálakor éppen ennek ellen(kezője): nem áll ellen, nem védekezik, csak őértük könyörög. A megfeszített latorhoz intézett szavai semmi mást nem jelenthetnek: ha érzed, hogy ez a helyes, akkor ne védekezz, ne dühöngj, ne tégy senkit felelőssé, inkább szenvedj, éld át a részvétet, bocsáss meg, imádkozzál azokért, akik üldöznek és megölnek minket; egyetlenegy dologra van szükséged csupán, és ez a lélek békéje - így jutsz a Paradicsomba. Persze éppen a fődolgot nem értették: minden ,,essentiment" e szabadságának mintaképét: Jézus halálának megint csak nincs más értelme, mint hogy ezt veszik tanai legerősebb mintaképének és legerősebb próbatételének... Tanítványaitól mi sem állt távolabb, mint e halál meg-bocsátása: a legkevésbé evangéliumi érzés, a bosszú kerekedett felül... A dolog így nem érhetett véget: „megtorlásra", „ítélet-re" volt szükség (és semmi sem kevésbé evangéliumi, minta jutalom és a büntetés!). Csak most került ismét előtérbe a nép vágya a Messiás eljövetelére: várva a történelmi pillanatot, amikor a „bíró" törvényt ül ellenségein... csak most értették félre igazán „Isten országának" el-jövetelét a történelem záróakkordjának jövendöléseként... csak most vitték be igazán a Mester típusába a farizeusok és teológusok iránti megvetést és keserűséget... nem értették a fődolgot: hogy éppen ez a halál volta legnagyobb diadal a „világ" fölött (az ellenségeskedés és a bosszú érzései fölött), a Gonosz fölött, a gonoszok fölött, ezt mindig csak belső pszichológiai realitásként értették... ezen egyensúlyukból teljesen kizökkentett lelkek tisztelete nem bírta ki, hogy higgyenek mindenki „Istengyermekeként" való egyenjogúsításában, amit Jézus tanított: bosszújuk abban állt, hogy rajongva a magasba emelték Jézust (pontosan úgy, ahogy a zsidók Izrael szerepét abszolút módon kiemelték, mintha az egész világ többi része ellenség lenne), Isten és fia abszurd teológiájának eredete... A „hogyan tudta Isten megengedni ezt?" kérdése. Erre az alábbi abszurd választ találták: „Áldozatként adta fiát, bocsánatul a bűnökért." Mennyire félreértettek mindent!!! Semmi sem ellenkezik jobban az evangélium szellemével,mint a bűnáldozat, különösen az ártatlan föláldozása a bűnös bűneiért; hiszen Jézus eltörölte a bűnt! - nem a „hit"által, hanem az isteniség, az Istenhez való hasonlóság érzése által. A típushoz járul még: az ítélkezés és a visszatérés tana, • a halál mint áldozat tana, a feltámadás tana, ami által az egész „lelkiséget", az evangélium egész értelmét megkerülik egy másik állapot- a „halál utáni" -javára... Pál egy rabbi pimaszságával „logizálja" ezt a felfogást: „ha Krisztus nem támad föl halottaiból, akkor hiábavaló a hitünk"... végül még itt van „a személy halhatatlansága" is. És így fogadott el a Jézus utáni második nemzedék kereszténynek mindent, ami pedig a lehető legszögesebb el-lentétben állt az evangéliumi gondolatokkal... - az áldozat, sőt véráldozat, mint az első föláldozása... Büntetés, jutalom, ítélet... evilág és túlvilág, idő és örökkévalóság szétválasztása. Gyakorlat helyett teológia, életmód helyett „hit", mély és halálos ellenségesség minden nem kereszténnyel szemben. A misszionárius egész szükségállapota belopta magát Jézus tanaiba: mindazon kemény és gonosz dolgokat, amelyekről misszionáriusai szólnak, állítólag már maga a Mester is kijelentette. Miután a fődolgot, a törvénykezést, büntetést, jutalmat ismét elfogadták, az egész tant meg Jézus közmondásbölcsességét átitatták vele... ...... ■ ■ -i: „Jézus" típusa ■ . ;. Jézus a zseni ellentéte: idióta*. Érezzük, hogy képtelen bárminemű realitást fölfogni: öt-hat fogalom körül forog, amelyeket régebben hallott s lassanként megértett, vagyis félreértett, ezekben van egész tapasztalata, világa, valósága - minden egyéb idegen tőle. Olyan szavakat használ, mint mindenki, s csak a saját öt-hat képlékeny fogalmát érti. Soha nem merült föl benne, hogy a férfiösztönök nem csupán nemi, hanem harci ösztönök is, a büszkeség, a heroizmus ösztönei, hogy ő maga gyermeteg módon megrekedt, visszamaradt a pubertás korában: mindez

bizonyos epileptoid neurózisok típusára jellemző. Jézus a legmélyebb ösztönéig hősiességellenes, soha-sem harcol; aki hőst lát benne, mint Renan, az félreismeri, felismerhetetlenné vulgarizálja ezt a típust. ...érezzük, hogy képtelen bárminemű szellemi dolgot fölfogni: a „szellem" szó az ő szájából félreértésként hangzik! E szent idiótát még csak meg sem érintette a tudomány, ízlés, műveltség, logika legenyhébb fuvallata, ahogy az élet szele sem érintette meg. Természet? A természet törvényei? Soha senki sem beszélt neki arról, hogy ilyesmi is létezne. Csak morális hatásokat (Wirkungen) ismer: ez pedig a legalacsonyabb rendű és legabszurdabb kultúra jele. Szögezzük le: idióta ő egy nagyon okos nép körében... Tanítványai viszont távolról sem voltak azok... Pál aztán egyáltalán nem volt idióta! – ez meglátszik a kereszténység történetén. Előnyünk: az összehasonlítás korában élünk, úgy értünk a számításhoz, mint még soha senki; mi magunk vagyunk a történelmi öntudat... másként élvezzük az életet, másként szenvedünk; legösztönösebb tevékenységünk a hallatlanul sokféle összehasonlítás... megértünk mindent, megélünk mindent, nincs már bennünk ellenséges érzület. Bár így talán tévúton járunk, készséggel és szeretetteljes bátorsággal a legveszélyesebb dolgoknak megyünk neki... -„Minden jól van" - csak üggyel-bajjal tagadunk...szenvedünk, ha egyszer csak ostobán állást foglalunk valami ellen... Alapjában véve ma mi, tudósok felelünk meg a legjobban Krisztus tanainak... Ismét helyreállítottuk a keresztény ideált: nincs máshátra, mint értékének meghatározása. Milyen értékeket tagad ez az ideál; a vele ellentétes ideál mit tartalmaz? - Büszkeséget, a distancia pátoszát, nagy felelősséget, féktelenséget, a pompás állatiasságot, a harci és hódító ösztönöket, a szenvedély, a bosszú, az alattomosság, a düh, a kéj, a kaland, a megismerés istenítését... az előkelő ideált megtagadják: a szép, bölcs, hatalmas, pompás és veszedelmes embertípust: a célkitűző,„eljövendő" embert (a kereszténység itt a zsidóság végkövetkeztetéseként adódik). Megvalósítható ez? - Igen, ám éghajlattól függően...mint az indiai. Hiányzik a munka... kiválik a népből, államból, kultúrközösségből, ítélkezésből, elutasítja az ok-tatást, a tudást, a jó modorra való nevelést, a szerzeményt, a kereskedelmet... minden emberi hasznosságot és értéket felold, lezárja, befejezi az embert egy érzelem-idioszinkrázia útján, apolitikus, antinacionalista, nem agresszív és nem definitív - csak olyan megszilárdult állami és társadalmi rendben létezhet, amely e szent élősdieket a társadalom általános kárára tenyészni engedi... A gyönyör akarásának konzekvenciája marad - és semmi egyéb! Az „üdv" olyasmi, ami önmagát bizonyítja, semmi egyéb igazolásra nem szorul - minden más (élni és élni hagyni) eszköz a célhoz csupán... Ám mindezt alantas lélekkel gondolták: mindent elűzni akarván, többek között a fájdalomtól, a tisztátalanságtól, a tanítástól, mint önmagában elégséges motívumtól való félelmet... Szánalmas gondolkodásmód ez... egy faj kimerültségének jele... Ne hagyjuk becsapni magunkat („legyetek olyanok, mint a gyermekek") - a rokonlélek: Assisi Ferenc (neurotikus, epilepsziás látnok, mint Jézus). Isten az embert boldognak, szabadnak, ártatlannak és halhatatlannak teremtette; valóságos életünk azonban hamis, züllött, bűnös lét, amolyan büntetés-létezés... A szenvedés, a munka, a harc, a halál lesznek a kérdőjelekés ellenvetések az élettel szemben, amelyet lebecsülnek, mint valami természetellenes dolgot, valamit, ami nem tarthat soká; ami ellen gyógyírra van szükség - és van is ilyen gyógyír!... Az emberiség már Ádámtól mostanáig abnormális állapotban leledzett, maga Isten adta fiát Ádám bűnéért, hogy véget vessen ennek az abnormális állapotnak: az élet természetes karaktere átok: Krisztus visszaadja a normális állapotot annak, aki hisz őbenne: boldoggá teszi őket, szabaddá és ártatlanná. - Ám a föld munka nélkül csak nem termett; a nők fájdalom nélkül nem szültek gyermeket, a betegségek sem szűntek meg: a legbuzgóbb hívők itt pontosan olyan rosszul érezték magukat, mint a leghitetlenebbek. Az egyház csak azt szögezte le még határozottabban, hogy az ember megszabadult a haláltól és a bűntől, amely megállapítások ellenőrizhetetlenek. „Megszabadult a bűntől", de nem a cselekvése szabadította meg, nem keményküzdelemben szabadult meg tőle, hanem a megváltás tette szabadította meg, tehát így tökéletes, ártatlan és paradicsomi állapotban van... Az igaz élet hit csupán (vagyis öncsalás, téveszme). Az egész küzdő, tusázó, harcoló, valóságos lét fénnyel és sötétséggel tele, hamis lét csupán: a feladat, hogy megváltsanak tőle. „Az ember ártatlan, szabad, halhatatlan, boldog" - „a leghőbb óhaj" e koncepcióját különösen bírálni kell. Mi-ért van a bűn, a munka, a halál, a szenvedés (és keresztény nyelven szólva: a megismerés) a leghőbb óhaj elleni a lusta keresztény fogalmak: „üdv", „ártatlanság", „halhatatlanság".

Az idióta itt nem köznyelvi, pejoratív értelmű, hanem a szó elsőd-leges, görög jelentése érvényes: tudatlan. [A ford. megj.]

MORÁL

A morálról való gondolkodás kísérlete, anélkül hogy varázsereje hatást gyakorolna ránk, bizalmatlanul arca csábos mivolta iránt. Olyan világ, amelyet tisztelhetnénk, amely megfelel ösztöneinknek - amely folytonosan bizonyítja önmagát az egyes és az általános vezetése útján: ez a keresztényszemlélet, amelyből mindannyian származunk. Eszességünk, bizalmatlanságunk, tudományosságunk gyarapodása miatt (valamint a megint csak kereszténybefolyás hatására előálló kifinomultabb, igényesebb igazságösztön létrejötte nyomán) azonban ez az interpretációszámunkra mind kevésbé engedtetik meg. Legfinomabb kiút: a kanti kriticizmus. Az értelem visszaperli jogát mind az interpretációhoz, mind pedig egy bizonyos interpretáció elutasításához. Az ember beéri több bizalommal és hittel, a hitének bizonyíthatóságáról való lemondással, egy érthetetlen és magasrendű „ideállal" (Isten) a hézagot kitöltendő. A hegeli kiút, Platónnál összhangban, némiképp romantikus és reakciós, ugyanakkor a történelmi érzék, egy új erő szimptómája: maga a „szellem" az önmagát leleplező és megvalósító ideál a „folyamatban", a „levésben", azon ideál bizonyos többletében nyilvánul meg, amelyben hiszünk -az ideál tehát megvalósítja önmagát, a hit a jövőre irányul, amelyben nemes rendeltetésének megfelelően élheti át áhítatát. Röviden szólva: 1. Isten megismerhetetlen és bizonyíthatatlan számunkra - ez az ismeretelméleti mozgalom kimondatlan értelme. 2. Isten bizonyítható, éppen az ideál iránti törekvésünkkel tartozunk hozzá mint létezőhöz - ez a historizáló mozgalom kimondatlan értelme. Látható: a kritika magát az ideált soha nem mozdította el, hanem a problémát csupán, amelyből a probléma ellentmondása is származik, miért nem értük el, vagy mi-ért nem bizonyítható kicsiben és nagyban. Ez pedig jelentős különbség: szenvedélyből, vágyból érezzük ezt a szükségállapotnak, vagy problémaként jutottunk el hozzá a gondolkodás és a történelmi képzeletegyfajta erejével... A vallási-filozófiai szemléleten kívül ugyanezzel a jelenséggel találkozunk: az utilitarizmus (szocializmus, demokratizmus) bírálja a morális értékbecslések eredetét, de hisz benne, éppen úgy, mint a keresztény. (Naivitás: mintha a morál fönnmaradna, ha a törvényt ülő Isten már hiányzik! A „túlvilágra" feltétlenül szükség van, ha a morálba vetett hitet fenn akarják tartani.) Az alapvető probléma: honnan származik a hit e hatalmas ereje? A morálba vetett hité? (amely már azzal is elárulja magát, hogy az élet alapfeltételeit a morál javára hamisan interpretálja: az állat- és növényvilág ismerete ellenére. Az „Önfenntartás": darwini perspektíva az altruista és egoista elvekkel való kibékülésre.) Értékbecsléseink és értéktáblázataink eredetének kérdése nem esik egybe kritikájukkal, mint gyakorta gondolnánk: bárminemű pudenda origóba nyert bepillantás ugyancsak minden bizonnyal az ekképp keletkezett dolog értékcsökkenésének érzetét vonja maga után, és az említettel szemben kritikai alapállásra hangol minket. Mit érnek értékbecsléseink és morális értéktáblázataink? Mi jut kifejezésre az uralmukkal? Kinek? Milyen alapon? Válasz: az életnek. Itt pontokban meg kell határozni az élet fogalmát. Új meghatározásom így hangzik: az élet a hatalom akarása. Mit jelent maga az értékbecslési Talán másik metafizikai világra utal? Amint még Kant gondolta (a nagy történelmi mozgalom előtt). Röviden: hol „keletkezett"! Vagy nem „keletkezett"? - Válasz: a morális értékbecslés értelmezés, az interpretáció egy módja. Maga az értelmezésbizonyos fiziológiai állapotok szimptómája, vagyis az uralkodó ítéletek meghatározott szellemi színvonalának szimptómája. Ki értelmez? - Az indulataink. „Akarni": ez mindjárt egy cél akarását is jelenti. A „cél" értékbecslést tartalmaz. Honnan származnak az értékbecslések? Alapjuk a „kellemes és fájdalmas" szilárdnormája? Ám számtalan esetben csak azzal teszünk valamely dolgot fájdalmassá, hogy belehelyezzük értékbecslésünket. A morális értékbecslések terjedelme: nagyon gyorsan minden érzékbenyomásnál közreműködnek. Ekképp lesz színes a világunk. Mi helyeztük a célokat és értékeket [a dolgokba], ezáltal beláthatatlan lappangó erőtartalékra tettünk szert, ám az értékek összehasonlítása azt eredményezi, hogy ellen-tétes dolgok is értékesnek minősülnek, hogy sok érték-táblázat létezik (tehát „magában" - magánvaló módon -semmi sem értékes). Egyes értéktáblázatok elemzésénél felállításuk korlátozott csoportok létfeltételei megszerkesztésének tűnt (gyakran tévesen): a fönntartást szolgálva. A mai embert szemügyre véve úgy láttuk, hogy sok nagyon különböző értékítélettel dolgozunk, és nincs már alkotóerő bennük - az ok: már hiányzik a morális ítélet „létfeltétele". Inkább fölösleges, már egyáltalán nem olyan fájdalmas. Önkényes lesz. Káosz. Ki alkotja meg a célt, amely maradandó az emberiség és az egyén szempontjából egyaránt? Valaha az ember a morállal akarta fönntartani magát: de ma már senki nem akarja fönntartani magát vele, ennek már nincs értelme. Akkor tehát kísérleti morál: célt tűzn i magunk elé. A) Morál mint az amoralitás m ve ű

Tisztán amorális er ő knek és indulatoknak kell segíteni a morális értékek uralomra jutásában. A morális értékek keletkezése maga amorális indulatok és nézetek m űve. B) Morál mint a tévedés műve C) Az önmagával apránként ellentmondásba kerülő morál Megtorlás. - Igazság, kétkedés, bíráskodás. A morálba vetett hit „amoralitása". A lépések: A morál abszolút uralma: minden biológiai jelenséget vele mérnek és ítélnek meg. Az élet és a morál azonosításának kísérle te (az ébred ő szkepszis szimptornája: a morált már nem kell ellentétnek érezni); több eszköz, egy transzcendens út maga. Élet és morál szembeállítása: az élet alapján megítéltés elítélt morál. D) Mennyiben volt káros a morál az élet szempontjából:a) az élet élvezetére, az élet iránt érzett hálára stb. ;■ b) az élet megszépítésére, megsemmisítésére, az élet megismerésére, az élet kibontakoztatására, amennyiben az élet legf bbő jelenségeit igyekezett szembefordítani egymással. E) Ellenpróba: haszna az élet szempontjából: A morál mint nagyobb egész fenntartó elve, mint a tagok (elemek) korlátozása: „az eszköz". A morál mint a szenvedélyek által bels leg ő veszélyeztetett ember fenntartó elve: a „középszer ű". A morál mint az ínség és az elnyomorodottság által veszélyeztetett ember fenntartó elve: a „szenved ő". A morál mint a hatalom szörny ű erejével szembenálló elv: az „alacsony sorú". Az egész moralitást jelenségként venni szemügyre Rejtélyként is. A morális jelenségek rejtélyként foglalkoztattak. Ma már meg tudnám adni a választ: mit jelent, hogy számomra a felebarátom javának értékesebbnek kell lennie, mint a magamé? Hogy a felebarátom viszont javának értékét minden bizonnyal másként becsli, mint én, vagyis minden bizonnyal saját javát az én javam mögé helyezi? Mit jelent az a bizonyos „ezt kell tenned", amit maguk a filozófusok „adottként" szemlélnek? A látszólag őrült gondolatnak hogy valakinek a másért való cselekvést magasabbra kell rangsorolnia az önmagáért való tettnél, míg az a másik ugyancsak így cselekszik, vagyis hogy a tetteket csak akkor nevezhetjük jónak, ha a cselekvő nem önmagát tartja szem előtt, hanem a másik érdekét - megvan a maga értelme: a közösségi ösztön, a becslést véve alapul, hogy az egyén igencsak keveset jelent, ám az egyének együttesen sokat,feltéve, ha közösséget alkotnak, közösségi érzéssel, közösségi lelkiismerettel. Tehát a tekintet irányának bizonyos begyakorlottságáról, bizonyos irányított optikáról van szó, amely lehetetlenné teszi, hogy önmagunkat akarjuk meglátni. Úgy gondolom: hiányoznak a célok, pedig a céloknak egyedinek kell lenniük}. Látjuk az általános hányódást: az egyes embert föláldozzák, és eszközként szolgál. Az utcán járva vajon nem csupa rabszolgákkal találkozik-e az ember? Mi végre? Minek? Szándékom, hogy minden történetben kimutassam az abszolút homogenitást, és a morális megkülönböztetést a perspektíva függvényében alkalmazzam; kimutatandó,hogy minden, amit morálisan dicsérnek, lényegileg azonos minden amorálissal, és hogy a morálban minden fejlődést csak amorális célok amorális eszközökkel való elérése jelentett...; amint megfordítva, az amorális hírű dolgok gazdaságilag szemlélve emelkedettebbek, alapvetöbbek, és az élet teljességének nagyobb fejlődése szükségképpen az amoralitás térhódíátásától függ... az „igazság" az a fok, amely által betekintést engedünk magunk e ténybe... Kinek a hatalomakarása a moráli - Szókratész óta Európa történelmében a közös vonás az a kísérlet, hogy amorális értékeket minden egyéb érték fölé helyezzék:nem csupán az élet vezetőinek és bírainak kell lenniük,hanem 1. a megismerésé, 2. a művészeteké, 3. az állami és társadalmi törekvéseké is. Egyetlen feladat a „megjavulás", minden egyéb csak eszköze ennek (vagy zavarja,gátolja, veszélyezteti; következésképpen a harcot a megsemmisítésig kell folytatni...) Kínában hasonló mozgalom működik. Indiában ugyancsak. Mit jelent a morális erők e hatalomakarása, amely már eddig is hatalmasat fejlődött a földkerekségen? Válasz: Három erő húzódik meg e mögött: . a csordaösztöne az erős függetlenek ellen, 2. a szenvedők és a félresiklott életű emberek ösztöne a boldog emberek ellen,3. a középszerűek ösztöne a kivételek ellen. E mozgalomóriási fortélya, hogy rengeteg kegyetlenség, hamisság és hülyeség játszott közre benne (mert a morál és az élet elemi ösztönei harcának története maga a legnagyobb amoralitás, ami valaha is létezett e földön...) A csordaerények kritikájához. Az inercia tevékeny: 1. A bizalomban, mert a bizalmatlansághoz feszültségre, megfigyelésre és gondolkodásra van szükség. 2. A tiszteletben, ahol nagy a hatalmi különbség, és megalázkodni ajánlatos; hogy ne kelljen félni, inkább megpróbálják szeretni, nagyra értékelni a hatalmi különbséget és értékkülönbségként értelmezni; hogy a viszony ne lázadjon többé.3. Az igazságérzékben. Mi igaz? Hol van az a magyarázat,amely a legkevesebb szellemi erőfeszítést kéri tőlünk?(Ezenkívül a hazugság túlságosan megerőltető is.) 4. A szimpátiában. Megkönnyebbülést jelent, ha az ember egybeveti magát mással, megpróbálja egyenlőnek érezni magát, magára véve azt az érzést: valami passzivitás az aktivitás ellen, amely őrizkedik az értékítélet legelemibb jogától, és

folyton gyakorolja. Az utóbbitól senkinek sincs nyugta. 5. A hűvös és pártatlan ítélkezésben: tartanak a megerőltető indulatoktól és inkább „objektívként" félreállnak. 6. A becsületességben: inkább engedelmeskednek a már meglévő törvénynek, semmint törvényt alkotnának maguknak, semmint másnak parancsolnának. Félelem a parancsolástól - inkább alávetik magukat, semmint reagálnának. 7. A toleranciában: félnek a jogok gyakorlásától, a bíráskodástól. A testileg-lelkileg kiválók elleni gyűlölet: a csúf, félresikerült lelkek fellebbezése a szép, büszke, jó kedélyű lelkek ellen. Eszközeik: a szépség, a büszkeség, az örömmeggyanúsítása; „fentiek értelmetlenek, veszélyt jelentenek"; „az ember csak retteg és rossz a közérzete"; „a természetesség rossz dolog; a természet ellen törni a helyes". Az „ész" ellen szintén (a természetellenes mint magasabb rendű). Megint csak a papok zsákmányolják ki ezt az állapotot,és megnyerik maguknak a „népet". „A bűnös" Istenben leli inkább kedvét, mint az „igaz emberben". Ez a „pogányság" elleni harc (a lelkifurdalás a lelki harmóniaszétrombolásának eszköze). Az átlagember gyűlölete a kivétel ellen: a csorda gyűlöli a függetleneket. (A szokás mint a tulajdonképpeni „erkölcsiség".) Szembefordulás az „egoizmussal": „mindig csak a másik rendelkezik értékkel". „Mindannyian egyenlőek vagyunk"; az uralomvágy, az „uralkodás" ellen; az előjog ellen; a szektások, szabadgondolkodók, szkeptikusok ellen; a filozófia ellen; maguknál a filozófusoknál„a kategorikus imperatívusz" a morál lényege, „általános és mindenütt jelenvaló". A dicsőített állapotok és vágyak: békés, méltányos, szabad, szerény, tisztelettudó, figyelmes, derekas, mértéktartó, becsületes, hű, hívő, egyenes, bizakodó, áldozatos, részvevő, segítőkész, lelkiismeretes, egyszerű, szelíd, igazságos,adakozó, körültekintő, engedelmes, önzetlen, nem irigy,jószívű, dolgos... Megkülönböztetetndő: az ilyen tulajdonságok mennyiben szolgálnak eszközül bizonyos akaratnak és céloknak(gyakorta gonosz célnak) és mennyiben egy uralkodó indulat természetes következményei (pl. lelkiség) vagy szükségállapot kifejeződései, mármint létfeltételként (pl. polgárok, katonák, nők stb.)? Summa. Mindezek nem önmaguk kedvéért érezték jónak magukat, hanem egy „társadalmi" mérték alapján, a„csorda" eszköz e társadalom céljaihoz, a fennmaradás és a fejlődés szempontjából szükségszerűen, az egyes emberben meglévő csorda ösztön következményeként, ezen ösztön szolgálatában, amely alapvetően különbözik az említett erényállapotoktól: mert a csorda kifelé ellenséges, önző, irgalmatlan, tele van uralomvággyal és bizalmatlansággal stb. A „pásztorban" antagonizmus jut kifejezésre: rendelkeznie kell a csorda ellentétes tulajdonságaival. A csorda halálos ellensége a rangsornak: ösztönösen az egyenlősítőt (Krisztus) kedvelik: az erős egyénekkel (lessouverains) szemben a csorda ellenséges, méltánytalan, mértéktelen, szerénytelen, pimasz, kíméletlen, gyáva, hazug, hamis, irgalmatlan, alattomos, irigy, bosszúvágyó. A szubjektív értékérzetek kritikája. - A lelkiismeret. Valaha így következtettek: a lelkiismeret elveti ezt a cselekedetet, következésképp e cselekedet elvetendő. A lelkiismeret valójában azért vet el egy cselekvést, mert ezt már nagyon régen elvetették. Ismételgeti a dolgokat csupán: értéket nem alkot. - Ami régebben bizonyos cselekedetek elvetéséhez vezetett, az nem a lelkiismeret volt; hanem következményeik belátása (vagy előítélete)... - A lelkiismeret hozzájárulása, az „önmagunkkal való béke" kellemes érzése ugyanaz, mint a művész gyönyörködése művében - ám az égvilágon nem bizonyít semmit... Az önmagunkkal valóelégedettség csak olyan kevéssé értékmérője annak, amire vonatkozik, mint amilyen kevéssé ellenérv a hiánya valamely dolog értékével szemben. Egyáltalában nem tudjuk mérni cselekedeteink értékét: mindannyiunknak hiányzik ehhez az objektív állásfoglalás lehetősége; még ha elvetünk is egy cselekedetet, nem vagyunk bírák, hanem párt...- A tettet kísérő nemes hevület nem bizonyítja ennek értékét: egy művész a legemelkedettebb pátosszal is alkothat szánalmas művet. Inkább azt mondhatnánk, hogy a hevület félrevezető: félrecsalogatja tekintetünket, erőnket a kritikától, az elővigyázattól, a gyanútól, hogy ostobaságot művelünk... elbutítjuk magunkat... Mi vagyunk a lelkiismeret élveboncolás és az önkeresztrefeszítés kétezer éves örökösei: ebben van igazán nagy gyakorlatunk, talán ebben vagyunk mesterek igazán,kifinomultak minden esetben: összeházasítottuk a természetes hajlamokat a rossz lelkiismerettel. Fordított kísérlet is lehetséges volna: összeházasítani a nyomott lelkiismerettel a természetellenes hajlamokat,mármint a túlvilágra, érzékiségellenességre, gondolkodásellenességre, természetellenességre való hajlamot, röviden szólva az eddigi ideálokat, amelyek mind a világ megrágalmazásának ideáljai voltak. ,Jylorál a morálért" - fontos állomás a természetellenességhez vezető úton: maga a morál végső értékként jelenik meg. Ebben a szakaszban itatódott át morállal a vallás, a zsidóságban például. És van olyan időszak is, amikor ismét elválik a vallástól, amikor a vallásnak „morálisan" már semmiféle isten nem elegendő: olyankor kerül előtérbe a személytelen ideál... Most épp erről van szó. ,/í művészet a művészetért" — ez legalább ugyanilyen veszedelmes elv: hamis ellentétet visznek a dolgokba - a valóság megrágalmazására megy ki a játék (csúffá „idealizálni"). Ha egy ideált leválasztanak a valóságról, akkor a valóságot eltorzítják, elszegényítik, megrágalmazzák, ,,szép a szépért", „az igaz az igazért", „a jó a jóért" -ez a valóságra vetett rosszalló pillantás három formája. Művészet, megismerés, morál: eszközök, ahelyett hogy az élet előmozdításának szándékát lehetne felismerni bennük; az élet ellentétévé, istenné tették őket, mintegy valamely magasabb rendű világ

megnyilatkozásává, amely rajtuk keresztül hellyel-közzel lepillant... „Szép és csúf, „igaz és hamis", ,jó és rossz" - e szétválasztások és antagonizmusok lét és növekedési feltételeket fejeznek ki, de nem az emberét, hanem valamiféle szilárd és tartós komplexumokét, amelyek ellentétüket leválasztják önmagukról. Az ekképp vívott háború lényege: eszközként szolgálnak az elkülönítéshez, erősítve az izolációt... Az ember, ez a kis túlfűtött állatfajta, amelynek - szerencsére - lejár az ideje, egyáltalán, az élet a Földön egy pillanat csupán, amolyan átmenet, következmények nélküli kivétel, ami a Föld összkarakterét tekintve jelentéktelen; maga a Föld, mint minden csillag, hézag csupán két semmi között, terv, ész, akarat, öntudat nélküli esemény, a legrosszabb fajta szükségszerűség az ostoba szükségszerűség. .. E szemlélet ellen valami föllázad bennünk;a hiúság kígyója azt sugallja, hogy „mindez biztosan hamis": mivel föllazít... Nem lehet, hogy mindez látszat csupán? És Kanttal szólva, mindennek ellenére az ember... Egy embernek ilyennek és ilyennek kell lennie; ez éppen olyan ízléstelenül hangzik, mintha ezt mondanánk:„a fának ilyennek meg ilyennek kell lennie". Etika avagy „a leghőbb óhaj filozófiája". - „így kellene lennie ", „másként kell majd lennie": tehát az elégedetlenség lenne az etika magva. Meg lehetne menekülni először is oly módon, hogy az ember választásában nincs érzelem; másodszor úgy, hogy megérti a jogtalan igényt és a butaságot, mert azt kívánni, hogy valami másként legyen, mint ahogyan van, azt jelenti: kívánni, hogy minden másként legyen - ami az egészet elvető kritikát tartalmaz. Ám maga az élet is ilyen kívánalom! Megállapítani, mi van, hogyan van, kimondhatatlanul fontosabbnak, komolyabbnak tűnik, mint az összes „így kellene lennie", mert az utóbbi mint emberi kritika és jogtalan igény már eleve nevetségességre ítéltetett. Szükséglet fejeződik ki benne, amely azt kívánja, hogy emberi jó közérzetünk megfeleljen a világ berendezkedésének; amennyire csak lehetséges, az akarat ugyancsak ezen állításnak felel meg. Másrészt az „így kellene lennie" kívánalmát egy másikkívánalom váltotta ki az iránt, ami van. Annak tudata ugyanis, ami van, már azon kérdés következménye: „Hogyan lehetséges ez? Miért éppen így van?" A vágyaink és a világ folyása közötti különbségen érzett csodálkozás indított minket arra, hogy megismerjük a világ folyását. Talán másként áll a helyzet: az „így kellene lennie" talán vágyunk a világ leigázására... A keresztény morálideál kultúránk rejtettebb formája. A puha és gyáva „természet"'-fogalom, amelyet a rajongók találtak ki (a „legszebb" aspektusok mellett is ott vannak a félelmetes, kérlelhetetlen és cinikus ösztönök), egyfajtakísérlet a természetből kiolvasni azt a bizonyos morális-keresztény „emberséget" - a Rousseau-féle természetfogalmat, mintha a „természet" szabadság, jóság, ártatlanság, méltányosság, igazságosság, idill volna... a háttérben mindig a keresztény morál, kultúra húzódik meg... Állítsuk csak össze mi mindent tiszteltek a költők pl. a magas hegyekben stb. Mit akart tőlük Goethe, miért tisztelte Spinozát; - E kultúra előfeltétele a tökéletes tudatlanság... A puha és gyáva „ember"-fogalom á la Comte és Stuart Mill, sőt lehetőleg kultusztárgy... Mindig a kereszténymorál kultusza, csak a neve más... a szabadgondolkodók,pl. Guyau. A puha és gyáva „művészet"-fogalom, mint együttérzésminden szenvedővel, félresiklott életűvel (még a történelemben is, pl. Thierry): mindig újra a keresztény morálideál kultusza. S ráadásul az egész szocialista ideál: nem egyéb, mint a keresztény morálideál otromba félreértése. Az ideál eredete. A talaj vizsgálata, melyből kinőtt. Az „esztétikai" állapotokból kiindulva, amelyben a világ teltebbnek, tökéletesebbnek látszik: a pogány ideál:az önigenlés uralkodik benne (az ember ad). A legmagasabb rendű típus: a klasszikus ideál - mint az összes legfőbb ösztön sikerült mivoltának kifejeződése. Megint csak a legfennköltebb stílus benne: a nagy stílus. Maga a„hatalom akarása" jut kifejezésre (a legrettegettebb ösztön be meri vallani önmagát). Olyan állapotokból kiindulva, amelyekben a világ üresebbnek, fakóbbnak, hígabbnak látszik, amelyben a„szellemiség" és az érzékek hiánya foglalja el a tökéletesség rangját, ahol többnyire a brutális, az állatiasan közvetlen elem, a felebaráti nem fordul elő - az ember levon,választ -: az ilyen „idealisták" fiziológiai karakterisztikája a „bölcs", az „angyal" (papi = szűzies = tudatlan)... ...a vérszegény (anémiás) ideál: bizonyos körülmények között az ilyen természetek ideálja lehet az első, a pogány ideál is (ekképp látja Goethe Spinozában a maga„szentjét"). C) Olyan állapotokból kiindulva, amelyekben a világot abszurdnak, rosszabbnak, szegényebbnek, csalókábbnak érezni, semmint az ideált gyanítanánk vagy keresnénk benne - az ember tagad, megsemmisít -: az ideált a természetellenesbe, tényellenesbe, logikaellenesbe vetítik. Annak az állapota, aki így ítél (a világ „elszegényedése" a szenvedés következményeként: az ember elvesz, nem ad már -): a természetellenes ideál. (A keresztény ideál a második és a harmadik között alkot átmenetet, és hol az egyik, hol a másik alakzat a túlnyomó benne.) A három ideál: A) az életet erősíti (pogány), vagy B) az életet hígítja (vérszegény), vagy C) az életet rágalmazza(természetellenes). Az „istenné válást" átélik: a legmagasabb rendű teljességben, a legfinomabb választásban, az élet szétrombolásában és megvetésében. A morálérték eredete. - Az egoizmus annyit ér, amennyit fiziológiailag ér, akiben él. Minden egyén a fejlődés teljes vonalát jelenti (és nem csupán, amint a morál fogja föl, a születéssel kezdődő valami ez); ha e vonal az ember fölemelkedését mutatja,akkor az ember

értéke valóban rendkívüli, és rendkívül nagy lehet a fejlődéséért, növekedéséért való gondoskodás mértéke is (a sikerült egyénnek rendkívüli jogot ad az egoizmusra az ígéretes jövőért való törődés). Ha az említett vonal ereszkedik, akkor a züllés, a krónikus betegségesetével állunk szemben: az ember így kevéssé értékes, és az elemi méltányosság azt kívánná, minél kevesebb helyet, erőt, napot vegyen el a sikerűitektől. Ez esetben a társadalom feladata az egoizmus féken tartása (amelyidőnként abszurdnak, betegesnek, lázadónak mutatkozik), akár egyénekről, akár az egész megnyomorodott néprétegről van szó. A „szeretet" tana és vallása, a tűrés,a segítség, a kölcsönösség vallása, az önigenlés elnyomása az ilyen rétegek között a legnagyobb érték lehet, még az uralkodó szemével nézve is, mert féken tartja a rivalitás,a „ressentiment", az irigység érzését, a félresiklottak nagyon is természetes érzését, őket isteníti az alázat, a szegénység és engedelmesség, a rabszolgalét, az alávetettség,a betegség és alattvalóság ideáljában. így már érthető,hogy az uralkodó osztályok (vagy fajok) és egyének miért tartották fent mindenkor az önzetlenség, az alacsony sorúak evangéliumát, az „Istent a kereszten". Az altruista értékelési mód túlsúlya a félresikerültség ösztönének következménye. A legalacsonyabb szintű értékítélet itt így szól: „nem sokat érek"; még világosabb a pusztán fiziológiai értékítélet: a tehetetlenség érzése, a hatalom nagy, igenlő érzelmeinek hiánya (az izmokban,idegekben, mozgásközpontokban). Ez az értékítélet az adott réteg kultúrája szerint morális vagy vallási ítéletre fordítható (a vallási és morális ítéletek túlsúlya mindig az alacsonyrendű kultúra jele): olyan szférákból igyekszik megalapozni önmagát, ahonnan az „érték" fogalmát ismeri. Az az értelmezés, amellyel a keresztény bűnös megérteni véli önmagát, kísérlet, hogy feljogosítva érezhesse magát a hatalom és önbizalom hiányára: inkább akarja magát bűnösnek érezni, mint rosszul, de hiába, már önmagában is a hanyatlás szimptómája, hogy efféle interpretációkra egyáltalán szükség van. A félresiklott életű ember egyéb esetekben az okot keresi, hogy a bűn nem az övé (mint a keresztény), hanem a társadalomé: a szocialista, az anarchista, a nihilista - azzal, hogy létüket ilyennek vagy olyannak érzik, de ebben szerintük okvetlenül valaki más a bűnös - még mindig a keresztény legközelebbi rokona, aki úgy véli, rossz közérzetét és sikertelenségét könnyebb elviselni, ha talált valakit, akit mindenért felelőssé tehet. A bosszú és a „ressentiment" ösztöne itt mindkét esetben eszköznek látszik, mégpedig a túlélés,az önfenntartás ösztöneként, csakúgy, mint az altruista elmélet és gyakorlat pozitív kiemelése. Az egoizmus gyűlölete, akár önmagunkban (mint a keresztényeknél), akár másban (mint a szocialistáknál), a bosszú hatása alatt álló értékítéletnek látszik; másrészt pedig a szenvedők önfenntartó okosságának az ellenségeskedés és szolidaritásérzése fokozásának útján... Végső soron, amint már jeleztük, a „ressentiment" kiélése (az önmagunk vagy valaki más egoizmusának) elbírálásában, elvetésében, büntetésében ugyancsak a félresiklottak önfenntartó ösztöne nyilatkozik meg. In summa: az altruizmus kultusza az egoizmus specifikus formája, amely bizonyos fiziológiai előfeltételek mellett rendszeresen föllép. Ha a szocialista nemes gesztussal „igazságot", „jogot",„egyenlő jogokat" követel, akkor egy elégtelen kultúranyomása alatt cselekszik, amelyben képtelen rájönni, miért szenved; másrészt jól is szórakozik ezzel - ha jobb körülmények között lenne, óvakodna tőle, hogy így kiabáljo n, másutt keresné a szórakozást. Ugyanez érvényes a keresztényre is: elítéli, megrágalmazza, elátkozza a „világot" - önmagát sem tekintve kivételnek. De ettől még nem kell handabandázását komolyan vennünk. Mindkét esetben betegekkel van dolgunk, akiknek jót tesz, ha kiabálnak, akiknek a rágalmazás megkönnyebbülést jelent. Az ember bensőségesítése. A bensőségesítés úgy keletkezik, hogy azokat a hatalmas ösztönöket, amelyeknek a kiélését a békére berendezett társadalom megtiltja, befelé fordítva próbáljuk ártalmatlanná tenni, a képzelettel párosítva. Az ellenségeskedés, kegyetlenkedés, bosszú,erőszak szükséglete visszájára fordul, „visszalép"; a megismerni akarásban az uralomvágy és a hódítás vágya munkál; a művészben föllép ez a visszájára forduló, szín lelő és hazudozó erő; az ösztönökből démonokat alkot,akikkel aztán harc kezdődik stb.

A HATALOM AKARÁSA ÉS AZ IGAZSÁG

Úgy vélem, eljárt azon jóhiszemű lelemény fölött az idő, hogy a szubjektum és objektum között adekvát viszony bármely módja létezhet; vagy az objektum olyasmi,ami belülről nézve szubjektum. A tudatosulás mértéke többé kevésbé a tudatosulás hasznossági szempontjától függ: hogyan engedne meg a tudat ezen kizárólagos perspektívája a „szubjektumra" és „objektumra" vonatkozó kijelentéseket, amelyek összefüggnek a valósággal! Fenntartom a belső világ fenomenalitását is: mindent,ami tudatosul bennünk, előzőleg kiigazítunk, egyszerűsítünk, sematizálunk, értelmezünk - a belső „észlelés" valóságos folyamata, a gondolatok, érzelmek, vágyak közötti oksági kapcsolat, csakúgy, mint a szubjektum és az objektum közötti oksági kapcsolat, teljességgel rejtve marad előttünk, sőt talán puszta elképzelés az egész. Ezt a „látszólag belső világot" ugyanazon formákkal és folyamatokkal alakítjuk, mint a „külső" világot. „Tényekkel" sohasem találkozunk; öröm és bánat a posteriori és levezetett értelmi jelenségek. Az „okszerűség" kicsúszik a kezünk közül; annak elfogadása, hogy a gondolatok között közvetlen, okszerű kötelék van - amint a logika ezt el is fogadja -, a legdurvább és legpontatlanabb megfigyelés következménye. Két gondolat között az összes elképzelhető indulat űzi játékát, ám mozgásuk túlságosan gyors, ezért ismerjük félre, tagadjuk őket... A „gondolkodás", ahogy az ismeretelmélet szakértői tételezik, nem is létezik: teljesen önkényes fikció ez, amely úgy jön létre, hogy a folyamatból kiemelnek egy elemet, az egész kicsinyítését, és ezt az érthetőség céljához igazítják...A „szellem", valami, ami gondolkodik, ha egy mód van rá, az „abszolút, tiszta szellem" koncepciója a hamis önmegfigyelés második levezetett következménye, amely a gondolkodásban" hisz: itt először elképzelnek egy egyáltalán nem létező aktust, a „gondolkodást", majd másodszor egy szubjektum-szubsztrátumot képzelnek el, amelyben e gondolkodás minden aktusa és semmi egyéb találja meg eredetét; vagyis mind a cselekvést, mind pedig a cselekvőt kitalálták. Nem létezik „szellem", sem ész, sem gondolkodás, sem tudat, sem lélek, sem akarat, sem igazság: mindez hasznavehetetlen fikció csupán. Nem „szubjektumról és objektumról" van szó, hanem egy bizonyos állatfajról, amely csak bizonyos viszonylagos helyesség elsősorban észlelésének szabályszerűsége (amennyiben a tapasztalatot kamatoztatni tudja) feltételével tenyészik... A megismerés a hatalom eszközeként dolgozik. Ekképp tehát kézenfekvő, hogy a megismerés a hatalom növekedésével egyenes arányban növekszik... A „megismerés" értelme: a fogalmat szigorúan antropocentrikusán és biológiailag kell felfognunk, mint a„jót" vagy a „szépet". Ha egy bizonyos faj fenn akar maradni - és hatalmilag növekedni -, akkor valóságkoncentrációjában annyi kiszámítható és változatlan elemet kell megragadnia, amennyinek meg tudja alkotni viselkedési sémáját. A megismerés fejlődésének motívuma a fennmaradás hasznossága, nem pedig - tévedések elkerülése végett valamely absztraktelméleti igény... a megismerés szerve mindig úgy fejlődik, hogy megfigyelése lehetővé tegye fennmaradásunkat. Másként szólva, a tudásvágymértéke a faj hatalomakarása növekedésének mértékétől függ: valamely faj annyi valóságot ragad meg, amennyin csak úrrá lehet, amennyit csak uralma alá tud hajtani. A szubsztancia -fogalom a szubjektum -fogalom következménye, nem pedig fordítva! Ha a lelket kiszolgáltatjuk a szubjektumnak, akkor hiányzik a „szubsztancia" előfeltétele. A létező fokozatát kapjuk, veszendőbe megy a létező. A „valóság" kritikája: hová vezet a „több vagy kevesebb valóság", a lét fokozatai, amelyekben hiszünk? Életérzésünk és hatalomérzésünk foka (logika és megélt[valóság] összefüggése) adja nekünk a „lét", a „valóság",a nemlátszat mértékét. Szubjektum: egy bizonyos egységbe vetett hitünk terminológiája ez, amely egységhez a legfőbb valóságérzet különféle elemei tartoznak: e hitet Egy ok okozataként fogjuk föl - olyannyira hiszünk hitünkben, hogy emiatt képzeljük el az „igazságot", a „valóságot", a „szubsztancialitást". „A szubjektum" fikció, amely mintha Egy szubsztrátum akaratának sok egyenlő állapota volna bennünk, de éppen mi alkottuk meg ezen állapotok „egyenlőségét"; ezek egyenértékesítése és kiigazítása a tényálladék,nem pedig az egyenlőség (ezt inkább cáfolni kell). Minden összehasonlítás jellegű gondolkodás, ítélet, észlelés előfeltétele egyfajta „közös nevezőre hozás" s még ezelőtt „egyenlősítés". Az egyenlősítés ugyanaz, mint a megfelelő anyag bekebelezése az amőbába. Az emlékezés utólagos, ezért itt az egyenlősítő ösztön már gátoltan jelentkezik: a különbség megmarad. Az emlékezés nem egyéb, mint rendezés, rendszerezés, beskatulyázás - de kinek a tevékenysége? Az egész megismerő apparátus absztrakciós és egyszerűsítő apparátus, és nem a megismerésre irányul, hanem a dolgok leigázására: a „cél" és az „eszköz" olyan messze vannak a lényegtől, akár a „fogalmak". A céllal és az esz-közzel leigázzuk a folyamatot (kitalálunk egy felfogható folyamatot!), „fogalmakkal" viszont a dolgokat, amelyek a folyamatot elindítják.

Először is képek - megmagyarázni, hogyan keletkeznek képek a szellemben. Majd a képekre alkalmazott szavak. Majd fogalmak, amelyek csak akkor lehetségesek, ha szavak már vannak vagyis sok kép összefoglalása valami nem szemléletesben, hanem hallhatóban (szó). Az a kicsinyke emóció, amely a „szóval" létrejön, tehát hasonlóképek szemléleténél, amelyek helyett Egy szó áll, szóval e gyönge emóció a közös, a fogalom alapja. Az alapvetőtény, hogy gyönge érzelmeket egyenlőnek tételezünk és azonosként fogunk föl. Tehát összecserélünk egymáshoz két egészen közeli érzetet ezen érzetek konstatálásában -ám ki konstatál? Az őseredeti a hit már minden érzéklet-benyomásban: egyfajta igent mondás az első értelmi tevékenység! Kezdetben volt az „igaznak tartás"! Kiderítendő tehát: hogyan keletkezett az „igaznak tartás"? Mi rejlik az „igaz" érzéklet mögötti Az értékbecslés, hogy „azt hiszem, valami így meg így van", mint az „igazság" lényege. Az értékbecslésekben fennmaradási és fejlődési feltételek fejeződnek ki. Minden megismerő szervünk és érzékünk csak a fennmaradási és fejlődési feltételekkel összefüggésben fejlődött. Az észbe,kategóriába, a dialektikába, tehát a logikai értékbecslésbe vetett bizalom csupán ezek tapasztalat által igazolt hasznosságát bizonyítja az élet szempontjából, nem pedig„igazságukat". Minden élő és életének előfeltétele, hogy bizonyos mennyiségű hitnek élnie kell benne, megítélhetően, hogy egyetlen lényeges értékben sem kételkedik. Tehát szükségszerű, hogy valamit igaznak kell tartani, s nem az a szükségszerű, hogy valami igaz legyen. „A való és a látszólagos világ" - ezt az ellentétet értékviszonyokra vezetem vissza. Fennmaradási feltételeinket a lét predikátumaiként vetítettük ki. Hitünkben szilárdnak kell lennünk, ha gyarapodni akarunk, ezért döntöttünk úgy, hogy a „való" világ nem változik s nem alakul, hanem létezik. A logika keletkezéséhez. A egyenlősítés, az azonosnak látás elemi hajlamát módosítja, mérsékli a haszon és a kár,a siker, alkalmazkodás alakul ki, alacsonyabb fokozat,amelyen e hajlam kielégülhet az élet tagadása és veszélyeztetése nélkül. E folyamat teljességgel megfelel annak a külső, mechanikus folyamatnak (amely szimbóluma),hogy a plazma állandóan idomul valamihez, egyenlősül valamivel, ennek formáiba és soraiba rendeződve. A logika a következő feltételhez kötött: föltéve, hogy vannak azonos esetek. Valójában e feltételnek először a fantáziában kell teljesülnie, hogy logikailag elgondolható és zárt legyen. Vagyis: a logikai igazság vágya csak azután,teljesülhet, miután végrehajtottuk minden történés elemi meghamisítását. Ebből következik, hogy itt olyan ösztön munkál, amely kétféle eszköz is lehet: egy szempont meghamisításának, majd kiteljesítésének eszköze; a logika nem az igazságvágyból származik. A föltaláló erő, amely a kategóriákat kiagyalta, egy szükséglet szolgálatában működött, a biztonság, a gyorsérthetőség szolgálatában, a jelek és hangok, szóval a rövidítés eszközei alapján; nem a „szubsztancia", „szubjektum", „objektum", „lét", „levés" metafizikai igazságairól van szó. - A hatalmasok emelték törvényerőre a dolgok neveit, és a hatalmasok között a legnagyobb absztrakcióművészek alkották meg a kategóriákat. Nem „megismerni", hanem sematizálni, a káoszra annyi szabályszerűséget és formát erőszakolni, amennyire gyakorlati szükségleteink igényt tartanak. A szükséglet játszotta a főszerepet az ész, a logika, a kategóriák kialakításában; nem a „megismerés" szükséglete, hanem az osztályozás, sematizálás szükséglete volt a döntő a megértetés, a kiszámíthatóság szempontjából... a kiigazítás, kitalálás szükséglete, hogy minden hasonló,egyenlő legyen - az ész fejlődése azonos azzal a folyamattal, amelyet minden érzéki benyomás végigjár! Itt nem munkált előzetesen létező „eszme", hanem a hasznosság,hogy a dolgok csak akkor lesznek számunkra kiszámíthatók és kezelhetők, ha durván és egyenlősítve látjuk őket... a finalitás az észben okozat, nem pedig ok; minden másfajta ész, amelyek megjelenésére számos példa adódik, gátat vet az életnek, ugyanakkor áttekinthetetlenné és egyenlőtlenné teszi. A kategóriák csak annyiban „igazságok", amennyiben életfontosságúak számunkra: amint a euklideszi tér szintén ilyen feltételes „igazság". (Egyebekben: mivel senki sem tartja szükségszerűnek, hogy éppen emberek léteznek, az ész is, csakúgy, mint az euklideszi tér, bizonyos állatfajok merő idioszinkráziája, egy a sok közül...) A szubjektív kényszer - és ez nem tűr ellentmondást - biológiai kényszer: a hasznosság ösztöne, hogy úgy következtetünk, ahogy következtetünk, a vérünkben van, majdhogynem mi magunk vagyunk ez az ösztön... Viszont micsoda naivitás volna ezt bizonyítéknak tekintenünk, miszerint ennek révén „magánvaló igazság" birtokába jutunk... Az ellentmondani nem tudás valamire való képtelenséget bizonyít, nem pedig „igazságot". A látszat, ahogy én értem, a dolgok valóságos és egyetlen realitása, amelyre az összes létező predikátum vonatkozik, és amely viszonylag még a legjobban jellemezhető valamennyi, tehát egymásnak ellentmondó predikátumokkal is. E szóval viszont nem fejezünk ki egyebet, mint haszontalanságot a logikai eljárások és disztinkciók szempontjából: tehát a „látszatot" a „logikai igazsághoz" képest, amely azonban szintén csupán egy képzeletbeli világban lehetséges. Tehát a „látszatot" nem a „valóság" ellentétének tekintem, hanem megfordítva: a látszatot tekintem valóságnak, amely nem változik képzeletbeli „igazságvilággá". E valóság neve lehetne akár a „hatalom akarása"is, mármint belülről jellemezve, nem pedig megragadhatatlan, képlékeny Proteusz-természete alapján.

Ha Énünk számunkra az egyedüli Lét, amely szerint minden létet alkotunk és megértünk, akkor igazán remek! Ekképp nagyon is helyénvaló a kétely, hogy itt esetleg perspektivikus illúzió esete áll elő - a látszólagos egység, amely mindent összefog, akár a látóhatár vonala. A test vezérfonalán beláthatatlan sokféleség mutatkozik; módszertanilag megengedett, hogy a jobban tanulmányozható gazdagabbat használjuk vezérfonalul a szegényebb megértéséhez. Végül pedig: ha feltesszük, hogy minden levés (Werden), akkor a megismerés csak a létbe hit alapján lehetséges. A folytonos átmenetek nem engedik meg, hogy „egyénről" stb. beszéljünk; az állapotok száma ugyancsak állandóan változik. Nem beszélnénk időről, és mit sem tudnánk mozgásról, ha - durva módon - a mozgó mellett nem lenne némi fogalmunk a „nyugalmi" helyzetről. Éppen ilyen keveset tudnánk okról és okozatról, és az „üres tér" téves fogalma nélkül nem érkeztünk volna el a tér fogalmához.Az azonosság tételének hátterébe az a „látszat" húzódik meg, hogy léteznek azonos dolgok. Szigorú értelemben egy alakuló világ nem „érthető", nem „ismerhető meg"; „megismerés", azaz régebbi és újabb tévedések összehasonlítása csupán akkor lehetséges, ha a megértő és a megismerő értelem már egy durván megalkotott világgal találkozik,amelyet látszatokkal népesítettek be, és mindez meg is szilárdult, mert éppen ez a látszat tartotta fent az életet. Elemi megoldás: hiszünk az észben, ezt azonban a szürke fogalmak filozófiája, a nyelv, a lehető legnaivabb előítéletek alapján építették föl. A diszharmóniát és a problémákat csupán beleolvassuk a dolgokba, mert csak nyelvi formában gondolkodunk ezért hiszünk az „ész" „örök igazságaiban" (pl.szubjektum, predikátum). Már nem gondolkodunk, ha ezt nem a nyelvi kényszerhatására tesszük, sőt e ponton jutunk el a kételyhez, hogyitt határok határát kellene látnunk. Az értelmes gondolkodás séma szerinti interpretáció,amely sémát nem tudjuk eldobni. Kant teológiai előítélete, öntudatlan dogmatizmusa,moralista perspektívája uralkodik, irányít, parancsol. A proton pszeudósz: hogyan lehetséges a megismerésténye? Ténye egyáltalán a megismerés, az ismeret? Mi az ismeret? Ha nem tudjuk, mi az ismeret, nem tudjuk megválaszolni a kérdést: létezik-e egyáltalán megismerés? Nagyszerű! De ha nem tudom, hogy megismerés létezik-e vagy létezhet, akkor a józan ész értelmében nem is tehetem föl a kérdést: mi a megismerés? Kant hisz a megismerés tényében. Állítása naiv: az ismeret az az ismeret! „Az ismeret ítélet!" De az ítélet hit, hogy valami így meg így van! És nem ismeret! „Minden ismeret szintetikus ítéletekből áll", amelyek az általánosság jellemvonásával rendelkeznek (a dolog minden esetben így viselkedik, és nem másként), a szükségszerűség jellegével (a megállapítás ellentéte sohasem teljesülhet). Mindig előfeltétel a megismerésbe vetett hit jogszerűsége, ahogy előfeltétel a lelkiismeret megítélésénél az érzelem. Itt a morális ontológia az uralkodó előítélet. A következtetés tehát így hangzik: 1. léteznek kijelentések, amelyeket általánosan érvényesnek és szükségszerűnek tartunk; a szükségszerűség és az általános érvényűség karaktere nem származhat a tapasztalatból; következésképpen tapasztalat nélkül, máshonnan kell származnia, a megismerés forrásának másutt kell lennie! Kant így következtet: 1. vannak kijelentések, amelyek csak bizonyos feltétel mellett érvényesek; 2. e feltétel,hogy a kijelentés nem a tapasztalatból származik, hanem a tiszta észből. Tehát kérdés: honnan fakad hitünk az ilyen igazságban,honnan származnak ítéletei? Ám valamely hit, erős meggyőződés keletkezése pszichológiai probléma; nagyon korlátozott és szűk tapasztalat hoz létre gyakran efféle hitet! Kant már előfeltételezi, hogy nem csupán „a posteriori"tények léteznek, hanem „a priori" tények is, a „tapasztalat" előtt. A tapasztalatból állítólag sohasem lehetne szükségszerűség és általános érvényűség: ebből aztán már világos, hogy a tapasztalat nélkül egyszerűen csak úgy vannak? Nem léteznek egyes ítéletek! Az egyes ítélet sohasem „igaz", sohasem ismeret; csak összefüggésben, sok ítélet vonatkozásában jön létre kezesség. Mi különbözteti meg az igaz hitet a hamis hittől? Mi az ismeret? Kant tudja, és ezt az Égnek köszönheti! A tapasztalatból sohasem lehet szükségszerűség és általánosság! Tehát csak a tapasztalattól függetlenül, a tapasztalás előtti Az efféle belátás - amely a priorit tételez,tehát minden tapasztalattól független, és a tiszta észből származik - a „tiszta ismeret". A logika alaptételei - az azonosság és az ellentmondás elve - tiszta ismeretek, mert megelőznek minden tapasztalatot. Csakhogy egyáltalán nem ismeretek! Hanem szabályzó hittételek. A teret a tiszta ész formájának kell tekintenünk, ha megakarjuk alapozni a matematikai ítélet a prioritását (tisztaésszerűségét). Hume kijelentette: „egyáltalán nem léteznek a priori szintetikus ítéletek". Kant így szól: igenis léteznek! És haléteznek ilyenek, akkor létezik talán metafizika is, a dolgok megismerése a tiszta ész által! A matematika lehetséges olyan feltételek mellett, amelyek mellett a metafizika sohasem lehetséges. Minden emberi megismerés tapasztalati vagy matematikai. Egy ítélet szintetikus: azaz különféle képzeteket kapcsol össze. Azonkívül a priori: mert e kapcsolat általános és szükségszerű, amely sohasem adódhat érzéki észleletrévén, hanem csak a tiszta ész útján. Ha volnának a priori szintetikus ítéletek, akkor az észnek képesnek kellene lennie rá, hogy összekapcsolja őket;

az összekapcsolás forma. Az észnek formaadó képességgel kell rendelkeznie. Az ítéletalkotás legrégebbi hitünk, legmegszokottabb igaznak vagy hamisnak „tartásunk", kijelentés vagy tagadás, bizonyosság, hogy valami így van, és nem másként, e téren valóban „elismertünk" egy hitet - de voltaképpen mit hiszünk igaznak minden ítéletben? Mik a predikátumoki - Változásaikat nem mint olyanokként vesszük, hanem „magánvalóként", ami idegen tőlünk, amit „észlelünk" csupán; és nem történésként, hanem létként tételezzük őket mint „tulajdonságot", és valami lényeget találunk fel, amelyhez tartoznak,azaz az okozatot okozóként tételezzük, az okozót pedig létezőként. De az „okozat" fogalma még ebben a megfogalmazásban is önkényes, mert a rajtunk végbemenő változásokról, amelyekről azt hisszük, hogy nem önmaguk okai, csak arra következtetünk, hogy mindenképpen okozatok, mégpedig a következtetés szerint, hogy „mindenváltozáshoz tartozik egy okozó". - Ám ez a következtetés már mitológia szétválasztja a hatót és a hatást. Ha azt mondom: „a villám világít", akkor a világítást egyszer tevékenységként, másszor pedig alanyként tételezem: tehát a történésben egy létet tételezek fel, amely a történéssel nem egy, hanem inkább megmarad, van és nem „lesz". -A történést hatásként tételezem, az okozatot pedig létként: ez kettős tévedés, avagy interpretáció, amelynek bűne másokat terhel. „Igazság": ez az én gondolkodásmódom szerint nem szükségképpen jelenti a tévedés ellentétét, hanem a legalapvetőbb esetekben csupán különféle tévedések egymáshoz való viszonyát: az egyik régebbi, mélyebb a másiknál, sőt kiirthatatlan talán, amennyiben a magunkfajta organikus lény nem tud nélküle élni; míg egyéb tévedések nem zsarnokoskodnak ennyire fölöttünk életfeltételek gyanánt, inkább félreállíthatók és cáfolhatók az említett„zsarnokokhoz" képest. Cáfolhatatlan feltevés: mindettől még miért lennének „igazak"! E mondat tán fölháborítja a logika szakértőit,akik a logika határait a dolgok határaival azonosítják,ám ennek a logikai optimizmusnak én már régen hadat üzentem. Mi az igazság! (Inercia, azon hipotézis, amelynél a szellemi erő legcsekélyebb felhasználásával elégülünk ki stb.) Első tétel. A könnyebb gondolkodásmód legyőzi a bonyolultat. - Dogma: simplex sigillum veri. Dico: nevetséges gyerekség, hogy az érthetőségnek valami köze lenne az igazsághoz... Második tétel. A léttől, a dologról, a tiszta, szilárd egységekről szóló tan százszorta könnyebb, mint a levésről és a fejlődésről szóló... Harmadik tétel. A logikát csak könnyítésként találták ki: kifejezőeszközként - nem igazságként... Később aztán igazságként hatott... Parmenidész azt mondta: „Nem gondoljuk el azt, ami nincs". Mi a dolgok másik végén vagyunk, és azt mondjuk: „Ami elgondolható, az minden bizonnyal fikció." A színlelés a lények növekvő rangsorával egyenes arányban növekszik. A szervetlen világban egyáltalán nem is létezik, ám a szervesben kezdetét veszi az alattomoskodás;már a növények is mesterek ebben. A legnagyobb emberek, mint Caesar, Napóleon (lásd Stendhal véleményét róla), a fejlettebb fajok (olaszok), a görögök (Odüsszeusz);az alattomosság lényege szerint az emberi fejlődéshez tartozik... A színész problémája. Dionüszosz-ideálom. A szerves funkciók, a legerősebb életösztönök optikája: a tévedni akaró erő minden életben; a gondolkodást előfeltételező tévedés. Mielőtt gondolkodnánk, már bizonyára „kitaláltunk" valamit; az azonos esetek egymáshoz igazítása,az egyenlőség látszata régebbi az egyenlőség felismerésénél. Az abszolút térben az erő szubsztanciájaként hiszek:ez az erő határol és formál. Az idő örök. Magánvaló módon nincs tér, sem idő: a „változások" jelenségek csupán(vagy „nekünk való" érzékfolyamatok); ha ezek között szabályszerű visszatérést tételezünk, akkor mindezzel csupán azt a tényt alapozzuk meg, hogy ez mindig így volt. Könnyű félreértésként fölfogni azt az érzést, hogy a post hoc voltaképpen propter hoc; érthető. De jelenségek nem lehetnek „okok"! Valamely történés vagy cselekvésként, vagy szenvedésként való értelmezése - tehát minden cselekvés szenvedés- a következőt jelenti: minden változás, minden máslét okozót föltételez, és valamit, amin a „változás" végbemegy. A .szubjektum" fogalmának pszichológiai története. A test, a dolog, a szem által alkotott „egész" hozza létre a különbséget cselekvés és cselekvő között; a cselekvőt, a cselekvés okát egyre kifinomultabban értelmezték, így lett belőle végül „szubjektum". A determinizmus ellen. Abból, hogy valami valamiből szabályszerűen és kiszámíthatóan következik, még nem adódik az, hogy szükségszerűen következik. Valamely erőkvantumot nem tesz „nem szabad akarattá" a tény, hogy minden meghatározott esetben egyfajta és azonos módon viselkedik. A „mechanikus szükségszerűség" nem tényálladék; mi magunk interpetáltuk a történésbe. Mi magyaráztuk a történés megfogalmazhatóságát a történés fölött uralkodó szükségszerűség folyományaként. De abból, hogy valami meghatározottat teszek, még semmiképpen sem következik, hogy ezt kényszerülök tenni. A kényszer a dolgokban nem mutatható ki: a szabály azt bizonyítja csupán, hogy egy és ugyanazon történés nem egyszersmind más

történés is. Mi, szubjektumok, cselekvők magyaráztuk bele a dolgokba azt a látszatot, amely szerint minden történés a szubjektumra gyakorolt kényszer következménye. Ám ki gyakorolja e kényszert? Megint csak egy „cselekvő". Ok és okozatveszedelmes fogalom - mindaddig, amíg Valami gondolkodik, okoz és Valami létezik, amire okozati hatást gyakorol. A szükségszerűség nem tényálladék, hanem interpretáció. Ha megértettük, hogy a „szubjektum" nem hat, nem „okoz", hanem csak fikció, akkor ebből sok minden következik. A dologiságot csupán a szubjektum képére találtuk fel, és beleinterpretáltuk az érzékelés zűrzavarba. Ha már nem hiszünk az okozó szubjektumban, akkor megszűnik az okozó dolgokba, a kölcsönhatásokba vetett hit is, megszűnik ok és okozat azon jelenségek között, amelyeket dolgoknak nevezünk. Ezzel természetesen megdől az okozóatomok világa is: ezt mindig azon előfeltevéssel fogadjuk el, hogy szubjektumokra van hozzá szükség. Végül pedig megdől a „magánvaló dolog", mert ez végső soron egy „magánvaló szubjektum" koncepciója. De mi értjük, hogy e szubjektumot csak kitalálták. Tarthatatlan a„magánvaló" és a „jelenség" ellentéte; ám ezzel megdől a jelenség fogalma is. Ha feladjuk az okozó szubjektumot, akkor az objektumot ugyancsak, amelyre hat. A tartam, az önmagával való azonosság, a lét nem rejlik sem a szubjektumok, sem az objektumnak nevezett valamiben: történéskomplexumok ezek, amelyek egyéb komplexumokhoz képest látszólag maradandók - tehát pl. különböznek egymástól a történés gyorsaságában. (Nyugalommozgás, helyhez kötött mozgékony: mindazon ellentétek, amelyek nem önmagukban léteznek, és amelyekkel valóban csupán fokozati különbségeket fejeznek ki, amelyek ellentétnek látszanak egy bizonyos látószögből nézve. Ellentétek nemléteznek: csak a logikának köszönhető az ellentétfogalmunk, amelyet aztán hamisan átruházunk a dolgokra.) Ha feladjuk a „szubjektum" és az „objektum" fogalmát, akkor a ,szubsztancia" fogalmát is és következésképpen ennek különféle módosulásait ugyancsak, mint pl.„anyag", „szellem" és egyéb hipotetikus lényegek, „az anyag örökkévalósága és változatlansága" stb. megszabadulunk az anyagszerűségtől. Morálisan kifejezve: a világ hamis. Ám amennyiben maga a morál ugyancsak e világ egy darabja, a morál szintén hamis. Az igazságvágy nem egyéb, mint ezen hamis jellegmegszilárdítása, tartósan valóvá tevése, szem elől tévesztése, átköltése a létezőbe. Az igazság tehát nem valami létező és megtalálható, hanem valami megalkotandó, és ami nevet ad egy folyamatnak vagy inkább valami győzni vágyó akaratnak, amely soha véget nem ér, sohasem fogy el: ebbe foglalandó az igazság,mint processus in infinitum, egyfajta aktív meghatározás,nem pedig valaminek a tudatosulása, ami „magánvalóan"szilárd és meghatározott. Egyszóval: „a hatalom akarása". Az élet a tartós és szabályszerűen visszatérő dolgok hitének előfeltevésén alapul; minél hatalmasabb az élet, annál nagyobb a kitalálható, mintegy létezővé tett világ. Logizálás, racionalizálás, szintetizálás mint az élet segédeszköze. Az ember kivetíti igazságra törekvő ösztönét,„célját" bizonyos értelemben önmagán kívülre, létező világként, metafizikai világként, „magánvaló dologként", már előzetesen létező világként. Az ember alkotó szükséglete kiagyalja a világot, amelyen dolgozik, mintegy „megelőlegezve" azt; ez az előleg,az igazságnak „ez a hite" az ember támasza. Minden történés, minden mozgás, minden levés nem egyéb fokozati és erőviszonyok megállapításánál: harc... Az „egyén java" éppen olyan képzeletbeli dolog, minta „faj java": az előbbit nem áldozzák fel az utóbbinak,amely távolból szemlélve éppen olyan megfoghatatlan,akár az egyén. A ,faj fennmaradása" a faj növekedésének következménye csupán, vagyis a fajta legyőzése egy erősebb faj felé vezető úton. Mihelyt elképzelünk valakit, aki felelős azért, hogy mi ilyenek és ilyenek vagyunk stb. (Isten, természet), tehát szándékára hárítjuk a felelősséget létünkért, boldogságunkért és nyomorunkért, elrontjuk a levés ártatlanságát. Akkor aztán fogtunk valakit magunknak, aki általunk és velünk el akar érni valamit. A látszólagos „célszerűség" (a „minden emberi dologra állandóan ráhúzott célszerűség") csupán következménye a minden történést vezérlő hatalom akarásának... ...az erősödés rendszereket hoz magával, amelyek ugyancsak a célszerűség jellegével látnak... ...a látszólagos célok nem szándékosak, ám mihelyt a nagyobb hatalom lesz úrrá a kisebb hatalmon úgy, hogy az utóbbi a nagyobb funkciójaként dolgozik, mindenrangsort, az eszköz és cél rendszerének látszatát hozza létre. A látszólagos „szükségszerűség" ellen: - ez csak annak kifejeződése, hogy egy erő nem valami más is. A látszólagos „célszerűség" ellen: - utóbbi csupán hatalmi szférák rendszerének és ezek összhatásának kifejeződése. Nincs gyerekesebb mese a megismerésről szóló mesénél. Azt szeretnénk tudni, hogyan festenek a „magánvalódolgok", de hát láthatjátok, hogy nem léteznek magánvaló dolgok! De ha még létezne is magánvaló, valami feltétlen dolog, akkor sem lehetne éppen ezért megismerni. Valami feltétlen nem ismerhető meg: különben nem lenne feltétlen! A megismerés viszont mindig azt jelenti, hogy „magunkat valahová, valamiféle feltételek közé helyezzük"; az ilyen megismerő azt akarja, hogy ahhoz, amit meg akar ismerni, ne legyen semmi köze; vagyis e valamihez egyáltalán senkinek ne legyen semmi köze: itt láthatóaz ellentmondás a megismerni akarásban és az óhajban,hogy ehhez senkinek se fűződjék érdeke (mert akkor minek a megismerés!), másodszor pedig, mivel olyasmi,amihez senkinek semmi köze, egyáltalán nem is létezik,tehát nem ismerhető meg. A

megismerés annyit tesz,hogy „magunkat valamiféle feltételek közé helyezzük" -tehát minden esetben feltételek megállapítása, kijelölése,tudatosítása {nem pedig lények, dolgok, „magánvalók"megalapozása). A „magánvaló dolog" ugyanúgy viselkedik, mint a„magánvaló értelem", a „magánvaló jelentés". Nem létezik „magánvaló tényálladék", hanem tényálladék csak aztán jöhet létre, miután már belehelyeztünk egy értelmet. A „mi ez?" bizonyos értelemtételezés valami másból nézve. Az „esszencia", a „lényegiség" perspektivikus, és már sokaságot tételez föl. Mindig csak ez van: „Mi ez nekem"(nekünk, mindennek, ami él stb.)? Valamely dolog akkor volna megnevezve, ha valamennyi lényegére rákérdeznénk („mi ez?"), és e kérdéseket megválaszolnánk. Feltéve, hogy egyetlen lényeg hiányzik,egyetlen relációja és perspektívája a többi dologhoz képest, és így a dolog még mindig nincs „definiálva". Röviden szólva: valamely dolog lényege egy „nézet"csupán a „dologról". Vagy inkább: „ez az" a voltaképpeni„van" az egyetlen „van". Nem szabad kérdezni: „de akkor ki interpretál;", hanem magának az interpretálásnak, a hatalom akarása egyformájának kell létet tulajdonítanunk (ám nem passzív„létet", hanem folyamatot, levest) indulatként (affekt). A dolgok létezése teljes egészében az elképzelő, gondolkodó, akaró, kitaláló műve, maga a „dolog" fogalma éppen úgy, mint minden tulajdonságé. - Maga a „szubjektum"szintén ilyen megalkotott „dolog", mint minden egyéb:egyszerűsítés, hogy a mozgató, kitaláló, gondolkodó erőt mint olyanként jellemezhessük, megkülönböztetendő az egyes mozgástól, kitalálástól, gondolkodástól. Tehát alapjában véve minden egyes dolog különbségképessége jellemzi a cselekvést minden egyéb eljövendő cselekvéshez képest (a cselekvést és a hasonló cselekvés valószínűségét). „Megismerésünk" mennyiségek megállapítására korlátozódik, ugyanis nem tudjuk megállni, hogy e mennyiségkülönbségeket ne minőségekként érzékeljük. A minőség nekünk váló perspektivikus igazság; nem pedig „magánvaló". Érzékeink bizonyos középúton funkcionálnak, vagyis a nagyot és a kicsit csak létünk feltételeihez képest érzékeljük. Ha érzékeink tízszeresen kiélesednének vagy eltompulnának, tönkremennénk. Vagyis a mértékviszonyokat létlehetőségeink vonatkozásában érzékeljük minőségekként. A mennyiségek vajon nem minőségek jelei? A nagyobb hatalom (Macht) másféle tudatnak, érzelemnek, vágynak felel meg, más perspektívának; magában a növekedésben is a „nagyobbnak lenni" vágya él; bizonyos quale-ből születik a quantum-ban való növekedés vágya; tisztán mennyiségi világban halott lenne minden, merev és mozdulatlan. - Minden minőség mennyiségre való redukciója ostobaság; analógiaszerűen állnak egymás mellett. A minőségek a mi áthatolhatatlan gátaink; egyszerűen nem tudjuk megállni, hogy merő mennyiségkülönbségeket ne valami minőségileg alapvetően különbözőként érzékeljünk, amelyek már nem redukálhatok egymásra. De ahol az „ismeret" szónak bárminemű értelme van, az mind abban a tartományban található, amelyben számolni, mérlegelni, mérni lehet, tehát a mennyiség területén; míg - megfordítva - minden értékérzékletünk (vagyis érzékleteink) pontosan a minőségekhez kapcsolódik, vagyis a csak hozzánk tartozó „perspektivikus" igazságokhoz, amelyek semmi esetre sem „ismerhetők meg". Kézenfekvő, hogy mindenki, aki tőlünk különbözik, más és másminőségeket érzékel, és ekképp más világban él, mint mi. A minőségek a mi voltaképpeni emberi idioszinkráziáink;az emberi büszkeség egyik öröklött őrültsége volna azt kívánni, hogy ezek a mi emberi értelmezéseink és értékeink általános és talán konstruktív értékek legyenek. A látszólagos világ értékek alapján tekintett világ; e világot értékek alapján rendezték, vagyis ebben az esetben hasznossági szempontok alapján bizonyos állatfaj fennmaradására és tartalmi növekedésére való tekintettel. Tehát a „perspektivikus" adja a „látszat”jelleget! Mintha még megmaradna egy világ, ha a perspektivikust leszámítjuk! Mintha a relativitást vontuk volna le ezzel... Minden erőcentrumnak megvan a perspektívája az egész maradékra, vagyis egészen meghatározott értékelése, cselekvésmódja, ellenállásmódja. Tehát a látszólagos világ a világra való hatás speciális módján redukálódik,egy bizonyos középpontból kiindulva. Másféle akció, másféle cselekvés nincs is: és a „világ"szó ezen akciók összhatását jelenti. A „realitás" pontosan ezen akcióknak és részakcióknak az egészre gyakorolt hatásából él. Az égvilágon semmiféle jogunk sincs itt már látszatokról beszélni... A reagálás specifikus módja a reagálás egyedüli módja: nem tudjuk, hányféle mód van, és milyenek. De nincs„más", nincs „való", nincs lényeges lét - ekképp a világakció és reakció nélkül lenne kifejezve... A látszólagos világ és a való világ ellentéte a „világ" ésa „semmi" ellentétére redukálódik. A „való és a látszólagos világ"fogalmának kritikája. -Közülük az első fikció csupán, és tisztán kitalált dolgokból áll. Maga a „látszat" is a realitáshoz tartozik: létének egyik formája; vagyis olyan világban, ahol nincs lét, ott a látszat útján kell megalkotni az azonos esetek bizonyos kiszámítható világát: a megfigyelésben és összehasonlításban lehetséges tempót stb. A „látszat" egyfajta helyreigazított és leegyszerűsített világ, amelyet gyakorlati ösztöneink dolgoztak ki: nekünk tökéletesen rendjénvaló, ugyanis élünk, tudunk élni benne; ez igazságának bizonyítéka számunkra... ...a világ a körülményektől eltekintve, hogy benne élünk, a világ, amelyet nem redukáltunk létünkre, logikánkra és pszichológiai előítéleteinkre, nem „magánvaló"világként létezik, hanem lényegileg relációvilág; más és más pontról nézve más és más arcát mutatja; léte lényegileg minden ponton más és más; minden

pontra nyomást gyakorol, minden ponton ellenáll - és ez az összességminden esetben teljességgel inkongruens. A hatalom mértéke határozza meg, melyik lény birtokolja a hatalom másféle mértékét: milyen formában, erőszakkal, kényszerrel hat vagy áll ellen. Egyedi esetünk éppen elég érdekes: megalkottunk egy koncepciót, hogy élhessünk egy világban, amelyet pontosan úgy észlelünk, hogy még képesek vagyunk elviselni... Ha filozófus az ember, mint ahogy mindig is az volt,akkor nincs szeme annak számára, ami volt, sem annak,ami lesz - csak a létezőt látja. De mivel semmi sem létezik, így a filozófusnak a képzeletbeli marad meg csupán,ez az ő „világa". A művész semmiféle valóságot nem tud elviselni, félrenéz, visszapillant; legjobb meggyőződése, hogy minden dolog igazi értéke az az árnyékszerű maradvány, amelyet színből, formából, hangból, gondolatból nyer, hisz benne,hogy minél inkább fi nomít, légiesít, eszményit egy dolgot vagy egy embert, ezek annál értékesebbek lesznek: minél kevésbé reális valami, annál értékesebb. Ez platonizmus. Platón még a merésznél is merészebb volt a dolgok megfordításában: a realitás fokát az értékfok szerint mérte, és azt mondta: minél több az „Eszme", annál több a lét. Megfordította a „valóság" fogalmát, és azt mondta: amit valóságosnak tartotok, az tévedés, és minél közelebb jutunk az„Eszméhez", annál közelebb kerülünk az „igazsághoz".Érthető ez? Ez volt a legnagyobb átkeresztelés; és mivel a kereszténység fölvette, nem is csodálkozunk rajta. Platón lényegében a látszatot művészként, mert az volt, a lét elé helyezte, tehát a hazugságot és az igazság megköltését – ám annyira meg volt győződve a látszat értékéről, hogy fölruházta a „lét", az „okság" és a „jóság" attribútumaival, vagyis mindennel, aminek csak értéket tulajdonítunk. Az értékfogalom maga okként elgondolva: első belátás. Az ideálminden becse attribútummal ellátva: második belátás. A megismerés visszavezetés: lényege szerint regresszus ininfinitum. Csupán a lustaság, a fáradtság parancsol megálljt(egy állítólagos causa prímánál, valamely feltétlennél stb.). A metafizika pszichológiájához. - A félénkség befolyása. Az emberek mindig a nagy szenvedély okától féltek a legerősebben (uralomvágy, gyönyör), ezekkel szemben viselkedtek hát a legellenségesebben, kiküszöbölve őket a „való világból". így az indulatokat (Affekt) lépésről lépésre eltörölték - Istent a Gonosz ellentéteként tételezték, vagyis a realitást a vágyak és az indulatok tagadásába helyezték (azaz a semmibe). Ugyancsak meggyűlölték az értelmetlenséget, az önkényt, a véletlent (számtalan fizikai szenvedés okaként). Következésképpen tagadják ezt az elemet a magánvaló-létezőben, abszolút „ésszerűségként" és „célszerűségként" fogva föl. Hasonlóképpen féltek a változástól, a múlandóságtól; mindebben elnyomott lelkiség fejeződik ki, bizalmatlansággal és rossz tapasztalatokkal tele (Spinoza esete: ellentétes típusú ember e változást csábítónak tekinti.) Egy erővel és játékossággal teli lény éppen az indulatot, az értelmetlenséget és a változást helyeselné a boldogság szempontjából, következményeikkel (veszély, küzdelem, bukás stb.) együtt. A filozófia eltévelyedése abban áll, hogy ahelyett hogy a logikában és az ész kategóriáiban eszközt látnánk a világkiigazításához hasznossági célokra, tehát egy „elvileg" logikus hamisítás érdekében, megtesszük ezeket az igazság, vagyis a valóság kritériumainak. Az „igazság kritériuma"voltaképpen csupán egy alapvető hamisítás ilyen rendszerezésének biológiai hasznossága volt, és mivel egy állatfaj nem ismer fontosabbat annál, mint hogy fenntartsa önmagát,„igazságról" itt csak ilyen értelemben beszélhetünk. Az igazi naivitás abban állt, hogy az antropocentrikus idioszinkráziát tekintettük a dolgok mértékének, ezt vettük irányvonalnak a „reális" és az „irreális" megragadásához; röviden szólva: egy bizonyos feltételt abszolutizáltunk. És lássátok: így aztán szétesik a világ egy „való" és egy „látszólagos" világra, és az ember előtt pontosan az a világ keveredett rossz hírbe, amelyet már lakott, berendezkedett benne eszének használatával. Az éles elméjű filozófusoknak - ahelyett hogy a formák használatával a világot kezelhetővé és kiszámíthatóvá tették volna - az az őrült ötletük támadt, hogy e kategóriákban azon világ fogalma adott, amelynek a másik világ, amelyben élünk, nem felel meg...Az eszközöket értékmérőkként magyarázták félre, a szándék elítéléseként... A szándék az volt, hogy hasznos módon csapjuk be magunkat: ehhez az eszköz pedig képletek és jelek kitalálása volt, melyek segítségével a zavarba ejtő sokféleséget célszerű és kezelhető sémára redukáltuk. Ám, ó, jaj! Még egy morálkategóriát is belekevertünk a játékba: egyetlenegy lény sem akar csalódni, egyetlenlény sem csalódhat - következésképpen tehát csak az gazság akarása létezik. Mi az „igazság"? Az ellentmondás tétele adta meg a sémát: a való világ, melyhez az utat keressük, nem mondhat ellent önmagának, nem változhat, nem alakulhat, nincs kezdete, sem pedig vége. Ez a lehető legnagyobb tévedés, ami csak létezett valaha is, a földi tévedések végzetes csapása: azt hitték, hogy az ész formáiban a realitás egy kritériumát találták meg,míg e formákkal rendelkezve hogy úrrá legyenek a realitás fölött - csupán okos módon félreértették a realitást... És nézzétek csak: így lett hamis a világ, és pontosan azon tulajdonságok miatt, amelyek realitását jelentik: változás, levés, sokféleség, ellentét, ellentmondás, háború -és már le is sújtott ránk a balsors... Hogyan szabadulunk meg a hamis, a csupán látszólagos világtól (ez volt a valóságos, az egyetlen). Hogyan lehetséges maga az ellentét a látszólagos világ jellegével szemben (a tökéletes lény fogalma minden reális lény ellentéteként érthetőbb az élettel szembeni ellentmondásnál) . Az értékek teljes egészükben az élet megrágalmazását célozták.

Az ideáldogmatizmust összetévesztették a megismeréssel: ekképp az ellenpárt a tudomány előtt is mindig visszarettent. Ily módon a tudomány elől kétszeresen is elvágták az utat: egyrészt a való világba vetett hittel, másrészt ezen hit ellenségei által. A természettudományt és a pszichológiát 1. objektumaiban elítélték, 2. megfosztották ártatlanságától... A való világban, ahol minden összefügg és kölcsönösen feltételezi egymást, ha valamit elítélnek és elvonatkoztatnak, akkor mindent elvonatkoztatnak és elítélnek. E kifejezések: „nem kellene így lennie", „nem kellett volna így lennie" - viccek... Ha kigondolnánk a következményeket, akkor tönkretennénk az élet forrását, megszüntetve azt, ami bizonyos értelemben káros, rombolóhatású. A fiziológia mindezt igazán jól szemlélteti! Látjuk, hogy a morál a) miképp mérgezi meg az egész világfelfogást, b) mi módon vágja el a megismeréshez, a tudományhoz vezető utat, c) hogyan oldja föl és oltja ki az igazi ösztönöket (azzal, hogy már gyökereiket is amorálisnak tételezi). A dekadencia félelmetes eszközét látjuk munkában,amely a legszentebb nevekkel és külsővel ruházza föl magát. A tudomány eddig a hipotézisekkel mindent „megmagyarázó", a dolgok tökéletes zűrzavarának eloszlatása volt- tehát az intellektus káosz iránti ellenszenve. Ugyanez az ellenszenv ragad meg engem önmagam szemléletekor: belső világomat is egy séma szerint szeretném képileg maga melé képzelni és az intellektuális zűrzavar fölött úrrá lenni. A morál ilyen leegyszerűsítés volt: az emberről azt tanította,hogy már ismert, már kiismert. - Megsemmisítettük hát a morált de hát megint csak teljességgel sötétben maradtunk! Tudom, hogy önmagámról semmit sem tudok. A fizika a lélek számára valóságos jótéteménynek adja ki magát:a tudomány (az ismerethez vezető útként) új varázserőretesz szert a morál félreállítása után - és mivel csak ebben látjuk a következetességet, egész életünket arra kell föltennünk, hogy megőrizzük magunknak a tudományt. Ebből kicsinyes, praktikus gondolkodásmód származik, amennyiben megismerőként szemléljük létfeltételeinket. Ez a perspektivikus világ, ez a szemnek, tapintásnak,fülnek való világ nagyon hamis egy sokkalta finomabb érzékapparátushoz viszonyítva. Ám érthetősége, áttekinthetősége, gyakorlatiassága, szépsége mindjárt szűnni kezd, mihelyt érzékeinket finomítjuk; éppen így szűnik meg a szépség is, ha átgondoljuk a történelmi folyamatokat; a cél rendje illúzió csupán. Elég az hozzá, hogy minél felületesebben és átfogóbban figyeljük a világot, a világ annál értékesebbnek, meghatározottabbnak, rosszabbnak,jelentősebbnek tűnik. Mivel mélyebben tekintünk bele,annál jobban elhomályosul értékbecslésünk - a jelentésnélküliség közeledik! Mi alkottuk meg a világnak azon értékét, amellyel rendelkezik! Mi, megismerők fölismertük azt is, hogy az igazság tisztelete egy illúzió következménye- és az igazságnál többre kell becsülnünk a formáló, egyszerűsítő, alakító, föltaláló erőt. „Minden hamis! Minden megengedett!" Csupán a szemlélet bizonyos merevsége, az egyszerűség akarása vázolja föl a szépet, az „értékest" magánvalóként, fogalmam sincs, hogy ezek mik lehetnek. Tudjuk, hogy valamely illúzió szétrombolásából még nem lesz igazság, tudatlanságunk növekszik csupán „üresterünk" tágul, „sivatagunk" területe gyarapszik. Mi lehet a megismerési „Értelmezés", a dolgok felruházása értelemmel - nem pedig „magyarázat" (a legtöbb esetben egy már régi, értéktelenné vált értelmezés értelmezése, amely előbbi most már csak jel). Nem létezik tényálladék, minden folyékony, megragadhatatlan, visszahúzódó; a legtartósabbak még mindig a nézeteink. Az ember a dolgokban végső soron csak azt találja meg, amit ő maga tett bele; ezt a megtalálást nevezik tudománynak, a beletételt művészetnek, vallásnak, szerelemnek, büszkeségnek. Mindkettőt, még ha gyermekjátékok is, folytatni kell, mégpedig jókedvűen, egyeseknek a megtalálást, másoknak pedig - nekünkl - a beletételt! A tudomány fejlődése az „ismertet" egyre inkább feloldja az ismeretlenben, pedig éppen az ellenkezőt akarja,és abból az ösztönből indul ki, hogy ismeretlent az ismertre kell visszavezetni. In summa: a tudomány szuverén tudatlanságot készít elő,olyan érzést, hogy „megismerés" egyáltalán nem is létezik,csak amolyan gőg volt még álmodni is róla, sőt ami még ennél is rosszabb, állítólag annyi fogalmunk sincs az egészről, hogy a „megismerést" csupán egy lehetőségként fogadjuk el - mivel maga a „megismerés" egy ellentmondásos képzet. Az ember egyik ősi mitológiáját és önhittségét fordítjuk le a kemény tény nyelvére: fogalomként egyaránt megengedhetetlen mind a ,,magánvaló dolog", mind pedig a„magánvaló megismerés". A „számok és a logika", a „törvények" tévútra vezetnek. „Bölcsesség" mint kísérlet, hogy megússzuk a perspektivikus becsléseket (azaz a „hatalom akarását"): életellenes és föloldó elv ez, olyan szimptóma, mint az indiánoknál stb. a kisajátítási erő csökkenése. Nem elég belátnod, milyen tudatlanságban él ember és állat, bele kell tanulnod még a tudatlanság akarásába is,sőt el kell sajátítanod azt. Meg kell értened, hogy az efféle tudatlanság nélkül maga az élet lehetetlen lenne, hogy a tudatlanság az a feltétel, amellyel az élőlény fennmarad és fejlődik; hatalmas, szilárd, tudatlanságból öntött harangborul reád.

Az élet minden szintjén és szakaszában mintha a gondolkodásban lennénk a legerősebbek és a leggyakorlottabbak, sőt minden észlelésben és látszólagos szenvedésben ugyancsak! Természetesen minden egyéb erő fölött a gondolkodás fog zsarnokoskodni a legerőszakosabban, a legigényesebben és a legtovább. Végül amolyan „magánvaló szenvedély" lesz belőle. Visszaadni a megismerőnek a nagy indulathoz való jogot! - miután e szférában hamis rangsort teremtett az elszemélytelenedés és az „objektív" kultusza. A tévedés végül is napvilágra bukkant, mint Schopenhauer tanította:éppen az indulattól, az akarattól való megszabadulásban mutatja állítólag az igaz ismerethez vezető utat; az akarattól megszabadult értelem szükségképpen a dolgok igaz,valós lényegét látja. Ugyanaz a tévedés más területen: mintha minden szép lenne, mihelyt akarat nélkül szemléljük. írásaimat át- meg átjárja a meggyőződés, hogy a világ értéke interpretációnk függvénye (hogy valahol talán egyébinterpretációk is lehetségesek, nemcsak pusztán emberiek), hogy az eddigi interpretációk perspektivikus becslések, melyek révén életben maradunk, akarjuk a hatalmat,illetőleg fokozzuk azt, hogy az ember minden fölmagasodása szűkebb interpretációk leküzdését vonja maga után,hogy mindennemű erőfeszítés és hatalomkivetítés új perspektívákat nyújt, és új láthatárokat tár elénk. A világ, ahogy reánk vonatkozik, hamis, vagyis nem tényálladék, hanem megfigyelések sovány összességének lekerekítése és kigondolása; „folyamatban van", akár valami változó, alakuló, „levésben lévő", önmaga helyét állandóan változtató hamisság, amely sohasem közelít az igazsághoz, mivel -„igazság" nem létezik.

A HATALOM AKARÁSA ÉS AZ ÉRTÉKEK

A test vezérfonalán. Feltéve, hogy „a lélek" vonzó és titokzatos gondolat volt, amelytől a filozófusok, joggal, csak vonakodva váltak meg - hát meg kell mondanunk,hogy az, amire esetleg becserélik majd, talán még vonzóbb, titokzatosabb. Az emberi test, amelyben az egész organikus levés legtávolabbi és legközelebbi múltja ismét élő és eleven lesz, amelyen át és amelyből mintha valami hallatlanul hatalmas áradat folyna: a test érdekfeszítőbb gondolat a régi „leieknél". Mindenkor inkább a testben hittünk, legközvetlenebb tulajdonként, legbizonyosabb létünkként, röviden szólva az egónkban, mint a szellemben (vagy „lélekben" vagy a szubjektumban, amint azt az iskolai nyelv mostanában a lélek helyett mondja). Soha senkinek nem támadt az az ötlete, hogy gyomrát idegen, mondjuk, isteni gyomornak tekintse, de az igen, hogy gondolatait „kapottnak" vélje, értékbecsléseit „isteni sugallatnak" mondja, ösztöneit sötétben való tapogatózásnak fogja föl; erre az emberi hajlamra és ízlésre az emberiség minden korszakában találunk tanúbizonyságot. A művészeken még ma is egyfajta csodálkozás és tanácstalanság lesz úrrá, amikor megkérdezik tőlük, honnan vették ezt a nagyszerű ötletet, és milyenvilágból érkezett hozzájuk ez az alkotó gondolat; az efféle kérdés hallatán a gyermeki ártatlanság és szégyenlőség azt mondatja velük, hogy „csak úgy eszembe jutott". És megfordítva: azok a filozófusok és mélyen vallásos emberek,akiknek igazán nyomós okuk logikájukban és jámborságukban volt, hogy testiségüket csalódásként, mégpedig legyőzött és meghaladott csalódásként fogják föl, kénytelenek voltak az ostoba tényt elismerni, hogy a testtől nem szabadultak meg; minderről a legkülönösebb tanúság tételek találhatók egyrészt Pálnál, másrészt a Vedanta filozófiában. De végtére is mit jelent a hit ereje; Ez mindig ostoba hit is lehet! Megfontolandó... És végső soron, ha a testbe vetett hit csak egy következtetés folyománya, és ha ez hamis következtetés volna,ahogy az idealisták állítják, nem kérdőjelezi -e meg a szellembe vetett hit létjogosultságát, miszerint a hamis következtetés oka a szellem? Ha a sokféleség, a tér, az idő és a mozgás (és minden, ami csak előfeltétele lehet a testiségbe vetett hitnek) tévedés volna, akkor milyen bizalmatlanok lennénk a szellemmel szemben, amely ilyen előfeltevésekre indított minket! Elég az hozzá, hogy a testbe vetett hit egyelőre még mindig erősebb hit a szellembevetett hitnél; és aki alá akarja ásni, az éppen a szellembevetett hit tekintélyét ássa igazán alá!

A test mint hatalmi képződmény Az arisztokrácia a testben az uralkodók többsége (a szövetek harca). A rabszolgaság és a munkamegosztás: az értékesebb típus csak úgy lehetséges, ha egy értéktelenebbet elnyom,egyetlen funkcióra redukál. A gyönyör és fájdalom nem ellentét. A hatalom érzése. A létfenntartás csupán a telhetetlen kisajátítás, a hatalom akarásának következménye. A nemzés, a fölbomlás, amely az uralkodó sejtek tehetetlensége idején áll be: organizálni a kisajátítottat. Az alakító erő az, amely mindig több „anyagot" („mégtöbb erőt") akar fölhalmozni. Egy organizmus fölépítésének mesterművét a tojásból. „Mechanikus felfogás": csak mennyiségeket akar; ám az erő a minőségben rejlik. A mechanikus felfogás tehát csak leírni tudja a folyamatokat, nem pedig megmagyarázni. A „cél": kiindulni a növények „leleményességéből". A „tökéletesedés" fogalma: nemcsak nagyobb bonyolultság, hanem nagyobb hatalom (a méret, a tömeg, a nagyság nem elsőrendű szempont). Következtetés az emberiség fejlődésére: a tökéletesedés a leghatalmasabb individuumnak világrajövetelét jelenti, akiknek eszköze lesz a nagy tömeg (mégpedig nagyon értelmes és nagyon mozgékony eszköze). Miért kapcsolatos a gyönyörrel minden tevékenység, még egy érzékszerv tevékenysége is? Mert előtte nyomás alatt volt, gátlás alatt állt? Vagy talán azért, mert minden cselekvés győzelem, valaminek a legyőzése és így a hatalomérzés megnövekedései - A gondolkodás gyönyöre. - Végül is mindez nemcsak a hatalom érzése, hanem az alkotás, a megalkotott dolog öröme, mivel minden tevékenység bizonyos „mű" tudataként jut el a tudatunkba. Ha valamit teszünk, akkor kísérőjelenségként mindig az erő érzete jön létre, gyakorta már a cselekvés előtt, a megteendő cselekvés elképzelésekor (ellenség vagy akadálymegpillantása esetén, amelyről úgy gondoljuk, hogy fölnőttünk hozzá). Ösztönösen azt hisszük, hogy a erőérzet a cselekvés oka, „az erő". Az okságba vetett hitünk az erőbe és ennek okozatába vetett hitünkkel azonos; élményünk átvitele: miközben azonosítunk erőt és erőérzetet. De sehol sem az erő mozgatja a dolgokat; nem az érzett erő „indítja el a izmok mozgását". „Ilyen folyamatról fogalmunk sincs,nem tapasztaltunk ilyet." - „Éppen ilyen kevéssé tapasztaljuk, hogy az erő mint mozgató miképp valamely mozgás szükségszerűsége. Bizonyára az erő a kényszerítő!" „Csak azt tapasztaljuk, hogy egyik a másik után

következik, sem a kényszert nem tapasztaltuk, sem az önkényt, hogy egyik a másik után következzék." A kauzalitás csak úgy jön létre,hogy kényszer gyanánt belegondoljuk az egymásutániság folyamatába. Bizonyos „megértés" oly módon keletkezik,hogy a folyamatot antropomorfizáltuk, „ismertté" tettük:az ismert csak az emberi kényszerrel összefüggő erőérzet megszokása miatt ismert. Az „akarat" nem „vágy", „törekvés", „óhaj": ezektől a parancs indulata különbözteti meg. „Akarat" nincs, csak valaminek az „akarása" van; nem szabad a „célt" az állapotról leválasztani, ahogy az ismeretelmélet művelői teszik. Az „akarat", ahogy ők értik,éppen olyan kevéssé létezik, mint a „gondolkodás", ami tiszta fikció. Az akaráshoz tartozik, hogy megparancsolok valamit(ezzel természetesen nem mondtuk, hogy az akarat „végre lenne hajtva"). Az az általános feszült állapot, melynek révén egy erő igyekszik kifejteni hatását - nem „akarat". A gyönyör és a kellemetlen érzés [a magyarban nem található meg a „Lust" és az „Unlust" német ellentét pár kifejezés megfelelője - a ford.] az ítéletek lehető legostobább kifejezőeszközei; ezzel természetesen nem mondjuk,hogy mindazon ítéletek ostobák, amelyek ezen az úton látnak napvilágot. Gyönyör és kellemetlen érzés: mindenalap és logika elhagyása, a szenvedélyes birtoklási vágyra vagy elutasításra redukált igen vagy nem, parancsoló rövidítés, amelynek hasznossága félreismerhetetlen. Eredetük az értelem központi szférájában van; előfeltételük egy végtelenül felgyorsított észlelés, rendezés, osztályozás, számolás. Következtetés: gyönyör és kellemetlen érzés mindig csak végjelenségek, nem pedig „okok"... A hatalom fokától függ a döntés, hogy mi ébreszt kellemetlen érzést és gyönyört: ami kevés hatalom esetén a leggyorsabban elhárítandó veszélynek minősül, az a hatalmi teljesség erősebb tudatában jóleső ingert, gyönyörézést eredményezhet. Minden gyönyör és kellemetlen érzés már előfeltételez egy összhasznosság és összkárosság szerinti mérést: tehát olyan szférát, ahol egy cél (állapot) akarása és ehhez az eszköz kiválasztása megtörténik. Gyönyör és kellemetlenérzés sohasem „eredeti tények". A gyönyör és a kellemetlen érzés akaratreakciók (indulatok), amelyekben az értelmi központ összértékké rögzíti bizonyos bekövetkező változások értékét, ellentétes akciók bevezetése gyanánt. Az „indulatokba" vetett hit. Pa, indulatok az értelemkonstrukciói, nem létező okok koholmányai. Minden közönséges testi érzést, amelyet nem értünk, értelmileg magyarázunk, vagyis okot keresünk, amiért így és így érezzük magunkat, személyekben, élményekben stb. Tehát valami hátrányost, veszélyest, idegent tételezünk, mintha ezek lennének lehangoltságunk okai; valójában ezeket hozzákeressük lehangoltságunkhoz állapotunk elgondolhatósága céljából. - A gyakori vértolulásokat az agyban a fulladás érzetével dühként interpretáljuk: a személyek és dolgok, akik s amelyek dühkitörésre ingerelnek minket,kiváltói csupán a fiziológiai állapotnak. - Utólag, a hosszú megszokást követően, bizonyos folyamatok és közönséges érzések annyira szabályszerűen összekapcsolódnak,hogy bizonyos állapotok látványa kiváltja az említett érzés állapotát, pontosan azt a bizonyos vérbőséget, spermaérlelést idézve elő; tehát a szomszédság útján: „indulat ébredt benne", mondjuk aztán. A gyönyörben és a kellemetlen érzésben már ítéletek rejlenek: az ingerek döntik el, hogy a hatalomérzésnek előnyösek-e vagy sem. Az akarásba vetett hit. Csordahit valamely hitet egy mechanikus mozgás okának megtenni. A tudomány következetessége azt kívánja, hogy miután a világot képekben elgondolhatóvá tettük, az indulatokat, a vágyakat és az akaratot is elgondolhatóvá tegyük, vagyis tagadjuk őket, és az értelem tévedéseiként bánjunk velük. Egy szervezeten belül a történések roppant sokaságában a bennünk tudatosuló rész töredék csupán, és azt a kevés „erényt", „önzetlenséget" meg egyéb fikciót az össztörténés teljesen radikális módon hazugságként bünteti. Jól tesszük, ha szervezetünket teljes amoralitásában tanulmányozzuk. Az állati (animális) funkciók ugyanis elvileg ezerszer fontosabbak az összes szép állapotnál és a tudatilag magasabb rendűnél: ez utóbbiak fölöslegesek, amennyiben nem kell a már említett állati funkciók eszközének lenniük. Kinek a szolgálatában dolgozik hát az egész tudatos élet, a szellem a lélekkel együtt, a szívvel, a jósággal, az erénnyel együtt? Az állati alapfunkciók eszköze (táplálkozás) tökéletesítésének szolgálatában, vagyis mindenekelőtt az élet felfokozásának szolgálatában. Kimondhatatlanul sok múlik azon, amit „testnek" és„húsvérnek" neveznek, az összes többi csak amolyan apróság. A feladat: tovább szőni az élet egész fonalát, mégpedig úgy, hogy a szálak egyre erősebbek legyenek. De látjuk már, hogy szív, lélek, erkölcs, szellem miképp esküszik össze ezen alapvető feladat megmásítására: mintha éppen az említettek volnának a cél... Az élet elfajzása lényegileg a tudat rendkívüli bizonytalanságától, valószínű tévedéseitől függ, ám az ösztönök legalább kordában tartják, s ezért a tudat a legrégebbi és legalapvetőbb dologhoz nyúl. Ezen tudat kellemes és kellemetlen érzései szerint mérni,hogy a lét értékes-e: elképzelhető ennél a hiúság őrültebb balfogása? De hiszen egy eszközről van szó csupán: a kellemes és kellemetlen érzések pedig ugyancsak eszközök!- Min mérhető objektíven az érték? Csak a megnövelt és szervezett hatalom mennyiségén. [Minden leértékelés értéke. Követelményem], hogy a cselekvőt ismét befoglaljuk a cselekvésbe, miután fogalmilag elválasztottuk tőle, és ezzel a cselekvést üressé tettük; a valamit cselekvést, a „célt", a „szándékot" a cselekvésbe vegyük vissza, miután mesterségesen eltávolítottuk belőle, és ezzel a cselekvést

üressé tettük. Minden „cél", „értelem" csupán egyetlen akarat, a minden történést felölelő hatalom akarása kifejezésmódja és metamorfózisa. Célok és szándékok csak azt akarják, amit az erősödés akar, a növekedés akar, és ehhez akarják az eszközöket. A legáltalánosabb és legalacsonyabb rendű ösztön minden cselekvésben és akarásban éppen azért a legkevésbé ismert és a legrejtettebb, mert a gyakorlatban mindig a parancsát követjük, mert mi magunk vagyunk e parancs... Minden értékbecslés egyetlen akarat szolgálatának következménye és szűkebb perspektívája: maga az értékbecslés a hatalom ezen akarása csupán; a lét kritikája valamely ilyen érték alapjáról értelmetlen és félreérthető; föltéve,hogy ebben a hanyatlás folyamata kezdődik el, ilyen értelemben áll e folyamat még ezen akarat szolgálatában. Leértékelni magát a létet: ám a leértékelés maga még mindig ez a lét... és ha Nemet mondunk is, még mindig azt tesszük, amik vagyunk... Be kell látni e létet vezérlő külszín abszurditását, és utána megpróbáljuk kitalálni, hogy ezzel voltaképpen mi is történik. Szimptomatikus ez.

Értékbecsléseink eredetéről Térbelileg szétszedhetjük testünket, és akkor ugyanolyan elképzelésünk alakul ki róla, mint a csillagrendszerről és a szerves és szervetlen közötti különbség már nem szúr szemet. Valaha a csillagok mozgását egy céltudatos lény tevékenységével magyarázták; most már nincsen szükség erre,és a testmozgás meg önmagunk megváltoztatása tekintetében is nagyon jól megvagyunk anélkül, hogy egy céltudatos tudat művének tekintenénk az említetteket. A legtöbb mozgásnak semmi köze a tudathoz, de még az érzékeléshez sem. Az érzékletek és a gondolatok csekély jelentőségű és ritka dolgok minden pillanat megszámlálhatatlan történéséhez képest. És megfordítva: úgy észleljük, hogy a legkisebb történésben is célszerűség uralkodik, amelyhez legjobb tudásunk valahogy nem szokott hozzá, amolyan gondviselés, válogatás, a különféle dolgok jótékony összehozása, jóvátétel stb. Röviden szólva: föltalálunk egy tevékenységet, amely szerintünk a miénknél sokkal, de sokkal fejlettebb és mindent áttekintő értelem sajátja. Jól beletanultunk, hogy minden tudatos dologról csekély véleménnyel legyünk: elfelejtjük a tulajdon Énünket felelőssé tenni, mivel mi mint tudatos, célkitűző lények Énünknek legkisebb része vagyunk csupán. Minden pillanat nagyszámú benyomásából (pl. a levegőből, elektromosságból) jóformán semmit sem észlelünk: éppen elég erő lehet, amelyek, bár sohasem észleljük őket, állandóan befolyásolnak minket. A gyönyör és fájdalom egészen ritka és szerény jelenségek a számtalan ingerhez képest, amelyeket egy sejt, egy szervmás sejtekre és más szervekre gyakorol. Ez a tudat szerénységének fázisa. Végül magát a tudatos Ént csak egy mindent áttekintő, magasrendű értelem szolgálatában álló eszköznek fogjuk föl: és akkor föltehetjük a kérdést, hogy minden tudatos akarás, minden tudatos cél, minden értékbecslés talán csak eszköz, amellyel valami lényegesen mást kell elérni, mint ahogy a tudaton belül tűnik. Úgy véljük:gyönyörünkről és kellemetlen érzésünkről van szó... de a gyönyör és a kellemetlen érzés eszköz is lehet, amelyek útján valamit véghez kellene vinnünk, ami tudatunkon kívül van... ki kell mutatni, mennyire a felszínen marad minden,ami tudatos; mennyire más a cselekvés és a cselekvés képe, milyen keveset tudunk mindarról, ami valamely cselekvést megelőz; milyen fantasztikusak az „akaratszabadság" és„ok-okozat" érzéseink; a gondolatok mennyire képek csupán, a szavak pedig csak a gondolatok jelei; minden cselekvés megalapozatlan; minden dicséret és feddés felületes;mennyire lényeges mértékben kitalálás és elképzelés minden, amiben tudatosan élünk, mennyire kitalálunk valamit csupán minden szavunkban (indulatot is), és az emberiségkapcsolata mennyire csak ezen kitalálások átvezetésén és továbbköltésén alapul, amíg az igazán valóságos kapcsolat,egység (a nemzés általi) ismeretlen utakon jár. Ez a közös kitalálásokba vetett hit valóban megváltoztatja az embert?Vagy az egész eszme- és érték becsléstár csupán ismeretlenváltozások kifejezése? Létezik-e valóban akarat, léteznek-e célok, gondolatok, értékek? Az egész tudatos élet talán csak tükörkép? És ha valamely értékbecslés egy embert mintha meg is határozna, alapjában véve nem valami egészen más történik-e? Röviden szólva: ha sikerülne is az éjleple alatt a célszerűt megmagyarázni a célkitűző Én elfogadása nélkül, végső soron talán a mi célkitűzésünk, akarásunk csak valami lényegileg más, valami nem-akaró és ön-tudatlan jelbeszéde lehet? A szerves anyag természetes célszerűségének legfinomabb látszata csupán, de nem különböző attól? És megint csak röviden szólva: a szellem egész fejlődésénél talán a testről van szó: annak a szemléletes története ez, hogy miképp alakul ki egy magasabb rendű test. A szerves magasabb fokokra hág. A természet megismerése iránti vágyunk eszköz, amely által a test tökéletesedik. Vagy inkább: ezer meg ezer kísérletet végeznek, hogy megváltoztassák a táplálkozást, a lakásviszonyokat, vagyis a testi életmódot: a testben a tudat és az értékbecslések, a gyönyör és a kellemetlen érzés minden változata változások és kísérletek jelei. Végül is egyáltalán nem az emberről van szó: őt le kell küzdeni. Mennyiben egy uralkodó ösztön szimptómája világértelmezések? A művészi világszemlélet: a művész kiszolgáltatja magát az életnek. De hiányzik itt az esztétikai szemléletelemzése, redukciója a kegyetlenségre, a biztonságérzet,a bírói és kívülálló pozíció stb. Magát a művészt kell szemügyre venni, és pszichológiáját (a játékösztön mint az erő kifejezésre juttatásának kritikája, a változás öröme, a saját lelkében való tetszelgés, a művész abszolút egoizmusa stb.). Amilyen ösztönöket szublimál.

A tudományos világszemlélet: a pszichológiai igények kritikája a tudomány szerint. Az érthetővé tevés akarása,a gyakorlatiassá - hasznossá -, kihasználhatóvá tevésakarása amennyiben esztétikaellenes? Maga az érték, amely számolható és kiszámítható? Mennyiben akar túlsúlyba jutni az átlagember a jelzett körülmények között? Szörnyű, még ha csak a történetírást veszik is birtokukba e módon - ez a megfontoltság, a bírálat országa. Milyenösztönöket szublimál! A vallásos világszemlélet: a vallásos ember kritikája. Ez nem feltétlenül a morális ember, hanem a fennkölt szárnyalás és a mély depressziók embere, aki az előbbit hálával vagy gyanúval interpretálja, és nem magából vezeti le (az utóbbit szintén nem). Lényeges a magát „rabnak" érző ember, aki szublimálja állapotait, alárendeltségi ösztöneit. A morális világszemlélet: a társadalmi rangsorérzeteket áthelyezik az univerzumba; a változhatatlanságot, a törvényt, a berendezkedést és mellérendelést, mivel a legtöbbre tartják, a legrangosabb helyen is keresik, mindenek fölött vagy minden mögött. Ami közös: az uralkodó ösztönök arra törekszenek,hogy legfőbb érték-meghatározóként, vagyis alkotó és vezérlő erőként szemléljük őket. Érthető, hogy ezek az ösztönök kölcsönösen ellenségesek, vagy (még szintetikusan is) kötődnek egymáshoz, esetleg váltják egymást az uralkodásban. Ám antagonizmusuk olyan mély, hogy ahol mind érvényesülni akar, ott mélységesen középszerű ember megjelenésére számíthatunk. Vajon látszólagos „ismereteink" eredetét is nem a régi értékbecslésekben kell-e keresnünk, amelyek olyan mélyen belénk vésődtek, hogy már egészen a természetünkké lettek? Olyannyira, hogy csupán újabb igények veszik fel eredményesen a küzdelmet a legrégebbi igényekkel? Az így meg így látott, érzett, értelmezett világ eredményezi, hogy a szerves élet e perspektívában adott értelmet nyer. Az ember nemcsak individuum , hanem tovább élő,„folyamatos" összszerves lény, Egy meghatározott irányban. Fennmaradásának az a bizonyítéka, hogy egy bizonyos fajta interpretáció (ha mindig továbbfejlesztve is) ugyancsak fönnmaradt, tehát az interpretáció rendszere nem változott meg. Alkalmazkodás"'. „Ideálunk" talán a mélyen bennünk gyökerező interpretáció, perspektivikus szempontunk következménye; a szerves élet talán éppen ebben megy tönkre - amint a szervek munkamegosztása egyszer s mind a részek megnyomorodása és gyöngülése is, végül pedig az Egész halálát eredményezi. A szerves élet alkonyát formája tetőpontján éppen úgy meg kell tervezni, mint az egyén hanyatlását. Anti-Darwin. Az ember domesztikációja: milyen definitív értéket vehet fel? Lehet egyáltalán a domesztikációnak definitív értéke? Jó okunk van rá, hogy ez utóbbit tagadjuk. Darwin iskolája ugyan nagy erőfeszítést tesz, hogy ennek ellenkezőjéről győzzön meg minket: mindenáron azt akarja bebeszélni, hogy a domesztikáció hatása mély, alapvető lehet. Mindenesetre megállapíthatjuk: mindeddig csupán a domesztikáció vagy inkább elfajzás teljesen felületes hatása nyert bizonyítást. És mindaz, ami a tenyésztő ember kezéből kicsúszik, majdnem azonnal visszatér természetes állapotába. A típus állandó marad: nem lehet „dénaturer la nature". A létért vívott harcban a gyönge lény halálával számolnak, valamint a legerősebb és a legjobb képességű túlélésével; következésképpen a lények állandó tökéletesedését képzelik el. Mi viszont fordítva láttuk, mégpedig úgy,hogy az életért folyó harcban a véletlen a gyöngét éppen olyan jól szolgálja, mint az erőset, hogy az alattomosság gyakorta az erő előnyére válik, hogy a fajok termékenysége különös viszonyban van a rombolás véletleneivel... A természetes kiválasztódásnak lassú és végtelen metamorfózist tulajdonítunk: makacsul hisszük, hogy mindenelőnyös vonás öröklődik, és a következő nemze dékekben egyre nyomatékosabban fejeződik ki (az átörökítés viszont roppant veszélyes...); megfigyeljük bizonyos lények szerencsés alkalmazkodását nagyon különös életkörülmények között, és kijelenthetjük, hogy az egész a környezet befolyására sikerült ilyen jól. Viszont egyáltalán sehol sem találunk példát az öntudatlan kiválasztódásra A legkülönbözőbb individuumok egyesülnek, abszolút szélsőségek keverednek a tömegben. Versenyben áll minden a típus fenntartása érdekében; olyan lények, amelyek külsőjeleket viselnek bizonyos veszélyek elhárítása céljából, nem vetkőzik le e jeleket veszélytelen körülmények között... Ha olyan helyeken laknak, ahol a ruha már nem rejti el őket, sem közelednek a környezethez. A legszebbek kiválasztását bizonyos módon eltúloztuk, amint messze meghaladja saját fajtánk szépségösztönét. Valójában a legszebb ember nagyon silány lényekkel is párosodik, ahogy a legnagyobb a legkisebbel. Úton-útfélen látunk emberkéket és nőcskéket, akik kihasználnak minden véletlenszerű találkozást, s egyáltalán nem mutatkoznak válogatósnak. - Az éghajlat és a táplálkozásmódosít. Ám valójában abszolút közömbös. Átmeneti formák nem léteznek... Megállapítjuk a lények fokozódó fejlődését. Ez nélkülöz minden alapot. Minden típusnak megvan a maga határa: ezen túl nincs fejlődés. Addig pedig abszolút szabályszerűség. Nézeteim kifejtése. Első tétel: az ember mint faj nem fejlődik. Megjelenik az értékesebb típus, de nem tartósan. A faj szintje nincs magasabban. Második tétel: az emberi faj nem fejlődik semmifélemás állatfajhoz képest. Az egész állat- és növény világ nem az alacsonyabb rendűtől a magasabb rendű felé halad... hanem egyidejűleg minden egymáson át, egymás fölött és egymás ellen. A leggazdagabb és legbonyolultabb formák - mert „értékesebb típus" nem mond ennél többet - könnyebben tönkremennek, csak a legalacsonyabb rendűek időtlenek látszólag. Előbbiek csak ritkán jelennek meg, és üggyel-bajjal tartják fönt magukat; utóbbiak önmagukat kompromittáló bőséggel burjánzanak. Az emberek között - ugyancsak az előnyös

és hátrányos körülmények közepette - a magasabb rendű típusok, a fejlődés szerencsés esetei mennek tönkre a legkönnyebben. Mindennemű dekadenciának ki vannak téve; szélsőségesek, és ez már majdnem önmagában dekadens... A szépség, a zseni, a cézár rövid tartama suigeneris: az ilyesmi nem öröklődik. A típus öröklődik; a típus nem szélsőség, nem „szerencsés eset"... Nem különös végzetről vagy a természet„rosszindulatáról" van szó, csupán egyszerűen a „magasabbrendű típus" fogalmáról: a magasabb rendű vagy értékesebb típus összehasonlíthatatlanul bonyolultabb, összehangolt elemei nagyobb számúak, ekképp a romlás is összehasonlíthatatlanul valószínűbb. - A zseni a létező lehetőleg finomabb gép - következésképpen a legtörékenyebb. Harmadik tétel: az ember domesztikációja („a kultúra") nem hatol mélyre... Ahol mélyre hatol, ott mindjárt bekövetkezik az elfojtás (típus: a keresztény ember). A„vad" ember (vagy morálisan szólva: a rossz ember) visszatérés a természethez, és - bizonyos értelemben - fölépülése, kigyógyulása a „kultúrából"... Anti-Darwin. Amit ma az ember sorsát áttekintve többnyire meglepetten látunk, az mindig szöges ellentéte annak, amit Darwin iskolájával lát vagy látni akar. az erősebb, a jobb kiválasztódását, a faj fejlődését. Pontosan ennek ellentéte a kézzelfogható: a szerencsés esetek eltűnése, az értékesebb típusok haszontalansága, a középszerűség elkerülhetetlen hatalomra jutása, maga a gyönge kő típus. Föltéve, hogy nem magyarázzák meg, az ember miért kivétel a teremtmények között, hajlok az előítéletre, hogy Darwin iskolája mindenben tévedett. Az a bizonyos hatalom akarása, amelyben minden változás végső okát és karakterét ismerem fel, adja a kezünkbe az eszközt annak megfejtésére, miért nem helyénvaló a kivételek és a szerencsés esetek kiválasztódása: a legerősebbek és a legszerencsésebbek gyöngék, ha szembekerülnek a szervezett csordaösztönnel, a túlerőben lévő gyöngék félénkségével. Az értékek világáról alkotott összképem szerint a legfőbb értékben, amelyek ma az emberiség fölött vannak, nem a szerencsés esetek, a kiválasztódás típusok vannak túlsúlyban, inkább a dekadenciatípusai - és talán nincs is érdekesebb látvány a világon ennél a nem kívánatos színjátéknál... Bármilyen furcsán hangzik is: mindig az erősebbnek kellett fegyverkezniük a gyöngébbek ellen; a szerencséseknek a szerencsétlenek ellen; az egészségeseknek a félresikerültek és a rossz átörökléstől terheltek ellen. Ha a valóságot morállá akarnánk fogalmazni, akkor e morál így hangzik: a középszerűek értékesebbek a kivételeknél, a silányak a középszerűeknél, a semmi akarása hatalmasabb az élet akarásánál, a legfőbb cél pedig a keresztény, buddhista, schopenhaueri nyelven szólva: „inkább nem lenni, mint lenni". A realitás morállá fogalmazása ellen fölháborodom: azért iszonyodom a kereszténységtől halálos gyűlölettel,mert fennkölt szavakat és viselkedési formákat alkotott,hogy egy ocsmány valóságra a jog, az erény és az isteniség palástját borítsa... Úgy látom, hogy minden filozófus s a tudomány is térden áll a realitás előtt a létért való fordított küzdelemben, ahogy azt Darwin iskolája tanítja - vagyis mindenütt csak azokat a dolgokat látom felül, azok maradnak fenn, amelyek az élet értékét kompromittálják. Darwin iskolája problémát okozott nekem: hogyan lehet valaki ennyire vak, hogy éppen itt rosszul lát?... Hogy a fajok fejlődést jelentenének, ez a világ legesztelenebb megállapítása;egyelőre csupán szintet jelentenek, de az eddig még nem nyert bizonyságot, hogy a magasabb rendű lények az alacsonyabb rendűekből fejlődtek volna ki - csak azt látom,hogy az alacsonyabb rendűek számban, okosságban és alattomosságban fölénybe kerültek, de azt nem látom,hogy véletlen változásból hogyan lesz előny, legalábbis nem ilyen hosszú időtartamra: ez megint csak új okot szolgáltatna annak magyarázatára, hogy miképp lett ilyen erős egy véletlen változás. A „természet kegyetlenségével", amelyet annyit emlegetnek, másutt találkozom: szerencsés gyermekeivel szemben kegyetlen, óvja és szereti les humbles - (az alázatosakat). In summa: valamely faj hatalmának növekedését nem annyira szerencsés gyermekeinek, erős egyedeinek túlsúlya biztosítja, mint középszerű és alacsonyrendű egyedeinek túlsúlya... az utóbbi nagyon termékeny és tartós, az előbbinél fönnáll a gyors kipusztulás, a létszámcsökkenés veszélye. A pszichológia egységkoncepciója. Megszoktuk, hogy a formák lenyűgöző bőségének kialakulását összeegyeztessük az egységből származtatott eredettel. (Elméletem lenne), hogy a hatalom akarása a primitívindulatforma, minden egyéb indulat csak ebből formálódik ki... Hogy felvilágosodásul szolgál, ha az egyéni „boldogság"helyére, amelyre minden élő törekszik, a „hatalmat"tesszük: „ez meg ez a lény a hatalomra tör, minél nagyobb hatalomra" - a gyönyör csak az elért hatalom érzésének szimptómája, egyfajta különbségtudat... ...nincs gyönyörre törekvés, a gyönyör bekövetkezik,mihelyt a lény eléri, amire törekszik; a gyönyör kísér csupán, nem mozgat... Hogy minden hajtóerő a hatalom akarása, hogy ezenkívül nincs fizikai, dinamikus vagy pszichikai erő... ...tudományunkban, ahol az ok és okozat fogalmát egyenletviszonnyá redukáltuk, becsvággyal bizonyítandó,hogy mindenütt ugyanaz az erőkvantum található, a hajtóerő pedig hiányzik: eredményeket tekintünk csupán,egyenlőnek véve őket erőmennyiség dolgában... .. .merő tapasztalati kérdés, hogy a változás nem szűnik meg: alapjában véve a legcsekélyebb okunk sincs úgy érteni, hogy valamely változást egy másiknak kell követnie. Ellenkezőleg: egy bekövetkezett állapotnak magának kellene fenntartania önmagát, ha nem lenne benne olyanképesség, hogy egyáltalán ne akarja fenntartani magát...Spinoza tételének az „önfenntartásról" éppen a változásnak kellene megálljt parancsolni - ám a tétel hamis, az

ellentéte igaz. Éppen minden élőn lehet a legvilágosabban kimutatni, hogy mindent elkövet, ne csak fönntartsa magát, hanem több legyen... (A „hatalom akarása" és az „okság".) Pszichológiailag utána gondolva: ahogy hatalomérzésünk „ok" fogalma az úgynevezett akarattól származik, „akarat" fogalmunk pedig a babonától, mivel a hatalom érzése maga a hatalom,amely mozgatja... Egy állapotot, amely egy történést követ, és már a történés okozata, ennek „elégséges okaként" vetítünk ki;hatalomérzetünk feszült viszonya: a gyönyör mint a hatalom érzése; a legyőzött ellenállásé - ezek illúziók?... Fordítsuk vissza az „ok" fogalmát a számunkra egyetlen ismert szférába, ahonnan vettük: így nem is tudunk elképzelni változást, amelynél a hatalom akarása nincs jelen. Képtelenek vagyunk változást levezetni, ha nem egy bizonyos hatalom kaphat meg egy másik hatalmat. A mechanika csak következményeket mutat nekünk, ráadásul képekben (a mozgás képi beszéd). Magának a gravitációnak nincs mechanikus oka, mivel ez alapja csupán mechanikus következményeknek. Az erő fölhalmozásának akarása az élet jel enségeinek: a táplálkozásnak, a nemzésnek, az öröklésnek, a társadalomnak, az államnak, az erkölcsnek, a tekintélynek a specifikuma. Nem kellene ezt az akaratot mozgató okként a kémiában is elfogadnunk? Hát a kozmikus rendszerben? Nem csupán az energia megmaradásáról van szó, hanem a fogyasztás maximális ökonómiájáról: az egyetlenrealitás minden egyes erőközpont erősödni akarása – nem önfenntartás ez, hanem kisajátítás, uralomvágy, a terjeszkedés vágya, az erősödés vágya. Oksági elvet bizonyít talán az a tény, hogy a tudomány lehetséges? „Azonos okokból azonos okozatok." „A dolgok folytonos törvénye." „Változatlan rend." Mivel valami kiszámítható, mindjárt szükségszerű is? Ha valami így történik, és nem másként, akkor ebben nincs „elv", „törvény", „rend", (hanem erőkvantumok)hatnak, melyek lényege abban áll, hogy minden egyéb erőkvantumra hatalmat gyakorolnak. Elfogadhatjuk a hatalomra törekvést gyönyör-kellemetlen érzés érzékelése nélkül, azaz a hatalom növekedésének és csökkenésének érzése nélkül? A mechanizmus jelbeszéd csupán a belső tényvilágért küzdő és ezt leküzdő akaratkvantumok számára? - A mechanizmus minden előfeltétele (anyag, atom, súly, nyomás) nem „magánvaló tény", hanem interpretáció pszichikai fikciók segítségével. Az élet mint a lét számomra legismertebb formája specifikusan az erő fölhalmozásának akarása az élet mindenfolyamata mozgásban van itt: semmi sem akar csupán megmaradni, minden összegződésre, hatványozódásra törekszik. Az élet mint egyedi eset, mint hipotézis a lét egészére,maximális hatalomérzésre törekszik; lényegét tekintve nem más, mint nagyobb hatalomra törekvés; ez az akarata legelemibb és a legbensőbb: mechanikus, a következmények szemiotikája csupán. Egyfajta „akarat" a „hatalom akarása", vagy azonos az„akarat" fogalmával? Olyasmit jelent, mint a vágy? Vagy a parancs? „Akarat" az, amiről Schopenhauer azt gondolja, hogy „magánvaló dolog"? Tételem: az eddigi pszichológia akarata igazolatlan általánosítás, ilyen akarat egyáltalán nincs, és hogy Egy bizonyos akarat sok formában megragadható kialakítása helyett az akarat karakterét áthúzták, megsemmisítették, mégpedig azzal, hogy a tartalmat, a „célt" belőle vezették le; Schopenhauernél a legnagyobb mértékben éppen erről van szó: amit „akaratnak" nevez, üres szó csupán. Még kevésbé az „élet akarása" ez, mert az élet csupán a hatalomakarásának egyedi esete - önkényes a megállapítás, hogy minden az élet irányába törekszik, kihágás a hatalom akarásával szemben. „Az élet értéke": az élet egyedi eset, az egész létet igazolni (rechfertigen) kell, és nemcsak az életet - az igazoló elv olyan, amelyből az élet magyarázható. Maga az élet nem az eszköze valaminek, nem valamirevaló eszköze, hanem a hatalom növekedési formáinak kifejezése. A „tudatos világ" nem lehet érték-kiindulópont: egy„objektív" értékelés szükségszerűsége. Az érzések, szándékok, értékbecslések tudatos világa csak kis része a minden organizmusban lezajló, hatalmas és sokféle, összehangolt és széteső sokirányú tevékenységnek. Csak e kis rész, a tudat volna a cél? A miért?Nincs jogunk az élet összességét tételezni: a tudatosulás nyilvánvalóan csak egy eszköz a sok közül az élet kibontakoztatására és hatalmának növelésére. Ezért naivitás megtenni a legfőbb értéknek a gyönyört, a szellemiséget,az erkölcsiséget vagy a tudat szférájának valamely különálló területét, sőt tán még a „világot" is általuk igazolni. -Ez alapvető nemet mondásom minden filozófiai-moráliskozmo- és teodiceára, az eddigi filozófia és vallásfilozófia valamennyi miértjére és legfőbb értékére. Egy eszközt tévesen célnak értelmeztek: az életet és hatalmának növekedését tévesen eszközzé alacsonyították. Ha az élet valamely célját elég messzire akarnánk kitűzni, akkor ennek nem szabadna egybeesni a tudatos élet egyetlen kategóriájával sem; inkább mindegyik kategóriát önmaga eszközeként kellene magyaráznia... Az „élet tagadása" mint az élet célja, a fejlődés célja, a lét mint nagy butaság: az efféle őrültinterpretáció az életet a tudat faktoraival (gyönyör és kellemetlen érzés, jó és gonosz) való mérésének torzszüleménye. Itt az eszközön lesz a hangsúly a céllal szemben; a „szentségtelen", abszurd, mindenekelőtt kellemetlen eszközökön - hogyan is lehetne jó valamire a cél, amelynek ilyen eszközökre van

szüksége! Ám a hiba abban rejlik, hogy ahelyett hogy olyan célt keresnénk, amely ilyen eszközök szükségszerűségét igazolja, eleve olyan célt tűzünk magunk elé, amely éppen kizárja az ilyen eszközöket; vagyis normának fogadunk el egy bizonyos eszközzel összekapcsolt (kellemes,racionális, erényes) értéket, és ezen eszköz szerint határozzuk meg, milyen összcél értékes... Az alapvető hiba mindig abban rejlik, hogy a tudatosságot, ahelyett, hogy eszköznek, az egész élet egyediségének tekintenénk, mértéknek, az élet legfőbb értékállapotának fogjuk föl; röviden szólva: a parte ad totum hibás perspektívája. Ezért törekszik minden filozófus ösztönösen arra, hogy „szellemet", „istent" képzeljen mindentörténés tudatául, életéül és akaratául. Mondjuk meg azonban nekik, hogy a lét éppen ezáltal válik monstrummá, hogy egy „isten" vagy egyáltalán valami mindent érzékelő lény (Gesamtsensorium) volna az, aki miatt a létet el kellene ítélni... Éppen ezért küszöböltük ki a célt és eszközt tételező össztudatot; nagy megkönnyebbülés ez nekünk, mert így már nem kell pesszimistának lennünk...Isten léte volt a lét ellen a mi legnagyobb cselvetésünk. Megismerésünk annyiban lett tudományos, amennyiben a számot és a mértéket alkalmazni tudja. El kellene végezni a kísérletet, hogy az értékek tudományos rendjét nem lehetne-e egyszerűen fölépíteni az erő szám- és mértékskáláján... - minden egyéb „érték" csak előítélet, naivság, félreértés lehet... ezek mindenütt redukálhatok az erő említett szám- és mértékskálájára - e skálán fölfelé található az értéknövekedés, lefelé az értékcsökkenés. Itt a látszat és az előítélet önmaga ellen fordul. (Hiszen a morálértékek látszólagos értékek csupán a fiziológiaiakhoz viszonyítva.) Érték a hatalom legnagyobb mennyisége, amit az ember bekebelezni képes - az ember: nem az emberiség...Az emberiség sokkal inkább eszköz, mint cél. A típusról van szó: az emberiség csak kísérleti anyag, félresikerült lények iszonyatos fölöslege, romhalmaz... Az érték szavai zászlóként ott lobognak, ahol új lelkiség jelent meg - új érzelem.

TÁRSADALOM, ÁLLAM ÉS EGYÉN

Alaptétel: csak az egyes ember érzi felelősnek magát. A sokaságokat azért találták ki, hogy olyan dolgokat tegyenek, amelyekhez az egyes embernek nincs bátorsága. Éppen azért minden közösség és társadalom őszintébb az individuumnál, és így tanulságosabb, ami az ember lényegét illeti, mivel az egyén túl gyönge, és nincs bátorsága tulajdon vágyaihoz... Az egész „altruizmus" afféle magánszemély-okosság; a társadalmak nem „altruisták" egymással szemben... A felebaráti szeretet parancsából még sohasem lett a szomszéd szeretetének parancsa. Erre inkább az érvényes, ami Manunál olvasható („valamennyi minket határoló birodalomról és ezek szövetségeseiről ellenségesen kell gondolkodnunk. Ugyanez okból viszont ezek szomszédaival barátságosnak kell lennünk"). A társadalom tanulmányozása azért felbecsülhetetlen,mert az ember társadalomként sokkal naivabb, mint „egységként". A „társadalom" soha nem tekintette másként az erényt, mint az erő, a hatalom és a rend eszközeként. Manu mennyire ártatlanul és méltósággal mondja:„Saját erőből nehezen lehetne megszabni az erényt. Alapjában véve csak a büntetéstől való félelem tartja kordában az embert, így marad meg nyugodtan saját javai birtokában." Az állam avagy a szervezett amoralitás... befelé: rendőrség, büntetőjog, osztályok, kereskedelem, család; kifelé:a hatalom akarása, háború, hódítás, bosszú. Hogyan lehetséges, hogy az állam számtalan olyan dolgot tesz, amelyeket az egyes ember sosem volna képes megtenni? A felelősség - a parancs és a végrehajtás -széttagolásával; az engedelme sség, a kötelesség, a hazaszeretet erényeinek közbeiktatásával; a büszkeség, a szigor, az erő, a gyűlölet, a bosszú ébrentartásával, röviden szólva: mindazon tipikus vonásokkal, amelyek ellentmondanak a csorda típusának. Az ember legfélelmetesebb és legelemibb vágyát, a hatalomvágyat - „szabadság"-vágynak is nevezik - a lehetőleghosszabb ideig kordában kell tartani. Ezért az etika mindeddig azon volt öntudatlan és fegyelmező ösztöneivel, hogy kordában tartsa a hatalomvágyat: megrágalmazza a zsarnoki individuumot, és magasztalja a csorda hatalmi ösztönét a közjó és a hazaszeretet védelmében. A hatalomra való képtelenség képmutatása és okossága: mint engedelmesség (alkalmazkodás, kötelesség büszkeség, erkölcsiség...); mint megadás, áldozatosság, szeretet(a parancsoló idealizálása, istenítése kárpótlásként és közvetett öntömjénezés); mint fatalizmus, rezignáció; mint„objektivitás"; mint a magunkon való zsarnokoskodás(sztoicizmus, aszkézis, „elszemélytelenedés", „megdicsőülés"); (mindenütt az az igény fejeződik ki, hogy a hatalmat azért még gyakorolni kell, vagy az ember meg akarja adni magának átmenetileg a hatalom látszatát - mámorként); mint kritika, pesszimizmus, engedetlenség, szenvedés; mint „széplelküség", „erény", „önistenítés", „kívülállás", „félrevonulás a világtól" stb. (- a dédain-nak álcázott beletörődés, hogy képtelenek vagyunk a hatalomra). Emberek, akik a hatalmat azért a boldogság-előnyért akarják, amelyet a hatalom biztosít: politikai pártok. Mások, akik a hatalmat akarják, de hátrányaival együtt,sőt bizonyos személyes áldozatot is hoznak érte: a törtetők. Ismét mások, akik csak azért akarják a hatalmat, mert ez egyébként mások kezébe kerülne, akiktől az előbbiek függetlenek akarnak lenni. A házasságban, a szó polgári értelmében, a „házasság"szó legtiszteletreméltóbb értelmében, egyáltalán nem szerelemről van szó, és még csak a pénzről sem - a szerelemből nem csinálnak intézményt -, hanem arról a társadalmi engedélyről, amelyet két személy ad egymásnak nemi kielégítés céljára bizonyos feltételekkel, s ez magától értetődik, amelyek társadalmi érdekeket tükröznek. Kézenfekvő, hogy az efféle szerződés feltételei között szerepel a felek jó közérzete, nagyon sok jóakarat, türelem, kölcsönös alkalmazkodás és egymásról való gondoskodás: de a „szerelem" szót nem kellene ilyesmibe belekeverni! Két szerető személy számára, a szó hangsúlyos értelmében, éppen a nemi kielégülés egyáltalán semmi különös, voltaképpen amolyan szimbólum csupán; egyrészt, amint mondottuk, a föltétlen alávetés szimbóluma,másrészt az alávetettség vállalásának szimbóluma, a birtokbavétel jele. - A házasságban, a szó nemesi, ősi nemesi értelmében, egyfajta kitenyésztéséről van szó (létezik-e ma még nemesség? Quaritur), tehát egy bizonyos meghatározott, uralkodó embertípus fenntartásáról: ennek a szempontnak áldozta magát férfi és nő. Érthető, hogy itt nem a szerelem volt az elsődleges követelmény. Ellenkezőleg! És még csak nem is az a bizonyos egymás iránti jóakarat, amely a jó polgári házasság feltétele. Mindenekelőtt egyfajta érdeke volt a döntő, és e fölött állt – a származás. Ilyen előkelő házasság fogalom hidegsége, szigora és számító tisztasága - mint amilyen az arisztokrácia berkeiben a régi Athénban, valamint a XVIII. század Európájában még uralkodott - kissé megborzongat minket,melegvérű állatokat, minket, vajszívű „modern embereket"! Éppen ezért találták föl a szerelmet, a szó igaz értelmében fölfogott szerelmet az arisztokratikus világnak és benne - akkor, amikor a legnagyobb volt az ínség és a nélkülözés...

A régi büntetőjogban vallási fogalom volt érvényben: a büntetés vezeklő ereje. A büntetés megtisztít: a modernvilágban bemocskol. A büntetés elszámolás: az ember tényleg attól szabadul meg, amiért olyan sok szenvedéstakartak okozni neki. Föltéve, hogy hisznek a büntetés ezen erejében, akkor valóban egyfajta megkönnyebbülés és föllélegzés következik be, amely közel van egy új egészséghez és fölépüléshez. Nem csupán új béke köttetik meg a társadalommal, hanem a megbüntetett személy önmaga előtt szintén újra tiszteletre méltó lesz - „tiszta"... A büntetés ma még erősebben izolál, mint a bűncselekmény; ma már a bűncselekmény hátterében a végzet ólálkodik, miszerint a bűn jóvátehetetlen lett. A büntetés letöltése után a társadalom ellensége áll előttünk... Ettől fogva egy ellenséggel több van. A jus talionis-t diktálhatja a megtorlás szelleme is(vagyis a bosszúösztön egyfajta mérsékelt formája); de MűMMnál pl. az egyenértékűség igénye áll fenn a vezekléshez, hogy vallásilag ismét „szabad" legyen az ember. Legelső, meglehetősen radikális kérdőjelem minden új büntetőtörvénynél a következő: arányos-e vajon a büntetés a bűntény nagyságával - tudom így akarjátok mindannyian! -, de hozzátenném, a büntetésnek arányban kellene állnia minden egyes elkövető egyéni fájdalomérzékenységével is - vagyis a bűntény büntetését már előre meg lehetne határozni. Egyáltalán létezhet-e büntető törvénykönyv? Ha figyelembe vesszük, hogy nem nagyon lehet egykönnyen meghatározni minden egyes bűnöző lelki érzékenységének skáláját, a gyakorlatban tehát le kellene mondani a büntetésről? Ez volna az ár? Vagy nem? Tehát... No igen, a jogfilozófia! Olyan tudomány, amely csakúgy, mint valamennyi morális tudomány, még csak meg sem született! Pl. még mindig félreismerik, még szabadgondolkodó jogászok körében is, a büntetés legősibb és legértékesebb jelentését, sőt egyáltalán még csak nem is ismerik; és mindaddig, amíg a jogtudomány új talajra nem helyezkedik,nevezetesen pedig a népek összehasonlító történetének talajára, megmarad az alapvetően hamis absztrakciók haszontalan harcánál, amely absztrakciókat ma a „jog filozófiájának" képzelnek, és amelyek mind a kortársi emberre vonatkoznak. Ez a kortársi ember azonban olyan kusza összevisszaság még jogi értékbecsléseit tekintve is,hogy a legkülönbözőbb értelmezések vonatkoznak rá. Rabszolgaság a jelenben: barbárság! Hol vannak azok, akikért a rabszolgák dolgoznak? Nem szabad mindig egyidejűséget várni el a két egymást kiegészítő kaszt között. Az élet rabszolga-elméletei a haszon és a szórakozás: a „munka áldása" dicsőíti önmagát. - Képtelenség a kikapcsolódásra. Az individuum valami teljesen új és újat alkotó, valami abszolút, minden cselekedet csak az ő sajátja. Az egyén cselekedeteinek értékét végső soron önmagából veszi: mert reáhagyott szavakat egészen egyéni módon kell értelmeznie. A képlet értelmezése mindenesetre személyes, még akkor is, ha nem alkot képletet: értelmezőként ő mindig alkotó is. Milyen ellenállási szintet kell állandóan leküzdeni, ha az ember fölül akar maradni: ez a szabadság mértéke mind az egyén, mind a társadalmak tekintetében: szabadság mint pozitív hatalom, mint a hatalom akarása. Az egyéni szabadság, a szuverenitás legfőbb formája eszerint nagy valószínűséggel ellentétének közvetlen közelében növekszik, ott, ahol a rabszolgaság veszedelme száz Damoklész kardként függ a lét fölött. Ennek akár utána is járhatunk a történelemben. Ó, nem, soha nem humánusidők járták, amikor az „individuum" annyira kiérlelődött, hogy szabadnak lehetett nevezni, amikor a szuverén emberklasszikus típusa napvilágot látott! Nem kell választani: vagy fönt, vagy lent, akár valami féreg, amelyet kigúnyolnak, megsemmisítenek, széttaposnak. Zsarnok ellenfelekre van szükség, hogy zsarnokok, azaz szabadok legyünk. Nem kis előny, ha száz Damoklész-kard függ a fejünk fölött: ha megtanulunk táncolni, eljön a „mozgás szabadsága". (A dicséret és a hála mint a hatalom akarása.) Dicséretés hála az aratásért, a szép időért, a győzelemért, az esküvőért, a békéért - az ünnepekre mint szubjektumra van szükség, amely iránt árad az emberből az érzelem. Valakinek tulajdonítják mindazt a jót, ami történt: a tettest akarják. Ahogy a műalkotás előtt áll az ember, nem éribe a műalkotás dicséretével, dicséri az alkotót is. - Mi háta dicséreti A kapott jótétemény egyfajta kiegyenlítése,visszatérése, hatalmunk bizonyítása - mert a dicsérő igent mond, ítél, értékel, irányít: jogot tulajdonít magának,hogy igent mondhasson valamire, kitüntethessen valamit... A fölfokozott boldogságés életérzés fölfokozott hatalomérzés is: ebből dicsér az ember (ebből találja föl és keresi meg a „tettest", egy szubjektumot"). A hála minta jó bosszú: a legerősebben ott gyakorolják, ahol egyenlőség és büszkeség egyaránt él, ahol a bosszú szelleme a legelevenebb. A hatalom akarása megjelenik: a) az elnyomottaknál, mindennemű rabszolgáknál a„szabadság" akarásaként: a puszta megszabadulás látszik célnak (morálisan-vallásilag „a saját lelkiismeretének felelős"; „evangéliumi szabadság" stb.); az erősebb és hatalommal rendelkező típusnál a még több hatalom akarásaként; ha ez sikertelen, akkor az „igazságosság" akarására korlátozódik, vagyis az egyenlő mértékű jogokra, ahogy az uralkodó réteg rendelkezik velük; a legerősebbeknél, leggazdagabbaknál, legfüggetlenebbeknél, legbátrabbaknál az „emberiség", a „nép", az evangélium, az igazság szeretetként; részvétként, „önfeláldozásként" stb.;

győzelemként, sodró lendületként, szolgaivá igázóként; ösztönös egyesülésként egy nagy mennyiségű hatalommal, amelynek irányt is tud szabni. a hős,a próféta, a cézár, az üdvözítő, a pásztor (idetartozik a szerelem is: a szerelem akarja a győzelmet, a birtokbavételt, és odaadásnak látszik... Alapjában véve a szerelem is csak „eszköze", „paripája"... az a meggyőződése, hogy ez meg az övé, egységébe tartozik, ekképp használni képes). „Szabadság", „igazságosság" és „szerelem"!!! Az individualizmus a „hatalom akarásá"-nak szerény és még öntudatlan módja; az egyes embernek úgy tűnik, hogy itt megszabadulhat a társadalom nyomasztó hatalmától (akár az államétól, akár az egyházétól). Nem személyként alkot ellentétet, hanem csupán egyes emberként; minden egyes embert képviseli az összességgel szemben. Első tétel: nincsenek morális cselekedetek - az ilyesmi a képzelet műve. Egyszerűen nem mutathatók ki (ezt pl. Kant is elismerte, a kereszténység nemkülönben) -, egyszerűen nem is lehetségesek. Kitaláltak egy ellentétet a hajtőerőkhöz egy pszichológiai félreértés révén és úgy vélik,hogy ekképp a hajtóerő valamely más típusát írták le; kiagyaltak egy primum mobile-t, amely nem is létezik. A becslésre, amely a „morális" és „amorális" ellentétet fölvetette, azt kell mondanunk: csak amorális szándékok és cselekedetek vannak. Második tétel: A „morális" és „amoralis" egész megkülönböztetése abból indul ki, hogy mind a morális, mind pedig az amoralis cselekedetek a szabad spontaneitás aktusai, röviden, hogy ilyenek, vagy másként kifejezve: amorális megítélés csak a szándékok és cselekedetek egyfajtájára, a szabadra vonatkozik. Ám a szándékok és a cselekedetek ezen fajtája tisztáraa képzelet műve: az a világ, amelyr e a morális mérték egyáltalán alkalmazható, még csak nem is létezik... .. .nincsenek se morális, se amoralis cselekedetek. A pszichológiai tévedés, amelyből a „morális" és „amoralis" ellentétfogalom keletkezett: „önzetlen", „nem egoista", „önmegtagadó" - mindez irreális koholmány. Hibás dogmatizmus az „ego" dolgában: atomisztikusan fogták föl, a „nem énnel" alkotott hamis ellentétként; leválasztják a levésről, mint valami létezőt. Az Én hamis szubsztancializálása, amelyet (az individuális halhatatlanság hitében) különösen a vallásos-morális kényszer hatására a hit tárgyává tettek. Az ego ezen mesterséges felszabadítása, magáért- és magának valósága kinyilatkoztatása után értékellentéttel találták szembe magukat,amely ellentmondásmentesnek tűnt: az egyes-ego és a beláthatatlan Nem-Én. Kézenfekvőnek látszott, hogy az egyes-ego értéke csak abban lehet, hogy önmagát a beláthatatlan „Nem-Énre" vonatkoztatja, vagyis aláveti magát neki, és őérte létezik - itt a csordaösztönök meghatározó erővel hatottak, semmi sem ellenkezik jobban ezekkel az ösztönökkel, mint az egyén szuverenitása. De ha az egót magán- és magáért valónak fogjuk föl, akkor értékének az önmegtagadásban kell lennie. Tehát: az „individuum" hamis önállósítása atomként; a csordaméltóság, amelytől az atomlét-akarása iszonyodik és ellenségesnek érez; következésképpen az individuum legyőzése, céljának eltorlaszolása útján; olybá tűnt, vannak önmegtagadó cselekedetek: ezek köré kitaláltak egy egész sereg ellentétet; föltették a kérdést: milyen cselekedetekre mond igent az ember a leghatározottabban? Ezek körül (nemiség, kapzsiság, uralomvágy, kegyetlenség stb.) fölhalmozták az átkot, a gyűlöletet, a megvetést: azt hitték, hogy vannak önzetlen ösztönök is, minden önzőt elvetettek, az önzetlenekre vágy okoztak... Következmény: mit tettek? Kiátkozták a legerősebb,a legtermészetesebb, sőt mi több, az egyedül reális ösztönöket - úgyhogy a továbbiak folyamán, ha dicséretesnek akartak ítélni valamely cselekedetet, akkor az ilyen ösztönöket ki kellett tagadni belőle - ami iszonyatosan nagylélektani hamisítás volt. Mindennemű „önmagunkkal valóelégedettséget" csak oly módon tudtak ismét lehetővé tenni, hogy önmagukat mintegy tévesen sub specie boni sorolták. Megfordítva: minden olyan típusú ember, akinek valami haszna volt abból, hogy az embertől elvegye az önmagával való elégedettséget (a csordaösztön képviselői pl. papok és filozófusok), volt olyan finom és lélektanilag éleslátó, hogy kimutassa: mindenütt az önzés uralkodik. Keresztény következtetés: „minden bűn; még az erényeink is. Az ember abszolút esendősége. Az önzetlen cselekedetnem lehetséges." Eredendő bűn. Röviden: miután az emberellentétet hozott létre ösztönei és a jó teljességgel képzeletbeli világa között, végül megvetette önmagát, mint aki képtelen „jónak" nevezett cselekedetekre. A keresztény nézőpont pszichológiai pontosságában így bizonyos haladást jelent: La Rochefoucauld és Pascal megértette az emberi cselekedetek egylényegűségét, valamint lényegi értékhasonlóságát (mind amorálisak). Komolyan véve a dolgot, igyekeztek olyan embereket nevelni, akikben az önzés nem él: a papok, a szentek. És ha kételkedtek is a lehetőségben, hogy valaki „tökéletes" lehet, tudni vélték, mi a tökéletes. A szent, a pap, a „jó ember" pszichológiáját tiszta fantazmagóriaként el kellett ejteni. A cselekvés valóságos motívumát hitványnak értelmezték: hogy egyáltalán cselekedni tudjanak még, elő kellett írni cselekedeteket, teljességgel lehetetlen cselekedeteket lehetségesként írtak le és mintegy szentesítettek. Ugyanazzal a hamissággal rágalmaztak, amellyel előzőleg tiszteltek és idealizáltak. Az életösztön elleni tombolást „szentnek", tiszteletreméltónak nevezték. Abszolút szűziesség, abszolút engedelmesség, abszolút szegénység: a papi ideál. Alamizsna, részvét, önfeláldozás, a szép, az ész, az érzékiség megrágalmazása, sötét tekintet minden mélyen gyökerező tulajdonságra: laikus ideál.

Haladunk: a megrágalmazott ösztönök szintén működési jogot követelnek maguknak (pl. Luther reformációja: a morálishazugság legdurvább formája a „szabad evangélium" leple alatt) - szent nevekkel keresztelik hát át az említett ösztönöket; a megrágalmazott ösztönök igyekeznek szükségszerűnek bizonyulni, hogy erényesként lehetségesek legyenek; kötelesség: vivre pour vivre pour autrui; egoizmus, minteszköz a célhoz; tovább is mennek, igyekeznek mind az egoista, mindaz altruista mozzanatoknak létjogot adni: jogegyenlőséget ennek is, annak is (ahogy a szükség kívánja); még tovább mennek, a nagyobb hasznosságot keresik az egoista szempont előjogában az altruistáéval szemben:hasznosabb a többség boldogsága vagy az emberiség haladása szempontjából stb. Tehát: az egoizmus jogainak túlsúlya, de szélsőségesen altruista perspektívából (az „emberiség összhaszna"); igyekeznek az altruista cselekvési módot összebékíteni a természetességgel, az altruista elemet az élet alapjaiban keresik; az egoista elemet is ott kéréseik, ahol az altruistát, az élet és a természet lényegéhez tartozóként; arról álmodnak, hogy a bizonytalan jövőben eltűnik majd az ellentmondás, és akkor a folyamatos alkalmazkodás következtében az egoizmus egyszersmind altruizmus is lesz; végül pedig megértik, hogy az altruista cselekedetek csupán az egoisták egy válfaja; és a szeretet, az önpazarlás foka az individuális hatalom és személyiség alapvető bizonyítéka. Röviden: megértették, hogy minél rosszabbá teszik az embert, annál jobbá teszik - és hogy az egyik nincs a másik nélkül... Ezzel föllebben a függöny az eddigi ember pszichológiájának szörnyű meghamisításáról. Következtetések: csak amorális szándékok és cselekedetek vannak - az úgynevezett morális cselekedetekben is kimutatható az amoralitás. Minden indulat levezetése Egy hatalom akarásából: lényegi azonosság. Az élet fogalma: a látszólagos ellentétben („jó és rossz") az ösztönök hatalmi foka fejeződik ki, átmeneti rangsor, amelynek idején bizonyos ösztönöket kordában tartanak vagy működtetnek. A morál igazolása: gazdaságos stb. A második tétel ellen. A determinizmus: kísérlet a morális világ megmentésére azáltal, hogy áthelyezik az ismeretlenbe. A determinizmus csupán egyetlen módja annak, hogy értékbecsléseinket eltüntessük, miután ezek a mechanisztikusán elgondolt világban nem találták meg helyüket. Ezért kell a determinizmust támadni és aláaknázni, valamint vitatni jogunkat ahhoz, hogy a világot szétválaszthatjuk egy magánvaló- és jelenségvilágra. Miért a gyöngék győznek"? In summa: a betegekben és a gyöngékben több a részvét, ők „emberibbek": a betegekben és gyöngékben több a szellemi, változatosabbak, sokrétűbbek, szórakoztatóbbak gonoszabbak: maguk a betegek találták föl a gonoszságot (a beteges koraérettség gyakori a vér- és nyirokbetegeknél, valamint a tüdőbetegeknél). Esprit: kései fajták tulajdona (zsidók, franciák, kínaiak). Az antiszemiták nem bocsátják meg a zsidóknak, hogy bennük „szellem él" - és pénzük van; antiszemitizmus: a „félresiklott" életű emberek találmánya. A betegeknek és a gyöngéknek sajátos a bájuk, érdekesebbek az egészségeseknél; a bolond és a szent - két érdekes emberfajta... szoros kapcsolatban a „zsenivel". A nagy„bolondok és bűnözők" és a legegészségesebb emberek életük bizonyos szakaszában betegek: a nagy kedélyhullámzásokat, a hatalom szenvedélyeit, a szerelmet, a bosszút súlyos zavarok követik... ami pedig a dekadenciát illeti, ez minden embernél megfigyelhető, aki nem hal meg túl korán - tapasztalatból ismeri a dekadens ösztönöket: az ember életének több mint felében dekadens. Végül pedig: a nő Az emberiség egyik fele gyönge, tipikusan beteg, ingadozó, állhatatlan - a nőnek szüksége van az erőre, hogy legyen mibe kapaszkodni, és a gyöngeség vallására, amely a gyöngeséget isteninek magasztalja,előírja a szeretetet, az alázatot... vagyis, jobban mondva, legyengíti az erőseket, akkor uralkodik, ha sikerül az erőseket legyőzni... a nő a dekadens típusúakkal, a papokkal együtt mindig is összeesküdött a „hatalmasok", az „erősek", a férfiak ellen... a nő mindig eltulajdonítja a gyermekeket a jámborság, a részvét, a szeretet kultuszára – az anya képviseli meggyőzően az altruizmust. Végül: a fejlődő civilizáció, amely szükségképpen növeli a morbid elemek számát, a neurotikus-pszichiátriai és kriminalisztikai esetek számának növekedését ugyancsak magával hozza... egy közöttes típus keletkezik, a művész, akit a valóságos bűnözéstől az akaratgyöngeség és a társadalmi félénkség tart vissza, s aki még nem érett a tébolydára, de tapogatócsápjaival már mindkét szférát kíváncsian vizsgálja: e specifikus kultúr palánta, a modern művész, festő, zenész, mindenekelőtt regényíró, aki saját művészetének fenntartja a nem megfelelő „naturalizmus" szót... Az őrültek, a bűnözők és a „naturalisták" száma növekszik, ez pedig egy hirtelen fejlődő és sietős kultúra jele, vagyis egyre fontosabb a selejt, a hulladék, a salakanyag - a züllés lépést tart a fejlődéssel... Végül: a szociális zagyvalék, a forradalom következménye az egyenlő jogok előállítása, az „egyenlő emberek" babonája. Itt keverednek a hanyatlásösztönök hordozói („ressentiment", az elégedetlenség, a rombolás ösztöne, az anarchizmus és a nihilizmus), ideszámítva a rabszolgaösztönöket is, a gyávaságot, a ravaszságot és a régóta elnyomott rétegek csürheösztöneit; minden osztály vére összevegyül:két-három nemzedék, és a fajra már nem is lehet ráismerni - csőcselék az egész... A csőcselék uralomra jutása a régi értékek uralomra jutását is jelenti megintcsak... Ilyen gyors mozgás esetén, ami civilizációnknál is megfigyelhető, az ember súlypontja eltolódik: az emberé, éppen akitől többnyire függ, hogy az ilyen beteges mozgás nagy veszélyét ellensúlyozza - a par

excellence késleltetők az efféle hatalmas változások és elemek keveredése közepette a lassan változó, kötött típusú emberek lesznek. A súlypont ilyenkor szükségképpen a középűben van: a csőcselék és a különleges emberek (e kettő gyakran szövetkezik) uralma ellen megszilárdul a középszerűség, mint a jövő ígérete és hordozója. Ebből a kivételes embereknek új ellenfél támad - vagy új csábítás. Föltéve, hogy nem alkalmazkodnak a csőcselékhez, és nem zengik a „kitagadottak" ösztönének kedves dalokat, kénytelenek lesznek „középszerűek" és „megbízhatók"lenni. Tudják: a mediocritas aurea is - sőt pénzük, vagyonuk is lesz (meg minden, ami fénylik...). És a régi erény meg vele együtt az ideál egész felélt világa megint nyer egy hathatós támaszt... Eredmény: a középszerűség szellemes, ötletes, vicces lesz - szórakoztató és csábító... Eredmény. (Magas kultúra) csak erős talajon állhat meg,erős és egészségesen konszolidált középszerűségen. A tudomány a szolgálatában működik, és támogatását élvezi -sőt a művészet is. A tudomány ennél többet nem kívánhat magának: a tudomány mint olyan, a középszerű emberhez tartozik - az arra kiszemeltek kezébe adták, akiknek az ösztöneiben nincs semmi arisztokratikus, még kevésbé anarchisztikus vonás. A középszer hatalmát ezután a kereskedelem tartja fenn, és elsősorban a pénzforgalom; a nagybankok ösztöne szemben áll minden előkelőséggel -ezért mindeddig a zsidók a legkonzervatívabb hatalom az olyannyira fenyegetett és bizonytalan Európában. Nincs nekik szükségük se forradalomra, se szocializmusra, se militarizmusra: ha hatalmat akarnak, és szükségük van egy forradalmi pártra is, akkor az csupán az eddig elmondottak következménye, és nem ellentmondás. A szélsőséges irányzattal szemben időnként nekik is félelmet kell kelteniük - ilyenkor megmutatják, mi minden van a kezükben. De az ösztönük még változatlanul konzervatív és - „középszerű". Mindenütt szert tudnak tenni hatalomra, ahol van hatalom, ám hatalmuk kihasználás mindig Egy irányba mutat. A középszerű legbecsesebb szava ugyanis köztudottan a „liberális" szó... Meggondolás. Értelmetlen föltételezni, hogy az értékeknek ez az egész győzelme antibiologikus; igyekeznünk kell e győzelmet az élet fontosságából magyarázni - az „ember" típusának fenntartását a gyönge és félresiklott életű emberek uralmának metodikájával -: másként az ember nem létezett? Kérdés... A típus fejlődése végzetes a faj fennmaradása szempontjából? Miért? Történelmi tapasztalatok: az erős fajok kölcsönösen megtizedelik egymást: háború, hatalomvágy, kaland; az erős indulatok: a tékozlás - már nem halmozódik föl több erő, így... a túlzott feszültség okán szellemi zavar keletkezik;létük költséges, röviden: kölcsönösen felőrlik egymást - no-ha beköszöntének a nagyobb ernyedtség, sőt petyhüdtség periódusai: minden nagy korszakért fizetni kell... így idők során az erősebbek gyöngébbek, akaratgyöngébbek, abszurdabbak az átlagos gyöngéknél. Vannak pazarló fajok. Hiszen a tartam önmagában nem érték: ajánlatos a fajnak rövidebb, ám értékesebb létet választani. Bizonyítandó, hogy még így is magasabb lenne az értékhozadék, mint a rövidebb lét esetében; vagyis az ember az erőfelhalmozás nyomán sokkal határozottabban uralkodik a dolgokon, ha a dolgok így mennek, ahogy mennek... Gazdaságossági kérdés előtt állunk... A jövő európai emberének összképe: hasonlít a legértelmesebb rabszolga-állatra, nagyon dolgos, alapjában véve roppant szerény, túlzott mértékben kíváncsi, sokoldalú, agyonfélemlített, akarat gyönge, kozmopolita, indulati és értelmi káosz. Hogyan lehetne belőle erősebb fajtát kihozni? Klasszikus ízlésűt? A klasszikus ízlés: a leegyszerűsödés akarása, a boldogság láthatóvá tétele, a termékenység,a pszichológiai mezítelenség bátorsága (az egyszerűsödés a megerősödés akarásának a következménye, a boldogság,a mezítelenség láthatóvá tétele, a termékenység akarása...)Ha az ember e káoszból föl akarja küzdeni magát az említett állapotba, akkor késztetésre van szüksége; választani kell: vagy tönkremegy, vagy kivágja magát. Uralkodófajta csak termékeny és erőszakos kezdetekből nőhet ki. Probléma: hol vannak a XX. századi barbárok? Nyilvánvalóan csak szörnyen hatalmas szociális válságok után válnak láthatóvá, és konszolidálódnak - ezek azon elemek lesznek, amelyek önmagukkal szemben viseltetnek a legkeményebben, és a legkitartóbban képesek akarni... Minden rossz gyökere: az alázat, a szűziesség, az önzetlenség, az abszolút engedelmesség rabszolgamorálja győzött - ezáltal az uralkodó természeteket 1. képmutatásra,2. lelkifurdalásra ítélték - az alkotó természetek Isten elleni lázítóknak érezték magukat, és az örök értékek elbizonytalanítottak, gátlásossá tették őket. A barbárok megmutatták, hogy nem nagyon rendelkeznek a mértéktartás képességével - féltek a természet szenvedélyeitől, ösztöneitől, és megrágalmazták őket —, ahogy az uralkodó császárok és rendek sem. Másrészt fölébredt a gyanú, hogy minden önmérséklet gyöngeség vagy elöregedés és kifáradás (így adott hangot La Rochefoucauld a gyanújának, amely szerint az „erény"azoknak az embereknek a szép szava, akiknek a bűn már nem okoz örömet). Magát a mértéktartást keménységnek, önuralomnak,aszkézisnek ábrázolták, az ördög elleni harcként stb. fogták föl. Nem látták vagy tagadták a mértékletes esztétikai természet természetes jótékony hatását, a mérték szépségének örömét, mert üdvösségellenes morált akartak. Mindeddig nem hittek a mértéktartás örömében - a tüzes paripa lovasának örömében! Összetévesztették a gyönge természetek mértékletességét az erősek önuralmával! Összegezve: a legjobb dolgokat megrágalmazták (mert a gyöngék vagy a mértéktelen disznók rossz hírbe keverték őket) - és a legjobb emberek rejtve maradtak, vagy gyakorta félreismerték önmagukat. Az értékesebb ember és a csordaember. Ha a nagy emberek hiányoznak, akkor a régi nagy emberekből

csinálnak félisteneket vagy isteneket; a vallás kitörése azt bizonyítja, hogy az ember már nem leli örömét az emberben (és az asszonyban sem, Hamlettel szólva). Vagy: sok embert nagy halomba hordanak össze parlament gyanánt, és azt kívánják, hogy zsarnoki módon működjenek. A „zsarnoki" a nagy emberek birtoka: ők a csekély értékűeket ostobává silányítják. Valamely ember értékét aszerint fölbecsülni, hogy mit használ vagy árt az embernek, éppen olyan sokat vagy keveset jelent, mint valamely műalkotást aszerint értékelni,milyen hatásokat idéz elő. De ekképp az ember értékének semmi köze a többi emberrel való összehasonlításhoz. A„morális értékbecslés", amennyiben szociális, az embert mégis a hatása alapján méri. Egy igazán egyéni ízlésű embert körülfog és beburkol a magánya, közölhetetlen lény ő - kiszámíthatatlan ember, tehát értékesebb, mindenesetre más fajta; hogyan akarjátok értékelni, ha egyszer megismerni sem tudjátok? A morális leértékelés a legdurvább ítélettorzulást vonta maga után: egy ember értékét önmagában alábecsülik,alig látják, majdhogynem tagadják. A naiv teleológia maradványa: az embernek csak a többi emberhez képest van értéke. A rangsorhoz. Mi a középszerű a tipikus emberben? Hogy a dolgok fonákját nem szükségszerűként fogja föl: a kedvezőtlen állapotok ellen úgy küzd, mintha meg lehetne lenni nélkülük; a feketét nem akarja meglátni a fehér mellett: egy dolog, állapot, korszak, személy tipikus karakterét szeretné nem észrevenni, eltörölni oly módon, hogy tulajdonságainak csak egy részét veszi tudomásul, míg a többit szeretné félretolni; a középszerű embereknek az a kívánatos, ami ellen mi többiek harcolunk, az ideált olyasvalamiként fogják föl, amelyben nem maradhat semmi kártékony,gonosz, veszedelmes, kérdéses és megsemmisítő elem. Ami belátásunk ennek fordítottja: eszerint az ember mindennemű gyarapodásával fonákjának úgyszintén gyarapodnia kell, és a legértékesebb ember, ha ugyan e fogalom megengedhető, az az ember, aki a lét ellentétkarakterét a leghatározottabban jeleníti meg, mint e lét dicsőségét és egyedüli igazolását... Az átlagemberek e természetjellemnek csupán elenyésző részét jelenthetik: azonnal tönkremennek, ha az elemek sokasága és az ellentétek feszültsége nő, vagyis az emberi nagyság előfeltétele. Képletszerűen fogalmazva: elkerülhetetlen szerintem, hogy az embernek jobbaknak és gonoszabbnak kell lennie... A legtöbben az embert részekként és egyes tulajdonságokként képzelik el: maga az ember már csak ezek összeszámolása után „jön ki". Ebben az értelemben egész népekben, egész korszakokban van valami töredékes; talán az ember fejlődésének ökonómiájához tartozik, hogy az ember szakaszosan fejlődik. Ezért nem szabad szem elől téveszteni, hogy mégiscsak a szintetikus ember keletkezéséről van szó; az alacsonyabb rendű ember, a hatalmas többség csupán előjáték és begyakorlás, amelyek összhatása nyomán itt-ott létrejön a teljes ember, a mérföldkőember, aki megmutatja, milyen messze jutott az emberiség. Nem Egyetlenegy lendületből halad előre; a már kialakult típus gyakorta veszendőbe megy... - például három évszázad megfeszített munkájával még mindig nem értük el újra a reneszánsz embert, míg a reneszánsz ember viszont messze elmaradt az antik ember mögött... Az emberi értékek rangsora: Az embert nem szabad egyes művei alapján megítélni. Felszínes cselekedetek. Semmi sem ritkább a személyes cselekedeteknél. Pozíció, rang, népfajta, környezet, véletlen - minden inkább valamely műben vagy cselekedetben fejeződik ki, mint személyben. Egyáltalán nem kell feltételezni, hogy az emberek„személyek". Ugyanakkor vannak emberek, akikben több személy él, másokban meg egy sem. Mindenütt, ahol az átlagos tulajdonságok túlsúlyban vannak, amelyekre egy típus fenntartása tartozna, a személylét tékozlás; luxus,értelmetlen a „személy" létrejöttét kívánni. Csupán hordozók, átviteli eszközök léteznek. c) A „személy" viszonylag elszigetelt létező; majdhogynem valami természetellenes a folyamatosság és az átlagfontosságához képest. A személy keletkezéséhez korai elszigetelés tartozik, a védekező- és támadólétezés egyfajtakényszere, olyasmi, mint a befalazás, nagyobb elkülönítő erő; és mindenekelőtt sokkal csekélyebb ingerlékenység, fogékonyság jellemzi, mint a középszerű embert, akinek az emberiessége ragályos. Első kérdés a rangsor szempontjából: milyen magányos vagy mennyire csordaszerű valaki? (Az utóbbi esetben értékét a csordája, típusa tulajdonságai adják, az előbbiben pedig az, ami elszigeteli, leválasztja, megvédi és magányosként lehetővé teszi) Következtetés: a magányos típust nem a csordaszerű alapján kell értékelni, a csordaszerűt pedig nem a magányos alapján. Felülről szemlélve mindkettő szükségszerű; antagonizmusuk ugyancsak szükségszerű, és nagyon is kárhoztatni kell azt a „kívánalmat", hogy e kettőt egy harmadikká kell fejleszteni („erény" mint hermafroditizmus). Ez olyan kevéssé „kívánatos", akár a nemek közeledése és kibékülése. Továbbfejleszteni a típust, minél tágasabbá szélesíteni a szakadékot... Az elfajzás fogalma mindkét esetben: ha a csorda közeledik a magányos lény tulajdonságaihoz, az utóbbi pedig a csorda tulajdonságaihoz, vagyis kölcsönösen közelednek egymáshoz. Az elfajzásnak e fogalmában nincs szerepe amorális megítélésnek. Hol keressük az erős jellemeket! A magányos fajtánál a tönkremenés és az elfajzás sokkal gyakoribb és szörnyűbb; ők szemben állnak a csordaösztönnel és az értékek hagyományával; védekezőeszközeik, védőösztöneik eleve nem valami erősek, nem elég biztosak - jó adagkedvező véletlenre van szükségük a gyarapodáshoz (még leggyakrabban a legalacsonyabb és

társadalmilag legkiszolgáltatottabb elemek közepette gyarapodnak; ha személyt keresünk, ott megtaláljuk, sokkal biztosabban, minta középosztályban!). A rendi küzdelem és az osztályharc célja a „jogegyenlőség". Ha ezen túljutunk, akkor harc kezdődik a magányosszemély ellen. Bizonyos értelemben ez a legkönnyebben demokratikus társadalomban maradhat fönn és fejlődhet: ha már a durvább védőeszközökre nincsen szükség, és már az átlagkörülményekhez tartozik bizonyos rend, becsületesség, igazságosság és bizalom. A legerősebbeket kell a legerősebben megkötözni, szemmel tartani, láncra verni és megfigyelni: így akarja a csorda ösztöne. Osztályrészük olyan életmód, amelyben nagyszerepe van az önuralomnak, aszketikus kívülállás vagy az egész életet kitöltő munka „kötelessége", amely eltereli figyelmüket önmagukról. Megkísérlem ökumenikusán igazolni az erényt. A feladat az embert lehetőleg használhatóvá tenni és, amennyire lehet, a hibátlan géphez közelíteni: e célból gépies erényekkel kell ellátni őt (azon állapotokat, amelyekben gépies hasznossággal dolgozik, a legértékesebbnek kell tekintenie; ezt tanulja meg: mindehhez szükséges, hogy a többiek lehetőleg gyűlöljék, és lehetőleg veszedelmesnek, rossz hírűnek tartsák). Az építkezés első köve e téren az unalom, az egyformaság, amelyeket minden gépies tevékenység magával hoz. Ezek elviselését kell megtanulni, és nem csupán elviselni kell őket, hanem azt is meg kell tanulni, hogyan lássák valamelyest vonzónak az unalmat: mindeddig az volt minden felsőoktatás feladata. Megtanulni valamit, amihez semmi közünk, és éppen ebben, ebben az „objektív" tevékenységben ismerni fel a „kötelességünket"; meg kell tanulni, hogy az örömet és a kötelességet elválasszuk egymástól –ez a felsőoktatás felbecsülhetetlen feladata és teljesítménye. A filológus azért volt eddig a magánvaló nevelő, mert a tevékenysége maga egy nagyszerűvé váló tevékenység monotóniájának mintáját adja; zászlaja alatt tanul az ifjú „biflázni": ez a gépies kötelességteljesítés majdani derekasságának első előfeltétele (ilyen lesz a későbbi államhivatalnok, férj, irodai firkász, újságolvasó és katona). Az efféle lét talán minden egyébnél jobban igényli a filozófiai igazolást és magyarázatot: a kellemes érzéseket valamely tévedhetetlenhatóság ösztönzése nyomán alacsonyrendűvé kell értékelni; ...a magánvaló „kötelesség" - sőt talán minden kellemetlen dolog tiszteletének pátosza - és e követelmény parancsolóan szólna, túl minden hasznosságon, szórakoztatáson, célszerűségen... Az önmagát imádó gépies létezési forma, mint a legmagasabb rendű, legtiszteletreméltóbb létezési forma (típus: Kant, mint az „ezt kell tenned" formális fogalmának fanatikusa). Az eddigi ideálok ökonomikus becslése. A törvényhozó (vagy a társadalmi ösztön) kiválaszt bizonyos mennyiségű állapotot és indulatot, amelyek tevékenysége szabályos teljesítménnyel szavatolt (gépiesség mint ezen indulatok és állapotok szabályszerű szükségleteinek következménye). Föltéve, hogy ezen állapotok és indulatok kellemetlen alkotóelemeket tartalmaznak, meg kell találni az eszközt, amelynek segítségével e kellemetlent egy értékképzet útján leküzdjük, a fájdalmat értékesnek, tehát magasabb értelemben örömtelinek állítva be. Képletbe foglalva: ,,Hogyan lesz valamely kellemetlen dologból kellemes?" Például ha bizonyítékul szolgálhat erőhöz, hatalomhoz, önuralomhoz. Vagy ha benne kedvező színben mutatkozik meg engedelmességünk, alkalmazkodásunk a törvényhez. Hasonlóképpen a közösségi érzés, a felebaráti érzés, a hazaszeretet „emberségünk" szempontjából mint az „önzetlenség",a „hősiesség" bizonyítéka. Az ideálok szándéka. Hogy az emberek kellemetlendolgokat is szívesen tegyenek. (Arisztokratizmus). A csordaállat-ideálok most a „társadalmiság" legmagasabb értéktételezésében tetőznek, ezeknek igyekeznek kozmikus, már-már metafizikus értéket adni - velük szemben védem az arisztokratizmust. Egy társadalomnak, amely olyan kényes és büszke a szabadságra, kivételnek kell éreznie magát, és szemben állnia egy tőle nagyban különböző hatalommal, amellyel szemben ellenséges, és a magasból pillant le rá. Minél több jogot adok, és minél inkább egyenlőnek tekintem magamat, annál inkább az átlag uralma alá kerülök, vagyis a többség uralma alá. Az arisztokratikus társadalom előfeltétele - hogy tagjai között a nagyfokú szabadságot meg tudja őrizni - az óriási feszültség, amely a társadalom minden tagja egymás ellen feszülő ösztönéből táplálkozik: az uralkodás akarásából... Ha el akarjátok tüntetni az erős ellentéteket és a rangbéli különbségeket, akkor eltüntetitek a nagy szeretetet, az emelkedett érzületet, az önmagáért való lét érzését is... Kertjeink és palotáink értelme (valamint minden gazdagság utáni vágy értelme): eltüntetni szem elől a rendetlenséget és a közönségességet, és hazát teremteni a lélek nemességének. Legtöbben persze azt gondolják, hogy emelkedettebb jellemek lesznek, ha e szép, nyugodt tárgyak hatnak rájuk;ezért sóvárognak Olaszországba, utaznak stb. olvasnak összevissza mindent, járkálnak színházba. Formálódni akarnak - ez kultúrmunkájuk értelme! Viszont az erősek, a hatalmasak formálni akarnak, de semmi idegen elemet nem akarnak magukra venni! így mennek az emberek a nagy Természetbe is, nem megtalálni önmagukat, hanem elveszíteni és elfelejteni magukat. Az „önkívület" minden gyönge és önmagával elégedetlen ember vágyálma. Mi előkelő"? A választékos külső, sőt finom megjelenés szóban, ruhában, viselkedésben, amennyiben e választékosság elhatárol, távol tart, véd a változatosságtól. A lassú mozgás és a merő tekintet. Nincs túl sok értékes dolog, és ezek szinte önkéntelenül

mintegy önmagukat kínálják. Nehezen csodálkozunk. A szegénység, a nélkülözés, sőt a betegség elviselése. Kitérés az apró megbecsülések elől, és bizalmatlanság a könnyű dicséretekkel szemben, mert a dicsérő hisz abban, hogy érti, amit dicsér; a megértés viszont - Balzac,ez a tipikus nagyravágyó, elárulta annyi, mint egyenlőnek lenni. A szív közölhetőségén érzett kételyünk mélyre hatol;a magányosságot nem választjuk, hanem adott. A meggyőződés, hogy csak a hozzánk hasonlókkal szemben vannak kötelességeink, másokkal szemben belátásunk szerint viselkedünk; hogy igazságosság csak interpares remélhető (amire sajnos még sokáig nem lehet számítani). Az irónia a „tehetségekkel" szemben. Hit a született nemességben, még erkölcsiség dolgában is. Mindig olyannak érezni magunkat, akinek megbecsüléssel tartoznak: bár csak ritkán találni valakit, aki megadhatja a megbecsülést. Mindig álöltözetben: minél értékesebb az ember, annál inkább szüksége van inkognitóra. Ha Isten létezne,már csak illendőségből is kizárólag emberként mutatkozhatna meg a világban. A tétlenség képessége a meggyőződés, hogy a kétkezi munka nem szégyen ugyan, de minden bizonnyal nemtelenít. Nem a polgári értelemben vett „szorgalom",akármilyen sokra tartjuk is egyébként, és nem is a telhetetlenül kotkodácsoló művészek, akik a tyúkokhoz hasonlóan folyton kárálnak, majd tojnak és megint csak kotkodácsolnak. Védelmezzük a művészeket, a költőket és mindenkit, aki valamiben mester: ám csak az értékesebb fajtát, és nem azokat, akik tudnak valamit csupán, nem a „csakproduktív embereket", akiket nem tévesztünk össze az előbbiekkel. A formák öröme; minden formai védelme a meggyőződés, mely szerint az udvariasság az egyik legnagyobb erény; a bizalmatlanság mindennemű ahogy-esik-úgy-puffan iránt, ide értve minden sajtó- és gondolati szabadságot, mert uralmuk alatt a szellem kényelmes, otromba lesz és elsorvad. A kedvtelés a nőkben, mint talán alacsonyrendű, ám finom és könnyed lényekben. Nagy öröm olyan lényekkel találkozni, akiknek örökké táncon, szórakozáson, vidámságon jár az eszük. Ők voltak a túlfeszített és mély férfilélek gyönyöre, amelynek életét nagy felelősség nehezíti. A kedvtelés a hercegekben és a papokban, mert ők nagyjából és egészében, sőt valójában megőrizték a hitet az emberi értékek különbözőségében, még a múlt becslésében is, legalábbis szimbolikusan. A hallgatni tudás: de erről hallgatók előtt egy szót se. A hosszú ellenségeskedés elviselése: szó sincs könnyű kibékülésről. A demagógtól, a „felvilágosodástól", a „kedélyeskedéstől", az olcsó bizalmaskodástól való undor. ízléses tárgyak gyűjtése, értékes és választékos lélekigénye; minden közönséges elutasítása. Könyvei, vidéke/. Szembeszállunk a jó és rossz tapasztalatokkal, és nem általánosítunk olyan gyorsan. Az egyes eset: milyen ironikusak vagyunk az egyes esetekkel szemben, ha olyan rossz ízlésű, hogy szabályosnak adja ki magát! Szeretjük a naivitást és a naiv embereket, de mint nézők, mint értékesebb lények Faustot éppen olyan naivnak látjuk, mint Gretchenjét. Kevésbé becsüljük a jó embereket, mint a csordaállatokat: tudjuk, hogy a leggonoszabb, legrosszabb indulatú, legkeményebb emberek között gyakorta a jóság felbecsülhetetlen értékű aranycsöppje fedezhető föl, amely sokkal többet ér a közönséges jóindulatnál és vajszívűségnél. - A magunkfajta embert szerintünk nem cáfolják sem bűnei, sem ostobaságai. Tudjuk, hogy nehéz kiismerni minket, és mindannyiunknak jó okunk van rá, hogy az előtérbe helyezzük magunkat. Mi előkelő"? Ha valaki állandóan méltóságteljesen viselkedik. Ha valaki állandóan olyan helyzeteket keres, amelyekben tartásra van szükség. Ha valaki a többségnek engedi át a boldogságot: a boldogságot mint a lélek békéjét, az erényt, a komfortot (az angyalszerű angol szatócslelkületet á la Spencer). Ha valaki ösztönösen keresi a nagy felelősséget. Ha valaki mindenütt nagyon könnyen tud ellensége ket szerezni magának, legrosszabb esetben önmagából önmaga ellenségét hozva létre. Ha valaki a többségnek nem szavakkal, hanem tettekkel mond állandóan ellent. A nagy ember szükségképpen szkeptikus (ezzel nem azt mondom, hogy annak is kell látszania), föltéve, hogy a nagyságot a következő jelenti: valami nagyot akarni és hozzá az eszközt is. A mindennemű meggyőződés szabadsága akaraterejéhez tartozik. Mindez hasonlít ahhoz a felvilágosult „despotizmushoz", amelyet minden nagyszenvedély kifejt. Az ilyen szolgálatába fogadja az értelmet, szentségtörő eszközökhöz is van bátorsága; meggondolás nélkül cselekszik; megajándékozza önmagát meggyőződésekkel, még szüksége is van rájuk, de nem veti alá magát nekik. A hit szükséglete, hogy valami föltétlenre mindenképpen Igent vagy Nemet mondjunk, a gyöngeségbizonyítéka; minden gyöngeség akaratgyöngeség. A hitembere, a hívő szükségképpen alacsonyabb rendű ember. Ebből következik, hogy a „szellem szabadsága", vagyis a hitetlenség mint ösztön a nagyság előfeltétele. Az emberben, az állattal ellentétben, jól megfér egymással egy egész sereg ellentétes ösztön és impulzus:e szintézis következtében az ember a föld ura, a morál oka helyileg korlátozott rangsorok kifejeződései az ösztönök e sokszínű világában oly módon, hogy ellentmondásaikba az ember ne menjen tönkre. Tehát valamely uralkodóösztön a vele ellentétes ösztönt gyöngíti, finomítja impulzusként, amely az ingert adja a fő

tevékenységéhez. A legértékesebb emberben az ösztönök legnagyobb sokfélesége munkál, és a lehető legerősebben, ahogy még elviselhető. Valójában: ahol az emberi jelenség erősnek mutatkozik, ott megtaláljuk a hatalmasan egymás ellenforduló ösztönöket (pl. Shakespeare-nél), de kötött állapotban. Általában minden dolog annyit ér, amennyit fizetnek érte. Ez persze nem érvényes, ha az individuumot elszigetelten szemléljük; az egyén nagy képességei semmiféleviszonyban nincsenek azzal, amit értük ő maga tett, föláldozott, elszenvedett. Ám ha megnézzük család -előtörténetét, akkor hatalmas tőke-erőfelhalmozásra bukkanunk, amely mindenféle lemondás, küzdelem, munka, öntörvényesítés útján keletkezett. Mivel a nagy ember ennyibe került, és nem, mint valami csoda, az ég és a „véletlen"adományaként egyszeriben csak itt termett és naggyá lett. Az „öröklés" hamis fogalom. Az elődök fizették meg az árat mindenért, ami lett valaki. Az emberi horizont. A filozófusok olyan emberként foghatók föl, akik rendkívüli erőfeszítéseket tesznek, hogy kipróbálják, milyen magasra emelkedhet az ember, különösen Platón: mire futja az erejéből? De mindezt individuumként teszik; talán a császárok és államalapítók stb. ösztöne csalhatatlanabb volt, akik ráéreztek, milyen messzire űzhető az ember a fejlődésben és „kedvező körülmények" között, csak nem egészen jöttek rá, milyenek is a kedvező körülmények. A nagy kérdés: az emberi „jelenség" hol fejlődött eddig a legpompásabban? Ehhez van szükség a történelem összehasonlító tanulmányozására. Miért akad ritkán filozófus? Feltételei közé olyan tulajdonságok tartoznak, amelyek általában tönkreteszik az embert: Tulajdonságok beláthatatlan sokasága, az ember„kivonatának" kell lennie, minden magas- és alacsonyrendű vágyával: az ellentétek veszélye, valamint az önmagától való undor veszélye is. A lehető legkülönfélébb dolgokra kell kíváncsinak lennie: a szétforgácsolódás veszélye. Igazságosnak és méltóságosnak kell lennie a legemelkedettebb értelemben, de mélynek a szeretetben és a gyűlöletben (valamint az igazságtalanságban) úgyszintén. Nem csupán nézőnek, hanem törvényhozónak is kell lennie - bírónak és elítéltnek egyaránt (amennyiben a világ kivonata ő). Rendkívül sokoldalú, mégis szilárd és kemény. Acélossá edződött. Az értékesebb filozófus ember, akit magányosság vesz körül, nem azért, mert egyedül akar lenni, hanem mert olyan ember ő, aki nem talál magához hasonlót; milyenveszélyek és új szenvedések várnak rá éppen ma, amikor nem hisznek már a rangsorban, s következésképpen az emberek nem tisztelik és nem értik ezt a magányosságot!Valaha a bölcs már már szentté avatta önmagát az ilyen félrevonulással a tömeg lelkiismereteként - ma a remetét a gyanakvás és a kétkedés sötét felhője veszi körül. És nem csupán az irigyek és az irgalmasok részéről; még a jóakaratban is félreismerést, elhanyagolást és felületességet kell éreznie, jól ismeri a korlátolt együttérzés azon alattomosságát, amely önmagát jónak, szentnek érzi,amikor igyekszik „megmenteni" őt kényelmesebb helyzettel, rendezettebb, megbízhatóbb környezettel – hiszen megcsodálhatta az öntudatlan pusztító ösztönt, amellyel a szellem minden középszerű embere szembefordul vele,s ráadásul abban a hitben, hogy joga is van ehhez! A fölfoghatatlan elmagányosodás emberének szüksége van rá,hogy önmagát hangosan és lelkesen a külső, a tér magányosság-köpenyébe burkolja: okossága kívánja így tőle. Még ravaszságra és álöltözetre is szükség van ma, hogy az ilyen ember egyedül fent tarthassa önmagát a korszak veszedelmes, mélybehúzó áramlatai közepette. Saját bűneként kell megbűnhődnie minden kísérletért, ha a jelenben, a jelennel meg akar férni, a mai emberekhez és célokhoz közeledni próbál; és meggondolhatja természete rejtett bölcsességét,amely őt minden ilyen kísérlet után azonnal visszahívja önmagához betegség vagy balesetek útján. Mi, új filozófusok viszont nem csupán a valóságos rangsor és az emberi értékkülönbségek taglalásával foglalkozunk, hanem pontosan a hasonlítás, a kiegyenlítés ellentétét akarjuk: minden értelemben az elidegenedést tanítjuk, olyan szakadékokat tárunk föl, amilyet eddig még senki sem látott, azt akarjuk, hogy az ember gonoszabb legyen, mint amilyen volt. Mivel eközben mi magunk is idegenként és egymás elől rejtőzködve élünk. Számos okból szükséges, hogy remeteként éljünk, álarcot viseljünk - ám következésképpen alkalmatlanok vagyunk a hozzánk hasonlók felkutatására. Egyedül élünk majd,és valószínűleg mind a hét magányosság vértanúságát elszenvedjük. És ha valami véletlen folytán végigjárjuk ezt az utat, akkor fogadni mernék, hogy félreismerjük vagy kölcsönösen becsapjuk egymást.

A MŰVÉSZ ÉS A MŰVÉSZET

Vallásunk, morálunk és filozófiánk az emberi dekadencia formái. Az ellentétes irányú mozgalom: a művészet. A „művész" jelensége a lehető legátlátszóbb: innen pillanthatjuk meg a hatalom, a természet elemi

ösztöneit, de a vallásét s a morálét úgyszintén! .. ."a játék", a haszontalan - az erőtől duzzadó mint ideál, mint „gyermekded". Az „isteni gyerekesség" - paidón. Apollói, dionüszoszi. Két állapot van, amelyben a művészet a természet erejével lép föl az emberben, teljességgel uralva őt, akár tetszik neki, akár nem: a vizionárius kényszer és az orgiasztikus kényszer. Mindkét állapot létezik a normális életben is, csak gyöngébben: az álomban és a mámorban... Ám ugyanez az ellentét áll fönn az álom és a mámor között; mindkettő művészi erőket szabadít föl bennünk,de mást és mást: az álom a látás, az összekapcsolás, a költészet erejét; a mámor a mozgás, a szenvedély, az ének és a tánc erejét. A dionüszoszi mámorban működik a nemiség és a kéj; ugyancsak működnek ezek az apollói mámorban is. Csak a két állapot között tempókülönbségnek kell lenni... Bizonyos mámorélmények rendkívüli nyugalma (szigorúbb kifejezéssel: az idő- és térérzékelés lelassulása) tükröződik a legnyugodtabb mozdulatok és lelkiállapotok víziójában. A klasszikus stílus szívesen ábrázolja ezt a nyugalmat, egyszerűsítést, rövidítést, koncentrációt - a klasszikus típusban koncentráltan van jelen a hatalom legnagyobb érzése. Nehezen reagál; súlyos tudat; nincs harcélmény. A mámor érzése valóban megsokszorozza az erőt, leginkább a nemek párosodásának idején: új érzékek, készségek, színek, formák... a „megszépülés" a megnövekedett erő következménye. A megszépülés mint egy győzedelmes akarat, fölfokozott koordináció, valamennyi erős vágy harmonizálása egy hiánytalanul merőleges gravitáló erő kifejeződése. A logikai és geometriai egyszerűsödés az erő megnövekedésének következménye; és megfordítva; az ilyen leegyszerűsödés észlelése megint csak növeli az erőérzését... a fejlődés tetőpontja: a nagy stílus. A csúfság egy típus dekadenciáját jelenti, a belső vágyak ellentmondását és fogyatékos, hiányzó koordinációját – a szervező erő csökkenését jelenti, a pszichológia nyelvén szólva, az „akarat" megcsappanását... A kéjállapot, amelyet mámornak hívnak, egészen pontosan a nagy hatalom érzése... A tér- és időérzékletek megváltoztak: iszonyatos távolságokra lát el az ember, mintegy először véve észre e távlatokat; a látószög kiszélesedik, több mindent és nagyobb távolságokat fog át; az érzékszervek kifinomulnak sok apró és pillanatnyi dolgot észlelve; a jóslás, a legapróbb segítség, a leghalkabb javaslat megértésének ereje: az „intelligens" érzékiség... az erő mint az uralom érzése az izmokban, mint a mozgás feszessége és kéjes öröme, mint tánc, könnyedség és presto; az erő mint az erő bizonyítékának kéjérzése, bravúr, kaland, vakmerőség, közöny...Az élet mindezen tetőpontpillanatai kölcsönösen erősítik egymást; elég, ha működésbe lép a képek és képzetek világa mint ösztönző erő, hogy működésbe hozza a többi érzéket... Ekképp aztán ezen állapotok összenőnek, pedig tán alapjában véve idegenek egymástól. Például: a vallási mámor érzése és a nemi izgalom (e két mély érzés szinte csodálatosan össze van hangolva. Mi tetszik minden jámbor nőnek, öregnek és fiatalnak egyaránt? Válasz: egy szép lábú szent, aki még fiatal, még idióta...).A kegyetlenség és a részvét a tragédiában (összehangoltan ugyancsak...). Tavasz, tánc, zene, a nemek versengése- és a fenti „végtelenség az érzelemben"... A művészek, ha jók valamire, akkor erősek (testileg is), nagyvonalúak, erőtől duzzadok, igavonó barmok, érzékiek; Raffaellót nem is lehet elképzelni bizonyos szexuális túlfűtöttség nélkül... a zenélés egyfajta gyerek csinálás is; a szűziesség a művész ökonómiája csupán - és a művészeknél a termékenység a nemzési erővel mindenesetre megszűnik. A művészek soha nem olyannak látják a dolgokat, amilyenek, hanem teljesebbnek, egyszerűbbnek vagy erősebbnek; mindezekért osztályrészük az életben egyfajta örök ifjúság és tavasz, egyfajta állandó mámor. Azon állapotok, amelyekben a megdicsőülést és a teljességet belehelyezzük a dolgokba, és megköltjük őket, mígnem saját teljességünket és életkedvünket tükrözik, a következők: a nemi felajzottság, a mámor, az étvágy, a tavasz,az ellenség legyőzése, a gúny, a merész tett, a kegyetlenség,a vallási érzés önkívülete. Három elem kiemelendő: a nemi ösztön, a mámor, a kegyetlenség; ezek mind már nagyon régen az ember ünnepi örömei voltak, és a korabeli „művészekben" már teljes intenzitással éltek. Megfordítva: ha olyan dolgokkal állunk szemben, amelyek e megdicsőülést és teljességet mutatják, akkor az állati lét azon szférák izgatottságával válaszol, ahol mindezen kéjállapotok székhelye van - és ezen állati kéjérzések és vágyak roppant finom árnyalatának keveréke az esztétikai állapot. Ez utóbbi csak olyan természetnél következik be, aki egyáltalán képes a testi vigor ezen ajándékozó és túláradó teljességének birtoklására; őbenne mindig ez aprimum mobile. A józan, a fáradt, a kimerült, a kiszáradt (pl. a tudós) semmit sem tud a művészetből befogadni, mert semmi sincs benne a művészi őserőből, a gazdagság kényszerítő erejéből; aki nem tud adni, befogadni sem tud semmit. „Tökéletesség": ezen állapotokban (meg a szerelemben stb. ugyancsak) szinte naiv módon bukkan napvilágra,hogy a legmélyebb ösztön mit ismer el magasrendűnek, kívánatosnak, értékesnek, típusa fejlődésének; valamint,hogy voltaképpen milyen státusra törekszik. A tökéletesség:a hatalmi érzés rendkívüli kiszélesedése, a gazdagság, a minden keretet szétfeszíteni képes szükségszerű erő... A szép és a rút keletkezéséhez. Ami ösztönösen ellenáll nekünk esztétikailag, az az emberre már

legrégibb idők óta károsnak, veszélyesnek, bizalmatlanságot keltőnek bizonyult; a hirtelen megszólaló esztétikai ösztön (az undorban pl.) ítéletet tartalmaz. A szép annyiban áll a hasznos, a jótékony, az életigenlő biológiai értékeinek általános kategórián belül, hogy egész csomó inger, amelyek távolról hasznos dolgokra emlékeztetnek, és hozzájuk kapcsolódnak, a szépérzését, azaz a hatalom érzésének megsokszorozását adják (és nem csupán e dolgok, hanem kísérő érzeteik vagy szimbólumaik szintén). Így tehát a szépet és a csúfot feltételesként ismertük meg; nevezetesen pedig legalacsonyabb fennmaradási értékeink vonatkozásában. Ettől eltekintve a szép és a csúf tételezése értelmetlen. A szép éppen olyan kevéssé létezik, mint ajó, az igaz. Megint csak egy bizonyos embertípus fennmaradási feltételeiről van szó: a csordaember más dolgoknál érzi a szép érték érzetét mint a kivételes és felsőbb rendű ember. Amolyan előtér-optika ez, amely csupán a legközelebbikövetkezményeket tartja szem előtt, amelyből a szép (de a jó és az igaz) értéke is származik. Minden ösztönítélet rövidlátó a következmények láncolata vonatkozásában: csak arra nézve adnak tanácsot,mi a legközelebbi teendő. Az értelem lényegileg gátlóapparátus az ösztönítélet azonnali reakciója ellen: feltartóztatja, megfontolja, távolabbra lát a következmények láncolatában. A szépség- és csúfság-ítéletek rövidlátók - mindig szembenáll velük az értelem -, de a legnagyobb mértékben meggyőzőek; az ösztöneikhez fellebbeznek ott, ahol ezek a leggyorsabban döntenek, igent vagy nemet mondva, mielőtt az értelem szóhoz jutna... A legmegszokottabb szépségigenlések kölcsönösen fölingerlik és izgatják egymást; ha egyszer az esztétikai ösztöndolgozni kezd, akkor „az egyes szép" körül más és máshonnan származó tökéletességek egész szövedéke kristályosodik ki. Nem maradhatunk objektívek, vagyis nem kapcsolhatjuk ki az interpretáló, hozzáadó, kitöltő, megkötő erőt (utóbbi maga a szépségigenlések láncolata). Egy szépnő látványa... Tehát: 1. a szépségítélet rövidlátó, csak a legközelebbikövetkezményeket látja. 2. Az őt fölébresztő tárgyat varázserővel ruházza föl, amely a különféle szépségítéletek asszociációjának függvénye, viszont a tárgy lényegétől teljességgel idegen. Valamely dolgot szépnek érezni annyit tesz, mint szükségképpen hamisan érezni... ezért aztán,mellékesen szólva, a szerelmi házasság társadalmilag a legesztelenebb házasság... Az érzékiség álöltözetekben: 1. mint idealizmus („platói") az ifjúságra jellemző, ugyanolyan barlangtükörképet alkotva, amilyennek a szeretett lény jelenik meg, mindendolgot díszítve, fölnagyítva, istenítve, végtelenségbe burkolva; 2. a szerelem vallásában: „egy szép fiatalember,egy szép nő", valahogy isteni a lélek vőlegénye és menyasszonya; 3. a művészetben mint „díszítő" erő: ahogy a férfi a nőt látja, mintegy megajándékozva őt valamennyielőnyös oldalával, úgy helyezi el a művész az érzékiséget egy tárgyba, amelyet egyébként is tisztel és sokra tart -ekképp fejezi be tárgyát („idealizálva" azt); 4. a nő, annak tudatában, amilyen érzéseket a férfiban kelt, igyekszik megfelelni ezen idealizáló törekvésnek oly módon, hogy földíszíti magát, szépen jár, táncol, finom gondolatokat nyilatkoztat ki; ugyanakkor szégyenérzete van, visszafogott és távolságtartó, ösztönösen érezve, hogy mindezzel a férfiidealizáló képessége növekszik. (A női ösztön végtelen finomságát tekintve semmi esetre sem nevezhetjük a szégyent tudatos képmutatásnak: a nő kitalálja, hogy pontosan az igazi, naiv szégyenlőség vezeti félre legjobban és ragadtatja túlbecslésre a férfit. Ezért naiv a nő: az ösztönfinomságából, amely ösztön az ártatlanság hasznosságát tanácsolja neki. Szándékos szemethunyás ez önmagával szemben... Mindenütt, ahol a színlelés erősebben hat, ha öntudatlan, öntudatlanná válik.) Akarjátok csodálatra méltó bizonyítékát látni annak,hogy milyen messzire vezet a mámor átlényegítő ereje? A„szerelem" ez a bizonyíték, vagyis az, amit szerelemnek neveznek a világ valamennyi nyelvén s még azon is túl. A mámor itt oly módon számol le a valósággal, hogy a szeretőtudatában az okot kioltja, és mintha valami mást lopna be a helyére - Kirké varázstükrének minden reszketőfölfénylését... Ember és állat között nincs itt különbség,még kevésbé szellem, jóság és hűség között. Finoman csinálnak az emberből bolondot, ha finom lény, durván, ha faragatlan, de a szeretet, Isten szeretete, a „megváltott lélek" szent szeretete mindig azonos marad: ahogy a láznak(megvan) az oka az átalakulásra, a jótékony mámornak ugyancsak, hogy hazudjon önmagáról... És meg kell adni,jól is hazudunk, amikor szeretünk, magunktól és magunkról: úgy érezzük, átalakultunk, erősebbnek, gazdagabbnak,tökéletesebbnek érezzük magunkat, tökéletesebbek is vagyunk... a művészettel itt szerves funkcióként találkozunk; úgy látjuk, mélyen beágyazódott az élet legangyalibb ösztönébe, az élet legnagyobb ösztönző erejének tűnik – a művészet még azáltal is magasrendű és célszerű, hogy hazudik... Ám tévednénk, ha megakadnánk hazudozó hatalmánál; többet tesz a puszta fantáziálásnál, mert megváltoztatja még az értékek helyét is. És nem csupán az értékek érzését változtatja meg... a szerető értékesebb,erősebb. Az állatoknál ez az állapot új anyagokat, pigmenteket, színeket és formákat hoz létre, mindenekelőtt újmozgásokat, új ritmusokat, új hívójeleket és a csalogatás újmódjait. Az embernél sincs ez másként. Összháztartása gazdagabb, mint valaha, hatalmasabb, egységesebb egész, mint azé az emberé, aki nem szeret. A szerető pazarló lesz:teheti, mert éppen elég gazdag. Merész lesz, afféle kalandor, nagyvonalú és ártatlan szamár; megint hisz Istenben,hisz az erényben, mert hisz a szerelemben; másrészt pedig a boldogságtól szárnyai nőnek ennek az idiótának, új képességekre tesz szert, és még a művészet ajtaja is kitárul előtte: ha leszámítjuk a lírából ezen beleket fölkavaró lázszó- és zenealkotó erejét, mi marad a lírából és a zenéből?... Talán a l'art pour l'art: a mocsarakban felejtett varangyok virtuóz, kétségbeesett vartyogása... Az összes többit a szerelem alkotta...

A zenéhez képest minden szóközlemény csapnivaló; aszó felhigít és elhülyít; a szó elszemélytelenít: a szó közönségessé teszi a nem közönséges dolgokat. A művészre kivételes állapotok jellemzők: ezek közeli rokonai a beteges jelenségeknek, és erősen összenőttek velük, és mintha nem is igen lenne lehetséges a művészbetegség nélkül. A fiziológiai állapotok, amelyeket a művészben szinte személyiségi jegyekké tenyésztettek, melyek önmagukban is valami módon az emberhez tartoznak: 1. A mámor, a fölfokozott hatalomérzés; belső késztetés, kényszer, hogy a dolgokból saját teljességük és tökéletességük visszfényét teremtsék meg... Bizonyos érzékszervek rendkívüli kiélezettsége,olyannyira, hogy a művészek a jelek egészén más nyelvét beszélik, és ezen is alkotnak... e nyelvhasználat egyébként bizonyos idegbetegségek sajátja - a rendkívüli mozgékonyság, melyből a túlzott közlékenység ered; mindent el akarnak beszélni, amit jel csak adhat.. .igény náluk, hogy szinte meg akarnak szabadulni önmaguktól a jelek és a mozdulatok útján; megvan hozzá a képességük, hogy száz meg száz nyelvi eszközzel beszéljenek önmagukról... robbanékonyállapot - ezt az állapotot először kényszerként és nyomásként kell elképzelnünk, amely arra irányul, hogy a művész megszabaduljon a belső feszültség túlzott erejétől; aztán e mozgás nem a szabad akarattól függő koordinációja következik a belső folyamatokkal (képek, gondolatok, vágyak)az egész idegrendszer egyfajta automatizmusaként, a belülről ható erős ingerek impulzusa hatására - a reakciót képtelenség megakadályozni, a gátló apparátus mintegy ki van kapcsolva. Minden belső mozgást (érzelem, gondolat, indulat) vaszkuláris elváltozások követnek, tehát a szín, a hőmérséklet, a kiválasztás elváltozásai; a zene szuggesztívereje, „mentális szuggesztiója"... Az utánzási kényszer: rendkívüli ingerlékenység, ami annyit tesz, hogy egy adott mintakép szinte a kényszer erejével áll elő - valamely állapotot bizonyos jel nyomán kitalálnak és ábrázolnak... egy belsőleg fölmerülő kép már a tagok mozgásaként hat... bizonyos agaraikikapcsolás(Schopenhauer!!!) - Egyfajta süketség, vakság kifelé -, a megengedett ingerek birodalma szigorúan körülhatárolt... Ez különbözteti meg a művészt a laikustól (a művészileg érzékeny embertől): az utóbbi ingerlékenységi tetőpontja a befogadásban van, előbbié viszont a közlésben, mégpedig oly módon, hogy e két adottság antagonizmusa nem csupán természetes, hanem kívánatos is. E két állapot optikája fordított - a művésztől azt kívánják, hogy magáévá tegye a hallgató (kritikus) optikáját, vagyis azt, hogy elszegényítse önmagát és alkotóerejét... Olyasmi ez, mint a nemek közötti különbség... a művésztől, aki ad,nem lehet kívánni, hogy nő legyen, „befogadjon"... Esztétikánk annyiban volt eddig női esztétika, hogy csak a művészet iránt érzékenyek fogalmazták meg „mi a szép?" élményeiket. A művész mindmáig hiányzik az egészfilozófiából... Amint az előzőek sejteni engedték, ez szükségszerű hiba, mert ha a művész ismét megpróbálná megérteni önmagát, akkor biztos melléfogna; nem kell visszanéznie, egyáltalán nem kell néznie, adnia kell. A művészre nézve megtiszteltetés, ha alkalmatlan a kritikára... mert egyébként se hús, se hal, csupán „modern"... A modern művész fiziológiájában nagyon sok a hisztéria, és általában e betegség mindig szerepel is jellemrajzában. A hisztériás beteg hamis: kedvtelésből, kéjjel hazudozik, csodálatra méltó a színlelés minden művészetében - kivéve azt az esetet, amikor beteges hiúsága csúfot űz belőle. E hiúság olyan, akár valami állandó láz, amelynek csillapítóra van szüksége, és nem riad vissza semmiféle öncsalástól, semminemű torz ötlettől, ami pillanatnyi enyhülést ígér. E hiúság hozzávetőleges meghatározása a következő: a különbségre való képtelenség és állandó bosszúvágy a mélyen beléje vésődött önmegvetés miatt. Idegrendszere, szörnyűingerlékenység, amely minden élményből krízist csinál, és az élet legapróbb véletlenjét is „dramatizálja", teljességgel kiszámíthatatlanná teszi: nem személy már, hanem legfeljebb személyek találkahelye, és hol egyikük, hol pedig a másikuk tör ki a művészből arcátlan magabiztossággal. Éppen ezért nagy színész: mindezen szegény akaratnélküliek, akiket az orvosok közelről tanulmányoznak, majdnem minden kívánatos jellemben csodálatot vívnak ki arcjátékuk, átlényegülésük, alakításuk virtuozitásával. A művészek nem a nagy szenvedély emberei, bármit is próbáljanak erről bebeszélni nekünk és maguknak. Éspedig két okból sem: nem szégyenlik magukat önmaguk előtt (figyelik a saját életüket: meglesik magukat, nagyon kíváncsiak...), és nem szégyenlik magukat a nagy szenvedély előtt (művészként kizsákmányolják a szenvedélyt...). Másrészt viszont vámpírjuk, a tehetség, eltiltja őket az efféle szenvedélyszerű erőpocsékolástól. A tehetséges ember tehetségének áldozata is: tehetsége vámpír gyanánt zsarnokoskodik rajta. A szenvedélyeitől nem azáltal szabadul meg, hogy ábrázolja őket: inkább akkor szabadul meg tőlük, amikor ábrázolja őket. (Goethe ezt másként tanítja; azt akarta,hogy félreértsék e ponton: egy Goethe érezte az otrombaságot.) Az élet értelméhez. Még egészen nagyszerű embereknél is az élet értelméhez tartozhat bizonyos viszonylagos szűziesség, elemi és alapvető okos óvatosság az erotikával szemben, még gondolatban is. E tétel különösen a művészekre érvényes, az ő legjobb életbölcsességeik közé tartozik. Ha jól megnézzük, minden olyan emberre is vonatkozik, akiről nem is gondoltuk volna:

Stendhalra, Th. Gautier-re, sőt Flaubert-re úgyszintén. A művész talán természete szerint,szükségképpen érzéki ember, általában érzékeny, ingerlékeny, minden értelemben fogékony még a távolról érkező ingerekre is. Mégis általában feladata, mesterségbeli tudása uralkodik rajta, és valójában mértéktartó, sőt gyakorta szűzies ember. Uralkodó ösztöne akarja így tőle: nem engedi meg neki, hogy így vagy úgy tékozolja önmagát. A művészetkoncepcióban és a nemi aktusban ugyanazt az erőt fejti ki: csak egyetlenegyfajta erő van. Mindent elárul a művészről a tény, ha itt alulmarad, ha itt eltékozolja önmagát: elárulja ösztöne, akarata fogyatékosságait, a dekadencia jele is lehet - mindenesetre beláthatatlan mértékig elértékteleníti művészetét. Hiányozna-e egy láncszem a művészetek és a tudományok egész láncolatából, ha a nő, a nő műve hiányozna belőle? Ismerjük el a szabályerősítő kivételt: a nő mindent tökéletesít, ami nem mű, tehát leveleket, emlékiratokat, a legfinomabb manuális munkát, röviden szólva, mindent,ami nem hivatás, pontosan azért, mert mindebben önmagát tökéletesíti, mivel az egyetlen birtokában lévő művész-ösztönnek engedelmeskedik - tetszeni akar... De mi köze lehet a nőnek az igazi művész szenvedélyes közönyéhez,aki egyetlen hangnak, fuvallatnak, szökellésnek nagyobb jelentőséget tulajdonít, mint önmagának? Aki saját kezével önmaga legtitkosabb valóját ragadja meg? Aki semminek sem tulajdonít értéket, csak annak, ami formává válhat föláldozza magát a nyilvánosságért? Megértitek-e, mi a művész művészete, bárhol űzi is? Merénylet mindennemű szemérem ellen... Csak ebben az évszázadban merte az irodalomban e fordulatot hozni a nő (a nő, a jó öreg Mirabeau-val szólva: „a firkász tyúkok gyülevész sokadalma): irkafirkái, művészkedik, veszni hagyva ösztönét. Demiért! Ha megkérdezhetem. A művész azon az áron művész, hogy mindazt, amit a nem művészek „formának" neveznek, ő tartalomnak, „magának a dolognak" érzi. Ekképp persze fordított világban él, mert most immár a tartalom teljességgel formális lesz számára - életünket is beleértve. Az árnyalat (a voltaképpeni modernitás) értelme és öröme mindabban, ami nem általános, megfelel az emberkedvének, aki örömét és erejét a tipikus megragadásában leli - akár a legnagyszerűbb idők görög ízlése. Az élő teljességének lenyűgöző ereje van ebben, a mérték lesz úrrá, az erős lélek azon nyugalma, amely lassan mozog, és ellenszenvesnek tartja a túlságosan elevent. Az általánoseset az, hogy a törvényt tisztelik és emelik ki, a kivételt félretolják, az árnyalatokat eltörlik. A szilárd, a hatalmas, az erős, az élet, a nyugodt és erejében bízó minőség - „tetszik": megfelel annak, amit az ember képzel önmagáról. A hazug „megerősödés" A romantizmusban: az állandó expresszivitás nem az erő jele, hanem a hiányérzeté? ...a festői, az úgynevezett drámai zene mindenekelőtt könnyebb (akárcsak a tények és jellemvonások brutális kiárusítása és egymás mellé állítása a naturalista regényben)... .. .a szenvedély" az idegek és a fáradt lelkek dolga; akárcsak a magas hegyek, a sivatagok, a nagy viharok, orgiák és szörnyűségek élvezete - vagy a vonzalom a tömegeshez és a monumentálishoz (pl. történészeknél). Valóban létezik a túláradó érzelem kultusza. Hogyan lehet, hogy az erőteljes korszakok igénye fordított a művészetben - a szenvedély halála kell neki? .. .az izgató anyagok kedvelése (erotika vagy szocialisztika vagy patológia) mind annak a jele, hogy ma agyon dolgozott és szétszórt vagy legyengült embereknek dolgoznak. Ha valaki hatni akar, akkor zsarnokoskodnia kell. A modern művészet mint a zsarnokoskodás művészete. A vonalvezetés durva és túlhajtott logikája; a motívumot a képletig egyszerűsítik - a képlet pedig zsarnokoskodik. A vonalon belül vad sokféleség, nyomasztó tömeg, amelytől összezavarodnak az érzékek: a színek, anyagok és vágyak brutalitása. Példák: Zola, Wagner, emelkedettebb szempontból Taine szintén. Tehát logika, tömeg és brutalitás. Mi a romantikai Minden esztétikai érték vonatkozásában most a következő alapvető különbségtételt használom,minden egyes esetben azt kérdezem: „Az éhség vagy a fölösleg alkotott itt?" Úgy tűnik, eleve ajánlatos lenne itt egy másik megkülönböztetést használni - az sokkal tetszetősebb, látványosabb -, mégpedig azt, hogy a megmerevítés,a megörökítés, a „lét" („Sein") vágya-e az alkotás oka, vagy a szétrombolás, a változtatás, a levés (Werden) vágya. Ám tüzetesebb szemügyre vétel után mindkét vágy kétértelműnek tűnik, éppen az előzőekben, éspedig szerintem joggal,bemutatott sémához képest. A szétrombolás, változtatás, levés vágya a túlcsorduló,jövendőt alkotó erő kifejeződése is lehet (e fogalmi összefüggésben használom, mint tudjuk, a „dionüszoszi szót); de lehet a félresikerültek, a nélkülözők, a félresiklott életűek gyűlölete is, amely rombol, rombolnia kell,mert őt a fennálló és minden fennállás, minden lét fölháborítja és fölizgatja. Másrészt a „megörökítés" származékai a hálából és szeretetből is - az ilyen eredetű művészet mindig apoteózis-művészet lesz, ditirambikus tán Rubensszel, boldog Hafizzal, tiszta és jóságos Goethével és minden dolgokra homéroszi dicsfényt árasztó -, ám lehet egy súlyosan szenvedő ember akarata is, amely a legszemélyesebbet, a legszűkebbet, a legegyedibbet, szenvedése tulajdonképpeni idioszinkráziáját kötelező törvénnyé és kényszerré szeretné bélyegezni, és aki mindenen mintegy bosszút áll oly módon, hogy mindenre rányomja tulajdon képét, kínszenvedés képét üti rá, kényszeríti mindenre, égeti bele mindenbe.

Ez utóbbi a romantikus pesszimizmus legnyomatékosabb akaratfilozófiáról,akár pedig a wagneri zenéről van szó.

formája:

akár

a

schopenhaueri

Mi tragikus! Már több ízben rámutattam Arisztotelész nagy tévedésére, amikor ő két lehangoló indulatban, a félelemben és a szánalomban vélte fölismerni a tragikus indulatot. Ha igaza lenne, akkor a tragédia életveszélyes művészet volna: óvakodnunk kellene tőle, mint valami közösségre káros és hírhedt dologtól. A művészet, amely egyébként az élet nagy ösztönzője, az élet mámora, az életakarása, itt csak hanyatló mozgalom szolgálatában sínylődik állítólag, mintegy a pesszimizmus szolgálólányaként, egészségre ártalmasnak bélyegezve. (Mert egyszerűen nem igaz, hogy ezen indulatok izgalmi állapota egyszersmind „ki is űzi" belőlünk őket, amint Arisztotelész véli.) Valami, ami általában félelmet és szánalmat ébreszt, szétzülleszt,legyöngít, elbátortalanít - és föltéve, Schopenhauernek igaza van azt állítva, hogy a tragédiákból a rezignációt kell kihallanunk, tehát egyfajta szelíd lemondást a boldogságról, a reményről, az élni akarásról, akkor itt olyan művészetről lenne szó, amelyben a művészet megtagadja önmagát. Ekképp a tragédia fölbomlási folyamatot jelent, az életösztöneit magában a művészetben rombolva szét. Kereszténység, nihilizmus, tragikus művészet, fiziológiai dekadencia: éppen kézenfekvő lenne, a legjobbkor jönne,mindezek kölcsönösen űznék egymást előre – lefelé. A tragédia, mint a hanyatlás szimptómája. Ez az elmélet a lehető legnagyobb hidegvérrel cáfolható, mégpedig úgy, hogy rugós erőmérővel megmérjük valamely tragikus érzelem hatását. És eredményül kapjuk, amit végső soron csak teljességgel hazug rendszeralkotó tud félremagyarázni: hogy a tragédia tonicum. Ha Schopenhauer itt nem akarta megérteni az összefüggéseket, ha az összdepressziót tragikus állapotként tételezte, ha a görögöknek (akiket legnagyobb bosszúságára sem ragadott meg a „rezignáció") tudtára adta, hogy egyáltalán nem a világnézet tetőpontját képviselik, akkor ez nem egyéb,mint elfogultság, a rendszer logikája, a rendszeralkotók hamisítása; az a legrosszabb fajta hamisítás, amely lépésről lépésre megrontotta Schopenhauer egész pszichológiáját(Schopenhauerét, aki szándékosan, erőszakkal félreértette a zsenit, magát a művészetet, a morált, a pogány vallást, a szépséget, a megismerést és hozzávetőleg mindent). A tragikus művész. (Az egyén vagy egy nép) erejének kérdése, hogy a „szép" ítéletet tételezi-e, és hol. A teljesség, a fölgyülemlett erő érzése (amelyből bátran és jókedvűen elfogadható sok minden, amitől a gyönge ember visszaretten), a hatalom érzése mondja ki a „szép" ítéletét olyan dolgokról és állapotokról, amelyeket a tehetetlenség ösztöne csak, gyűlöletesnek" és „csúfnak" értékelhet. Annak szimata, amivel meg is birkóznánk - ha testileg veszélyként, problémaként, megkísértésként kerülnénk szembe vele - határozza meg esztétikai igenlésünket is. („Ez szép", ami igenlés.) Ebből következik nagyjából, hogy a rejtélyes és szörnyűdolgok szeretete az erő szimptómája, míg a csinos és a díszes ízlése a gyöngékhez és a finomakhoz tartozik. A tragédia élvezete erős jellemekre és erőteljes korszakokra jellemző: non plus ultrája talán a Divina Commedia. A heroikus szellemek mondanak önmagukra igent a tragikus kegyetlenségben: elég kemények ahhoz, hogy élvezzék a szenvedést... Föltéve viszont, hogy & gyöngék kedvüket lelik egy nem nekik kitalált művészetben, mit tesznek,hogy a tragédiában gyönyörködhessenek? Beléinterpretálják a saját értékérzeteiket: pl. az „erkölcsi világrend diadalát" vagy a „lét értéktelenségének" tanát vagy a fölhívást a rezignációra (esetleg á la Arisztotelész, félig orvosi,félig morális indulat kiürítéseket). Végül: a szörnyűséges művészete, amennyiben fölizgatja az idegeket, a gyöngéknél és kimerülteknél ösztönző erőként jöhet szóba: ma pl. ez az alapja a wagneri művészet becsben tartásának. A jó közérzet és a hatalom érzésének jele: milyen mértékben meri fölismerni valaki a dolgok szörnyű és rejtélyes karakterét, és egyáltalán szüksége van-e végül „megoldásokra"? Az effajta művészpesszimizmus pontosan a morálisvallásos pesszimizmus szöges ellentéte, amely szenved az „ember romlásától" és a lét rejtélyétől: ez megoldást követel, legalábbis a megoldás reményét... A szenvedőknek, kétségbeesetteknek, magukban nem hívőknek, egyszóval a betegeknek világéletükben szükségük volt a megrázó víziókra, hogy elviseljék az életet (ez az „üdv" fogalmának eredete). Hasonló eset: a dekadencia művészei, akik alapjában véve nihilistaként viszonyulnak az élethez, a forma szépségébe menekülnek... a kiválasztott dolgokba, ahol a természet tökéletes, ahol közömbösen nagy és szép... A „szép szerelme" ekképp valami más is lehet, mint képesség valami szépet meglátni, valami szépet alkotni: lehet az erre való képtelenség kifejezése is. Az ellenállhatatlan művészek, akik minden konfliktusban konszonanciahangot szólaltatnak meg, azok, akik saját hatalmukat és önmegváltásukat a dolgok javára képesek fordítani: legbelsőbb élményüket kimondják mindenműalkotás szimbolikájában; alkotásuk hála a létükért. A tragikus művész mélysége abban van, hogy esztétikai ösztöne átlátja a távolabbi következményeket, nem ragad le rövidlátó módon a legközelebbi következményeknél, a nagyság ökonómiáját igenli, amely a szörnyűt, a gonoszt, a rejtélyest igazolja és nem csupán... igazolja.

A művészet „A tragédia születésé"-ben 1.

A világ koncepciója, amelyre e könyv hátterében bukkan az olvasó, sajátosan sötét és kellemetlen: a mostanáig ismert pesszimizmustípusok között mintha egyik sem érte volna el a gonoszságnak ezt a fokát. Itt hiányzik a való és a látszólagos világ ellentéte: csak Egy világ van, ez pedig hamis, kegyetlen, ellentmondásos, megtévesztő és értelmetlen. Ilyen világ a való világ... szükségünk van a hazugságra, hogy ezen a valóságon, ezen az „igazságon" diadalt arathassunk, vagyis élhessünk... A lét szörnyű és rejtélyes karakteréhez tartozik a tény, hogy a hazugság szükséges az élethez... A metafizika, a morál, a vallás, a tudomány e könyvben csak a hazugság különféle formáiként szemlélhető: a segítségükkel hisz az ember az életben. Az „életben bízni kell", ekképp a feladat óriási. Az embernek természeténél fogva hazugnak kell lennie, ha meg akarja oldani, sőt mi több, művésznek. És művész is: metafizika, vallás, morál, tudomány - mind csupán a művészet, a hazugság, a menekülés az „igazság" elől, az „igazság" tagadásának szüleménye. Maga az adottság, par excellence művészi adottság, amellyel az ember erőszakot tesz a valóságon a hazugságerejével - mindenen otthagyta a nyomát, amihez az embernek csak köze van. Hiszen maga az ember is a valóság, az igazság, a természet része; hogyan is lenne része hát a hazugság szellemének}.... A legtitkosabb szándék munkál mindenben, ami erény, tudomány, jámborság, művészkedés, hogy a lét karakterét félreismerjék. Sok mindent nem látnak, sokat rosszul látnak, és sok mindentől félrefordulnak: ó, milyen okosaz ember, aki, ha egyáltalán nem is okos, mégis okosnak tartja önmagát! A szeretet, az átszellemültség, „Isten" a végső öncsalás megannyi kifinomult agyszüleménye, csábítás az életre, hit az életben! Azokban a pillanatokban, amikor az embert megcsalták, amikor rászedte önmagát, amikor hisz az életben: ó, hogy dagad a kebele! Micsodarajongás! Micsoda hatalomérzés! Micsoda művészdiadala hatalom érzésében!... Az ember ismét úrrá lett az „anyagon" - úrrá lett az igazságon!... És bármikor is örvendezik az ember, mindig ugyanazt az örömöt éli át: művészként örvend önmagának, élvezi a hatalmát, hatalomként élvezi a hazugságot... 2. A művészet és csakis a művészet! Ez az élet nagy lehetősége, az életre csábító hatalom, az életre ösztönző erő... A művészet az egyetlen par excellence ellenerő az életet tagadó akarattal szemben, mint keresztényellenesség, buddhizmusellenesség, nihillizmusellenesség. A művészet a megismerő ember megváltása, azé, aki látja a lét szörnyű és rejtélyes karakterét, és látni akarja a tragikum megismerőjét... A művészet a cselekvő ember megváltása - azé, aki nem csupán látja a lét szörnyű és rejtélyes karakterét, hanem megéli, meg is akarja élni a tragikus-harcos ember, a hős karakterét. A művészet a szenvedő ember megváltása - út az olyanállapotokhoz, amelyekben akarja, dicsőíti, isteníti a szenvedést, ahol a szenvedés a nagy rajongás formája. 3. Látható, hogy e könyvben a pesszimizmus, pontosabban szólva, a nihilizmus számít igazságnak. De nem az igazsága legfőbb értékmérő, még kevésbé a legfőbb hatalom. A látszat, az illúzió, a csalódás, a levés és változás akarása (az objektív csalódásé) itt mélyebb, eredetibb, metafizikusabb, mint az igazság, a valóság, a lét akarása - utóbbi csupán az illúzió akarásának egy formája. A kéj hasonlóképpen eredendőbb a fájdalomnál: a fájdalom feltételes, a kéj akarásának kísérőjelensége csupán (a levés, növekedés, alakítás,vagyis az alkotás akarásáé, ám az alkotásban a rombolás is benne van). Ez lesz az élet igenlésének legmagasabb rendű állapota, amelyből nem vonható le a legnagyobb fájdalom sem: a tragikus-dionüszoszi állapot. 4.

Ilyenformán e könyv még pesszimistaellenes is, mégpedig abban az értelemben, hogy tanít valamit, ami erősebb a pesszimizmusnál, „istenibb" az igazságnál. E könyv szerzőjénél valószínűleg senki sem emelne komolyabban szót az élet radikális tagadása ellen, a valóságos tétlenség ellen még határozottabban, mint az élet tagadása ellen. Csak tudja - megélte, talán nem is élt meg semmi egyebet -,hogy a művészet értékesebb az igazságnál. Az előszóban, ahol Richárd Wagnert mintegy beszélgetésre hívtam meg, olvasható e hitvallás, e művészevangélium: „a művészet, mint az élet egyetlen feladata, a művészet, mint az élet metafizikai tevékenysége..."

DIONÜSZOSZ ÉS AZ ÖRÖK VISSZATÉRÉS

Értékeket átértékelni - mi lehet ez? Minden bizonnyal a spontán, az új, a jövőbe mutató, erősebb mozgalmak; csak a nevük hibás még, rosszul becsülik fel őket, és nem ébredtek még öntudatra. Bátor öntudatra ébredés és igent mondás mindarra, amit elértünk. Megszabadulás a régi értékbecslések hanyagságától, amely méltatlanná teszi legjobb vívmányaink erejét.

Fölösleges minden tan, amelyhez nem áll már készen minden fölhalmozott erő, robbanóanyag. Értékek átértékelése csak úgy válhat valóra, ha már léteznek az új szükségletek, az újra vágyás teremtette feszültség, a régi értékek hívei szenvednek, anélkül, hogy tudatára ébrednének ennek... Ami becsületünkre válik. Ha valami becsületünkre válik, akkor az a következő: a komolyság súlypontját áthelyeztük: fontosnak tekintjük a minden időkben meg vetettés félredobott alacsonyrendű dolgokat ingyen adjuk velük szemben a „szép érzelmeket"... Létezik-e veszedelmesebb eltévelyedés a test megvetésénél? Mintha ezzel együtt az egész szellemiség lenne betegnek, az „idealizmus" füstjének ítélve! Se füle, se farka az egésznek, amit a keresztények meg az idealisták kitaláltak - mi radikálisabbak vagyunk. Az általunk felfedezett „legkisebb világot" mindenütt döntőfontosságúnak tekintjük. Utcaköveknek, jó levegőnek a szobában, az ételeknek megvan a maguk értéke; komolyan vesszük a lét minden szükségszerűségét, és megvetünk mindennemű „széplelkűsködést", egyfajta „könnyelműségként és léhaságként". Abból lett az első, amit eleddig a legmélyebben megvetettek.

Öt „nemet" mondásom Küzdelmem a bűntudat ellen, valamint a büntetés fogalmának a fizikai és metafizikai világba való belekeverése és a pszichológiába meg a történelembe való belekeverése ellen. Bepillantás minden eddigi filozófia és értékbecslés elmoralizálásába. Fölismerem és kimutatom az átörökített keresztényideált, bárhol, bármilyen dogmatikus formára züllesztette is a kereszténység. A keresztény ideál veszedelme érték-érzetében rejlik, abban, ami a fogalmi kifejezést nélkülözni tudja: küzdelmem a lappangó kereszténység ellen (pl. a zenében, a szocializmusban). Küzdelmem a Rousseau-ízű XVIII. század ellen,„természete", „jó embere" ellen, az érzelem uralmába vetett hite ellen - az ember ellágyítása, legyöngítése, elmoralizálása ellen: olyan ideál ez, amely az arisztokratikus kultúra elleni gyűlöletből született, a gyakorlatban pedig a féktelen „ressentimef-érzelem uralmát jelenti, és harcieszköznek találták föl - a keresztények bűntudat-moralitása, a „ressentimenf-moralitás (a csőcselék beállítottsága). Küzdelmem a romantika ellen, amely a keresztényideákból és Rousseau ideáljából tevődik össze, vágyódik azonban a papi-arisztokratikus kultúra, a „virtus", „az erősember" után - tehát kifejezetten hibrid valami; az erősebb emberiség hamis és rossz utánzata, amely csak az eltúlzottállapotokat becsüli, és az erő szimptómáját látja bennük(„a szenvedély kultúra"). ...a legexpresszívebb formák utánzása, fűmre espressivo,nem a teljesség, hanem a hiány. Ami a viszonylagos teljességből született a XIX. században, élvezettel: a vidám zene stb., olyan költők között, mint pl. Stifter és GottfriedKeller, a nagyobb erő jele, a jobb közérzet, mint... A fejlett technika és találékonyság, a természettudományok, a történelem(?): a XIX. századi erő és önbizalom viszonylagos termékei. 5. Küzdelmem a csordaösztönk túlereje ellen, miután a tudomány együttműködik velük; a mélységes gyűlölet ellen, amellyel minden rangsort és distanciát kezelnek. Az igent mondó indulatok: a büszkeség, az öröm, az egészség, a szerelem, az ellenségeskedés és a háború, atisztelet, a szép viselkedés és a jó modor, az erős akarat, az emelkedett szellemiség, a hatalom akarása, az élet és aföld iránt érzett hála - minden, ami gazdag, adni akar,megajándékozza az életet, bearanyozza, örökkévalóvá teszi és isteníti - a dicsőítő erények beláthatatlan ereje...minden jóváhagyó, igent mondó, igenlő. És mennyi, de mennyi új isten lehetséges még! Bennem, akiben a vallásos, vagyis istent alkotó ösztön időnként megint kész újjáéledni, mennyire más módon, milyen különféleképpen nyilvánult meg minden alkalommal az isteni!...Mennyi különleges dolog suhant már el mellettem azokban az időtlen pillanatokban, amelyek mintha a Holdról csöppentek volna a Földre, amikor az ember már nem tudja, milyen öreg és milyen fiatal lesz még... Nem kételkednék benne, hogy nagyon sokféle isten van... Olyanokban sincs hiány, akiket nem lehet elképzelni bizonyos boldognyugalom és ledérség nélkül... Maguk a könnyed léptek talán szintén az istenforgalomhoz tartoznak... Szükséges-e taglalni egyáltalán, hogy egy isten mindenkor mindenésszerűségen és nyárspolgáriságon túl tartózkodik? S mellesleg, ugye, jón, rosszon túl? Goethével szólva: szabad előtte a távlat. És hogy Zarathusztra felbecsülhetetlen tekintélyére hivatkozzunk, aki bevallja önmagáról, hogy „én csak olyan istenben hinnék, aki ért a tánchoz"... Még egyszer: mennyi, de mennyi új isten lehetséges még! Maga Zarathusztra persze csak amolyan megrögzött ateista. Ám meg kell értenünk őt! Zarathusztra azt mondja, hinnék - de Zarathusztra nem hisz. Isten típusa az alkotó szellemek, a „nagy emberek" típusát követi. (És voltaképpen mennyi, de mennyi új ideál lehetséges még!) Itt egy ideál, amelyet úgy öthetenként egyszer villámszerűén megpillantok elvadult, magányos sétámon az elvetemült boldogság azúr pillanatában. Finom és abszurddolgok között élni; idegenként a valóságtól; félig művészként, félig madárként és metafizikusként. Igen és Nem nélkül a valóság számára, lábujjheggyel érinteni csupán időnként, akár valami jó táncos; mint akit állandóan a boldogság napsugara csiklandoz;

mint akit még a szomorúság is fölvidít és féktelenné tesz, mivel a szomorúság megőrzi a boldog embert; néha egyegy bohóctréfa - de hát ilyesmit még a szent is megenged magának - mindez persze - magától értetődik - egy súlyos, ólomsúlyú szellemnek, a súly szellemének ideálja... {Az „Igenhez" vezető új utam.) A filozófia, ahogy mindeddig fölfogtam és megéltem, a lét kárhozatos és kegyetlenoldalainak önkéntes felkeresése is. A jégmezőn és sivatagban való hosszú vándorlás tapasztalatából megtanultam,hogy mindent másként lássak, ami eleddig filozófia volt –nap világra bukkantak előttem a filozófia rejtett történetének s a pszichológiának igazi nagy nevei, „Mennyi igazságot visel el, mennyi igazságot merészel a szellem fölvállalni?" - ez lett számomra az egyetlen értékmérő. A tévedésgyávaság... a megismerés minden vívmánya a bátorságból,az önmagunkkal szembeni keménységből, önmagunk tisztaságából következik... Az ilyen kísérleti filozófia, ahogy megélem, előrebocsátja a nihilizmus lehetőségét is, ám ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy megreked a tagadásnál, a tagadás akarásánál. Inkább ennek a fordítottját szándékozik végrehajtani - dionüszoszi igent mondást a világra,úgy, ahogy van, mindenféle levonás, kivétel és válogatás nélkül; az örök körforgást akarja - ugyanazon dolgokat, a bökkenők ugyanazon logikáját és logikátlanságát. A filozófus által elérhető legmagasabb rendű állapot: dionüszoszi módon viszonyulni a léthez - ennek képlete szerintem amorfati... Ehhez tartozik, hogy a lét mindeddig tagadott oldalát nem csupán szükségszerűnek tekintjük, hanem kívánatosnak is, és nem csupán a lét eddig is elfogadott oldalaként tekintjük kívánatosnak (mint kiegészítő vagy feltételes elemeit), hanem az eddig tagadottakat szintén mint a lét hatalmasabb, termékenyebb, igazabb oldalait, amelyekben akarata érthetőbben fejeződik ki. Ugyancsak idetartozik a lét eleddig elfogadott oldalainak fölbecslése; megérteni,honnan származik ez az értékelés, és milyen kevés köze van a lét dionüszoszi értékeléséhez: kiderítettem és megértettem, hogy voltaképpen mi is mond igent (egyrészt a szenvedő ösztöne, másrészt a csorda ösztöne, harmad részt pedig a többség ösztöne mond ellent a kivételeknek). Így jöttem rá, miért szükséges, hogy egy más, erősebb emberfajta más oldalakról is elgondolja az ember fejlődését és fölemelkedését: az értékesebb lényt, jón-rosszon túl, azon az értékeken túl, amelyek nem tagadhatják, hogy a szenvedés,a csorda és a többség szférájából származnak; fölkutattam ezen fordított ideálalkotás eredetét a történelemben (fölfedeztem újra és bemutattam a „pogány", a „klasszikus" és az „előkelő" fogalmait). A „dionüszoszi" szó kifejezi: az egységre irányuló törekvést, a személyek, hétköznapok, társadalom, valóság túllépését, a feledés mélységeként a szenvedélyes-fájdalmasalászállást a sötétebb, bizonytalanabb állapotba, az élet teljességének elragadtatott igenlését, amely teljesség mindenváltozásban azonos, azonos hatalmú és azonos lelkiségű; a nagy panteista barátságosságot és együttérzést, amelyek jóváhagyják és szentesítik az élet legszörnyűbb és legrejtélyesebb tulajdonságait is a nemzés, a termékenység örök akarásával az örökkévalóságban: az alkotás és megsemmisítés szükségszerűségének egységérzését. Az „apollói" szó kifejezi: a tökéletes magáért való létre, a tipikus, „individuumra" való törekvést, s mindenre, ami egyszerűsít, kiemel,erőssé, érthetővé, egyértelművé tesz: a törvényerőre emeltszabadság ez. Antagonizmusukhoz a művészet továbbfejlődése ugyanúgy kapcsolódik, ahogy az emberiség továbbfejlődése a nemek antagonizmusához. A hatalom teljessége és az önuralom az önigenlés legnemesebb formája a hűvös, előkelő,tartózkodó szépségben: ez a hellén akarat apollonizmusa. A görög lélekben a dionüszoszi és apollói elemek ellentétessége az egyik legnagyobb rejtély, amely engem mindig igen nagy mértékben vonzott. Voltaképpen semmi egyebet nem tettem, csak azt próbáltam kitalálni, miért éppen a görög apo Uonizmusnak kellett elősarjadnia a dionüszosz italajból. A dionüszoszi görögnek apollóivá kellett lennie:ez azt jelenti, hogy meg kellett törnie önmagában a szörnyű, sokféle, az iszonytató dolgok, a tudatlanság akarását a mérték, az egyszerűség, a szabályba foglalás és fogalmi gondolkodás akarása kedvéért. A mértéktelen, terméketlen, ázsiai elemek útban vannak a görögnek – derekassága éppen abban áll, hogy küzd ellenük -, a görög számára a szépség nem ajándék, és nem az a logika és a szokások természetessége sem; ezeket ő, mivel meghódítja, akarja, kiharcolja ezek jelentik szellemisége diadalát... A két típus: Dionüszosz és a Megfeszített. Lényeges:a tipikus vallásos ember - a dekadencia formája-e? A nagy újítók egytől egyig betegek és epileptikusak – de nem hagyjuk ki a vallásos ember egy típusát, a pogányt! A pogány kultusz vajon nem az életigenlés és a hálaadásformája? Legemelkedettebb képviselője vajon nem az életapológiája és istenítése? Valamely sikerült és rajongva túláradó szellem típusa... a lét ellentmondásait és rejtélyességét magához ölelő és megváltó típus? Ide sorolom a görögök Dionüszoszát: az élet, az egész,a nem megrágalmazott és csonkítatlan élet igenlését; tipikus: hogy a nemi aktus mélységet, titkot idéz, tiszteletet parancsol. Dionüszosz a „Megfeszített" ellen: itt kapjátok az ellentétet. A különbség nem a vértanúság tekintetében adódik -csupán más az értelme. Maga az élet, az örök termékenység és visszatérés feltétele a kínszenvedés, a rombolás, a megsemmisítés akarása... a másik esetben a szenvedés, az„ártatlanul megfeszített" tiltakozás ezen élet ellen, mint-egy elitesének képlete. Már sejtjük is, a kérdés a szenvedésértelmének a kérdése: keresztény értelmű vagy tragikusértelmű... az első esetben az üdvös léthez vezető útról van szó, az utóbbiban a lét már éppen eléggé üdvös ahhoz, hogyigazolja a tömérdek szenvedést. A tragikus ember igenli még a legszörnyűbb szenvedést is: erős, gazdag, s ráadásul meglehetősen bálványozó természetű is. A keresztény még a legboldogabb földi sorsot is tagadja: gyönge, szegény és elég kitagadott ahhoz, hogy minden

formában szenvedjen az élettől... az „Isten a kereszten" átok az életre, annak a jele, hogy kívánatos az élettől való megváltás. A darabokra vágott Dionüszosz az élet ígérete: örökké újjászületik, hamvaiból támadva új életre. Ha a világnak célja lenne már biztos elérte volna. Halétezne számára bizonyos szándéktalan végállapot, akkor az minden bizonnyal bekövetkezett volna már. Ha a „lét"egyáltalán képes lenne egyfajta megmerevedésre, megdermedésre, ha minden levésben csak egyetlen pillanatra képes volna a „létre", akkor már régen vége lenne az egész levésnek, minden gondolkodással meg „szellemmel" együtt. A „szellem" mint valami levés ténye bizonyítja, hogy a világnak nincs célja, sem végállapota, és képtelen a létre. Ám a régi megszokás minden történés esetén célokra tereli a figyelmünket, míg a világot szinte alig tudjuk elgondolni irányító, alkotó isten nélkül, tehát e megszokás olyan hatalmas erejű, hogy a gondolkodó csak üggyel-bajjal képes a világ céltalanságát ismét szándéknélküliként elgondolni. Ennek az ötletnek - hogy a világszándékosan tér ki valamely cél elől, sőt mesterségesen óvakodni tud attól, hogy bekerüljön egy körforgásba - bizonyára mindazok bedőlnek, akik szeretnék felruházni a világot az örök újdonság képességével, vagyis egy véges, meghatározott, változatlan, azonos nagyságú erővel, amilyen a „világ" - formái, és helyzetei végtelen újjáalakításának csodálatos képességével. A világnak, ha Istenre már nem is, de az isteni alkotóerőre, a végtelen átalakító erőre képesnek kell lennie; állítólag szándékosan elhárítja magától a valamelyik régi formájába való visszatérést; a világnak nem csupán a szándékkal, hanem még az eszközzel is rendelkeznie kell, hogy megvédje magát minden ismétlődéstől; minden pillanatban ellenőriznie kell valamennyi mozzanatát az összes cél, végállapot, ismétlődéselkerülése szempontjából - no meg itt jön még az ilyen megbocsáthatatlanul őrült gondolkodás és elvágyódás minden elképzelhető következménye. Még mindig a régi vallási gondolkodásmód és vágyakozás ez, a hit egyfajtavágyban, hogy a világ bármiben hasonlítson a régi, meghitt, végtelen, korlátlanul alkotó Istenre, hogy a régi Isten bármiben még éljen Spinoza azon vágya ez, amely a következő szavakban fejeződik ki: „deus sive nature" (sőt megérezte ő még a „nature sive deus"-t is). Viszont melyik az a tétel, és az a hit, amely a legpontosabban fogalmazza meg a döntő fordulatot, a tudományos szellem mai győzelmét a vallásos, isten kitaláló szellem fölött? Tán nem a következő? A világot erőként nem szabad határtalannak elgondolni, mivel így nem gondolható el -megtiltjuk magunknak a végtelen erő fogalmát, mert ez az„erő" fogalmával összeegyeztethetetlen, tehát a világból is hiányzik az örök újdonság képessége. Az energiamegmaradás törvényéből következik az örök visszatérés. 1.Az új világfölfogás. . A világ van; nem lesz és nem múlik el. Vagy inkább: lesz, elmúlik, ám sohasem kezdett lenni és sohasem szűnt meg elmúlni - mindkét állapotban foglaltatik... Önmagából él: ürüléke a tápláléka. Egy teremtett, megalkotott világ hipotézise egyetlenpillanatra se aggasszon minket. Az „alkotás" fogalma ma teljesen meghatározhatatlan, végrehajthatatlan; töredékek csupán a babona korszakából; egyetlen szóval nem magyarázunk meg semmit. Egy kezdődő világ elgondolásának kísérletét újabban többszörös logikai gondolatmenet útján hajtották végre - amint sejthető, többé-kevésbé teológiai hátsó szándékkal. Újabban a világ idővégtelenség fogalmában többszöris mintha hátrafelé akartak volna ellentmondást találni:meg is találták, persze azon az áron, hogy összetévesztették a fejét a farkával. Semmi sem akadályozhat meg benne,hogy e pillanattól kezdve visszafelé számolva így szóljak:„soha nem érek e számolás végére", és ugyané pillanatban számolhatok akár előre is, a végtelenségig. Csak ha elakarnám követni azt a hibát - persze őrizkedem tőle -,hogy a regresszus in infinitum korrekt fogalmát egynek vegyem egy mostanáig tartó végtelen progresszus teljességgel megalkothatatlan fogalmával, csak ha az irányt (előre vagy hátra) logikailag közömbösnek tételezem, akkor tévesztem össze, e pillanatban, a fejét a farkával, amit szívesen átengedek önnek, kedves Dühring úr!... E gondolatra a régi gondolkodóknál bukkantam: minden esetben egyéb hátsó gondolatok határozták meg (többnyire teológiaiak, a creator spiritus dicsőségére). Ha a világ megmerevedhetne, kiszikkadhatna, elpusztulhatna. Semmi lehetne, vagy egyensúlyi állapotot érhetne le, ha egyáltalán célja lehetne, amely tartamot, változatlanságot, az Egyszer-S-Mindenkorra fogalmát tartalmazná (röviden, metafizikusán szólva: ha a levés a létbe vagy a semmibe torkolna), akkor következne be ez az állapot. De nem következett be: amiből következik... Ez az egyetlen kezünkben tartott bizonyosságunk, amelyet szilárd alapnak tekinthetünk nagyszámú, önmagában lehetséges világhipotézissel szemben. Ha pl. a mechanizmus valamely végállapot következtetésétől eltér, amelyet Thomson vont le belőle, akkor ezzel a mechanizmus meg van cáfolva. 5. Ha a világot szabad elgondolni meghatározott erőmennyiségként és meghatározott számú erőközpontként -és miden egyéb elképzelés meghatározatlan, tehát használhatatlan marad -, akkor ebből következik, hogy a világnak véges (számolható) számú kombinációt, léte nagy kockajátékát kell beteljesítenie, végigjátszania. Végtelen idő alatt valamikor minden lehetséges kombinációt beteljesítene;sőt: végtelen sokszor teljesítené be. És akkor minden kombináció és a következő „visszatérése" között minden egyéb lehetséges kombinációnak be kellene következnie, és minden kombinációnak meghatározott helye volna ugyanazon sorozat kombinációinak sorában, ekképp nyerne bizonyítást az abszolút azonos sorozatok körforgása: a világ mint körforgás, amely önmagát végtelenül sokszor megismételte, és játszmáját in infinitum játsza. E fölfogás nem minden további nélkül mechanisztikus, mert ha az lenne, akkor nem idézné elő azonos esetek végtelen sok visszatérést, hanem valamely végállapotot. Mivel a világ ezt nem teljesítette be, a mechanizmus számunkra nem lehet egyéb, mint tökéletlen

és csupán ideiglenes hipotézis. És tudjátok-e, mi nekem „a világ"? Megmutassam nektek a tükrömben? Ez a világ hatalmas erő, kezdet és vég nélkül, rendíthetetlen erőmennyiség, amely soha nem lesz se kisebb, se nagyobb, nem fogy el, csupán csak változik, egészként változatlanul nagy, kiadások és veszteségek nélküli háztartás, ám bevétele, nyeresége sincs, a„Semmi" határolja, nem az elúszó, eltékozolt, végtelenül parttalanná tágított semmi, hanem meghatározott erőmeghatározott térben, és nem valamiképpen „üres" térben, inkább mindenütt jelen való erőtérben, amely egy s ugyanakkor sok erő és erőhullám játéka, emiatt felhalmozódik, amott kisimul, erők viharzó, örvénylő tengere,csillapul s árad, mindörökre beláthatatlanul sok éven átismétlődik, apály s dagály váltakozik, a legegyszerűbb formákból a legbonyolultabbakat hozva létre, a legcsöndesebb, legridegebb, legmerevebb elemeiből csapva át a legparázslóbb a, legvadabba, az önmagának legádázabbul ellentmondóba, majd a bőségből ismét visszatérve az egyszerűségbe, az ellentmondások játékától vissza az összhang öröméhez, igent mondva önmagára pályájának és éveinek azonosságában, önmagát áldva örök visszatérőként, levésként, ami soha ki nem elégül, csömör vagy fáradtság soha nem vesz rajta erőt: ez az önmagát örökké megalkotó világ az én dionüszoszi világom, e kettős kéjjel teli titokvilág, az én jón-rosszon túli világom, cél nélkül,ha ugyan a cél nem a körforgásban rejlik, akarat nélkül,ha ugyan a küzdelem önmagában nem akarat - hát kívánjátok-e, hogy nevet adjak e világnak? Megoldást valamennyi rejtélyére? Reátok is fényt, ti rejtőzködve élő erősek, rettenthetetlenek, az éjfél gyermekei? Ez a világ a hatalom akarása - és semmi egyéb! És ti magatok ugyancsak legyetek e hatalom akarása - és semmi egyéb!

A válogatás az alábbi Nietzsdhe-kiadások alapján készült:

Friedrich Nietzsche: Der Witte zurMacht Insel Verlag, Frankfurt am Main, 1992(A kötet az 1906-os kiadás - Naumann, Leipzig változatlan utánnyomása)Giorgio Colli -Mazzino Montinari: Nietzsche - Samtliche Werke

Kritische Studienausgabe in 15 Einzelbanden Walter de Gruyter, Berlin/New-York, 1967-1977 Deutscher Taschenbuch Verlag GmbH, München, 1980

A fedelet Heckel: Friedrich Nietzsche (1905)című grafikájának felhasználásával Tax Zsófia tervezte

HOLNAP KIADÓ Kft., Budapest, 19981111 Budapest, Zenta u. 5. • Telefon/Fax: 166-6928 Felelős kiadó a kiadó ügyvezető igazgatója • Műszaki szerkesztő Ágoston Katalin • Fcdéltcrv Tax Zsófia • HO 480ISBN 963 346 235 5 • Megjelent 8,9 (A/5) ív terjedelemben Nyomta és kötötte a Széchenyi Nyomda Kft., Győr Felelős vezető Nagy Iván ügyvezető igazgató