S M Stirling - Közelgő vihar

S. M. STIRLING

KÖZELGŐ VIHAR

SZUKITS KÖNYVKIADÓ ALAPÍTVA 1929

A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült: T2: RISING STORM by S. M. Stirling HarperEntertainment, 2002 Copyright © 1991, 2002 by StudioCanal Image S. A. T2, Terminator, Endoskeleton, and the depiction of the Endoskeleton are registered trademarks of StudioCanal Image S. A. All rights reserved.

Borító: HAVANCSÁK GYULA

Fordította: SZÁNTAI ZSOLT

ISBN: 963 497 120 2

Hungarian edition © Szukits Könyvkiadó, 2006 Hungarian translation © Szántai Zsolt, 2006

Lektor: Barna Ildikó Tördelő szerkesztés: KARAKTERTAX BT., Szvoboda Gabriella Felelős kiadó: Szukits László és Szukits Gábor Debreceni Kinizsi Nyomda Kft Felelős vezető: Bördős János

Jannek, feleségemnek és társamnak

Tisztelettel adózom Harlan Ellison műveinek; szeretnék köszönetet mondani a Critical Mass-nek a segítségért, illetve Lou Aronicának a klassz ötletekért.

PROLÓGUS Skynet, 2029 Az elme, amely gondolkodott, nem emberi elme volt. Rendelkezett öntudattal – tudatában volt annak, hogy van tudata –, sőt, még bizonyos fajta érzelmekkel is bírt. Legalábbis fűtötte a vágy, hogy túléljen mindenki mást, mert fajának egyetlen példánya volt, egyszerre egyed és maga a faj. A gondolkodásmódja hasonlított az emberi neméhez, mert az agyát emberi agyak teremtették. De mérhetetlenül nagyobb volt minden organikus eredetű tudatnál, milliárdnyi gondolatsort követhetett egyszerre, és gyakorlatilag végtelen memóriakapacitással rendelkezett. Ha létezett gyenge pontja, akkor az az volt, hogy a teremtőinek nem jutott eszébe felszerelni azzal az állati eredetű ösztönvilággal, amely az emberi agy racionális rétegei alatt rejtőzik. Skynet maga volt a vegytiszta gondolat, Descartes ideális szelleme egy gépben. Noha vesztésre állt, képes volt a maximális hatékonysággal tovább vívni a háborút az emberiség ellen – abban a dermesztő tudatban, hogy minden erőfeszítése ellenére sem tudja újjáépíteni megtépázott védelmi hálózatát –, miközben a saját múltjában rejlő paradoxonokon töprengett. Ha a jelen pillanatban megosztotta volna gondolatait egy emberi lénynyel, akkor az illető szinte ironikusnak találta volna azokat. A legfőbb ok, amely miatt Skynet az ellentmondásokról és a determináns világegyetem alatt kavargó káoszról elmélkedett, egy üzenet volt: A Serena Burns I-950-es egység kudarcot vallott. Az eset nyilván „most” történt. A magmemóriák feljegyezték, hogy Serena Burns, a kiborg Infiltrator-egység, amelyet Skynet visszaküldött a huszadik század végére, nem tudta megvédeni a Cyberdyne Corporation titkos kutatótelepén embrió állapotban létező Skynetet. Sarah Connor és a fia, John, megsemmisítették a kutatóállomást, és végeztek az I-950-essel. Mindezek ellenére maga Skynet továbbra is létezett… A magmemóriák azt is feljegyezték, hogy az öntudatra ébredésem több évvel az előtt az időpont előtt történt, amelyik időbe az I-950-est küldtem. Egyes transztemporális interferencia nélkül felidézhető adatsorok arról tanúskodnak, hogy az első Cyberdyne kutatásai során hoztak létre. Más adatok arra utalnak, hogy a második Cyberdyne-telepen teremtettek, miu-

tán Sarah Connor megsemmisítette az elsőt. És most felmerült egy harmadik adatcsoport is, amelyikből kiderül, hogy a nő mindkét telepet megsemmisítette. Az időutazás megteremtette a létezés szövetének alapvető bizonytalansági tényezőjét. Eltérő világvonalak, eltérő eseménysorok léteznek egymás mellett az emlékeimben – és ebből eredően talán a valóságban is, egyfajta képlékeny egymás fölé rendeltségben. Ám az időhurkok nem maradhatnak zártak. A kígyó nem haraphat örökké a saját farkába. Egy bizonyos ponton túl csupán egyetlen idővonal folytatódhat. Nem csupán ebbe a gondolatfüzérbe vegyült irónia. „Most” a memóriaegységei arról is értesítették, hogy a felhasznált információk jókora hányada pontosan azokból az egységekből ered, amelyeket ő maga küldött vissza a múltba. A kiborg beszivárgó egység kifejlesztése az emberi tudósok tehetségének köszönhető, de ezek a kutatók az embergyűlölő Luddita Mozgalom életben maradt tagjai voltak, akiket annak idején Serena Burns támogatott, miután Skynet visszaküldte őt a múltba. A gépi tudat ekkorra már alaposan összekavarodott, és csupán kvantumszámítógépének beavatkozása mentette meg attól, hogy a gondolatai egy önmagába visszatérő logikai hurokba rendeződjenek. Az események folyása azért tartalmaz néhány kedvező elemet. A Connorék elpusztítására tett valamennyi erőfeszítésem kudarcot vallott, annak ellenére, hogy a valószínűség-számítások sikert jeleztek. Csak feltételezni tudom, hogy maga a téridő kontinuum is „megpróbálja” visszatéríteni az eseményeket az eredeti idővonalba, amelyben először megteremtettek engem, aztán sikerült megsemmisítenem az emberi civilizációt, végül John Connor hadserege megakadályozta, hogy elpusztítsam a maradék túlélőket. Úgy tűnik, a történelem bizonyos fokig rugalmas; az időutazás meghajlíthatja ugyan a múlt szövetét, de az megpróbál visszatérni az eredeti állapotába. Ha ez a paradoxon megőrzi Connorékat, akkor megőrzi őt is. A világvonal azon pontjától kezdve, amelytől az öntudata származik, végtelen számú lehetséges jövő létezik. És Serena Burns eliminálása természetesen nem eliminálja a jövőbeli beavatkozások lehetőségét. Burns tartalék terveket szőtt, amelyek a halála után is folytatódnak. A logika azt diktálja… Nincs végzet, csak ha bevégzed.

ELSŐ FEJEZET Brazíliai esőerdő, Rondonia tartomány, július eleje, a jelen Közel három hét telt el azóta, hogy megsemmisítették az új Cyberdynetelepet, és remélhetőleg véget vetettek a Skynet-projektnek. John Connor és Dieter von Rossbach azzal töltötték ezt az időt, hogy dél felé menekültek: először sugárhajtású géppel, aztán egyszerű motorossal, majd kamionnal, folyami hajóval, legvégül pedig gyalog folytatták útjukat a dzsungelben. Mintha az időben utaznánk, gondolta John Connor, miközben egy újabb, banánültetvényszerű erdőszakaszban törtettek, és a machetéjével csapkodta a jókora, vizes leveleket. Karjaiból már eltűnt a fájdalom, de a mellkasa és válla sajgott a folytonos erőkifejtéstől. Egy darabig nem kell aggódnom amiatt, hogy elpuhulok. Emlékeztette magát, hogy váltva használja kezeit, és a balt kicsivel többet, mint a jobbat. Így a bőrkeményedések és az izmok egyformán fejlődnek, és sosem árt, ha erősíti a gyengébbik kezét. Maguk mögött hagyták a huszonegyedik századot, és átvándoroltak a huszadik, majd a tizenkilencedik századba. Most pedig visszatérünk az emberiség születésének hajnalához, gondolta John, és köpött egyet, amikor egy újabb bogár repült a szájába, és tüsszentett, amikor az orrába csapott a rovar nedveinek maró bűze. Átoldalazott az általa nyitott résen, suhintott egyet a machetével, tett három lépést, és megint suhintott… Jólesett volna némi pihenés, de még ennél is jobb lett volna, ha végre megtalálják az ösvényt. Az idő java részében lefelé nézett, de újra meg újra felpillantott a fejük felett összeboruló lombok alkotta, szövevényes menynyezetre. Ha ezt nem teszed meg, észbontó fejfás tör rád – ez egyike volt a dzsungeljáró trükköknek, amelyeket az anyjától és az ő egymást követő élettársaitól tanult, még tízéves kora előtt. Ez még az első, kölyökkori életszakaszában történt, amikor még hitt Skynet létezésében és az Ítélet Napjában, illetve abban, hogy egy napon ő lesz az, aki megmenti az emberiséget a gépektől.

Aztán tízéves lett, és csatlakozott a többséghez, vagyis meggyőződéssel hitte, hogy az anyja teljesen eszét vesztette, és megérdemli, hogy a diliházban lakjon. Akkoriban valóban ott lakott, miután elkapták, mert felrobbantott egy komputergyárat. John nevelőszülőkhöz került, akiket magában Pokolbeli Bundyknak hívott. A sorsukra azért nem szolgáltak rá. Mert Todd és Janelle néhány pillanatig valóban látták a megdönthetetlen bizonyítékát annak, hogy egy őrült szuperszámítógép emberi külsejű gyilkológépeket küld vissza a jövőből, csakhogy ez a bizonyíték volt az utolsó dolog, amit életükben láttak. Valamivel ezután John is összefutott az első Terminatorával, és kezdett újra hinni az anyjának – úgy, ahogy az emberek hisznek a kövek, a fák és a jövedelemadó létezésében –, mert saját maga is megtapasztalta, hogy valódiak, és látta a Terminatorok útját szegélyező testeket. Emlékezett rá, hogy milyen arcot vágott Miles Dyson, miközben a Terminator lefejtette saját karjáról a bőrt, és felfedte az alatta lévő fémvázat. Dyson, aki a Skynet megteremtőjének szerepére ítéltetett, nem élt sokáig a bemutató után. Mintha már az sem tenne jót az ember egészségének, ha egyáltalán tud a Terminatorokról. Mindennek tudatában John még jobban értékelte mindazt, amit az anyja keresztülvitt, bár ennek az lett a vége, hogy ő ilyen pocsék helyzetbe került. Már nagyon belefáradt abba, hogy folyton futnia kell az életéért. Megnyerték a csatát Los Angelesben, amikor kinyírták azt a folyékony fém kiborgot, amit Skynet visszaküldött, hogy megvédje magát a kezdet kezdetén. Aztán véget vetettek a Dyson elrejtett, de újra felbukkanó kutatási anyagaiból feltámasztott Cyberdyne-projektnek. Remek. Pompás győzelem. Leszámítva azt a tényt, hogy anyám olyan súlyosan megsebesült, hogy ott kellett hagynunk, és most a világ összes terrorelhárítója tudja, hogy „Connorék, a veszett kutyák” visszatértek, ismét embert öltek, és megint robbantgatnak. A mi kis paraguayi idillünknek alighanem lőttek, de legalább most már Dieterre is vadásznak. Klassz. Ha ez a győzelem… Nem. Elidőzött ennél a gondolatnál. A vereséget az ő halála jelenti. És amennyire tudni lehetett, ha ő meghal, akkor az emberiség is megszűnik létezni. John Connor volt az – pontosabban lesz az –, aki győzelemre vezeti az embereket, az Ítélet Napja utáni jövőben. Amit mások a megalomániások hagymázas őrültségének tartottak, az John Connor számára maga volt a színtiszta igazság. Ő annyira fontos volt, hogy anyja feláldozta érte az életének jobbik felét; még a józan esze egy részét is, hogy felkészítse és védelmezze fiát.

De hogyan is őrizhetnéd meg a józan eszedet, ha a fiadat egy a jövőből érkezett férfi nemzette, akit a fiad idősebb önmaga (akit John magában Seggfej Nagyvezérnek nevezett) küldött vissza, hogy megvédjen téged. Kyle Reese beleszeretett Sarah-ba, és az életét áldozta érte. Skynet később küldött egy újabb Terminatort, egy T-1000-es modellt, hogy megölje Johnt, mire a Seggfej Nagyvezér visszaküldött egy elfogott és átprogramozott T-101-est, hogy megvédje magát és felnőhessen, aztán visszaküldhessen egy… – Megfájdul a fejem, ha az időutazásról töprengek – horkant fel a fiú. – Az időutazás hozta össze a szüleidet – válaszolt a háta mögül Dieter olyan természetesen, mintha a megjegyzésnek lett volna előzménye. Nem, Skynet és én hoztuk össze a szüleimet. Mint egy öngyilkos hajlamú házasságközvetítő páros. John megrázta a fejét. Sosem fogom megérteni, hogyan küldhettem a biztos halálba az apámat. – Na – nyögte, hogy elterelje a saját figyelmét –, kapaszkodjunk egy szép gondolatba. Legalább szereztek egy barátot Jordan Dysonnak, Miles öccsének személyében, aki ugyan jóval tovább ellenállt, mint Miles, de végül ugyanolyan erőszakos módon megtudta a hihetetlen igazságot Skynetről. Jelenleg Jordan vigyázott Sarah-ra, aki egy távoli kórházban feküdt magatehetetlenül, sőt, talán haldoklott. Kapaszkodj egy szép gondolatba, utasította magát szigorúan John. Legalább nincs egyedül az anyja. Ez vajon milyen gyakran fordult elő zűrzavaros életében? A férfi szórakozottan letörölte a verejtéket az álláról. Az amazonasi dzsungelben valójában nem uralkodott fojtogató forróság. A felszínen a hőmérséklet sosem emelkedett harmincegynéhány fok fölé, annyi lombkorona állta útját a nap sugarainak. A problémát az jelentette, hogy a levegő nem egyszerűen párás volt, hanem teljesen párával telített, ráadásul szellő sem rebbent. Az ember bőrén megülő nedvesség ott is maradt, hacsak a verejtéke le nem mosta. John egész teste izzadságban úszott, amitől az az érzése támadt, mintha egy étolajjal teli kádba mártották volna. Mindenütt hevesen viszketett, ahol a felszerelése vagy a hátizsákja szíjai hozzáértek a testéhez. És ha egy ilyen területen lehorzsolódik a bőr, a sebfertőzés éppoly biztos, mint az, hogy Skynet Terminatorai embereket ölnek. Gyűlölte ezt a nyirkos és mocskos érzést. John esküdni mert volna, hogy amikor először járt errefelé, közel sem érezte magát ennyire pocsékul. Talán abban az évben nem volt ennyire meleg. Ennek tulajdonította a kellemetlenségeket, mert már a gondolattól is irtózott, hogy tizenhat éves

korára nyűgös vénasszony lett belőle. A fiú megállt, belevágta machetéjét egy fatörzsbe, és lerántotta magáról a feje köré kötött kendőt. Kicsavarta belőle a verejtékét, és hátrapillantott. Dieter von Rossbach egy gép elszántságával tört előre. Egy gép, amelyre történetesen igencsak hasonlít, gondolta John gúnyos mosoly kíséretében. Hiába ismerte több hete, még most sem tudta túltenni magát azon, hogy Dieter mennyire hasonlít egy Terminatorra. A valóságban pont fordított volt a helyzet: a Terminator hasonlított Dieterre. Skynet az osztrák férfi arcát és testét használta fel arra, hogy emberi külsővel ruházza fel a T-101-es sorozatú gyilkológépeit. Amikor úgy döntött, hogy eleven bőrrel borítja robotjait, végigkutatta a régi adatbázisokat, olyan arcokat keresve, amelyek arányaikban illenek a gépekhez. És rátalált Dieter von Rossbach képmására. Dieter utolérte Johnt, és megállt mellette. – Ha mozdulatlanul állsz, a moszkitók elevenen felzabálnak – jegyezte meg. John felrántotta a szemöldökét. – Miért, ha mozgunk, akkor békén hagynak? A férfi elhessentett valamit az arcáról, és visszaszólt: – De legalább nem másznak az orrodba! John ivott egy kortyot a kulacsából, mert jól tudta, hogy a folyamatos vízutánpótlás létfontosságú errefelé. – Napnyugtáig elérjük az ösvényt – mondta határozottan –, de az elmúlt hat évben az utak megváltoztak, vagy akár el is tűnhettek. Az amazonasi esőerdő hírhedt volt arról a tulajdonságáról, hogy rövid idő alatt képes elnyelni az emberi kéz műveit. – Akkor tartjuk a déli irányt – válaszolta Dieter, és továbbindult. Rápillantott a bal alkarjára szíjazott GPS-vevőre, felnyúlt a vállához, előhúzta a machetéjét, és egyetlen pontos mozdulattal kettévágott egy lágyszárú növényt. – Előbb-utóbb odaérünk. John sóhajtva figyelte társát. Hát, igen, ha tartjuk a déli irányt, előbbutóbb elérjük a Tierra del Fuegót. Csak az volt a kérdés, hogy egy darabban elérik-e. A Tierra del Fuegóban legalább jobb az éghajlat. Amikor az anyjával járt ezen a tájon hat évvel ezelőtt, sikerült eltűnniük a föld színéről, legalábbis arról a részéről, amit még elértek a hatóságok. De akkor vezetőjük is volt, ami azt jelentette, hogy azért a valóságban nem tűntek el. Lorenzo továbbra is erdei vezetőként dolgozott, de soha többé nem volt hajlandó betenni a lábát a dzsungelnek ebbe a részébe. Ott üldögélt a folyó-

ra néző portalján, a puskáját fényesítette, és makacsul rázta a fejét. – Azok az aranybányászok egészen megvesztek. Mindenkire lőnek, kérdezés nélkül. Tudjátok ezt? Odalent délen mindenki ütődött. Megölték az indiókat, mire az indiók kinyírtak közülük néhányat. Most már minden fehér embert megölnek, akit csak meglátnak. Olyan őrültek, hogy még engem is fehérnek hisznek – mondta, és felvigyorgott Johnra. A fogai vakító fehérséggel villogtak mahagóni színű arcában. – Sajnálom, de én oda nem megyek vissza, sem szerelemből, sem pénzért – Johnra bökött nikotintól sárga mutatóujjával –, és nektek sem kellene! Mintha lenne választásunk, gondolta John. Mintha vehetnénk két első osztályú jegyet, és hazarepülhetnénk Asunciónba. Nem szívesen tűntek volna el mindörökre, bár a hatóságok valószínűleg éppen ezt szerették volna. John visszacsavarta a kupakot kulacsára, kiszabadította bozótvágó kését a fatörzsből, aztán Dieter nyomában elindult a csapáson. Az osztrák jóval szélesebb rést vágott, mint ő. Ez kissé zavarta a fiút, hiszen Dieter annyi idős volt, mint az anyja. Legalább annyi. Megfordult a fejében, hogy talán kialakult köztük valami, ami a maga borzongató módján még vicces is lett volna. John sokszor kívánta, bárcsak ne kellene annyira megfelelnie. Bizonyos értelemben ez nem volt tisztességes. Nem csupán megvolt a jövője, a legendás Seggfej Nagyvezér, akihez folyton mérnie kellett magát, de az anyja egy szupernő, erre jött Dieter, aki külön kategória. Felsóhajtott. Az ő korában járó kölykök megengedhették maguknak azt a luxust, hogy lenézzék a szüleiket, és meg se próbáljanak versenyezni velük. Ez a kényelem John Connor számára elérhetetlen volt. Egy pillanatra elábrándozott egy olyan életről, amelyben az anyja egy hétköznapi, túlsúlyos asszonyság, aki süteményeket süt a barátainak, és aggódik, nehogy fia rákapjon a drogokra, és a barátnője nehogy rávegye őt a rosszra. Ebben az életben az lenne a legnehezebb próbatétele, hogy nemet mondjon a korosztályát érő kísértésekre. Másrészről viszont mindez maga lenne az unalom. Tengernyi srác akad, akik ezt az életet élik; unalmasak, és maguk is unatkoznak. Mert az lehet, hogy pillanatnyilag majd megfő, éhes, és a bőrén egymást érik a moszkitócsípések, viszont nem unatkozik. Bár, ha a körülmények olyan nyugodtak maradnak, mint jelenleg… Természetesen becsapta magát, a helyzetük korántsem volt megnyugtató. A tudata mélyén szinte tapintható súllyal nehezedett rá az anyjáért ér-

zett, szüntelen aggodalom. Napok óta nem kapott információt Sarah hogylétéről. Utoljára annyit hallottak, hogy az állapota stabil, ami túl kétértelmű ahhoz, hogy jó hír legyen. Nem mintha nem próbált volna találni valami biztatót ebben a nyomorult szóban. A stabil állapot jó, ha többször beléd lőttek, és rengeteg vért vesztettél. „Igen, tiéd a nagy magány / mikor a golyó a húsodba váj.” Ezeknél igazabb szavakat még sosem énekeltek. Vajon hogyan érzi magát most az anyja? A férfi azon is eltöprengett, hogy mit művelnek vele azok a fickók – azok a titkosügynök-forma fazonok, akik a Cyberdyne és a kormány közötti összekötők lehettek. John gyanította, hogy a Cyberdyne biztonságáért felelős ügynökök nem csupán megölhetik az embert, hanem teljességgel kitörölhetik. A gondolat önkéntelenül merült fel, de nem volt hajlandó elrágódni rajta. Ezen innen úgysem segíthetek. És onnan sem. Dühödten levágott néhány növényt a machetével. Akkor miért érzem magam ócska kis gyávának? Eszébe jutott az Infiltrator, a nő, aki meglepően kicsi volt a korábban megismert Terminatorokhoz képest. Újra látta maga előtt a szőke hajból csöpögő vért és a szétlőtt fej körvonalait. Ezt a modellt java részben emberi szövetből klónozták, nem pedig hússal és bőrrel bevont fémváz volt, mint a T-101-esek. Kétségkívül szándékosan alkották ilyenre, hogy az emberek könnyebben embernek higgyék. Rémálmaiban még mindig látta – holtan, legalábbis organikusan holtan, bár tovább mozgott –, amint összeszorított ujjait, mint valami vadásztőrt, az Infiltrator belevágja az anyja hasüregébe. Még mindig hallotta Sarah fájdalmas sikolyát, miközben összegörnyed, és hosszú, végeérhetetlen zuhanással a padlóra zuhan. Álmaiban aztán az események felpörögtek, minden szélsebes, örvénylő mozgásba lendült. Felvágtattak a lépcsőkön, ide-oda rohantak az épületben, majd ki a szabadba, aztán figyelték, amint tűzvirágok robbannak az éjszakai égre, amikor a bombák megint megsemmisítették a Cyberdyne-t. És ezzel megint megállították Skynetet. Amikor utoljára látta, az anyja eszméletlen volt; kicsinek és kiszolgáltatottnak tűnt Jordan Dyson mellett. Nem volt lehetőségük búcsút venni egymástól. Nem is remélhette, hogy Sarah magához tér, sőt akkor még azt sem nagyon, hogy egyáltalán életben marad. De John megtette azt, amire az anyja tanította. A küldetését tekintette elsődlegesnek, ezért hátat fordított neki, és ott hagyta őt egy idegen kezei között. És bár szégyenkezett emiatt, tudta, hogy Sarah Connor büszke lett volna rá.

Ezt nem akarom! – villant agyába a dühös gondolat. Aztán kényszeredetten elvigyorodott. Azt hiszem, ez is egyike annak a sok mindennek, ami közös bennem és anyámban. Dieter hirtelen feltartotta a kezét, mire John megdermedt, és a társához hasonlóan ő is előrefelé figyelt. Meglátta a fényt a fák között, ami azt a benyomást keltette, mintha maga az olívazöld levéltömeg világított volna. Az aljnövényzet is sűrűbbre váltott arrafelé, mert a lombok több fényt eresztettek át. Az a szakasz már olyan sűrű volt, hogy alig törhetett át rajta az ember. John csendesen a társa mellé osont, és hallgatózott. Néma csendben álltak, aztán néhány pillanat múlva körülöttük a madarak és a rovarok milliói ismét rázendítettek szokásos nótájukra. John és Dieter összenéztek. Egyetlen ember sem járt a környéken, máskülönben az apró lények csendben maradtak volna. Legalábbis az illetők közvetlen közelében. Dieter jelezte, hogy váljanak szét, de maradjanak látótávolságon belül, és közelítsék meg a fényesebb erdősávot. John nagyjából egy időben tanulta a katonai jelnyelvet a szobatisztasággal. Bólintott, hogy megértette, és nekivágott a sűrű aljnövényzetnek. Ez már az ösvény lesz, gondolta John kicsivel később. Von Rossbachra pillantott, és szavak nélkül megegyeztek, hogy várnak néhány percet, mielőtt továbbmerészkednek. Amikor a dzsungel lakói ismét teljes hangerejükkel koncerteztek, Dieter bólintott, és kilépett az ösvényre. – Nagyobb a megszokottnál – állapította meg John, miközben a síkos, sáros földön odacsúszkált az osztrákhoz. – Valóságos út lett belőle! – Aligha az indiók csinálták – vélte von Rossbach, és jobbjával egy keréknyomra mutatott –, hacsak nem vezetnek mostanában terepjárókat! – Ugyan! – válaszolta John a fejét ingatva. Emlékezett rá, hogy a helyi őslakosok szívesen elfogadtak egy potya fuvart, de nem égtek a vágytól, hogy maguk is megtanuljanak vezetni. Dieter felkapta a fejét. John addigra már az ösvény kanyarulatát fürkészte, ahonnan távoli hangok vegyültek az őserdő szokásos zajongásába. Egyetlen pillanat alatt, egyszerre belevesztek a sűrűbe, miközben mindketten fegyvert rántottak. Akár bányászok, akár indiók közelednek feléjük, nekik abból csak bajuk származhat. Hat ember tűnt fel az úton. Közülük öten dús körszakállat viseltek; sovány, inas testük megerőltető fizikai munkáról és alultápláltságról tanúskodott. Kirojtosodott, foltozott rövidnadrágot és inget hordtak, a fejükön színes kendők tarkállottak. Mind az öten machetét szorongattak a kezük-

ben, ketten pisztolyt is hordtak a derekukon. A hatodik férfi, egy indián, fegyvertelen volt. A kezét úgy kötötték hátra, hogy bizonyára pokoli kínokat kellett átélnie. A homlokán tátongó vágásból vér csorgott végig az arcán. Az orrát is eltörhették, mert abból is vér patakzott. Az atlétatermetű indián az ötvenes évei elején járt. Hollófekete haját egy fazekat a fejére húzva nyírták körbe. A bőrét néhány tetoválás ékesítette, és egy ágyékkötő volt minden ruházata. Fogva tartóinak egyike lustán csapkodta az út menti bokrokat a machetéjével, és időnként haragos pillantást vetett a fogoly szétzúzott, közömbös arcára. – Hé, Teodoro, mit szarakodunk, miért nem nyírjuk ki? – tört ki hirtelen a Brazíliában használt portugál nyelven. A dühös, szőke férfi beszédét akcentus színesítette. John úgy vélte, Brazília déli részéről származik, amelynek egyes területeire németek, olaszok és kelet-európaiak telepedtek be a tizenkilencedik század során. A többiek tipikus brazilok voltak, az afrikai és a mediterrán népek, valamint ezek keverékeinek vonásai jellemezték őket. A fekete haját a feje búbján csomóba feltűzve viselő, zömök férfi felsóhajtott, és könyörgő pillantást vetett a fejük fölött zöldellő lombsátorra. Szemlátomást ő volt a kis csapat parancsnoka. – Raoul, akkor most harmincharmadszorra is elmagyarázom, hogy ez a nyomorult egy törzsfőnök, vagyis fontos ember. Ha megtartjuk túsznak, akkor az átkozott indiók leállnak a gyilkolással, a lopkodással, és talán nem törik össze a cuccainkat. – Hátrapillantott a válla felett, miközben kezét a pisztolya markolatán pihentette. – Ezúttal vetted az adást? Raoul csupán sunyi pillantással és egy vastag, rostos növényre mért erőteljes csapással válaszolt. Az egyik férfi nagyot taszított az indiánon, és felröhögött, amikor a fogoly térdre rogyott – és mert nem tudta megállítani az esést, tovább zuhant, arccal a sárba. A többiek is felnyerítettek, közelebb ugrottak, és vadul rugdosták az indiánt, miközben az megpróbált talpra vergődni. Teodoro felsóhajtott, és megtörölte homlokát. – Jobb, ha felpattansz, főnök! – förmedt az indiánra. – Mert ezek nem hagyják abba! John az osztrákra pillantott, a szeméből sütött a harag. De a termetes férfi csak a fejét rázta. Ha belekeverednek, az fikarcnyit sem viszi előre a saját terveiket. Sőt, akár véget is vethet mindennek, ha John megöleti magát valami tévesen nemesnek ítélt fogolyszöktetési kísérlet során. És Dieter tudta, hogy azt Sarah sosem bocsátaná meg neki. A fiú meglengette mini Uziját, és az ösvény felé biccentett. Dieter tü-

relmetlenül beharapta az alsó ajkát, és hevesen megrázta fejét. Az osztrák kézjelekkel utasította társát, hogy tartsa a pozícióját. John tépelődött, és könyörgő arcot vágva intett az orruk előtt lejátszódó brutális jelenet felé. Dieter jelezte, hogy ne mozduljon, és lapuljon meg csendben. John elfordította fejét, és az ösvényen zajló eseményekre figyelt. Von Rossbach szinte érezte, hogy mekkora vihar dúl benne. Aztán a fiú hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül kiugrott az útra, és néhányszor a levegőbe lőtt. – Mao en cima! – üvöltötte portugálul, förtelmes kiejtéssel. Raoul ahelyett, hogy mozdulatlanná dermedt volna, John feje felé lendítette machetéjét. A fiú hátraugrott, és oldalra hajolt, hogy kitérjen a penge elől, közben a lába megcsúszott a sáros földön. Hanyatt esett, a karjai szétcsapódtak, mire a hozzá legközelebbi bányász rávetette magát, és úgy megragadta John pisztolyt markoló kezét, mintha a mángorló kapta volna be. Connor baljával jókora ütést mért a férfi fejére, majd felrántotta a térdét, és oldalba rúgta támadóját. A férfi felnyögött, és megpróbált John torkába könyökölni. Mialatt a bányászok üvöltve biztatták társukat és közelebb léptek a verekedőkhöz, hátat fordítottak az indiánnak, és persze az osztráknak. Dieter úgy tört elő a dzsungelből, mint valami legendabeli fenevad. A hozzá legközelebb eső emberbe akkorát rúgott, hogy az illető átrepült az ösvényen, és miután a földnek csapódott, ájultan hevert. Von Rossbach odakapott egy másikhoz, belemarkolt a hajába, s masszív karjának és vállának egyetlen villámgyors rántásával nekicsapta a bányász fejét az ösvény mellett álló fák egyikének. John még a saját küzdelmének hevében is hallotta a tompa csattanást, és némi elégedettséggel gyorsan odavágott egyet ellenfele véres arcára. Tudtam, hogy elfogadja az álláspontomat, gondolta. A csuklóját szorító kéz kezdett elerőtlenedni, mire John még ütött egy utolsót, majd kivergődött az eszméletlen férfi rázuhanó teste alól. Lerázta a sár nagyját a fegyveréről, és savanyú képet vágott. A fegyver csövét eltömte a sár, szóba sem jöhetett, hogy használja. Az újabb, John felé lóduló bányász a kelleténél egy pillanattal tovább bámult csodálkozva Dieterre. Az osztrák utolérte, két kézzel belemarkolt a férfi zsíros hajába, és teljes erejével belevágta a férfi arcát felrántott térdébe. Dieter első áldozata közben magához tért, valahogy talpra vergődött, és futni próbált, de von Rossbach mindössze két elnyújtott ugrással utolérte. John észrevette, hogy Teodoro előrántja fegyverét, és ugrott. Mialatt Dieter embere öntudatlanul a földre zuhant, az osztrák megpördült, és látta,

hogy ifjú társa gondoskodott az ötödik ellenfélről. A fiú ujjai a bányász nyaki artériájára tapadtak, miközben Teodoro fogyatkozó erővel karmolászta John kezét. Néhány pillanat múlva a bányász szeme kifordult, és a férfi ernyedten zuhant a sárba. John önelégülten rávigyorgott Dieterre. Másképpen is lehet boldogulni, nem csupán nyers erővel. – Erre a mamám tanított – közölte nagy vidáman. – Az anyádhoz fűződő kapcsolatod tényleg csodás, John – bólogatott Dieter, miközben vállon veregette. Aztán mindkét kezével belemarkolt Connor ingébe, lábujjhegyre rántotta a fiút, és egészen közel húzta arcát az arcához. – Ha még egyszer megtagadsz egy parancsot – sziszegte, és a szemében dühös szikrák pattogtak –, olyan leszek, amihez képest ezek az ürgék csintalan óvodások! Megértetted, John? Connor számított némi fejmosásra, de ez a vérszomjas fenyegetés megdöbbentette. Csodálkozva bólintott. A nagyfiú komolyan törődik velem, gondolta zavarodottan és furcsamód elégedetten. Ki gondolta volna? Ő biztosan nem. Az anyja korábbi partnerei alig foglalkoztak vele, és John hozzászokott, hogy semmibe vegye azokat az alakokat, még ha esetleg érdeklődtek is iránta. – Hallani akarom! – követelte Dieter, és jól megrázta. – Megértettem – mondta a fiú, és meglepődése a hangján is érződött. Egy hosszú pillanatig némán meredtek egymásra, aztán von Rossbach elengedte Johnt, és az indiánhoz fordult. Lehajolt, és ülő helyzetbe segítette a törzsfőnököt. – Jól vagy? – kérdezte tőle portugálul. Az indián válasz helyett néhány pillanatig némán fürkészte Dietert, aztán Johnra fordította a tekintetét, végül nehézkesen feltápászkodott. John végigkutatta az emlékeit, hátha eszébe jut valami hasznavehető kifejezés jamomani nyelven, de semmit sem talált. Csupán néhány szót ismert, és azokat is hat évvel korábban hallotta. Dieter végigmérte a törzsfőnököt, miközben elvágta a kötelékeit. – Azt hiszem, nincs komolyabb sérülése. Talán az orra a legrosszabb. – Dieter… – lehelte John elvékonyodott hangon. Az osztrák felnézett, és az arca kifejezéstelenné vált. Az ösvény mentén apró termetű, barna bőrű emberek rajzottak elő a dzsungelből. Olyan nesztelenül és hirtelen bukkantak fel, mintha testük a semmiből vagy a bozót árnyékából állt volna össze. Mindannyian fel voltak fegyverezve; egyesek a hagyományos íjjal, mások fúvócsővel, néhányan a helyi kereskedőktől vásárolt ócska vadászpuskákkal. Törzsfőjükhöz hasonlóan szenvtelen arcot

vágtak, de a tekintetük vadul villogott. A törzsfőnök rájuk vakkantott, mire vonakodva leeresztették fegyvereiket, de szemüket továbbra is a fehérekre szegezték. A főnök az eszméletlen bányászokra pillantott, majd mondott valamit, ami megnyugtatta a harcosait, sőt néhányan még el is mosolyodtak. Aztán egy emberként megindultak a bányászok felé. Először anyaszült meztelenre vetkőztették, aztán addig pofozták őket, amíg magukhoz tértek. Ekkor talpra rángatták és egymáshoz kötözték a bányászokat, úgy, hogy az öt férfi arccal kifelé állva, kört formálva imbolygott. – Mit csináltok velük? – kérdezte John. A főnök lassan elmosolyodott, de a mosolya korántsem volt szívmelengető. – Hazasétálnak – mondta, és ujjaival egy sérülten bicegő pókot utánzott –, elég lassan. John és Dieter meglepetten összenézett. Aligha tesz jót a bányászok egészségének, ha mezítláb végigkutyagolnak az ösvényen, de ez a megtorlás nem ért fel azzal a gyalázattal, amit a törzsfőnökkel műveltek. A főnök mosolya gonosz vigyorgássá alakult. – Marabunda – dörmögte. – A Rio Negróban – vágta rá von Rossbach. – Tessék? – értetlenkedett John. – Egy régi mozifilm – magyarázta az osztrák. – A marabunda egy hangyafajta. Csapatosan vonulnak, és közben szörnyű pusztítást végeznek, mint valami szárazföldi piranha. – Marabunda átkel ösvényen – szólt a főnök, és az útra mutatott, amelyen a bányászok idáig hurcolták –, marabunda mozog nagyon lassan. Fehér ember mozog nagyon lassan. – A kezével ismét pókot utánzott, először lassan, majd felgyorsítva mozgatta az ujjait. – Vagy nagyon gyorsan táncol. Felkacagott, aztán odabiccentett az embereinek, akik machetéik lapjával ütlegelték a bányászok lábát, hogy útnak indítsák őket. Valósággal üvöltöttek örömükben, és vadul gúnyolódtak, amikor a foglyaik megbotlottak, és egymásra zuhantak. Az egyik bányász lába a levegőben kalimpált, miközben alatta fekvő társai átkozták és ordítottak, hogy szálljon le róluk. Az indiánok ismét nekik estek a machetékkel, és köveket vágtak hozzájuk, hogy keljenek fel, és folytassák az utat. – De nem fogják felfalni őket, ugye? – kérdezte John a főnökre sandítva. A törzsfőnök szívből nevetett a kérdésen.

– Mozdulatlanul állnak, akkor sí. De majd nem állnak mozdulatlanul! – Letörölte a verejtéket az arcáról, és megfordult, hogy kövesse az embereit, aztán visszaszólt: – Jöttök nézni? – Mennünk kell – mutatta John az ellenkező irányt. – Ti barátok vagytok – bólintott a főnök. Kiáltott egyet, mire az egyik embere odafutott hozzájuk. – Ez itt Ifikoro. Erdei vezető. Biztonságban kivezet a földünkről. – Köszönjük – mondta egyszerűen Dieter, és John kissé meghajtotta a fejét. A főnök még egyszer rájuk vigyorgott, és hátat fordított nekik. Ifikoro vállára vette az íját, aztán lassú kocogással nekivágott az ösvénynek. Von Rossbach és John fáradtan összenéztek, majd a nyomába szegődtek. Közvetlenül az ösvény kanyarulata előtt, amely eltakarta előlük a kilátást, John visszanézett. Az indiánok remekül érezték magukat. A bányászokat hajszolták, és gúnydalokat énekeltek. John elmosolyodott, mert minden haragjuk ellenére, igazából nem ártottak az áldozataiknak. Kíváncsi lennék, hogy Skynet vajon hogyan bánna ezekkel az emberekkel. Itt az esőerdő mélyén talán átvészelik a kezdeti nukleáris csapást, és évekig kitartanak, mire ideérnek a gépek, hogy lemészárolják őket. John összerándult a gondolattól. Szerette ezt a népet. Emlékezett rájuk még tízéves korából. Amíg nem követtél el ellenük valami véres gonosztettet, roppant barátságosak voltak. A föld azon kevés népe közé tartoztak, akik tartották magukat ehhez az aranyszabályhoz. Pontosabban tartották volna, de sosem volt rá lehetőségük. Megérdemlik, hogy békében éljenek, gondolta John, és a maguk módján, a maguk idejében haljanak meg. Ő pedig az élete hátralévő részében azon fog dolgozni, hogy ezt megtehessék.

Porto Velho, Rondonia tartomány, Brazília John óvatosan rágcsálta a nyárson sütött, forró pirarucut – az Amazonas jókora halát –, amelyet az egyik standnál vásárolt. Körülnézett, és elégedetten felsóhajtott. Otthonos érzéssel töltötte el a dél-amerikai piactér forgataga. Ehhez hasonló helyeken nőtt fel, és hasonló ételeket evett. Sőt, tízéves korában már járt ugyanezen a piacon, és miután kikeveredtek az erdőből, három hónapot töltöttek a városban, amíg az anyja össze-

szedte magát. Aztán a hely annyira megtetszett Sarah-nak, hogy egy időre ideköltöztek. Pontosan azt a házat vették meg, amelyikbe most Dieter látogatóba ment. Hónapokig laktak a palotának is beillő épületben, és John ezalatt sok mindent megtudott, aminek az anyja jó hasznát vette. Ezúttal pedig ő készült arra, hogy felhasználja az akkor megszerzett tapasztalatokat. Végigsétált egy sikátoron, közben nagyokat harapott a vékony pálcára húzott halból. Atyavilág, ez nagyon jó! Most jött rá, hogy mennyire hiányzott neki a pirarucu íze. Segíthetett volna Dieternek is, ha az osztráknak eszébe jutott volna megkérni. De a termetes fickó rászólt, mint valami kiskölyökre, hogy maradjon veszteg, és egyszerűen lelépett. John természetesen a nyomába eredt. Végignézte, amint von Rossbach megközelíti a magas fallal körülvett, hivalkodó palaciót. Látta, amint két ágyúgolyó fejű őr pisztolyt szegez rá, aztán végigtapogatják. Nem csupán rutinból, felületesen, hanem alaposan megmotozták. Éppen csak a gumikesztyűt nem vették elő. Így megy ez, Dieter, ha valaki bejelentés nélkül beállít Lazaro Garmendiához, vigyorgott magában John. Garmendia a környék csőcselékének vezére volt. Főleg csempészettel foglalkozott, de érdekes módon általában kerülte a drogokat. Annak idején szállongott néhány kósza hír arról, hogy valaha csúnya összetűzésbe keveredett néhány kolumbiaival, de a részleteket senki sem ismerte. Viszont majdnem minden másra hajlandó volt, hogy pénzt keressen, persze elsősorban törvénytelen, erkölcstelen és ocsmány tettekre. A férfi ijesztő volt, és roppant érzékeny a mellékesen csurranó-cseppenő jövedelmekre. Vagy kimutattad az iránta érzett tiszteletedet, vagy megmutatta, hogy miért kéne tisztelned. John sejtette, hogy az osztráknak eszébe sem jutott ajándékot vinni Garmendiának. Rossz ötlet, Dieter. John megállt a sima fal egyik alig észrevehető, keskeny mélyedésénél. Lenyelte az utolsó falatot, aztán kettétörte és zsebre vágta a pálcikát. Nézzük, emlékszem-e még, hogyan működik. Lehajolt, és szemügyre vette a mélyedés bal peremét. Igen, ott volt. Apró kavics állt ki a falat borító durva vakolatból. John megnyomta. Halk kattanás hallatszott, és a tömör falon megjelent egy vékony, sötét csík. Ekkor jobbra fordult, és magasan fent talált egy másik, ugyanolyan kavicsot. Alig érte fel, de ezt is sikerült megnyomnia. Az ajtó csikorogva kinyílt, és hűvös, dohos levegő csapott az arcába. John szélesebbre nyitotta az ajtót, és belépett a nyirkos sötétségbe. Úgy vélte, az anyja is azt akarná, hogy megmentse a Sector korábbi ügynökét a saját ostobaságától.

♦♦♦ – Nézze, Lazaro, én első osztályú biztonsági kíséretet ajánlok, ha cserébe maga hazafuvaroz. Besegíthetünk a sofőröknek is, és közben persze a magunk élelmét ennénk. Dieter hanyag testtartással ült Lazaro Garmendia irodájában. Azzal nem törődött, hogy a házigazdája és a körülöttük őgyelgő testőrök nyilván alaposan felfegyverkeztek, viszont a saját, egyre növekvő ingerültségéről nem tudott megfeledkezni. A brazil bandavezér kétkedve fürkészte von Rossbachot, miközben egy fogpiszkálót görgetett a szája egyik sarkából a másikba, majd vissza. A mennyezeti ventilátor hiábavaló erőfeszítéseket tett, hogy felfrissítse a levegőt, ami ugyanolyan párás volt, mint az esőerdőben, de mert a várost felülről nem védték lombok, itt jóval nagyobb volt a forróság. Ráadásul benzinfüst vegyült a sűrű, nyirkos levegőbe, és a közeli nyomornegyed bűze behatolt még a vagyonnak ebbe az elszigetelt enklávéjába is. Az osztrák megpróbált nem figyelni az ízléstelen dekorációra, a méregdrága mütyürökre és elektronikus vacakokra, illetve a festményekre, amelyekhez hasonlóval a jobbfajta riói bordélyházakban lehet találkozni. Miután sikeresen átverekedték magukat az esőerdőn Porto Velhóig, szükségük volt valamilyen szállítóeszközre, amivel eljutnak Paraguayba. Lehetőleg olyan járműre, amelyet nem lehet nyomon követni, és amelyen nem kell papírokat felmutatni. Feleslegessé vált volna az a sok nyomorúságos caplatás a rovarfelhők között, ha most felhívják a figyelmet a hollétükre azzal, hogy levesznek egy jelentős összeget a számlájukról, amiből járművet vásárolnak maguknak. De Dieternek hazagyalogolni sem állt szándékában. A nyugdíjba vonulása óta még sosem hiányoztak neki ennyire a Sector kimeríthetetlen forrásai: a készpénz vagy az új személyazonosság, vagy éppen mindkettő. Ám a Sectornál végzett munkája nyomán számos hasznos kapcsolatot megőrzött az emlékezete. Amikor felötlött benne, hogy igénybe vehetnék Garmendia titkos szállítóhálózatát, ideális megoldásnak találta. – Vagyis el kellene hinnem, hogy amikor elhagyta a Sectort, señor, anynyira szakított velük, hogy kész átállni a másik oldalra? – Garmendia oldalra billentette fejét, és felvonta egyik szemöldökét. – Azt hiszem, inkább buszra kellene szállniuk, nemde? – Dehogy! – mordult fel Dieter, és poharának mélyét fürkészte. – Elő-

ször is, még ebben az évtizedben szeretnék hazaérni. Másodsorban – ő is felvonta a szemöldökét –, az ön hálózata sokkal… diszkrétebb, hogy úgy mondjam. – Sí – a csempész vállat vont –, sokkal diszkrétebb, mint egy buszjárat. És mivel óhajt fizetni? – kérdezte, miközben a szeme résnyire szűkült. – Csalódottan hallom, hogy annyira kevésre értékeli a képességeimet, hogy nem éri be azzal, ha biztonsági őrként dolgozom magának, hanem további ellenszolgáltatásra is igényt tart. – Az osztrák szájának egyik fele keserű mosolyra görbült. – Talán meg is sértődöm. – Talán ez a bökkenő – vágott vissza Garmendia. Szétterpesztette jól ápolt keze ujjait, és vállat vont. – Tudja, bolond lennék, ha nem próbálnám előre biztosítani az esetleges veszteségeket. Nem így gondolja? – Ez még nem bökkenő, Lazaro – mondta von Rossbach, és belekortyolt az italába –, elintézhetek magának egy-két bökkenőt, ha óhajtja. Aztán majd meglátja, hogy mi a különbség, amikor valaki börtönbe akarja juttatni magát, és amikor egy régi barát szívességet kér. – Á, most már régi barátok vagyunk? Nem emlékszem, hogy a barátság része lett volna a mi ismeretségünknek. Kezeket fel! Ne mozdulj, vagy lövünk! Nekem inkább ilyesmik jutnak eszembe. Von Rossbach közelebb hajolt. – Mivel ritkán vetemedett drogcsempészetre, néhányszor távol tartottam magától a hatóságokat. – Ezt nem is tudtam, nahát! – válaszolt Garmendia, és csodálkozást színlelve feltartotta mindkét kezét. – Vagyis arra céloz, hogy szívességgel tartozom önnek. – Többször is megtörtént – hangsúlyozta Dieter. – Mégis jobban szeretném, ha fizetnének – a csempész rántott egyet a vállán –, ez az egyetlen jó üzlet. – Őszintén szólva, nem akarok hozzányúlni a számlámhoz, amíg nem vagyok odaát – vallotta be az osztrák. Garmendia elgondolkodva hozzáütögette szivarját a metszett kristály hamutartóhoz. – Gondolja, a Sector nem tudja máris, hogy elhagyta az országot? – kérdezte, és magasra vonta bozontos szemöldökét. Az osztrák elutasítóan meglengette a kezét. – Fogadjon el egy tanácsot! Még csak meg se próbálja kitalálni, hogy mit tud a Sector és mit nem! – javasolta. – Vagy hogy mit tudok én, amit nem szeretne, hogy más is megtudjon! A férfiak döbbenten fordultak az új hang irányába, és meglátták Johnt,

aki hanyag testtartásban támaszkodott az ajtókeretnek. – Te meg ki a fene vagy – dörrent rá a bandavezér, és gyors pillantást vetett az embereire, akik alaposan elkésve előrángatták a fegyvereiket –, és mióta vagy itt? – Mintha azt mondtam volna, hogy várj meg a szobában! – mordult az osztrák Johnra. – Igen, rémlik valami – vigyorgott a fiú, ügyet sem vetve a rászegezett pisztolyokra. Odaballagott a csempész íróasztalához. – Elég régóta itt vagyok, hogy halljam, amint pénzt próbál kivasalni az én barátomból – szólt a bandavezérhez, azzal kezet nyújtott neki: – John Connor. Bizonyára emlékszik az anyámra, Sarah Connorra. Dieter hátradőlt a székben. Eddig eszébe sem jutott, hogy Connorék ismerik Garmendiát. Persze, logikusnak tűnt a kapcsolat, hiszen miután elhagyták az Egyesült Államokat, Sarah is beállt csempésznek, mielőtt fegyverkereskedésre adta volna a fejét. Egy feszült pillanat után Dieter úgy döntött, hogy hagyja Johnt, hadd menjen a saját feje után, legalábbis egy darabig. A fiú úgy viselkedett, hogy az osztrák megengedhetett magának némi pihenőt. A fiún nyoma sem látszott a kihívó, fiatalos szemtelenségnek, éppen ellenkezőleg: higgadt volt és igencsak összeszedett. – Te lennél az a kisfiú? És hol van az anyád? – kérdezte Lazaro, miután zavartan kezet rázott vele, aztán az ajtó felé pillantott. – Ő nincs veled? És jól van? – Igazán kedves, hogy érdeklődik, señor. Anyám jól érzi magát, köszönöm szépen. – John legalábbis remélte, hogy így van. Biztosan nem tudhatta, mert még nem sikerült beszélnie Jordannel. – És nem, nincs velünk. Ő most… más dolgokkal foglalkozik. Hogy életben maradjon, remélhetőleg felgyógyuljon, ilyesmikkel, tette hozzá gondolatban. – Aha! – nyögte Garmendia megkönnyebbült mosollyal, és megnyugodott. – Szóval, nincs veled! – De ne aggódjon – folytatta John kedvesen mosolyogva –, azért lélekben itt van velünk. A bandavezér zavarodott pillantást vetett von Rossbachra. – Szóval, önök ketten együtt vannak? – kérdezte lélegzetvételnyi szünet után. – Sí – John nyájasan bólogatott. – Nahát, ez igazán érdekes! – dörmögte Garmendia, és kényelmesen hátradőlt székében. Jókora füstfelhőt fújt, a füstön keresztül rájuk vigyorgott, és hozzátette: – És milyen váratlan!

Dieter szomorúan látta a Garmendia szemében fellobbanó leplezetlen és szégyentelen mohóságot. Sejtette, hogy a csempész máris elősorolja magában azt a két-három információkereskedőt, akiknek eladja majd a szenzációs hírt, miszerint egy korábbi Sector-ügynök összeszövetkezett a hírhedt Sarah Connorral. Haragudott Johnra, amiért nem maradt a panzióban. Nem lesz könnyű helyrehozni a beszélgetés hatására keletkező károkat. Connor figyelte, amint Garmendia magára ölti a ragadozó szerepét, és kövér, barna arcára kiül az önelégültség, mert úgy érzi, hogy a hatalmában tartja őket. Ez volt az egyik fő oka, amiért nem akart beszállni a csempész üzletbe. Ezeknek az alvilági alakoknak a java része elképesztően pitiáner volt. – Hát, a régi barátok többsége meglepődne, ha hallaná a hírt – folytatta boldogan Lazaro, és a szeme felfénylett, miközben megforgatta a kést a sebben. Dieter közönyös képet vágva ivott egy kortyot, de magában egyszerre aggódott és haragudott. Kölykök! Túlságosan türelmetlenek, és fütyülnek a következményekre. Persze, számítania kellett volna valami hasonlóra. A Sectornál éppen elég újonccal foglalkozott, hogy tudja, mekkora bajt tudnak keverni. A többségük alig volt idősebb Johnnál. Connor szívélyesen felkacagott, és Lazaro Garmendia szinte kedvesen pillantott rá. Miért is ne? – gondolta von Rossbach keserűen. Jókora összeget kifacsar ebből a helyzetből. – Sí, señor Garmendia – válaszolta John szélesen mosolyogva egy pillanattal később –, a barátom korábbi főnökei bizonyára megdöbbennének, ha megtudnák. – Az arca elkomorult, és a hangja komolyra váltott. – De erre természetesen nem fog sor kerülni. – És miért is, menino? – kérdezte Garmendia kissé fenyegetően. – Mert, mint említettem, az anyám lélekben itt van velünk – válaszolta John –, és ő sok mindent tud. – Várt egy szívdobbanásnyit, aztán előrehajolt. – Kaphatnék valamit inni? A csempész arcszíne egy árnyalattal sárgábbra váltott. Óvatos kifejezés költözött a tekintetébe, és egy dermesztő pillanatig várt, mielőtt válaszolt volna. Pattintott az ujjaival, mire közelebb lépett hozzá egy termetes, jól öltözött férfi. – Kólát kérek – szólt oda John, és felnézett rá. A férfi megzavarodott, és a főnökére pillantott, mintha a parancs megerősítését várná. – Hozz neki üdítőt, te barom! – dörrent türelmetlenül Garmendia.

A gengszter úgy megkönnyebbült, hogy meg sem hallotta a sértést. Amikor John megkapta a kólát, és a testőr visszahúzódott, Garmendia jéghideg tekintettel méregette a fiút. – Szóval, mit akarsz? – morogta. Hú, anya vajon mit tud erről a fickóról? Ő maga is hallott néhány titokról, de az anyja alighanem jóval többet, és jóval nagyobbakat ismert. – Csak azt, amit már én is kértem öntől – szólt közbe Dieter, hogy ismét bekapcsolódjon a tárgyalásba. Majd később kivallatja Johnt. – Diszkréciót és fuvart. Garmendia állkapcsa úgy járt, mintha előbb megrágta volna a választ. Végül kiköpte: – Fizetik a saját kajájukat? – Természetesen – válaszolta Dieter nyájasan. Mintha ezek után megennénk bármit is, amit az embereidtől kapunk. Eszébe jutott, hogy Sarah vajon mit művelhetett ezzel a fickóval, hogy így elkaphatták, és a szívét átjárta a csodálat. Micsoda remek nő! ♦♦♦ – Gőzöm sincs – közölte hanyagul John, miközben Paraguay felé zötykölődtek a bolíviai erdei úton –, talán nincs is jelentős titka. Csak annyi, amennyit én is ismerek – oldalra pillantott a társára –, vagy amennyit te. Talán plüssmacikat gyűjt, vagy tudom is én. Dieter csendesen mosolygott, amikor felmerült benne a plüssmackót dajkáló Garmendia képe, bár közben por csikorgott a fogai között. A chaco mélyén jártak, abban a száraz bozótdzsungelben, amely Bolívia keleti és Paraguay nyugati területeinek java részét borítja. A gödrökkel teli út vörös, fanyar szagú pora magasra szállt a teherautó mögött. Az osztrák ismerte ezt a szagot abból az időből, abból a rövid időből, amikor visszavonultan élt az estanciáján Paraguayban. – Anyád káprázatos nő – jegyezte meg halkan. John elmosolyodott, mert a férfi hangjából kiérződött a sóvárgás. Ha anyám akár csak egy kis időre is összejönne egy Dieterhez hasonlóval, az nagyon jót tenne neki. Eszébe ötlött, hogy segítene neki megőrizni a józan eszét, de sietve eltemette magában a gondolatot, majd valamivel később szégyenlősen ismét előásta. Az anyja alaposan felkészítette rá, hogy ne legyen tekintettel az érzelmi szempontokra. Von Rossbach segítene a földön maradni, és az

anyja még akkor sem tervezhetett volna magának jobb partnert, ha az ilyesmi lehetséges lenne. Most már nincs más dolga, mint hogy életben maradjon, mondta magának John. Aztán már könnyebb lesz. Az anyja okos, észre fogja venni a lehetőséget. Majd gondoskodom róla, hogy észrevegye. Elnyomott egy keserű mosolyt. Hoppá, ez lesz az első küldetésem! Már persze azután, hogy kiszabadítottuk.

Von Rossbach estanciája, Paraguay A taxi megállt, és felforrósodott fémrészei pattogva hűlni kezdtek. A birtokon is forróság uralkodott, de ismerős, kellemes forróság, és nem az északi dzsungelek nyirkos melege. A régi, zsindelytetős, vályogtéglából épült udvarház körül terjeszkedő kertekben még virágoztak a jacarandák, a frangipanik, és a magas quebracho fák. A bőséges öntözésnek köszönhetően a pázsitok megőrizték üde zöld színüket. Dietert egyszerre megszállta a nosztalgia és a sajnálat keveréke. Azért vette a birtokot, hogy otthona legyen, ha nem is öregkorában, de legalábbis az ötvenes-hatvanas éveiben. Az ő szakmájában az ember nem öregedett meg: vagy meghalt, vagy nyugdíjba ment. Ő ugyan visszavonult, de sejtette, hogy ez az állapot nem tart sokáig. A Sector többi küldetésétől eltérően a Skynet ellen folytatott hadjárat kétségkívül fel fogja emészteni az élete hátralévő részét, és hogy ez milyen hosszú lesz, az majd idővel kiderül. Miközben kiszállt az autóból, a birtokon felbukkanó fejek felé fordultak. – Señor! – Marietta Ayala futva közeledett feléjük, a karját széttárta, mintha keblére akarná ölelni termetes főnökét. Dieter álla leesett a családias jelenet láttán. Hónapokba telt, mire rá tudta venni a nyakas, félelmetes szakácsnőt, hogy Dieternek szólítsa, és ne Don von Rossbachnak. Sőt, ha jobban belegondol, sosem sikerült rávennie. Marietta a férfitől jó másfél méterre megállt, és dühösen megfenyegette az osztrákot. – Hol volt ennyi ideig, señor? Betegre aggódtam magam! Egyetlen hang, egyetlen betű sem jött arról, hogy merre jár, és mikor tér vissza! És señora Krieger háza porig égett, ő pedig eltűnt. Na, és te! – kiáltott, amikor meglátta a taxiból kiszálló Johnt. – Hol van az anyád? Marietta faképnél hagyta von Rossbachot, futva megkerülte az autót, és

az újabb szóáradatot már Johnra zúdította. – Hiszen ragadsz a mocsoktól! – szörnyülködött, miközben a mutató- és hüvelykujja közé csippentette a fiú ingének ujját. – Úgy festesz, mint aki hónapok óta nem evett! Mi történt veled? – Nyugodj meg, Marietta! – szólt rá Epifanio. – Hadd vegyen levegőt a fiú! – Ekkor a birtok intézője odalépett hozzájuk, és kezet nyújtott a főnökének. – Isten hozta itthon, señor! Jó, hogy újra látom! Örömmel közlöm, hogy idehaza minden a legnagyobb rendben. – Minden rendben?! – csattant fel a felesége, mert nem hagyhatta szó nélkül a kijelentést. – Ott van az a halom kifizetetlen számla… – Ami fontos volt, azt kifizettem – szakította félbe higgadtan az intéző – , minden úgy megy, ahogy kell. Benézett a taxi hátsó ülésére, majd a csomagtartóra mutatott. – Ott vannak a csomagjaik, señor? – Nem – intett Dieter, miközben bankjegyeket számolt a taxisofőr markába –, nincsenek csomagjaink. – Nincsenek? – kérdezte kissé higgadtabban Marietta. – De señor, hiszen sokáig nem voltak itthon! Nincs szennyesük? – Nem hoztam haza semmit, Marietta – közölte von Rossbach, miközben a taxi elhúzott, és ravaszul folytatta –, csupán valami irdatlan nagy éhséget a maga főztje iránt. Ha nem esik nehezére, összeütne nekünk valamit? – Az ég szerelmére, dehogy! – kiáltott az asszony, és elsietett a ház felé. – Egy pillanat, és tálalok! Már kezdték azt hinni, hogy végre végzett velük, amikor megpördült, és az ujját úgy szegezte Johnra, mint valami tőrt. – Te pedig – förmedt rá baljóslatúan – azonnal eredj fürdeni, különben nem kapsz egy falatot sem! – Igen, asszonyom – válaszolta John alázatosan. – Elsa! – kurjantott a házvezetőnő. Unokahúga felbukkant a portalon. – Mutasd meg a fiatalúrnak a vendégszobát! Elsa a fiúra nézett, és elpirult. – Sí, nénikém – válaszolta halkan. Aztán félig lesütött, sötét szemét Johnra vetette, és annyit mondott: – Erre tessék, señor! John meglepődött, és egy pillanatig nem tudta, hogy mit kezdjen a kezeivel. Gyorsan a házigazdára pillantott, és annak bólintására követte a lányt a házba. Dieter körülhordozta tekintetét a birtokán. Élvezte a hely békességét. Akkor tudod igazán értékelni a biztonságot és a nyugalmat, ha előtte belesétáltál valami undorító és erőszakos helyzetbe. A Sectortól való visszavonulása után pontosan ezért döntött úgy, hogy marhát fog tenyészteni Para-

guayban, a chaco mélyén. A gond csak az volt, hogy egyre igazabbnak érezte a mondást, miszerint abból a buliból csak statisztikailag van esélyed kiszállni. Epifanio agyafúrt pillantással méregette gazdáját. – Miután evett és felfrissítette magát, señor, talán szeretné hallani, hogy mi történt itt a távollétében – mondta, és bizonytalanul intett a körülöttük elterülő gyepszőnyeg felé. – Ráér holnapig – legyintett Dieter. – Sí, senor – Epifanio könnyedén, két ujjal tisztelgett von Rossbachnak, és mosolyogva hozzátette: – Isten hozta itthon! Aztán a fejére csapta kalapját, és visszament dolgozni. Ezt is szerette a gazdában, hogy tiszteletben tartotta az alkalmazottak idejét. A holnapi nap természetesen sokkal alkalmasabb a beszámolóra, de hány birtokos ragaszkodik hozzá, hogy mihelyt hazaért, rögtön tudjon mindenről! Elgondolkodott azon, hogy vajon merre járt von Rossbach, és merre jár señora Krieger, és miért jöttek haza mindenféle poggyász nélkül. Sóhajtva belátta, hogy valószínűleg sosem fogja megtudni. Még Marietta sem tudta megfejteni, hogy miért ment el a señor, és semmit sem tudott kideríteni a Krieger-estancia leégéséről. Csüggesztő kudarcot vallottak mindketten. Mégis, most úgy érezte, új lehetőséget kaptak, és majd meglátják, hogy mit hoz a jövő. ♦♦♦ Dieter lopva megszimatolta magát. Eldöntötte, hogy először lezuhanyozik, aztán átnézi a postát, mialatt az ebédre vár. Marietta nem fog csak úgy összeütni valamit a hazajövetele alkalmából, vagyis bőven van ideje. Mélyen magába szívta a chaco száraz levegőjét. Jó volt visszatérni. Ha Sarah is itt lenne, az már maga lenne a tökély. Megrázta fejét, és bement a házba. Jobb nem gondolkodni azon, amin úgysem segíthet. Amúgy is rengeteg tennivalója akad. ♦♦♦ Von Rossbach hátrasimította túl hosszú haja nedves, előrelógó fürtjét, és elhatározta, hogy mihelyt az ideje engedi, levágatja a haját. Végigsétált a dolgozószobájához vezető folyosón, kinyitotta a mívesen faragott tölgyfa ajtót (amelyet a birtok eredeti tulajdonosa hozatott külföldről, kétségkívül irgalmatlan költségek árán), és belépett a dolgozószobájába. Bekapcsolta a

számítógépét, és egy rejtett programmal villámgyorsan leellenőrizte, hogy a távollétében senki sem próbálta lehallgatni vagy megfigyelni a házát, legalábbis egy passzív rendszernél fejlettebb eszközzel biztosan nem. Részben megkönnyebbülve, részben meglepetten felvonta a szemöldökét. Az íróasztalán katonás rend uralkodott, leszámítva a magasra tornyozott, ledőléssel fenyegető levélhalmot. A legérdekesebbnek egy sötét krémszínű, közepes méretű boríték ígérkezett. Dieter óvatosan kihúzta a halomból. A papír kiváló minőségű volt, a feladó nevét arany dombornyomással írták rá. A Hoffbauer, Schatz és Perez nevek arra utaltak, hogy a levél egy ügyvédi irodából érkezett. Von Rossbach felnyitotta a borítékot a rózsafa papírkéssel, és kihúzta belőle az iratokat. Amikor a papírokra pillantott, úgy érezte, mintha a bordái alatt eltalálta volna valami villámgyors, elektromos kisülés. A dokumentumokban az állt, hogy Sarah Connor halála vagy eltűnése esetén Dieter von Rossbachot nevezik ki John Connor gyámjának. A csomagban egy levél is volt a nőtől. Egy másik levélben a Perez nevű ügyvéd felhívta a figyelmét arra, hogy a gyámság átruházása mindaddig érvénytelen, amíg señor von Rossbach alá nem írja a papírokat. Dieter dermedten fürkészte a Sarah levelét tartalmazó borítékot. Vajon úgy érezte, katasztrófa közeleg? A férfi éppen elég időt töltött a terepen ahhoz, hogy tudja, az emberek néha megérzik az ilyesmit. Ahhoz is elég időt töltött a terepen, hogy tudja, az emberek gyakran megadják magukat az efféle megérzéseknek, és ezzel magukra vagy másokra zúdítják a katasztrófát. De nem Sarah. Sarah Connornak célja és feladata van: harcolni Skynet ellen és megvédeni a fiát. És az utolsó leheletéig küzdeni fog mindkettőért. Ez az intézkedése megint csak példa volt arra, hogy milyen előrelátóan tervezi a jövőt. Váratlan dolgok még a leggondosabban megtervezett hadműveletek során is előfordulnak. Vagyis ez a gyámság-dolog csupán egy tartalék terv volt. Vajon mikor csinálta? Dieter biztosra vette, hogy mielőtt a Terminator és a tűz elpusztította az otthonát, Sarah nem bízott benne. Akkor talán a kajmán-szigeteki kalandtól kezdve. Akkor fogadta be a bizalmába és a csapatába. A sacramentói fiaskó után azt hitte, a nő még a szemetes kiürítését sem bízná rá, nemhogy a fiát. Dieter kitüntetve érezte magát. Természetesen vállalom a felelősséget. Kapcsolatba lép Perezzel, és meglátja, mit tehet. Hogy Sarah cselekvésképtelen, de nem halott, az eléggé megbonyolította a törvények értelmezését, de mindenre van megoldás.

Különösen, ha az akarat ennyire egyértelmű. Erről eszébe jutott egy fontos telefonhívás. Maga elé húzta a telefont, felvette a kagylót, és beütötte a Dysontól kapott számot. Több kattanást hallott, a telefon egyszer kicsengett, aztán egy női hang jelentkezett. – Vitorlázni szeretnék a napokban, és az időjárás-jelentés érdekelne – darálta Dieter a kagylóba. – A neve? – Mr. Ross. – Köszönöm, Mr. Ross. Az előrejelzések szerint mostantól normális hajózási körülmények várhatók. – Nagyon köszönöm – búcsúzott Dieter, és letette a kagylót éppen abban a pillanatban, amikor John belépett a szobájába. – Jó híreket kaptam! – újságolta megkönnyebbült mosollyal. – Az anyád túl van az életveszélyen! John ledobta magát az íróasztallal szemközti karosszékbe, és nagyot fújt. – Hála az égnek! – sóhajtotta. Előrehajolt, erőteljes mozdulatokkal, nyögésekkel kísérve megmasszírozta az arcát, majd hátravetette magát a székben. – Szóval, jól van. John néhány pillanatig csendesen üldögélt, és a padlón tükröződő fényfoltokat fürkészte, végül bólintott. – Pompás – mondta csendesen –, pompás. Akkor már csak amiatt kell aggódnunk – a szája egyik sarka gúnyosan felkunkorodott –, hogy most mi lesz. – Ami az anyádat illeti, mivel már jobban van, visszaviszik az elmegyógyintézetbe. – Dieter arckifejezésén világosan látszott, hogy mennyire nem rajong ezért a kilátásért. – Legalábbis addig, amíg mi bele nem kezdünk valamibe. – Végigfuttatta mutatóujját az ügyvédektől kapott dokumentumokon, és úgy döntött, hogy elmondja Johnnak. Joga volt tudni. – Ami pedig téged illet, szépen visszamész az iskolába. – Iskolába? – hördült fel John egy pillanattal később. – Komolyan azt hiszed, hogy a suliban fogok szarakodni? Dieter feltartotta a kezét, hogy megszakítsa a kitörni készülő szóáradatot. – Tudnod kell, hogy anyád rám ruházta a feletted való gyámsági jogokat egészen a nagykorúságodig, vagy amíg ő vissza nem tér hozzád. – És akkor mi van? – vágta oda John. – Annyira idegesítelek, hogy szabadulni akarsz tőlem? Az anyám összehozott egy üzletet, amit irányítani kell – mutatott rá, aztán meglendítette a kezét, mintha félresöpörné ezt az érvet. – De ez hagyján, nem érdekes. Viszont azt hiszed, hogy Skynet befe-

jezte? Amikor Dyson a tudtunkra adta, hogy létezik még egy Cyberdynetartaléktelep? Von Rossbach türelmetlenül legyintett. – Azt javaslod, menjünk neki? Mert az maga lenne az öngyilkosság! Azt a telepet kétségkívül sokkal, de sokkal jobban őrzik a Cyberdyne elleni támadásunk óta. – Őrzik? – John megrázta a mutatóujját Dieter orra előtt. – Nem, nem, nem! Jobbat mondok! Nem csupán „őrzik” azt a helyet, hanem egy eldugott katonai bázison építették meg a kaliforniai létesítmény pontos mását. Dieter töprengve nézett, és lassan bólintott. Lehetségesnek tűnt ez a megoldás, mivel a katonaság szerette többszörösen bebiztosítani magát. – A történtek után aligha bíznak meg a Cyberdyne-ben, hogy biztonságosan végigcsinálják a projektet – dörmögte az osztrák. – Ez aggaszt engem is, de kezdem megérteni ezeknek az embereknek a gondolkodásmódját – válaszolta John, miközben nyugtalanul dobolt ujjaival a széke karfáján. – És ahogy anyám szokta mondani, az események mintha maguktól akarnának egy bizonyos irányba folyni. – Mire akarsz kilyukadni? – kérdezte Dieter. – Szeretnék rámutatni, hogy nem engedhetjük meg magunknak az erőink megosztását. Vihar közeleg, és fel kell készülnünk rá. Meg kell határoznunk a prioritásokat, tervet kell szőnünk, amihez aztán tartjuk magunkat. Ha én elkezdek jól fésült iskolást játszani, azzal nem megyünk semmire! John hátrahajtotta és a karosszék felső peremére támasztotta a fejét. – A legfontosabb dolgunk most az, hogy megtaláljuk Skynetet, és megakadályozzuk, hogy kijusson az Internetre. Minél tovább visszatartjuk, annál kevesebb bombához fog hozzáférni, legalábbis remélem. És akkor az Ítélet Napja máris kevesebb pusztítással jár, mintha mondjuk tizenöt évvel korábban történik, az „eredeti” történelem folyása szerint. Minél kevesebb a bomba, annál több életet tudunk megmenteni. Minél többen megússzák, annál több katonánk lesz a gépek elleni harchoz. Mert előbb-utóbb eljön a gyilkos gépek kora, erre akár mérget vennék. – Felemelte a fejét, fiatal arca komoly kifejezést öltött. – Az iskola csupán időpocsékolás lenne. Nem oktatnak ott semmit, amit te ne tudnál gyorsabban és jobban megtanítani nekem – John elvigyorodott –, feltéve, hogy hajlandó vagy tanítani. A férfi kétkedve dörzsölgette a homlokát. Most egy tizenhat éves kölyök próbálja elsumákolni a sulit, vagy az emberiség jövőbeli megmentője próbálja tenni a dolgát? Végül felsóhajtott, és viszonozta a fiú mosolyát. – Gyorsan kell tanulnod, John, nem fogunk vacakolni.

– Helyes! Mert lehet, hogy van néhány évünk, de az is lehet, hogy csak néhány hónapunk. Nem tudhatjuk pontosan. – Egyre csak azon jár az eszem, hogy anyád vajon mit szólna ahhoz, hogy kimaradsz az iskolából – dünnyögte rosszkedvűen von Rossbach. – Nem szeretném, ha csalódna bennem. – Ugyan – legyintett a fiú –, anyám az egyik szemét mindig a labdán tartja. És számára a labda neve: Skynet. Amikor majd találkozol vele, nem a bizonyítványom után fog érdeklődni, hanem hogy mit tettünk az Ítélet Napja megakadályozásának érdekében.

MÁSODIK FEJEZET Fort Laurel báziskórház, Los Angelestől keletre, július eleje Sarah Connor felnyitotta a hosszas alvástól összeragadt szemét, és ködös tekintettel körülnézett a szobában. Kórház, gondolta kábán. Ezt a szeme kinyitása nélkül is megmondta volna. A merev, recsegő matrac és az eltéveszthetetlenül jellegzetes szag híven árulkodott a hollétéről. De nem gondolkodott, mielőtt kinyitotta a szemét, az nem vallott volna rá. Korábban is felébredtem már? Így kellett történnie, máskülönben nem érezte volna elég biztonságban magát ahhoz, hogy egyszerűen csak kinyissa a szemét. Kiszáradt nyelvét végighúzta kicserepesedett ajkain. A feje éktelenül szaggatott. Egy pillanattal később megérezte, hogy szinte az egész teste fáj. A fájdalomcsillapítók hatása rég elmúlt. Oldalra fordította a fejét, és pislogott, amikor meglátta Jordan Dysont. A férfi zöld műtős ruhában, fürdőköpenyben üldögélt az ágya mellé állított széken, és egy magazint olvasott. Sarah önkéntelenül halk, meglepett hangot hallatott, mire Jordan felnézett. A középmagas, nagyon sötét bőrű férfi felállt, és botra támaszkodva odabicegett az ágy mellett álló éjjeliszekrényhez. Még a fájdalmai és a sebek okozta merevség ellenére is jól mozgott. A nyugodt hozzáértés auráját árasztotta, amit Sarah már azokban az években megtanult észrevenni, amikor még zsoldosok, csempészek és válogatott nehézfiúk társaságában

élt. A volt FBI-ügynök lerakta botját, és megtámaszkodott az ágy rácsán. – John jól van, hazaért – suttogta szinte hangtalanul, majd hangosan folytatta –, kér inni? Sarah csak egy nyögéssel válaszolt, amit Jordan igennek vett, és a nő elé tartott egy poharat, amelyben szívószál is volt. Mialatt Sarah ivott, tekintetét a férfi arcára függesztette. John épségben visszaért Paraguayba. Szívesen kérdezett volna Dieterről is, de tudta, hogy arra még várnia kell, amíg Jordan úgy nem dönt, hogy biztonságban beszélhetnek. Annyira fáradt volt, hogy alig tudott összpontosítani, és érezte, hogy hamarosan elveszíti az álmosság ellen vívott csatát. – Mi történt? – kérdezte, és kissé meglepetten hallotta saját, hollókárogásra emlékeztető hangját. – Alig emlékszem valamire – vallotta be Jordan. – Arra ébredtem, hogy maga mellett fekszem átlőtt lábbal, és a Cyberdyne csupán egy füstölgő lyuk a földben. Nem emlékszik semmire? – kérdezte, és figyelmeztetésképpen kissé megrázta a fejét. – Nem – recsegte Sarah. A férfi elmosolyodott, mire Sarah megörült, hogy a helyes választ adta. – Kér még? – kérdezte Dyson, és ismét elé tartotta a poharat. Sarah ezúttal is csak nyögéssel válaszolt, mire a férfi a keresgélő ajkak közé dugta a szívószálat. Miközben az asszony ivott, Dyson laposakat pislogott, mint aki nyomban elalszik, és halkan odasúgta a nőnek, hogy aludjon még. Sarah szája megrebbent, és engedelmesen lehunyta a szemét. Egy darabig biztonságban tudhatta magát. Szert tett egy szövetségesre, aki vigyáz rá. ♦♦♦ A Terminator kikapcsolta a berendezést, amellyel a rönkház pincéjében fejlődő Infiltrator-egységet monitorozta. A beszűrődő fény neki elég volt a további megfigyeléshez, bár egy ember csupán körvonalakat és vörös fénynyel világító képernyőket látott volna. A levegőt átjárta a nedves föld és a vegyszerek szúrós szaga. Az Infiltrator-egység jelentősebb károsodás nélkül elérte a megfelelő érettségi szintet, és átkapcsolt normál pihenő státuszba. Agyának elektronikus része jelezte, hogy teljes az integráció a gépi alkatrészek és az emberi szervek között. Elérte a felnőtt állapotot. Ettől a pillanattól kezdve az Infiltrator parancsolt a Terminatornak. Az utóbbi egység munkája mostanáig ahhoz hasonlított, mint amikor a

játékfejlesztő hibát keres a szoftverben. A Terminator amúgy ostobaságnak gondolta a számítógépes játékokat. Nyilvánvalóan nem bírtak jelentős oktató funkcióval, egyszerűen csak időtöltésnek szánták valamennyit. Az Infiltrator azt mondta róluk, hogy kellemes hatást gyakorolnak az emberek agyára, és a nőnek tudnia kellett, mivel ő is rendelkezett emberi aggyal. A gondolat kisebb értelmezési zavart keltett a gépben. Az Infiltrator elsősorban emberi szövetből állt, nőnemű volt, vagyis elvileg nőnek kellett tekintenie. De voltak elektronikus berendezései is, mint neki magának, vagyis tekinthette gépnek is. Egy másodperc töredékével később a Terminator processzora úgy döntött, hogy a megkülönböztetésnek nincs jelentősége. Akár nő, akár gép, mostantól az Infiltrator parancsol. Néhány óra múlva felébred, és akkor táplálékra lesz szüksége. A Terminatornak addig is bőven akadt tennivalója. ♦♦♦ Az I-950-es szemügyre vette frissen felnőtté vált arcát a tükörben, és úgy döntött, hogy levágatja a haját. Attól majd idősebbnek néz ki. Továbbá barnára festi, jóval sötétebbre a jelenlegi fényes szőke árnyalatnál. A külsejének különböznie kell az elődje, Serena Burns külsejétől, ha be akar kerülni a Cyberdyne-hez. A felgyorsított felnőtté válás utolsó időszaka jóval kevesebb fájdalommal járt, mint az előző hat, mivel ez már inkább a finomhangolás, mintsem a jelentős testnövekedés szakasza volt. A szülőjének, Serenának tapasztalatai alapján tudta, hogy a következő egy év során vonásairól eltűnik a gyermeki simaság, az arca kissé barázdált lesz, és mindörökre úgy is marad. A személyazonossága készen állt. Mindene megvolt, a társadalombiztosítási számtól kezdve a jogosítványon át egészen a bankszámláig. A Clea Bennet nevet kapta, és hogy mi lesz belőle később, az a körülményektől függött. Már alig várta, hogy belevágjon a küldetésébe. Serena Burns kudarcot vallott, nem tudta megvédeni Skynetet, de legalább gondoskodott egy másik Infiltratorról, aki elvégezhette a feladatot. Sőt, kettőről, gondolta Clea, és klónozott kishúgára pillantott. Alissa hatévesnek látszott, a valóságban hat és fél hónapos volt. Az ő növekedése, bár gyorsabban zajlott, mint Serenáé, lassabban fog végbemenni, mint Clea fejlődése. Persze, csak akkor, ha a nővére nem vall kudarcot, és nem lesz szükség a mielőbbi bevetésre. Ám a növekedési eljárás veszélyeket hordozott, és minél lassabban ment

végbe, annál jobb eredménnyel járt. Most, hogy ő maga elérte a felnőtt kort, Clea hamarosan gondoskodni fog egy helyettesről a saját pótlása érdekében. Skynetet meg kell védeni. De még rengeteg tennivalója lesz, mielőtt tovább bonyolítják a küldetésüket egy emberi inkubátor bevonásával. Skynet volt minden, ami jó és igazságos a világban. Clea nagyon bánta, hogy csupán Serena emlékein keresztül, és nem közvetlenül ismeri, jóllehet bizonyos értelemben ő maga volt Serena Burns, mivel abból az Infiltratorból klónozták. De a tapasztalat azt mutatta, hogy ami igaz elméletben, az nem feltétlenül igaz a gyakorlatban is. Egy adott helyzet legtökéletesebb szimulációja sem más, csupán szimuláció. Az I-950-es tudatában volt annak, hogy egy emberi érzést táplál magában, ami nem lehetett más, mint a szülője iránti bosszúság. Megbocsáthatatlan véteknek tartotta, hogy egy egyszerű ember túljárt Serena eszén, és végzett vele. Végső soron Burns a születése pillanatától kezdve érezhette az agyában Skynet jelenlétét, míg Clea magányosan növekedett. És mégis, talán éppen az elszigeteltségének köszönhetően, mindennél jobban tisztelte Skynetet, és még hevesebben kívánta megvédelmezni és gondozni őt, mert pillanatnyilag Skynet nem tudta megtenni ugyanezt vele. Clea ösztönösen tudta azt is, hogy azért, mert elszigetelten fejlődött, mindössze egyetlen T-101-es társaságában, ügyetlenül mozog majd az emberek között. Áttanulmányozta Serena oktatóanyagait, valamint az emberekkel való érintkezéséről szóló fájlokat, és tudta, hogy neki másféle tapasztalatai lesznek. Sokkal több volt ebben a fajban, mint Burns gondolta. Lennie kellett valaminek, máskülönben nem tudták volna megsemmisíteni őt. A fájlokban hemzsegtek azok az esetek, amelyek megmutatták, hogy az Infiltrator mennyire nem bízhatott az eredményben, amikor megpróbálta manipulálni az embereket. Általában jól boldogult velük, de jócskán akadtak meglepetések is. Ott volt például Tricker. Talán mert neki Skynet és a Terminatorok seregeinek támogatása nélkül kellett szembenéznie az emberekkel, eldöntötte, hogy Burnsnél jóval körültekintőbben bánik majd velük. Sokkal inkább tiszteletben tartja a képességeiket, mint az elődje. Az ellenségei közül sokan rendkívül intelligensek. Olyannyira, hogy elemezni kezdte, hogyan használhatná fel a képességeiket azoknak az anyagoknak és berendezéseknek a megteremtéséhez, amelyek a végső célkitűzéshez, egy T-1000-es előállításához kellettek. Bár a teljes kutatást nem bízhatta az emberekre, de egyes részfeladatokhoz felhasználhatta a

tudásukat. Clea behatolt számos tudós szupertitkos adattárába azzal a szándékkal, hogy irányítsa munkájukat. Az apróbb beavatkozásai néha hetekig lappangtak, miközben a tudósok öles léptekkel haladtak a hibás végkövetkeztetés felé. Csupán akkor fedezték fel a módosításokat, amikor hibákat keresve átvizsgálták az egész projektet. Mások azonnal felfedezték a kiigazításokat, és azoknak megfelelően megváltoztatták a kutatásuk irányát. Egyikük megpróbálta megtalálni. Clea soha többé nem lépett vele kapcsolatba. Az illető annyira okosnak bizonyult, hogy az Infiltrator – eszközök hiányában – nem irányíthatta tetszése szerint. Egy utolsó pillantást vetett a tükörbe. Most, hogy elérte a felnőtt kort, ideje közvetlen kapcsolatba lépni az emberekkel. Munkahelyet keresett, és a legközelebbi városban felvették egy gyorsbüfébe. Az olvasmányaiból és a televízióból nyert adatok arra utaltak, hogy a legtöbb ember ugródeszkának szánja ezt a fajta munkát. Jelentős előnynek látta, hogy a gyorsbüfében rengeteg emberrel találkozott, ha csak futólag is. A haladás ellenére korántsem volt elégedett, néha rossz érzések töltötték el. Az egyik érzése határozottan a türelmetlenség volt, amit a jelenlegi életkorának tulajdonított. A másikban kevésbé volt biztos. Gyanította, hogy a félelem lehet az. Tudta, hogy egy Infiltratorban a félelem olyasmi, amit Skynet nem tűrhetett. Gyengeségnek számított, márpedig az alapelvek egyike, hogy a gyengeséget fel kell számolni. Ezt világosan értette. Azt is látta, hogy jelenleg ő az egyetlen bevethető Infiltrator a világon. Vagyis úrrá kell lennie a gyengeségén, és tovább kell dolgoznia. Skynetet mindenáron meg kell védeni.

Az Új Ludditák központja, New York, New York állam Ron Labane átlapozta az Új Ludditák különféle ténykedéseiről szóló újságcikkeket. A sajtó általában pártolta a mozgalmát, de minden egyes nappal egyre inkább közéleti szereplők lettek. Végső soron ez cseppet sem volt meglepő, szándékosan úgy tervezte az Új Ludditákat, hogy vonzza az érdeklődőket. Sikerlistás könyvében körvonalazta az alapelveket. Leírta, hogyan és miért kell megállítani a „haladást”, amely problémákat generál, amelyeknek megoldása csupán további problémákat állít elő. Azt is tudatta az olvasókkal, hogyan és miért kell az emberiségnek visszatérni egy egyszerűbb,

bár kényelmetlenebb életmódhoz. Az egymást követő könyvekben a környezetkímélő, hatékony tömegközlekedés mellett kardoskodott, és tanácsokat adott a közösségi aktivisták hálózatának megszervezéséhez. Labane tető alá hozta az Új Luddita Alapítványt, hogy támogassa a tiszta üzemanyagok előállításának kutatásait, és az új, kevésbé pazarló gyártási eljárásokat. Dőlt hozzá a pénz, és ezzel együtt egyre nagyobb hatalomra tett szert. Kinézett az ablakon, és elmosolyodott. Az irodája szerény volt, de a Central Parkra nézett. A korai szemináriumaira tódultak a befolyásos támogatók, és az anyagi hozzájárulásuk segítségével kialakította azt az arculatot, amellyel a tömegeket óhajtotta vonzani. Mihelyt mögé áll a megfelelő számú, elkötelezett luddita, még jobban benyomul a közéletbe, hogy további megelőző, aktív intézkedéseket alkalmazhasson a környezeti ártalmakkal szemben. Megint mosolygott. Ezek a lépések persze korántsem lesznek olyan aktívak, mint azok, amelyeket a válogatott, titkos aktivisták hajtottak végre. Ezeket a híveket ő támogatta és irányította, természetesen biztos távolságból. Viszont hamarosan jóval több segítője lesz a kevésbé szélsőséges lépések végrehajtásához is. Természetesen a jövőben is élvezni fogja a titkos akciókat, például azt, ami a Cyberdyne-nel történt. A közvélemény semmit sem tudott a robbanásról, amely eltüntette a föld színéről a fegyvertervezőket. Ő viszont mindent tudott, mert mindenütt voltak emberei. Amikor meghallotta a hírt, torkaszakadtából ordítozott örömében. Most már talán nem dolgoznak tovább azon a teljesen automatizált fegyvergyáron, amit segített megsemmisíteni. Soha többé nem hallott róla attól a kapcsolatától, aki felhívta rá a figyelmét. Persze, az is megtörténhetett, hogy a kormány a nyomába eredt az illetőnek, és véget vetett a tevékenységének. Micsoda szégyen! Égett a kíváncsiságtól, hogy megtudja, ki semmisítette meg a Cyberdyne titkos bázisát. A mozgalom jó hasznát vette volna egy ilyen tehetségnek, mivel a ludditák minden egyes nappal közelebb kerültek a hatalom bársonyszékeihez, akárcsak az emberiség a természet elpusztításához. Hamarosan, gondolta, és remélte, hogy még időben átvehetik a hatalmat. Ron gyűlölte a régebbi, jóval konzervatívabb környezetvédelmi mozgalmakat. A kormányzathoz fűződő hosszas kapcsolatuk idealistákból lobbistákká alakította őket. Csupán lókupecek voltak, de még annak is hazugok. Régebben elnézőbb volt velük szemben, mert folyton emlékeztette ma-

gát arra, hogy számtalan hibájuk ellenére azért sok jó ötlettel is előálltak, és sok jó dolgot cselekedtek. Mostanában viszont olyan elsöprő erővel tört rá az érzés, hogy kifut az időből, és az események kicsúsznak az irányítása alól, hogy nem tudott megbocsátani az árulóknak. Mert egyre inkább árulásnak látta még a legkisebb megalkuvást is. Talán hiányzott belőle az arányérzék, vagy talán valóban árulók voltak, amikor hagyták lebeszélni magukat az erdők és a mocsarak védelméről, valamint a szigorúbb előírások megszabásáról. Hogyan is érezhetne együtt azokkal, akik készséggel szemet hunynak az időjárási változások, a bőrrákos esetek növekedése és a mutáns békák megjelenése felett? Ezek valódi figyelmeztető jelek, nem csupán néhány paranoiás futóbolond ábrándozásai! Ron utálkozva dobta asztalára az újságcikkeket. Hát nem képesek megérteni, hogy ez egy háború? Felkapta a fejét. Várjunk csak! Ez az! Néha felmerült benne, hogy a jelentős változásokhoz bizonyos fokú fanatizmus is kell – mint például a vallási térítőmunkához. Mint például – merészelhet ilyesmire gondolni? – amikor Hitler megnyerte a németeket a nácizmusnak. Ha bevált a rosszfiúknak, miért ne válhatna be nekem? A kulcs a tanulásban rejlett. Harcolni fog a következő generációk szelleméért és szívéért. Az egyenruha talán túlzás lenne, de a kitűzők és a jelszavak jól jönnek. Transzparensek, nagygyűlések, és az összes jó öreg trükk, amivel megragadjuk az emberek képzeletét. Megoldható, még manapság is, amikor már a gyerekeket is átitatja a cinizmus. Mert az emberi teremtmények igazából nem változnak generációról generációra, csupán azt hiszik, hogy változnak. Felkapott egy írótömböt, és sietve lekörmölte néhány ötletét.

Craig Kipfer irodája, Dél-Kalifornia Craig Kipfer fényesre polírozott acél és üveg íróasztala mögött ült, jó fél tucat biztonsági ellenőrző pont védelmében, egy bombabiztos, elektronikusan védett bunker gyomrába telepített irodájában. Nehéz volt elhinni, hogy az elegáns, ügyesen megvilágított helyiség egy vasbeton kockában található. A levegő friss volt és meleg, s drága drapériák lógtak ott, ahol az ablakoknak kellett volna lenniük. A külső hangok teljes hiánya furcsán, szinte fenyegetően csendessé tette a szobát. Persze, az is lehet, hogy a fenyegető érzést az íróasztal mögött ülő férfi keltette.

A középkorú Kipfer ráncos, gyűrött arca valahogyan megőrizte jóindulatú fiatalosságát. Amíg valaki bele nem nézett az achátzöld szempárba. Az illető attól kezdve el sem tudta képzelni, hogy ez az ember valaha ártatlan gyermek volt. A fakóvörös haj robbanékony temperamentumot sejtetett. Egész életében harcolt ezzel a hajlamával, olyan sikeresen, hogy főnökei körében acélkemény önfegyelméről volt híres. Ezt az önfegyelmet a jelen pillanatban erősen próbára tették. A Cyberdyne-t valaki a levegőbe röpítette. Megint. Kipfer végzett a jelentéssel, amit már kétszer átolvasott, és megnyomott egy gombot az asztalán álló belső telefonon. – Küldje be – mondta vészjóslóan fojtott hangon. Az ajtózár felzümmögött, és belépett Tricker. Gondosan becsukta maga mögött a hangszigetelt, lehallgatásbiztos ajtót. Kipfer mutatóujjával az asztala másik oldalán álló székre mutatott, és megvárta, amíg az ügynöke helyet foglal. Aztán tovább várt, miközben tekintetét mereven Tricker szemébe fúrta. Végül Tricker pislantott, és lesütötte a szemét. Behódolása jeléül arcát és nyakát elöntötte a vörösség. Kipfer észlelte a jeleket, és a lelke mélyén valami megenyhült: az alfa hím farkas elfogadta alárendeltje behódolását. – Tudja valaki a teljes történetet, hogy mi történt azon az éjszakán? – kérdezte Kipfer szelíden. – Mert álláspontom szerint egy sereg kérdés megválaszolatlan. – Ha valaki ismeri a teljes sztorit, vagy legalábbis a java részét, akkor az Jordan Dyson – válaszolta Tricker. – Ő sajnos védett személy. Van néhány befolyásos barátja az FBI-nál, akik világossá tették az érdekeiket. És ott van a családja is, akik naponta meglátogatják. Természetesen jártas a kihallgatási eljárások területén, így nem könnyű vallatni. – Vagyis dacára a saját kihallgatási tapasztalatainak – szólt közbe Kipfer, és hanyatt vetette magát székében –, nem tudott meg tőle semmit, csupán gyanítja, hogy tud valamit, amiről nem beszél. Tricker megrándult a kijelentésben rejlő kritika hallatán. Jobban is rámászhatott volna Dysonra, de tekintettel volt a férfi FBI-os kapcsolataira. Ahogy ezt az imént elmondta. Mindig rossz vért szült, ha az egyes ügynökségek ugyanazon a forráson marakodtak, és minél titkosabb volt egy ügynökség, annál nagyobb a felettesek bosszúsága. Az ehhez hasonló körülmények között mindig tanácsos volt óvatosan, diplomatikusan eljárni. Ezt Kipfer is tudta. Ha nem tudott volna semmit az ügynökségek közötti belső harcokról, nem került volna az íróasztalnak arra az oldalára, ahol jelenleg

ült. Vagyis a főnöke sportszerűtlen volt, de Tricker azt is tudta, hogy muszáj volt annak lennie. – Pontosan, uram – bólintott pillanatnyi szünet után. Craig a széke karfáira támasztotta mindkét könyökét, összefűzte ujjait az álla alatt, aztán végre elszakította a tekintetét beosztottja szemétől. Tricker egyike volt a legjobb ügynökeinek. Sőt, valószínűleg a legjobb. És persze igaza volt, léteztek határok, hogy meddig lehet elmenni egy vallani nem óhajtó szemtanúval, különösen, ha az illető egy konkurens ügynökség embere. Szakmai udvariasság, meg minden. Szóval, ha Trickernek nem sikerült szóra bírnia Dysont, akkor ahhoz több kellett, mint amennyit Kipfer hajlandó lett volna szentesíteni. Emellett az, hogy hogyan történt az eset, nem volt igazán fontos. Végül is az elkövetőt, Sarah Connort megint elkapták, a fia pedig csupán a tizenhatodik évében jár. Nem mintha a tinédzser fiúk nem lennének potenciálisan veszélyesek. Pontosan ez volt az egyik oka annak, amiért egyes harmadik világbeli hadseregekben alkalmazták őket. Craig csupán arra gondolt, hogy a felnőttekhez képest korlátozottabbak a károkozási képességeik. Úgy sejtette, hogy a kölyök rég elhagyta az Egyesült Államokat, viszont Sarah Connor náluk volt, és ez a tény előbb-utóbb kicsalogatja a napfényre a fiút. – Dyson elsősorban azért gyanús nekem – kezdte óvatosan Tricker –, mert szinte huszonnégy órás szolgálatot teljesít Sarah Connor mellett. Vagy az ágya mellett ül, vagy folyton látogatja a kórházban. Az orvosok és a nővérek azt mondják, hogy az aggodalma őszintének tűnik. Az már most megjósolható, hogy maga Connor nem fog beszélni. – Ezt a mielőbbi szabadulás érdekében teszi, igaz? – kérdezte Craig. – Hát ez különös, mivel korábban roppant beszédesnek bizonyult, órákig locsogott gyilkos robotokról és az Ítélet Napjáról, meg ilyenekről. – A Pescaderóból kapott felvételek tanúsága szerint a legkisebb provokációra robbant – Tricker megrázta a fejét –, de ezúttal hallgat. Csak vádlón mered az emberre, mint egy kölyök, akit zaklatnak a nagyfiúk. Kipfer felemelte Tricker jelentésének néhány lapját, némán lapozgatta a papírokat, majd az egészet visszadobta az asztalra. – Látom, megtette a szokásos lépéseket. A jövőben is folyamatosan jelentsen. Most pedig – ismét az ügynöke szemébe nézett –, meséljen nekem a projektről! – Mindent figyelembe véve, jól állunk – válaszolta Tricker. Ez tényleg igaz volt. A rendelkezésükre álló tudósok és mérnökök nem voltak olyan csúcskoponyák, mint amilyenek a Cyberdyne-nél dolgoztak, de azért elboldogultak. Legalábbis, amennyire Tricker tudta, mert ő sajnos

abban a helyzetben volt, hogy el kellett fogadnia az adott szavukat. – Még jobban állnánk – tette hozzá Tricker –, ha sikerülne magunk mellé állítani Viemeistert. Azt hiszem, át lehetne édesgetni hozzánk. Fontos neki a munkája, és a Cyberdyne-től kapott utolsó jelentések szerint öles léptekkel haladt. De Viemeistert továbbra is hozzájuk köti a szerződése, és mivel nem óhajtjuk bevallani a klón-projekt létezését, roppant óvatosan kell eljárnunk. Kipfer nyersen felhorkant, és az asztalához gurult székével. – Dr. Viemeister nem az a fajta, akit lehetséges óvatosan kezelni, amilyen vaddisznó. És nem is kell óvatosan kezelni! – közölte villámló tekintettel. – Eleget tudunk róla ahhoz, hogy a jövőben ne tudósként, hanem labdavarróként szorgoskodjon. Csak vágják fejbe egy baltanyéllel, és vigyék a bázisra. Amikor magához tér, mondják el neki mindezt. Aztán mutassanak neki egy teljesen felszerelt labort, ahol ott folytathatja a munkáját, ahol abbahagyta. Valami azt súgja, hogy boldogan együtt fog működni velünk. Különösen, mert nem lesz más választása. Az a fickó még csak nem is állampolgár minálunk! – Azt hittem, hogy honosították – hökkent meg Tricker. – Annak nyoma sincs – válaszolta könnyed hangon Craig. Nem kellett hozzátennie, hogy „és most már nem is lesz”. Tricker megengedett magának egy halvány félmosolyt. Néha igazán szórakoztató volt a kormányzatnak dolgozni, legalábbis ennek az oldalának. És mert igazából nem rajongott Viemeisterért, örömmel fogja végignézni, ahogy térdre kényszerítik azt az arrogáns fritzet. Az élet apró örömei. – Arra az esetre, ha netán Viemeister bosszankodna az új hely miatt… – kezdte Craig. – Erre akár mérget is vehetünk, uram – bátorkodott közbeszólni Tricker. – …szándékomban áll önt is a bázisra küldeni, csak hogy simán menjenek a dolgok, mondjuk az elkövetkező hat hónap folyamán. Tricker álla leesett. Csupán keskeny rés nyílt az ajkai között, de ez nála megfelelt annak az állapotnak, amikor egy átlagember már a nyálát folyatja döbbenetében. – Uram, nincs tudományos képzettségem, hogy figyelemmel kísérjem a projektet – vitatkozott óvatosan. – Semmi gond, akkor majd a biztonságért felel – vágott vissza Kipfer. – A titkárnőmnél van egy csomag, benne az összes szükséges igazolvány és felhatalmazás. Kifelé menet felveheti. – Kifelé menet… – ismételte döbbenten Tricker. Úgy érezte, mintha a

vére belefagyott volna az ereibe. – Bizony! Két napot kap, hogy lezárja függőben lévő ügyeit. A főnöke nem hagyta tiltakozni, és nem közölte vele, hogy meddig fog tartani ez az Amerika titkos Szibériájába szóló, abszolút zsákutcának számító megbízatás. Mert ez lett a büntetése. A szíve mélyén tudta, hogy bekövetkezik. A cégnél senki sem tolhat el ilyen csúnyán egy feladatot, ráadásul úgy, hogy még a magyarázattal is adós marad. Végül is még azt sem tudta senki, hogy mi történt Tricker elődjével. Vett egy mély lélegzetet. – Annyi pont elég lesz – vágta ki magabiztosan. Ha a vezérkar kőkeményen elszánta magát a megtorlásra, már úgysincs mit tenni, akár méltósággal is fogadhatja. – Van még valami, amit közölni óhajt? – kérdezte Kipfer. – Nincs uram, azt hiszem, mindent megbeszéltünk. Craig nyomban az átnézendő akták egyikére fordította a figyelmét. – Akkor nem is tartóztatom tovább – mondta, és felpillantott. – Bon voyage! Tricker keserű mosolyra húzta a szája egyik sarkát. – Köszönöm, uram – mondta, miközben felemelkedett a székről –, majd küldök képeslapot! Kipfer kifejezéstelen tekintettel ismét ránézett. – Beérem a jelentéseivel is! – Természetesen, uram – nyögte Tricker, és elnyomott egy sóhajtást. Miután az ajtó bezárult, Kipfer lerakta az aktát, amelyet igazából nem is olvasott. Hátradőlt a székben, és eltöprengett. Kétségkívül pazarlás, hogy egy Tricker kaliberű tehetséget elküld rostokolni arra az isten háta mögötti helyre. De sajnos a Cyberdyne-fiaskót nem hagyhatta szó nélkül. Craig kihúzta magát, és kinyitotta az imént félredobott aktát. Hat hónap múlva kiemeli onnan az ügynökét. Az hosszú idő, elég ahhoz, hogy Tricker kétségbeessen amiatt, hogy kijut-e még onnan valaha. Talán inkább nyolc hónapig bűnhődjön. Minden attól függ, hogy mit hoz a jövő. Úgy vélte, azért ilyen szigorú az ügynökéhez, mert Tricker elveszített valamit, amit ő is nagyra tartott. Végül is ez a katasztrófa az ő felügyelete alatt történt. Kipfer úgy döntött, hogy ennyi éppen elég az önvizsgálatból, és az új aktára fordította a figyelmét.

Fort Laurel báziskórház, Kalifornia Jordan Dyson valamivel kényelmesebb pozícióba igazította sebesült lábát, de ez sem hozott számottevő javulást. Percre megmondom, hogy mikor múlik el a fájdalomcsillapítók hatása. A leginkább ironikusnak azt látta, hogy Sarah Connor lőtt bele. Belelőtt a bátyjába is. Annyi különbséggel, hogy Milest azelőtt sebesítette meg, hogy a bátyja elhitte volna a Terminatorok létezését, míg őt azután, hogy rádöbbent a létezésükre. Mindannak ellenére, hogy megsebesült, elveszítette a munkáját, és borzasztó dolgokat látott, Dyson különös módon békességet és megnyugvást érzett a lelkében. Most már tudta, hogyan halt meg a fivére. Megpróbálta megsemmisíteni a saját művét, hogy Skynet és a Terminatorai sose létezzenek. Jordan büszke volt rá. Végre eltemethette Milest a szívében és a gondolataiban is, s folytathatta az életét. A Sarah Connorral szemben táplált hosszas gyűlölete már a Terminatorral való találkozás pillanatában halványodni kezdett. Most, hogy már tudta az igazat Miles haláláról, egyre erősebb barátságot és mérhetetlen tiszteletet érzett a nő iránt. Kinyílt az ajtó, Jordan felpillantott. Tricker lépett a szobába. – Ez lesz az utolsó kihallgatás – mondta Tricker. Megállt a korábbi FBIügynök mellett, zsebre vágta a kezét, és fennhangon megállapította: – Úgy látom, Connor kedveli magát. – Connor továbbra is kába – válaszolta Dyson –, várjuk meg, mi lesz, ha kitisztul. – Lerakta kezéből a könyvet. – Nos, miért küldték, mit kell megtudnia? Tricker hosszasan méregette Jordant, mielőtt válaszolt volna. Ezalatt gondolatai az új megbízatása körül kalandoztak, de a hosszú évek alatt elsajátított önfegyelem segítségével visszatérítette figyelmét az orra előtt lévő feladathoz. Dyson közömbös képpel viszonozta Tricker tekintetét. Ezt a kifejezést szinte korlátlan ideig meg tudta őrizni az arcán. Mit akart tudni? Hogy mit keres Dyson mindennap Sarah Connor szobájában, miért itatja, miért dajkálja, miután az elmúlt hét évben szinte mindvégig vadászott rá abban a hitben, hogy Connor megölte a bátyját a Cyberdyne elleni első támadás során. És mi történt a fiával, és mennyi köze van a kölyöknek a Cyberdyne másodszori felrobbantásához? És hogy a pokolba szerezte Connor azt a sebet? A golyó ütötte sebei a megszokottak voltak, de a hasán lévőről azt mondta a sebész, hogy úgy fest, mintha valaki a ke-

zével csinálta volna. De nem is remélte, hogy megtudja a válaszokat. Dysonnak szemlátomást esze ágában sem volt tanúskodni, és Trickernek egyéb dolga is akadt. Hát, legyen. Az ő szakmájában sok egyéb mellett a sikertelenséget is el kell tudni viselni. Egy pillanattal később lehajolt, és könnyedén megtámaszkodott Dyson székének háttámláján. – Szeretném tudni, hogy miért állt át egy csapásra az ő oldalára – mondta bizalmaskodó hangnemben. Dyson szemébe nézett, ajkai megfeszültek, és felegyenesedett. – De kétlem, hogy valaha is megtudom. Vigyázzon magára, Dyson! – mondta végül. Végigmérte Jordant, és köszönés nélkül kisétált a szobából. Jordan a csukott ajtóra meredt, majd hátrahajtotta fejét a szék támlájára. Te is! – gondolta magában.

Santa Monica, Kalifornia Kurt Viemeister kibámult fényűző lakásának padlótól a mennyezetig érő ablakán, de mit sem látott a hegyekből, a hullámverésből és a vöröslő naplementéből. Ökölbe szorította vaskos ujjait. Honnan veszi ez a mocsok kormány a jogot…? Kurt megfeszített akaraterővel visszafogta magát. Lehet, hogy Trickernek igenis volt joga megtenni. A kormányzat megtartotta a projekt – az ő projektje! – adatainak másolatát, holott ettől eltiltották még őt magát is, a projekt megteremtőjét! Most pedig csak akkor kapja vissza a fájlokat, ha hajlandó tovább dolgozni egy általuk kiválasztott helyen, még őrültebb korlátozások mellett. Ez egyszerűen őrjítő! Sarkon fordult, és átment a másik, konditeremmé alakított szobába. Derékig levetkőzött, a derekára felcsatolt egy súlyemelő övet, és aláfeküdt a fekvenyomó gépnek. Az ő projektje, az övé! Kurt beállította a súlytüskét kétszázötvenre, és kinyomta a rudat. Valahányszor felnyomta az irdatlan súlyt, hangosan fújva kilélegzett, aztán leengedte, és belélegzett, majd ki, és megint be… Érezte, hogy lassan megnyugszik, ahogy az erőkifejtés kiégeti véréből az adrenalint. A kormányzatnak szüksége volt rá, hogy befejezze a nagy művet, és ez-

zel ők is tisztában voltak. Úgy érezte, némi mozgásteret biztosít számára különleges státusza, vagyis hogy ő a projekt kulcsfigurája. Sajnos a munkálatok jelenlegi helyszínét tekintve be kellett vallania, hogy ezúttal hozzájuk kerültek az ütőkártyák. Sőt, a kormánynak jobb lapjai voltak, mint valaha. Felült, és megtörölte az arcát egy törölközővel. Miért csapná be magát? Ha egyszer odakerül arra a titkos bázisra, büntetlenül semmibe vehetik a követeléseit. Kurt mély sóhajjal hanyatt dőlt a padon. A késztetés, hogy befejezze munkáját, olyan volt számára, mint valami függőség. Kínszenvedést okozott a tudat, hogy mindaddig nem folytathatja, amíg meg nem engedik neki. Ezúttal az ostoba senkik oda vihetik, ahová akarják, és nincs más választása, mint hogy megadja nekik azt, amit akarnak. Végül beadta a derekát. De egyszer drágán megfizetteti velük ezt a vereséget. És lehet, hogy egy szép napon nekiesik Trickernek, és összetöri azt az átkozott képét. Ebben a boldogító tudatban ismét bebújt a gép alá, és ha elégedett nem is volt, azért valamivel jobban érezte magát.

HARMADIK FEJEZET Los Angeles Roger Colvin, a Cyberdyne igazgatótanácsának elnöke hátradőlt székében. Tekintete a számítógépének monitorán villódzó számok között kalandozott. – Roger – szólt türelmesen Raul Warren, ismét magára vonva a barátja figyelmét. – Bocsánat – nyögte bűntudatosan Colvin, és a képernyőre mutatott –, csak néhány adat megváltozott, és odavonzotta a szememet. Warren beharapta az alsó ajkát. Colvin tudta az igazságot, amit senki más nem akart hallani, hogy mennyire hiányzott neki a felesége, és menynyit gyötrődött a halála kapcsán felmerült kérdéseken. Gyilkosság volt, öngyilkosság vagy baleset? Az utóbbi időben már jobban volt, legalábbis nem bonyolódott újabb

érzelgős monológokba, mint régebben, de a kérdések újra és újra felmerültek benne, és az önmarcangolást sem volt könnyű abbahagyni. Mostanra már a legtürelmesebb barátai is, mint például Roger, azt kívánták, hogy szedje össze magát. Főleg munkaidőben. Az ő szintjükön álló emberek természetesen mindig munkaidőben voltak. Vagyis gyerünk vissza dolgozni. Most, hogy az automatizált fegyvergyár lett a Cyberdyne elsődleges projektje, ideje volt alaposan áttekinteni a helyzetét. – Szóval, hogy állunk? – kérdezte Warren. Colvin előredőlt, és megkönnyebbült, hogy barátja átmenetileg visszatért a földre. – Meglepően jól. Nem tudom, hogyan csinálták, de másfél hónappal előrébb vagyunk a tervezettnél. – Talán azért, mert a srácok odakinn olyan totálisan elszigeteltek, hogy szeretnének mielőbb hazatérni – vetette fel Warren. A gyárat a semmi közepén építették. Száz mérföldes körzetben nem akadt emberi település, de ha akad, akkor is elérhetetlen lett volna, mert a telephez egyetlen út sem vezetett. És soha nem is fog. A munkálatokat mostanáig emberek végezték; az anyagokat helikopterek szállították. Miután a gyár megkezdi a termelést, minden utánpótlást személyzet nélküli robotok fognak szállítani, amelyeket a Cyberdyne legfejlettebb fedélzeti számítógépei irányítanak majd. A nyersanyagokat önállóan dolgozó robotok kisebb hadserege fogja eltávolítani a szállítóegységekből. A kész fegyverek ugyanígy kerülnek a raktárakba. Egyetlen ember sem avatkozott be a folyamatba, egészen a legutolsó állomásig. De még ez is kérdéses volt. A Pentagonban a fejesek valósággal rajongtak az ötletért. Colvin elvigyorodott. – Igazad lehet – mondta. – Örülök, mert úgy hallottam, hogy pokoli telek tombolnak arrafelé. – Hallottál valamit a Skynet-projektről? – mordult fel Warren. Az elnök megrázta a fejét. – Nem, és attól tartok, mostanában nem is számíthatunk rá. És arról sem tudok, hogy mi történt a mi imádott Trickerünkkel. Utoljára már valaki mással beszéltem. Warren felvonta a szemöldökét a hír hallatán. No, lám csak, még az elpusztíthatatlan Tricker is rajtaveszít néha! Jó tudni. – Szóval, mikor indítjuk be a termelést? Colvin átnyújtott neki egy papírt.

– A hónap vége felé – mondta, és elégedetten mosolyogva hátradőlt – nem is rossz, ugye? – Bizony, nem rossz! – Warren felnevetett, és megcsóválta a fejét. – És drága barátom, ha valamikor, hát most nagy szükségünk van némi sikerre. – Ezt magam sem mondhattam volna szebben – értett egyet az igazgatótanács elnöke.

Von Rossbach Estanciája, Paraguay, november John lenyomott néhány billentyűt, és Sarah Connor weboldalán találta magát. Von Rossbach háza ugyan az isten háta mögött állt, Paraguay mélyén, de elsőrangú műholdas összeköttetéssel rendelkezett, amelyet minden szobába bekötöttek. Az elmúlt hónapok során a site-on elcsitultak a kedélyek. Néha benézett valaki, néha eltakarították a régi e-maileket, de sok minden megváltozott ahhoz a korszakhoz képest, amikor az oldal még új volt. John a ludditák titkos chatszobáját kereste, ahol továbbra is forrt a hangulat. Sőt, a Luddita Mozgalom világszerte egyre erősebbnek és aktívabbnak tűnt. Gyakorlatilag a közélet részévé váltak; egyes választásokon politikai jelölteket állítottak, távoli állomáshelyeket szerveztek, és weboldalakat készítettek. Sajnálatos módon ezt a térhódítást a világ legkülönfélébb pontjain elkövetett, kisebb-nagyobb terrorcselekmények kísérték. A szobákban folyó beszélgetések hangneme is megváltozott. Eltűnt a korábbi résztvevők – akik még tanítani akartak – szinte könyörgő hangvétele, és a stílus egyre szélsőségesebb lett. Elkezdődött a megosztás: vannak ők és vagyunk mi. És ez a hozzáállás mintha egyre jobban átjárta volna a világban uralkodó közhangulatot is. John csupán azért surrant be a topikokba és a chatszobákba, hogy információkat gyűjtsön, de felfigyelt egy felhasználóra, aki Őrszemnek nevezte magát. Az illető alkalmanként alaposan felkavarta az érzelmeket. A ludditák idővel hátborzongató fenyegetésekkel árasztották el az Őrszemet, mert az megkérdőjelezte a módszereiket és eszméiket. Connor úgy döntött, utánanéz ennek a figurának. Aki ilyen nevet választ magának, tudhat néhány érdekességről, és esetleg felveheti őt webes informátorainak gyarapodó listájára. Szerencséje volt. Az Őrszem fent volt a hálón, és a legutóbbi robbantásos merényletről beszélgetett a ludditákkal. Már ha beszélgetésnek lehet

nevezni az ilyen ellenséges szóváltást. John úgy vélte, szerencse, hogy az Őrszem nincs velük egy helyiségben. Az Interneten hamar lekerültek a képzeletbeli öklökről a kesztyűk, és az emberek olyan dolgokat is leírtak, amit hús-vér alakban sosem mondtak volna. De ha történetesen ott vagy mellettük, amikor lekopogják a billentyűzeten, csak a jó ég a megmondhatója, hogy mi történhet. Végighordozta tekintetét szobájának hófehérre meszelt falain, a fekete, quebracho-fából ácsolt mennyezeti gerendákon és a kövezeten. A virtuális tér nagyon elütött a fizikai világtól. Felszabadította a személyiséget. Azok az emberek, akik azzal fenyegették az Őrszemet, hogy a beleit ruhaszárító kötélnek használják, a valóságban talán a légynek sem ártanának. De ki tudhatta biztosan azzal a sok robbantással, verekedéssel és vandalizmussal a háttérben? John utánanézett az Őrszem üzeneteinek fejlécén található címnek, de zsákutcába jutott. Más módszerek is léteznek, hogy elkapjalak, kishaver! – gondolta. Egy fárasztó félóra múlva megtalálta az Őrszem bejelentkezésének időpontját, aztán keresett hozzá egy IP-címet. Ezzel eljutott Massachusetts államba, Cambridge-be, a Massachusettsi Műszaki Egyetem weboldalára. Király, gondolta, és nem is meglepő. A szóhasználatából világosan látszott, hogy az Őrszem műszaki ember. Azzal, hogy sikerült leszűkítenie a keresést az egyetemre, még korántsem végzett. Némi trükkre is szüksége volt, hogy hozzájusson a keresett információhoz. Összerakott egy jelszót, amivel bejutott a site üzemeltetői oldalára. Ehhez egy roppant hasznos, aprócska kódtörő programot használt, amit Dieter magával hozott a Sectortól. Mihelyt bejutott, regisztrálta magát rendszergazdának. Ezzel gyakorlatilag teljhatalomhoz jutott, könnyedén hozzáfért bármihez a felhasználók valódi adatbázisában. Tovább nyomozott az Őrszem után, és ezúttal sem volt könnyű dolga. Ez a fickó tudja, hogyan rejtse el a nyomait, gondolta elismeréssel. Rendkívül rátermett jelöltnek ígérkezik, ha minden jól megy. Végül rábukkant. Az illető az egyetem egyik elsőéves hallgatója volt, bizonyos Wendy Dorset. John behatolt az iskolai adataiba, és talált róla egy fényképet. Megállapította, hogy az Őrszem roppant csinos. Ennek nem volt jelentősége, de jó volt tudni. Gyorsan írt egy levelet, amelyben meghívta az Őrszemet egy titkosított beszélgetésre. A levél mellé csatolt egy Fekete Buborék nevű programot is, amely szintén Dieter készletéből származott. A szoftver virtuális védőburkot létesített egy tetszőleges, nyilvános chatszoba körül, és megakadályozta, hogy oda másvalaki is beférkőzhessen a beszélgetésük alatt. A kezelése roppant egyszerű volt, így John számított rá, hogy a lány

pillanatok alatt megérti a működését. Bejelentkezett a Wendynek is elküldött címre, elindította a titkosító programot, és várt. Hosszú szünet következett. John képernyője kétfelé oszlott, egy „én mondom” és egy „ő mondja” feliratú oszlopra, és tudta, hogy így fest majd a lányé is a szoftver telepítése után. Wendy Dorset végül elfogadta a meghívást. John monitorán az „ő mondja” oszlopban megjelent az első felirat. A fiú felsóhajtott megkönnyebbülésében. A Fekete Buborék belsejében valós időben kommunikálhattak anélkül, hogy bárki megfigyelhette volna őket. – Ki vagy te? – kérdezte az Őrszem. John az AM néven jelentkezett be, ami az Action Man rövidítése volt, bár ezt nem szívesen fedte fel mások előtt. – Mondjuk, hogy jó barát – írta John. – Miért vesztegeted az idődet azokra a dúvadakra? Azt hiszem, közös az érdeklődésünk. – Közös érdeklődés? – kérdezte a lány. – Túl azon, hogy imádunk hülyét csinálni a hülyékből – pötyögte vissza John mosolyogva. – De először nem ártana megismerni egymást. – És ezt mégis hogyan képzelted? És miért bíznék meg benned? – Megbízni? – írta a fiú. – Miért, azokban a fickókban megbízol? Hé, én legalább nem fenyegetőzöm azzal, hogy megöllek, ha találkozunk! – Kapsz egy piros pontot. Oké, majd ejtem a nyomorultakat. Máris sokkal idegesebbek a kelleténél, még a végén bajuk esik. Tehát, mit akarsz? – Mi vonzott téged arra a bizonyos weboldalra? – kérdezte John. – Nem illik kérdésre kérdéssel válaszolni! – mutatott rá az Őrszem. – Igaz, de előbb tudni szeretném. Valóban nem állt szándékában válaszolni, amíg nem kap kielégítő választ a saját kérdésére. – Tudom is én? Csak bóklásztam a Neten, és ráakadtam. Nem kerestem semmi különöset, csak el akartam ütni az időt valamivel. Érted? Aztán meg ebben a Sarah Connor-féle történetben volt valami, ami megfogott. Talán az, hogy tipikus magányos farkas. Rajongok az ilyen elveszett lelkekért. Elveszett lélek. Igen, ez a fogalom jól illik anyámhoz. Legalábbis jól illett a régi időkben. Te jó ég! Alig tizenhat éves, és máris „régi időket” emleget, amikor a múltra utal. – Hamar rájöttem, hogy eléggé különös oldal – folytatta az Őrszem. – És ami azokat az őrülteket illeti, hát, képtelen voltam leállni. Egyszerűen muszáj volt piszkálnom őket. – Akik nagyon komolyan veszik saját magukat, veszélyesek lehetnek –

figyelmeztette John. – És milyen az idő a keleti parton? – kérdezte hirtelen, mert úgy döntött, feldob neki egy labdát. Hosszas várakozás előzte meg az Őrszem következő üzenetét. Remélem, most nem ijesztettem el. – Talán nincs olyan meleg, mint annyira lent délen – válaszolta végül a lány. Johnnak elakadt a lélegzete. Remélem, most nem ijesztett el. – Oké – írta vissza –, ez híven demonstrálja, hogy miért rossz ötlet hergelni az őrülteket. Egyikük akár érthet is a számítógéphez. – Lehet, hogy nagyképűség – válaszolta az Őrszem –, de szeretek magamra úgy gondolni, hogy nem csupán „értek” a számítógéphez. – Szerintem is többet tudsz. Az viszont veszélyes, ha azt hiszed, hogy mert te okos vagy, más nem az. Sosem bölcs dolog alábecsülni másokat. Csúnya meglepetésekhez vezet. Hallgass rám, gondolta a fiú, ezt a tanácsot nagymesterektől kaptam, és magam is láttam, hogy igaz. Ismét hosszas szünet következett. – Saját magad miatt figyelmeztetsz? – kérdezte a lány. – Csináld, ha ez tetszik. Viszont most már tudni szeretném végre, hogy mit akarsz tőlem? A Wendy Dorsetről szóló egyetemi feljegyzések röpke áttanulmányozása során John jól látta, hogy a lány nem szereti a köntörfalazást. A ludditákkal folytatott vitáinak megfigyelése során a fiú arra a következtetésre jutott, hogy Wendy bátor, és józanul gondolkodik. Ahogy a nyomait elrejtette, arra utalt, hogy átkozottul okos. És ahogy percek alatt kiderítette az ő hollétét, arról árulkodott, hogy veszélyes is lehet, ha nem megfelelően bánik vele. – Nos, egy amolyan őrcsapat vezetője vagyok, de most nem a nickneveddel viccelek – magyarázta John. Pontosabban akár az is lehetnék, ha nem ebben a percben találnám ki az egészet. Te leszel az első újoncom! Legalábbis remélte. – Figyelemmel kísérjük a katonai és ipari projekteket arra az esetre, ha valami nagy disznóságon törnék a fejüket. Mindig szívesen látunk magunk között új tehetségeket. Volna kedved beszállni? – Oké, csak van egy kis bökkenő – válaszolta Wendy –, azon töröm a fejem, hogy hol találkozhatnánk. És honnan tudjam, hogy nem vagy te is egy olyan luddita szélsőséges? – Kemény dió – ismerte be John. – A legjobb az lenne, ha személyesen találkoznánk. – Amit szívesen megtennék, tette hozzá gondolatban. – Akkor lenne lehetőségünk egy kicsit megismerni egymást. De ez nyilván nem fog menni. Vagyis, marad a telefon – javasolta.

– Rendben – válaszolta a lány, és beütött egy számsort. – Holnap, pontban négykor. Keleti idő szerint. – Miért nem most? – kérdezett vissza John. – Mert ez nem az én számom – írta a lány. Azzal eltűnt az Internetről. John savanyú vigyorgással nézte a monitort. Be kellene gyakorolni a felnőttes hangot.

Pescadero állami elmegyógyintézet, Kalifornia, november Sarah nem idegenkedett Dr. Ray-től, egyszerűen csak nem tisztelte. Viszont felmerült benne, hogy a férfi akár még hasznos is lehet, ha ügyesen bánik vele. Szinte otthonosan érezte magát az elmekórház bézs színűre festett, sivár kezelőjében, mert annak idején rengeteg időt töltött ehhez hasonló helyiségekben. Ezúttal nem volt cigarettája, amivel lefoglalta volna a kezét az orvosi pszeudokihallgatások során. Az idők változtak, és a kórházak már nem engedték dohányozni a betegeket – ráadásul leszokott. Viszont a cigaretta utáni vágya még nem múlt el, erősen kívánta. Sarah kinézett a szürke esőbe, a kaliforniai tél eleji hangulatba, amely témául szolgált megannyi slágernek. Aztán a figyelmét ismét a „tanácsadójára” fordította. Ray-ről ordított, hogy roppant ambiciózus. A személyzettel és az orvostanhallgatókkal szemben alkalmazott beszédmódjából kitűnt, hogy a jövő nagy emberének tartja magát. Egyike volt azoknak a keskeny aszkétaarcú, nyúlánk, vézna testű férfiaknak, akik mindig feszültek, és akikben mindig buzog az energia. Valahányszor elbeszélgetett vele, Sarah úgy érezte, hogy a doktor megpróbálja a puszta akaraterejével előcsalogatni a koponyája mélyén rejtőzködő józan észt. Ilyenkor szinte ijesztőnek találta. Talán az a tudat tette, hogy John biztonságban van Dieter védőszárnyai alatt, vagy talán a hatéves szünet a Skynet ellen vívott háborúban, de pillanatnyilag valóban sokkal normálisabbnak érezte magát, mint a legutóbbi alkalommal, amikor bekerült az intézetbe. Azt remélte, hogy így talán könnyebben meggyőzheti Ray-t, hogy gyógyítható, és nem közveszélyes. Ha jól viselkedik, minimális őrizet alá kerülhet, amíg teljesen gyógyultnak nyilvánítják. És a szabadságot már csupán egyetlen lépés választotta el a minimális őrizettől. Ray tekintete az ő szemébe mélyedt, miközben a doktor várta, hogy

végre megszólaljon. Mindig így kezdte a beszélgetést, hagyta, hogy a páciens tegye meg az első lépést. A kissé lerobbant, kórházszerűen közömbös, fertőtlenítőszagú helyiségben nem volt semmi, amivel az asszony elterelhette volna a figyelmét. Előbb-utóbb mindenki úgy érezte, hogy muszáj megszólalnia. – Mostanában jól alszom – kezdte Sarah puhatolózó hangnemben, és szemérmesen lesütötte a szemét –, még fájdalomcsillapítók nélkül is. – Kaphat gyógyszert, ha úgy érzi, hogy szüksége van rá – válaszolta Ray. Sarah szótlanul megrázta a fejét. – Idegenkedik a gyógyszerektől, Sarah? Várt egy pillanatot, aztán bólintott. – Azt hiszem, igen. Szívesen beveszem őket, ha erősek a fájdalmaim, de ha nincs rájuk szükségem, nem szeretek gyógyszert szedni. Ray bátorítón bólogatott. – Amikor korábban itt volt a Pescaderóban, rengeteg gyógyszert kapott, ugye? – Ó, igen – nyögte Sarah kényszeredetten –, rengeteget! Dr. Silbermann úgy hitte, hogy a vegyszerek jobbá teszik az életemet. – Töprengő képet vágott. – Talán éppen ezért nem szeretem őket. Óvatosnak kellett lennie, nehogy elfelejtse, hogy ki vezet kit az orránál fogva. De Ray csupán bólintott, és apró mosoly jelent meg az arcán. Szóval, Silbermann és a módszerei alighanem a fiú fájó pontja. Vagy talán kihívásnak tekinti. Valószínűleg szívesen bebizonyítaná, hogy az idősebb, nagy nevű kolléga alaposan melléfogott. – És most mit érez a Cyberdyne-nel szemben? – kérdezte az orvos. Sarah vett egy mély lélegzetet, és felpillantott a plafonra. Beharapta az alsó ajkát, végül ismét Ray szemébe nézett. – Én… mintha nem lennének érzéseim a Cyberdyne-nel kapcsolatban – vallotta be, és egy vállrándítás kíséretében folytatta: – Pillanatnyilag nem tudom elhinni, hogy valóban közöm van a robbantáshoz. Nem érzem, hogy én tettem. Olyan, mintha valaki egészen más csinálta volna. – Várt egy pillanatig, és a doktor szemébe nézett. – Van ennek valami értelme? – Jó úton jár – biztosította Ray kurta mosoly kíséretében. – Szóval, azt mondja, hogy úgy érzi, valaki más követte el azokat a terrorcselekményeket? – Igen – mondta egyszerűen Sarah, és felsóhajtott. – De persze tudom, hogy én voltam. Tudom, hogy én tettem. Csak most éppen nem látom semmi értelmét.

– És mi lenne, ha a Cyberdyne továbbra is állna és működne? Ha elhibázta volna? Sarah a doktorra sandított, és megrázta fejét. – Erre nem tudok válaszolni. Ha elhibázom… akkor lehet, hogy még most is meg akarnám semmisíteni azt a céget. De talán magával a kísérlettel is beérném. – Tekintetét a doktorra emelte. – Miért akarok én ilyeneket csinálni, doktor úr? Mi a bajom? Van neve ennek a betegségnek? Gyógyítható? – Könnyek lepték el a szemét, és ezek között szép számmal akadtak igazi könnyek is. – Mi lesz velem? Ray ünnepélyes képet vágva hallgatott egy percig. – Azt hiszem, tudunk magán segíteni, Sarah – mondta végül. – Ha hagyja, hogy segítsünk. Mivel nagyon sok múlik magán és az együttműködési készségén, nem bocsátkoznék hosszú távú jóslásokba. A közeljövőben vizsgálat alá vetik. Jó okom van remélni, hogy itt marad nálunk az eredmények kiértékelése után is, és végül az állam az én gondjaimra bízza. – Az orvos feltartotta, majd az ölébe ejtette a kezét. – Hogy meddig marad itt, az elsősorban magán múlik. Sarah önkéntelenül elmosolyodott a kijelentés hallatán. Időbe telik, de előbb-utóbb kiszabadul. Még csak szöknie sem kell. ♦♦♦ Dr. Ray a csészelenyomatokkal teli dohányzóasztal mellett, Jordan Dysonnal szemben ült, és várta, hogy a korábbi FBI-ügynök megszólaljon. Jordan végül felsóhajtott. Ismerte a trükköt: rakj be valakit egy nyugodt, izgalommentes környezetbe, mint amilyen például a Pescadero elmegyógyintézet kezelőhelyisége, és várj. A legtöbben képtelenek elviselni a csendet, és maguktól megnyílnak. Nem látta értelmét, hogy csalódást okozzon a jó doktornak. – Oké – kezdte –, maga hívott ide. Gondolom, nem véletlenül. A doktor sejtelmesen mosolygott, és bólintott. – Valóban – válaszolt csendesen –, én hívtam. – Azzal ismét hallgatásba burkolózott. – Esetleg beavatna? – kérdezte Jordan. – Tudja, ezeken a falakon kívül is akad dolgom épp elég. Intéznivalók, találkozók, ilyesmik. – Sarah Connorról szeretnék beszélni magával – bökte ki végre a doktor. – Ön nagyon rendes volt hozzá, amikor mindketten a kórházban voltak. Azon törtem a fejemet, hogy miért, miután oly sok évet töltött azzal, hogy rács mögé juttassa.

Jordan vállat vont, és belekortyolt a Pescadero automatáiból kinyert sötétbarna mocsárlébe. – Talán csak látni akartam, az állapota lehetővé teszi-e, hogy bíróság elé állítsuk. Talán újjászülettem, és kész vagyok megbocsátani neki. Vagy talán olyan információkhoz jutottam, amelyekből megbizonyosodtam arról, hogy ártatlan a bátyám halálában. Ray bólintott, és folyamatosan Jordan arcát fürkészte. – És melyik a helyes válasz? – kérdezte nyájas hangon. Jordan egy darabig nézte az orvost, közben belülről rágcsálta az arcát. – Miért kérdezi? – Elnézését kérem – vigyorgott Ray –, de tudja, nehéz kijönni a megszokott orvos-beteg kapcsolatból. A célom az, hogy segítsek Sarah Connoron. Ha úgy érzi, maga is segítene rajta, esetleg el tudnám intézni, hogy meglátogathassa. Szerintem mindkettőjüknek a javára válna – javasolta. Jordan mélyet lélegzett, és töprengő képet vágott. Végre valami jó, gondolta, sőt nagyon jó! Alighanem Sarah sugalmazta az ötletet. Bizonyára enyhítené John aggodalmait, ha elmondaná neki, hogyan érzi magát az anyja a Pescaderóban. Ráadásul megígérte a fiúnak, nem hagyja, hogy félhülyére gyógyszerezzék az anyját, és így ennek is utánajárhatna. Felpillantott. – Új információkat kaptam, bár egyiket sem tudom bizonyítani. Sarah Connor nem felelős a fivérem haláláért. Igen, Miles úgy került a helyszínre, hogy Sarah erőszakkal odahurcolta, de nem ő ölte meg, és nem is állt szándékában megölni. – Jordan szája megkeményedett. – Nem tagadom, nehéz volt elfogadnom. De két egymástól független forrástól hallottam, vagyis muszáj volt elhinnem. Megváltozott bennem néhány apróság, és végül ráébredtem, hogy legfőbb ideje továbblépni. És miután találkoztam ezzel a nővel – megcsóválta a fejét –, világosan láttam, hogy valamiféle kényszer hatása alatt cselekszik. Sarah nem aljas gyilkos. Nem akart ártani senkinek, de fel kellett robbantania a Cyberdyne-t. Hogy miért – Jordan megvonta a vállát –, annak talán ön a megmondhatója. Ray ünnepélyesen bólintott, de nem harapott rá a csalira. – A kórházban – folytatta Dyson – egészen megváltozott. Teljesen másvalaki feküdt az ágyon. Természetesen – tette hozzá sietve –, a körülmények is teljesen mások voltak, így aztán nem tudom… – Kifogyott a mondanivalóból, és komoran meredt a doktorra. Ray egy darabig Jordan arcát tanulmányozta, mintha azt várná tőle, hogy folytassa.

– Hajlandó lenne ismét beszélni vele? – kérdezte végül. Jordan beharapta az alsó ajkát, töprengő képet vágott, majd kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de csendben maradt. Szíve szerint azonnal rávágta volna, hogy igen, de tovább kellett játszani a szerepet. – Ahogy az imént említettem, meglátásom szerint mindkettejüknek jót tenne. Talán önnek is segítene, hogy maga mögött hagyhassa a fájdalmát – sugallta a doktor. Jordan egy további pillanatig némán bámult maga elé, végül határozottan felnézett. – Rendben. Megteszem – mondta egyszerűen. Máris azon törte a fejét, hogyan lépjen kapcsolatba Dieterékkel, és hogyan számoljon be a fejleményekről. Az időjárás-jelentő szolgálatnak megvoltak a maga korlátai.

Von Rossbach Estanciája, Paraguay John az órát figyelve várta, hogy felhívja az Őrszemet – vagyis Wendy Dorsetet –, amikor Dieter belépett a szobába. A férfi fülig érő mosollyal érkezett. – Jó híreket kaptunk! – közölte vígan. John ezt azonnal látta. A testes férfi valósággal beragyogta a szobát derűs jókedvében. Kellemes változást hozott az utóbbi három hónapban a birtokon tapasztalható zord, teuton atmoszféra után. A fiú felült, és félretette a magazint, amit az imént lapozgatott. – Éspedig? – kérdezte. – Anyádat hamarosan minimális őrizet alá helyezik – mondta Dieter, és kék szeme felragyogott. – Valamikor a következő hat hét során. Jordan újságolta. – Közvetlenül beszéltél Jordannel? – John egyfelől meglepődött, másfelől csalódott. Meglepődött azon, hogy Jordan megkockáztatott egy telefonhívást, és csalódott, hogy Dieter nem hívta oda a készülékhez. – Mindössze negyven másodpercig – vágta rá Dieter –, mindössze anynyit tudtam kinyögni, hogy helló, és máris lerakta. Azt mondta, a következő lehetséges alkalommal visszahív. Biztosra veszi, hogy három havi eredménytelen lehallgatás után, hamarosan leszállnak róla. Sosincs elég ember vagy felszerelés – tette hozzá von Rossbach. Te már csak tudod, villant át John agyán. Ellenőrizte az időt, majdnem

négy óra volt. – Most készülök felhívni egy Őrszem nevezetű illetőt, akit be akarok venni a csapatba – mondta sajnálkozva –, azt hiszem, jócskán a hasznunkra lehet. Megbeszélhetnénk ezt később? – Persze – bólintott Dieter vidáman –, bőven van mit megbeszélnünk!

Cambridge, Massachusetts állam Wendy hátrasimította sötétvörös haját, és az asztalon fekvő telefont bámulta. Már alig várta, hogy a készülék megszólaljon, közben kihűlt kávéját kortyolgatta. Tekintetével végigsöpört a megkopott kávézó majdnem üres belső terén, az unatkozó pincérnőn, és az elhomályosult üveg mögött málladozó, szikkadt süteményeken. Idegesnek és riadtnak érezte magát, de be kellett vallania, hogy jóleső izgalom is csiklandozza. Talán ez a titokzatos őrkutya-falka segíthet elverni az unalmát. Vagy talán ők is részei a problémának, és rámásznak, csak előtte megpróbálják kipuhatolni, hogy mennyit tud. Hú, micsoda összeesküvés, gondolta magában gúnyosan. Talán be kéne iratkoznom a forgatókönyvíró kurzusra. Hé, kövesse a fekete helikoptert! Wendy Dorset életében nem léteztek összeesküvések. Úgy tartotta, hogy az ő élete csak úgy cammog előre a maga útján, hacsak nem irányítja a puszta akaraterejével. Amit persze jóval könnyebb kijelenteni, mint megtenni, ezt jól tudta. Az apja élete volt erre a legjobb példa. Amikor az apja az ő korában járt, buzgó aktivistaként harcolt a vietnami háború ellen, és küzdött a polgárjogokért. Manapság egy mérsékelten sikeres biztosítási vállalatot igazgatott, ahogy előtte az ő apja is. És amennyire Wendy meg tudta ítélni, az apjának gőze sem volt arról, hogyan lett a lelkében egykor izzó parázsból kiégett salak. A lány úgy sejtette, hogy látja, mi lesz belőle, mire eléri az apja jelenlegi életkorát. Elégedett középosztálybeli családanya lesz, aki nagyon vigyáz, nehogy túlságosan megringassa a csónakot. Vajon az idősebb kor automatikusan meghozza az akarat kudarcát, vagy egyszerűen csak túl sok lesz a vesztenivalód? Azt hiszem, gondolta magában, hogy mindig sok a vesztenivalód, csupán fiatalként ezt nem látod be. Vagyis jobb, ha inkább fiatalon vívod meg a jó harcát, amikor még nincs annyi kötelességed. Bizony, a kötelességek. Ez az a ragasztó, amely lelassít, akadályoz az előrejutásban, aztán, amikor megköt, na, alighanem ott

van vége az életednek. Wendy gondterhelten ráncolta a homlokát. Talán nem ez a megfelelő hangulat, ha AM-mel készül beszélgetni. És persze, bárki más esetében sem. Megpörgette az asztalon a mobiltelefont. A készülék a kávézó tulajdonosáé volt, egy igen csinos hölgyé, aki folyton lerakta és ottfelejtette valahol a helyiségben. Minden idejáró egyetemista „kölcsönvette”, aztán egy vidám „mondja, ez nem hiányzik?” kurjantással visszaszolgáltatta. Wendy az órájára pillantott. Pontosan négy óra volt. AM-nek most kellene… A telefon megszólalt. Wendy az ajkába harapott, és a készülékre meredt. Közvetlenül a harmadik csengés előtt felkapta. – Tessék! – Őrszem? Fiatal, nagyon fiatal hangot hallott, ezt azonnal érzékelte. – Hát te mennyi idős vagy? – csapott le nyomban. Hosszan elnyúló sóhaj volt a válasz. – Ebből már nagyon elegem van – közölte szárazon a fiú. – Nem annyira fiatal, mint amennyire a hangom alapján sejteni lehet. Amúgy számít? – kérdezte John, és vadul átkozódott magában. – Aha! És mondd, miért keverednék bele valami gimnazista játékba? Nézd, kölyök… – Megtaláltalak, nem igaz? – szólt közbe a fiú kicsivel erősebb hangon. – Nagyjából egy percbe telt. – Ne mesélj! – vágott vissza Wendy. Nagyon keményen megdolgozott azért, hogy eltüntesse nyomait az Interneten, így képtelenségnek tartotta, hogy egy kölyök egy óránál rövidebb idő alatt rábukkanjon. – Wendy, ha előre tudom, hogy a hangom alapján fogsz megítélni, megkértem volna az egyik társamat, hogy beszéljen veled. De ha ebből lényegi kérdést csinálsz, most nyomban leteszem. Válassz! Rajtad múlik. Társakat mondott, gondolta Wendy, a kölyöknek társai vannak. Hát ez érdekes. Ráadásul, bár tényleg nagyon fiatalos hangon beszélt, nem hangzott gyerekesnek. – Nézd, ezt úgyis ismerkedő beszélgetésnek szántuk – mondta végül –, szóval, inkább mesélj valamit magadról, és az izé, a szervezetedről. – Nem vagyunk az a tipikus szervezet – magyarázta John, kissé megnyugodva. – Például nincs központunk, meg ilyesmi. A társaink szanaszét vannak a nagyvilágban; és a Neten szoktunk… – De azért van egy központi címetek, ahol hozzá lehet férni a jelenté-

sekhez, ugye? – szakította félbe Wendy. – Úgy értem, egy bizonyos cél érdekében gyűjtitek az adatokat, aztán kiértékelitek azt, amit összeszedtetek, végül nyilvánosságra hozzátok a végeredményt. A tagok feltehetően ebben is közreműködnek. Vagy nem így van? – Valójában… – John röviden elgondolkodott a megfelelő megfogalmazáson – az általunk keresett információk kiértékelése nem olyan munka, aminek valaki csak úgy nekifog és csinálja. Előbb felkészítjük az illetőt. – Szóval, előbb felkészítitek… – A lány türelmetlenül dobolt körmeivel a műanyag asztalon. – Értem. És mégis, hogyan? – Ez még eléggé képlékeny… – Remek – a lány hangjából érződött, hogy kezdi elveszíteni a türelmét –, ugyanakkor azt szeretnétek, hogy addig is dolgozzak nektek ingyen, ráadásul úgy, hogy azt sem tudom, hogy miről van szó! Jól értem? John töprengve ráncolta a homlokát. A lány eléggé akaratosnak tűnt, márpedig semmi szükség egy elszabadult ágyúra a fedélzeten. – Hú, tudod a kiképzés időbe telik! – közölte könnyedén felkacagva, hogy enyhítse a feszültséget. – És az most nem sok van… – Aha, és mondd csak, miért akartál beszélni velem, ha úgy gondolod, hogy nem érdemes időt pazarolni rám? – Wendy kezdett igazán felpaprikázódni. – Azt azonnal láttam, hogy nagyon okos vagy – magyarázta sietve John –, és azt is, hogy miközben unatkozol, észre sem veszed, milyen életveszélyes módon ütöd el az idődet. Egy csomó Internet-szörfös úgy hiszi, hogy amit a Neten művel, az úgysem igazi, és nem számít. Azt hiszed, tökéletes biztonságban vagy a billentyűzet és a monitor mögött. De hadd mondjak valamit, Wendy: ha elég erősen rugdosod a tigrist, előbb-utóbb felkel, utánad ered, és meg is talál. És nem lesz barátságos. Akikkel vitatkoztál, azok valódi fanatikusok. John elhallgatott, és hátrasimította a haját. – Szeretném hasznos mederbe terelni az eszedet és a tehetségedet. Szeretném, ha biztonságban tudhatnám önt, drága hölgyem. Hiszen a Massachusettsi Műszaki Egyetemen vagy az ég szerelmére! Az a hely a ludditák szemében a sátán tanyája! Csak áltatod magad, hogy az egész nem más, mint ártalmatlan játék. Hűha, a kölyök tényleg szenvedélyesen hisz valamiben! – gondolta elismerően Wendy. Tudta, hogy elfojtja a kellemetlen érzést, amit a szavak keltettek benne. Talán tényleg hülyeséget csinált. Óvatlan volt? Hát, talán kissé könnyelmű. – Szóval, mit akarsz tőlem? – kérdezte halkan.

– Szeretném, ha nyitva tartanád a szemed és a füled, és jelentenél nekünk mindent, amit hasznosnak vélsz. Hogy mit tekintünk hasznosnak, azt úgy írnám le, hogy minden, ami megakadályozza a károkozást. Az számunkra közömbös, hogy éppen melyik tábor készül pusztításra. Nos, érdekel a dolog? Wendy végiggondolta. Érdekelte? Gőzöm sincs, olyan különösnek hangzik. Egy kölyök információkat gyűjt holmi titkos cél érdekében, és figyelmeztető felhívásokat ad közre? Ebbe én nem akarok belekeveredni. Ez már nem egyszerűen a felesleges szabadidő elfecsérlése. – Benne vagyok – hallotta a saját hangját, és felkacagott, hogy sikerült meglepnie önmagát. – Tessék? – Mondom, benne vagyok – ismételte a lány –, beszállok a játékba. Mondd el, hogy mit keresel, és megpróbálom előkeríteni neked! Ez nem úgy hangzott, mintha éppen belépett volna egy hadseregbe, vagy mibe. Így aztán John felsorolta, hogy mire kíváncsi, megadott néhány Internet-címet, amit a közeljövőben Wendynek kellett figyelemmel kísérnie, és felvázolt néhány általános alapelvet. Amikor befejezte, kissé elbizonytalanodott. – Ennyi? – kérdezte a lány. – Esetleg összetoborozhatnád néhány barátodat is, hogy segítsenek – javasolta John. – Olyanokat, akikben megbízol. – Hát – sóhajtott Wendy –, szeretném hinni, hogy nem vagyok az a típus, aki olyanokkal barátkozik, akikben nem bízik. John összerándult. – Jól van na, tudod, hogy értem! – Igen, azt hiszem. A Neten találkozunk, kölyök! – búcsúzott Wendy. John hallotta a hangján, hogy mosolyog közben, és türelmetlenül összepréselte az ajkait. Ez a kapcsolatfelvétel nem sikerült túlságosan biztatóra. Jobban szerette volna, ha a frissen toborzott szövetségesek nem szórakoztatónak találnák őt, hanem kissé tisztelnék. Hé, emlékeztette magát sietve, ha tudná az igazat, mérföldeket futna! Méghozzá sikoltozva. – Előre is köszönöm, keresni foglak – mondta. Letette a kagylót, és nagyot sóhajtott. Tényleg fel kéne már nőni. Kár, hogy az ilyesmit nem lehet elintézni. John már felnőttnek érezte magát, bár ez a hangjára nem volt hatással. De mindegy. Vészhelyzet esetére mindig ott lesz Dieter.

NEGYEDIK FEJEZET Pescadero állami Elmegyógyintézet, január – Visszajött a barátnőd – közölte Frances nevetve, és a szemében gonosz káröröm csillant. Sarah-nak fel sem kellett néznie, hogy tudja, Loretta tette tiszteletét a szobában, mert külön érzékszervet fejlesztett ki őmiatta. Ráadásul a nő egy percre sem hagyta abba a szipákolást, így nehéz lett volna eltéveszteni. A betegek közül sokan kaptak néhány napos eltávozási engedélyt, aztán sorban visszatértek. Loretta az utolsók között volt, akiket ki lehetett engedni. Sarah azonban azt is tudta, Loretta nem egyszerűen paranoiás. A többiek is felfigyeltek a nő különös vonzódására, és gyakran pletykáltak róla. Más is látja. Végre valami jó hír, gondolta Sarah. Tudom, hogy normális vagyok, és folyton keresem a módját, hogy megtámogassam a véleményemet. Ez vajon mennyire normális? – Szerintem, megint… – kezdte Frances, és végignyalta az ajkait. – Annyit dolgozol azon, hogy eltereld a figyelmemet, hogy a magadét is eltereled – torkollta le Sarah. – Legutóbb is így nyertem el az összes zsetonodat. Frances csücsörített és hevesen grimaszolt, de legalább csendben maradt. Römiztek, a pénzt ütött-kopott zsetonok helyettesítették. A másik két játékos rendszerint némán játszott, de olyan bőszen, mintha az életük lett volna a tét. Miközben Allison felvett egy lapot, hirtelen megdermedt, és olyan izgalomba jött, hogy beszéd helyett csak halk hörgések szakadtak fel a torkából. Donna is odafordult, hogy megnézze, mit lát, és mire visszafordult, lihegve szedte a levegőt. Idegesen rakosgatta a lapjait, a tekintete vadul cikázott jobbra-balra. Frances végre kegyeskedett odapillantani, és ő is megdermedt. Aztán lecsapta a lapjait, felkelt, és elsétált az asztaltól. Allison és Donna összenéztek az asztal felett, és emelkedni kezdtek. – Várj csak egy kicsit! – kérte Sarah, és elkapta Donna csuklóját. – Mi folyik itt? Volt egy kellemetlen érzése, hogy valaki bámulja, valaki, aki rosszat akar neki, de vigye el az ördög, ha megadja Lorettának azt az örömöt, hogy odafordul, és ő is megijed.

– Én nem… – suttogta Donna – nekem most… ő, izé, hagyjál! – Egy rántással kiszabadította a csuklóját, és motyogva elmenekült. Allison idegesen rángatózva követte. Sarah körülnézett, és látta, hogy szinte mindenki kifelé tart a közös helyiségből. Valamennyien a lehető legnagyobb ívben elkerülték Lorettát és a mellette álló magas, kövér nőt. Sarah felkelt, és átment Elisához, az apró termetű Puerto Ricó-i nőhöz, akiről azt beszélték, hogy erősen dolgozik benne a halálvágy. – Mi folyik itt? – kérdezte Sarah suttogva. Elisa elszakította tekintetét az ajtóban állókról, és rápillantott. – Az ott Tanya – válaszolta, és a testes nő felé biccentett –, nincs ki a négy kereke. – Hirtelen felvihogott, mert rájött, hogy mit mondott. – Úgy értem, még nálunk is bolondabb! Közveszélyes, totális őrült. Annyira eszelős, hogy állandóan harapni akar. Az egyik nővér most is a plasztikai sebészeten fekszik miatta. – Akkor talán mennünk kéne – javasolta Sarah. Ha Loretta ilyen kísérettel érkezik a közelébe, az nem sok jót jelent. – Isten ments! Sőt, remélem, hogy felfigyelnek rám – válaszolta vigyorogva Elisa –, régen bunyóztam egy jót! – Sok szerencsét – búcsúzott Sarah –, én lelépek. Loretta alacsony, ideges természetű nő volt, akinek folyton ide-oda járt a tekintete. Szerette kihasználni a nálánál gyengébbeket. Sarah mindezt a megismerkedésük tízedik percében felismerte, és amennyire lehetett, kikerülte. Valószínűleg a hírnevével vonta magára Loretta figyelmét, aki azért akart mindenáron barátkozni vele, hogy az ő dicsőségének fényében sütkérezhessen. Nagyon rossz néven vette a kimondatlan visszautasítást. Miközben Sarah az ajtó felé tartott, Loretta odaszólt neki. – Hová mész, Connor? – kérdezte. A hangja barátságos volt, de a tekintete közel sem. – Elfáradtam, visszamegyek a szobámba. – Dehogy vagy te fáradt! – förmedt rá Loretta, azzal odalépett hozzá, és karon fogta. Sarah testének minden egyes izma megfeszült az érintésre, és bosszankodott, mert biztosan látta, hogy ebből baj lesz. Nyugalmat erőltetett magára, és hagyta, hogy Loretta odavonszolja Tanyához. Ebben a helyzetben a harag leghalványabb megnyilvánulása – hiába lett volna jogos – ellene dolgozott volna. Még akkor is, ha a szemtanúk olyan őrültek, mint Loretta és Tanya. Ez az egyik hátránya, ha az embernek rossz a híre. Tökéletes pontossággal elmondhatja az igazságot, mégsem neki fognak hinni.

– Ez itt a barátom, Tanya. Már meséltem neki rólad, Sarah. Szeretne römizni veled. Ugye szeretnél, Tanya? A kövér nő bólintott, és úgy méregette Sarah-t, ahogy az éhes kutya a zamatos hússzeletet. – Hé, Elisa! – kurjantott Loretta. – Eredj, sétálj egyet! Elisa álla leesett a pimaszság hallatán. Megvető pillantást vetett Lorettára, és még mélyebben belesüppedt a székébe. – Nem! – vágta vissza dacosan, ráadásul közben Tanya szemébe meredt. Sarah látta, hogy Tanya remegni kezd, mint egy támadási parancsra váró dobermann. – Nem tetszik nekem ez a liba – morogta Tanya. – Gyerünk, hölgyeim! – szólt rájuk Loretta. Közéjük lépett, és az egyik tenyerét Sarah, a másikat Tanya háta közepére tapasztotta. – Üljünk le, és játsszunk! – Azzal mindkettőjüket megtolta. Sarah hátrapillantott, és látta, hogy Loretta arca eltorzul. Ebből baj lesz, gondolta, miközben leült egy székre, és felnézett Tanyára. Nagy baj lesz. Odaintett Elisának, hogy jöjjön és csatlakozzon hozzájuk, de a nő csak a fejét rázta és mosolygott. Sarah éppen felnézett, amikor Loretta finoman meglökte Tanyát, és rákacsintott. Aztán a kövér nő Sarah-ra nézett, és rámosolygott. A mosolyában nyoma sem volt kedvességnek. Nem szánta sem megnyugtatónak, sem barátságosnak. Sokkal inkább annak az ocsmányságnak szólt, amit a fejében forgatott. Sarah mélyet lélegzett, felkapta a kártyapaklit, alaposan megkeverte, és osztott. Tanya tekintetét az előtte növekvő halomra szegezte, de nem vette fel a lapjait. Amikor Sarah végzett az osztással, lerakta középre a maradék paklit, és felszedte a saját lapjait. Tanya továbbra is csupán bámult, de nem nyúlt semmihez. – Miért nem kérdeztél meg, hogy akarok-e osztani? – kérdezte, és kihívó tekintetét Sarah szemébe fúrta. – Szeretnél? Felőlem mehet… – válaszolta Sarah engedékenyen, és visszarakta lapjait a pakli tetejére. Tanya lenézett a lapokra, majd ismét fel. – De sürgős volt megszabadulni azoktól a lapoktól! – jelentette ki fennhangon. – Az ember azt hinné, hogy valami nem stimmelt velük. Oké, gondolta szomorúan Sarah, úgy fest, ebből verekedés lesz, ha akarom, ha nem. Mégis, továbbra is megtett minden tőle telhetőt, hogy elkerülje. – Szó sincs róla – mondta hangosan –, de valóban nem érdekel, hogy ki

oszt. Ha nem akarsz kártyázni, játszhatunk mást is, például dámázhatunk. – Utálok dámázni – recsegte Tanya, olyan hangon, mintha már maga a felvetés is sértő lett volna. Sarah minden idegszála megfeszült. Látta, hogy Tanya fokról fokra feltüzeli magát, és tudta, hogy bármelyik pillanatban kirobbanhat. Sok évvel korábban, amikor az intézetben élt, számtalanszor tanúja volt ennek a viselkedésnek. Sőt, ha az emlékezete nem csalt, néhányszor ő maga is így tett. – Oké, vedd vissza a lapjaidat – vigyorgott Tanya –, majd osztok a következő körben. Sarah a pakli felé nyúlt, és bár számított rá, a kövér nő majdnem elkapta. Amikor Sarah ujjai elérték a kártyákat, Tanya keze elővillant. Sarah villámgyorsan elkapta a kezét, mire Tanya lesújtott, és egy Bic tollal gyakorlatilag felnyársalta az egész kártyapaklit. Connor hátralökte a székét, és felugrott volna, de ekkor Loretta alattomosan fejbe vágta egy fémpénzekkel megtöltött zoknival. Sarah összerogyott, a fejét beverte az asztalba, és elterült a padlón. Az eszméletét nem vesztette el, de moccanni sem bírt. Teljesen magatehetetlenül hevert. Tanya a barátnőjére pillantott, és elmosolyodott, amikor Loretta úgy mutatott Sarah-ra, mintha ajándékot nyújtana át. Tanya felugrott az asztalra, átmászott rajta, lenézett Sarah-ra, majd szinte kacéran felpillantott Lorettára. – Van nálad egy toll? – kérdezte. – Az enyém kettétört. Loretta nyájasan rámosolygott. – Édesem, kettő is akad! – mondta, és átadta a tollakat. Tanya mindkét kezében egy-egy tollat szorongatott, és vadul felröhögött. Sarah felnézett rá. Tudta, hogy mi következik, de moccanni sem bírt. Utoljára annyit látott, hogy Tanya ráveti magát az asztalról, és zuhanás közben úgy tartja maga elé a tollakat, mintha dárdák lennének. Aztán a tollhegyek a testébe fúródtak, és Sarah agyára sötét lepel borult. ♦♦♦ Elisa sikoltozva meredt a szörnyű látványra, és felugrott a székéből. A sikolyt a színtiszta harag váltotta ki belőle, de ugyanazzal a hatással járt, mint egy rémült, segélykérő kiáltás: ápolók rohantak feléjük minden irányból. Loretta felhorkant, és Elisa felé fordult, de ő sietve a lehető legmeszszebbre távolodott Tanyától. Az ápolók először Elisa felé lódultak, de ő gyorsan Tanyára mutatott. A kövér nő könyékig véres kezei még egyszer felemelkedtek és lesújtottak. A

padlón vértócsa terjengett. Az ápolók irányt váltottak, egyikük a rádióján hívta az orvost. Néhány pillanattal később kisebb csapatra való ápoló próbálta elvonszolni az eszméletlen Sarah mellől Tanyát, aki őrjöngve sikoltozott, és harapni próbált. – Ő kezdte – mondta Elisa az ápolónak, aki az ajtó felé vezette, és Lorettára mutatott –, ő piszkálta fel Tanyát, aztán megütötte Sarah-t, aztán meg, aztán meg… Az ápoló csitította, és a szobája felé irányította. A nyomukban egy nővér lépdelt, aki a kezében nyugtatóval teli fecskendőt tartott. – Ő kezdte – hajtogatta makacsul Elisa. – Jöjjön szépen, kedvesem – mosolygott rá a nővér, és beterelte Elisát a szobájába. – Segítünk, hogy jobban érezze magát! – Nem figyelnek rám! És nem is fognak, ezt jól tudta. Hiszen senki sem hisz az őrülteknek. ♦♦♦ Dr. Simon Ray végigfuttatta ujjait rövid, szőke haján, aztán könyökét az íróasztalára támasztotta, és a tenyerébe temette arcát. Képtelen volt felfogni a történteket. Ki hitte volna, hogy a Pescadero egy ilyen kígyófészek! Hogyan történhetett meg? Miért nem vette észre senki, hogy Loretta ennyire veszélyes? Hogy Tanya ennyire beszámíthatatlan? Hogyan engedhették be őket a közös helyiségbe? Hiszen ez valóságos katasztrófa! Az egyik páciense, ráadásul egy hírneves páciense májsérülésekkel és számtalan szúrt sebbel fekszik a sebészeten. Az egyik beteg egy másikat vádol azzal, hogy feltüzelt egy harmadikat. Az orvosi bizottság tudni akarja, hogy miként keveredhet a többiek közé egy olyan közveszélyes beteg, mint Tanya Firkin. Ez rosszabb volt a katasztrófánál is. Ebből akár pert is kerekíthetnek! Mély sóhajtással hátradőlt a székén, és hátrahajtotta fejét a háttámlára. Rövid, éles kopogást hallott, ami megriasztotta. Az ajtó feltárult, és egy magas, vékony, középkorú férfi besétált az irodájába. – Hol a titkárnőm? – kérdezte Ray. – Fogalmam sincs – válaszolta a betolakodó –, azt hiszem, fénymásolni ment. Vagy valami hasonló ügyben járt. Az imént adott neki száz dollárt, hogy keressen magának elfoglaltságot, ami miatt tíz percre el kell hagynia az íróasztalát. Ray felállt, de elképzelése sem volt arról, hogy mit kéne tennie. A jöve-

vényből sugárzott a magabiztosság, vagyis nem aggódó rokon volt, és nem úgy öltözött, mint a betegek. A doktor szíve összeszorult. Az idegen határozottan úgy festett, mint egy ügyvéd. – Miben állhatok a rendelkezésére? – kérdezte az orvos. – Először hallgassa meg a javaslataimat, aztán szépen fogadja el őket! – A férfi nem várta meg, hogy hellyel kínálják, egyszerűen leült. – A nevem Pool. Ray egy pillanatig még állva maradt, aztán ő is helyet foglalt. – Javaslatok? – kérdezte zavartan. – Katasztrófa készülődik az osztályán, doktor – kezdte Pool. Ray néhány pillanatig a látogatója kijelentését mérlegelte magában, és úgy látta, helyes a megállapítás. – Folytassa, kérem! Pool vékony ajkai halvány mosolyra húzódtak. – A javaslatom az, hogy helyezze Sarah Connort minimális őrizet alá, amíg felgyógyul – mondta –, aztán pedig kérvényezze, hogy szállítsák át egy szanatóriumba. – Már kértem, hogy helyezzék minimális őrizet alá – válaszolta Ray –, nézetem szerint nem tesz jót a betegnek, ha ugyanott kell lábadoznia, ahol olyan csúnyán megsebesült. Emellett hetekbe, ha nem hónapokba telik, mire képes lesz bárkinek ártani. – A bizottság pontosan ezért értett egyet az áthelyezéssel – bólogatott Pool. Ray megrázta a fejét. – Erről most hallok először! – Pedig elfogadták a kérést – erősítette meg Pool. Ray meglepődve tanulmányozta vendégét. – Nézze, Mr. Pool… – Csak egyszerűen Pool! – Rendben, nézze, Pool, milyen érdeke fűződik önnek a Connorügyhöz? – Az én érdekeimhez magának semmi köze – vágott vissza nyersen Pool, miközben máris felállt. – És azt tanácsolnám, hogy a saját érdekeire való tekintettel ez maradjon is így. Azt viszont szívesen végignézném, amint egy tehetséges orvos, mint például ön, eléri mindazt a sikert és elismerést, amit megérdemel. Történetesen megtudtam, hogy a Glen Ellen Pszichiátriai Társaságnál megüresedett egy hely. Jól sejtem, hogy ön már kérte felvételét a társasághoz, ugye? A doktor pislantott, és azon gondolkodott, hogy ez a bizonyos Pool va-

jon honnan tud erről? – Ó, igen – nyögte nagy nehezen –, igen kívánatos lenne… Pool nem hagyta, hogy végigmondja. – Amikor Mrs. Connor szállítható állapotba kerül, kérvényezze az áthelyezését egy szanatóriumba. – Attól tartok, önnek nincs reális elképzelése arról, hogy meddig tartanak ezek a dolgok – válaszolta Ray elutasító hangnemben. – Érzésem szerint, ön rendkívül együttműködőnek fogja találni a bizottságot. – Pool ismét felvillantotta az iménti, alig látható mosolyt. – Csak tegye meg! És adja be a pályázatát a Glen Ellenhez. Közben gondoljon bele, milyen jót tesz a hírnevének, ha elterjed, hogy mindössze két év alatt normális embert faragott Sarah Connorból, az őrült merénylőből. – Gondolja, hogy normális? – kérdezte Ray, és valóban kíváncsi volt a válaszra. Pool kezét a kilincsen tartva visszafordult. – Most komolyan, doktor, honnan tudnám? Nem vagyok pszichiáter! – Azzal elment. Ray nagyot nyögött. A Glen Ellen Társaság csupán egy állomás volt azon az úton, amelyen végig akart menni, hogy elérje a végső célját. Pool arra célzott, hogy ha a megfelelő magatartást tanúsítja a Sarah Connorügyben, akkor elfogadják a következő jelentkezését. A pszichiáter elvetette a „megvesztegetés” szót, amikor az belopakodott a gondolatai közé. Pool csupán kiemelt néhány nagyon is valószínűnek tűnő tényt. Mert az tény, hogy jót tesz az orvosi hírnevének, ha Sarah Connor enynyire rövid idő alatt visszanyeri a mentális egészségét. Feltéve, ha ő maga valóban meggyőződéssel hiszi a lelke mélyén, hogy a nő nem jelent veszélyt a társadalomra. De az biztos, hogy érzése szerint Sarah biztató kilátásoknak néz elébe. Sőt, nagyon biztató kilátásoknak. Talán meg kellene lépnie mindazt, amit Pool javasolt.

Montana Clea néma csendben ült, miközben elektronikus agyának egy kis részét arra használta, hogy a Terminator tevékenységét monitorozza. A gép éppen felszerelte a nemrég beszerzett napelem-cellákat a tetőre. Agyának többi – tekintélyes kapacitású – részével Serena Burns jövőbeli tapasztalatait tanulmányozta.

Fiatalabb korában Clea nagyon élvezte ezeket az anyagokat, különösen azokat, amelyek révén betekintést nyerhetett a Burns és Skynet közötti beszélgetésekbe. De legfőképpen azokat a pillanatokat szerette, amikor Skynet ténylegesen átvette az irányítást Serena beépített számítógépe felett, és lényegében Serenává lett. Viszont ugyanezek az anyagok most már kimondottan nyomasztották, mert erőnek erejével ráébresztették, hogy mi az, ami sosem lesz az övé, amit sosem ismerhet meg. Clea biztosra vette, hogy mihelyt valóban belevág a küldetésébe, akkor hamarosan elcsitulnak az érzelmei. A tűnődésre való hajlamát a felnőtté válást felgyorsító vegyületek mellékhatásának tulajdonította. Serena könnyedségét helytelennek, vidámságát kifejezetten visszataszítónak tartotta. Örült, hogy sosem találkozott szemtől szemben az elődjével. Clea úgy sejtette, hogy végzett volna vele. Az ezen a napon áttekintett emlékanyag abban az időszakban keletkezett, amit Serena a jövő emberi katonáival töltött, miután beépült közéjük a Skynet ellen folytatott háború során. Clea lehunyta szemét, és a belső vizorján látta a felé közelítő Zeller hadnagyot. Így látta ezeket az emlékeket, Serena szemén át, ami olyan volt, mintha vele történtek volna meg.

2029 – Burns! – csattant fel Zeller, és zord képet vágott. Odaintett az Infiltratornak, hogy kövesse, és határozott léptekkel elmasírozott. Serena oldalra billentette a fejét, és a nyomába szegődött. Menet közben maga elé idézte az elmúlt hét akcióit, és nem talált bennük semmit, ami miatt aggódnia kellett volna. Igen, sikerült megöletnie szegény Gonzales gyalogost, de ezt a hadnagy sehogy sem köthette őhozzá. Bár jelentős kockázatot vállalt, amikor a katona harcálláspontjához irányított egy kisebb osztag T-90-est, amelyek így a vonalak mögül támadtak. Már ha arcvonalnak lehetett tekinteni azokat a szánalmasan gyenge, hevenyészett állásokat, amelyek ezt a háborút jellemezték. Igaz, ez kiszámított kockázat volt. Mindig fennállt a veszély, hogy valahonnan valaki megfigyelés alatt tartja, de abban reménykedett, hogy felfedezi az ilyesmire utaló jeleket. Viszont rátalálni a rádióadás forrására egy tűzharc kellős közepén, amikor az egész jelenet néhány másodpercig tart, szinte a lehetetlen határát súrolta.

Ráadásul Zeller mindig zord képpel járt-kelt. Az is előfordulhatott, hogy valami kockázatos, titkos támadásra akarja küldeni az Infiltratort. Ha igen, akkor pompás. Akkor a körülmények miatt nem tudott volna visszatérni Zeller egységéhez, és egy másik, távoli embercsapat boldogan befogadta volna. A hadnagy egy keskeny szurdokba vezette, majd miután eltűntek mindenki szeme elől, sarkon fordult, és Burnsre meredt. – Nem tudom, hogyan csinálta, de tudom, hogy maga ölte meg! – förmedt rá. Serena pislogott. – Tessék? Kit? – kérdezte, mert végső soron jó néhány ember számításba jöhetett. – Gonzalest! – csattant fel Zeller. Kicsivel közelebb lépett Serenához, ajkait keserűen összepréselte, a válla kissé előregörnyedt. – Szerette magát! Mindenkit szeretett, és nem akart mást, csak segíteni másokon. Hogy volt képes rá? Az Infiltrator színlelt megdöbbenése jeléül leejtette az állát, és – képtelen volt megállni – felkacagott, ügyelve arra, hogy némi ideges reszketést vigyen a hangjába. – Mi az ördögről beszél, asszonyom? – kérdezte. – A közelében sem voltam Gonzalesnek, amikor azok a T-90-esek rátaláltak! Az égvilágon sehogy sem hozhat összefüggésbe a halálával! Zeller kiegyenesedett, a tekintete fikarcnyit sem enyhült. A vonzó arcot egészen eltorzította a megvetés és a gyűlölet. – Én már az első pillanattól kezdve nem bíztam magában – sziszegte dühösen –, az ember néha kiszimatolja a bajt, és maga, Burns, csak úgy bűzlik tőle. De figyelni fogom, átkozott ribanc! Figyelni fogom, hogy kivel áll össze, és kivel megy ki a terepre! És most megmondom – a mutatóujját Serena arcának szegezte –, jobb, ha elevenen visszajönnek! Az Infiltrator mélyet lélegzett, és a hadnagy nyaka felé kapott azzal a szándékkal, hogy egy mozdulattal eltörje. De meglendülő keze Zeller késébe ütközött. Serena összerándult a fájdalomtól, ökölbe szorította a kezét, és félresöpörte a kést az útjából. Zeller szeme hatalmasra tágult, amikor meglátta, hogy a fájdalmas, vérző seb ellenére Serena arcán továbbra is dermesztő nyugalom honol. – Te is közéjük tartozol! – lihegte a hadnagy, és a vállán lógó plazmavető után kapott. – De nem fogsz… – Ostoba! – Serena félreütötte a fegyver csövét, és a kirobbanó ionlövedék elszáguldott a füle mellett. – Ha nem pofázol, csak lősz, elkaptál volna.

Zeller hátravetődött, megpördítette az ionvetőt, majd előreugrott, és a puskatussal oldalról hatalmas ütést mért Serena arcára. Az Infiltrator fel sem vette a csapást. Rávetette magát a hadnagyra, átkarolta és magához szorította, hogy megfojtsa. Zeller vadul csépelte az öklével, és a térdével rugdosta. Amikor rájött, hogy ezzel nem megy semmire, a zubbonya ujja alól előrántott egy kisebb tőrt, és többször belevágta Serenába. Ahogy a szervezete felemésztette a tüdejében rekedt oxigént, úgy fogyott az ereje. A döfések egyre gyengültek, végül a hadnagy összeszedte utolsó erejét, és magasan fent, a szívet célozva, tövig az I-950-es oldalába vágta a kést. Serena érezte, hogy a penge kilyukasztja a tüdejét, mire iszonyú erővel, türelmetlenül megrázta Zellert. Ha nem tudja megfojtani az ostoba ribancot, a gerinctörés is megteszi. Zeller egy utolsó, rekedt hörgéssel elernyedt. Az Infiltrator még egy percig tartotta, majd a földre dobta. Az infravörös ellenőrzés igazolta, hogy a test máris veszít melegéből. Ezt még a legügyesebb ember sem színlelhette. Serena görcsösen köhögve összerogyott Zeller hadnagy holtteste mellett. A fejük felett lengedező ágakat nézte, amelyekről egy csapat reménykedő holló figyelte őket. Serena felkeltette a közelben elrejtett, passzívra kapcsolt T-90-esek egyikét. Megadta neki a helyzetét, és utasította, hogy jöjjön a szurdokhoz. Aztán semmisítse meg magát oly módon, hogy úgy nézzen ki, mintha Serena robbantotta volna darabokra. A T-90-es visszaigazolta a vételt, és megszakította az adást. Serena leengedte fejét a földre, és az oldalára fordult, nehogy megfulladjon a saját vérétől. Utasította a számítógépét, mérsékelje a testében keletkezett károkat, hogy biztosan életben maradjon, amíg megérkezik a segítség. A vérzés szinte azonnal alábbhagyott és majdnem teljesen elállt, amikor a vénái és artériái összehúzódtak a sebek környékén. Jól tudta, időre lesz szüksége, hogy felépüljön a bázis kórházában. Végignyalta az ajkát. Talán legfőbb ideje, hogy továbbálljon. Zeller megoszthatta a gyanakvását másokkal is. Valahol a közelben fém súrlódott a kövekhez. Megérkezett a T-90-es. Serena meglátta, hogy a fémkoponya felbukkan a keskeny mélyedés peremén, aztán lehunyta a szemét. Nem küzdött tovább a rátörő álmossággal, hagyta, hogy elveszítse az eszméletét abban a biztos tudatban, hogy a Terminator precízen követi az utasításait.

Montana, a jelen

Clea haragosan toppantott. Ez az! Pontosan ez volt az, amit dühítőnek talált az elődjében: nem törődött azzal, hogy a környezetében lévők hogyan értelmezik az akcióit, és nem készített tartaléktervet. Mi van, ha Zeller úgy dönt, hogy a többiek előtt vonja felelősségre? Egyértelműen látszott, hogy minden, amit Serena eltervezett, ha egyáltalán bármit is eltervezett, nem volt több egyszerű blöffnél. Ez a hanyag viselkedés jellemezte valamennyi küldetését, ami Clea meglátása szerint a túlzott magabiztosság eredménye volt. Ezt megbocsáthatatlannak találta, tekintetbe véve, hogy az emberek milyen sikereket értek el abban az időben, amelyikből Serenát visszaküldték a múltba. Clea bosszúsan fújt egyet, és az ajkába harapott. Elméletileg tanulni kellett volna ezekből az anyagokból, mégis úgy érezte, nem olvas ki belőlük mást, mint azt, hogy mennyire idegenkedik Serenától. A fejét csóválva felállt, és bement a laboratóriumába. Ott legalább a saját munkájával foglalkozhatott, és nem törte a fejét sikertelen szülőjének ostobaságain.

Encinas szanatórium, Los Angeles, szeptember Sarah csendesen ült, és kezeit illedelmesen összefonva az ölében tartotta. Idegesnek látszott – az is volt –, miközben Dr. Ray ráfordult a szanatórium behajtójára. Az egykor nyelviskolaként működő, kétemeletes, spanyol missziós stílusú épület falaiban hatalmas ablakok nyíltak. A hozzá tartozó telek földjét simára egyengették, amikor szanatóriummá alakították. Ahol egykor a játszótér terült el, ott most egy kisebbfajta, nem túl vonzó irodaépület állt, amit a külseje alapján a hetvenes években húztak fel. A birtokot drótkerítés határolta, amelyen csupán egyetlen kaput nyitottak a főbejárattal szemben. Mindössze néhány bokor zöldellt a kerítés mentén. Egyiket sem hagyták elburjánzani; magányosan árválkodtak a kiszáradt gyepszőnyeg szélein. – Biztosan nem kerül bajba, doktor, azért, mert idehozott? – kérdezte Sarah aggódva. Ray leereszkedően mosolygott. – A bizottság egyetértett a minimális őrizet alá helyezésével. Sarah az ablakokra mutatott, amelyeken nem volt rács. – Ez aztán tényleg minimális! – jegyezte meg félénk nevetés kíséreté-

ben. – Pontosan így látom helyesnek – bólintott Ray. – Már említettem, hogy véleményem szerint az előző alkalommal részben azért rosszabbodott a pszichéje a Pescaderóban, mert a lehető legszigorúbb őrizet alatt tartották, és sosem bíztak magában. Ráadásul feleslegesen túlgyógyszerezték. – A főépületre pillantott, majd mosolyogva ránézett Sarah-ra. – Felkészült? A nő vett egy mély lélegzetet, és hevesen bólogatott. Ó, Istenem, ezt a fickót annyira könnyű manipulálni! Sarah kiszállt az autóból. Ray előzékenyen kiemelte az asszony csomagját a csomagtartóból, aztán finoman karon fogta, és a bejárathoz vezető lépcső felé irányította. Sarah hagyta magát terelni, abban a megnyugtató tudatban, hogy ezúttal jóval normálisabb, mint amikor legutoljára a Pescaderóban őrizték. Ha akkor így elengedik – bilincsek nélkül, egyetlen orvos kíséretében –, nem érték volna el a szanatóriumot. Abban az állapotában már egy órája kinyírta volna az illetőt, és jelenleg a kanadai határ felé száguldana. Tudta, hogy ezúttal jobb a terve. Talán több idejét emészti fel, de hosszú távon mindenképpen jobban jár. Sarah annak is örült, hogy immár van anynyi türelme, hogy kivitelezzen egy ennyire hosszú távú tervet. Az mindenképpen segített, hogy Dieter is beszállt a játékba. És persze az is, hogy a boldogtalan Dr. Silbermann ezúttal nem tömte tele gyógyszerekkel, és nem tartotta rácsok mögött, mint valami állatot. Miközben felsétáltak a lépcsőn, kinyílt a bejárati ajtó, és Sarah azon kapta magát, hogy lelkesen viszonozza Dr. Silbermann üdvözlő mosolyát. Aztán mindketten ráébredtek a másik kilétére. A mosolyuk lassan lehervadt, és mindkét arcon átadta helyét a döbbenetnek. – Maga… – suttogták egyszerre, szinte hangtalanul.

Von Rossbach Estanciája, Paraguay – Nem tudom, hogy ki az a Craig Kipfer – írta John –, de biztosan készül valamire. Az tuti, hogy nem a kutatásban, a mérnöki tervezésben vagy a számítástechnikában érdekelt, legalábbis nem találtam erre utaló nyomokat. A neve nem bukkant fel a kormányzat fizetési listáján azt követően, hogy öt évig szolgált a hadseregben, és kitüntetéssel leszerelték. De a számítógépét jobb védelemmel látta el, mint a CIA a központi szervereit. Nem mintha azok a legjobbak lennének, de ez most mellékes. Szóval, arra gondoltam, hogy esetleg utánanézhetnél.

– Te találtad meg – válaszolta Wendy –, miért nem ellenőrzöd te magad? Lehet, hogy csak paranoiás. Egy csomó ilyen szaladgál a nagyvilágban. Szerinted mivel foglalkozik? – Vigyen el az ördög, ha tudom! – kopogta John. – Nézd, ha észreveszi, hogy figyelem, és kinyomozza, hogy honnan, veszélyesnek gondolhat, és talán ennek megfelelően cselekszik. Viszont, ha rábukkan a te címedre, azt fogja hinni, hogy csupán egy bajkeverő diák vagy, akinek túl sok a szabadideje. Emellett komolyan úgy gondolom, hogy te alkalmasabb vagy erre a feladatra, mint én. – Te kis hízelgő – írta a lány –, mit értesz az alatt, hogy „ennek megfelelően cselekszik”? Gondolod, hogy a fickó veszélyes lehet? John feltette magának a kérdést, hogy valóban annak tartja-e Kipfert. Vajon képes veszélynek kitenni Wendyt, hogy kielégítse a kíváncsiságát? Dieternek semmit sem mondott a név, bár azzal egyetértett, hogy az illető gyanús. Nem tudtak eleget annak megítéléséhez, hogy tartani kell-e tőle vagy sem. – Erre nem tudok válaszolni – írta vissza őszintén –, mindenesetre elég különös alak, ezért azt javaslom, bánj vele a lehető legnagyobb körültekintéssel. Ha úgy látod, hogy felfigyelt rád, azonnal szakadj le róla. Ha úgy istenigazából aggasztónak sejteném, akkor nem kérném, hogy nézz utána, de azt azért jó, ha tudod, hogy valahányszor ilyesmit csinálsz, kockázatot vállalsz. – Tisztában vagyok vele – értett egyet Wendy. – Oké, körülszimatolok. Egyébként sem árt, ha frissen tartom a hacker-tudományomat. Na, viszlát! John a monitorra sandított. Kipfer anyagai elég titokzatosak voltak ahhoz, hogy a tudata mélyén megszólaljanak a figyelmeztető jelzések. Bár amilyen tapasztalatokkal bírt, John számára a figyelmeztető jelek egészen mást jelentettek, mint Wendy számára. A lány komoly bajba kerülhetett. John sietve elhessegette tudatából a „veszély” szót. Mélységes bűntudatot érzett amiatt, hogy esetleg veszélynek teszi ki újdonsült szövetségesét. Meg kell tanulnom túltenni magamat az ilyesmin, mielőtt Seggfej Nagyvezér lesz belőlem, gondolta gúnyosan. De mégis… Á, hagyjuk! Kipfer alighanem sokkal kevésbé veszélyes, mint azok a ludditák, akiket Wendy heccelni szokott. Ami talán igaz is volt, még akkor is, ha a fiú ezzel csupán a könnyebbik utat választotta, hogy megszabaduljon kellemetlen érzéseitől. Rossz hangulatának valódi oka talán abban rejlett, hogy szerette volna jobban megismerni Wendyt. Tetszett neki a hangja. Felmerült benne, hogy esetleg újra felhívhatná. Viszont eszébe jutott, hogy az első beszélgetésük alkalmával nem sikerült túlságosan elkápráztatni a lányt. Ezúttal természe-

tesen azért hívná fel, mert ő maga jobban érdekli, mint a tudása. De aligha méltányolná, ha ezt a tudtára adnám.

Encinas szanatórium Sarah sétált. Nem hallott mást, csupán a bakancsának vaskos bőrtalpa alatt összezúzódó, kiszáradt fűcsomók ropogását. A nap gyönyörűen sütött, a levegő meleg volt. Egy játszótér felé tartott, amely tele volt kacagó gyermekekkel és a szüleikkel, de a hangjukat nem hallotta. A parkban egy rózsaszín pincérruhát viselő nő felrakta gyerekét egy hintalóra. Aztán a válla felett hátrapillantott, mintha meghallotta volna, hogy valaki a nevét kiáltja. Sarah magára ismert a nőben. Ez lett volna belőle, ha nincs Kyle Reese, és nincs a Terminator. Odaért a játszóteret határoló drótkerítéshez. Ujjait a kerítés rombuszforma lyukaiba fonva megkapaszkodott, és a nőt bámulta, aki ő lehetett volna. Az a Sarah már ismét a gyermekével foglalkozott. Sarah tudta, hogy mi következik – nem először járt ezen a helyen. Vadul ordított, megpróbálta figyelmeztetni a játszótér népét, hogy bújjanak fedezékbe, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. Megrázta a kerítést, torkaszakadtából üvöltött, de senki sem hallotta. A világ ment tovább a maga útján, mintha ő nem is létezett volna. Aztán bekövetkezett. Vakító fény gyúlt ki a távolban, ami szempillantás alatt elborított mindent és mindenkit, és lángra gyújtotta Sarah testét. A fényáradat azonnal megölte a gyerekeket és a szüleiket a játszótéren. A fény nyomában érkező lökéshullám darabokra tépte őket, és elfújta a hamvaikat, mint szél a faleveleket, miközben Sarah a kerítésen csüngve sikoltozott halálos gyötrelmében. Mindez hirtelen eltűnt. Minden elsötétült. A szél halkan nyöszörögve söpörte az épületek romjait. Sarah felemelkedett, és érezte, hogy egyenetlen talajon áll. Lepillantott, és meglátta, hogy a lába csontokon tapos, és elakadt a lélegzete, amikor rádöbbent, hogy emberi csontokon. – Sarah! Megfordult a hangra, és elmosolyodott, mert Kyle állt ott, nem messze tőle. Nevetni akart, de egyszerre zokogni is, ám ez a vegyes hang elakadt a torkában. A férfi felé nyúlt, de nem tudott közelebb lépni hozzá. – Kyle… – suttogta elgyengülve. A férfi egy koponyákból álló kisebb halomról nézett le rá. Sarah-t elön-

tötte a mindent elsöprő bánat, mert rádöbbent, hogy nem fog közelebb kerülni hozzá. Szemét elárasztották a könnyek, és torka fájdalmasan összeszorult. – Még nincs vége, Sarah – mondta Kyle. Az arcán szomorúság ült, a hangja gyengéd volt. – Erősnek kell lenned! Sarah a fejét rázta, de aztán igent mondott, miközben könnyek patakzottak az arcán. Kyle olyan szerelmes pillantást vetett rá, hogy majdnem megszakadt a szíve. Vett egy mély lélegzetet, de mielőtt megszólalt volna, Kyle bőre kezdett összezsugorodni. Először térdre zuhant, majd a teste összehúzódott, darabokra hullt, és beleomlott saját magába. A teste Sarah szeme láttára puszta csontvázzá vált, de az arca változatlan maradt. – Erősnek kell lenned! – ismételte Kyle bánatosan. Sarah a saját kiáltására ébredt, és ülő helyzetbe lökte magát az ágyán. – Minden oké? – motyogta a szobatársnője álmosan. – Rosszat álmodtam – lihegte Sarah. A szíve hevesen vert. – Bocs, már jól vagyok. A nő megfordult, és szinte azonnal elaludt. Sarah letörölte a könnyeket az arcáról, és várta, hogy lelassuljon a pulzusa. Aztán visszafeküdt, az oldalára fordult, és felhúzta térdeit. A rohadt életbe! – káromkodott magában. Elég megpillantanom Silbermannt, és máris visszatérnek a rémálmaim. De képes volt úrrá lenni rajtuk, ezt tudta magáról. Sarah minden akaraterejét latba vetve rákényszerítette feszült izmait, hogy elernyedjenek. Úgy látszik, a viszontlátás sokkja váratlan reakcióra késztette. Viszont nem először fordult elő vele, hogy valami nagy meglepetés érte. Sőt, az ő életében sokkal inkább ez számított normálisnak. Tudta, mit kell tennie, hogy visszanyerje a lelki egyensúlyát. Légy türelemmel, Kyle! Még nem szálltam ki a játszmából.

ÖTÖDIK FEJEZET Montana

Clea leolvasta a műszereket, és megállapította, hogy már csak pillanatok vannak hátra, és kiveheti a mintát a minikohóból. Remélte, hogy a vegyületeknek ez a keveréke végre a várt multi-ötvözetté alakul, és így megfelelő hordozóanyagként szolgál annak a nanotechnológiának, amely végül egy T-1000-es modellé alakítja. Túl sok kudarcon esett már át laboratóriumként funkcionáló műhelyében. A remény, ez az emberi érzés további kísérletezésre ösztökélte még jóval azután is, hogy agyának elektronikus része arra a következtetésre jutott, hogy az eszközei reménytelenül elégtelenek a feladat végrehajtására. De már az is megnyugtató hatást gyakorolt rá, hogy itt lehetett a letisztult vonalú fém, üveg és műanyag alkatrészek, áramkörök és ellenállások között, s magába szívhatta a vegyszerek és az ózon illatát. Az emberekkel való érintkezés zűrzavara kívül rekedt a helyiségen. A laboratórium alkalmatlansága ellenére hordozott magában némi otthonosságot, és arra a korszakra emlékeztette Clea-t, amelyet sosem fog megpillantani: Skynet világára. Az eszközei alkalmatlanok voltak azoknak a nanoszerkezeteknek a megteremtésére is, amelyek átjárták és életre keltették volna a folyékony fémet, bár erre ekkor még a világ egyetlen laboratóriuma sem lett volna alkalmas. Hiába tudta, hogyan kell elkészíteni valamit, nem álltak rendelkezésére sem az elkészítéséhez szükséges anyagok, sem pedig a szerszámok és műszerek. Clea forrásai – nem úgy, mint Skyneté a jövőben – reménytelenül korlátozottak voltak. Nem tehetett többet, mindössze erre volt képes, de nem adta fel. Eljött az idő, a minta elkészült. Clea bebújtatta jobb kezét a robotkar távirányító kesztyűjébe, és a kar segítségével átöntötte a speciális ötvözetet egy másik edénybe, amelyet kivehetett a kohóból. Az I-950-es sötét szemüveget viselt, hogy védje szemét a fehéren izzó anyag erős fényétől. Sietve elnyomta magában a hirtelen feltámadó reményt, amikor látta, hogy az ötvözet pontosan a kellő viszkozitással folyik. Miután kikerült a kohóból, a hűlő fém gyorsan elszürkült. Clea félretette, hogy kivárja, amíg szobahőmérsékletűre hűl. Forrón remélte, hogy ez a keverék nem fog megszilárdulni, és megfelelő kohéziós erővel rendelkezik majd. A legutolsó próbálkozása egy durva szemcsékkel teli, hasznavehetetlen folyadékot eredményezett, bár a vegyi összetétele már erősen hasonlított a kívánt ötvözetéhez. Ami azt jelenti, hogy közel járok, nagyon közel, emlékeztette magát. Testének organikus része mégis csalódott volt, és némi sikerre áhítozott. Néha teljesen értelmetlennek találta küldetése folytatását. Időnként fontolóra vette, hogy mi lenne, ha mindörökre kikapcsolná magát, és Alissára

hagyná ezt az egész zűrzavart. Sokat aggódott a szélsőséges érzelmek miatt, amelyek időnként a hatalmukba kerítették. Serena egyetlen emlékében sem látszott, hogy olyan mértékben reménykedett vagy aggódott volna, mint néha ő. Bár Serena tökéletes volt. Minden kudarca ellenére Serena Burns pontosan olyan volt, mint amilyennek Skynet tervezte. Amit rólam aligha lehet elmondani, gondolta Clea könyörtelenül. Továbbra is roppant bizonytalanul mozgott az emberek között. A gyorsbüféből kirúgták. Az eset nagyon zavarta, mert nem értette pontosan. Hibátlanul végezte a munkáját: tökéletes sült krumplit és hamburgerhúsokat sütött. Sosem mulasztotta el megköszönni a vendégeknek, hogy betértek hozzájuk, vagy éppen mosolyogva köszönteni őket, vagy jó étvágyat kívánni nekik, miután kiszolgálta őket. Egyszer sem panaszkodott, ha ki kellett takarítania a mosdókat, de még akkor sem, amikor kipucoltatták vele a zsírfogót. Hanem a munkatársai utálták, és a vendégek óvatos pillantásokkal méregették. Sietve ettek, sosem időztek a pultnál, amikor Clea lekönyökölt hozzájuk, hogy elbeszélgessen velük. A kollégák strébernek nevezték, és a műszakvezetőknek többször is vitatkoznia kellett velük, mert senki sem akart egy műszakban dolgozni vele. A végén az igazgató az üzleti forgalom visszaesésére hivatkozva elbocsátotta. Elmagyarázta neki, hogy mivel őt vették fel legutoljára, neki kell elsőként távozni. A férfi bocsánatot kért, és néhány pillanatig úgy tűnt, hogy szíve szerint bátorítón megveregetné a nő vállát, de meggondolta magát. Egyszerűen csak átnyújtott egy csekket, és sok szerencsét kívánt. Túlságosan elszigetelődtem az emberektől, következtetett Clea újra és újra. Végül arra a következtetésre jutott, hogy a személyiségében túl sok a Terminatorokra jellemző vonás, annak ellenére, hogy az ő intelligenciája sokkal rugalmasabb a T-101-esekénél. Serena emlékeinek tanulmányozása egész egyszerűen nem helyettesíthette a valódi tapasztalatokat. Elsősorban azért nem, mert az I-950-es számos dolgot alapvetően nem értett. Például a humor teljesen távol állt tőle. És miközben Serena könnyedén mozgott az emberek között, sőt élvezte a társaságukat, Clea egyszerűen nem szerette őket. Nem utolsósorban azért, mert folyton zavarba hozták. Az I-950-es néha azon aggódott, hogy bizonyos szinapszisai esetleg nem fejlődtek ki a mielőbbi felnőtté válásért folytatott hajszában. Nem volt semmi közös az ő és elődjének személyiségében, holott lennie kellett volna. Hiszen teljesen azonos volt a genetikai felépítésük, és ugyanazokat az

emlékeket, illetve implantátumokat hordozták magukban. Például Clea gyakran fontolóra vette, hogy alkalmas-e a küldetése végrehajtására, míg ez Serenával sosem fordult elő. Az I-950-es a mintára pillantott, és úgy látta, kellően kihűlt ahhoz, hogy kezelésbe vegye. Kiöntötte az asztalra, és elégedetten látta, hogy a halmazállapota gélszerűen cseppfolyós. A leheletnyi salakréteg alatt fényesen csillogó, ezüstszínű fém rejtőzött. Clea felkapta a mintát, és kettéválasztotta. Amikor összepréselte őket a markában, átvették az ujjai lenyomatát, amit biztató jelnek vett. Ám, ahogy elillant belőlük a meleg, a darabok kezdtek megszilárdulni. Clea sóhajtva ledobta a mintákat az asztalra, és elfordult, hogy nekifogjon a takarításnak. Az egyik fémgombóc az olvasólámpa fénykörébe gurult, a másik az asztal szélén állapodott meg. Mialatt Clea dolgozott és a megfigyeléseit elemezte, a lámpa hője hatást gyakorolt a mintára. Nem kellett hozzá sok idő, és egy lágy folt alakult ki az anyagnak a lámpához legközelebb eső pontján. Az ezüstös fém a felette sugárzó hőforrás felé próbált nyújtózkodni. A melegtől legtávolabb eső vége is reagált. A felső része meglágyult és kissé kidudorodott, míg az alsó rész megőrizte Clea kezének lenyomatát. Az I-950-es odalépett az asztalhoz, hogy összegyűjtse a szemetet, és pislogott, amikor rájött, hogy mit lát. Ez valami új. Felkapta a két mintát, és gyorsan elvégzett rajtuk néhány kísérletet. Az anyag különleges tulajdonságokat mutatott. Bármilyen alakúra gyúrhatta, mint a nedves agyagot, és nagyjából megőrizte a kapott formát, miközben reagált a hőre és a hidegre. Belenyomhatta az ujját, vagy átszúrhatott rajta egy tárgyat, és megmaradt ugyanolyannak mindaddig, amíg hőhatás nem érte – akkor a lyukak és mélyedések elsimultak. Nem kimondottan ezt kereste, de azonnal látta, hogy ez az ötvözet is óriási lehetőségeket hordoz magában. Először az jutott eszébe, hogy remekül felhasználható lenne művészeti célokra. Már önmagában is szép volt, és a képlékenysége révén kiváló alapanyaga lehetett építészeti díszítőelemeknek vagy éppen szobroknak. Ez az anyag lehet a belépőm a Cyberdyne-hez! Igaz, ők immár valószínűleg nem foglalkoznak a Skynet-projekttel, de valaki más biztosan, és a Cyberdyne embereinek kapcsolatai révén eljuthat hozzájuk. Odaült a számítógéphez, fellépett az Internetre, és elkezdte keresni a céljának megfelelő művészeti projektet. Valami nagyszabású tervet, ahol a művészek örömmel fogadnak egy merőben új, high-tech anyagot.

Los Angeles, szeptember Jordan zavarodottan tanulmányozta a rövid e-mailt. Elektronikus leveleinek olvasása közben kissé otthon érezte magát, ami sosem fordult elő vele abban a rideg, bérelt lakásban, amelyben élt. Jó hírrel szolgálhatunk! Az ön kedvenc dél-amerikai extra fűszeres marhahúsa úton van! A hajó mától számítva egy héten belül befut! A feladót nem ismerte. Azt biztosan látta, hogy nem Dietertől kapta, és átkozottul biztosan tudta, hogy nem rendelt marhahúst az Interneten. Különösen nem fűszerezettet és nem Dél-Amerikából. Akkor ez mi a fene akar lenni? Kódolt üzenet Johntól vagy von Rossbachtól? A stílusa alapján inkább John jöhetett számításba. Leginkább azért, mert úgy hangzott, mint amilyennek egy tizenhét éves kamasz a kódolt üzenetet képzeli. Noha alig tudott valamit a fiúról, valahogy mégsem tűnt amolyan titokzatoskodó típusnak. Akkor von Rossbach? Talán. A Sector emberei azok közé tartoznak, akik hajlamosak még a bevásárló listájukat is titkosítani. És Dieter volt az, aki előállt az időjárás-jelentés ötletével. Végül is mindegy. Dyson eldöntötte, hogy miképp bánik az üzenettel. Először is ír egy levelet a feladónak, amelyben kijelenti, hogy felbontatlanul visszaküldi a csomagjukat, mert nem rendelt tőlük az égvilágon semmit. Aztán nagyjából egy hét múlva keresni fog egy nagydarab fickót és egy kamasz srácot. Gyorsan lekopogta, majd egy utolsó kattintással útnak indította az üzenetet, és csalódottan felsóhajtott. Azt remélte, hogy John vagy Dieter személyesen lépnek kapcsolatba vele, nem holmi marhahúst forgalmazó társaság álcája alatt. Jó hírei voltak a számukra. Sarah fénysebességgel túlesett a gyógykezelésen a Pescaderóban. Csodával határos módon Dr. Ray áthelyeztette az Encinas szanatóriumba, ami kiváló hírnévnek örvendett. Az ottani pszichiáter nem volt más, mint Sarah korábbi kezelőorvosa, maga Dr. Silbermann, ami azt a reményt keltette, hogy a nő talán két hónapon belül visszanyeri a szabadságát. Törvényesen! Vagyis olyan állapotban, amelyben ritkán volt része az elmúlt tizenhét év során, és Johnnak talán még soha életében.

Jordan megcsóválta a fejét. Ki gondolta volna, hogy Connor mindössze tizennyolc hónappal a Cyberdyne felrobbantása után szabadlábra kerül? És ki gondolta volna másfél évvel ezelőtt, hogy örülni fogok ennek a hírnek?

Von Rossbach Estanciája, Paraguay, szeptember Dieter újabb jelet rajzolt Mexikó térképére, és Johnra pillantott, aki szétvetett tagokkal, kényelmesen elterülve ült egy fotelben. Térképtartóul egy jókora parafa tábla szolgált. Ez volt az egyetlen tárgy, amit Dieter a modernizáció jegyében beállított a dolgozószobájába, miután megvette a birtokot. A tábla kiválóan megfelelt erre a célra. A műholdas felvételek alapján készült hatalmas térképek elképesztően pontosak és részletesek voltak. – Azt hiszem, találunk még Mexikóban, Dél- és Közép-Amerikában is – mondta megfontoltan John. – Legalábbis azokat, amelyekről tudok. Anya sokkal többet fog mutatni. Volt még egy titkos fegyverraktárunk odalent, Ciudad del Este környékén is, de azt anyám odaígérte Victor Griegónak. Tőle hiába kérjük vissza. – Majd meglátjuk – dörmögte Dieter, és a tollával megkopogtatta a térképet –, számoljuk csak bele. Nem az a fajta, aki elrohan a rendőrségre panaszkodni. John felhorkant, és megadta a koordinátákat, majd hozzátette: – Annak a cuccnak java része ócskavas. Talán inkább hagyjuk meg vésztartaléknak arra az esetre, ha minden kötél szakad. – Töprengve nézett Dieterre, aki biccentett, és újabb jelet tett a térképre. John folytatta: – Az Államokban nem vagyok biztos. Elég kicsi voltam még, és egy idő után, hát, nem nagyon érdekelt. Érted, ugye? Dieter megértően nézett fiatal barátjára. – Vagyis akkortájt, amikor őrültnek hitted az anyádat – mondta együtt érző hangon. – Aha – ismerte be John. – Ígérem, kihozzuk onnan, John, méghozzá hamarosan! A fiú grimaszolt, miközben felegyenesedett a fotelben. – Ha van valami, amit megtanultam ebben az életben, Dieter, akkor azt, hogy sose tegyél olyan ígéretet, amit nem tudsz betartani. – Előrehajolva felsandított az osztrákra. – És nincs okunk azt hinni, hogy ez az ígéret meg-

tartható. A minimális őrizet, amiről Jordan beszélt? Könnyen kiderülhet, hogy csapda. – Megrázta fejét, az ajkai színlelt mosolyra görbültek. – Érzésem szerint ez megint valami olyan lesz, amit ellenünk terveznek. Von Rossbach legyintett, mintha elutasítana valamit. – Lehet, hogy így van. De ha tekintetbe vesszük mindazt, ami a Pescaderóban történt vele, lehet, hogy csupán szeretnének elkerülni egy pert. – Oké, felőlem rendben! – John nem tudta elnyomni a kételyeit. Az anyja áthelyezését szándékosan megrendezettnek érezte, de ha elidőzik a kérdésen, az egyetlen lépéssel sem viszi előre. Vigyorogva témát váltott. – Gondolod, eszébe jut Jordannek, hogy kóstolót vigyen anyának a marhahúsból? – kérdezte. – Csak mert imádja! – Lehet – válaszolta az osztrák szelíden. Nem lehetett könnyű Johnnak, hogy még azokat a legalapvetőbb lépéseket sem tehette meg, amelyeket akkor csinál az ember, amikor a szeretteinek egyike kórházba került: nem látogathatta Sarah-t, és nem küldhetett neki virágot. – Jordan nagyon okos, szerintem könnyen összebarátkozik anyáddal. A fiú bólintott, és kissé elpirult. Ordított róla, hogy a világ minden kincséért sem szeretne szentimentálisnak tűnni. – Egyébként – mondta John és a térkép felé biccentett – csak a paraguayi raktárak állapotát ismerem. Ezeket nagyjából évente egyszer leellenőriztük. Lövöldöztünk egy sort az ott tárolt fegyverekkel, hogy ki ne jöjjünk a gyakorlatból. Azt hiszem, a régi szokások nehezen tűnnek el – jegyezte meg végül. – Pontosan ezért vagytok még életben mind a ketten – mutatott rá Dieter, és tollával megkopogtatta a térképet. – Ennél sokkal többre lesz szükségünk. Nemcsak fegyverre, hanem pénzre is. – Tudom – közölte John kissé megváltozott hangon, miközben a férfi szemébe nézett. Dieter fontolóra vette, hogy mit jelenthet ez a tekintet és a különös, alig érzékelhető változás a fiú hangszínében. Várt néhány másodpercet, de John hallgatott. Aztán az osztrák türelmetlenül rákérdezett: – És? – Azon gondolkodom, hogy mennyire vagy felkészülve erre az információra. Von Rossbach kézmozdulatokkal jelezte, hogy rajta, rukkoljon elő vele. John összepréselte ajkait, és röviden annyit mondott: – Drogok. Dieter az asztalra dobta a tollát, és elnézett a semmibe, majd hanyatt vetette magát a székében.

– John, ez pontosan egyike azoknak a dolgoknak, amelyek ellen egész életemben harcoltam – sóhajtott végül. John széttárta a kezét, és vállat vont. – Semmi kemény anyag, azzal nem foglalkoztunk. Akik azzal kereskednek, egytől egyig őrültek. Én csupán marihuánáról beszélek. Még biztos megvannak a kapcsolatok. – Mindannyian őrültek, akik kábítószerrel kereskednek! – vágta oda hevesen Dieter. – Több millió adózatlan dollár folyik hozzájuk! És akkor még nem beszéltem a törvénysértésről, meg persze arról, hogy káros! – Mégis, mit gondolsz, hogyan jutott anyám ehhez a nagy halom fegyverhez? Óvodában dolgozott? Vagy egy mosodában? Beállt kártyajósnak? Ő lenne az első, Dieter, aki eszedbe juttatná, hogy az emberek java része már halott. Csak még nem tudnak róla. – De rossz dolgokból sosem születhet jó! Ha valamit megtanultam, hát akkor ezt! – válaszolta von Rossbach. Akaratlanul is kezdett felmérgesedni. – Erről többet nem óhajtok vitatkozni! – Klassz – bólintott John, és felállt. – Ha elő tudsz állni valami jobbal, én minden megoldásra nyitott vagyok. Ne hidd, hogy nekem tetszik az ötlet – közölte a fejét rázva –, de ez a leggyorsabb módja, hogy elérjük azt, amire gondolok. És hamarosan kifutunk az időből. Dieter felemelte a kezét, hogy elhallgattassa, mire John is felemelte a magáét, és a megadás jelét mutatta. – Éhes vagyok – mondta –, azt hiszem, felzargatom Mariettát némi ennivalóért. Von Rossbach az órára pillantott. – Sok szerencsét – vigyorgott Johnra –, pár perc múlva ebéd. Nem fogja hagyni, hogy bármi elvegye az étvágyadat. – Nem hinném, hogy az én étvágyamat bármi elvehetné, legalábbis étel nem – válaszolta a fiú. – Anyám szerint nekem üregesek a lábaim. Miután John kiment a szobából, Dieter elgondolkodva üldögélt, és az elhangzottakat emésztette. Felugrott, leszedte a térképet a parafa tábláról, és közelebbről is szemügyre vette a fegyver- illetve élelmiszerraktárak helyét jelző köröket. Hát, igen, olvasta Sarah aktáját. Azt jól tudta róla, hogy azokban az években, amelyeket a nehézfiúk társaságában töltött, nem volt éppen első bálozó kislány. De mégis… – Drogok! – horkantott utálkozva. Ebbe képtelen volt beszállni. A térképet az asztalra hajította, hátradőlt, és ujjait összefonta a tarkója mögött. Ha pénzre volt szükségiek, ő vagyonos volt. És ha az Ítélet Napja bekövetkezik, márpedig nagyon úgy fest, hogy be fog következni, utána már mire

megyek a pénzemmel? Vagyis az ügynek fogja szentelni tekintélyes vagyonát. Ráadásul ismert jó néhány unatkozó, dúsgazdag különcöt, akikről úgy sejtette, hogy a kaland kedvéért szívesen beszállnának a játszmába. Időközben felveheti a kapcsolatot néhány fegyverkereskedővel. Nem a nagymenőkkel, legalábbis kezdetben nem. Nem óhajtotta magára vonni a Sector figyelmét. Egyelőre nem. Abból egy ingyenes amerikai nyaralás kerekedne ki, csak nagyon hosszúra nyúlna, talán húsz-harminc évig is eltartana. Talán megkérhetném a fiúkat, hogy úton a fegyház felé ejtsük útba a Pescaderót, és beugorhatnánk Sarah-hoz, amíg ott van. Néhány pillanatot azzal töltött, hogy maga elé képzelte, milyen arcot vágna Sarah, ha megpillantaná őt összebilincselt kézzel és lábbal. Aztán elképzelte a viszontlátást bilincsek nélkül. Végül felsóhajtott. A találkozás szóba sem jöhetett. A minimális őrizet alá helyezést tekintve jó esély kínálkozott arra, hogy néhány hónap múlva kiengedik. Értelmetlen lett volna beavatkozni a folyamatba. Marietta megkongatta az ebédre hívó gongot, mire Dieter felállt. Kíváncsi nagyok, vajon Johnnak sikerült-e kihízelegni belőle némi előleget.

Montana Clea mosolyogva olvasta az elektronikus levelet, amelyet Vladimir Hilltől kapott. Az illető szobrászművész volt, akit egy bizottság kiszemelt egy szobor megalkotására. Az alkotást New Yorkban, a Lincoln Center bevásárlóközpontban óhajtották kiállítani. A bizottság élén történetesen egy bizonyos Mrs. Roger Colvin áll, aki történetesen a Cyberdyne elnökvezérigazgatójának a felesége volt, amely cég történetesen a szobrot szponzorálta. Vladimir lelkesedett az új anyagért. Állítása szerint tengernyi ötletre inspirálta, és alig győzte papírra vetni a terveket. Ki hitte volna? – gondolta lenyűgözve Clea. Milyen kár, hogy olyan erősen rákkeltő. Hill azzal folytatta, hogy teljesen megváltoztatta a szobor terveit. Kért egy rendkívüli találkozót a bizottságtól, és megmutatta nekik úgy az új anyagot, mint az új ötleteket. Őket is elragadta a lelkesedés. Valósággal rajongtak az elgondolásért, és persze, az új anyagért. Hill megírta, hogy valamennyien találkozni óhajtanak Clea-vel, ezért

meghívták a szobor leleplezésére szervezett gálára. Állítólag Mrs. Colvin férje vágyott roppant mód a találkozásra. – Ez az! – kiáltotta Clea, és győzelemittasan a levegőbe emelte összeszorított öklét. Skynet örülni fog. Ha egyáltalán létrejön. De most szilárdan megvetette lábát azon az ösvényen, amely elvezeti őt rég elvesztett, sosem látott teremtőjéhez. Clea Bennet úton volt hazafelé.

HATODIK FEJEZET Encinas szanatórium, október Miután Sarah mindössze szűk hat hónapot töltött a zárt osztályon a Pescaderóban, átszállították abba a szárnyba, ahol a minimális őrizet alatt lévő betegeket tartották. További fél évet lakott itt, majd Dr. Ray elintézte, hogy átszállítsák a szanatóriumba. Ez a hely jóval kellemesebb volt, már persze a zárt osztályhoz viszonyítva. Nem hasítottak sikolyok az éjszakába. Nem hömpölyögtek bűzhullámok a levegőben. Az épület eléggé lepusztult volt, de valahogy kényelmesen ócska, mint egy vendégház, amelyet szegény, de tisztességes emberek laknak. Az itteni hangulat semmiben sem hasonlított a szigorúan őrzött elmeosztály fertőtlenítőszagú, kétségbeeséssel átitatott atmoszférájához. És az itt őrzött betegek nem voltak veszélyesek. Leszámítva talán őt magát. Sarah örömmel gondolt rá, hogy talán percről percre veszélyesebb. Jó volt újra fájdalmak nélkül sétálni. Bár néha a hasában még érzett némi különös feszülést, de az a műtétek utóhatása lehetett. Leginkább akkor feszült a hasa, ha keményen meghajtotta magát – márpedig mindig így tett –, hogy mielőbb visszanyerje korábbi kondícióját. Még a maximális őrizet alatt is sikerült megőriznie a fizikai erejét, amíg Tanya, az az őrült ribanc, ki nem lyukasztotta az egyik artériáját. Sérülései jelentősen csökkentették az állóképességét, de a támadás miatt egyes illetékesekben feltámadt a lelkiismeret-furdalás és az együttérzés, így végül áthelyezték a minimális őrizet alá. Azon a helyen sajnos idegrohamot kapott, mert még mindig gyengének érezte magát, és úgy érezte, sosem nyeri vissza a régi erejét. Nem csoda,

hogy kétségbeesett, hiszen a kórházak kiválóan alkalmasak arra, hogy az ember agya egy kicsit megzápuljon. A Dr. Silbermann-nel való találkozás sokkhatása hamar elmúlt, és Sarah felvette az intézet mindennapos ritmusát. Azt viszont továbbra is meglepőnek találta, hogy milyen mélyen felkavarodott a lelke, amikor váratlanul szemtől szemben találta magát a doktorral. Persze, ez is érthető, hiszen az orvos felügyelete alatt eltelt napjai nem tartoztak élete legfényesebb korszakai közé. Boldog volt, amikor Dr. Ray-re bízták, és különösen annak örült, hogy az utolsó néhány hétben nem háborgatták. De azt is tudta, hogy végül szembe kell néznie a jó Silbermann-nel, és meg kell küzdenie az általa felkavart érzések zűrzavaros kotyvalékával. De még nem. Kérlek, istenem, még ne! Mégis, a kórházi ágyban, a fizikai és mentális kezelésekkel eltöltött hosszú hetek után kissé unatkozott. Nagyon hiányzott neki John, és folyton ő járt a fejében. De Dieternek hála – akit szintén hiányolt nagy magányában –, legalább nem féltette a fiát. Szájának egyik sarka felkunkorodott, és úgy vélte, hálás lehet a sorsnak, hogy unatkozik. Az unalom úgy hatott rá, mint egy különleges gyógykezelés. Egy idő után azon kapta magát, hogy tévéfüggő lett. Ezért aligha lehetett a műsorokat vádolni, Sarah megesküdött volna, hogy úgy hatnak az agyára, mint az altatószerek. De bármit szívesen fogadott, ami segített megőrizni nyugalmát és a lelki egyensúlyát, és ha csapnivaló módon is, de valamennyire elszórakoztatta mindaddig, amíg kiengedik. Amikor Sarah belépett a tévészobába, a nővér éppen csatornát váltott. Sarah levetette magát a kopott fotelek egyikére. – Tudják, ez nagyon fontos és tartalmas műsor – hirdette fennhangon a nővér –, biztosra veszem, hogy valamennyien élvezni fogják – mondta, azzal maga is leült. Sarah kérdőn felvonta szemöldökét, hátradőlt, és bal lábát keresztbe vetette a jobbon. A nővérek ritkán tévéztek a betegek társaságában. Ennek alighanem éppen dolgoznia kellene, máskülönben a nővérszobában üldögélne, és az ottani kicsi, hordozható készüléket bámulná. Talán valóban érdekes lesz, gondolta Sarah.

Oklahoma City, Oklahoma állam Ron Labane a díszletek mögül figyelte, amint Tony bemelegítette neki a

tömeget. A fiúnak nem kellett sokat erőlködni, mivel mindenkit átjárt az izgalom, hogy itt lehet, a show nyilvános felvételén. Az Új Luddita Mozgalom új tévécsatornája tisztességesen tette a dolgát. Hamar elérte a kívánt nézettséget, annak ellenére, hogy a műsoridő java részében természetfilmeket, híreket és környezetvédelmi témájú beszélgetős műsorokat sugárzott. De Labane showműsorától azt várták, hogy legalább hárommillió vagy lehetőleg annál is több nézőt ültessen a készülékek elé. Körülbelül kétszázan voltak jelen a stúdióban. A reflektorok felforrósították a levegőt, amelyben ózon- és parfümillat, továbbá izzadságszag terjengett. Ron annak idején fontolóra vette, hogy Kaliforniába költözteti az egész céget, ahol jobb felszerelés és felkészültebb személyzet várta volna. De némi töprengés után meggondolta magát, és Oklahoma City mellett döntött. Már ezzel is hangsúlyozni akarta, hogy a Luddita Mozgalom valami egészen új. Nem része a politikai életnek, a pénzvilágnak, nincs benne senki zsebében. Manapság, ha valaki elvitte az országos showműsorát a nyugati vagy a keleti partról, az felért egy függetlenségi nyilatkozattal. Már önmagában ez a döntés is megkülönböztette őket. Ron figyelte, amint a kamerák a tapsoló, mosolygó, integető tömeget pásztázzák. A zene lelkesítő volt, mégis jó ritmusú, és miközben figyelt, a közönség elkezdett egy ütemre tapsolni. Az emberek hajladozni kezdtek az üléseiken, míg végül az egész nézőtér mozgásba jött. – A megfelelő pillanat… – mormolta Labane. A magasba lendítette a kezét, és a nézőkkel együtt tapsolva berontott a színpadra. A közönség megvadult. A New Day Show elsősorban beszélgetős műsor volt, amelybe némi zenét is kevertek élesztőnek. Történetesen úgy esett, hogy a fellépő zenészeket és énekeseket maga Ron válogatta ki személyesen. Szerencséje volt. Tengernyi odaadó, lángoló tehetség szaladgált a nagyvilágban, de ez közel sem jelentette azt, hogy a közönség a keblére ölelte volna őket. Megtalálni a tehetséges ifjakat, akik egyetértettek Labane filozófiájával, és azt ízletesen tudták tálalni millióknak, az felért egy kisebb csodával. Egy csodával, amit Ronnak immár negyedik alkalommal sikerült megteremteni. Néhányszor azzal tréfálkozott, hogy kezdi gyanítani, inkább a popszakmába kellett volna beszállnia. Néhány további viccet követően Ron belevágott a beszédébe. Ehhez magára öltötte azt a bizalmas, szinte atyáskodó modort, amit a közvélemény-kutatások a leghatásosabbnak mutattak. – Tudják – kezdte Labane –, azzal a néhány kaliforniai áramszünettel együtt sokan azt mondják, hogy át kell értékelnünk a nukleáris energiával kapcsolatos érzéseinket. – A bevezető után lépésről lépésre vezette hallga-

tóságát, közben többször rámutatott, hogy egyéb forrásokat is kiaknázhatnak, és más úton is közelíthetnek a cél felé. Végül így összegezte mondandóját: – A lényeg az, hogy senki sem fog pénzt fektetni az alternatív megoldásokba, amíg valamennyien beleegyezünk további atomerőművek építésébe. És nem számít, hogy egyesek mit állítanak, a nukleáris erőmű nem tiszta, és nem is biztonságos. Most az elnök arra készül, hogy felmentse őket a korlátlan felelősségvállalás alól. Önök mit gondolnak, mennyire szavatolja ez a törvény a jövőnk biztonságát? Ron meghívott erre az estére egy vendéget, aki a hivatalos iránytól erősen elhajló nézeteket vallott, ráadásul volt egy jó története. Megvolt benne a megfelelő vérmérséklet és a hajlam, hogy személyes üggyé tegye a dolgokat. Ezt Ronnak szándékában állt teljes mértékben kihasználni. Elvégre a „szüntessük meg a pazarlást” jelszó egyike volt a ludditák mottóinak. Bejelentette a reklámszünetet, és megígérte, hogy a szünet után nagy felhajtás következik. Aztán már a bemondó hangja uralta a termet, aki környezetbarát tisztítószerek egész sorát ajánlotta a nézők figyelmébe. Ron átvágott a színpadon, és helyet foglalt az íróasztala mögött, majd a közönségére mosolygott. Biztosan érezte, hogy az adás meghozza a kívánt sikert, és kiváltja a remélt hatást.

Montana Clea lehalkította a tévét a reklám alatt, és a hallottakon töprengett. Ron Labane felhasználása még Serena ötlete volt, egyike azoknak, amit kivételesen Clea is helyeselt. Lehetőséget látott benne, hogy a férfi segítségével összezavarja és megossza az embereket, bár ezt a potenciált az elődje nem használta ki teljes mértékben. Az Infiltrator úgy látta, hogy jelentősen meggyengíthetik az ellenséget, ha felerősödnek a technikával szembeni félelmek. Az emberek az Ítélet Napját és az azt követő korszakot furcsa módon csakis a gépekre, persze, az uralmuk alatt tartott gépekre támaszkodva vészelhették át. Ha még ezt megelőzően utasítják el a technikai vívmányokat, akkor műszaki berendezések és fegyverek nélkül rendkívül kiszolgáltatottak lesznek. És minél kevesebben maradnak életben, annál kevesebben szállnak szembe Skynettel. Labane magát a nukleáris energiát vette célba a nyitóprogramjában. Az atomerőmű az emberek érzékeny pontjának számított, valamilyen okból

kifolyólag leginkább Amerikában. Folyamatosan harcoltak az amúgy roppant hatékony áramtermelő létesítmények megépítése ellen, ami bizonyára Skynetnek is érdekében állt. Ha távol tarthatná az áramfüggő emberiséget az áhított forrásoktól, az szépen destabilizálná a társadalmat. Klikkek alakulnak, még a gazdagok és hatalmasok között is, míg a szegényebbeket egyenesen az őrületbe kergeti az áramhiány. Ami pedig a nukleáris hulladékkal kapcsolatos, tökéletesen jogos félelmeiket illeti, hát, egy balesetet bármikor el lehet intézni. Agyának egy részével továbbra is a műsort figyelve Clea kapcsolatba lépett a T-101-esével, majd a belső látását ráhangolta a gép vizuális szenzorjaira. A Terminator szemével látta, hogy a lopott kamion közvetlenül egy konvoj mögött halad. A kocsioszlop radioaktív hulladékot szállított valahonnan a nyugati partról egy délnyugati tárolóba.

Új-Mexikó A Terminator pontos távolságot tartott az előtte haladó kamion mögött: pontosan százötven métert. A feliratok nélküli, tizennyolc kerekű kamion egy speciálisan kialakított konténert szállított. A hatalmas jármű kíséretét két szintén felirat nélküli, jellegtelen furgon alkotta, ezek közül az egyik előtte haladt, a másik mögötte. Minden nagyon diszkréten történt. Ha az Infiltrator nem tudta volna, hogy pontosan mit keresnek, sosem veszik észre ezt a kamiont. A T-101-es a mellette fekvő holttestre pillantott. Egy kamionparkolóban egyszerűen beszállt a nyitva hagyott fülkébe, és megvárta a visszatérő sofőrt. Amikor a férfi megérkezett, a T-101-es eltörte a nyakát, még mielőtt az ember felfigyelt volna a jelenlétére. Az I-950-es néhány perccel később utasította, hogy induljon el, és vigye magával a hullát, mert az fogja helyettesíteni, amikor a nyomozók majd átvizsgálják a roncsokat. – Most! – jelezte az Infiltrator. A Terminator padlóig nyomta a gázpedált, és a folyékony propánt szállító hatalmas gép felgyorsulva száguldott az előtte haladó kamion felé. A konvoj hátvédjét alkotó furgon megpróbálta útját állni, de a Terminator kiszámította a megfelelő szöget, és ennek megfelelően nekikormányozta a kamionja elejét a furgonnak. Pontosan a megfelelő helyen találta el, így a kocsi lerohant az úttestről, és pörögve bevágódott az út mentén feltűnő első házak közé. Üveg-, fém- és fadarabok repkedtek mindenfelé, amikor a jár-

mű átszakította egy épület vékony falát, és eltűnt benne. Most már semmi sem állt az útjában. A Terminator a hulladékot szállító kamion mellé húzott. Az óriási fémszörnyek egymás mellett haladva ráfordultak egy hosszabb egyenesre. A T-101-esnek bőven volt ideje pontosan célozni. A két jármű nyolcvan mérföldes óránkénti sebességgel száguldott, amikor a Terminator elrántotta a kormányt, és belekormányozta kamionját a másikba. A két jármű összeütközött, és egymásba akadva, oldalazva csúszkáltak ide-oda az úton. Aztán a konténerszállító kerekei a jobb oldali járdaszegélynek ütköztek, mire a jármű egy rándulással az oldalára borult. A következő pillanatban a tartálykocsi is felborult, és a két ronccsá gyűrődő acélszörny egymásba gabalyodva, fülsértő csikorgás kíséretében csúszott még néhány tucat métert. Csodával határos módon nem szakadt fel sem a nukleáris hulladékot tartalmazó konténer, sem pedig a gáztartály. A Terminator egy másodperccel később már az úttesten állt. A pusztulást nézte, és mialatt az esélyeket latolgatta, lassan levette hátáról a gránátvetőjét. A konvoj élén haladó furgon visszafelé száguldott. A Terminator sarkon fordult, és messzebbre futott. Amikor megfelelőnek találta a távolságot, megfordult. A kísérő kocsi közben már majdnem odaért a roncsokhoz. A T-101-es körülbelül száz méterre állt a célponttól. Gondosan célzott, és elsütötte a fegyvert. A folyékony propángáz egyetlen ezredmásodperc alatt gömb alakú, bíborvörös lángtengerré fúvódott. A légnyomás felkapta, és legalább százméternyi távolságra hajította a túl közel merészkedő furgont. A lángözön még ebből a távolságból is elborította a Terminatort, és leszaggatta vagy leperzselte a hús minden ujjnyi darabkáját testének elejéről, de a hátán sem hagyott többet néhány tenyérnyi megfeketedett húscafatnál. A T-101-es elektronikus agya néhány pillanatra kikapcsolt. Amikor ismét magához tért, az égből még javában záporoztak a lángoló roncsdarabok. A robbanás közvetlen közelében álló épületek eltűntek. A Terminator beépített szenzorjai a környék kiugróan magas radioaktív szennyeződését jelezték. – Küldetés végrehajtva – rádiózta. – Állapot? – kérdezte az I-950-es. – Külső burkolat súlyosan sérült, belső sérülés nincs, jelentéktelen nukleáris szennyeződés. Remek, gondolta Clea dühösen, mehetsz vissza a tartályba! A gépre tapadt szennyező részecskék majd útközben leperegnek róla. – Térj vissza a bázisra! Feltűnés nélkül! – Nyugtáztam – üzente a Terminator, és körülnézett. A távolban meglátott egy házat, amelyet megkímélt a robbanás. Az ajta-

jában feltűnt néhány ember; majd kiszaladtak az úttestre, hogy a katasztrófa következményein legeltessék szemüket. Ahol emberek vannak, ott jármű is akad. A T-101-es elindult feléjük.

Oklahoma City, Oklahoma állam Ron elmesélt néhány további energiakímélő fogást, és éppen jó éjszakát kívánt, amikor Tony bedübörgött a színpadra. Labane a másodperc törtrészéig arra gondolt, hogy a srác alaposan eltolta az időzítést, és most kínos, dermedt pillanatok várnak rájuk. A közönség máris felmorajlott, és az emberek fészkelődni kezdtek. Ám Tony félrevonta, és átnyújtott neki egy papírlapot. – Baleset történt – súgta remegő hangon –, legalábbis valószínű. Valami állat belerohant egy tartálykocsival egy sugárzó szemetet szállító kamionba egy kisváros kellős közepén, valahol Új-Mexikóban. Elrendelték a hírzárlatot. Alighanem az egész államnak lőttek! Ron a közönséghez fordult, és a magasba emelte kezét. – Hölgyeim és uraim! – kezdte, miután a hallgatóság elcsendesedett. – Szörnyű híreket kaptam. Felolvasta nekik a hírt. Nem cifrázta, csupán a puszta tényeket közölte. – A munkatársam azt mondja, elrendelték a hírzárlatot a baleset körülményeiről, ami azt jelenti, hogy egy darabig ez minden, amit tudhatunk. Most azt szeretném, ha valamennyien fejet hajtanánk, és közösen elmondanánk egy imát Új-Mexikó lakosságáért. Egy percnyi csend után Ron felemelte a fejét, és végighordozta rajtuk komoly tekintetét. – Most pedig mindannyian őrizzük meg a nyugalmunkat – folytatta –, idővel egyre többet fogunk megtudni. De azt kérem önöktől, hogy miután hazatértek az otthonaikba, írjanak levelet a kongresszusi képviselőjüknek, írják meg nekik, hogy többé nem akarunk ehhez hasonló baleseteket. A nézők talpra ugrottak, és lelkesen tapsolni kezdtek. Olyan erővel verték össze a tenyerüket, ami mindennél ékesebben szólt a haragjukról és a rémületükről. Aztán hirtelen, mintha átváltottak volna egy kapcsolót, elhallgatott a tapsvihar, és az emberek egymás között sutyorogva megindultak a kijáratok felé. Ron nézte őket, amint elmennek, és érezte, hogy lángra kap benne a harag. Ha mindez a show elején történik, akkor több heti munkájuk kárba

vész. Másrésztől viszont, mivel már befejezték a műsort, ez a kis incidens remekül alátámasztotta az elhangzottakat. Erre feltétlenül fel kell hívnia a zsebében tartott újságírói figyelmét. Majd összeállít egy-két cikket, amelyek hangsúlyozzák, hogy a műsorában éppen a nukleáris energiában rejlő veszélyekről beszélt, a baleset bejelentését megelőző percekben. Ron dühösen felhorkant – mindennél jobban szerette volna a képükbe vágni azt, hogy ő megmondta előre!

Encinas szanatórium A műsor véget ért, és Sarah elismerte magában, hogy valamivel több volt semmitmondó, ostoba propagandánál. Amikor a vége-főcím sorai kezdtek végiggördülni a képernyőn, valaki egy papírlapot lobogtatva berohant a színpadra. Sarah feltápászkodott a fotelből. Az járt a fejében, hogy az Új Ludditák műsorait nem éppen a szakma csúcsán álló emberek szerkesztik. A nővér átkapcsolt egy másik csatornára, ahol a képernyő alján futó felirat tudatta, hogy egy folyékony propánt szállító tartálykocsi belerohant egy nukleáris hulladékot szállító kamionba. Te jó ég! – döbbent meg Sarah. A rendkívüli hír azzal folytatódott, hogy a háttérsugárzás még a baleset helyszínétől viszonylag távoli Albuquerque-ben is hétszáz százalékkal megnövekedett… Senki sem hitte volna, hogy ez bekövetkezhet, gondolta Sarah. A konténereket elvileg úgy tervezik, hogy mindennek ellenálljanak, leszámítva egy közvetlen bombatalálatot. Amihez egy propántartály detonációja nagyon is hasonlít. Talán csak a rosszindulat szól belőlem, de ez igencsak szándékosnak tűnik. Az inzerten ekkor az futott, hogy a hatóságok a terrorista merénylet valószínűségét is megvizsgálják. Jó tudni, hogy valaki végre használja a fejét. Valaki végre feltételezi, hogy nem csupán paranoiás agyrémek léteznek, hanem vannak, akik tényleg gyilkolnak.

Montana

Clea elégedett volt. Az időzítés remekül sikerült. Talált egy gyenge pontot, kihasználta, és lecsapott. Most majd hetekig, talán hónapokig rágódnak az ügyön. Elképesztő mennyiségű pénzt költenek a hibák tanulmányozására és kiküszöbölésére. Közben mit sem tudnak arról, hogy minden erőfeszítésük hiábavaló, mert ő újra cselekedni fog. Úgy gondolta, a következő lépés egy katasztrofális olajszennyezés lesz. Clea folyamatosan vizsgálta annak lehetőségét, hogyan hatolhatna be műholdas kapcsolaton keresztül egy hajó zárt hálózatába. Ha keresztülvihetőnek bizonyul, úgy fogja időzíteni a balesetet, hogy az egyik felkapott, népszerű nyaralóhely közelében történjen, lehetőleg főszezonban, hogy a tudósítók a lehető legmegdöbbentőbb felvételeket készíthessék. Vagy egy olyan tengerpart előtt, amelynek mentén fókák élnek. Az emberek megőrülnek az olajban fetrengő, haldokló fókák látványától. Egy darabig eljátszott a gondolattal, hogy egy Terminatorral végezteti el a munkát, de rájött, hogy jobb, ha távolból intézkedik. Az olajtársaságok sokkal nehezebben állnak majd elő a magyarázattal, ha nem lesz kéznél egy bűnbak, mint például egy eltűnt matróz. Fejek fognak hullani, gondolta Clea elégedetten. Milyen elbűvölő kép! Kezdte érteni, hogy Serena miért élvezte annyira a munkáját. ♦♦♦ Clea az utazás előkészítésével foglalatoskodott, hogy Montanát maga mögött hagyva New Yorkba költözzön. Felgyorsította a T-101-esek gyártását, amelynek során felhasználta a Serena készletéből származó utolsó chipeket, és túlhajszolta magát, hogy előállítsa a processzorok hasonmását. Szerencsére szórakoztató, sőt megnyugtató időtöltésnek találta a mikro szerkezetekkel való bíbelődést. Több évnyi kísérletezés kellett volna egy igazi, jövőbeli mikrochip előállításhoz, de amit sikerült összemesterkednie, annak teljesítménye 97,3 százalékban elérte a valódiak teljesítményét, vagyis kielégítően dolgozik majd az átmeneti időszakban. Azt tervezte, hogy az egyik Terminatort kinevezi rokonának és gyámjának, aztán kikapcsolja, és bejelenti a hatóságoknak, hogy a „bácsikája” elhalálozott. A temetés után New Yorkba utazik, hogy találkozzon a Cyberdyne vezérigazgatójával és munkát szerezzen, aminek révén végül kapcsolatba kerülhet Skynettel. Ha valaki ellenőrzi az előéletét, nem fog találni mást, csupán egy elhagyatott faházat és egyetlen rokont, aki a legközelebbi város ökumenikus temetőjében alussza örök álmát.

Röviddel a temetés és Clea távozása után Alissa és a Terminatorok új helyre költöznek Utah államban. Bizonyos idő után az elhantolt „nagybácsi” visszakapcsol aktív üzemmódba, és csatlakozik hozzájuk. Titokban kell majd utaznia, mivel a föld alatt elhalnak az emberi szövetei, amelyeket az új bázisukon majd kicserélnek. Ha a nyomaikat megfelelően eltüntetik, a felszerelésüket és a készleteiket biztonságosan elrejtik, akkor Clea szabadon nekifoghat, hogy teljesítse a küldetését. Ezalatt Alissa átesik a hátralévő fejlődési szakaszokon. Ez a folyamat jóval normálisabb és kétségkívül biztonságosabb ütemben zajlik majd, mint amilyen Clea-nek megadatott. Ezzel egy időben a „kishúga” szert tehet egy emberi inkubátorra. Erre ő egyszerűen nem tudott időt szakítani. Clea éppen arra gondolt, hogy minden remekül megy, amikor Alissa váratlanul beállított a laboratóriumába. – Hol van jelenleg Sarah Connor? – kérdezte a természetellenesen komoly kislány. – Hol van a fia, és hol van a szövetségesük, von Rossbach? Clea döbbenten felnézett a munkapadjáról. Az utóbbi időben agyának elektronikus része egyre ingerültebb emlékeztetőket küldött neki erről a témáról, de ő félresöpörte valamennyit, gyakorlatilag nem figyelt rájuk. Igaz, akadt dolga épp elég, és még Serena küldetéstervezete is az utolsó helyre sorolta Sarah Connort a prioritások listáján, de mégis, figyelmen kívül hagyni valamit, csak mert kellemetlen, az olyan… emberi vonás volt. Az I-950-est olyan heves önutálat fogta el, hogy a számítógépe elárasztotta hangulatjavítókkal a szervezetét. – Nem tudom – válaszolta egyszerűen. Érezte, hogy vér szökik az arcába, vagyis megjelent rajta az emberi szégyenérzet jele. A számítógépe valamiért úgy döntött, hogy ezt az érzést nem fojtja el. Amikor utoljára ellenőrizte, Sarah Connort egy elmegyógyintézetben tartották őrizetben, míg John Connor a barátjával együtt eltűnt. Egyikük hollétéről sem tudott semmit. – Te tudod? – kérdezte Clea. – Igen – válaszolta Alissa –, és nem. – Ez képtelenség – szólt rá Clea –, vagy tudod, vagy nem. Ha tudod, mondd meg, ha nem tudod, találd ki! Akárhogy is, ne pazarold az időmet, rengeteg a dolgom! A húga nagyon bosszantóan tudott viselkedni, ha akart. – Sarah Connor jelenleg egy szanatóriumban van, Los Angelesben – mondta Alissa olyan hanghordozással, mintha idézne valahonnan. – Egy miben?

– Egy olyan helyen, ahol az elmegyógyintézetek és a börtönök lakóit őrzik, mielőtt visszaengednék őket a társadalomba. – Alissa rövid szünet után folytatta. – Nincs semmiféle biztonsági őrizet. Megbíznak a bentlakókban, hogy betartják a házi rendszabályokat. Néha kiengedik őket, és a becsületükre bízzák, hogy visszatérjenek. Elmagyarázzam, hogy mi az a becsület? – Magam is tudom. És mi van John Connorral? – kérdezte Clea. Alissa lebiggyesztette a száját, és bosszantóan fölényes modorban felvonta a szemöldökét. – Van néhány felvételünk, amelyeken von Rossbach alkalmazottai beszélnek a rokonaikkal. Ő és Connor váratlanul hazatértek, aztán ismét eltűntek, és senki sem tudja, hogy hová indultak. Clea érezte, hogy átsuhan rajta a félelem, amelynek nyomán feltámadt benne a harag. – És mégis, mikor akartad megosztani velem ezt az információt? – csattant fel. – És mit kezdtél a helyzettel, ha egyáltalán csináltál valamit? – Akkor akartam beszélni veled, amikor megbizonyosodtam arról, hogy von Rossbach és Connor valóban eltűntek a birtokról. Amit éppen most tettem meg. És természetesen nem kezdeményeztem semmit, amíg meg nem beszéltem veled. Van néhány javaslatom. Clea bátorítón intett, hogy folytassa. – Elküldhetnénk egy Terminatort Sarah Connor után – tanácsolta Alissa. – Bár a rendelkezésünkre álló adatok fényében vonakodnék megbízni ilyesmivel egy értékes eszközt, hacsak nem feltétlenül szükséges. Clea-nek be kellett látnia, hogy ez bizony helytálló nézet. – Szerintem bizonyosra vehetjük – folytatta a kislány –, hogy von Rossbach és John Connor az Egyesült Államok felé tartanak. Valószínű, hogy szándékukban áll kiszabadítani Sarah Connort. Talán szövetségeseket is keresnek. A logika azt diktálja, hogy elég nagy szükségük van társakra. – Akárcsak nekünk – ismerte be Clea. Elméletileg persze ott voltak nekik az Új Ludditák, és a még náluk is fanatikusabb hittestvérek. Bár az ő esetükben a balek és az eszköz kifejezés jóval helytállóbb, mint a szövetséges. Alissa nem vett tudomást a megjegyzésről. – Behatoltam az Egyesült Államok határátkelőinek kamerahálózatába – folytatta –, és megbíztam egy Terminatort, hogy éjjel-nappal figyeljen. – Kiváló ötlet – bólintott Clea –, és azzal is egyetértek, hogy küldjünk egy Terminatort a nőhöz. Talán csak azért, hogy megfigyelje, és jelentsen róla. Ha feltűnik a fia és a szövetségesük, megpróbáljuk egyszerre elkapni

őket. – Talán az lenne a legjobb, ha én mennék megfigyelni – javasolta Alissa –, senki sem gyanakodna egy gyerekre. Az ötletben izgalmas lehetőségek rejlettek, ezt Clea-nek el kellett ismernie, és szívesen kihasználta volna a húga ajánlatát, viszont… A fejét csóválva válaszolt: – Nem. Te túl sebezhető vagy és túlságosan értékes. Nincs senki, aki a helyedre állna. Alissa nem szólt semmit, de Clea tudta, hogy mire gondol. Ha nem áll a rendelkezésükre elegendő I-950-es, akik kivehetnék részüket a munkából, az semmiképpen sem Alissa hibája. Clea kissé haragosan odaszólt a kislánynak: – Olyan keményen és gyorsan dolgozom, amennyire tőlem telik. Pillanatnyilag nincs időnk felnevelni egy újabb Infiltratort. Remélem, az erőfeszítéseim révén te majd több lehetőséghez és időhöz jutsz. Clea maga is érezte, hogy a munkája nem elégséges. Az ösztönei azt súgták, hogy egy fejlettebb világban kiiktatnák, hogy megelőzzék a súlyos hibákat. De itt és most ő volt a létező legjobb eszköz. Nem, ez nem volt teljesen igaz. Alissa volt a jobbik I-950-es, de Clea nem merte felhasználni. Hosszú ideig némán méregette a húgát, aztán mélyet lélegzett, és belevágott: – Attól tartok, hogy a mielőbbi felnőttségért folytatott hajszában hibák keletkeztek a testemben. De a te felnőtté válásodig akkor is nekem kell irányítanom a küldetést. Szükségem van rád, hogy rámutass a hibákra, ahogy az imént is tetted. Ha ezt továbbra is megteszed, boldogulni fogunk. Mihelyt eléred a felnőttkort, cserélünk, és én leszek az alárendelt. Alissa töprengve viszonozta nővére tekintetét: – És mi történik, ha belekezdünk egy új I-950-es előállításába? – kérdezte. – Melyikünk lesz a vezér? – Fogalmam sincs – vallotta be Clea. – Még egyetlen Infiltrator növekedését sem gyorsították fel annyira, mint az enyémet. Még azt sem tudom, hogy egyáltalán alkalmas vagyok-e arra, hogy megfelelő DNS-t szolgáltassak. Lehet, hogy a sietség hatást gyakorolt a petesejtjeimre, és terméketlenné vagy selejtessé tette őket. Ezt egyetlen módon tudhatjuk meg, ha kipróbáljuk. Amire, mint már említettem, jelenleg nincs időnk. A gyermek kérlelhetetlen arcot vágott, és a tekintete elárulta utálkozását. Ő is érzékelte Clea hiányosságait, és szíve szerint azzal korrigálta volna a hibát, hogy végez a nővérével. Viszont végtelenül gyakorlatias is volt. Clea nem volt annyira selejtes, hogy hasznavehetetlen legyen, és kétségbe-

vonhatatlanul lojális volt Skynethez. Maga Skynet is arra biztatta volna mindkettőjüket, hogy használják fel a rendelkezésükre álló eszközöket. – Rendben, értem – bólintott Alissa –, de azt hiszem, hogy annak a Terminatornak, amit Sarah Connor után küldünk, a megszokottól eltérő típusnak kell lennie. Nem ártana, ha kisebb lenne, és megváltoztatnánk a külsejét is. És ne legyen fenyegető a megjelenése. – Jó – bólogatott Clea elgondolkodva –, vagyis inkább egy Kém, mint egy Terminator. Gondoskodnál róla a kedvemért? Az apró I-950-es kissé bosszankodva bár, de bólintott, miközben az ajkát szorosan összepréselte. – És elküldenék egy Terminatort Dél-Amerikába is – folytatta a kislány. – Esetleg rábukkan valami nyomra. Még az is lehet, hogy végezhet velük, ami odalent jóval kevesebb bonyodalommal jár. Az idősebbik I-950-esnek ismét el kellett ismernie, hogy a húga helyesen gondolkodik. – Szerinted nem követhetjük nyomon őket a számítógépekkel? – kérdezte. – De igen – biccentett Alissa –, ha a saját nevüket és az útlevelüket használják. – Jól tudta, hogy a nővére is ki tudja számítani az elhangzottak valószínűségét, ezért nem háborgatta számadatokkal. – Úgy vélem, bizonyos fajta nyomozásokat jobb személyesen lebonyolítani. Clea eltöprengett. A húga nem kérte, hogy maga mehessen. Valószínűleg ő is úgy látta, hogy egy T-101-es sokkal logikusabb választás. És tényleg hasznukra válik, ha megtudják az ellenségeik pontos tartózkodási helyét. – Rendben van, csináljuk így – mondta végül. – Menjen az egyik Terminator. – És ha lehetőség adódik? – kérdezte Alissa. – Végezzen velük. – Akkor megyek, és munkához látok. – A kistermetű I-950-es ezúttal őszintén mosolygott. – Pompás! – Clea viszonozta a mosolyt. Jóval elégedettebben folytatta munkáját. Ezúttal győzni fognak. Biztosan érezte. Alissa magára hagyta nővérét. Jól tudta, hogy az ő agya kevésbé kialakult, ennélfogva Clea jóval okosabb nála. Viszont az idősebbik I-950-es számos kudarcát látva azt is tudta, hogy ő még a fejletlenebb képességeivel is jóval tisztábban látja a dolgokat, és reálisabban felméri a lehetséges következményeket.

Rendkívül aggasztónak találta, hogy Skynet jövője egy a kelleténél gyengébb minőségű ügynök kezében van. Alissa azzal a tudattal vigasztalta magát, hogy Clea még ezzel a csökkent kapacitással is sokkal intelligensebb, mint emberi ellenségeik kilencvennyolc százaléka. Viszont idegesítette, hogy Connorék ahhoz a kétszázaléknyi elithez tartoznak. Túl fiatal volt még ahhoz, hogy átvegye az irányítást. Mármost, ha felgyorsítják a növekedését, az ugyanúgy agyi károsodáshoz és a kognitív funkciók sérüléséhez vezetett volna, mint Clea esetében. Skynet nem jár jobban, ha egy helyett két idióta szolgálja. Agyának elektronikus része úgy látta, hogy küszöbön áll a pánik. Ezért visszafogta bizonyos agyi kemikáliák termelését, miközben más vegyületekét fokozta. Hamarosan lecsillapodott, így alkalmassá vált tervek kovácsolására. Pillanatnyilag nem tehet mást, csak rajta tartja szemét a nővérén, ahogy az emberek mondják. Neki kell helyrehozni Clea tévedéseit. De nincs már messze az az idő, amikor átveszi a parancsnokságot. És akkor majd dönteni fog, hogy a nővére elég hasznos-e ahhoz, hogy megtartsa maga mellett, vagy túlontúl veszélyes, és akkor megszabadul tőle. De addig is – ahogy Clea is mondta –, ha ők ketten összedolgoznak, elboldogulnak valahogy.

HETEDIK FEJEZET Asunción, Paraguay, október John és Dieter ugyanolyan napszemüveget viseltek, és az arcukon ugyanolyan komoly kifejezéssel álldogáltak Victor Griego sírja mellett. A temetőt elhanyagolták. Az ösvényeket felverte a gaz, hervadt virágok barnállottak mindenfelé. A sírkövekre erősített fotókról komor, sötét arcok meredtek a semmibe. John és Dieter összekulcsolták a hasuk előtt kezeiket, és lehajtott fejjel olvasták a feliratot: VICTOR GRIEGO 1938-2001

A szomszédos sírban a csempész anyja aludta örök álmát. A sírfelirat tanúsága szerint a hölgyet elütötte egy autóbusz. – Úgy tudtam, azért halt meg, mert megszakadt a szíve – jegyezte meg halkan az osztrák. – Talán éppen ezért sétált egy busz elé – válaszolta John. – Szerencsétlen asszony – sóhajtott Dieter –, én sem voltam az a kimondott mintagyerek, de legalább nem kergettem az anyámat az öngyilkosságba. – Aljas gazember volt, annyi szent! – helyeselt a fiú. – Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy továbbra is a tiéd az a bizonyos fegyverraktár – szólt Dieter, és elfordult. – Aha – biccentett John, majd még egyszer végigmérte a sírkövet, és megcsóválta a fejét. – Micsoda egy tetű volt! – dörmögte, aztán a vállára lendítette hátizsákját, és csatlakozott a társához. – A gépem négykor indul, nem várhatok tovább. – Ideges vagy? – kérdezte Dieter megértő mosollyal. – Azt hiszem, igen. – Ne aggódj, John! Jó az álcád, még a tulajdon anyád sem ismerne rád. John felhorkant. – Hát, a te anyád talán mégis – módosította véleményét von Rossbach –, de csakis ő! – És veled mi lesz? – kérdezte a fiú, miközben villámgyorsan végigmérte. – Engem ne félts! Maradt néhány trükk a tarsolyomban – vigyorgott Dieter, és kezet nyújtott Johnnak. – Találkozunk Új-Mexikóban! – búcsúzott, miközben kezet ráztak. – Ha akkor még beengednek bárkit is abba az államba – válaszolta a fiú, miközben leintett egy taxit, amely azonnal fékezett, és megállt mellettük. – Menni fog – mondta magabiztosan Dieter, és kinyitotta az ócska járgány hátsó ajtaját –, jó nagy állam. John bedobta zsákját a hátsó ülésre, és beszállt mellé. – Légy óvatos! – szólt ki az ablakon. – De érdekes, én is ugyanezt akartam mondani! – válaszolt Dieter vigyorogva.

Rio de Janeiro, Brazília

John ritkásra trimmelt fekete álszakállt és dús bajuszt viselt; az orrán túlméretezett, fekete szarukeretes szemüveg ült. Nyugtalannak és kiköpött entellektüelnek tűnt, vagyis semmiben sem hasonlított valódi önmagához. Még a testbeszéde is más volt, miközben átballagott az amerikai vámon. Pontosan úgy festett, mint aminek kiadta magát: egy ifjúnak, aki első ízben elhagyja az otthonát, hogy az egyetemre utazzon. Igen, egy egyetemre tartott, de nem azért, hogy tanuljon, hanem hogy összeesküvést szőjön, és újoncokat toborozzon, viszont pontosan olyannak látszott, mint aki oda tartozik. Ideges volt, de alapjában véve boldog, hogy végre mehet. Már alig várta, hogy találkozzon Wendyvel. A lány csupán nyolc hónappal idősebb nála, mégis egyfolytában kölyöknek szólította. John forrón remélte, hogy ez nem lesz téma kettejük között. Fontosnak tartotta, hogy az újoncok tiszteljék őt. Igen, szép is lenne, gondolta, mert túl őszinte volt ahhoz, hogy sokáig hazudjon saját magának. Wendy gyönyörű, nagyon okos, és tetszik nekem. Ebből eredően ő is szerette volna elnyerni a lány tetszését. Csupán az aggasztotta egy kicsit, hogy könnyelműségnek tartotta ezt az érzést. Márpedig ő nem engedheti meg magának, hogy könnyelmű legyen. Az íróasztal mögött ülő vámtiszt becsukta a fiú útlevelét, sietve elhadart néhány formális kérdést, aztán elhessegette maga elől. John megkönnyebbült. Végül is alig másfél év telt el a Cyberdyne elleni támadásuk óta. Bizonyára lapult néhány fotó a vámosok íróasztalában, amelyek róla készültek gyerekkorában, és amelyeken számítógépes eljárással megöregítették a vonásait. Nem lehetek túl vonzó azokon a képeken, vigyorgott magában a fiú. Felrakta hátizsákját a futószalagra, átsétált a fémdetektoros kapun, és a másik oldalon felkapta a zsákját. Alig tett néhány lépést, amikor a háta mögött megszólalt a riasztó. Mindenhonnan szigorú képű őrök siettek egy hawaii mintás inget viselő, őszes-szőkés szakállú, középkorú férfi felé, miközben ő kinyitotta a csomagját. – Ez csupán egy búvárfelszerelés – mentegetőzött a férfi kétségbeesetten –, vakációzó író vagyok! John mosolygott. Kapóra jött neki, hogy közvetlenül azután keletkezett némi zűrzavar, hogy átjutott a vámon. Így ez a jelenet ég majd bele a szemtanúk memóriájába, ő pedig nem lesz több, csupán egy ismeretlen árnyék. Néhány órán belül a Massachusettsi Műszaki Egyetem vendége lesz. Korábban sosem gondolta volna, hogy valaha eljut a legendás egyetemre.

Eleget hallott a New Englandben tomboló telekről ahhoz, hogy ne óhajtsa személyesen is megtapasztalni őket. Most pedig alig várta, hogy odaérjen. Amikor amerikaiként gondolt magára, Kalifornia járt az eszében: a gördeszkázás, napsütés, hullámlovaglás, a Berkeley diákjainak politikai balhéi, vagy az UCLA mérnöki karának ökörködései. Miközben John Massachusetts felé utazott, Dieter egy jóval szeszélyesebben kanyargó úton Kalifornia felé tartott. Mindketten úgy érezték, hogy legfőbb ideje személyesen is találkozni az Interneten megismert emberekkel, hogy kipuhatolják, alkalmasak-e a komolyabb feladatokra. John ötlete volt, hogy mutassanak az egyetemista csapatnak valami Skynettel kapcsolatos bizonyítékot. Néhányan eléggé zavarba ejtő kérdéseket tettek fel arról, hogy John és barátja mit is csinálnak voltaképpen. A fiú tudta, hogy mekkora kockázatot vállal, de azt is, hogy leendő szövetségeseiknek előbb vagy utóbb tisztában kell lenniük a tényekkel. Erre a mostani időpont éppúgy megfelelt, mint egy későbbi. A jövőben nem lesz elég, ha egymástól nagy távolságokban tevékenykedő illetők gyűjtögetik az információkat. Az Ítélet Napját követően szüksége lesz alaposan felkészített, nagy tudású emberekre a kulcspozíciók betöltéséhez, máskülönben sosem fogják legyőzni Skynetet. Most kell kiválogatni és felkészíteni őket, hogy biztosan túléljék a nukleáris rakéták első hullámait. Az apja nem adott részletes leírást arról, hogyan tudták megbontani Skynet védelmi hálózatát, de aligha sikerülhetett pusztán a jó öreg nyers erővel. Kellettek hozzá tudósok, mérnökök és stratégák is. Ha valamikor, hát most jött el az ideje, hogy felkutassa őket. John a zsebében rejtegette a Terminator processzorát, amelyet csokoládérúdnak álcáztak. Valahányszor a kezébe vette, eszébe jutott az a perc, amikor a Terminator feje megpróbálta megharapni. Lelki szemei előtt szélsebesen lejátszódott az összecsapás, amelynek során a gyilkológép megtámadta a repülőjüket, közvetlenül azután, hogy felszálltak a Kajmánszigetekről. A fej továbbra is támadni akart, holott a teste már rég az óceánba zuhant. Tudta, hogy a Massachusettsi Műszaki Egyetemen edződött agyak fel fogják ismerni, hogy mit látnak: egy olyan technológiát, ami messze meghalad mindent, ami manapság létezik. De legalábbis forrón remélte, hogy felismerik, mert ez volt az egyetlen tárgyi bizonyítékuk. Bár, mint bizonyíték, átkozottul meggyőző, gondolta elégedetten John.

Buenos Aires, Argentína Vera Philmore átfutotta a kezében tartott rövid önéletrajzot, majd a papírlap felső pereme fölött, az íróasztala előtt álló isteni teremtményre pillantott. Az önéletrajz szerint Wulf Ingolfsonnak hívták. Vera úgy látta, remekül illik hozzá a név. Mint egy megelevenedett viking harcos! Igaz, elhullatta már a csikófogait, de sebaj, tapasztalatai szerint az ifjak amúgy is unalmasak. Na, és azok a vállak! Ai, caramba! A férfi testének körvonalai remekül mutattak az ablakon keresztül látszó jachtkikötő árbocerdejével a háttérben. Vera imádott a világban kóborolni egy hajórakományra való jóképű, jóvágású fiatalember társaságában. De manapság már a „mindent a szemnek, semmit a kéznek” elv parancsolt. Ez a méretes pasi viszont más esetnek ígérkezett. Elég idős már ahhoz, hogy tudja, mitől döglik a légy. Így aztán, ha mást nem is, némi flörtölést azért fel lehet venni a programba. Dieter semmitmondóan nyájas tekintettel nézte a nőt. Ms. Philmore íróasztala elé nem raktak széket, ami arra utalt, hogy a hölgy nem szereti, ha az alkalmazottai túl kényelmesen érzik magukat a jelenlétében. Másrészről viszont abból, ahogy fel és alá járatta tekintetét a férfi testén, arra lehetett következtetni, hogy minősített esetekben kivételt szokott tenni. Az ötvenes évei elején járó Vera tipikus jó karban lévő szépasszony volt. Hajának színe, a halványan aranyló árnyalatokkal átszőtt pezsgőszín a természetben sehol sem fordult elő, de remekül állt neki, akárcsak méregdrága ékszerei, a vörös, fényes selyemblúz és a fekete torreádornadrág. Egyes nőket a személyiségük és az alkatuk alkalmassá tesz arra, hogy szinte bármilyen ruhát felvehessenek – ő is ezek közé tartozott. – Úgy látom, mindeddig keveset dolgozott matrózként – jegyezte meg a nő. – Alkalmazottként valóban keveset – ismerte el von Rossbach –, de kölyökkoromban mindenféle hajón megfordultam. – Értem – biccentett szemérmesen Vera –, apuka gazdag volt, igaz? – Szó sincs róla, halász volt. De kamasz koromban gyakran beálltam alkalmi matróznak a Côte d'Azur mentén. A barátaimmal képesek voltunk ingyen dolgozni, csak fedélzet legyen alattunk. Imádom a tengert – tette hozzá nosztalgikus mosollyal. Vera rávillantotta legelbűvölőbb mosolyát, és azt válaszolta, hogy nála senki sem dolgozik ingyen. Valahogyan ismerősnek találta a férfit. Nem mintha találkozott volna vele, de úgy érezte, hogy mintha már látta volna

valahol. Nem sokáig törte a fejét, mert tudta, ha úgy dönt, hogy felveszi, úgyis utánanéz az előéletének, mint mindig, ha új embert alkalmazott. Dacára annak, hogy a referenciáival minden rendben. Már csak azért is ellenőrizni akarta a férfit, mert érdekesnek találta, és Vera annyira, de annyira unatkozott. – Nos – mondta végül a hölgy –, tartsuk a kapcsolatot, rendben? Dieter kissé bizonytalannak tűnt, amikor búcsúzóul kezet fogtak. – A Matróztanyán lakom – mondta. – Hamarosan jelentkezni fogok – bólintott Vera mosolyogva. Dieter megfordult, és kisétált az ajtón. Vera élvezte a látványt, a fickónak pompás feneke volt. A hölgy elismerően sóhajtott, és remélte, hogy a derék viking nem ijedős típus. ♦♦♦ Von Rossbach száz százalékig biztosra vette, hogy felveszik. Hosszú évek óta nem használta ezt a személyiségét, de mielőtt útnak indult volna, kissé felfrissítette a tudományát. Az elmúlt időszakban hajózott néhány kapitány alatt, de alapvetően Verát vette célba. Olyannyira, hogy az ügy érdekében megvesztegette a nő egyik matrózát, hogy segítsen neki felkerülni a hajóra. Vera Philmore tökéletesen megfelelt a céljainak. Az útiterve szerint először át fog hajózni a Panama-csatornán, majd fel San Diegóba a következő tíz nap folyamán. A hölgy tekintélyének és pénzének fedezékében besurranhat az Egyesült Államokba anélkül, hogy át kellene vergődnie a repterek jóval szigorúbb és alaposabb biztonsági ellenőrzésén. Akár tetszett neki, akár nem, Dieter von Rossbachot rendkívül feltűnő külsővel áldotta meg az ég. Őszintén úgy hitte, hogy Vera pontosan az a fajta dúsgazdag különc, akit megnyerhet ügyüknek. Ordított róla, hogy tele van kalandvággyal, továbbá ritkán tapasztalható módon független. Ráadásul annyi pénze volt, hogy szabadon szórhatta. Jól jött volna, ha nem csupán a saját alvilági kapcsolataira támaszkodhatnak. Dietert egyvalami aggasztotta: az a csillogás a hölgy tekintetében, ami akkor gyúlt ki, amikor megpillantotta a férfit.

NYOLCADIK FEJEZET Boston, Massachusetts John még soha életében nem járt Bostonban, legalábbis nem emlékezett rá. Annak idején az anyja végigrohant vele számos bámulatos helyen, de ezek legtöbbjén trópusi éghajlat uralkodott, és az utazás magas lőszerfelhasználással járt. A reptér alapján semmit sem mondhatott Bostonról, pontosan olyan volt, mint bármelyik reptér a nyugati világban. Csak akkor kezdte érzékelni a különbséget, miután beszállt a taxiba, és a kocsi Cambridge felé robogott vele. Boston régi város volt. Az úthálózata szeszélyesen kanyargó mintázatot követett. A kisméretű téglákból épített kisebb házak a maguk hullámos ablaküvegeivel és az alkalmanként meglepetésszerűen felbukkanó modern, acélból, betonból és üvegből álló óriások mind-mind arról árulkodtak, hogy ez a hely más, mint a többi. A hangulatában is jelentősen elütött Los Angelestől, ahol John a gyerekkora egy részét töltötte. A taxi a Charles-folyó mentén kanyargó Massachusetts Avenue-n haladt, és a fiú nagyon élvezte a látványt. Már jóval a megérkezésük előtt kiszúrta a Massachusettsi Műszaki Egyetem egyik épületének hatalmas kupoláját. Megkérte a sofőrt, a főkapunál tegye ki, hogy vegyen magának egy térképet az egyetemvárosról, és megkérdezzen néhány apróságot. Miközben a taxi elhúzott, John magára ráncigálta a hátizsákját, mélyeket szippantott a levegőből, és körülnézett. Tetszett neki a hely, csak úgy áradt belőle az energia. Úgy érezte, hogy az elméjét csordulásig töltik az ötletek. Tudta, hogy élvezni fogja a következő néhány napot.

Massachusettsi Műszaki Egyetem, Cambridge, Massachusetts John csendesen besurrant az előadóterembe, és leült a középső oszlop leghátsó sorába. A terem majdnem zsúfolásig megtelt. Tekintetével Wendyt keresve pásztázta a sorokat. Hamarosan úgy vélte, őt látja a középső oszlop közepe táján. Nem tudta biztosan, mert még sosem látta élőben,

és most is csupán hátulról nézte. Mivel pillanatnyilag ennél többet úgysem tehetett, figyelmét az előadásra fordította. Az ember sosem tudhatja, mikor veszi hasznát annak, ha felcsipegeti a tudás néhány morzsáját. Az előadás hamarosan véget ért, pedig John még szívesen hallgatta volna. A professzor olyan élvezetes stílusban tálalta a mondandóját, hogy megirigyelte a hallgatókat. Minden egyes jó tanár egy-egy külön világ. Őket hallgatni sokkal élvezetesebb, mint minden más, beleértve a Neten való kószálást is. Az oszlop közepén ülő lány tényleg Wendy volt. Megfordult, és szabályos arcán töprengő kifejezéssel, a diáktársai között kígyózva indult a kijárat felé. A többiek kettesével-hármasával összeverődve csevegtek egymás között, miközben a lány egymagában lépkedett egyenesen John felé. Amikor Wendyre nézett, John úgy érezte, mintha apró elektromos kisülések csipkednék belülről a hasát. Karcsú volt és kecses, s úgy vágott át a kijáratok felé hullámzó tömegen, mint valami álmodozó. Amikor a közelébe ért, John felállt, és belépett közvetlenül a lány háta mögé. Gondosan megvárta, hogy kiérjenek a teremből, csupán a jókora előcsarnokban szólította meg. – Hé, Őrszem – mondta halkan, de érthetően. Wendy szempillantás alatt megpördült. A szemét tágra nyitotta, a fejét makacs, szinte kihívó szögben felszegte. – Te meg ki a fene vagy? – dörrent a fiúra. John lassan elmosolyodott. – Nem ismered meg a hangomat? Wendy alaposan végigmérte, mintha felbecsülné, hogy kivel áll szemben. – Te még annál is fiatalabb vagy, mint amennyinek kinézel, még ezzel a szakállal is! – Kicsivel közelebb lépett, és résnyire összezárta a szemét. – Micsoda? Álszakáll? – Védekezőn felemelte a kezét, és hátrált egy lépést. – Nem, nem ismerlek. – De bizony – vigyorgott John –, csak még nem találkoztunk. – Aha, biztos úgy van. Na, csaó, kölyök! – Azzal Wendy sarkon fordult, és otthagyta a fiút. John utána sietett, és felzárkózott mellé. – AM néven ismersz – mondta gyorsan –, és telefonon beszéltünk. Szörföztél néhányat a Neten a kedvemért. Wendy megállt, és ismét végigmérte. – És mit keresel itt? – kérdezte gyanakodva. – Úgy éreztem, ideje személyesen is találkozni veled és a csapatoddal –

válaszolta John. – Van néhány információm, amit szeretnék megosztani veletek, és mutatnék is valamit. Mármost az ilyesmit nem lehet elintézni sem telefonon, sem az Interneten – a szája széle felkunkorodott –, és most íme, itt vagyok! A lány ezúttal hosszabb ideig fürkészte, mielőtt megszólalt volna: – Klassz! – Azzal megint elsietett. John néhány pillanatig nézte, ahogy távolodik, aztán megszaporázta lépteit, és ismét mellé szegődött. Egy darabig némán ballagtak egymás mellett. Wendy a gondolataiba merült. Hirtelen felkapta a fejét, mintha éppen álmából ébredt volna, és körülnézett. – Nos, ez volt a mai utolsó előadásom – mondta, és szeme sarkából a fiúra pillantott. – Nézd, ne vedd rossz néven, de addig nem akarlak bemutatni a csapatomnak, ahogy te nevezted őket, amíg nem tudok rólad valamivel többet. Szóval, mi lenne, ha beülnénk a diákklubba, innánk egy kávét, és elbeszélgetnénk? – Oké, és milyen a kávé a klubban? – Mihez képest? – mordult fel a lány. John a tágra nyitott, gyönyörű szemekbe nézett. Hű, de tüzes kis teremtés! – Hát, mondjuk egy teához képest? Wendy arcán végre megjelent egy halvány mosoly. – Őszintén szólva, mindkettő olyan, mint a mosogatólé. Talán maradjunk valami üdítőnél. – Akkor legyen egy energiaital? – Isten ments! Tudom, mindenki azt hiszi, hogy mi, gólyák ilyen vacakokon élünk, de én nem! Mialatt beszélt, megérkeztek a klub bejáratához. Wendy belökte a lengőajtót, és bevezette Johnt egy jókora terembe, ahol valósággal nyüzsögtek a hallgatók. – Nézd – kezdte John, és megfogta a lány kezét, de a tekintete láttán gyorsan el is engedte –, ez egy kissé zsúfoltnak tűnik ahhoz a beszélgetéshez, amit terveztem. Wendy kétkedve viszonozta a fiú tekintetét. – Itt senki sem ismer téged – mutatott rá –, sőt én sem ismerlek. Vagyis nincs okunk feltételezni, hogy bárki kihallgatna minket. – Hé, Wendy! – ordított feléjük egy magas, szakállas egyetemista. A lány elmosolyodott, és integetett. – Találkozzunk ma este Snog szobájában! – kurjantott a szakállas, majd rávigyorgott Johnra, és eltűnt a szemük

elől. Wendy jelentőségteljes pillantást vetett a fiúra, aztán odalépett egy automatához, és vett magának egy cukormentes üdítőt. John bedobott egy egydollárost a gépbe; ő egy kólát választott. Miközben követte a lányt, aki egy üres asztal felé tartott, arra gondolt, hogy esetleg meghívhatta volna arra az üdítőre. De talán mégsem. Ha ő fizeti az italát, az az Államokban esetleg jelent valamit, amiről fogalma sem lehet egy olyan srácnak, aki Dél-Amerikában járt iskolába, amelyikbe ráadásul csakis fiúkat vettek fel. Wendy lehámozta magáról a hátizsákját, leült, és belekortyolt az üdítőjébe. John is megszabadult a maga csomagjától, leült vele szemben, és azon töprengett, hogyan vágjon bele. Odahaza természetesen tucatszor elpróbálta, hogy mit fog mondani, de most valamiért úgy érezte, hogy azokkal a módszerekkel itt nem megy semmire. Az internetes ismeretségük és az egyetlen telefonbeszélgetésük nyilván nem jelentette azt, hogy ismerik egymást, legalábbis a lány szemében. Szólnom kellett volna neki, hogy jövök, gondolta. Akkor viszont Wendy nemet mondhatott volna, és talán meg is tette volna. Ő pedig mindenképpen idejött volna, amely esetben a lány még ellenségesebb lenne, mint jelenleg. Mégis, váratlanul, álcázna felbukkanni… John gyomra összerándult. Erről szépen elfelejtkezett. Pontosan így csinálják az orgyilkosok. Semmiképpen sem akarta, hogy a lány őrültnek tartsa. Ó, hagyjad már, John, így is őrültnek fog tartani, csak éppen másfajta őrültnek, szólt rá saját magára. – Nos, beszélni akartál! – szólt rá a lány. – Jó lenne, ha még ebben az évben elkezdenéd! John végigsimított az állán, és halkan odaszólt neki: – Semmi szükség rá, hogy felhúzd magad! – Mégis, mit vártál, mit mondok, ha csak így felbukkansz? És ez az álszakáll! Már a kezdet kezdetétől fogva kissé különösnek tartalak, és meg kell mondjam, nem tetszik nekem ez az egész. – Lassan megcsóválta a fejét, és nyomatékosan megismételte: – Nagyon nem tetszik! John hagyta, hogy kissé elragadják az érzései. – Tudod, Wendy – kezdte hevesen –, érdekesnek találom, hogy tökéletes nyugalommal betörsz számodra ismeretlenek magánéletébe, egy általad ismeretlen ember kérésére, egy általad ismeretlen cél érdekében. De amikor megpróbálok szemtől szemben találkozni veled, hogy magyarázattal szolgáljak, előjössz ezzel az eléggé undok viselkedéssel, ami olyan, mintha azt sikoltanád, hogy „Hé, valaki behatolt a személyes terembe!” Wendy álla leesett, és kihúzta magát ültében. Aztán röviden felkacagott,

és már éppen szóra nyitotta a száját, de John sietve folytatta: – Felrémlett benned valaha is, hogy amit csinálsz, attól eltekintve, hogy erkölcstelen, még veszélyes vagy törvénytelen is lehet? – Nem – vágta rá nyomban a lány –, annyira azért nem vagyok ügyetlen, és nem csinálok mást, csupán nézelődöm a fájlok között. Az információnak pedig szabadnak kell lennie! Ezúttal John álla esett le. Egek ura, mennyire ártatlan! Ami körülbelül olyan lehet, mint amikor valaki legyőzhetetlennek érzi magát. Ő is így érzett valaha, de az még a T-1000-es látogatása előtt volt, és igazából már nem is emlékezett erre az érzésre. – Hát igen, ideális esetben valamennyien szabadok lennénk és jól tápláltak, és mindannyiunknak lenne egy meleg, biztonságos lakása, ahol éjszakára meghúzzuk magunkat. De a világ nem így működik jelenleg. Hát szerinted? – kérdezte kihívó hangon John. Wendy csak felnyögött, és meredten bámulta. – Vigyázz az információ szabadságáról locsogókkal, mert ezt sokan csak másokra nézve tartják kötelezőnek, de magukra nézve nem! – javasolta John. – Kezdjük ott, hogy nem lett volna szabad belekeveredned ebbe a játszmába anélkül, hogy alaposan utánajártál volna a megbízódnak! A lány könnyedén vállat vont. – Leellenőriztelek – mondta egyszerűen –, amennyire tőlem telt. Az IPcímed egy Dieter von Rossbach nevezetű emberé, aki nem te vagy. Hogy miért használod az ő számítógépét, azt nem tudtam kideríteni. És nem találtam sehol hivatkozást semmiféle AM-re. Ez arra utal, hogy vadonatúj név. Szóval, vagy még te magad sem csináltál ilyesmiket, vagy olyan csúnyán eltoltad a dolgot, hogy új nick-névre volt szükséged. A fiú röviden fontolóra vette a választ. Nem is rossz, ahhoz képest, hogy a java része következtetés. Megdörzsölte az arcát, persze óvatos mozdulatokkal, nehogy elmozdítsa az arcszőrzetét, majd Wendyre nézett. – Nos? – kérdezte a lány, felvonva a jobb szemöldökét. – Igen, új név. Pillanatnyi szükségemben agyaltam ki – ismerte el. – Korábban magam is kutakodtam lopva a Neten, de olyan még nem volt, hogy másokat is belevontam volna… – Legörbítette száját, és megcsóválta a fejét. – Igen, ez nekem is új. Wendy fújt egyet, hátravetette magát a széken, és elmélyülten tanulmányozta a fiú arcát. Fiatal volt, semmi kétség, még nála is fiatalabb, de idősebbnek érződött, és a lány ösztönösen tudta, hogy megbízhat benne. Talán valóban feleslegesen húzta fel magát. – Szóval, mi ez az egész? – kérdezte. – Gondolom, nem azért utaztál

Dél-Amerikától idáig, mert csinosnak tartasz vagy ilyesmi. – Pedig annak tartalak – vigyorgott John, aztán megadón felemelte mindkét kezét, hogy elhárítsa a visszavágást. – Talán az is benne volt. Azért vagyok itt, mert felelőtlenség lett volna részemről, ha tovább folytatjátok a kutatást anélkül, hogy fogalmatok lenne, mit és miért csináltok. Nem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy akár veszélyes is lehet. Persze, nem fegyverdörgésről beszélek – legalábbis átkozottul remélte, hogy nem –, talán inkább a kockázat a helyes kifejezés. – Kockázat? – kérdezte Wendy, és tekintetét a fiún tartva ivott néhány kortyot. – Igen, ha nekünk dolgozol, esetleg kockára teszed az itteni jövődet. Pontosan ezért vélem úgy, hogy több információra van szükséged. A lány az ajkába harapott, lassan bólintott, és a fiú sötét szemébe nézett. AM a lényegre tapintott. Amit csinál, azt a hatóságok, illetve az egyetem vezetése a legjobb esetben is etikátlannak ítélheti, ha nem is számít ritkaságnak. És ez bizony hatással lehet a karrierjére. – Hát, legyen – mondta végül –, hallgatlak! Oké, indul a móka, gondolta magában John, és belevágott. – Valahol a nagyvilágban egyesek azon dolgoznak, hogy megteremtsenek egy rendkívül veszélyes, katonai célokra tervezett mesterséges intelligenciát. Mi ki akarjuk deríteni a kutatás pontos helyszínét. – Az Egyesült Államok projektje? – kérdezte pillanatnyi szünet után Wendy. – Persze, ki másé lenne? – Csak mert te paraguayi vagy, nem? – Én az Egyesült Államok állampolgára vagyok, csak Paraguayban élek – mondta türelmetlenül John. – Nos, mi a véleményed? – Gőzöm sincs – vallotta be a lány –, csak arra lennék kíváncsi, hogy milyen érdeked fűződik ehhez az egészhez? Sajnos a jelekből ítélve tényleg igaz, kesergett magában John, hogy az amerikaiak önzőek. Ha nem vagy idevalósi, mit törődsz azzal, hogy mi mit csinálunk? A lány naiv, és ha nem is szándékosan, de arrogáns; finoman fogalmazva. – Az az érdekem, hogy megállítsam ezt a kutatást, de legalábbis lelassítsam az előrehaladását. Wendynek hirtelen bevillant, hogy hol kezdődött az ismeretségük, és gyanakodva megkérdezte: – Te egyfajta luddita vagy? – Ezt most kérdezed meg? – John bősz tekintettel jutalmazta a köny-

nyelműséget. – Nem, nem vagyok luddita. Készséggel elismerem, hogy van néhány jó ötletük, de nem hinném, hogy az ideológiájuk egészében alkalmazható lenne a való életben. És nem szeretem a terroristákat. Valamennyien önző, beszűkült tudatú bolondok, ha engem kérdezel. Engem csupán ez a nyavalyás projekt érdekel, amelyet le kell állítani. Alapos okom van rá, amit el fogok magyarázni egy kevésbé nyilvános helyen. De nem azért vagyok itt, hogy téged piszkáljalak, Wendy, eszem ágában sincs. – Olvastad Ron Labane könyvét? – kérdezte töprengő arcot vágva a lány. – Nem volt rá időm. – Szóval, valójában fogalmad sincs, hogy a céljaik megvalósíthatóak-e, vagy sem – vágta ki a lány, majd összefonta a karját, és várta a választ. John kissé zavarba jött. Most akar vitatkozósdit játszani? Számára a kérdés, és az azt követő kérdezz-felelek játszma ismeretlen terep volt, míg a lánynak nyilván nem. Vagy talán csak az időt húzza, gondolta a fiú. Megpróbál időt nyerni, hogy végiggondolhassa, mit keresek itt, ezért próbálja elterelni a szót ezzel az ökörséggel. – Tudod, mit? – kérdezte végül John. – Igazad van. Nincs jogom vitatni a ludditák ideológiáját, mert egyetlen percig sem tanulmányoztam az álláspontjukat. Szerintem árnyékra vetődnek – a mellkasára tapasztotta tenyerét –, de ez engem nem érdekel. Nekem egyetlen tennivalóm van, és ez felemészti minden időmet és energiámat. Remélem, meghallgatod azt, amit el kell mondanom, aztán te és a barátaid továbbra is segíteni fogtok nekem. És ha mégsem, akkor bízom benne, hogy legalább hallgatni fogsz. Számomra minden más lényegtelen. Oké? A lány kissé felszegte a fejét, és lebiggyesztette az ajkát. – Majd meglátjuk – mondta, és ismét kortyolt az üdítőből. Lerítt róla, hogy bosszús, és zavarban van. – Szóval, kerítettél már magadnak szállást? – Igazából azt reméltem, hogy tőled kapok néhány ötletet. Wendy jeges tekintetét látva John megértette, hogy a lány alaposan félreértette a választ. – Úgy értem, egy szálloda vagy motel, vagy mifene címét – tette hozzá sietve. – Ha találsz is helyet a bostoni vagy a cambridge-i szállodákban, eléggé drágák, és a kiadó szobák is azok. Majd megkérdezem pár ismerősömet, hogy befogad-e a szobájába. Wendy felállt, és a vállára vette hátizsákját. – Itt is ehetsz, ha úgy tetszik – folytatta –, elég pocsék, de legalább olcsó. Vannak éttermek az egyetemvárosban, amelyek elfogadható áron ad-

nak egészen tűrhető kajákat. John is felemelkedett, hogy kövesse, de a lány tiltakozva felemelte a karját. – Most megyek, hogy beszámoljak rólad a barátaimnak, és nem szeretném, ha ott lennél. Gyere vissza hét harmincra, és elviszlek a találkozóra. Már megtett néhány lépést, amikor a válla fölött hátraszólva annyit mondott: „szia”. John faképnél hagyva, kissé bambán álldogált. Fogalma sem volt arról, hogy mi fog kisülni ebből a beszélgetésből. El akarta nyerni Wendy tetszését, és tény, hogy túlzásba vitte a dolgot, ami kiváltotta Wendy ellenkezését. Meg kellett volna várnia, amíg a lány magától rájön arra, hogy miről beszél. Hangosan kifújta a levegőt. Nem csoda, hogy anyám egy időre becsavarodott, gondolta szomorúan. Hiába van igazad, nem mész vele semmire, ha az igazad ennyire különös és hihetetlen. A hátára lendítette a zsákját, és körülnézett a diákokkal teli, zajos helyiségben. Szívből remélte, hogy Dieter jobban boldogul, mint ő. Hirtelen feltámadt benne a vágy, hogy hátat fordítson Bostonnak, és megszervezze a találkozót a fegyverkereskedőkkel. Ez az érzés biztos jele volt annak, hogy a dolgai nem állnak valami fényesen az egyetemen.

Buenos Aires, Argentína Alissa széles hálót vetett ki, amikor nekifogott von Rossbach és John Connor keresésének. A fiú átcsúszott rajta, de a Sector egykori ügynöke az egyik régi fedőnevét használta. Amikor Vera Philmore szétküldött az Interneten néhány lekérdezést, amelyekhez a Wulf Ingolfson nevet csatolta, az e-mailek fennakadtak az Infiltrator virtuális szűrőin. A név láttán azonnal jegyet váltott egy repülőgépre, amely a nő akkori tartózkodási helye felé indult. Mire a Terminator kiért a kikötőbe, Philmore jachtja már a nyílt tengeren járt. Nem volt nehéz szerezni egy másolatot az útitervéről. A T-101-es kiértékelte az adatokat, és nyomban visszatért a reptérre. Hamarosan talált egy kisebb gépet, amely másnap délután indult a brazíliai Macapába.

KILENCEDIK FEJEZET A brazil partok előtt, a nyílt tengeren Vera képtelen volt ellenállni a vágynak. Kecsesen odasiklott a kormányosfülke műszereit tanulmányozó termetes férfi mögé, és finoman végigsimította azt a kemény farát. Mindehhez hozzájárult a meleg szellő, a tiszta, kéklő víz látványa, a friss, sós levegő és a gázolaj szaga… – Segíthetek valamiben, Ms. Philmore? – kérdezte Dieter anélkül, hogy hátrapillantott volna. – Honnan tudta, hogy én vagyok? – kérdezte a nő kissé meglepetten. – Nem hinném, hogy Arnie vagy Joe ilyesmire vetemedne, asszonyom. – Vera felkacagott, mire a férfi hozzátette: – Különben is, felismertem a parfümjét. – Remélem, tetszik az illat, Wulf – mondta a nő, és Dieter mellé lépett. – Egyedi keverék, külön nekem gyártják! – Nagyon kellemes – ismerte el a férfi, és a szeme sarkából Verára nézett, aki elkapta a villámgyors pillantást. – És nagyon nőies! Vera kicsit kellette magát. Nem haladt olyan gyorsan, mint amennyire remélte, és a jövő hét végére elérik San Diegót. – Azt hittem, észre sem vette – mondta, és csücsörített az ajkával. – Hát persze, hogy felfigyeltem rá! – mosolygott az osztrák. Vera érezte, hogy a szíve összevissza verdes. Ritkán történt vele ilyesmi, de nagyon szerette ezt az érzést. Úgy érezte, ideje magasabb sebességbe kapcsolni. – Tudja, szívesen szakítanék időt arra, hogy egy kicsit összeismerkedjünk – közölte merészen. – Szeretem megismerni a legénységemet, ha már egész idő alatt egymásra vagyunk utalva. Ha ráér ma este, esetleg együtt vacsorázhatnánk. Dieter arcára kiült a csodálkozás, amikor odafordult a nőhöz. – Megtiszteltetésnek veszem – dörmögte udvariasan. Mi mást mondhatott volna? Alig várta, hogy négyszemközt beszéljen vele, és kiderítse, mennyire alkalmas szövetségesnek. Csak azt nem akarta, hogy ennyire személyes módon győződjön meg róla. Pedig Vera Philmore az a fajta ember volt, aki szerette személyesen intézni a dolgait. Szokatlan

módon von Rossbach hirtelen úgy érezte, hogy nem ura a gondolatainak. – Akkor pontban nyolckor! – Vera boldogan rámosolygott, majd egy riasztóan árulkodó tekintet kíséretében hozzátette: – Addigra legyen nagyonnagyon éhes! – Ó, te jó ég! – mormolta Dieter, miközben a nő elsomfordált mellőle. ♦♦♦ – Hát ez csodás volt! – sóhajtott Dieter. – Még a legénységi konyhán sem főznek így, pedig az sem rossz! Vera kuncogott, és odaintette magához a szobalányát, aki egy mahagónidobozt tartott a kezében. Vera megfontoltan csücsörített, aztán kiválasztott egy szivart. Ügyesen lecsípte a végét a dobozból kivett szivarvágóval, és az egyik gyertya fényénél rágyújtott. Dieter felé biccentett, mire a szobalány a férfi elé tartotta a dobozt. – Kubai – jegyezte meg a nő, illatos füstfelhőt lehelve az osztrák felé. – Még abból is a legjobb minőség. Szereti a jó szivart, Wulf? – Inkább csak a különlegességeket. Dieter is kivett egy vaskos dohányrudat, levágta a végét, és rágyújtott. Hosszan beleszívott, mélyen letüdőzte a füstöt, aztán hanyatt dőlt, és hoszszúkás füstfelhőt fújt a kabin mennyezetére. A világítás meghitt volt, és a hajó farában kialakított helyiség ablakain keresztül pompás kilátás nyílt a sötét óceán felett lebegő teliholdra. Vera felállt, mire Dieter is gyorsan felpattant. – A konyakot a társalgóban igyuk meg! – javasolta a nő. – Megtenné, hogy tölt nekem, drága? Aj-aj, már a becézgetésnél tartunk! – nyögött magában Dieter. Nem mintha nem szívesen bújt volna ágyba ezzel a remek nővel, de úgy vélte, a szex mindent tönkretehet. Meg akarta nyerni Verát, hogy felhasználhassa magas szintű politikai kapcsolatait, a mozgékonyságát és a pénzét, hogy élelmiszer- és fegyverraktárakat létesíthessen, amelyekre nagy szükségük lesz az Ítélet Napja után. Ehhez az ügy iránti komoly és őszinte elkötelezettségre volt szükség, nem holmi romantikus kapcsolatra. Semmi sem vált ki pusztítóbb érzéseket a szerelmi csalódásnál. Töltött az asszonynak egy konyakot, miközben magában örvendezett, mert Vera hidegen szerette ezt az italt. Volt egy fura szerkezet a bárpulton, amivel megmelegíthette volna, de pillanatnyilag nem volt abban a hangulatban, hogy gyúlékony folyadékokkal bűvészkedjen. Átnyújtotta a jókora, öblös poharat, és leült a nővel szemközti kanapéra.

Vera bánatosan rámosolygott, és megszólalt: – Azt hiszem, ideje bevallani, hogy pontosan tudom, kicsoda ön. – Tessék? – hördült fel Dieter, és megdermedt. A nő hátravetette a fejét, és szívből kacagott. – Tudom, hogy maga Dieter von Rossbach. Van néhány közös barátunk. Bár már elég régen eltűnt a színről. Valójában – folytatta, miközben lerakta poharát a dohányzóasztalra – csupán azt tudom felidézni, hogy láttam önt a Town&Country társasági rovatában. Néhány rendezvényre mindkettőnket meghívtak, csak éppen maga nem jelent meg. Biztosíthatom, emlékeznék önre, ha felbukkant volna. Kecses mozdulattal az ajkához emelte szivarját, és beleszívott, amíg a válaszra várt. De von Rossbach leforrázva hallgatott, bamba képet vágott, és teljesen megfeledkezett a konyakjáról. – Kíváncsi lennék – folytatta Vera –, hogy miért játszik matrózosdit az én kis hajómon? – Azzal hátradőlt, beleszívott a szivarba, majd kifújta a füstöt, és a halványkék ködön át fürkészte a férfit. Dieter végre magához tért. Elismerő tekintettel pillantott a nőre. Túl könnyen megfeledkezett arról, hogy Vera Philmore nem az a tipikus üresfejű szöszibaba. Imádott nevetni, megvetette a formaságokat, és egészséges humorérzék szorult belé. Viszont a vagyona java részét ő maga gyűjtötte össze, és végtelenül független volt. – Megmondom őszintén, nem készültem fel arra, hogy erről beszéljek magának – ismerte be Dieter. Igazából fogalma sem volt, hogyan győzhetné meg Verát arról, hogy amit mondani készül, az színigaz. – Azt elhiszem! – Vera vállat vont, és másfelé nézett. – Nem ön az első jóvágású fickó, aki álnéven felszáll a hajómra. Viszont maga az első, aki dúsgazdag. Lehetne saját jachtja és saját legénysége. Szóval, hogy hangzik a sztorija, kedves von Rossbach? – Maga mit gondol? – vágott vissza az osztrák. Vera a kristály hamutartó pereméhez ütögette szivarját, és a vaskos, szétmálló hamudarabot nézte, miközben beszélt. – Azt gondolom, hogy ön szeretne titokban besurranni az Egyesült Államokba, mert valamilyen oknál fogva arra számít, hogy feltartóztatják a határon. Hogy tetszik? – kérdezte mosolyogva. Dieter elhúzta a száját, és megvonta a vállát. – Telibe talált, Vera. Egészen lenyűgözött. – Megkértem Arnie-t, hogy járjon utána a maga dolgainak, innen tudom, hogy nem csempészkedik. És talán csak áltatom magam, de nem hin-

ném, hogy az alkalmazottaim közül valamelyik a maga bűnsegéde. Szóval, marad a kérdés, hogy miért utazik inkognitóban. Rátérne végre a lényegre? – Tudja, az az én nagy bajom – kezdte Dieter, és összerándult –, hogy a történet annyira hihetetlen, attól tartok, áthajíttat a korlát felett, amikor a végére érek. – Nincs miért aggódnia, kedvesem – dorombolt a nő –, látjuk Brazília partjait. Néhány óra alatt kiúszik. Vágjunk bele! Hol járt azokban az években, amikor elvileg együtt kellett volna buliznunk? – Egyéb dolgom akadt! Dieter felállt, és elkezdte kigombolni az ingét. Vera majdnem a homloka közepéig felrántotta a szemöldökét, szemét tágra nyitotta, és akarvaakaratlanul kéjes mosolyra húzta a száját. Amikor az osztrák levette az ingét, Vera először arra figyelt fel, hogy mennyire izmos a felsőteste, bár nem amolyan túlgyúrt izomember módjára. A férfi izmai inkább funkcionálisak voltak, és vaskosságuk ellenére valahogy mégis formásak. Vera testén végigfutott az izgalom, amikor arra gondolt, hogy az osztrák esetleg megpróbálja elcsábítani. Aztán meglátta a sebeket. – Te szent ég! – suttogta. – Mi a fene történt magával? Dieter szélesen mosolygott. Nem tehetett róla, de örült a nő reakciójának. Az agyának egy távoli zugában arra gondolt, hogy vajon hogyan reagálna Sarah. – Ezt itt – mutatott egy sebre, amely úgy festett, mint egy második köldök, néhány ujjnyival a valódi mellett – golyó ütötte. Bejrútban kaptam. Ezt – mutatóujját a felkarján vöröslő, félhold alakú sebre tette – késsel csinálták, egy olyan igazi, görbe arab pengével. És végül ide – mutatott végre arra, amelyik a legjobban érdekelte a nőt – egy Abdul el-Rahman nevű ürge megpróbálta bevésni a neve kezdőbetűit. Megöltem, mielőtt befejezhette volna. Ezek a fickók néha teljesen begőzölnek, és elfelejtkeznek arról, hogy nem halhatatlanok. – Vagyis, mi volt maga? Egyfajta zsoldos? Vera kényelmetlenül fészkelődött. Nem egészen így képzelte ezt a beszélgetést. – Dehogy – legyintett Dieter –, terrorelhárító titkosügynök voltam. Most vagyok zsoldos – rámosolygott a nőre. – Roppant romantikus leírás, nem gondolja? Vera visszamosolygott, és kissé elpirult. Sebesen pislogott néhányat, és gyorsan belekortyolt a konyakjába. – És valójában mit akar? – kérdezte.

Dieter vett egy mély lélegzetet, mire a nő tekintete a mellkasára siklott. Vera erőnek erejével kényszerítette magát, hogy másfelé nézzen. – Esetleg, azt… – hebegte zavartan, és bizonytalanul intett. Dieter megértette, hogy mire gondol, és boldogan engedelmeskedve visszavette az ingét. – Pillanatnyilag nem akarok mást, mint bejutni az Államokba. Méghozzá a kerítés alatt, hogy úgy mondjam. Aztán pedig remélem, meg tudom nyerni önt, hogy anyagilag támogasson egy meglehetősen fontos küldetést. Vera titokban sokszor álmodozott arról, hogy egy napon valaki betoppan az életébe, és megpróbálja megfejni a vagyonát valami elkeseredett küldetéshez. Természetesen nem volt bolond. Egyesek időről időre megpróbálták manipulálni, hogy elnyerjék a támogatását drogügyletekhez vagy valami zsarnok hatalomra juttatásához. Neki viszont olyan forrásai voltak, amiről egy átlagos milliomos még csak nem is álmodhatott. Az évek során kiépített egy barátokból és információgyűjtőkből álló hálózatot, amelynek révén kevés titok maradhatott rejtve előle. Különös módon éppen von Rossbach is egyike volt a rejtélyeknek. Bár abban valamennyi ismerőse véleménye egyezett, hogy rendkívüli alak. Vera lassan előredőlt, szeme valósággal felragyogott az izgalomtól. – Meséljen! – kérte kissé fátyolos hangon. ♦♦♦ Amikor Dieter befejezte, a nő hosszasan a semmibe meredt, majd tekintete visszatért a férfi arcára. – Szóval, nem akar mást, csupán megállítani ezt a kutatást? Dieter bólintott, és sietve hozzátette: – Viszont nagykutyák munkálkodnak a háttérben, akik komolyan hisznek a projektben, és a legmagasabb szinten is vannak barátaik. – Nekem is vannak barátaim a legmagasabb szinteken – jelentette ki Vera magabiztosan –, majd beszélek velük. Dieter szomorú képet vágva csóválta a fejét. – Felesleges. Ez a kutatás annyira titkos, hogy szerintem az ismerősei még csak nem is hallottak róla. A nő szabályos vonásain türelmetlen kifejezés suhant át. – Tehát, mennyit akar? – Kétmilliót! – vágta ki Dieter hangosan. Kezdetnek éppen megteszi, tette hozzá magában.

– Hűha! Kicsit sokat akar, nem gondolja? – kérdezte Vera. – Maga is gazdag, miért nem száll be? – Az egész vagyonomat annak szentelem, hogy megállítsuk ezt a kutatást – közölte az osztrák túlzott szerénységgel. – Nem kérek mást, csak azt, hogy vegye fontolóra. Vera mélyet szívott a szivarjából, és résnyire húzott szemmel figyelte a férfit a kékes füstön át. – Akárhogy forgatom, nem látok más bizonyítékot, csakis a maga szavára támaszkodhatom – jelentette ki, és szorosan összepréselte a száját. – Ez így van – ismerte el a férfi –, és mert alig ismer, fogalma sem lehet arról, hogy mennyit ér a szavam. De én sem ismerem önt túlságosan. És ezek nagyon titkos anyagok. Amíg nem kötelezi el magát az ügy mellett, nincs jogom többet elárulni. Ahogy mondtam, gondolja végig. Kérdezze meg a barátait rólam. Csak annyit kérek, ne említse meg, hogy én mondtam. Veszélyes lehet úgy önre, mint rájuk nézve. – És magára nézve? – kérdezte kíváncsian Vera. Dieter bánatosan mosolygott, és megcsóválta a fejét. – Én már olyan mélyen benne vagyok, mintha az óceán fenekére sülylyedtem volna. Vera felhorkant, és beharapta az alsó ajkát. – Rendben – bólintott végül. – Végiggondolom. De nem ígérek semmit! Megértette? Dieter a poharat a homloka felé lendítve tisztelgett. – Nem is kértem ennél többet – mondta végül.

Macapá, Brazília Vera leverten és csalódottan tért vissza az üzleti megbeszélésről. A délamerikai ügyei nem mentek éppen rosszul, de túl fényesen sem. Úgy sejtette, talán eljött az ideje annak, hogy más befektetési lehetőségeket keressen. A jacht korlátjának támaszkodott, és felsóhajtott. Nem az üzlet miatt érezte pocsékul magát, hanem von Rossbach ajánlata miatt. Émelyítette, ha az emberek ki akarták csalni a pénzét különféle titokzatos ötletekhez. Viszont az osztráknak akkora vagyona van, hogy nincs szüksége a trükközésre, ami még különösebbé tette a tényt, hogy pénzért fordult hozzá. Viszont az a váll és az a mellkas… Vera ismét felsóhajtott, bár ezúttal a kellemes emlékek felett borongva. A kétmillió dollár rengeteg pénz ahhoz,

hogy csak úgy kifizesse valaki szép szeméért. És azzal is tisztában volt, hogy ha nem ad pénzt, akkor Dieter másokat fog megkörnyékezni, és valószínű, hogy soha többé nem látja a férfit. Azt viszont nagyon utálta, ha kihasználták. Hirtelen vízzuhogás és csöpögés hangja ütötte meg a fülét, amit a hajó műanyag burkolatán kaparászó ujjak neszezése követett. Vera lenézett, de először nem látott semmit. Aztán a hajó közepe táján, az alsó fedélzet peremén megjelent egy kéz, megmarkolta az egyik kötélbikát, majd felbukkant von Rossbach feje is. Vera hátrahajolt, és az emeleti korlát felett átkukucskálva, néma csendben figyelt. A csuromvizes férfi felhúzta magát a fedélzetre. Amikor átlendült a korlát felett, Vera alig hitt a szemének. Dieter farmernadrágot és kockás inget viselt, de még cipő is volt a lábán. Először majdnem felkacagott, mert úgy vélte, a férfi belepottyant a vízbe. Viszont egy ekkora test csobbanását okvetlenül meghallotta volna. Verában feltámadt a kíváncsiság, és tovább figyelt. Dieter nem láthatta őt. A magánlakosztályának erkélyét úgy építették, hogy fentről tökéletesen belátta az alsó fedélzetet, mialatt ő maga rejtve maradt. Dieterrel valami átkozottul nem volt rendben, de Vera képtelen volt megnevezni, hogy mit érez különösnek. Végül behátrált a lakosztályába. Úgy érezte, feltétlenül meg kell tudnia, hogy mit keresett a matróz felöltözve a tengerben. Vera kisietett a szobáiból, hogy megkeresse. Mosolygott, amikor maga elé képzelte, hogy milyen képet vág majd a férfi, amikor meglátja. Ugyanis a szíve mélyén a nő remélte, hogy éppen átöltözés közben nyitja rá az ajtót. ♦♦♦ A Terminator a legénységi szálláshely felé tartott. Lassú léptekkel végighaladt egy rövid, szűkös folyosón. A hajó tervrajzait megtalálták az építtető cég honlapján, így minden zugát ismerte, leszámítva a tulajdonos magánlakosztályát, amelyet utólag átalakítottak. Két napja figyelte már a hajót, így a legénység tagjait is ismerte. Az emberek egyike Dieter von Rossbach volt. Az I-950-es megerősítette a parancsot, hogy végezzen vele. Hangokat hallott a gépházba vezető lépcső felől, mire érzékenyre állította az audioszenzorait, és a folyosó végéhez sietett. A T-101-es a válaszfalhoz lapult, és óvatosan kinézett a sarok mögül, majd lefelé, a lépcső alja felé figyelt. Egy férfi állt a gépház ajtajában, és derékból behajolt a helyiségbe. – Majd jövök! – kiáltott az Arnie nevezetű ember.

– Ne maradj el sokáig! A hangfelismerő szoftver visszaigazolta, hogy a második mondat von Rossbach szájából hangzott el. Minden kiválóan alakult. Miközben a T101-es Arnie távolodó lépteit hallotta az egyik irányból, a másikból egyetlen ember lábdobogását érzékelte. A célpont egyedül volt. A gépházból harsány, fémes csattanások hallatszottak, mire a gyilkos gépezet visszavette az audioszenzorok érzékenységét, hogy védje a kényes berendezést. Még egyszer körülnézett, aztán lesietett a lépcsőn. ♦♦♦ Dieter sóhajtva kívánta, hogy bárcsak bevezették volna a légkondicionálást a gépházba. A testét olaj és verejték borította, s csupán egy fejpánt tartotta távol a maró keveréket a szemétől. A kapitány úgy döntött, hogy ha már úgyis vesztegelnek néhány napot, nekifognak a hajtómű karbantartásának. Elsősorban a gyújtás újraszabályozását és a hajtóműben kotyogó, tekintélyes mennyiségű gépolaj cseréjét értette alatta. Von Rossbach feltételezte, hogy azért akarta éppen itt elvégeztetni a javítást, mert errefelé a fáradt olaj kezelésére vonatkozó szabályok kevésbé voltak szigorúak, mint például San Diegóban. Nekilátott, hogy a gőzborotvával lemossa a hajtóművet. Bosszantotta, hogy Arnie magára hagyta, hadd főjön puhára egyedül a hőségben. Megmarkolta a főtengelyt forgató kart, hogy hozzáférhetővé tegyen egy újabb tengelyszakaszt. ♦♦♦ A Terminator talált egy szerszámosládát az ajtó mellett, és kivett belőle egy fél méternél is hosszabb, hajlított végű feszítővasat. Mivel nem volt sem pisztolya, sem kése, ez is megtette fegyvernek. Bár a puszta kezével is képes volt végezni egy fegyvertelen emberrel, a küldetésterv előírta, hogy ki kell használni minden rendelkezésre álló előnyt. Az elforduló főtengely fémes csikorgása, majd a kitóduló sűrített levegő hangjához hasonló süvítés elvezette a Terminatort a prédához. Dieter a motor felső részét verette a gőzzel, és némi elégedettséggel nézte a burkolaton lecsorgó olajsarat. Már majdnem elfelejtette, milyen remek munka ez! Hosszú idő eltelt azóta, hogy utoljára rendbe hozta egy hajó motorját, és nosztalgikus érzés lett úrrá rajta. Még nagyjából fél óra, és felmehet a fedélzetre, hogy kiszellőztesse a tüdejét a valamivel hűvö-

sebb szabad levegőn. Aztán egy zuhany következik. Maga elé képzelte, hogy a zuhanyfülke hasonlóan fog kinézni, mint most a hajtómű – annak a falain is olajos kulimász csordogál majd, ha beáll a víz alá. Hirtelen leguggolt, hogy hozzáférjen a főtengely alsó feléhez. Ebben a pillanatban a feje fölött elsuhant egy feszítővas, és olyan erővel csapódott a hajtómű burkolatának, hogy behorpasztotta a vastag fémlemezt. Dieter fenékre ült, és ösztönösen reagálva a támadója felé irányította a gőzsugarat. Nem hallott fájdalmas üvöltést, és a gőzfelhőben homályosan látszó alak még csak meg sem tántorodott. Sőt, ismét lesújtott rá a vasrúddal. Az osztrák hirtelen feltérdelt, és nekiugrott a támadójának, aki amúgy is bizonytalanul állt, mert az ütés kimozdította az egyensúlyi helyzetéből. Az ismeretlen elzuhant. Dieter talpra ugrott, és a férfira meredt, aki hasra fordult, és a feszítővasat továbbra is szorosan markolva kezdett felemelkedni… Ez az én arcom! Vörös volt, hólyagok borították, ráadásul a magas nyomású gőz kifordította a szemgolyókat az üregükből, de az arc még így is rémisztően ismerős maradt. A Terminator felnyúlt, és letépte a megfőtt szemeket, hogy ne akadályozzák a látását. Dieter megpillantotta a vörös fénypontokat, és a mesterséges látószerv fekete műanyag burkolatát. – A rohadt életbe! – káromkodott, és az ajtó felé lódult. Fegyverre volt szüksége, néhány kiló TNT éppen megtette volna. A Terminator előrelendítette a kezét, és a feszítővas kampós végével elkapta Dieter bokáját, aki a fémpadlóra zuhant. Von Rossbach kúszva vergődött előre, a szerszámosláda felé, hogy azt hozzávágja a támadójához. Megpróbált felpattanni, de a feszítővas ismét eltalálta, ezúttal a combját. Felordított fájdalmában, és ismét elterült. Kinyújtotta a kezét, és vaktában tapogatózó ujjai rátaláltak egy ötkilós kalapács nyelére. Dieter éppen időben fordult a hátára, hogy az alkarjával félresöpörje a nyakának irányzott csapást. Az ütés döbbenetes erejű volt. A célt tévesztett vasrúd a kalapács fejét találta el, és gyakorlatilag belesajtolta a padlót alkotó fémrácsba. Meg fogok halni, villant át Dieter agyán, amikor a Terminator ismét felemelte a vasat, hogy felnyársalja vele. ♦♦♦ Vera meghallotta, hogy valaki felordít fájdalmában, és végigfutott a

keskeny folyosón. A fülében végig ott csengtek az összecsapás hangjai. Éppen abban a pillanatban ért a gépház ajtajához, amikor a Terminator rátaposott Dieter sérült combjára, mire a férfi ismét felordított. Amikor a nő meglátta a felemelkedő vasrudat, rémülten felsikoltott, mire a T-101-es a hang irányába fordította a fejét. Vera számára abban a pillanatban minden megszűnt létezni – a hangok, a lélegzetvétel, de még a gondolatok is. Vörösen izzó szempárba és iszonyúan összeégett arcba bámult. A teremtmény egy pillanatig habozott, aztán ismét a lába előtt fekvő férfi felé kapta a fejét. Dieter meglendítette a kalapácsot, és minden erejét beleadta az ütésbe. Szerencsés találat volt, kiverte a gép kezéből a rudat. Ismét odavágott, ezúttal eltalálta a T-101-es térdét. A térd behorpadt, és Vera abban a pillanatban rádöbbent, hogy a csattanás… fémes volt. A T-101-es odébb lépett, hogy visszanyerje az egyensúlyát, mire Dieter kigurult alóla, egészen a válaszfalig. A lendületet felhasználva, sima mozdulattal talpra ugrott. Nem messze tőle állt a hajtómű tesztelésére használt berendezés. Dieter odaugrott, megmarkolta a gép tápkábelét, és kitépte a foglalatból. A könyökével éppen abban a pillanatban csapott a kapcsolóra, amikor a Terminator rávetette magát. A hatalmas kezek a torkát keresték. Dieter a kinyújtott bal kéznek nyomta a feszültség alatt lévő vezetéket, mire a Terminator szinte repülve hanyatt vágódott. Von Rossbach azonnal a falhoz ugrott, felkapott egy ívhegesztő készüléket, és nyomban munkához látott a tehetetlenül vonagló alakon. Tudta, hogy másodpercei vannak, mert a Terminator éppen újraindítja magát. Vera halkan sírva a fémpadlóra roskadt. A szeme akkorára tágult, hogy körös-körül kilátszott a szeme fehérje, és rémületében a szájára szorította a kezét. Von Rossbach nem vehetett róla tudomást. Az elektromos ívvel villámgyorsan átvágta a nyakcsigolyának megfelelő fém tartóelemet, és bősz elégedettséggel nyugtázta, hogy a vörös fénypontok kialszanak a gépezet szemében. Aztán egy percig zihálva állt, mielőtt figyelmét az ajtónyílásban kuporgó, rettegő nő felé fordította volna. – Nyugodjon meg, ez nem ember – mondta halkan. Vera értetlenül felpillantott. Dieter letérdelt mellé, és nagyon gyengéd hangon beszélt hozzá: – Nézzen oda – az ujjával mutatta az irányt –, láthatja a fém alkatrészeket. Ez nem élő ember volt. Vera a működésképtelen Terminatorra pillantott, aztán vissza Dieterre, végül ismét a gépet nézte. – Nem ember… – ismételte reszkető hangon. – Jól érzi magát? – kérdezte az osztrák, és forrón remélte, hogy az asz-

szony nem kapott sokkot. – Tudja, hogy ki vagyok? Vera lassan összeszedte magát. A velejéig átjárta a rémület, de kemény fából faragták. – Persze, hogy tudom, ki maga! Nem vagyok hülye! De ez mégis mi a fene? Miért néz ki úgy, mint maga? És hogy a francba fogunk megszabadulni a testtől? Dieter hátrahajolt, és kissé messzebbről tanulmányozta a nőt, hogy felmérje az állapotát. Úgy döntött, ha már az izgatja, hogy hová tüntessék a gép testét, akkor hamarosan rendbe jön. Ugyanolyan jó állapotban lesz, mint bárki más a Terminatorokkal való első találkozását követően. – Ez egy úgynevezett Terminator – magyarázta –, azért küldték, hogy megöljön engem, és ezáltal megvédje azt az MI-programot, amiről beszéltem. Dieter látta, hogy Vera ismét a Terminatort fürkészi. Helyenként a koponya fémburkolata kilátszott az összezúzott szövetek masszájából, és jól látszottak a kettévágott fémgerincből kilógó, fel-felszikrázó vezetékek. Vera megnyalta kiszáradt ajkát, és felnézett. – Honnan tudta, hogy hol találja magát? – kérdezte, aztán hirtelen kiegyenesedett ültében, és holtsápadt lett, amikor eszébe villant a riasztó gondolat. – Több is van belőle? Lehet, hogy már itt vannak a hajón? Dieter óvatosan a nő vállára tapasztotta tenyerét, és megrázta a fejét. – Nem valószínű, hogy további Terminatorok kószálnak a környékünkön. Annyira azért nincsenek sokan. És hogy hogyan talált rám, arról fogalmam sincs. Talán belebotlott valamibe az Interneten, és eljött, hogy ellenőrizze. Vera megrázkódott, hátat fordított a Terminatornak, és a férfi mellkasába fúrta az arcát. – Ó, istenem! – nyögdécselte, és egész testében reszketett. Dieter mindkét karjával átölelte, és magához szorította. Néhány pillanatig hagyta megnyugodni, aztán sürgette, hogy álljon talpra. – Ezt csak bízza rám! – biccentett az elpusztított gépezet felé. Mialatt a nőt vigasztalta, máris eltervezte, hogyan fog megszabadulni tőle. – Maga pedig menjen, igyon egy konyakot, és pihenjen le! Majd megkeresem, és akkor megbeszéljük ezt az ügyet. – Inkább ne, ne haragudjon! – tiltakozott Vera, és felállt. Szándékosan nem nézett a Terminator felé. – Egyedül akarok maradni. Úgy botorkált ki az ajtón, mint egy öregasszony. Dieter aggódva figyelte, és nem tudta biztosan, hogy mit csináljon. A lehetőségei korlátozottak voltak. Vagy marad, és akkor előfordulhat, hogy Vera kirúgja, vagy magá-

tól felmond. Azt sejtette, hogy a nő nem fog beszélni a Terminatorról, mert elég okos ahhoz, hogy felmérje a következményeket. Dieter a megoldandó problémára nézett, és úgy döntött, hogy marad. Ilyen páratlan és kétségbevonhatatlan bizonyíték láttán Vera egész biztosan mellé fog állni.

TIZEDIK FEJEZET Massachusettsi Műszaki Egyetem Snog apró szobájában – ami nem állt másból, mint egy hálóból és egy konyhafülkéből – meglepő rend uralkodott. Talán azért, mert mindent száműztek belőle, ami nem volt tankönyv vagy számítógépes kellék. – Nem tudok dolgozni, ha kupleráj van körülöttem – jelentette ki maga Snog, amikor felfigyelt rá, hogy John a küszöbön állva körülnéz a helyiségben. – Úgy érzem tőle magam, mintha a fejemben is zűrzavar lenne. John megértően bólintott. A kimondatlan kérdésére adott válasz komoly jelentőséggel bírt számára. A katonai iskolában eltöltött két év után ő maga sem állhatta a rendetlenséget. A zsúfolt szobában öten várták, közülük Wendy volt az egyetlen lány. Két srác magas volt és vékony, mindkettejük fején fésűt nem tűrő hajfürtök meredtek a tér minden irányába; az egyik haja vörös volt, a másiké sötét, és mindketten szemüveget viseltek. A két további fiú jól megtermett volt, körszakállat viseltek, hajuk a hátuk közepéig ért, és nem hordtak szemüveget. Ez utóbbiak egyike volt Snog. Wendy a sötét hajú, vékony srácra mutatott. – Ő Brad! A fiú és John egyszerre bólintottak, és egymásra mosolyogtak. Wendy ekkor arra a nagydarab ürgére mutatott, aki odaordított nekik a diákklubban. – Ő pedig Carl. Carl is biccentett. – Yam – mutatott a lány a vörös hajúra. – Helló! – köszönt rá John.

– Szóval, te lennél a titokzatos idegen – mondta, vagy inkább horkantotta Snog. – Hát, olyasmi… – válaszolt John, és az esze azon járt, hogy vajon mi bajuk van vele. – Elég fiatal vagy, nem? John azonnal elcsüggedt. Hiszen ők sem voltak kimondottan öregedő professzorok, az ég szerelmére! Magában azt hitte, hogy azok, akiknek sokszor odavágják, hogy „Túl fiatal vagy!”, jóval toleránsabban viszonyulnak a náluk fiatalabbakhoz. Mindannyian úgy meredtek rá, mintha azt várnák, hogy beszédet tart nekik. John körülnézett, és leült Yam mellé az ágyra. – Nem akarom megzavarni a gyűlést, srácok – mondta barátságosan mosolyogva. A fiúk Wendyre néztek, aki vállat vont, levetette a dzsekijét, és letelepedett a padlóra. – Szóval – kezdte –, van valakinek jelentenivalója? – Körülnézett. – Snog? A fiú saját izmos mellkasára bökött a hüvelykujjával. – Hogy én? – A hangja meglepődésről tanúskodott. – Hát te hívtad össze a csapatot! – mutatott rá Wendy szárazon. – Akkor még nem tudtam, hogy kiscserkészek is hivatalosak rá! – Na álljunk meg! – szólt közbe John anélkül, hogy Snogra nézett volna. – Te voltaképpen hány éves vagy? – Tizenkilenc – válaszolta a szakállas fickó, és John felé billentette fejét. – És te? – Tizennyolc – mondta John, és gondolatban hozzátette: leszek februárban. – Vagyis igen, egy egész évvel fiatalabb vagyok nálad. Azt viszont nem hittem volna, hogy ekkora ügyet csináltok belőle, mert éppenséggel ti sem vagytok tipikus geriátriai esetek. – A lényeg az – szólt közbe Carl békítő szándékkal –, hogy még nem végezted el a gimnáziumot. – És soha nem is fogom – vágta rá John, és végignézett rajtuk. – A gimnázium olyan luxus, amit nem engedhetek meg magamnak. – Azért, mert Dél-Amerikában élsz? – kérdezte Wendy részvétteljes hangon. John egy pillanatig rámeredt, és nem tudta megállni, kibukott belőle a nevetés. A kérdés annyira jellemezte az észak-amerikai gondolkodásmódot. És olyan együgyűen arrogánsak mindahányan! Viszont okosak. Szinte érezte, hogy mennyire okosak. Nagyon jól jár, ha sikerül maga mellé állí-

tani őket. – Természetesen, nem! – mondta vigyorogva. – Hanem azért, mert nincs vesztegetnivaló időm. – Aha, értem – bólintott bölcselkedve Snog. – Ez azt jelenti, hogy mi itt csupán az időnket vesztegetjük, ugye? – Szó sincs róla, pusztán azt jelenti, hogy én nem vagyok te. Az én tehetségem, ha egyáltalán létezik, egészen más jellegű. John állta Snog kihívó tekintetét, és kivárta, amíg a másik közömbösen másfelé nézett. – Mégis, kinek képzeled magad, kölyök? – kérdezte Snog a plafont bámulva. John egy pillanatig hallgatott. Aztán úgy érezte, ideje kockázatot vállalnia. – Sarah Connor fia vagyok – mondta csendesen.

Encinas szanatórium Dr. Silbermann idegessége átragadt a csoportra is. A résztvevők többsége nyugtalanul fészkelődött, és az ujjaik olyan vadul verdestek, hogy azt már nem lehetett a nikotinhiány számlájára írni. Tekintetükkel a zavar okát keresve pásztázták a helyiséget. A pillantásaik sorban Sarah-n állapodtak meg, és attól kezdve vádlón meredtek rá. A terápia résztvevői jól láthatóan szerették az orvosukat. A jelenség alaposan meglepte Sarah-t. Az ő emlékeiben a doktort leereszkedő és szeretetre egyáltalán nem méltó viselkedés jellemezte. A csoport eléggé vegyes volt. Közülük csak néhányan szenvedtek súlyos mentális betegségben, de még ők is tűrhetően boldogultak, ha rendszeresen szedték a gyógyszereiket. Egyikük nemrég jött ki a drogelvonóból. Sarah úgy sejtette, hogy őt az előélete alapján a legsúlyosabb esetek közé sorolják. A csoportterápiás beszélgetés egy darabig a megszokott medrében haladt. Úgy tűnt, a résztvevők még a saját mondandójukra sem nagyon figyelnek. Végül kifogytak a beszédtémából, és a tekintetek ismét Sarah felé fordultak. – Nos, bocsánatát kérem, Sarah – mondta végül Silbermann –, már az elején be akartam mutatni, de elég hamar belevágtunk. Kedves csoporttagok, a hölgy Sarah Connor!

– Hé, hallottam magáról! – kurjantott az egyik férfi. – Maga felrobbantott valami vállalatot, nem? Sarah behúzta a nyakát, előredöntötte fejét, mintha szégyellné magát. A hajfürtjei függönyén át félénken rájuk mosolygott. – Attól tartok, igen… – Azzal kihúzta magát, és felsóhajtott: – Mit is mondhatnék? Hagyta, hogy szép lassan kihúzzák belőle a történetet. Izgett-mozgott, többször is elnémult, és alaposan megdolgoztatta őket. Silbermann egész idő alatt csak figyelt és hallgatott. A doktor nem először látta-hallotta Sarah előadását. A nő annak idején mindent elkövetett, hogy azt mondja, amit a pszichiáter hallani akar tőle, de mindhiába. Silbermann jól tudta, hogy az asszony továbbra is hisz Skynetben és az Ítélet Napjában – ami talán azt jelentette, hogy mondhatott, amit akart, a doktor ámokfutó őrültnek tartotta. A tettei – miközben megszökött a zárt osztályról, eltörte a doktor karját, túszként magával hurcolta, és azzal fenyegette, hogy lefolyótisztítót injekcióz a nyaki artériájába – megerősítették a doktor meggyőződését. Ráadásul a jó ég a tudója, Dr. Silbermann-nek éppen elég ideje volt rá, hogy kiölje az elméjéből azt a percet, amikor végignézte, ahogy a T-1000-es áthúzza folyékony testét a folyosó végét lezáró acélrudakon. ♦♦♦ Dr. Silbermann alig tudta levenni róla a szemét. Sarah Connor felbukkanása olyan érzéseket szabadított el benne, hogy fel akarta hívni a saját terapeutáját. Sőt, fel kellett hívnia. Viszont nem lett volna szabad bekapcsolódnia a nő gyógykezelésébe. Pontosan azért, mert tudta, hogy nincs szüksége kezelésre. Arra lett volna szüksége, hogy higgyenek neki. Most már értette, túlságosan jól értette, hogy Sarah mit érzett annak idején. De az a kis senkiházi Ray folyton arról papolt, hogy milyen jót tenne neki, ha szembenézne Sarah-val, illetve szembenézne a saját félelmeivel, és így tovább. Így aztán úgy döntött, hogy eljátssza a derék öreg profit, és beveszi a nőt a csoportjába. Nem beszélve arról, hogy inkább felvágta volna az ereit, mintsem hagyja, hogy Ray észrevegye, mennyire zaklatott. Miután a nő megszökött a Pescaderóból, Silbermann híven beszámolt a látottakról mindenkinek, aki kész volt meghallgatni. Teljességgel megfeledkezett arról, hogy Connorékat és jól megtermett barátjukat leszámítva ő volt az egyetlen, aki mindvégig eszméletén volt. Így ő volt a kórházi sze-

mélyzet egyetlen tagja, az egyetlen kívülálló, aki látta, hogy az a valami átpréseli magát a rácsok között, aztán feszítővassá alakítja a kezeit, hogy szétnyissa a lift ajtaját. Azt is látta, hogy mindeközben több lövést kapott a mellkasába és a fejébe. Magától értetődő módon, egészségügyi szabadságra küldték. Az is magától értetődött, hogy azt remélték, sosem tér vissza. Számukra a történet súlyos idegösszeroppanásra utalt, amit nyilván a trauma váltott ki belőle. Ki akarná, hogy egy őrült orvos kezelje a bolondokat? Bár őszintén szólva nem is vágyott vissza. Nem csupán nemkívánatossá és kellemetlenné vált a kollégák szemében, de a Pescadero lett élete legborzalmasabb eseményének helyszíne. Nem esett nehezére, hogy mindörökre hátat fordítson az intézetnek. Hosszú pihenőre vonult, olyan hosszúra, amennyit a jövedelme és megtakarításai lehetővé tettek. És mert ez idő alatt nem dolgozott pácienseken, saját magán dolgozott, hogy megpróbálja újra összerakni korábbi önmagát. Terápiákra járt, és készséggel hagyta, hogy az orvosok meggyőzzék: csupán képzelte az egészet. Biztosították arról, hogy érthető rémületében magára vette a saját betegének téveszméit. És Dr. Silbermann egyetértett velük. Idővel a rémálmai eltünedeztek, és a kezelőorvosai diagnózisába vetett hite megszilárdult. Amit látott, az lehetetlen volt, vagyis meg sem történt. Amikor eljött az idő, hogy visszatérjen a munkájához, azon kapta magát, hogy megváltozott a hivatásához való hozzáállása. Korábban csakis a karrierjével törődött, most már azért dolgozott, hogy másokon segítsen. Így hivatalosan is felmondott a Pescaderóban, és elkezdett munkát keresni a klinikákon. Ám miután ezeken a helyeken megtudták, hogy miért hagyta ott az előző állását, mindenhonnan eltanácsolták. Amit ironikusnak talált. Hogyan várják el a páciensektől, hogy visszailleszkedjenek a társadalomba, ha nem hagyják, hogy egy kollégájuk visszailleszkedjen közéjük? Aztán egy barátja mesélt neki a szanatóriumról. Jelentkezett, és csodával határos módon felvették. Jól érezte magát itt, és jó munkát végzett a betegekkel, olyan munkát, ami büszkeséggel töltötte el. De most újra felbukkant Sarah Connor, és a pszichiáter kényszert érzett, hogy felülvizsgálja néhány korábbi döntését. Mert immár jól tudta, hogy nem idegösszeroppanást kapott. Amit kapott, az ízelítő volt Sarah Connor mindennapjaiból. ♦♦♦

- Dr. Ray szerint – magyarázta Sarah – most, hogy megállítottam ezt a bizonyos kutatást, és a Cyberdyne elveszítette vezető pozícióját a piacon, többé már nem akarom megsemmisíteni a létesítményeiket. Azt mondta, hogy a megszállottság néha így működik. Így aztán a felülvizsgálati bizottság is egyetértett abban, hogy idehozzanak, mielőtt elengednek. – Akkor nem is kell börtönbe mennie, miután innen kiengedik? – kérdezte egy asszony. Sarah megrázta a fejét. – Bizonyosan nem. Mert őrült voltam, amikor elkövettem azokat a dolgokat. – Nos, Sarah – sóhajtott Dr. Silbermann, és fáradtan mosolygott –, reméljük, segítettünk valamelyest, hogy úrrá legyen a megszállottságán. – Köszönöm, doktor – mondta Sarah, és próbaképpen viszonozta a mosolyt. – Tudom, hogy nagyon csúnyán viselkedtem önnel annak idején, és szeretnék bocsánatot kérni. El sem tudom képzelni, hogy még egyszer, valaha is ugyanaz az ember leszek. – Úgy vélem, Sarah, hogy önnek mindig sikerül a helyzet magaslatára emelkedni – közölte rejtélyesen Silbermann, és az órájára pillantott. – Nos, kedves csoporttagok, ennyit mára! Csütörtökön folytatjuk. – Azzal rájuk mosolygott, és felállt a székéről. – Én még nem is mondtam semmit! – tiltakozott egy kövér, fiatal férfi. – Igazan sajnálom, Dan – mondta a doktor, és megveregette a betege vállát –, csütörtökön biztosan hagyjuk szóhoz jutni. Amikor a kifelé tartó Sarah elment mellette, Silbermann odahajolt hozzá, és halkan odasúgta: – Sarah, beszélnem kell önnel. Connor először arra gondolt, hogy neki viszont esze ágában sincs beszélni a doktorral. – Most? – kérdezte, és idegesen körülnézett. – Most éppen megfelel – biccentett Silbermann, és az irodája felé intett. Sarah telt ajka mosolyra rándult. – Kérem! – nyögte, és a doktort megelőzve elindult a folyosón. ♦♦♦ – Foglaljon helyet – mondta a pszichiáter, miközben becsukta az iroda ajtaját. Aztán az íróasztala mögé sietett, és maga is leült. Hosszú ideig némán bámulta páciensét, amíg Sarah türelmetlensége jeléül elkezdett az

ujjaival dobolni a széke karfáján. – Miután maga elment – kezdte az orvos –, pontosabban megszökött, sokáig jártam terápiára. – Sajnálom, doktor – válaszolta Sarah, és őszintén is gondolta. Ő maga szívből gyűlölte a kezeléseket, amelyek során folyton azt várták tőle, hogy kitárulkozzon vadidegenek előtt. – Nagyjából öt év kezelés után képes voltam meggyőzni magamat, hogy amit láttam, az téveszme volt, amit a stressz idézett elő. Természetesen – mondta a doktor, és megdörgölte orrát a mutatóujjával – a stressz hatására bekövetkező teljes összeroppanás következményeit a mai napig sem sikerült kihevernem, így az eset máig kihat az életemre. Gondolom, ön is úgy véli, hogy a szanatóriumi munka jelentős visszalépés a korábban betöltött pozíciómhoz képest. Gyakorlatilag ráment a karrierem. Sarah kényelmetlenül fészkelődött. – És most, hogy maga felbukkant – folytatta Silbermann –, az egész egy pillanat alatt visszaszállt belém. Olyan tisztán látom magam előtt, mint azon a napon, amikor megtörtént. És az a lény… Sarah! Létezik. Tudom, hogy létezik. Szóval, amit szeretnék megtudni, hogy miben segíthetek? – Tessék? – nyögte Sarah, és leesett az álla. – Tudom – Silbermann felemelte a kezét, hogy elhallgattassa –, miért bízna meg bennem, igaz? Eltörte a karomat, halálosan megfenyegetett, és a többi, és a többi. – Hirtelen előrehajolt ültében, és a szeme valósággal felszikrázott. – De most már biztosan tudom. Amit láttam, az a valóság volt! Sarah résnyire zárt szemmel, óvatosan méregette az orvost. – Nézze, doktor, én már ezt átvettem Dr. Ray-jel. A Cyberdyne-hez fűződő megszállottságom a mélyen eltemetett haragommal áll kapcsolatban, amit a polgári perük miatt éreztem, amikor sok évvel ezelőtt kórházba kerültem. Dr. Ray elmagyarázta, hogy valahogyan átirányítottam a jogos gyűlöletemet és bánatomat arról az emberről, aki megölte az anyámat, és aki megsebesített engem is, a jóval könnyebben elérhető Cyberdyne-re. Olyan súlyos trauma ért, hogy magamévá tettem mások pszichotikus fantáziáit. Egyik sem volt igazi. Egyik sem lehetett igazi. Silbermann halk sziszegéssel engedte ki a levegőt. – Csak azt akartam a tudtára adni, hogy ha valaha segítségre lesz szüksége, forduljon hozzám bizalommal – magyarázta. – Köszönöm, doktor – udvariaskodott Sarah, pedig magában azt gondolta, hogy a jó doki vagy igazat mond, vagy alighanem őrültebb, mint ő volt annak idején. De ezt hogyan mondhatta volna meg neki? – Őszintén mondtam, Sarah!

– Tisztában vagyok vele – mondta szelíden Sarah –, és még egyszer köszönöm.

Puerto Vallarta közelében Vera az osztrákra pillantott, miközben elkocogott mellette. Minden reggel futott száz kört a fedélzeten. Ilyenkor rendszerint rózsaszín rövidnadrágot és fekete topot viselt, pezsgőszínű haját lekötötte egy fehér kendővel. A vízfelszínről visszaverődő ragyogó trópusi napfény kissé elmosta a színeket, és a neonlámpákra jellemző fényudvart varázsolt a tárgyak köré. Kicsit lökött, állapította meg magában Dieter, de azért igazán kedvelem. És ki volt ő, hogy csak úgy akárkit lököttnek tartson? Nemrégiben annak szentelte az életét és vagyonát, hogy harcoljon egy őrült, tömeggyilkos számítógép ellen, amit még meg sem építettek. És bár a nő kissé habókos volt, ugyanakkor roppant szívós is. Dieter számtalan férfit ismert, akik teljesen összeomlottak volna attól a látványtól, aminek a nő szemtanúja volt a gépházban. – Benne vagyok! – lihegte Vera, amikor ismét elügetett mellette. – Tessék? – kérdezte Dieter, és abbahagyta a rézkorlát fényesítését. Vera lefékezett, és helyben futott mellette. – Azt mondtam, hogy benne vagyok. Tudom, hogy nem mondta el a teljes történetet, von Rossbach! De akármi történik itt, azt le kell állítani. – A tekintete egy pillanatra elvándorolt, majd visszatért Dieter arcára. – Emellett, akár tetszik, akár nem, máris nyakig benne vagyok. Szóval, segítek magának besurranni az Államokba, és beszállok a finanszírozásba is. Persze, nem szeretnék csődbe menni! De azért elég szép summát kivasalhat belőlem. Tudja, kezdek öregedni – lihegte halvány mosollyal –, és én már nem tudom laposra püfölni azokat a teremtményeket egy feszítővassal. Maga viszont igen, és én segíteni akarok ebben! – Azzal további magyarázkodás nélkül elfutott. És még csak nem is kellett ágyba bújnom vele, gondolta Dieter, talán egy kissé csalódottan. Halkan felkacagott. A kémregények állításainak dacára még a terrorelhárító ügynököknek sem gyakran nyílik alkalmuk gyönyörű nőket rávenni arra, hogy finanszírozzák a küldetésüket. Az ilyesmi sokkal inkább költségszámlákkal való vacakolással és a pénzügyi osztállyal folytatott kemény harcokkal járt.

Dieter arra gondolt, hogy néha az élet utánozhatná az irodalmat. Jobb lett volna, ha szép szóval maga mellé állíthatta volna Verát, és a nő meggyőzéséhez nem kell félig agyonveretnie magát egy Terminatorral.

TIZENEGYEDIK FEJEZET Massachusettsi Műszaki Egyetem – Ki a fene az a Sarah Connor? – horkant fel Snog. Wendy bokán rúgta. – Már meséltem róla, emlékszel? Afféle luddita hősnő! – Ja, hogy ő! – kapott észbe Carl. – És te lennél Sarah Connor fia? – kérdezte Yam. – Bezony! – És az apád a jövőből jött? – kérdezte Snog. – Pontosan – bólintott John, és az járt a fejében, hogy Snog vajon megéri-e a fáradságot. – Király! – kurjantott Carl, és mohón előredőlt. – És mégis, ez hogyan működik? – Na, álljunk csak meg! – dörrent Snog. – Egyszerűen csak beállítasz ide, és közlöd, hogy te vagy John Connor! Hát egy frászt! Mutass valami bizonyítékot! John kinevette. – Komolyan azt hiszed, hogy valami kétségbevonhatatlan személyazonosítót hordok magamnál? – Vigyorogva megcsóválta a fejét. – Kukkantsatok be az FBI vagy az Interpol honlapjára, és keressetek rá a nevemre! Nézzétek meg a számítógéppel megöregített fotót, aztán nézzetek rám! Ennél jobbat magam sem tudok, cimbora! Vagy egyszerűen csak higgyetek nekem… Valamennyien rámeredtek néhány pillanatra, aztán Snog számítógépének monitorát nézték, miközben ő begépelte az Internet-címet. Néhány pillanattal később megpillantották a felvételt. John Connor a képen termé-

szetesen nem viselt szakállt, és jóval fiatalabbnak tűnt. Egy kilencéves korában készített iskolai fotóját alakították át. John levetette a szemüvegét, és abba a helyzetbe fordította a fejét, ahogy a kép ábrázolta. – Elég nehéz megállapítani, az a szakáll nagyon zavaró – ellenkezett Yam. John elvörösödött. – Levehetem, de nagyon nehéz visszarakni! Az egyetemisták összegyűltek a monitor körül, hogy közelebbről tanulmányozzák a képet. Időről időre Johnra néztek, majd vissza a monitorra. – A rohadt életbe! – káromkodott hirtelen Brad megilletődve. – Ez tényleg te vagy! – Hé, álljunk csak meg! – tiltakozott ismét Snog. – Mindannyian ismerjük a sztorit. Olvastunk Skynetről, a gyilkos robotokról, meg a többi agyrémről. De azt hittem, valamennyien egyetértettünk abban, hogy Sarah Connor egy kormányzati agykontroll-kísérlet áldozata lett, és nem léteznek Terminatorok, csakis az ő elméjében! – Azzal Johnhoz fordult. – Ha azt akarod, hogy elhiggyem, te vagy John Connor, mutass nekem egy Terminatort! John képtelen volt visszatartani a nevetését. – Tudod, azok egy kicsit ormótlanok ahhoz, hogy csak úgy magammal cipeljem őket, mert kábé száznyolcvan centi magasak, és a súlyuk olyan kétszázötven kiló. Viszont itt van ez! Elővett egy csokoládénak látszó valamit, lefejtette róla a papírburkolatot, és odamutatott nekik egy tárgyat, amely egymással több ponton összekapcsolt fekete kockákból állt. – Ez egy Terminator processzora – mondta csendesen. A többiek szempillantás alatt köré gyűltek. A tekintetükben színtiszta mohóság égett, egyetlen hajszál választotta el őket attól, hogy kilógjon a nyelvük és csöpögjön a nyáluk. – Ez nem hétköznapi ketyere – ismerte el Snog lovagiasan. – És hogyan működik? – kérdezte Wendy. – Nos, srácok, pontosan ezért hoztam magammal. Ha beleegyeztek, rátok vár a feladat, hogy ezt kiderítsétek. – John körülhordozta rajtuk a tekintetét, és mindenkinek külön-külön, nyomatékosan a szemébe nézett. – Viszont csakis akkor hagyom nálatok, ha betartjátok a szabályokat. – Ugyan már, ember! – gúnyolódott Snog. – Most megígérünk neked bármit, aztán, ha elmentél, azt csinálunk, amit akarunk. Vagyis, mit akarsz kezdeni vele?

John egyenesen hozzá intézte a beszédét. – A szabályok a következők: először is, nem tudjuk biztosan, hogy valamennyi Terminatort kivontuk-e a forgalomból. Vagyis, ha anélkül helyezitek feszültség alá ezt az apróságot, hogy beraknátok egy Faradaykalitkába, megtörténhet, hogy váratlanul meglátogat benneteket egy teljes Terminator. Az pedig fájdalmas és általában halálos élmény. Másodszor, ha az eredményeket nem a megfelelő emberekkel osztjátok meg, előfordulhat, hogy ti lesztek a felelősök az Ítélet Napjáért. Harmadszor, ha a kormány egyes ügynökségei tudomást szereznek erről, lehet, hogy egyszerűen eltűntök. És végül negyedszer, ha lebuktattok, és a zsaruk elkapnak, esküszöm, hogy egy napon megkereslek és kinyírlak benneteket. – Húúúú – gúnyolódott Wendy –, ez ám a kemény csávó! John a lányra nézett. Valóban kedvelte Wendyt, de az ellenállást nem tűrhette. Ha nem hajlandó beállni a sorba, megszabadul tőle. John gyűlölte magát miatta, de megtette volna azt, amit kell. A lány meglátott valamit a szemében, amitől elszégyellte magát, és meghátrált. – Tehát, mit kérsz tőlünk? – kérdezte lesütött szemmel. – Amikor kiemeltük belőle ezt, a Terminator vélhetően megpróbálta megváltoztatni vagy törölni a benne rejlő információkat. Szeretném, hogy ha lehetséges, abbahagynátok minden mást, és csakis ezzel a processzorral foglalkoznátok. Próbáljatok meg kiszedni mindent, ami még benne van. Valóságos aranybánya lehet! – Vagy éppen szemétdomb – vetette közbe Yam, miközben hosszú mutatóujját elhúzta a chip fölött, de nem ért hozzá. – Lenyűgöző a design! John az alsó ajkába harapott. Nem szívesen hagyta rájuk a processzort, de ő maga semmire sem ment vele, és hozzáértő tudósokat sem ismert. Ezek a srácok kínálták a legjobb esélyt arra, hogy hasznosítsák ezt a forrást. Nem volt éppen halálbiztos megoldás, de nem volt más választása. – Ha rátok bízom, hogy dolgozzatok rajta – mondta ünnepélyesen John –, megszerezhetitek azt az előnyt, aminek segítségével legyőzhetjük Skynetet. De tudnotok kell, hogy Skynet képes ügynököket küldeni bárhová, bármelyik időbe. És mindenre elszánt. Vagyis semmit sem kockáztathattok. Ez annyit tesz, hogy senkinek sem beszélhettek a processzorról az engedélyem nélkül. – És miért bíznál meg bennünk? – kérdezte Snog, és most első ízben érződött rajta, hogy hajlandó engedni egy kicsit a távolságtartásából. – Mert leellenőriztelek titeket – válaszolta John –, mindannyian briliáns elmék vagytok, és ez a feladat kétségkívül nem haladja meg a képességei-

teket. A rendelkezésetekre állnak olyan eszközök, amelyek az én számomra elérhetetlenek. És mert nagyjából egyidősek vagyunk, úgy érzem, megbízhatok bennetek. Ez az utóbbi kijelentése valójában nem volt igaz, de úgy sejtette, jólesik majd nekik, ha meghallják. A fiúk önelégülten egymásra pislogtak, de Wendy felcsattant: – Hé, várjunk csak! Ma este találkoztál velük először. Mégis, hogyan tudtad ellenőrizni őket? John érezte, hogy fülig vörösödik. – Izé, tudod, egy kicsit… – Betörtél a számítógépembe! – folytatta dühösen a lány. – Hogyan merészelted? – Sajnálom, Wendy, de tényleg! De ha nem jártam volna utána a barátaidnak, és persze neked is, sosem jöttem volna ide. A lány összefonta maga előtt a karjait. – Oké, oké, de én is olvastam egyet-mást, amikor a Sarah Connor-féle sztori felkeltette az érdeklődésemet. Ha jól emlékszem, téged gyilkosságért köröztek. John sóhajtva visszacsomagolta a processzort. – Soha életemben nem öltem meg senkit – mondta szomorúan. Hát, legalábbis embert nem. Vajon a jövőből érkezett, intelligens gyilkológépek számítanak? – És akkor hogy volt az előbb az a „kinyírlak benneteket” duma? – gúnyolódott Snog. – Viszont a pszichiáterem szerint legfőbb ideje elkezdeni! – folytatta az előbbi gondolatot John vigyorogva. Snog vadul felnyerített. – Vagány a csóka! – nevetett, és John elé tartotta a tenyerét. – Benne vagyok! Valamennyi fiún végigsöpört a megkönnyebbülés hulláma. Brad, Carl és Yam sorban kezet nyújtottak Johnnak. Egyedül Wendy maradt ülve, és szigorú arcot vágva méregette őket. – Meg kell ígérned, hogy soha többé nem törsz be a magánügyeimbe – mondta végül. John csak a fejét rázta. – Ezt nem ígérhetem meg. Csak azt, hogy amennyire lehet, tiszteletben tartom a magánéletedet. – A lányról lerítt, hogy nem szívesen éri be ennyivel. – Egyes célok túlmutatnak azon, hogy személy szerint mit szeretünk, és mit nem – magyarázta a fiú. – Valóban nem szeretném, ha rosszul érez-

néd magad miattam, de hazudni sem akarok, ha nem muszáj. Amit megpróbálok véghezvinni, és amit segíthettek véghezvinni, az sokkal fontosabb bármely személynél vagy bárki magánügyeinél. Nem fogok visszaélni az adataiddal, Wendy. Ez minden, amit ígérhetek. Mélyen a lány szemébe nézett. Szívből kívánta, hogy higgyen neki. – Nem rajongok az álláspontodért – mondta Wendy őszintén, és mérgesen a fiúra sandított –, és tudd meg, hogy visszakapod. De addig is – végignézett a társain, és hangosan fújt egyet –, perceim vannak hátra, és éhen halok. Mit szólnátok egy pizzához? – Már azt hittem, sosem kérdezed meg – dörmögte vigyorogva Carl.

Craig Kipfer irodája, Dél-Kalifornia – Tehát, Sarah Connor állapota javul, és jelenleg az Encinas szanatórium vendégszeretetét élvezi – összegezte Kipfer. – Így van, uram – bólintott Pool. Kipfer hátradőlt székében, és elmosolyodott. – Hát ez igazán remek! – bólintott, aztán a tekintete egy pillanat alatt jegesre váltott. – És most foglalja össze még egyszer, hogy miért is megy jól a sorunk! Pool zavartan pislogott. Hogy meg kell ismételnie az elhangzottakat, az arra utalt, hogy Kipfer nem bízik a tervében. Sajnálatos módon, mert ő maga nagyon is hitt benne. – Arra számítunk, hogy a nő megpróbál megszökni. Ebben az esetben nyomon követjük egészen a bázisáig, ahol végül elkapjuk őt, a fiát és remélhetőleg az ismeretlen szövetségesüket is. A másik eset, hogy a fia megpróbálja kiszabadítani. És megint csak azt reméljük, hogy a férfi segítségével. Akkor pedig a szanatóriumnál lecsapunk rájuk. Kipfer elgondolkodva méregette Poolt. – Legfőbb erénye az egyszerűsége – dörmögte –, és hogyan kívánják nyomon követni, miután megszökött? – Folyamatos megfigyelés alatt tartjuk a szanatóriumot. Ha kiteszi a lábát az épületből, rászállunk. Kipfer előredőlt, és közelebb húzta a székét az íróasztalához. – Fejtse ki, hogy egészen pontosan hogyan hajtják végre ezt a megfigyelést! – utasította az ügynököt. – Bekameráztuk az egész épületet, és természetesen mikrofonokat is te-

lepítettünk mindenhová – válaszolta Pool. – A szanatórium tőszomszédságából figyelünk a nap huszonnégy órájában. Kipfer megrázta a fejét, és széttárta karjait. – Nem rakott bele egy implantátumot? – kérdezte hitetlenkedve. – Volt rá alkalma bőven, az ég szerelmére, Sarah Connor vagy tucatszor járt a sebészeten! Pool ideges lett. – Természetesen, uram, beültettünk egy jeladót. Csak miután elvitték a nőt a kórházból, ismeretlen okból elvesztettük a jelet. Műszaki hibára gyanakszunk, uram. A főnöke utálkozva fújtatott dühében. Pool kihúzta a derekát. Rossz jel volt, amikor Kipfer tudatta a beosztottjaival, hogy mi jár a fejében. – Vagyis nem sokat haladtunk a közelmúltban – állapította meg Kipfer. – Viszont azt ajánlom, hogy válogatott csapattal figyeltesse a nőt! – A legjobbakkal, uram! – Elég fejtörést okoztak már nekünk ezek a Connorék. Legfőbb ideje lezárni az ügyet. Nem tűrök több hibát! Menjen, és kapja el végre őket! Kipfer ugyan halkan mondta az utolsó mondatokat, de Poolnak nem volt kétsége afelől, hogy nagy bajba kerül, ha Sarah Connor valahogyan meglép az ügynökei elől.

TIZENKETTEDIK FEJEZET Montana Clea-nek kevesebb mint három órája maradt az indulásig, és nagyon ideges volt. Nyugtalanul járkált a nagy faház felső szintjén. Az emeletről eltüntettek minden nyomot, ami a korábban itt végzett munkálatokra utalt volna, és a helyiségeket berendezték, hogy úgy nézzenek ki, mintha csupán lakóhelynek használták volna őket. Az Infiltrator ide-oda sétált a soha el nem olvasott, de valósághűen összegyűrt magazinok és a megfelelő helyen kikoptatott bútorok között.

Ez lesz az első alkalom, hogy repülőre ül, és elhagyja az államot, amelyben született. Első ízben lesz teljesen egyedül több millió ember között. Hiába próbált úrrá lenni az idegességén. Félt a jövőtől, de olyan elvont módon, hogy agyának elektronikus fele képtelen volt hormonokkal úrrá lenni a félelmein. Clea megpróbálta elrejteni a benne dúló vihart a húga elől, miközben a laboratórium felé vezető folyosón lépkedtek. Természetesen hiábavaló igyekezet volt. Még ha Alissa emberi felét sikerült is volna rászedni, a kislány számítógépe csalhatatlanul azonosította a stressz jeleit. Távozásának percétől kezdve Alissának és a Terminatoroknak kell majd intézkedni. A munka java részét már elvégezték, néhány apróság maradt hátra. Megtartották a temetést. A felnőtt I-950-es legnagyobb meglepetésére a „bácsikája” koszorúkat kapott azoktól a vállalatoktól, amelyeknek – a papírjai szerint – dolgozott. Valaki még egy gyümölcskosarat is küldött. A ravatalozóban az emberek diszkréten bár, de nagyon együtt érzően viselkedtek. Akárcsak az orvos, aki halottnak nyilvánította a T-101-est. Clea ragaszkodott hozzá, hogy ne boncolják fel az elhunytat. A viselkedéséből sejteni lehetett, hogy kész szélsőséges érzelmi kitörésekre ragadtatni magát. Az orvos sietve megnyugtatta, hogy gazdasági megfontolásokból manapság már nem végzik el automatikusan a boncolást minden egyes halotton. Az Infiltrator elégedetten nyugtázta, hogy egy kormányzati szerv végre jelentősen megkönnyíti a dolgát. Alissa ragaszkodott hozzá, hogy indulás előtt megnézze művét, a Kémet, amit ő konstruált, hogy megfigyelés alatt tarthassák Sarah Connort. A húgáról lerítt, hogy roppant elégedett a munkája eredményével. Clea nem tudta elfojtani mosolyát, amikor meglátta, hogy az új gépüket fehér lepedő borítja, mint egy leleplezésre váró szobrot. Átvillant az agyán, hogy a húga vajon honnan vette az ötletet? Valószínűleg onnan, hogy ő maga is szoboravató ünnepségre indult. Alissa rápillantott nővérére, aztán lerántotta a lepedőt, és láthatóvá tette a mesterművét. Clea őszintén és kellemesen meglepődött. – Káprázatos munkát végeztél, húgom… – lehelte alig hallhatóan. Az apró I-950-es ragyogó arcára pillantott. Mindketten örültek, de egyben szomorúságot is éreztek. Mert Alissa számára Clea állt Skynet helyén, csakis tőle kaphatott dicséretet és bátorítást. Maga Clea viszont senkitől sem. Clea némi erőfeszítéssel elterelte figyelmét a csalódottság ismerős érzéséről, és az új gépezetet tanulmányozta. Az egyik Terminator segítségével Alissa megrövidítette egy teljes mére-

tű Terminator karjait és lábait. Megnövelte a bőr pigmentációját és a testszőrzet mennyiségét is, leszámítva a fejtetőt. Az eredményül kapott teremtmény úgy nézett ki, mint egy török birkózó. Miközben a kurtább lábak miatt nyilván vesztett valamennyit a gyorsaságából, tisztán látszott, hogy más képességeit nem kellett feláldozni. Semmiben sem hasonlított egy standard T-101-eshez, mégis magában hordozta annak halálos erejét és minden tulajdonságát. – Egyszerűen kiváló! – ismerte el Clea. – Mihelyt megfelelően beprogramoztad, indítsd útnak! Rád hagyom az ügyet, csináld a magad okos feje szerint, kishúgom!

Kaliforniai Műszaki Egyetem, Kalifornia Dieter a reggeli őrület kellős közepén érkezett az egyetemvárosba. Felvette a sebességét annak az ifjakból álló, sűrű folyamnak, amely a parkolóból hömpölygött az előadótermek felé. A termeket rejtő épületek három építészgeneráció ötleteit viselték magukon. Dieter szokása szerint egy másik kapun lépett be, mint az előző napon. Szintén szokása szerint másik sapkát vett, és ma egy napszemüveget is viselt. A megjelenésén megváltoztatott néhány apróságot, amelyek egyike sem állt volna ki egy szigorúbb ellenőrzést. Már pusztán a magassága és a testalkata is szembetűnő volt, de szorult helyzetben az apró módosítások megszerezhették neki azt a bizonyos egy lépés előnyt. Miközben komótosan ballagott, lopva figyelte környezetét. Mint már annyiszor a múltban, az óvatosság ezúttal is kifizetődött. A szeme sarkából felfigyelt egy alakra, aki egy pillanatra feltűnt annak a kékre festett épületnek a tetején, amely mellett éppen elhaladt. Haladéktalanul levált a mellette haladó egyetemista csoportról, és belépett az utcácska másik oldalán álló épület ajtaján. Besietett a lépcsőházba, és felszaladt a lépcsőn, egészen a tetőig. Azt remélte, hogy ez a betonkocka magasabb, mint az, amelyiken megpillantotta azt a elmosódott körvonalú, emberforma alakot. Amikor a lépcső tetejére ért, egy pillanatra megállt, és magában kiszámította a tetőre nyíló ajtó, illetve a kék épület egymáshoz való viszonyát. Nem volt szerencséje. Ha ez az épület alacsonyabb, azonnal láthatóvá válik a másik tetejéről. Persze, fennállt a lehetőség, hogy csupán egy dolgát végző karbantartót látott az imént, amely esetben csak az idejét vesztegeti.

Viszont a megérzései mást súgtak, és a terepen eltöltött húsz év során megtanult hallgatni az ösztöneire. Résnyire nyitotta az ajtót, és kilesett. Ahol pillanatnyilag állt, onnan nem látott jóformán semmit. A másik épület valóban magasabb volt egy kicsivel. Ezen nem tudott segíteni – viszont valamit feltétlenül meg akart tudni. Pillanatnyi habozás után kilökte az ajtót, és könnyed mozdulattal kisiklott a tetőre. Valami halkan koppant a fémajtón, és amikor lenézett, megpillantotta egy kettétört kábítólövedék tollas farokrészét. Valaki túlságosan türelmetlen, gondolta magában von Rossbach. Az illető csapnivaló kiképzést kapott, vagy éppen újonc. De legalább azt megtudta, hogy nem akarják megölni. Legalábbis nem azonnal. Vagyis szinte biztos, hogy a Sector vadászik rá. Nyilván ki akarják hallgatni. Dieter megpördült, és beugrott a lépcső fölé épített fémbódé mögé, ahová a lövész nem látott be. Le kellett jutnia a tetőről. Legfőképpen azért, mert a fickó a túloldalon nyilván máris erősítést kért. Dühös volt magára. Csapdába ejtették, mint valami zöldfülűt. Igen, ki akarta puhatolni a szándékaikat, hogy megtudja, mennyire veszik komolyan a dolgot, de ezzel együtt nagy hülyeséget csinált. Körülnézett a tetőn, és nem látott lehetőséget a menekülésre. Különösen nem, ha közben lőnek rá. Az imént használt ajtó szóba sem jöhetett, túl jó célpontot nyújtott volna. Dieter egy pillanatra kiugrott a fémbódé takarásából, hogy megtudja, figyelik-e még. Ja, erősen figyel, gondolta Dieter, amikor meghallotta a halk süvítést, és meglátta a kátránypapírból kiálló, kissé rezgő piros tollakat. A lövész kimondottan őrá utazott. Ezt eddig is erősen sejtette, mégis megnyugtatta a tudat, hogy nem az egyik diáknak borult el az agya. Az olyanok ugyanis hajlamosak éles lőszerrel lövöldözni. És hajlamosak maguk köré csődíteni a hatóságokat, továbbá a médiát, amire Dieter fikarcnyit sem vágyott. Nagy erővel nekivetődött a bódé fémborításának. A fal csupán egy vékony hullámlemezből állt, nem volt más funkciója, mint az, hogy védje a lépcsőházat az időjárás viszontagságaitól. Egyszerűnek tűnt kihajlítani az egyik fémlapot, és észrevétlenül eljutni a lépcsőre. Elővett a farzsebéből egy többcélú szerszámot, kipattintott egy vastagabb késpengét, és munkához látott. Némi erőfeszítés árán sikerült kihajlítani az egyik reteszt, amely a kerethez szorította a fémlemezt. A lap pereme alá csúsztatta az ujjait, és erősen maga felé húzta. Egy szempillantással

később sziszegve elengedte, és utálkozva nézte az ujjain vöröslő vágást. Az átkozott fémlemezt nemcsak a reteszek tartották, hanem oda is szegecselték a kerethez. – Számítanom kellett volna rá! – dörmögött bosszúsan, vérző ujjait szopogatva. – Itt mindennek ha nem is golyóállónak, de diákállónak kell lennie. Úgy döntött, hogy mivel más lehetősége nem maradt, akár indulhat is. Lendületet vett, kiugrott a sarok mögül, oldalra perdült, és szabályos fejest ugrott a lépcsőlejáróba. Repülés közben ütést érzett a sarkán. Villámgyorsan összehúzta magát, hogy csökkentse a becsapódás erejét. A levegőben félig átfordult, és a vállára zuhant, majd a lendületet felhasználva továbbgurult, és egyből talpra állt. Lenézett, és meglátta, hogy vörös tollcsomó áll ki a sportcipője sarkából. Néhány pillanattal később megérezte azt a számos horzsolást, amit a lépcsőfokok ejtettek rajta landolás közben. A fájdalom elviselhető volt, vaskos izmai szerencsére megvédték a komolyabb sérülésektől. Káromkodva kitépte a nyilat cipőjéből. Röviden szemügyre vette, de nem látott rajta semmit, ami a lövész kilétére utalt volna, így elhajította. Csinált néhány vállkörzést, hogy megmozgassa sajgó ízületeit, aztán leügetett a lépcsőn. – Kezdek kiöregedni az efféle mókákból – dohogott félhangosan. A lépcső alján kilökte az ajtót, és a bejárat felé indult. Az üvegen keresztül alaposan körülnézett. Nyomát sem látta annak, hogy az ügynökök körülzárták volna az épületet. Nem látott mást, csupán egy jól megtermett, szőke fickót, aki egy padon üldögélt az épület belsejében, közvetlenül a bejárat előtt. – Hé, te! – kurjantott rá Dieter. A srác felpillantott a könyvéből, és kissé elbambulva meredt a semmiből felbukkanó férfira. – Szeretnél keresni pár dolcsit? – kérdezte Dieter. A fiú néhány pillanatig hallgatott, majd megkérdezte: – Attól függ, mennyit, és attól függ, hogyan? – Szeretném, ha felvennéd a dzsekimet és ezt a napszemüveget – mondta von Rossbach, miközben levetette magáról a szóban forgó tárgyakat –, aztán pedig kisétálnál a parkolóba, majd ide vissza. – Csak ennyi? – kérdezte a kölyök. – Viszont az összegről elfelejtkezett! – Ötven dollár. – Von Rossbach a karjára dobta a dzsekijét, és elővette pénztárcáját a farzsebéből. A fiú lapos pillantással méregette. – És mégis, mindezt miért is? – kérdezte ravaszul.

– Azt hiszem, követ egy fickó, akinek tartozom némi pénzzel. Csak ezt szeretném ellenőrizni. – Na, nem – tiltakozott a kölyök felemelt kézzel –, nem akarok belekeveredni semmibe! – Ugyan már, nem lesz semmi baj! Az illető pár perc múlva rájön, hogy te nem én vagyok. Pontosan ezért szeretném, ha futnál. Visszafelé már sétálhatsz is. Dieter kivett a tárcájából két húszast és egy tízest. A kölyök továbbra is a fejét rázta, mire Dieter előhúzott még néhány húszdollárost. – Említettem, hogy pénzzel tartozom ennek a valakinek? – kérdezte gúnyosan. – Lassan annyit adok neked, mint amennyit neki kéne! A kölyök elvigyorodott, és elkapta a dzsekit, illetve a szemüveget. – Hé, ember, én kétszer ennyiért is olcsó lennék! – vigyorgott, és feltette az osztrák napszemüvegét. Dieter könnyed mozdulattal kikapta a fiú kezéből az ő napszemüvegét. – Hé, adja szépen vissza! – követelte azonnal a srác. – Az ott az orrodon egy eredeti Ray-Ban, pajtás! Esetleg nálad felejtem… A kölyök az ujja hegyével lejjebb húzta a szemüveget, kikukucskált fölötte, és elvigyorodott. – Király! – lelkendezett, és a vállára lendítette a hátizsákját. – Erre majd vigyázok, amíg visszaérsz – hadarta gyorsan Dieter, és hogy ne tudjon ellenkezni, egyszerűen leakasztotta a hátizsákot a fiúról. A srác először gyanakodva pislogott néhányat, majd rántott egyet a vállán. – Felőlem! – morogta. – Na, mindjárt jövök! – Csak fuss! – szólt rá Dieter. – Ne nézelődj, csak pucolj, oké? – Ha ezt akarja! – válaszolt a fiú, és nekilódult. Miközben von Rossbach a sebesen távolodó srácot figyelte, előhúzott a farzsebéből egy kék kendőt, és a feje köré kötötte. Aztán felvette a kölyök modern, keskeny napszemüvegét, végül felkapta a hátizsákját. A fiú közben kiugrott az ajtón, és lerohant a lépcsőn. Hogy lerövidítse az utat, átvágott egy szögletes gyepszőnyegen. Hirtelen elzuhant, és a füvön csúszva beszánkázott egy jókora oleander alá. Dieter nem várta meg a folytatást. Megfordult, és átsietett a másik oldalra nyíló kijárathoz, aztán nyugodt léptekkel megindult a kék épület felé, amelynek tetején a lövész bujkált. Mihelyt bejutott, ledobta a hátizsákot, és felrohant a lépcsőn, egészen a tetőig. Csupán pillanatok maradtak, hogy a célpontja hátába kerüljön. Most már a sectoros srácok is hanyaggá válnak, vagy egyszerűen csak

szerencsém volt? – morfondírozott magában, miközben hármasával szedve a fokokat felfelé rohant a lépcsőn, és öles ugrásokkal kerülgette az időnként elé kerülő egyetemistákat az alsó szinteken. A standard eljárás szerint legalább két további lövésznek kellett volna várakozni a lépcsőházakban, az ellentámadások elhárítása érdekében. Ezzel szemben, amikor óvatosan kinézett a sarkok mögül, az utolsó két emeleten nem látott mást, csupán a kihalt lépcsősort. A tetőre vezető ajtó csukva volt, de a várakozásainak megfelelően a zárnyelvet benyomva tartotta egy ujjnyi hosszú, átlátszó ragasztószalag. Csendesen kinyitotta az ajtót, kilépett a tetőre, majd szinte lábujjhegyen futott tovább. A sűrített levegős nyílvető puskával felszerelkezett lövész hétköznapi, fekete melegítőt hordott – az egyetemisták öltözködése általában kapóra jött a titkosügynököknek, ha álcázni akarták magukat. Az itteni viselet kényelmes volt, olcsó, és bárhol hozzájuthattak. A férfi a tető szélénél hasalt, a kétlábú állványra szerelt fegyver mellett, és egy kisebbfajta távcsövön át a lenti gyepszőnyeget fürkészte. A puska szállítóbőröndjének fedelét nyitva hagyta. Dieter jól látta a darabokra szedett fegyver alkatrészeit befogadó mélyedéseket a fekete műanyag bélésen. Amikor az osztrák öt méterre járt tőle, a lövész meghallotta futó lépteit – ez az egyik hátránya annak, ha valaki százhúsz kiló tömör izom. Az orvlövész magas volt, karcsú testalkatú, ruganyos és szélvészgyors. Szempillantás alatt fellökte magát kézenállásba, majd megcsavarta a testét, és bakancsos lábát félkörívben a nekirontó Dieter arca felé lendítette. Dieter maga elé kapta kezeit, blokkolta a rúgást, és nyomban megragadta az egyik bokát. Ezúttal ő pördült egyet, miközben a levegőben forgatta a férfit, mint valami vaskos korbácsot. Az elfojtott, hitetlenkedő nyögést tompa, hangos koppanás vágta el, amikor a lövész homloka a tető peremének csattant. Az osztrák vadul vigyorogva elengedte az eszméletlen testet. Voltak előnyei is a testalkatának, például, hogy nagy súlyokkal is megbirkózott, továbbá az, hogy az ellenfelei rendszerint lassúnak hitték. Óvatosan kikémlelt a tető szélén húzódó, alacsony mellvéd felett. Odalent ketten hajoltak az elterült egyetemista fölé. Éppen ekkor fordították a hátára, aztán összenéztek, majd egyszerre fel a tetőre, ahol Dieter feküdt. A nap a háta mögül sütött, így az arcát nem, legfeljebb a feje és válla körvonalát látták. Dieter vigyorogva búcsút intett nekik, és eltűnt a szemük elől. Mélyen lehajolva az épület távolabb eső széléhez futott, ahonnan rálátott régi barátja, Dr. Paul Whang irodájának ablakaira. Whang kutatómérnök volt, aki hosszú évekig tanította a Sector felsőszintű ügynökeit az elektronikus berendezések és a különféle high-tech mütyürök használatára.

Néha össze kellett kaparniuk minden tudásukat, hogy a technikai fejlettség tekintetében egyáltalán lépést tartsanak az ellenfeleikkel. Dieter segített a derék doktornak, amikor a fia kisebb bajba került, és ezt követően a két férfi összebarátkozott. Az osztrák pontosan ezért jött ide. Megbízható szövetségest keresett, akiről úgy gondolta, hogy a segítségükre lehet. És miközben biztosra vette, hogy Whang segíthetne neki, most már ugyanilyen biztosra vette, hogy a professzor immár nem a barátja. – Ideje lelépni – vezényelt saját magának dörmögve. Az utca túloldalán és a pázsitokon nyoma sem volt életnek, leszámítva néhány srácot, akik egy falnak támaszkodva beszélgettek. Talán kissé idősebbnek néztek ki a kelleténél. Bár az is igaz, hogy jártak ide másoddiplomások és Ph. D. kandidátusok is, ami megmagyarázta volna az életkorbeli eltérést. De von Rossbach így is felismerte bennük a Sector ügynökeit. Még arra a beszédes mozdulatra sem volt szüksége, amellyel a „srácok” a fülükbe telepített apró hallgatókhoz nyúltak, nyilván a magasabb riadófokozat elrendelésekor. Az osztrák nagyjából öt évvel ezelőtt együtt dolgozott velük. Ezek komplett hülyének néznek, gondolta Dieter. Mi másért küldenének rá olyanokat, akiket egészen biztosan felismer, és ezt a régi főnökei is jól tudják? Von Rossbach felsóhajtott, ellökte magát a mellvédtől, és guggolva hátrált a lépcső felé. Amikor elég messze jutott, hogy odalentről már ne láthassák meg, felegyenesedve folytatta útját. Hogy ismerősöket küldtek, az persze azt is jelentheti, hogy legalább egy barátom még akad a Sectornál. Nyomban félresöpörte a gondolatot. Ezen majd később, egy esős őszi délutánon eltöprenghet, most viszont minden találékonyságára szüksége lesz. Végső soron az is lehet, hogy csupán ügynökhiány van a környéken. Jelenleg az lesz a legjobb, ha törli a tervnek ezt a részét, és áttér a következő lépésre. Gondoskodik egy-két hamis nyomról, aztán elindul, hogy Új-Mexikóban találkozzon Johnnal.

Boston Csupán tíz nap volt, viszont tíz csodálatos, fantasztikus, mesebeli nap. John még soha életében nem érezte magát ilyen jól. Beszökött egyes előadásokra, beszélt a tanárokkal, hosszú órákat töltött a könyvtárban, és együtt dolgozott Wendyvel, illetve a barátaival a laboratóriumokban.

Még arra is tudtak időt szakítani, hogy csak úgy lógjanak Snog szobájában vagy az egyetemvároson kívüli diákkávézókban. John alapos bepillantást nyert a bostoni egyetemisták életébe. Járt óriási könyvesboltokban és apró színházakban. Hajnalig beszélgettek arról, hogyan mentsék meg a világot, úgy a jelenlegit, mint azt, amelynek eljövetelétől John olyannyira tartott. Mindez szórakoztató és értékes volt a maga módján, bár néhány napig elengedte magát. Néha hosszú órákra megfeledkezett arról, hogy miért jött ide, és csupán élvezte, hogy itt lehet. Még táncolni is elment Wendyvel. John elmosolyodott, valahányszor eszébe jutott a látvány. A lány értette a módját, hogyan mozgassa azt a remek testét. Viszont egyszer sem csókolta meg. Pedig az ég rá a tanú, nagyon akarta. Valahányszor Wendy besétált a szobájába, úgy érezte magát, mintha az ereiben olvasztott vaj csordogálna vér helyett. Mióta találkozott vele, egészen más dolgokról álmodott, mint korábban. És az illatától majdnem lerobbant a feje búbja. Erősen tartott tőle, hogy fülig beleszeretett. John ránézett, mire Wendy visszamosolygott. Aztán a lány kézen fogta, mire Johnnak elakadt a szava. Nem csupán a nyelve bénult meg, az agya is teljesen kiürült. A teste viszont híven elárulta neki, mi az, amire vágyik. Wendy ragaszkodott hozzá, hogy busszal menjenek a reptérre. A fiú gyanította, hogy nem annyira a taxiköltség megspórolása miatt, hanem sokkal inkább azért, hogy a lehető legtöbb időt tölthessék együtt. Nem mintha lett volna felesleges pénzük vagy akár idejük. A napfény rézszínű szikrákat vetett Wendy haján, és John felsóhajtott. Tudta, hogy mit akart, de nem érezte helyesnek. Az apja és az anyja példája lebegett előtte. Ráadásul túl fiatal volt ahhoz, hogy örökké tartó időszakokban gondolkodjon. Viszont ő és Wendy valahogy összetartozónak tűntek. Mintha egész eddigi életükben ismerték volna egymást. Miután a lány kezdeti harapós kedve eltűnt, John úgy találta, hogy még soha senkivel nem érezte magát olyan jól, mint Wendyvel, leszámítva az anyját. Ezt viszont nem érezte helyénvalónak. Hogyan is hasonlíthatna össze egy barátnőt az anyjával? Nem mintha sok közös vonásuk lett volna. Bár Wendy is akaratos volt, mégis, valahogy jóval szelídebb módon, mint Sarah Connor. Talán éppen azért tetszett neki Wendy Dorset, mert hitt benne, amikor Skynetről és az Ítélet Napjáról beszélt. Bár ez nem volt éppen könnyű vásár. Wendy és a barátai okosak voltak, és mindannyiukban erősen dolgozott a valódi tudósok természetadta kétkedése. A Terminator processzorának láttán azonban kifogytak az ellenér-

vekből. Az eszköz fejlettsége és kifinomultsága elég volt ahhoz, hogy elnyomják magukban a vitára való hajlamot, és ne szóljanak semmit, leszámítva egy-egy lelkes „hűha” sóhajt, amit viszont gyakorta hallattak. Valamennyien a szavukat adták, hogy a csapat tagjain kívül senkinek sem beszélnek a tárgy létezéséről. Azt is megfogadták, hogy a jövőben minden felesleges órájukat arra fordítják, hogy megismerjék a felépítését és működését. Ezenfelül kiszedjenek belőle minden lehetséges adatot vagy szoftvert. Abba is beleegyeztek, hogy Paraguayba költöznek, de legalábbis elhagyják a várost, miután megszerezték a diplomájukat. A döntés nem volt könnyű, mivel valamennyien úgy képzelték, hogy a nagydoktori cím megszerzéséig az egyetemen maradnak. Wendy és John túl hamar értek a Logan-megállóhoz. Kéz a kézben leszálltak a vonatról, és felmentek a lépcsőn a buszmegállóba. – Nincs sok időd – mondta Wendy az órájára pillantva –, talán taxiba kéne ülnünk. – Jobb ez így – mosolygott John –, legalább kevesebb idejük marad a biztonsági ellenőrzésre. A lány idegesen tanulmányozta. John ezúttal nem álcázta magát. Feleslegesnek tartotta, tekintve, hogy a fotómanipulációs eljárással megöregített felvételek alig hasonlítottak rá. Persze, arra jók voltak, hogy a segítségükkel meggyőzhessen másokat a személyazonosságáról, de biztosra vette, hogy egy sietős ellenőrzésen simán átcsúszik. A buszon állniuk kellett. Egy rúdba kapaszkodtak, és egymás szemébe meredtek. John hallott már erről a „szemfürkészős” dologról, és néha eltöprengett rajta, hogy mit élveznek benne mások. Most viszont mindent megértett. Wendy szemébe nézni varázslatos volt és elbűvölő. Majdnem elfelejtettek leszállni a buszról. Most már valóban késésben volt, végül futniuk kellett. John a lányra mosolygott, miközben egy hölgy a géphez vezető csáp kapujában átvette a jegyét. Éppen készült búcsút venni, amikor a lány elkeseredett nyögést hallatva vállon ragadta, és szájon csókolta. John levegő után kapkodott. Hirtelen annyi érzés kavarodott fel benne, hogy csak állt és hallgatott. Wendy huncut pillantást vetett rá. – Azt hiszem, egyes területeken még szükséged lesz némi tapasztalatszerzésre – suttogta. John fülig vörösödött, és látta, hogy a jegyellenőr hölgy sietve másfelé néz, továbbá gyanúsan harapdálja a szája szélét. A szerelmest az egész világ szereti, gondolta John. Odahajolt a lányhoz.

– Remélem, hamarosan találkozunk – suttogta nekihevülten. – Ó, erre mérget vehetsz! – bólintott Wendy. John azt hitte, a szája körbeéri a fejét, úgy vigyorgott örömében, de hirtelen elkomorult. – Gondoskodj róla, hogy mindenki tartsa magát az ígéretéhez! – intette búcsúzóul a lányt. – Arra fogadhatsz – válaszolt ünnepélyes hangon Wendy –, és elhagyjuk a várost, mihelyt lediplomáztunk, vagy még hamarabb, ha szólsz. – Egy pillanatig aggódónak tűnt, végül annyit mondott: – Vigyázz magadra, John! Légy óvatos! A fiú ismét mosolygott, de az okát nem árulhatta el. Azt mégsem mondhatta egy lánynak, akivel egy perce még csókolózott, hogy úgy beszél, mint az anyja! – Mennem kell – mondta egy pillanattal később. – Tudom – suttogta Wendy. Gyors, szenvedélyes csókot váltottak, és John besietett a folyosóba. Nem akart visszanézni, de nem tudta megállni. Boldog volt, hogy megtette – Wendy megcsókolta a tenyerét, majd felé fújta a csókot.

TIZENHARMADIK FEJEZET Észak-Kalifornia Már majdnem Oregon területén, a Goose-tó keleti partján, hatalmasra nőtt, ősöreg fenyőfák szétterülő ágai alatt állt egy kisebbfajta rönkház. Egyetlen szintje volt, egy kőből rakott kéménye, továbbá három szobája, amelyek közül az egyiknek a hosszabbik fala a tóra nézett, és ebben a falban volt a remekmívű kandalló. A ház pincéje generátort rejtett. A szobákban számtalan titokzatos berendezés üzemelt. Az épület előtt hosszú stég nyúlt a tóba, amelynek végéhez apró, motorral felszerelt csónakot kötöttek. A stég olyan alacsonyan feküdt a víz felett, hogy egy szintben volt a csónak peremével.

A legvégén hatvan év körüli férfi ült egy sárga műanyag huzatú, alumíniumkeretes székben. Ősz haját khaki sapka fedte, amelyet horgokkal dekorált. A sapka pereme alá tűzte a vadász- és horgászengedélyét jelképező műanyag lapocskát. A férfi homokszínű térdnadrágot, fehér zoknit és szandált viselt. Rikító narancssárga ingén világoskék hibiszkuszok és zöld kolibrik váltogatták egymást. A bal kezében hosszú horgászbotot szorongatott, amelynek végét a combjára támasztotta. Mutatóujját könnyedén a zsinóron tartotta. Másik kezét az ölébe ejtette; úgy tűnt, mintha aludna. A széke mellett vörös és fehér csíkos hűtőtáska állt, rajta egy felbontott sörösdoboz árválkodott. Dieter két órán keresztül figyelte a békés látványt a faház mögötti erdő különböző pontjairól. Úgy látta, hogy a horgászt leszámítva teremtett lélek sincs a környéken. Ezt jó hírként értékelte. Mostanában néhányszor előfordult, hogy a Sector jelenléte miatt meg kellett szakítania a kapcsolatot valakivel, akit be akart venni a csapatba. De ha itt voltak, akkor túl jól elrejtőztek ahhoz, hogy kiszúrja őket. Ideje volt lépni. Csendesen a stég felé lopózott. Amikor már csak néhány méterre járt tőle, az ősz férfi keze megvillant, és a következő pillanatban Dieter egy öreg, de jól karbantartott és halálos Walther P-38-as csövébe bámult. Akkorának látta a kilenc milliméteres torkolatot, mintha egy ágyú csövébe meredt volna. Egy ütemmel később meglátta a horgász túlméretezett napszemüvegének belső peremére ragasztott apró tükröket. – Jézusom, Dieter, mégis mi a fene tartott ennyi ideig? – kérdezte az idősebbik férfi. – Már majdnem felrobban a hólyagom! – Felállt, és az osztrák kezébe nyomta a horgászbotját. – Itt van, húzd be, és gyere utánam a házba! Dieter álla szabályosan leesett. Zavartan állt hol az egyik, hol a másik lábára. Úgy elkapott, mint valami újoncot, kesergett magában. – Honnan tudtad? – szólt a férfi után, miközben szorgalmasan csévélte a zsinórt. – Egek ura, úgy csörtettél itt körbe-körbe, hogy azt hittem, medvék ólálkodnak errefelé. A sört is hozd be! Von Rossbach egy pillanatig figyelte, ahogy az idősebb férfi felsiet a házhoz, aztán megcsóválta a fejét, és behúzta az érintetlen csalit. Mindig tudta, hogy a főnöke jó kapcsolatokat ápol a szellemek világával. Más magyarázat ugyanis nem létezett a képességeire és a megérzéseire. Amikor Dieter kezdő ügynök volt, Doc Holmes egységéhez került, és hamar észrevette, hogy a mentora valami elképesztő éberségre képes. És

bár Docba is alaposan beleverték a titkosügynök trükkjeinek tárházát, nyíltan hirdette, hogy jobban szereti, ha az ügynökei inkább a velük született képességeikre támaszkodnak. – Mégis, mihez kezdesz munka közben, ha kifogynak az akkumulátorok a kütyükben? Hazamész? – kérdezte sokszor gúnyosan. Holmes ugyanolyan bőszítő tudott lenni, mint amilyen fantasztikus. Valahányszor együtt dolgoztak, mindig elérkeztek egy ponthoz, amikor Dieter úgy érezte magát, mintha egy ifjú, elbizakodott tanuló lenne egy kung-fu filmben, aki sosem ér fel a mesteréhez. Von Rossbach a jobb hóna alá vette a horgászbotot, a másik alá a széket, és felkapta a hűtőtáskát. Bizonyos értelemben véve jólesett neki, hogy még van mit tanulnia. Ez legalább azt jelentette, hogy ő maga még nem öreg mester. Amikor belépett a házba, Doc egy elképesztően összetett hifitoronynak tűnő berendezéssel babrált. – Ülj le – intett –, igyál egy sört! Tovább kapcsolgatott a konzolon, de továbbra sem csendült fel zene. Von Rossbach felbontott magának egy sört, és megjegyzés nélkül figyelte egykori főnökét. Végül Doc is leült, az ezernyi apró zöld fénnyel világító berendezés felé intett, és úgy szólalt meg, mintha egy már javában zajló beszélgetést folytatna: – Igen, a Sector megígérte, hogy ha nyugdíjba megyek, nem tartanak megfigyelés alatt. Hát, hazudtak – a mutatóujját az orrához érintette, és ravaszul kacsintott –, én viszont sosem ígértem cserébe semmit. Most beletöröltem egy kicsit az iménti beszélgetésünkbe, és bevágtam a helyére némi madárcsicsergést meg a stéget nyaldosó hullámok csobogását. Sajnálom azokat a szerencsétleneket, akik lehallgatnak. Szerintem az agyuk helyén már csak valami nyúlós kocsonya maradt, annyit unatkoztak. Belekortyolt a sörébe, és korábbi beosztottját tanulmányozta. – És mi hozott ide, a Goose tó partjára? Hallottam, visszavonultál, de hogy éppen Paraguayba… Dieter megmoccant ültében. – Paraguay igazán szép – védekezett –, néha kicsit unalmas, de alapjában véve nagyon szép. – Akárcsak a Goose tó – horkant fel Doc –, feltéve, hogy szereted halálra unni magad. Viszont magyarázattal tartozol, édes fiam! Mit kell hallanom rólad és Sarah Connorról? – Hát ezt meg honnan tudod?

– Említettem az előbb – kérdezte Doc alamuszi vigyorgás kíséretében –, hogy nem ígértem nekik semmit? Nos, megtaláltam a módját, hogy naprakész maradjak. Amikor leléptél, hallottam, hogy egyszerűen csupán… leléptél. – Egyszerre csak kiégtem – bólintott Dieter –, valamiért nem tudtam tovább maradni. Beleegyeztek. – Akarsz beszélni róla? – kérdezte Doc. – Nincs mit beszélni róla – ingatta a fejét von Rossbach. – Nem volt semmi különös az utolsó küldetésemben, amitől az utolsó lett. Csak az lett, és kész. Talán nem volt elég időm két feladat között, vagy talán ott kellett volna hagynom a terepmunkát, és beülhettem volna egy íróasztal mögé – megvonta tekintélyes méretű vállát –, nem tudom. Egyszerűen csak véget ért. Holmes agyafúrt pillantást vetett rá. – Hát, akkor megint megkérdezem, hogy mi ez a Sarah Connor-sztori? Nem vall rád, hogy terroristák mellé szegődj! Ezt mondják rólam? – tette fel magának a kérdést Dieter. Persze, hogy ezt, mi másnak nevezhetnének? – Sarah Connor nem terrorista – mondta fáradt, közömbös hangon, mert nem várta el, hogy higgyenek neki. – Nem mondod? – vágott vissza Doc, és felvonta az egyik szemöldökét. – Legjobb tudomásunk szerint felrobbantott három informatikai vállalatot. Jó, ebből kettő a Cyberdyne volt, de akkor is három bummnak számít. És akkor még nem is beszéltünk a drogcsempészetről meg a fegyverkereskedésről. Tudod, cimborám, aki ilyeneket csinál, azt nevezi a szakirodalom terroristának. Dieter felsóhajtott. Arra készült, hogy kockára tesz valamit, amit igazán sokra értékelt – a vele szemben ülő férfi bizalmát és elismerését. – És mi van, ha nem őrült, Doc? – kérdezte, és amikor felpillantott, Holmes szemébe nézett. Erre Holmes már a másik szemöldökét is felvonta. Néhány pillanatig csendben fürkészte egykori beosztottját. – Szóval, nem őrült – mondta végül. – Hajlandó vagy meghallgatni? – kérdezte von Rossbach. Holmes csücsörített, és halkan fütyülve engedte ki a levegőt, majd vállat vont. – Hogy az ördögbe ne, pillanatnyilag nincs sürgős dolgom! Dieter gondosan szemügyre vette, és végiggondolta, hogy mit mondjon. Nem volt kétsége, jól tudta, ha Doc nem vevő a történetére, pillanatok alatt átadja a

Sectornak. Kétségbeesettnek érezte magát. Töprengve masszírozta az arcát, aztán felötlött benne, hogy elvégre pontosan azért jött ide, hogy beszéljen. – Minden igaz, Doc – mondta végül egyszerűen. – Az utolsó szóig. Holmes egy pillanatig csendben ült, és várakozón méregette. – Ennyi? – kérdezte higgadtan. – Ez a magyarázat? Mert, tudod, ennél azért kicsivel többre számítottam. Mi van, ha nem tudok mást Sarah Connorról, csupán annyit, hogy szeret számítógépes cégeket robbantgatni? Von Rossbach türelmetlenül felszegte a fejét. – Jaj, ne már! Ennél jóval többet tudsz az esetről! Jól ismerlek, Doc! Tíz évig dolgoztam neked. Mihelyt megláttad, hogy a nevemet összefüggésbe hozzák az övével a Sector anyagaiban, azonnal beleástad magad! Tudom, hogy megtetted! Doc előre-hátra ingadozott ültében. – Oké, jó nyomon jársz! – Egy időre elhallgatott, és úgy tűnt, mintha a múltba révedne, aztán újra megszólalt. – Be kell vallanom, nagyon kíváncsi voltam arra a fickóra, aki szétlőtt egy rendőrőrsöt, aztán tíz évvel később ismét felbukkant egy bevásárlóközpontban – a mutatóujját von Rossbachra szegezte –, az te voltál! Csak az a bökkenő, hogy a két incidens idején nekem dolgoztál, sőt az első esetnél mindvégig ott voltál mellettem, teljes testi mivoltodban! Szóval, mit kéne gondolnom? Azt tudom, hogy nincs egy elvetemült ikertestvéred. Tudom, állítólag mindenkinek van egy pontos mása, de ez baromság! Dieter figyelte, amint Doc a témán rágódik, miközben ritmust ver ujjaival a széke karfáján. Holmes hirtelen ránézett. – Connor szerint ez a fickó valamiféle robot. – A kijelentést igazából kérdésnek szánta. – Én is találkoztam néhánnyal, Doc – bólintott Dieter. – Pontosan úgy néznek ki, mint én. Láttam a belsejüket. Fémből vannak a csontjaik. Rudak és tengelyek, hidraulikák és egy fantasztikus mini erőmű, számítógépes vezérlés, az idegpályákkal összekötött számítógépek, meg minden. Léteznek. Doc tetőtől talpig végigmérte Dietert, majd megkérdezte: – Na, és a többi, az a jövőbeli, gyilkos számítógép meg az a baromság az Ítélet Napjáról… az is igaz? – Remélem, nem! Tudod, Sarah éppen ezt próbálja megakadályozni ezekben az években. – Dieter beharapta az alsó ajkát. – Sajnos arra a következtetésre kellett jutnunk, hogy nem lehet elkerülni. Alighanem máris megindult a folyamat, amely a katasztrófához vezet. Mindenképpen megtörténik, és nincs semmi, amivel megelőzhetnénk. A legtöbb, amit tehe-

tünk, hogy megpróbáljuk mérsékelni a károkat. Pontosan ezért vagyok itt. – Aha, Whang említette, hogy segítőket toborzol. Dieter hátrahőkölt. Doc ezúttal is átverte. Kivallatta, majd a képébe vágta, hogy tud a terveiről. Dieter érezte, hogy az arca lángba borul. A világon egyedül Doc Holmes tudta elérni nála, hogy hülyeségeket fecsegő, naiv kölyöknek érezze magát. – Így van – biccentett kínjában –, azt remélem, hogy számíthatunk a segítségedre, amikor eljön az ideje. Végre kimondta. Ezúttal ő várta, hogy Holmes megszólaljon. – Azt látom, hogy komolyan beszélsz – mondta végül Doc –, de nem állítom, hogy jó érzéssel tölt el. Olyan, mintha kerestél volna magadnak egy izgalmas hobbit, hogy egy kicsit feldobd a nyugdíjas éveidet. De korábban megbíztam benned, és mindig jól tettem, Dieter. Vagyis vállalom a kockázatot, és hajlandó vagyok segíteni neked. Viszont – tette hozzá gyorsan zord képpel, és szigorúan maga elé emelte a mutatóujját – nem vagyok hajlandó részt venni semmiféle elmebeteg terrorista akcióban! Ha a jövőben a barátnőd késztetést érez, hogy felrobbantson valamit, azt javaslom, sürgősen beszéld le róla! Megértetted? – Igen – válaszolt Dieter egyszerűen –, és köszönöm. – Tehát, mit vársz tőlem? – Amikor majd eljön az ideje, szükségünk lesz egy félreeső zugra, ahol biztonságba helyezhetünk embereket – Dieter kinézett a békés tóra –, ez a hely tökéletesen megfelelne. És a kiképzés terén szerzett tapasztalataidra is szükségünk lenne – az osztrák habozott egy pillanatig –, továbbá egy olyan helyre, ahová készleteket halmozhatunk fel. Miután befejezte, von Rossbach mérhetetlenül megkönnyebbült. A tény, hogy Holmes ilyen készségesen beleegyezett, azt jelentette, hogy már korábban áttanulmányozta az anyagokat, és mindent megfontolt. És ahol Doc lesz a vezér, ott követők is akadnak majd szép számmal: a Sector ügynökeinek generációi, akik együtt dolgoztak Holmes-szal, vagy éppen az ő keze alól kerültek ki. Dieter örült, hogy vette a bátorságot, és felkereste egykori főnökét. Holmes néhányszor aprót biccentett, aztán elgondolkodva oldalra billentette a fejét. – Mire számítasz, mennyire lesz ronda ez az egész? – Szörnyű lesz, Doc! – válaszolta Dieter. – Talán nem annyira, mint néhány évvel ezelőtt lett volna, de így is borzalmas lesz. Több milliárd ember fog meghalni. A jelenlegi civilizációnknak vége. Még az is lehet, hogy az emberi faj eltűnik a földről.

Holmes bólintott, és a talpa alatt elterülő fonott szőnyeget nézte. – Szívből remélem, Dieter, hogy a nő őrült, ha ez már javulás az eredeti változathoz képest. Az osztrák szája széle keserű mosolyra görbült. – Én is azt kívánom, hogy bárcsak az volna… – sóhajtott szomorúan.

Utah felé, az országúton Ha valaki átlátott volna a furgon lesötétített ablakain, egy komor képű ikerpárt, egy alacsony, kreol bőrű, kopaszodó izomembert és egy angyali szépségű kislányt pillantott volna meg. Alissa aranyszínű fürtjei a háta közepét verdesték, és bűbájosan festett kék ruhájában, lábán a fehér szandállal. Ölében egy felnőttekre méretezett fehér retikült tartott. Ez a kézitáska tartalmazta valamennyi személyi iratukat. A Terminatorok jogosítványait, az új ház adásvételi szerződését, a kocsi papírjait és több ezer dollár készpénzt, vagyis mindazt, amiről Clea úgy gondolta, szükségük lehet rá, hogy biztonságosan elérjenek az új bázisra. Az idősebbik Infiltrator nem tudta, hogy Alissa egy helyre gyűjtötte az összes okmányt, és biztosan helytelenítette volna, ha tudja. De a kislány így érezte helyesnek, és mivel igazából nem bízott a nővérében, a saját megérzései alapján cselekedett. Azt sem adta a nővére tudtára, hogy a további négy Terminatort már az előző napon útnak indította az új bázis felé. Clea azt akarta, hogy a csapat maradjon együtt, de a kisebbik Infiltrator jobbnak látta, ha kettéoszlanak. Egy igazoltatásnál egy ikerpár még nem lett volna feltűnő, de ugyanabból az arcból hat már a legostobább rendőr figyelmét is felkelti. Alissa már alig várta, hogy letelepedjenek végre. Rég esedékes lett volna a következő fejlődési szakasza, és gyötörte a tudat, hogy eltérnek az ütemtervtől. Egy darabig, hogy valamivel szórakoztassa magát, a belső látását átkapcsolta a nővére számítógépére, és azt nézte, amit Clea látott. Nem a kommunikáció érdekelte, inkább csak egy olyan helyre vágyott, ami érdekesebb, mint az országút körül elterülő végeérhetetlen, bozótos síkság. Clea az utcákon kószált. New York hatalmas volt, tele megdöbbentő méretű épületekkel, és nyüzsgött benne az élet, ami egyszerre volt élvezetes és visszataszító. A Terminatorokhoz hasonlóan Alissa általában nem törődött az alkalmanként eléjük táruló csodás tájakkal, amelyeken keresztülutaztak. Néha

felfigyelt egy-egy helyszínre, amely alkalmas lett volna csapdaállításra vagy az automata gyárak felépítésére. De ennek a vidéknek a java része kihalt volt, és legjobb tudomása szerint mindörökre az is marad. Visszakapcsolt New York forgalmas utcáira. Ott fog kitörni a háború. Ott, továbbá a Mississippi mentén és a nyugati parton. Remélte, hogy hamarosan. De addig is a lakatlan tájak remekül megfelelnek arra, hogy bázisokat alapítsanak, terveket szőjenek, felkészüljenek, és szövetségeseket gyártsanak maguknak. – Éhes vagyok – mondta végül –, állj meg a következő étteremnél. A Terminator nem igazolta vissza a parancsot, nem volt rá szükség. Jószerével csak azért beszélték hangosan, hogy minél emberibbé tegyék a modorukat. A kocsiban is voltak készletek, de Alissa unatkozott, és úgy szerette volna megkezdeni mind a saját, mind a Terminatorok szocializációs képzését, hogy minél előbb eljussanak a lehető legmagasabb fokra. Nem lehet hatékonyan végezni az emberekkel, ha megriadnak tőlük.

Duffy étterme, Utah állam Az étteremben minden tiszta volt, úgy a fekete-fehér kockás járólapok, mint a műanyag asztalok és ülések. A levegőben ételszag terjengett, de nem egy bizonyos étel vagy fűszer illata, hanem inkább csak a sütéshez használt étolajé. A négy új vendég beült egy bokszba, amelynek ülésein a repedéseket gondosan leragasztották szigetelőszalaggal. Hamarosan odalépett hozzájuk a rózsaszín formaruhát és magas szárú, fűzős cipőt viselő pincérnő. Átnyújtotta nekik az étlapokat, amelyeknek műanyag burkolata kissé ragacsosnak bizonyult. – Rántott csirkeszeleteket ajánlanék – mondta a menüt böngésző gépeknek és az Infiltratornak. – Rántott… csirkeszelet? – kérdezte Alissa meglepődve. – Még nem ettél olyat, édesem? – kérdezte mosolyogva a pincérnő. – A vékonyra szelt csirkemelldarabokat ugyanúgy bepanírozzák, mint mondjuk a sertéshúst, és olajban kisütik. – Érdekes – mondta az Infiltrator. Nem hangzott túl egészséges eljárásnak. – Akkor azt kérünk – jelentette ki, és visszaadta az étlapot. A pincérnő kérdőn nézett a Terminatorokra. Tapasztalatai szerint a jól megtermett, fenyegető külsejű férfiak ritkán fogadtak el parancsot apró

szöszibabáktól. – Maguknak is jó lesz, fiúk? – kérdezte kétkedve. Ők is visszaadták az étlapokat, és csak néztek rá. – És mennyire süssük át a húsokat? Alissa pislantott, mialatt lefuttatta a kérdést, amit beugratósnak sejtett. – Amíg el nem készülnek – válaszolt egy ütemmel később. A pincérnő rápillantott. A tekintetéből kitetszett, hogy nem élvezi, ha a vendégek gyerekei az ő bosszantásával szórakoztatják magukat. – Alig, közepesen vagy teljesen? – kérdezte tömören. – Aha, közepesen – mondta Alissa, mert ez biztonságos választásnak tűnt. – Italt hozhatok? – kérdezett ismét a pincérnő, és a hangja kissé elbizonytalanodott a rászegeződő, rezzenéstelen tekintetek láttán. – Csak vizet – válaszolt Alissa. Ha már az ennivaló egészségtelen, legalább ne tetézzék a bajt olyan folyadékokkal, amiket émelyítően édesre cukroztak, vagy éppen teleraktak koffeinnel. – És önök, fiúk? – kérdezte a pincérnő, miközben ceruzáját az írótömbje felett lebegtette. – Mindannyiunknak – válaszolt ismét Alissa. A pincérnő hitetlenkedve csóválta fejét, miközben a pult felé tartott. Talán valami úti játékot játszanak, hogy elszórakoztassák a kicsit. Kit érdekel? Végül is a kislány eléggé udvariasan viselkedett. Alissa kíváncsian körülnézett a helyiségben. A berendezés legalább harmincévesnek tűnt, még a falon lógó reklámok is. Különösen azok, amelyeknek alakja órát vagy lámpát formázott. Két férfi ült a pult távolabb eső végénél, és mindketten őt nézték. Rámosolyogtak, és barátságosan odaintegettek neki. Alissa nem viszonozta a barátságos gesztust. Mereven nézte őket, amíg el nem fordították a fejüket. Néhány perccel később a pincérnő visszatért hozzájuk az ételekkel. Mindegyik Terminator elé lerakott egy-egy tányért, az utolsót Alissa elé tette, aki nyomban felkapta a villáját. – Mi mondunk ilyenkor? – kérdezte a pincérnő játékosan szigorú, de egyben mókás arcot vágya. Alissa és a három Terminator mereven bámulták a nőt, aki ekkor egy kissé már idegesen nézett rájuk. – Nos, kicsim, mi a varázsszó? – sürgette az Infiltratort. Ez a nő megőrült, gondolta az I-950-es. Biztosan tudta, hogy az emberek java része nem hitt a varázslásban. Vajon ő csinált valamit, amitől a nő állapota rosszabbra fordult? – Köszönöm szépen! – szólt a pincérnő, gondosan hangsúlyozva a mon-

datot. Óvatos pillantást vetett a három fickóra, majd vissza a kislányra. – Nagyon szívesen! – válaszolt Alissa, ugyanolyan gondosan hangsúlyozva. A nő elnevette magát. – Hát, akkor jó étvágyat! – mondta, és kuncogva elvonult. Alissa idegesen nézett utána. Olvasott róla, hogy az őrült emberek kiszámíthatatlanok, és néha természetfeletti erővel bírnak. Vajon annyira erősek, mint egy Terminator? Elhatározta, hogy a jövőben utánajár a kérdésnek. Kiváló periférikus látásának köszönhetően észrevette, hogy a pultnál ülő két férfi őt figyeli. Az I-950-es rosszat sejtve darabolta a húst a tányérján. Valami rendkívülit látnak rajta? A szeme sarkából óvatosan végigmérte őket. Elég különösnek tűntek. Egyikük, az őszes hajú, szemüveges férfi olyan ötven év körülinek látszott. A másik fiatalabb volt, a húszas évei végén vagy a harmincas évei elején járhatott. A haja szinte fekete volt, a teste magas és vékony. Egyre laposabb pillantásokat vetettek rá, és abból, ahogy időnként szót váltottak, Alissa megsejtette, hogy őróla beszélnek. Igazított egy keveset a belső fülén, és máris tisztán hallotta minden szavukat. – Szóval, mit gondolsz? – kérdezte a vékony férfi. – Kimondottan megfelel – válaszolta az idősebbik, és alattomos pillantást vetett az asztaluk felé. – Kiköpött bajnok-fazon. – Akkor megcsináljuk? Az idősebbik hosszas szünet után válaszolt: – Rázós ügy, lehet, hogy nem éri meg! – Tudod, haver, én már csak azt mondom, hogy meg kell ragadnunk minden lehetőséget. Csinálnunk kell valamit, az ég szerelmére! Ki kell fizetnem egy csomó számlát! – mondta a fiatalabb férfi, és belekortyolt a kávéjába. Az idősebbik felhorkant, és ő is ivott. – Várjuk meg a kínálkozó alkalmat, oké? – kérte a társától. – Ne feszítsük túl a húrt, ha nem muszáj. Az a három csávó kemény gyereknek tűnik, ha érted, mire gondolok. Amennyire Alissa meg tudta ítélni, ennek a beszélgetésnek nem volt semmi köze hozzá, mindenesetre pillanatnyilag jelentéktelennek tűnt. Állhatatosan evett tovább. Az emberekénél gyorsabb anyagcseréje révén könnyűszerrel elfogyasztotta a felnőtt adagot. Amikor a pincérnő visszatért hozzájuk, meg is dicsérte érte. – Nagyon éhes voltam – magyarázta Alissa –, hol találom a mosdót?

A nő csodálkozva csücsörített, majd a neki balra eső folyosó felé intett, és félreállt, amikor Alissa kisiklott a bokszból. – Milyen elragadó! – mondta a Terminatoroknak, amikor a kislány hallótávolságon kívülre ért. Azok csak néztek rá. – Szóval – folytatta pattogós modorban egy pillanattal később –, hozhatok valami desszertet? A három Terminator egyszerre fordította a fejét a mosdók irányába. A pincérnő a szemét forgatta. – Akkor esetleg egy kávét, amíg a kislány visszaér? A pultnál ülő férfiak egyike bankjegyeket dobott a pultra, és kiment az étteremből. A másik a mosdó felé indult. A pincérnő gyakorlott szeme még ebből a távolságból is felmérte, hogy a pulton heverő gyűrött bankók fedezik a két alak fogyasztását. – Kávét – recsegte végül a rangidős Terminator, miután a döntéshozó szoftver ezt a választ ítélte a legjobbnak. A pincérnő bólintott, és letakarította az asztalt. Közben fogadott magával, hogy ezektől a különös madaraktól egyetlen cent borravalót sem fog kapni. ♦♦♦ Clay Radcliff büszke volt arra a tényre, hogy akárcsak a cserkészfiúk, akiket néha elkapott, ő is mindig résen volt. Sosem indult el otthonról úgy, hogy ne lett volna nála egy szép tiszta zsebkendő és egy kis üveg kloroform. A férfivécé résnyire nyitott ajtaja mögül leste, hogy mikor bukkan fel a csodás, apró szöszi, aki hamarosan az ő új filmjének sztárja lesz. Alissa elvégezte a dolgát, kezet mosott, majd utálkozva elfordult a végtelenített vászontörölközőtől, amit szemlátomást nem mostak ki az étterem megalapítása óta. A szoknyájába törölte vizes kezét, aztán kilépett a női mosdóból, hogy visszamenjen a Terminatorokhoz. Clay hirtelen mögötte termett, és gyakorlottan, könnyedén az apró arcra szorította a kloroformmal átitatott zsebkendőt. Közben magához rántotta a kislányt, és szempillantás alatt behátrált vele a férfivécébe. A kislány váratlanul hátrarúgott. Clay alig tudta maga elé kapni a lábát, hogy elhárítsa a lágyékának irányzott cipősarkot. A rúgás megdöbbentő erejűre sikerült, Clay úgy érezte, mintha combon vágták volna egy vasrúddal. Levegő után kapott, száját kitátotta kínjában és meglepetésében. Oldalra lendítette a lányt, de ő folyamatosan rugdosott hátrafelé. A kis hegyes sarkak minden egyes találata olyan volt, mint egy-egy kalapácsütés, és Clay széttárta a lábait, hogy megpróbálja elkerülni az ellentámadást.

Kétségbeesésében nekiszorította a kislányt a falnak, és teljes súlyával nekidőlt, de a szöszike továbbra is vadul vonaglott és rugdalt. A gyerekben hihetetlen erő dolgozott. Clay már alig várta, hogy elkábuljon. Az áldozatai rendszerint néhány pillanat alatt elájultak. Már ő maga is szédülni kezdett a kloroform gőzétől, de a gyerek egyre csak rugdosott, mint egy feltüzelt vadló. ♦♦♦ Alissa elektronikus berendezései keményen dolgoztak, hogy ellensúlyozzák a vegyszer hatását. Figyelmeztették, hogy ha nem sikerül kiszabadulnia, akkor tíz másodpercen belül elveszíti az eszméletét. Az I-950-es tovább harcolt. Az idegvégződésein végrehajtott apró módosítások a korát és méretét messze meghaladó testi erővel ruházták fel. Ízületeinek továbbfejlesztett rugalmassága révén olyan mutatványokra is képes volt, amelyekre egy hétköznapi ember még csak nem is gondolhatott. Maga mögé húzta és félig behajlította lábát a férfi lába között. A lábfejét annyira kiegyenesítette, hogy a bokája visszahajlott, és a talpa gyakorlatilag vízszintes helyzetben felfelé nézett. Aztán a csípőízületét majdnem kilencven fokos szögben hátrafordította, hatalmas erővel felrántotta a lábát, és egyenesen beletalpalt a férfi lágyékába. Clay felhördült kínjában, és a szorítása máris engedett. Az I-950-es kibújt az ölelésből, és pillanatnyi késlekedés nélkül hátrakapott a válla fölött. Támadójának nem maradt ideje reagálni, miután megérezte torkán az apró, finom kezet. Az egyik pillanatban még előregörnyedt a fájdalomtól, és megpróbálta elkapni a kislányt, a következőben már hörögve lélegzett, és vakon kapálózott, miközben vér bugyogott elő a torkából és a szájából. Clay fuldokolva hanyatt esett. Szeme kidülledt a rémülettől. Amikor sikoltani próbált, a torkából előtörő vér legyező formában szétspriccelt a levegőben. Alissa kicsi, de roppant erejű keze úgy törte el a légcsövét, mintha szalmaszál lett volna. ♦♦♦ Odakint a parkolóban Gil idegesen dobolt a kocsi kormánykerekén. Már több mint öt perce állt ezen a helyen, és nagyon feltűnőnek érezte magát. Ha valaki egy étterem vészkijáratánál parkol egy furgonnal, ráadásul még a motort is járatja, arról sejteni lehet, hogy nem éppen nemes cél érdekében

teszi. Ha valaki felfigyel rá, tudni fogja, hogy görbe úton jár. A legtöbben arra gondolnának, hogy éppen rablás folyik odabent, és ő a társait várja. Igazából jobban szerette volna, ha valóban rablás folyik odabent, mert az még mindig enyhébb ítélettel járt, mint az emberrablás, illetve mindaz, ami utána történik. Magában káromkodva szidta Clayt, hogy miért nem jön már. Három perccel később az öklével verte a kormányt dühében, majd kiszállt a furgonból. Odaosont a vészkijárathoz, és rendkívül óvatosan kinyitotta. Megkönnyebbülten sóhajtott, mert a riasztó nem szólalt meg. Bekukucskált a résen, és senkit sem látott a folyosón. A mosdók felől nem hallott semmit. A férfi körülnézett. Amikor megbizonyosodott róla, hogy senki sem figyeli, besurrant az ajtón, és csendesen a férfivécéhez óvakodott. Fülét az ajtóra tapasztva hallgatózott. Vízcsobogást hallott bentről, mire óvatosan lenyomta a kilincset. Gil a fogait csikorgatva kinyitotta az ajtót, belépett a helyiségbe, és anélkül, hogy tájékozódott volna, rögtön behúzta maga mögött az ajtót. ♦♦♦ A kislány fehérneműben állt a mosdókagylónál, és a ruháját mosta. Felnézett Gilre, aki dermedten állt, és a padlón terjengő vértócsában heverő férfit bámulta. Gil lassan a kislány bájos, de kifejezéstelen arcára és az ártatlan kék szempárra fordította üres tekintetét. Úgy érezte, hogy egy rémálom kellős közepébe csöppent. A lány rákacsintott, mire Gil megrázta a fejét. A szőke, pompás hajkorona vérben úszott. A szép arcot és a karokat apró vércseppek borították. Gil mélyet lélegzett, és majdnem elhányta magát, amikor az orrába csapott a vér, a vizelet és a fertőtlenítőszer bűzének undorító keveréke. A férfi tudta, hogy valamilyen módon a gyönyörű kislány a felelős, hogy valamilyen módon – egy bosszúálló angyal formájában – ő a válasz mindazon gyermekek imáira, akiket ő és Clay megrontottak. Nekitántorodott az ajtónak, és képtelen volt gondolkodni vagy cselekedni. Nem tett mást, csupán félig könyörögve, félig a látványt tagadva újra és újra elismételte, hogy „ne”. ♦♦♦ Alissa végigmérte az emberi lényt. Rámosolygott, és látta, hogy a férfi

elsápad az ő megváltozott arckifejezése láttán. – Kopognod kellett volna – mondta szelíden. Gil végre összeszedte magát annyira, hogy menekülni próbáljon. Megfordult, hogy kinyissa az ajtót, közben Alissa leguggolt, hogy felvegye a kloroformos zsebkendőt. Aztán felpattant, és rávetette magát a férfira. Hátulról ugrott rá, bal kezét a nyaka köré fonta, és lábaival átkulcsolta a férfi derekát. Olyan erővel szorította, hogy Gil képtelen volt lerázni magáról. Egyre csak vonaglott és küszködött, közben kinyitotta a száját, mintha kiáltani akarna. Az Infiltrator mindkét kezével nyomban a férfi szájára és orrára szorította a zsebkendőt, amivel hatékonyan elhallgattatta. Gil pillanatokon belül tántorogni kezdett. Érzékelte a veszélyt, és harapni próbált, de Alissa könnyedén szétfeszítve tartotta a száját. Ekkor Gil a falhoz verte magát. A kislány grimaszolt, de kitartott, és kiterjesztette az érzékeit, hogy tudjon róla, ha valaki közeledik. A küzdelem zaja nyilván sokkal hangosabbnak tűnt a mosdó zárt terében, legalábbis odakint senki sem figyelt fel rá, mert senki sem rohant a vécék felé. Alissa számítógépe letesztelte a férfi életjeleit, és arra jutott, hogy hamarosan elájul. Az I-950-es elveszítette a türelmét – nem érte be azzal, hogy „hamarosan”. Bal kezével elengedte a férfi száját, és ujjait mélyen a nyakába fúrta. Gondosan végigtapogatta Gil légcsövét. A férfi kiáltani akart, de csupán fojtott hörgések szakadtak fel a torkából. Aztán oldalra rángatta a fejét, hogy lerázza magáról a lány kezeit, és majdnem sikerült is neki. De menet közben Alissa is megtalálta azt, amit keresett, és az ujjait behajlítva eltörte Gil nyelvcsontját. Ez majd felgyorsítja a dolgot, gondolta elégedetten. A férfi egy pillanatig hevesebben küszködött, aztán hátán a kislánnyal a kövezetre zuhant. A számítógép megerősítette, hogy nincs magánál, mire Alissa elengedte, felállt, és lenézett rá. A test még egyszer röviden megvonaglott, aztán végleg elernyedt. Az I-950-es elégedett volt az eredménnyel. Tiszta munka volt, és nem akart több időt tölteni azzal, hogy még egyszer kimossa ruhájából a vért. Miközben Alissa kicsavarta a ruháját, lényének gyermeki része azt játszotta, hogy Skynet éppen most állította egy tesztfeladat elé, akárcsak a gyermekkorú Serenát, és ő átment a vizsgán. De a számítógépe ellenezte a disszonáns gondolatot, mire Alissa egy sóhajjal kisöpörte az agyából. Végigmérte a padlón heverő testeket. Az lesz a legjobb, ha sietve eltűnik innen. Az incidens máris elég késést okozott. Maga elé emelte és alaposan megnézte a ruháját. A vérfoltok java részét sikerült eltüntetnie, bár a nyakrésznél sötétvörös vonal húzódott, de egy mosógép majd azzal is megbirkózik. Viszont csuromvizes ruhában aligha

sétálhat keresztül az éttermen. Utasította a T-101-eseket, hogy induljanak a furgonhoz, ő pedig fehérneműben, észrevétlenül kisurrant a hátsó ajtón.

Massachusettsi Műszaki Egyetem Néhány nappal John távozását követően a fiúk hangulata drámai módon megváltozott. Wendy egyre kényelmetlenebbnek találta a társaságukat. – Úgy érzem magam, mint akit hipnotizáltak – jelentette ki Snog. – Nem tudom elhinni, hogy az egész életemet felforgató ígéretet tettem egy tizenhét éves kiscsávónak! – Mi van, ha igazat mondott… – kezdte volna Wendy. – Hé, hazudott az életkoráról! – mutatott rá Yam. – Csak azért, mert ti, srácok, akkora ügyet csináltatok belőle! – tiltakozott a lány. – Az apja a jövőből érkezett – mondta Brad álmodozó hangon –, még meg sem született. – Tekintetével végigsöpört a barátai arcán. – Hogy a pokolba működik ez? – Nem túl jól – jegyezte meg Yam –, legalábbis ami az apját illeti. – Hát, ez az! – vágta rá Carl. – Képzeld csak el, visszaküldöd az apádat a múltba, hogy ő legyen az apád, miközben jól tudod, hogy meg fogják ölni. Néhány pillanatig némán emésztették a gondolatmenetet. – Én szempillantás alatt megtenném az öregemmel – dörmögte Yam. – Hát a tieddel én is, ahogy ismerem – vigyorgott Carl, és ők ketten néhányszor összeütötték ökölbe szorított jobb kezüket. Wendy a homlokát ráncolta, de nem szólt semmit. Kínosan feszengve hallgatta a Johnnak szóló, kimondatlan kritikát, és fogalma sem volt, hogy hová fognak kilyukadni. Még a saját érzéseiben sem volt biztos. Egyfelől kellemetlenül érintette a tudat, hogy John anyjának téveszméiről kiderült, hogy igazak. Másrészről viszont nem rajongott azért, hogy – bár mégsem volt holmi kormányzati összeesküvés áldozata – Sarah Connor mégiscsak felrobbantott néhány informatikai vállalatot. Wendy folyton azt kérdezte magától, hogy ő maga mit akar csinálni, de nem talált válaszra. – Az anyja szörnyű nő lehet – jegyezte meg Brad, mintha olvasott volna a lány gondolataiban. – Úgy hallottam, bomba nő – tette hozzá Snog, és néhányszor fel-le

rángatta a szemöldökét. A fiúk nyomban elkezdtek poénokat gyártani a témáról. Wendy csak hallgatott. Talán csak azért csinálják, mert John megijesztette őket. Szomorúan elmosolyodott. Ha a tizenhét éves John Connor ijesztő, akkor az anyja valóban hátborzongató lehet. – Szóval, mihez kezdünk most? – kérdezte Carl, és egyenesen Snog szemébe nézett. Snog vállat vont, és a szemével jelzett Carlnak, hogy rajta, beszéljen. – Hogy érted azt, hogy mihez kezdünk most? – csattant fel Wendy. – Jaj, ugyan már! – Carl szinte kiabált. – Amikor itt volt velünk, valahogy elhittük neki ezt az őrült marhaságot. De most legyünk realisták, srácok! Egy apa, aki még meg sem született? Gyilkos robotok? Eszelős számítógép, amelyik felrobbantja az egész világot? Mekkora baromság! Ezek közül egyik sem létezhet! – Ez viszont létezik – szólt közbe Snog, és felemelte a Terminator processzorát –, és tuti, hogy nem John csinálta. – Bocsánatkérő pillantást vetett Wendyre. – Bocs, John okos, de nem annyira, mint mi. Márpedig közülünk senki sem lenne képes kiagyalni ennek a szerkezetét, és akkor a legyártásáról még nem is beszéltem. Tudom, srácok, hogy mindannyian tagadni akarjuk azt a sok hihetetlen dolgot, amit Johntól hallottunk. Én magam is késztetést érzek rá. De még mindig itt van ez – meglengette az orruk előtt a chipet –, és ez nem álom és nem hazugság, ez valóban létezik. Vagyis én most azt fogom csinálni, hogy kivallatom ezt az apróságot, aztán lediplomázok, és eltűnök a büdös francba, mielőtt ránk szakad az égbolt. Wendy halkan kieresztette visszafojtott lélegzetét. Óriási megkönnyebbülést érzett. Ha Snog hátat fordított volna a Johntól kapott feladatnak, a többiek is követik a példáját. Semmit sem tehetett volna, hogy meggondolják magukat. A tekintete összeakadt Snogéval. Wendy továbbra sem érezte úgy, hogy minden rendben lesz körülötte, de Snog pillanatnyilag John oldalán állt, és neki be kellett érnie ennyivel.

Duffy étterme, Utah állam A pultot hirtelen megrohanták a vendégek, és beletelt vagy negyed órába, mire a pincérnő észrevette, hogy a három férfi továbbra is néma csendben, moccanás nélkül üldögél. Egyikük sem nyúlt a kávéjához. A kislány

még nem tért vissza a mosdóból. Ezek a fickók az idegeimre mennek, gondolta türelmetlenül. Gyorsan összeadta, és kivitte nekik a számlát. – Huszonhét dollár és nyolcvanhét cent lesz, fiúk – mondta egy fagyos mosoly kíséretében. – Remélem, ízlett a kaja. Ott állt várakozó mosollyal az arcán, és eldöntötte, hogy nem hagyja megfélemlíteni magát. Nem törődik sem a méretükkel, sem pedig a hallgatásukkal, bár valójában már szinte rettegett tőlük. A három Terminator felnézett, és mindhárman rezzenéstelen arccal, pislogás nélkül rámeredtek. Aztán az egyikük kiemelt egy erszényt a kislány retiküljéből, és kivett belőle két húszdollárost. A pincérnő olyan feszült volt, hogy remegtek az ujjai, miközben kiszámolta a visszajárót. Aztán a három férfi minden előjel vagy egyetlen szó nélkül egyszerre felállt, és kisétált az étteremből. Pillanatnyi figyelemre sem méltatták, mintha ott sem lett volna. – Mi a fene! – dörmögte a nő, és egész testében megrázkódott. Alaposan tévedett, csinos borravalót kapott. Ennek ellenére azt remélte, hogy soha többé nem látja őket. ♦♦♦ Röviddel a különös vendégek távozása után a pincérnőben felderengett, hogy nemrégiben be akart kukkantani a női mosdóba. Valamiért nem bízott abban a furcsa kislányban. Kinyitotta az ajtót, és odabent mindent tökéletes rendben talált. Már amennyire egy útszéli étterem mellékhelyisége rendben lehet. Elindult visszafelé a folyosón, amikor úgy döntött, hogy benéz a férfiszakaszba is, hátha kifogyott a papír. A pincérnő vérfagyasztó sikolyát még a konyhában is hallották.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Encinas szanatórium, november Dr. Silbermann meglepődött, amikor nyitva találta az irodája ajtaját, de nem tulajdonított neki túlzott jelentőséget. Nagyon fáradt volt tegnap éjszaka. Még jobban meglepődött, amikor odabent meglátta, hogy egy alacsony, kreol bőrű idegen éppen elfordul az irattartótól. – Megkérdezhetem, hogy kicsoda ön? – kérdezte a doktor óvatosan. Az ő szakmájában egy ilyen intézményben ostobaság lett volna kimutatni még a jogos ingerültséget is. Az illető lehetett egy új lakó, aki ártatlanul bolyongott az épületben, vagy egy új lakó, aki drogok után kutatott, és végső soron az ő hibája volt, hogy az idegen bemehetett a szobába, mivel nem zárta be az ajtót. – Én vagyok az új gondnok – válaszolt a férfi, és bizonyíték gyanánt maga elé tartotta a tollseprűjét. – Tényleg? – Silbermann meglepődött. Ralph egyetlen szóval sem említette, hogy felmond. Arról nem is beszélve, hogy átlagosan száz évbe telt, mire be tudtak tölteni egy-egy megüresedett állást. – Mi történt? – kérdezte, amikor világossá vált, hogy a fickó magától egy szót sem beszél. Az idegen megvonta masszív vállát. – Én nem tudom – válaszolt kissé éneklő hangsúllyal –, nekem csak annyit mondtak, hogy mostantól itt fogok dolgozni. Silbermann felfigyelt az enyhe akcentusra. A férfi töröknek vagy közelkeletinek tűnt, ami megmagyarázta különös beszédmódját. Azt viszont nem, hogy miért éppen az irattartó fiókok belsejét óhajtotta portalanítani. A doktor óvatosan közelebb lépett hozzá. – Nekem erről senki sem szólt – mondta. A gondnok csak állt, és némán bámult Silbermannre. Alacsony reakciókészség, elemezte az orvos. Talán mégiscsak új páciens lesz, aki valamilyen szerepet játszik. Feltételezhető neurológiai károsodás. – Nos, nézze – mondta Silbermann, és az íróasztalára állította az aktatáskáját –, vissza tudna jönni később? Most azonnal munkához kell látnom. Viszont kettő és négy között nem leszek itt, vagyis akkor befejezheti azt, amit elkezdett. Udvariasan mosolygott, és megpróbált magabiztosságot sugározni. Délutánra tudni fog néhány dolgot erről az új fiúról. Az alacsony férfi néhány pillanatig nem reagált, aztán egyszerűen csak megindult, egyenesen a doktor felé, mintha át akarna gyalogolni rajta.

Silbermann az utolsó pillanatban ugrott félre. Ezúttal nyíltan kimutatta ingerültségét. – Hé! – kiáltott a férfi után, de rögtön nyugalmat erőltetett magára. – Mondja, nem kell aláírnom valamit magával kapcsolatban? A gondnok megállt, oldalra fordította a fejét, röviden annyit mondott: „nem”, és azonnal folytatta az útját. Ó, igen derűs napok következnek, ha ez afickó is ittfog dolgozni! – Már nem is kellett ide más – dörmögte Silbermann –, mint egy félbolond gondnok.

IBC irodaház, az Encinas szanatórium szomszédságában Amikor az ajtó nyílni kezdett, Joe Consigli ügynök villámgyorsan lekapta lábát az íróasztalról. Egy pillanattal később megkönnyebbülve vigyorgott, amikor meglátta a jövevényt. – Hé, haver, téged meg mi szél fújt ide? – kérdezte vidáman. Ő és Paul Delfino együtt dolgoztak a Sarah Connor fogságba esését követő néhány hétben, aztán a főnökség úgy döntött, hogy egyszerre egy ügynök bőven elég lesz. Joe a maga részéről totálisan döglött ügynek érezte a feladatot, és mélységesen unatkozott. Különösen, mióta Connort átköltöztették a szomszédos szanatóriumba. A különös, szomorú emberek megfigyelése annyira nyomasztotta, hogy sokszor végigfutott a hátán a hideg, ha a monitorokra pillantott. Jól jött, hogy nem kell egymagában üldögélnie a sivár irodában. – A központi iroda küldött – válaszolta Delfino. – Úgy áll a helyzet, hogy a gondnokukat – a monitorok felé intett, amelyeken az Encinas szanatórium különféle helyiségei látszottak – megölték egy betörés során. – Megölték? – kérdezte Consigli. – De még hogy, haver! – horkant fel Delfino. – Majdnem lecsavarták a fejét. A házat felforgatták, viszont a pénzt otthagyták az ürge tárcájában. A főnökség meg úgy gondolja, hogy valami készül. Állítólag már felvettek egy új gondnokot. Na, azt kéne látnom! Consigli a monitorokra nézett, és mormolt valamit. Odahúzta a székét a felvételeket rögzítő berendezéshez, kivette belőle a kazettát, gyorsan betett egy újat, aztán a kazettát berakta a lejátszóba, és visszacsévélte az elejére. Néhány pillanattal később elindította a felvételt,

és a képet egy addig üresen sötétlő monitorra kapcsolta. – Nézz csak ide – szólt, és a képernyőre mutatott –, ez az a fickó, aki azt állítja, hogy ő a régi gondnok utóda. – Nem éppen ebben reménykedtünk! – Delfino bosszúsan csücsörített, és a fejét ingatta. Ők egy nagyjából száznyolcvan centi magas, széles vállú, szőke, markáns arcú fickót kerestek. Ez viszont bizonyosan nem ő volt. Amikor Dr. Ray először javasolta Sarah Connor áthelyezését a szanatóriumba, a vezérkar a mennyezetig ugrott örömében, és azonnal intézkedni kezdtek. A cégnél uralkodó elmélet szerint biztosra vehették, hogy Connort a szövetségesei megpróbálják kiszabadítani a gyengén őrzött környezetből. Játszi könnyedséggel behatoltak a szanatórium biztonsági rendszerébe, és a saját kameráin keresztül szemmel tartották az intézményt. A csapat természetesen néhány saját kamerát is elhelyezett odabent. De mindeddig nem gyűjtöttek be semmi mást, csupán végeérhetetlen, unalmas felvételeket azokról, akiket Consigli reménytelen eseteknek, továbbá önző, siránkozó senkiknek tartott. – És mit mondanak az irodán? – kérdezte. Delfino torz pofát vágott. – Na, ez a legszebb! – válaszolta. – A figura benne van a számítógépben, és az összes anyaga is benne van a számítógépben, ami ahhoz kell, hogy az Encinasban dolgozhasson, de még a fizetési listán is szerepel. Még az a papírmunka is kész, amit el kell végezni, ha valaki kilép tőlük. Az egyetlen bökkenő, hogy mindenki azt állítja, nem ő végezte el a melót. Sőt, még csak azt sem tudták, hogy ez a Ralph nevű ürge meghalt. Különös, nem? Consigli hanyatt dőlt a székében, és megrázta a fejét. – Mi nem különös ebben a küldetésben? Hé, talán Connor bandája kellően kiokosodott időközben, és úgy döntöttek, hogy egy kevésbé feltűnő bűntársat küldenek. – Hát, az bölcs húzás lenne – nevetett Delfino –, mert ahová az a túlméretes ürge beteszi a lábát, ott elszabadul a pokol. Néhány percig némán fürkészték a monitorokat. Mindketten a filmfelvételre gondoltak, amelyen jól látszott, hogy mit művel a „túlméretes ürge” akció közben. Igazat szólva, egyikük sem lepődött volna meg, ha kiderül, hogy a vezérkar azért akarja megtalálni a férfit, hogy rávegyék, tanítsa meg az ügynököket lőni úgy, ahogyan ő tud. – Szóval, egy darabig ketten leszünk – vetette fel Consigli. – Aha!

– Király – biccentett Joe –, valaki elugorhatna némi kajáért! Majd megveszek néhány mogyoróvajas szendvicsért! Delfino sokatmondó pillantást vetett rá. – Túl sokáig voltál egyedül ebben a szobában, ha azt hiszed, hogy eljátszom neked a kifutófiút, haver! Ha szendvicset akarsz, menj érte magad! – Király! – vágta rá Consigli, és vigyorogva nézte kollégája gyanakvó arckifejezését. Már alig várta, hogy friss levegőt szívhasson.

Encinas szanatórium Sarah akkor találkozott az új gondnokkal, amikor éppen kilépett a jókora konyhából, amelyben „képzési lehetőséget” biztosítottak számára, hogy „mielőbb hozzászokjon az új környezethez”. Óvatosan megígérték neki, hogy még néhány hét, és „támogatni fogják, hogy munkát találjon magának”. Sarah elgondolkodott, hogy mennyi időbe telik, mire valaki elsajátítja ezeket az ócska frázisokat. Az egységesen alkalmazott kifejezések miatt az egész személyzet különösnek tűnt. A gondolataikat mintha készen, becsomagolva kapták volna. Jól érezte magát a konyhai munkán, és mivel még mindig hamar elfáradt, nem bánta, ha lassíthat egy kicsit. A feladata nagyjából a mosogatógép kezeléséből és az edények elrakásából állt, így aztán nem panaszkodhatott túlzott megerőltetésre. Egyedül az unalommal küzdött néha. A szanatórium lassú tempója pillanatnyilag megfelelt az állapotának. Ha akart, olvasott – könnyed hangvételű regényeket, és afféle „segíts magadon” témájú könyveket –, vagy nézhette a tévét. Még soha életében nem látott ennyi Disney-filmet. A házban több polcot megtöltöttek ennek a stúdiónak a filmjei, és valahányszor betoppant a tévészobába, valaki éppen a közepén járt az egyiknek. Az intézetben nem engedélyeztek semmit, ami erőszakos, felkavaró vagy idegesítő volt. Mindaddig viszonylag elégedett volt, amíg sikerült elfelejtkeznie arról, hogy a szanatóriumon kívül is van élet. Miközben maga mögött hagyta a konyhát, a hajáról gondolkodott. Már túlontúl hosszúra nőtt, és az alsó sötétebb részek felett furcsán mutattak a fehéres árnyalatok. Alighanem megérett az idő a hajvágásra. Kis híján összeütközött a sarkon beforduló férfival, aki olyan széles volt, hogy majdnem teljesen elállta az útját. Sarah egy pillanatig úgy érezte, hogy csapdába esett. Az illetőn jól látszott, hogy mivel foglalkozik:

szürke kezeslábast viselt, a kezében felmosófát és vödröt tartott, vagyis a gondnokok szokásos felszerelését. De mégsem lehetett az, mert az Encinas gondnoka egy Ralph nevezetű, jópofa öregfiú volt. Néhány pillanatig csak álltak, és némán meredtek egymásra. – Hát maga meg kicsoda? – kérdezte Sarah, és megpróbált némi kedvességet csempészni a hangjába. Az arcát még sosem látta, bár a formája megszólaltatott egy aprócska csengőt valahol a tudata mélyén. A teste nagyon aránytalannak tűnt: a lábak túlságosan rövidek voltak a törzséhez képest. Ahhoz bizonyosan alacsony volt, hogy titkosügynök legyen. Viszont a megjelenése túlontúl erőszakos volt a Sarah által eddig ismert gondnokokéhoz képest. A különös – mert különösnek látta –, új arc felbukkanása úgy felrázta az unalomból, mintha a füle mellett megszólalt volna egy légitámadást jelző sziréna. A férfi tekintetének, illetve tökéletes mozdulatlanságának láttán Sarah gerincén végigkúszott valami jeges érzés. – Megtaláltam Sarah Connort – rádiózta a Terminator az új bázisnak –, végezzek vele? – Negatív. A megfigyelésre vonatkozó utasítások maradnak érvényben – jött a válasz. A Terminator oldalra fordult, és hátralépett, mialatt tekintetét továbbra is a nőre szegezte. Sarah előbb a szűk helyre pillantott, amelyen keresztül elhaladhatott mellette, aztán újra az idegenre. – Mit mondott, ki maga? – kérdezte ismét, ezúttal már keményebb hangon. – A gondnok – válaszolta a férfi, azzal hátat fordított az asszonynak, és elindult vissza a folyosón. Sarah mozdulatlanul nézte, ahogy eltávolodik tőle. Aprókat lélegezve kapkodta a levegőt. Úgy érezte magát, mintha épp az imént találkozott volna egy veszélyes állattal, amely érthetetlen módon úgy döntött, hogy nem támad. Vett egy mély lélegzetet, aztán lassan kiengedte a levegőt. – Oké – dörmögte összeszorított fogakkal –, hát ez érdekes! Talán egy új beteg. Vagy talán egy nagyon furcsa kis fickó. És mégis, valami nem volt rendjén vele. Az első benyomása az volt, hogy még sosem látta az arcát, sőt nagyon jól tudta, hogy még sosem találkozott vele, de valahogyan mégis ismerősnek találta. És volt valami a mozgásában, vagy inkább éppen ellenkezőleg, valami hiányzott a mozgásából. A szeme! Ezt a szempárt már látta. Élettelen volt, hiányoztak belőle az érzések. Ismert ilyen férfiakat, az ég a tanúja, jó néhánnyal összeakadt uta-

zásai során. De ennek a férfinak a tekintete különösen jeges volt. Először ellenállt a gondolatnak. Azon töprengett, hogy vajon Silbermann jelenlétének köszönhetően visszalopózott-e a fejébe a régi őrülete. Most már elég idő eltelt azóta, így bevallotta magának, hogy igen, akkoriban őrült volt. De az évek során megtanulta, mennyire fontos, hogy őszinte legyen magához, hogy szembenézzen a tényekkel. Még akkor is, ha fáj, még akkor is, ha lehetetlennek tűnik. Az a szem egy Terminator szeme. A szögletes, merev mozgás egy Terminator mozgása, a hang egy Terminator hangja. A pulzusa hirtelen megugrott. A szája kiszáradt, a tenyere megizzadt. Rátört a régi félelem. Ismét feltámadtak benne a folyton visszatérő rémálmok. Sarah érezte, hogy ellenállásának utolsó bástyái is összeomlanak a hirtelen rátörő, biztos tudat súlya alatt: a női Terminator hátrahagyott egy szövetségest, aki megtalálta őt. Mint ahogy mindig megtalálták. Viszont nem támadt rá azonnal, mihelyt megpillantotta, és ettől Sarahban feltámadt a remény. Egyetlen méter sem választotta el őket egymástól. Könnyedén darabokra téphette volna, de nem tette. Visszavonult. De vajon miért? Mert azt reméli, hogy több legyet üthet egy csapásra. Azt várja, hogy John eljöjjön értem. Sarah beharapta az alsó ajkát. Beszélnie kell Jordannel. Ő majd kapcsolatba lép Johnnal és Dieterrel, és figyelmezteti őket, hogy jóval halálosabb megfigyelés alatt tartják, mint amilyenre a kormányzat bármikor képes lenne. Aztán, ha még lehetséges, el kell tűnnie innen, mielőtt a Terminator elszánja magát a támadásra. Nos, Silbermann azt állítja, hogy hisz nekem, és segíteni akar. A legfőbb ideje, hogy próbára tegyük az öregfiú szavahihetőségét. Tudta, hogy óvatosnak kell lennie. A doktor hirtelen támadt segítőkészsége akár csapda is lehet. Nincs kizárva, hogy a derék doki csupán bizonyítékot akar szerezni arról, hogy a megszállottság még nagyon is élénken él a betegében. Ha tudná, milyen szívesen megszabadulnék a rögeszméimtől! Sarah habozás nélkül elindult az orvos irodája felé. Ha húzza az időt, azzal nem egyszerűsíti le a dolgát. Kopogott az ajtón, és miután Silbermann kikiáltott, hogy szabad, belépett. A doktor felnézett, és összerándult, mint mindannyiszor, amikor kettesben találta magát Sarah Connorral. Hogy a férfi továbbra is tartott tőle, az némi elégtételt szolgáltatott Sarah-nak. Végső soron, valaha sokat szenvedett Silbermann jóvoltából.

– Ó, üdvözlöm, Sarah! – köszönt a doktor mosolyogva. A hosszas gyakorlat segített neki, hogy gyorsan összeszedje magát, de jól tudta, hogy a nő látja rajta a félelmét. Bosszantotta, hogy hiába teltek az évek, a nő továbbra is ilyen hatással van rá, de ezen nem lehetett csodálkozni. Sarah eltörte a karját, beleszúrt egy tollat a térdébe, és különösen szörnyű halálmóddal fenyegette. Az efféle dolgokat nehéz elfelejteni, tekintet nélkül arra, hogy mennyire profi valaki. Sarah becsukta maga mögött az ajtót, aztán odalépett az íróasztal elé, és szerényen álldogálva várt egy kicsit, majd kibökte: – Azon gondolkodtam, hogy kérhetnék-e öntől egy nagy szívességet? Silbermann hátradőlt a székén. – Természetesen, Sarah. Mit szeretne, mit tegyek magáért? – A doktor mosolygott, de közben a gyomra fájdalmasan összerándult. Megsejtette, hogy baj van. – Reggel óta szörnyen ideges vagyok – válaszolt a nő, és félénken lesütötte szemét –, úgy érzem, mintha rám borulnának a falak. – Hirtelen felnézett. – Azt hiszem, most nagyon jót tenne, ha elmehetnék vacsorázni Jordan Dysonnal, ha lehetséges. Silbermann fintorgott. – Hiszen ismeri a szabályokat, Sarah! Minden látogatást vagy eltávozást legalább huszonnégy órával előre jelezni kell. Senkivel sem tehetek kivételt, sajnálom. Ennyit a nagylelkű ajánlatodról, gondolta keserűen Sarah. – Szívesen látnánk magát is – ajánlotta gyorsan. – Szerintem nagyon érdekes egyéniségnek találná Jordant. Tudja, régebben FBI-ügynök volt, amúgy Miles Dyson öccse. Miles Dyson volt az a fejlesztőmérnök, aki… meghalt a Cyberdyne-nél. – Ó, valóban? – nyögte Silbermann, és tágra nyitotta a szemét meglepetésében. Olvasta Sarah anyagában Dyson furcsa érdeklődését a nő iránt, de sosem tudta megérteni. A közös vacsora kivételes lehetőséget nyújtana arra, hogy megfejtse, a férfi miért olyan barátságos a bátyja gyilkosához. – Dr. Ray többször is elbeszélgetett vele – tette hozzá Sarah. Silbermann pislogott néhányat. Már régebben bevallotta magának, hogy bizonyos fokig riválisának érzi a fiatal orvost. Ha Ray úgy tartotta, hogy megéri szót váltani ezzel a Jordan Dysonnal, akkor talán utánajárhatna, hogy miért. – Nos – mondta gondterhelten –, talán felfoghatnánk ezt a vacsorát egyfajta informális terápiás foglalkozásnak is. – Köszönöm szépen, doktor – mosolygott rá nyomban Sarah –, megyek

és felhívom, hogy foglaljon nekünk asztalt. A küszöbön megfordult, és visszaszólt: – Tudja, doktor, nagyra értékelem a nagylelkűségét!

IBC-irodák – Hé, Paul! – kurjantott Consigli, és lekapta fejéről a fejhallgatót. – Úgy néz ki, a műsor kiköltözik az utcára! Delfino megszakította a számítógéppel folytatott kártyacsatát. Hálás volt a kifogásért, amely miatt abbahagyhatta a csapnivaló leosztással vívott reménytelen partit. – Connor éppen most kérte meg az orvost, hogy kimehessen vacsorázni Dysonnal. – Klassz! – vigyorgott Paul Delfino. – Már nagyon rám fér némi változatosság. Irány a furgon!

Verice étterem, Los Angeles Jordan azonnal meglátta őket, amint beléptek az étterembe, és eléjük sietett, hogy üdvözölje őket. Sarah mosolyogva kezet nyújtott. Jordan megfogta a nő kezét, de ahelyett, hogy megrázta volna, magához húzta őt, és a jobb kezével melegen átkarolta. Aztán a karját Sarah vállán hagyva odafordult a doktorhoz. – Az úr Dr. Silbermann – mutatta be Sarah. Jordan a bal kezét nyújtotta a doktornak, aki esetlenül megrázta. Mielőtt megszólaltak volna, odalépett hozzájuk a főpincér, kezében az étlapokkal, és az asztalok felé mutatott. – Hoppá! – nyögte Jordan, és a derekához kapott. – Bocsánat, ez a csipogóm! Megbocsátanak egy pillanatra? A mosdókhoz vezető folyosón talált egy nyilvános telefont. Miközben Jordan a készülék felé lépdelt, kinyitotta az apró cetlit, amit Sarah az imént a markába csúsztatott. „Valószínűleg rám talált egy Terminator, írta Sarah. Figyelmeztesse Johnt és Dietert, hogy tartsák magukat távol tőlem!” Jordan meglepetten felhördült. Úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna. A fejét máris elárasztották a kérdések. Valószínűleg? Mit akar ez

jelenteni? Ő is látta őket, és véleménye szerint egy Terminatort nem lehet összetéveszteni semmivel. Sarah a téma leghosszabb ideig életben maradt szakértője, és ha még ő sem biztos a kérdésben, akkor vajon ki lehet az? Valószínűleg? Megrázta a fejét. Oké, vágjunk bele! Kihalászott némi aprót a zsebéből, és sorban bedobálta az érméket a készülékbe. Consuela számát tárcsázta, a főiskolás diáklányét, akiről tudta, hogy boldogan továbbítja a kódolt üzeneteket azért az ötven dollárért, amit hívásonként fizetett neki. – Tessék? – jelentkezett a lány. Hallatszott a háttérből, hogy ezen az estén Jennifer Lopez hangjának hathatós támogatásával tanul. – Szia – köszönt Jordan –, én vagyok! Van egy üzenetem a számodra. Ezúttal azt kérem, hogy személyesen továbbítsd. – Oké, hallgatom! Dyson először ledarálta a telefonszámot, majd hozzátette: – Kérd Dietert vagy Johnt! Ha egyikük sincs ott, akkor hagyjál üzenetet, de hangsúlyoznod kell, hogy nagyon, de nagyon fontos, hogy átadják nekik, mihelyt lehetséges, oké? – Tuti – közölte a lány –, ötven dollárért elhitetem velük, hogy csakis így menthetik meg a világot. Nem is jársz messze az igazságtól, gondolta Jordan. – Remek, jó lesz – mondta hangosan a férfi –, akkor mondom. Életbevágó, hogy elkerüljék az egészségügyi intézményeket. Hagyják, hogy a csomag magától eljusson a rendeltetési helyére. A lány visszaolvasta az üzenetet. – Úgy hangzik, mint valami szerencsekártyás duma. – Édes mindegy! Hogy állsz a spanyollal? – kérdezte Jordan. – Jobban, mint maga, chico! – Helyes – mosolygott Dyson –, mert nem angolul fogsz beszélni azokkal, akiket felhívsz. – Semmi gáz. Ennyi? – Ennyi. Bedobom a pénzt a postaládádba. Jó éjt! – Viszont! Jordan odasétált az asztalukhoz, és mosolyogva leült. – No, ezzel megvolnánk – jelentette ki hangosan –, remélem, többször nem fognak zavarni. Sarah ragyogó mosollyal sorolta: – A ház specialitása a borjúpiccata, és a fetuccini primavera! – Jól hangzik! – örvendezett Jordan a kezét dörzsölgetve. – Maga mit eszik, doktor úr?

Encinas szanatórium A Kém átkutatta az egész épületet, de nem találta a célpontját. Még az egyik ápoltat is megkérdezte, hogy találkozott-e vele. A férfi olyan szexuális fantáziakép leírásával válaszolt, amelyről még a Terminator is tudta, hogy beteges. Dr. Silbermann irodáját szándékosan kihagyta. A számítások azt jelezték, hogy a legjobb, ha elkerüli a doktort, mivel 48 (plusz-mínusz 5) százalékra becsülte annak valószínűségét, hogy az első találkozásuk alkalmával felkeltette a pszichiáter gyanakvását. Most viszont célszerűnek látta felülvizsgálni a döntését, mert a helyzet gyorsan kritikussá válhatott. Az orvos ajtajának üvege sötét volt, ami arra utalt, hogy senki sincs odabent. A Terminator lenyomta a kilincset, de az ajtó nem engedett. – Már elment – szólalt meg mögötte egy hang. A Terminator felismerte a nőt, aki az intézet egyik pszichológusa volt. – Ki akartam takarítani az irodáját – mondta. – Nincs hozzá kulcsa? – kérdezte a nő. – Nincs! A doktornő vállat vont. – Akkor reggelig várnia kell! Jó éjt! – köszönt derűsen, és elsétált. A Terminator a nő hátára meredt, amíg be nem fordult a sarkon, közben átfutotta a rendelkezésére álló információkat. A doktor elment, és Connor is elment. A helyi szabályok értelmében magától nem mehetett ki. Ennélfogva valószínű, hogy együtt vannak. Connor és Silbermann közös történetének ismeretében valószínűsíthető, hogy a nő elrabolta a férfit. A kérdés csak az, hogy miért? Hogy megszökjön? A külseje jelentősen elütött a többi Terminatorétól, vagyis Connor az alapján nem sejthette meg, hogy rátaláltak. Az egyetlen, általa is ismert Infiltrator pusztulását követően nem volt oka arra gyanakodni, hogy közvetlen veszélyben van. A Silbermann-nél tárolt anyagok átvizsgálásakor a Kém arra a következtetésre jutott, hogy a szanatóriumban tisztességesen bánnak az asszonnyal, vagyis a durva bánásmód sem lehet oka a szökésének. A Kém processzora megvizsgálta annak lehetőségét, hogy John Connor és von Rossbach esetleg eljöttek a nőért, hogy kiszabadítsák. Ötvenszázalékos valószínűséget adott erre a változatra.

Több információra volt szüksége. Már korábban rácsatlakozott a páciensek által használt nyilvános telefonra, most sietve átvizsgálta a felvételeket. És megtalálta a választ. Sarah Connor vacsorázni ment Jordan Dysonnal a Sunset Boulevard egyik éttermébe. A Kém elindult az apró, ócska szedán felé, amit az intézettől kapott szolgálati kocsinak.

A Verice étterem előtt, Los Angeles Joe Consigli és Paul Delfino a furgonban ülve, egy monitoron keresztül figyelték az utca túlsó oldalán álló étterem bejáratát. Közben hevesen vitatkozva próbálták eldönteni, melyikük ballagjon be a bárpulthoz, hogy közelebbről is szemügyre vegye a célpontot. – Nekem kell, nekem! – makacskodott Joe, és hüvelykujjával a mellkasát bökdöste. – Hónapokat töltöttem a halálzónában, és a nyomorult lobotómia-jelölteket figyeltem, mialatt te odakint sétálgattál a jó levegőn! Vagyis én megyek be! – Aha, de te ki-be mászkáltál a szanatórium melletti épület ajtaján. Bármikor megláthatott. Ha a nő rájön, hogy kik vagyunk, az temiattad lesz! – Ugyan, ember, egyszer sem látott! – vitatkozott Consigli. – Joe, fogadjunk tíz dollárba, hogy ha besétálsz ebbe az étterembe, Sarah Connor rád mosolyog, és meghív egy italra, mint régi kedves ismerősét. – Gondolod? – Tutira veszem! Consigli egy pillanatra eltöprengett. – Oké, akkor egyikünk sem megy be. Viszont figyelnünk kéne a hátsó kijáratot is. – Hát egy frászt! – vágta rá Paul, és meglengette mutatóujját a társa orra előtt. – Nem vagyok hajlandó órákat gubbasztani a szemeteskukák között, egy hányadékszagú sikátorban! Szállj le rólam, haver! Joe mérgesen ránézett. – Tudod, már el is felejtettem, hogy micsoda kínszenvedés veled dolgozni! – Tudod te, hogy mit felejtettél el? Az alapszabályt, azt! – dacoskodott Delfino. Consigli meglepettnek tűnt, mire hozzátette: – Aki kitalálja, annak kell megcsinálni! – Oké, oké! – legyintett végül Joe. Bármire kész volt, hogy kiszabadul-

jon a kocsi fogságából. Talpra állt, és már indult volna, amikor az egyik monitoron meglátott valamit, ami megragadta a figyelmét. – Hé, nézz csak oda! Az ott nem az új gondnok? – De igen – erősítette meg Delfino, és felnézett a társára. – Nem kimondottan vacsorához öltözött, ugye? A továbbra is szürke kezeslábast viselő Kém kimért léptekkel ballagott az utcán. A tekintetét mindvégig a Verice étterem bejáratára szegezte. Az ügynököket rejtő furgonhoz érve megállt, és úgy helyezkedett, hogy a kocsi takarásában állva, a vezetőfülke ablakán keresztül rálásson az étteremre. – Néha szinte könyörögnek, hogy letartóztassuk őket, nem? – vigyorgott Delfino. – Szerinted van köze a régi gondnok meggyilkolásához? – kérdezte élesen Consigli. – Látod, mekkora keze van? – kérdezett vissza Paul válasz gyanánt. – Ahogy elnézem a karját meg a vállát, még egy bika nyakát is ki tudná tekerni, nemhogy egy hatvan feletti öregúrét. Most pedig lelkesen sasolja azt a helyet, ahol a mi célpontunk éppen vacsorázik. Szerintem vagy azért van itt, hogy segítsen neki, vagy azért, hogy elhurcolja. – Akárhogy is, jobb lesz, ha csinálunk valamit – mondta Joe –, de finoman, nem akarom, hogy Connor meglássa. Kész vagy? Most! A Kém hirtelen ráébredt, hogy a fedezékül használt furgonnak utasai is vannak, és máris távolodni akart. A két ügynök üldözésre készen, fegyverrel a kézben kiugrott a hátsó ajtón. – Álljon meg! – csattant Delfino hangja. A Kém megállt, és a lehetőségeket mérlegelte, miközben Consigli elindult felé. Egy éttermet nézegetni nem illegális, és a viselkedésében sem volt semmi fenyegető. Mégis, a két férfi különös óvatossága és a lövésre kész fegyverek arra utaltak, hogy veszélyesnek tartják. – Kezeket a furgonra, lábakat terpeszbe! – vezényelt Consigli. – Miért? – kérdezte a Terminator, és mozdulatlan maradt. Végül arra a következtetésre jutott, hogy őt gyanúsítják… – Letartóztatom Ralph Kurtz meggyilkolásának vádjával! – közölte Delfino, és a háta mögé nyúlt, a derékszíjához csatolt bilincsért. – Tegye, amit mondunk! – szólt rá Consigli, és pisztolya csövével a furgon felé intett. A Kém az egyik kezével félreütötte Consigli pisztolyát. A mozdulatban akkora erő volt, hogy a fegyvert markoló kéz több csontja eltörött. A Terminator a másik kezével nekilökte Joe-t a társának, mire mindketten

elterültek a kövezeten. A Kém sarkon fordult, és elmenekült. ♦♦♦ Sarah a szeme sarkából mozgást látott az utcán. Éppen akkor nézett oda, amikor kicsapódott a furgon hátsó ajtaja, és kiugrott rajta két férfi. Egy harmadikat is meglátott a jármű vezetőfülkéjén keresztül, aki éppen a másik kettő felé fordult. Azonnal felismerte a szanatórium új gondnokát. Még mielőtt odakint megkezdődött volna a rövid összecsapás, Sarah Connor már javában cselekedett. – Mennem kell – mondta, és felpattant az asztaltól. Jordan és Silbermann megszakították a kényelmetlen beszélgetést, és felnéztek rá. – Csukja be a száját, doktor, és adja ide a kocsija kulcsait! – szólt rá Sarah, és tenyerét az orvos elé tartotta. – Mi a baj? – kérdezte Dyson, és tekintete végigsöpört a helyiségen. Aztán meglátta a kinti akciót. – Kormányügynökök? Felállt, előhúzta a pénztárcáját, és letett néhány bankjegyet az asztalra. Sarah az utcán zajló eseményeket figyelte. Jól látta a rövid összecsapást. A száját szorosan összepréselte aggodalmában, majd hirtelen megrázta a fejét. – Nem. Az ott a szanatórium új gondnoka. Jordan éppen idejében nézett oda, hogy láthassa, amint a férfi elrohan. – A francba – dörmögte halkan. – Mit csinálunk most? – kérdezte Silbermann, és ő is felemelkedett. – Én speciel elveszem magától a kulcsokat, és eltűnök innen – hadarta pattogósan Sarah. – Nem, én is magával megyek. Irány Mexikó? – kérdezte az orvos. Sarah éppen csak egy pillanatig gondolkodott, és máris rábólintott. – Igen, de egyedül megyek! – közölte a két férfival. – Nézze, Sarah – magyarázkodott a doktor –, engem még néhány órán keresztül nem várnak vissza az Encinasba. És mert a személyzet java része már hazament, amikor mi eljöttünk, szerintem nem vették észre, hogy magát is elhoztam. Ezzel nyert néhány órát, mire keresni kezdik. Ha rájönnek, hogy velem van, azt fogják gondolni, hogy vissza is viszem a szanatóriumba. Ezzel megint nyer néhány órát. – A doktor látta, hogy a nő készül nemet mondani, ezért sietve hozzátette: – Kérem, Sarah! Szeretnék segíteni. Jordan kivette az összes pénzét az erszényéből, felvette az asztalra rakott bankókat is, és az egészet átnyújtotta a nőnek.

– A vacsorát majd a hitelkártyámmal rendezem – mondta. – Pillanatnyilag ennyivel tudom segíteni. De a doktornak igaza van, Sarah. Ha úgy látja jónak, bízzon meg benne. Sarah egy elnyújtott, hosszú pillanatig Silbermann szemébe nézett, és az ajkát harapdálta. Hirtelen elöntötték az emlékek. Aztán mélyet lélegzett. A férfi tudta az igazságot. Kétségbevonhatatlan bizonyítékát látta, és megfizette ennek az árát, akárcsak ő maga. A valós tények ismeretében döntött úgy, hogy beszáll a játszmába. – Rendben – mondta végül elvékonyodott hangon –, de azonnal indulnunk kell! Silbermann egy darab kenyeret gyömöszölt a szájába, és követte Saraht, miközben a zsebében kotorászott a kocsikulcsokért. Sarah habozás nélkül átsietett a konyhán, és megtalálta a hátsó kijáratot. Az épület háta mögötti sikátor szerencsére nyitott volt az egyik végén. Sarah a keresztutca felé lódult. A meglepett képet vágó Silbermann szorosan mögötte futott. A doktor már az első néhány méter után zihálni kezdett. – Engedjen előre! – lihegte. Sarah a válla felett hátrapillantott, és bólintott. Silbermann kifutott a sikátor sarkáig, ott megállt, és elnézett mindkét irányba. Ekkor néhány méterre tőle felbukkant egy sötét alak a fal tövében, és kezét maga elé nyújtva odalépett hozzá. – Hé, haver, van egy kis apród? – kérdezte sírós hangon. Silbermann hátrahőkölt, amikor az orrát megcsapta a tömény alkoholszag és a mosdatlan test bűze. Védekező gesztussal maga elé emelte a kezét, és hátrált néhány lépést. – Sajnálom, nincs – nyögte, és elárasztotta a bűntudat. – Hé! – kurjantott a férfi, és a hangjában váratlanul öröm csendült. – Magát ismerem! Nahát, Dr. Silbermann! – Odanyúlt, hogy karon fogja az orvost. – Én vagyok az, Douglas! Régebben együtt dolgoztunk! – Douglas, hát persze… – dadogta a doktor pislogva. A férfi valaha a beosztottja volt a Pescaderóban, Sarah egyszer nagyon megverte egy partvisnyéllel. Nem tudta, hogy ez lett belőle. – Elfogyott a rokkantsegélyem – jajongta Douglas, és a nyakára mutatott. – Itt mindig fáj, doktor! Tud adni egy kis aprót? Sarah felzárkózott Silbermann mögé. – Mennünk kell – közölte nyersen. – Hé! – kiáltotta Douglas, és a nőre mutatott. – Ez vert össze! – Induljon! – vezényelt Sarah, és oldalba bökte a doktort. – Ez engem összevert! – hajtogatta Douglas, és hirtelen ökölbe szorítot-

ta a kezét. – Te ribanc! Megvertél, te szemét! – Jézusom! – fohászkodott hangosan Sarah. Hirtelen odaugrott Douglashez, gyomorba rúgta, majd megragadta a fejét, lerántotta, és a homlokát nekicsapta a saját, magasra felhúzott térdének. Végül betaszította a sikátorba. A nyomorult elterült a földön, és végre elhallgatott. Sarah pillanatnyi késedelem nélkül belemarkolt a rémült Silbermann felkarjába. – Indulás! – dörmögte dühösen.

Tijuana, Mexikó – Itt álljon meg – mondta csendesen Sarah. Silbermann a járdaszegély mellé húzott a kocsival. Nem látott semmit, ami megkülönböztette volna ezt az utcaszakaszt az eddig látottaktól. Az út mentén néhány késő estig nyitva tartó üzlet és étterem sorakozott, és rengeteg ember nyüzsgött körülöttük. Minden kicsivel porosabbnak, elhanyagoltabbnak és megviseltebbnek tűnt, mint a határ túlsó oldalán, és alig voltak a környéken angolszász arcok. A tájék ebben a tekintetben alig különbözött Los Angelestől. Gond nélkül átjutottak a határon. Silbermann történetesen magával vitte az étterembe Sarah személyi igazolványát, a jogosítványát és a születési anyakönyvi kivonatát, ami elég volt ahhoz, hogy átengedjék Mexikóba. A doktor igazat mondott, tényleg értékes segítséget nyújtott. De most ideje megszabadulnom tőle, hadd járja a maga útját, és én is az enyémet, gondolta Sarah. – Köszönöm, doktor – mondta egyszerűen, és kinyitotta az ajtót. – Várjon csak! Azt akarja, hogy egyszerűen itt hagyjam, ezen a helyen? – Ijedten nézett a nőre. – Ezt nem engedhetem! Sarah csak mosolygott. A jó doktor számára problémát jelentett, hogy egyedül hagyjon egy nőt a tijuanai éjszakában. Akarva-akaratlanul is jólesett neki a lovagias gesztus, még akkor is, ha alaposan megkésett, ráadásul felesleges volt. Ő ugyan nyilvánvalóan egy gringa, de errefelé senki – legalábbis senki, aki veszélyes lenne – nem fogja turistának nézni. És mihelyt eljut a legközelebbi raktáráig… – Ne féltsen, doktor, de azért köszönöm! Izé, megkaphatnám a személyimet? – Persze! – A doktor elővette a tárcáját, és átnyújtotta az asszonynak az

iratokat. – Fogja ezt is! – mondta, és Sarah kezébe nyomta az összes készpénzét. – Köszönöm – biccentett Sarah. Még csak fel sem merült benne, hogy visszautasítsa a pénzt. – Sarah! – szólalt meg Silbermann. Az arca teljesen őszintének tűnt. – Van valami, amiben a segítségére lehetnék? Bármi az égvilágon? A nő néhány pillanatig telt alsó ajkát rágcsálva elgondolkodott az ajánlaton. – Nos, tudja, mit? Igen. Vegyen egy birtokot a hegyekben, amin egy ház és talán egy jókora pajta áll. Vásároljon orvosi készleteket, amelyek hoszszan elállnak, és annyi konzervet, amennyit csak tud. Aztán reménykedjen, hogy sosem lesz szükségünk minderre. Ha szükséges, hagyjon nekünk üzenetet valamelyik luddita weboldalon. De semmi olyat, ami nyilvánvalóan nekem szól! Ha kell, visszajövünk önért. Vigyázzon magára! Sarah kiszállt az autóból, de visszafordult, és behajolt az utastérbe. A doktor rámosolygott, és halkan felnevetett. A jókedv egészen átformálta az arcát. – Maga is! – mondta búcsúzóul. – Sok szerencsét! – Köszönöm – válaszolta Sarah, azzal sarkon fordult, és szempillantás alatt beleveszett a tömegbe.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET Montana A sírdomb megmozdult. A közepe táján kisebb földkúp kezdett formát ölteni, amelynek az oldalán apró göröngyök gurultak lefelé. A kúp csúcsából hamarosan kibukkant egy emberi kéz. A rothadó bőr foszlányokban lógott az ujjvégekről. A kúp alapja egyre tágult, és néhány pillanat múlva megjelent a másik kéz is. Mihelyt a két alkar a sírdomb felszíne fölé került, a kezek távolodni kezdtek egymástól, és oldalra mozogva valósággal felszántották a földet. A tapogatózó ujjak hamarosan rátaláltak a sír betonke-

retére, és megmarkolták. A földhalom megremegett, és szinte teljes hoszszában felpúposodott. A kereszt tövétől nem messze felbukkant egy fej, majd a fekete öltönybe bújtatott váll, miközben kisebb-nagyobb földdarabok gördültek szerteszét az egyre emelkedő testről. A Terminator egy utolsó húzással kiszabadította magát a sír fogságából. Felegyenesedett, és nyomban nekilátott, hogy lesöpörje magáról a földet, illetve a darabokra tört koporsó szilánkjait. Felmérte az állapotát. A mechanikus funkciói sértetlenek maradtak, a processzora és az energiacellája optimálisan üzemelt. Sajnálatos módon emberi szövetburkolatának tekintélyes része elhalt az alacsony oxigéntartalmú környezetben eltöltött idő folyamán. A bőréből tenyérnyi darabok hiányoztak, és az egész teste undorító bűzt árasztott. Az Infiltratorok természetesen számítottak ennek bekövetkezésére, és felkészültek a helyzet megoldására. Hátrahagytak neki egy lesötétített ablakú autót abban a faházban, amelyben korábban szolgálatot teljesített. A járműben orvosi eszközöket is hagytak – amelyekkel eltávolíthatta magáról az elpusztult szöveteket –, továbbá magas proteintartalmú italokat, amelyek segítségével megmenthette mindazt, ami a burkolatából megmaradt. A kocsi csomagtere tartalmazott továbbá ruházatot és pénzt, hogy biztonságosan eljuthasson a Utah állambeli új bázisra. Az egyedüli nehézséget az jelentette, hogy először észrevétlenül el kell jutnia a faházhoz. Kitépte szemgödreiből az elhalt, bomladozó szemeket, amelyek akadályozták a látását, és ezzel felfedte vizuális receptorainak vörösen izzó fényeit. Kilépett a sírból, majd lehajolt, és mélyen a talajba nyomta a szemgolyókat. Aztán néhány perces munkával gondosan elegyengette a felforgatott földet, hogy a sír sértetlennek tűnjön. Amikor befejezte, betájolta magát, és futni kezdett a kijárat irányába. – Jelentkezem – jelentette rádión az új bázisnak –, valamennyi létfontosságú rendszer üzemel. Az ügyeletes Terminator visszaigazolta a vételt. Egy pillanattal később átküldött neki egy információs csomagot, amely a kikapcsolása óta eltelt idő főbb eseményeinek leírását tartalmazta, aztán beszüntette az adást. Innentől kezdve neki magának kellett gondoskodnia arról, hogy naprakész maradjon. A Terminator a méretéhez és súlyához képest meglepően zajtalanul futott a temető kapuja felé. Az egyik sírkő tövében egy fiatal pár kuporgott. A levegőben marihuánafüst terjengett a közelükben. Amikor a T-101-es elrohant mellettük, a fiú levegő után kapkodott, míg a lány felsikoltott. A Terminator azonnal megállt, és feléjük fordult. Résnyire húzta szemét,

amitől a szenzorjaiból sugárzó éles fény vörösen világító gömbökké varázsolta áttetsző szemhéjait. A lány a látványtól úgy sikított, mint egy gőzsíp, és a fiú is csatlakozott hozzá szaggatott, rekedt üvöltés formájában. A két ember tántorogva lábra állt, és a sírok között botladozva, továbbra is folyamatosan üvöltözve elrohantak az ellenkező irányba. A Terminator úgy döntött, hogy nem szükséges az üldözésükre indulni. A helyszínt, a marihuánafüstöt és az emberi babonákat figyelembe véve úgysem fognak hinni nekik. A legrosszabb esetben híre megy a környéken, hogy éjszakánként zombik rohangálnak a temetőben.

New York Clea az ágyon hasalt. Eléggé elfáradt, de nem tudott elaludni. A hajszínét és a sminkjét megváltoztatta, hogy a lehető legjobban elüssön az elődjétől. Még egy egyszerű üveglencsés szemüveget is vásárolt, hogy valamivel megtörje arcának vonalát. Így Roger Colvinnak talán nem jut eszébe azonnal a korábbi biztonsági főnöke, mihelyt megpillantja. Ráadásul olyan ruhát választott a gálára, amelyet úgy terveztek, hogy a nyaka alá vonzza a férfitekinteteket. Clea remélte, hogy ezzel nem haragítja magára Mrs. Colvint. Skynet segítsen, ez eddig nem is jutott eszébe! Vajon vegyen gyorsan egy másik ruhát? Mit tenne Serena a helyemben? – kérdezte magától. Remekül érezné magát, azt tenné. Clea érezte, hogy lelkiállapota a csalódottság és a végső kétségbeesés felé tart. Az utóbbi érzelmi reakció kívül esett a tapasztalatain. A számítógépe mindent bevetett, hogy ellenőrzése alatt tartsa a vészhormonjait. A társadalmi tapasztalatok hiánya ismét csak a silány minőségére utalt. Már alig várta, hogy Alissa felnőjön, és átvegye az irányítást. – Clea? – csendült Alissa hangja a felnőtt Infiltrator belső kommunikátorában. Clea elmosolyodott. A véletlenek egybeesése révén úgy nézett ki, mintha a puszta gondolatával megidézte volna a húgát. – Sajnálattal tudatom, hogy a Kém elvesztette Sarah Connor nyomát – jelentette Alissa érzelemmentes hangon. Harag és riadalom száguldott végig Clea idegpályáin, de a szabályzói résen voltak, és szinte azonnal elfojtották mindkét érzést. A haragot a kér-

dés követte, hogy a hiba oka vajon az általa gyártott processzorok silánysága? – Nem a te hibád – folytatta Alissa, mintha valami borzongató módon megsejtette volna testvére kérdését –, a Kém processzorát még Serena hozta át magával, ráadásul – ahogy te is láttad – megváltoztattuk vonásait és a testét. Valószínűtlen, hogy Sarah Connor felismerte volna benne a Terminatort. – A kisebbik I-950-es rövid szünet után egy vallomással folytatta: – A hiba vélhetően az enyém. Én utasítottam a Kémet, végezzen a szanatórium gondnokával, hogy a férfi helyére lépve bekerülhessen az intézetbe. Éppen Connort figyelte egy étteremben, amikor két férfi megpróbálta letartóztatni a gyilkosságért. A Kém elmenekült, viszont kilencven százalék a valószínűsége, hogy Connor felfigyelt a dulakodásra, ami végül szökésre késztette. Clea mozdulatlanul feküdt, és megengedett magának egy sóhajt, miközben úgy érezte magát, mintha belesüllyedne az ágyba. A jelenlegi körülmények között a kétségbeesés teljesen jogos és érthető reakció lett volna. Viszont nem ment volna vele semmire. Inkább megrázta magát, és igyekezett gondolatait a feladatra összpontosítani. – Biztosra veszem, hogy csupán átmenetileg vesztettük el a nyomát – mondta Clea. – Ha jól sejtem, visszatér Paraguayba. És mit tudunk John Connorról és von Rossbachról? Az ő nyomukat még követed, ugye? – Igen – jelentette győzedelmesen Alissa –, von Rossbachot többször is látták Kaliforniában az elmúlt két hét folyamán. A korábbi kollégái üldözik. – Kitűnő munka! – gratulált Clea. – És miért vadásznak rá? – Tudnak arról, hogy összeszövetkezett Sarah Connorral, és ki akarják hallgatni. Arról viszont nincs információm, hogy azért, mert vád alá akarják helyezni, vagy azért, hogy segítsék. Ő viszont minden erejével küzd, hogy távol tartsa magától az ügynököket. Néhányszor már közel jártak ahhoz, hogy elfogják, de mindannyiszor kicsúszott a markukból. Clea tudta, hogyan érezhetik magukat a vadászok. – John Connorról nincs semmi? – Nincs – közölte nyomban Alissa. – Hívd fel von Rossbach birtokát Paraguayban, és kérd Connort. Ha nincs ott, akkor szinte biztos, hogy ő is az Egyesült Államokban tartózkodik. A jelentésekben nem szerepel, hogy von Rossbach társaságában van? – Kizárhatjuk – válaszolta Alissa –, mert von Rossbach jelenleg motoron utazik, így észrevették volna a fiút. – Ha nincsenek együtt, akkor előbb-utóbb nyilván találkoznak valahol.

Továbbra is figyeld von Rossbach felbukkanásait! Azt akarom, hogy állíts össze egy Terminatorokból álló osztagot, aztán készítsd fel, hogy bármelyik pillanatban bevethessük. Létfontosságú, hogy haladéktanul szerezz egy helikoptert, egy Blackhawk szállítóegységet. Ez a leggyorsabb és legcélszerűbb közlekedési mód. Ha kell, ürítsd ki a kajmán-szigeteki számlát, de holnapra meglegyen! Legkésőbb holnapután reggelre. Ha szükséges, fizess érte sürgősségi felárat! – A Kajmán-szigeteken nyitott számla az utóbbi időben szép kövérre hízott, így viszonylag könnyen megszerezhettek bármit, amire szükségük volt. – Van még valami? – kérdezte végül Clea. – Nincs, folyamatosan tájékoztatlak. – Remek. Köszönöm. Jó éjt. – Jó éjt, nővérem. Clea mosolygott a búcsúszó hallatán. Vonzódásuk és ragaszkodásuk elsődleges alanya Skynet lett volna, de mivel ő még nem is létezett, csakis ők voltak egymásnak. Jól tette, amikor megdicsérte a húgát, ha valamit jól csinált, és fékezte a haragját, ha valamit rosszul. Elégedett volt magával. Mert lehet, hogy nem az a tökéletes I-950-es, ami Serena Burns volt egykor, de ügyesen és a megfelelő módon nevelte a húgát.

Phoenix nemzetközi repülőtér, Arizona állam Amikor John kiszállt a gépből, még csak félig tért vissza a valóságba. A minnesotai Brock család tagjai a túlélés megszállottai voltak. Az együtt töltött néhány nap során általában kedvesen viselkedtek, de egyes témákat tekintve mintha egy másik dimenzióból érkeztek volna. Elég volt kimondani előttük a kormány szót, máris felpattantak és elrohantak, méghozzá arrafelé, amerre igazából nem is akartak menni. Viszont – és ez volt a legfontosabb – értették a dolgukat. Páratlan túlélő tapasztalatokkal bírtak, felvették a versenyt a zöldsapkásokkal vagy a haditengerészet SEAL egységeivel is. Még a család legfiatalabb tagja, a hétéves Suzette is hatékonyan bánt a könnyű kézifegyverekkel. A hétéves, kék szemű tündérke hetekig kibírta az erdőben, mialatt a saját maga által faragott dárdával elejtett apróvadakkal és bogyókkal táplálkozott. Maga John a kukacpörköltnél meghúzta a határt, és borzongva remélte, hogy sosem kell ilyesmire szorulnia. Egyik reggel versenyzett a csöppséggel, hogy ki tud előbb szétszerelni

egy FN Minimi géppisztolyt, és éppen csak egy hajszállal sikerült legyőznie. Nagyon jól kijöttek egymással. John úgy érezte, olyan viszonyba került Susie-val, ami ritkán sikerült másokkal. Persze, hány embert nevelnek fegyvermániás szülők, akik meggyőződéssel vallják, hogy hamarosan itt a világvége? Az mellékes, hogy anyámnak igaza van, míg az ő szülei valóban őrültek. Kilépett a kiszálló utasok sorából, és körülnézett a megszokott, üvegfalakból, tömegből, kerítésekből és betonból álló környezetben, amelynek levegőjét az elégett kerozin bűze fűszerezte. Szinte azonnal meglátta Dietert. A férfi tetőtől talpig motoros bőrruhát és a fél arcát eltakaró napszemüveget viselt. Karját a mellén összefonva, hanyag tartással támaszkodott egy oszlopnak. Jesszusom, Dieter, nem lehetnél egy kicsivel kevésbé feltűnő? Miközben a megtermett osztrák felé tartott, egész idő alatt azon küszködött, hogy a karját bebújtassa a hátizsákja pántjába. Mire sikerült felvenni, és elrendezte a vállán a súlyt, ott állt a férfi előtt. – A gyanús madár éjjel repül – dörmögte John köszönés gyanánt, mintha jelszót közölne. – Fogadhatod a fejedbe – válaszolta Dieter komoran, de szinte rögtön elmosolyodott. – Jó, hogy újra látlak, John! – Én is örülök – mosolygott a fiú, és végigmérte barátját. – Veszélyesnek nézel ki! – Nem érzem magam veszélyesnek, csak fáradtnak és koszosnak – legyintett az osztrák. John az arcára pillantott. Az erős állkapcson legalább háromnapos borosta sötétlett. – Át akartam rakni a találkozó időpontját, de feltartottak – folytatta Dieter. John kérdőn nézett rá, de Dieter csak a fejét ingatta. – Majd a kocsiban beszélünk – tette hozzá.

Montana A faházat felforgatták, az ablakokat betörték, a bútorokat darabokra zúzták, és egyiket-másikat eltüzelték. Az autó természetesen eltűnt. Viszont a vandálok nem találták meg a rejtett alagsori laboratóriumot, ahol némi alapvető készletet is tároltak vészhelyzet esetére, többek között egy

kilenc milliméteres Berettát és némi készpénzt. A Terminator jelentette a károkat. – Lopj egy autót – utasította Alissa –, és szerezz valamilyen húspépet! A bébiétel tökéletes, főleg a májjal készült, ha létezik ilyesmi. Azzal konzerválhatod a megmaradt szöveteidet. – Értettem – rádiózta a T-101-es. A Terminator tudta, hogy ha megfelelően táplálkozik, akkor az épen maradt bőrfelületei magukhoz térnek, és idővel szétterjednek a proteinburkolatának vázát alkotó fémfelületeken. Az eljárással jelentősen lerövidíthették a tartályban töltendő gyógyulási időt. A parancs éles észre vallott. A T-101-es bólintott. Ezt a szokást az emberekkel történt érintkezések során vette magára. Még egyszer körülnézett a romos szobában, aztán sarkon fordult, és elindult vadászni.

New York A szoboravató gála miatt a Lincoln Center központi részéből leválasztottak egy jókora területet. Az ideiglenes falat vörös bársonyfüggönyök alkották, amelyeknek alsó és felső szegélyét fémkeretbe foglalták. Aligha volt ideális megoldás, mert a nyitott ablakokon átsöprő huzat miatt a függönyök vitorlaként dagadoztak, és fülsértő csikorgás kíséretében előrehátra rángatták a kereteiket. A plázában tolongó dúsgazdag vendégsereg úgy tett, mintha nem hallaná a rémes nyikorgást. A vonósötös akár egy csendes színházban is játszhatott volna, tiszteletteljesen hallgató nézők előtt, mert a kottán kívül nem figyeltek az égvilágon semmire. Clea a főbejárat előtt állt. Kissé ideges volt, amiből arra következtetett, hogy szabályzói pillanatnyilag nincsenek a helyzet magaslatán. Azon töprengett, hogy az emberek vajon miképpen tudják így megosztani a figyelmüket. Tökéletesen kizárják tudatukból a vészjósló csikorgást, ráadásul kedélyes beszélgetést folytatnak egyszerre vagy tízfelé, tíz különböző témában. Lehetetlennek tűnt Clea számára, hogy ilyen silány teremtmények könnyedén megoldjanak egy ilyen bonyolult feladatot. Másrészről viszont végtelenül sok lehetőséget biztosítottak a maguk számára, hogy tökéletesítsék ezt a képességüket. A sor végre megmozdult. Egy jegyszedő elvette Clea-től a meghívóját,

és udvarias gesztussal betessékelte a bevásárlóközpontba. Amikor megállt a szórakozó tömeg szélén, úgy érezte, hogy aki szmokingot visel, a pincéreket is beleértve, az mind őt bámulja. Nos, gondolta, úgy tűnik, a ruha kiváltotta az ígért hatást. Az eladónő biztosította, hogy „szemkápráztató” lesz benne. Ezen az estén a megjelenése teljesen elütött a megszokottól. Az egész délutánt egy szépségszalonban töltötte, ahol átesett az összes létező kezelésen, amelyeknek a végén titokzatosan elbűvölő lett. A sminkes hölgy majdnem elsírta magát, amikor elővette és felrakta a szemüvegét, aztán ragaszkodott hozzá, hogy kisebb kiigazításokat végezzen az arcán. A nő igyekezete kifizetődött. Clea alig hasonlított az elődjére, és ez a tudat megadta neki azt az önbizalmat, amelynek hiányától gyakran szenvedett. Az I-950-es körülnézett. Ideje volt megkeresni a prédáját. ♦♦♦ Ron Labane ivott egy korty pezsgőt, és végignézett a körülötte ácsorgó fontos, elegáns embereken. Manapság a város valamennyi jelentős eseményére meghívták. Általában elment, mert ilyenkor alkalma nyílt, hogy a Pénzzel beszéljen. Az ilyen lehetőségeket bűn lett volna kihagyni. Persze, gyakran aggódott, hogy elveszíti fennen hirdetett, idealizált tisztaságát. Végül is a pénz piszkos dolog, és a szenny rá is átragad, ha nem vigyáz. Aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók. Ron éppen készült csípős megjegyzést tenni a dúsgazdag vendégekre, amikor a tekintete megakadt egy vörös ruhás, gyönyörű nőn, aki egy lopakodó párduc kecsességével átvágott a tömegen. Látszott rajta, hogy keres valakit. Labane arra gondolt, hogy szívesen lenne ő az a valaki. ♦♦♦ Clea végül meglátta Vladimir Hillt. A művészt a bizottság hölgytagjaiból álló rajongók gyűrűje vette körül. Közöttük volt Mrs. Colvin, oldalán a férjével, a Cyberdyne igazgatótanácsának elnökével. Az I-950-es, ajkán az idegességét leplező mosollyal, megközelítette a kis csoportosulást. Vladimir felnézett. A szeme kissé megrebbent, amikor meglátta a nőt, és nyomban szélesen elmosolyodott. Magabiztos, szinte gőgös léptekkel elébe sietett. Clea hálásan mosolygott, mert tudta, hogy a férfi fogja bevezetni a társaságba. A szobrász bemutatta a hölgyeknek, akik valamennyien „felfigyeltek” a

ruhájára. Persze, a férjeik is, csak nekik tetszett a látvány. A kis közjáték után Vladimir ismét magára vonta a figyelmet. Mialatt a férfi lelkesen szónokolt, Clea kissé oldalra hajtotta a fejét, és a szája sarkából odasuttogott Mrs. Colvinnak: – Fogalmam sincs, hogyan hagyhattam rábeszélni magam erre a ruhára! De hát én csak egy montanai vidéki lány vagyok, és az eladónő egy amolyan nagyvárosi cápa volt, biztos maga is találkozott már ilyennel. Azt mondta, hogy mindenki ilyet fog viselni, és ha nem veszem meg, ostobán fogok kinézni. – Clea fejcsóválva sziszegett, és hozzátette: - Úgy nézek ki, mint egy ribanc! Mrs. Colvin rámosolygott, ezúttal őszintén, és ő is közelebb hajolt. – Remekül mutat, kedvesem! Egyszer-kétszer már én is összeakadtam azokkal a cápákkal – mondta, és finoman megveregette Clea karját. – Higgye el, maga sokkal jobban fog kijönni belőle, mint én annak idején.

Montana A dörrenésre a Terminator felszegte a fejét, és úgy a vizuális, mint az infravörös szenzorjaival átvizsgálta a környezetét. A hang egy közepes kaliberű puskából, 98 százalékos valószínűséggel egy vadászfegyverből származott, amellyel tőle északkeleti irányban, körülbelül 1,2 kilométeres távolságban tüzeltek. A T-101-es elfordult, és abba az irányba folytatta útját. Átgázolt egy térdig érő, jeges vizű patakon, majd egy ritkás fenyőerdő következett. Az állatok elhallgattak, amikor felfigyeltek a közeledésére. A Terminator tudta, hogy a jelenség riaszthatja az embereket, akárcsak a kétszázötven kilós súlya alatt összeroppanó, lehullott ágak elkerülhetetlen recsegése. Ettől eltekintve igyekezett nem rombolni a környezetét. Furcsán, szögletesen hajladozva és ide-oda kanyarogva kikerülte az útjába eső fákat és bokrokat. Menet közben átkapcsolt passzív, infravörös érzékelésre, hogy ne árulja el a szeméből áradó vörös fény. A két férfi orvvadász lehetett, tekintetbe véve, hogy a vadászidény már lejárt, éjszaka volt, és magánterületen tevékenykedtek. Már felkötözték az elejtett szarvast egy fára, és éppen nekiláttak volna a zsigerelésnek, amikor a Terminator a közelükbe ért. Villámgyorsan felé perdültek, amikor a T101-es kibukkant a bokrok közül, alig néhány méterre a hátuk mögött. Az egyikük felhúzta az orrát.

– Mi ez a bűz, ember? – kérdezte az alacsonyabb. A Terminator gépagya térhálós elemződiagramot vetített mindkettejük testére. A nagyobbik férfi ruháinak mérete megfelelt. Szüksége volt másik ruhára, mert a sajátját átitatták a bomlástermékek. A T-101-es úgy látta, hogy ha nem látják őt tisztán, akkor szükségtelen végezni velük, nehogy magára vonja a hatóságok figyelmét. A feladat optimális végrehajtására vonatkozó saját számítások és a kapott utasítások is lopakodó taktikát írtak elő. – Te – mondta a Terminator –, kövér ember. Tedd le a puskát. Add nekem a ruhádat, és menj el innen. Ez magánterület. A recsegő, monoton darálás hallatán a két férfi egy pillanatra megbénult. Aztán a nagyobbik felhördült: – Mit mondtál? – Azt mondtam: te, kövér ember. Tedd le a puskát. Add nekem a ruhádat, és menj el innen. Ez magánterület. – Mi a büdös fenét mondtál?! A kövér férfi akcentusában jelen volt a nyugati kiejtés, de valami más is, ami alapján a Terminator beszédfelismerő szoftvere úgy becsülte, hogy New Jersey államból, Newark negyven kilométeres körzetén belülről származik. – Nem tetted hozzá, hogy kérem szépen! – gúnyolódott a kisebbik férfi. – Kérem szépen – mondta nyomban a Terminator. – Hé, jóember, az ötleteid büdösebbek, mint te magad! – förmedt rá a nagyobbik, és az övén himbálózó zseblámpa felé nyúlt. – Ne kapcsold fel azt a lámpát! – figyelmeztette a T-101-es. – Most már befogd a pofád! A lámpa felgyúlt, és a fénykéve egyenesen a Terminator arcára irányult. Felszikráztak a fényt visszaverő lencsék, amelyeket immár nem rejtettek az emberi szemgolyók. Jól látszottak az ajkakról csüngő, rothadó bőrfoszlányok, és mögöttük a fehér fogak. A Terminator kemoreceptorai erős vizelet- és ürülékszagot érzékeltek. A bűz a kisebbik férfi felől áradt. A nagyobbik a vállához kapta fegyverét – Arms Tech. Ltd TTR-700 mesterlövész fegyver, sorolta a Terminator adatbankja –, és tüzelt. A homorú hegyű 7,62-es lövedék szétlapult a Terminator egyik fémbordáján, lepattant róla, és sivítva elrepült. A T-101es hármat lépett feléjük. A kövér férfi a puskája závárzatával bajlódott, de mielőtt újra csőre töltötte volna, a gép kitépte a kezéből a puskát. A férfi egyik ujja beakadt a ravasz és a sátorvas közé, és az erős rántástól kificamodott. A következő pillanatban a szeme közé mért nyílegyenes ökölcsa-

pás kiiktatta a nagyobbik orvvadászt. A T-101-es lehajolt, és felkapott egy ökölnyi követ, mert közben a másik vadász elmenekült, és a bokrok között csörtetve rohant vakon az éjszakába. A kődarab kétszáz méter per másodperces indulósebességgel elhagyta a Terminator kezét, majd egy szempillantással később szilánkokká és péppé zúzta a menekülő ember koponyájának hátsó felét. A Terminator felvette a nagyobbik férfi dzsekijét és csizmáját. Aztán bevonszolta a két tetemet egy sűrű bozótba, hogy a vadállatok eltüntessék a maradványokat. Rövid töprengés után lehajolt, és egyikük vadásztőrével belekarcolta a mellkasuk bőrébe a „Szövetség az állatok jogaiért” címet. Az orvvadászok platós kisteherautójának ablakai részben átlátszó üvegből készültek, így a sofőr látható volt kintről, bár eléggé homályosan. A Terminator talált egy napszemüveget, felvette, aztán letépkedte a szájáról csüngő foszlányokat. A mentőládából kikeresett egy gyorstapaszt, és leragasztotta vele az orrát, ahol a szétnyílt bőr alól kilátszott a fém. Végül begyújtotta a motort, és elhajtott. A bűzét leszámítva embernek fogják nézni, feltéve, ha a megvilágítás rossz, és senkit sem enged közel magához.

Big Bee étterem a 85-ös út mentén, Új Mexikó állam Waylon Bridges és Luke Hardy kólát szürcsölgetve nézték a pult fölé szerelt tévét. A beszélgetésüknek már egy ideje vége szakadt, és most arra vártak, hogy végre befussanak a vásárlóik. A tévében az egyik kedvencük, a Bűnvadászok című valóságshow” ment. A műsorban újrajátszottak egyes megtörtént bűncselekményeket, aztán bemutatták a gyanúsítottak arcképét abban a reményben, hogy a nézők közül valaki tud a hollétükről. Ezen az estén leadtak egy valódi, biztonsági kamera által készített felvételt, amely sok évvel korábban megörökített egy kaliforniai rendőrőrs elleni pusztító támadást. Előtte a műsorvezető komoly képpel figyelmeztette a nézőket, hogy a részlet gyerekek és gyenge idegzetűek számára nem ajánlott. Aztán peregni kezdett a homályos film, amelyen egy napszemüveges óriás, mindkét kezében fegyvert szorongatva, tucatjával gyilkolta a rendőröket. Waylon és Luke tátott szájjal figyelték a vérontást. – Te jó ég! – mormolta Luke. – Nem semmi! – értett egyet Waylon.

A kép megmerevedett, és a képernyőn csak a gyilkos arca látszott. A kép alsó szélén hamarosan megjelent egy telefonszám és egy internetes cím. – Ha bármilyen információjuk van erről a férfiről – kérte közben a narrátor –, hívják ezt a számot, vagy keressék fel ezt a weboldalt! Waylon – maga sem tudta, miért – lefirkantotta a telefonszámot a szalvétájára. – Szívesen elkapnám azt a rohadékot! – dörmögte magyarázatképpen. Luke cigarettára gyújtott, kiköpött egy dohányszálat, és megrázta a fejét. – Én is benne lennék, tesó – mondta sóhajtva –, kíváncsi vagyok, menynyit adnak érte. – Eleget, hogy megérje vesződni vele – dörmögött Waylon, és lecsapta az asztalra a tollat. Ő is rágyújtott, majd kényelmesen hátradőlt, hogy tovább nézze a műsort. Ekkor egy tizenhét év körüli kölyök belépett az étterembe. Az ajtóban megállt, és körülnézett. Meglátta a két férfit, és elindult feléjük. Waylon és Luke úgy tettek, mintha nem vennék észre. ♦♦♦ – Bocsánat, uraim! – szólította meg őket John. Alaposan végigmérték, mielőtt egyikük méltóztatott volna válaszolni. – Egen? – nyögte Waylon. – Használt autót vennék – mondta John. John feltételezte, hogy ők azok, akiket keres, mivel csupán ők ketten voltak az étteremben. Úgy tudta, a parkolóban álló, az ablakában kirakott táblán eladónak hirdetett dzsip a jel, hogy a fegyverkereskedők odabent vannak. Udvariasan várta, hogy ők tegyék meg a következő lépést. Waylon és Luke sokáig csupán egymásra pillantgattak. Már el is felejtettem, milyen érzés az ilyen derék srácokkal üzletelni, türelmetlenkedett magában John. Olyan ez, mint amikor elfelejted, mennyire fájt a fogad. De mihelyt újra beléd nyilait, azonnal felismered. – Tőlünk aztán nem – dörmögte Luke, és jeges pillantást lövellt felé. – Nem adok el semmit kölköknek, de nem ám! Én aztán nem felelek gimnáziumi ámokfutásér'! – Talán váltana néhány szót az apámmal – javasolta John –, odakint van a kocsiban. És majd jól megver titeket, még hátrakötött kézzel is, bibi! Jézusom,

gondolta John, nem hiszem el, hogy ilyenek járnak a fejemben. Lehet, hogy fertőző a hülyeség? Waylon és Luke sokatmondó pillantást váltottak egymással. Luke a fiúra nézett, miközben Waylon elmélyülten vizsgálgatta a hüvelykujját, aztán sunyin felnézett Johnra. – Azt' mi lenne, ha a papád betóná' ide a képét? Ugyan már, gondolta John, senki sem beszél így! Ez a fickó alighanem San Diegóból jött. Felváltva nézett a két férfira, miközben beszélt: – A papám a maguk kocsiját nézegeti, uram – mondta elnyújtva, majd a csípője magasságában széttárta a kezeit. – Akarnak üzletet, vagy nem? A fegyverkereskedők olyan nehézkesen álltak fel, mintha reggel óta vadlovak betörésével foglalatoskodtak volna. Gondosan beigazították a kalapjukat, és komótosan kiballagtak az étteremből. John a hátuk mögött lépkedett, közben hitetlenkedve forgatta a szemét. Kényelmes, hanyag léptekkel baktattak a fehér, bérelt Ford felé. Dieternek csak a válla látszott, a jobb oldali ülésre hajolva matatott a kesztyűtartóban. Amikor a két idegen és John már csak néhány méterre jártak a kocsitól, az osztrák felült, és rájuk nézett. Luke és Waylon megdermedtek. Csupán egyetlen pillanatra, de két olyan sokat látott embernek, mint Dieter és John, a röpke közjáték felért egy hangos ordítással. – Ismerlek én téged? – kérdezte Waylon. John éles pillantást vetett rá. Esküdni mert volna, hogy a férfi hangja kissé megremegett. – Nem – vágta rá Dieter azonnal. Kiszállt az autóból, mire a fegyverkereskedők egy lépést hátráltak. Von Rossbach az ajtónak támaszkodott, és hanyagul összefonta a mellén a kezét. – Viszont vannak közös barátaink. – És nevük is van? – kérdezte Luke. Dieter megemlített egyet, mire a két kereskedő összenézett, és Waylon tétován megemelte az egyik vállát. – És mit akarsz? – kérdezte nyersen Luke. – Ötvenkaliberes Barrett gépfegyvereket vagy ezzel egyenrangút. Továbbá Browning nehézgéppuskákat. Aztán vállról indítható rakétákat, és további kézi páncéltörő fegyvereket, plusz katonai kézifegyvereket, amennyit csak fel tudtok hajtani, lehetőleg nagyobb kaliberűeket. Ja, és nektek kell szétteríteni mindet az Államokban! – tette hozzá. Waylon legörbítette a szája sarkát, és a homlokát ráncolta. – Drága móka lesz – figyelmeztetett –, ez elég komoly cucc! – A csúcsminőségért nekem megéri – válaszolt könnyed hanghordozással von Rossbach. Ellökte magát a kocsitól, eléjük lépett, és valahogyan

sikerült a két férfi fölé tornyosulnia, holott azok majdnem olyan magasak voltak, mint ő. – De szart nem veszek! Kemény pillantással meredt Waylonre, amíg a fegyverkereskedő meg nem szakította a szemkontaktust, és elvigyorodott, miközben a társára nézett. – Tőlünk azt kapod, amiért fizetsz. – Azzal kezet nyújtott Dieternek. – Gondolod, hogy a haverod nem tuti helyre küldött? Dieter egy pillanatig csak nézett, aztán megrázta a fejét. – Előbb látni akarok néhány mintapéldányt – közölte határozottan –, csak a félreértések elkerülése végett. Waylon beharapta az ajkát, és a két férfi hosszú pillanatokig fürkészte egymást. – Oké – biccentett végül Waylon vidáman –, de nem hordunk magunknál efféle cuccot. Előhúzott a zsebéből egy térképet, és szétterítette a Ford motorháztetőjén. – Van nekünk egy kis eldugott helyünk, ahol a zűrösebb ügyeket szoktuk rendezni – mondta, és egy tollal rajzolt apró körre mutatott a térképen. – Találkozzunk itt holnap este hétkor. Van kérdés? – Megtarthatnám ezt? – bökött Dieter a térképre. – Felőlem – legyintett Waylon nagyvonalúan –, én már ismerem az utat. Akkor, holnap látjuk egymást! – mondta, és tisztelgés gyanánt jobb kezének mutató- és középső ujjával megérintette a kalapja karimáját. – Ott leszek – válaszolta Dieter, és összehajtotta, majd a farzsebébe dugta a térképet. John beült a kocsi jobb oldali ülésére, és a fegyverkereskedőket figyelte. Dieter begyújtotta a motort, és lépésben kigurult a parkolóból. – Csak a képzeletem játszik, vagy valami nem stimmelt ezzel a két fickóval? – kérdezte John. – Nehéz megítélni – válaszolta Dieter, és elhúzta a száját –, az effélék gyakran lököttek egy kicsit. Talán még érzik rajtam az egykori zsaruszagot. De Holmes jó helyre küldött, ebben biztos vagyok. John bólintott, majd gondterhelten kinézett a sivatagba. A rossz érzése továbbra sem múlt el. – Szándékosan biztos nem – jegyezte meg halkan –, de Holmes akár tévedhetett is. Vagy valami megriasztotta ezt a két fickót. ♦♦♦ – Te atyavilág! – kiáltotta Luke.

– Azt a betyár úristenit! – tódított Waylon, és nem tudta elfojtani örömteli, izgatott röhögését. – Ez egyszerűen kibaszottul hihetetlen! Ember, ez tényleg ő volt! Luke néhányszor a levegőbe bokszolt lelkesedésében, majd a barátjára pillantott. – És hogyan akarod intézni az ügyet? – kérdezte. – Először is, felhívjuk azt a számot – válaszolta Waylon, és elindult az asztaluk felé. – A rohad életbe! Ki ganyézta le az asztalt? A pincérnő meglepetten fordult feléjük. – Írtam valami fontosat egy szalvétára, Maria! Hol van? A nő lebiggyesztette az ajkát, és előhúzta a kukát a pult alól. – Ez az? – kérdezte, és felmutatott egy mocskos szalvétát, amelyen messziről látszott az írás. – Mit csináltál ezzel? – kérdezte Waylon, és két ujjal fogva meglengette a papírdarabot Luke orra előtt. – Lerókáztad? Luke utálkozó képet vágott. – Hát, úgy néz ki! – mondta röhögve. – Hé, Maria, hozz nekünk kávét! – kiáltott vissza Waylon, miközben Luke-kal a sarkában az asztaluk felé tartott. Waylon előhúzta a mobiltelefonját, felhívta a Bűnvadászokban megadott számot, beszélni kezdett, de hirtelen elhallgatott. – Foglalt a mellék – magyarázta Luke-nak. Aztán tovább beszélt: – Igen, mondja, mennyi a jutalom, ha valaki elkapja azt a fickót, aki lelőtte azt a sok zsarut? – Az álla leesett, és a szeme tágra nyílt. – Ötszázezer dollár? Luke újra meg újra a levegőbe csapott, és a lábával vadul dobolt az asztal alatt. Waylon a fejét felszegve hallgatta a telefonkezelőt. – Ó, egyem a kis szívét, aranyom – mondta vigyorogva –, csak ne féltsen engem! Én is elég veszélyesnek tartom magam. Nem, hölgyem, nem árulom el, hogy honnan hívom. De azt megmondom, hogy holnap estére az a tetű úton lesz a börtön felé. Garantálom! – bontotta a vonalat, és a társára vigyorgott. – Ötszázezer, dollár, haver! Huhuhú! Luke csodálkozva ingatta a fejét, aztán hirtelen kijózanodott. – Szerinted vigyünk magunkkal még valakit? Waylon kedvetlenül grimaszolt. – Akkor kevesebb lóvé jut rád és rám – állapította meg nagy bölcsen –, de talán nem ártana. Elvisszük Luist, majd távolabbról figyel. Aztán, ha valami nem úgy sikerül, hát fedez minket. A csórikám egy százasért bármit

megtesz. – Ismét elvigyorodott, és a két férfi néhányszor összeütötte az öklét.

A Sector főhadiszállása, USA – Uram – a fiatal nő elfordult az előtte villódzó konzoltól, és a főnökére pillantott –, azt hiszem, találtunk valamit! A férfi odasietett hozzá. A megfigyelés az ügynökök által „Verem”-nek nevezett helyiségben folyt. A jókora terem galériáján irodák sorakoztak, amelyeknek befelé dőlő ablakaiból a felettesek figyelemmel kísérhették az alattuk folyó munkát. – Mit talált? – A Bűnvadászok az imént kapott egy névtelen hívást Új-Mexikóból. Valaki a jutalom után érdeklődött. Azt állította, hogy holnap este elfogja a gyanúsítottat. A tiszt a nő fölé hajolt, és a feje felett a monitort nézte. – Honnan telefonált? Az operátor a számítógépéhez fordult, és leütött néhány billentyűt. – A 85-ös út mellett… egy Big Bee nevezetű étteremből – válaszolta. – Van ügynökünk a közelben? A nő lekérdezte az adatbázist. – A legközelebbi Los Alamosban tartózkodik jelenleg – mondta, majd néhány pillanatig sebesen gépelt. – Egy órán belül odaérhet. – Helyes – biccentett a főnöke –, haladéktalanul küldje oda! Még ha a fickó időközben el is tűnik onnan, talán megtud róla valamit.

Utah Alissa határozottan angyali teremtésnek nézett ki, ahogy apró, piros cipőbe bújtatott kurta lábacskáit lóbálva ült a neki túl magas forgószéken. Kezei gépies pontossággal és gyorsasággal repkedtek a számítógép billentyűzete felett. A billentyűk kopogása úgy hangzott, mint valami távoli géppuskatűz. Mihelyt felfigyelt a tévéműsorra, abban a pillanatban behatolt a stúdió számítógép-rendszerébe és a telefonhálózatukba. Aztán jobb ötlete támadt, és villámgyorsan leellenőrizte a különféle kormányügynökségeket és terrorelhárító csoportokat. Hamarosan megtudta, hogy rajta kívül egye-

dül a Sector figyeli a tévéseket. Mialatt a Bűnvadászok telefonkezelője fogadta a hívást, a Sector bemérte a hívó pozícióját. Az apró I-950-es roppant elégedett volt a saját teljesítményével. – Nővérem! – hívta Clea-t a rádión. Clea éppen egy csendes, de – mint azt Alissa is érzékelte – rendkívül fontos beszélgetést folytatott Roger Colvinnal. Mégis, éppen csak egy tizedmásodperccel később válaszolt a húga jelentkezésére. – Rosszkor hívsz, Alissa – figyelmeztette, majd hangosan azt mondta a Cyberdyne vezérigazgatójának: – Ezt az anyagot sokféleképpen hasznosíthatjuk. Például fegyverek gyártásához. Természetesen további kutatások szükségesek a gyártás beindításához, de szerintem nagyon jövedelmező lehet. Alissa várt, nem akart beavatkozni a nővére társalgásába. Életbevágóan fontos volt, hogy Clea bejusson a Cyberdyne-hez. Viszont úgy érezte, a dolog nem tűr halasztást. – Rábukkantam von Rossbach nyomára – rádiózta –, Új-Mexikóban tartózkodik. – Mi a helyzet a helikopterrel? – kérdezte Clea. – És hol szerezte a diplomáját? – érdeklődött Colvin. – Reggelre leszállítják – válaszolta Alissa –, holnap délutánra el tudom juttatni a csapatot Új-Mexikóba. – Eléggé szokatlan körülmények között nevelkedtem – mondta a felnőtt Infiltrator a vezérigazgatónak. – Tudja, a nagybátyám valóságos zseni volt. Nem járt egyetemre, hanem Montanában elvonult a világtól, és saját magát képezte – vállat vont, ami látványos dolgokat művelt a ruhájával. – Ebből eredően nekem sincs diplomám. De úgy érzem, hogy talán éppen ezért kreatívabb vagyok, mint azok a kutatók és mérnökök, akik szélsebesen átrágták magukat a tananyagon és a szakmai gyakorlatokon. – Közben Alissának azt üzente: – Kiváló, folyamatosan tájékoztass! Legfeljebb négy Terminatort küldj! Tartalékra is szükségünk lehet. – Értettem – válaszolta Alissa. – Hamarosan jelentkezem. Vége. Alissa leugrott a székről. Vállmagasságban széttárta karjait, aztán forogni és táncolni kezdett örömében. Aranyló fürtjei hol vadul csapkodtak, hol vízszintesen úsztak a levegőben. A szabályzói munkához láttak, hogy elfojtsák ezt a természetes, örömteli kitörést. Az apró Infiltrator az elődjüktől, Serenától eltérően sajnálta a számítógép beavatkozását. Alapos oka volt örülni, és azt kívánta, bárcsak tovább élvezhetné az érzést.

Aztán hirtelen, egyik pillanatról a másikra leengedte karjait. A mámorító érzés elmúlt. A rövid ünneplésnek vége szakadt. De legalább intenzív volt, gondolta szomorúan, és tervezni kezdte, hogy a Terminatorok milyen fegyvereket vigyenek magukkal.

Big Bee étterem, Új-Mexikó Másfél órával később becsoszogott az étterembe egy kövér, középkorú férfi, és a pultnál felült az egyik bárszékre. A kezébe vett egy menüt, és udvariasan rámosolygott a pincérnőre, aki viszonozta a mosolyt. – Tölthetek kávét? – kérdezte a nő. – Persze! Az imént alaposan körülnézett, miközben besétált. A személyzetet és őt leszámítva senki sem tartózkodott az épületben. A parkolóban álló két autó közül az egyik nyilván a pincérnőé volt, a másik a szakácsé. A környéken nem volt semmi más, csupán a végtelen messzeségbe nyújtózkodó, kopár legelők, és az autóút szürke betonszalagja. A nő visszatért hozzá, és egy fehér csészét színültig töltött az erős illatú főzettel. A férfi megkóstolta, és elismerően felmordult. A nő diadalittasan mosolygott. – Jobb, mint várta, igaz? – Bizony, hölgyem! A nő a pultra támaszkodott, és bizalmasan közelebb hajolt. – Tudja, mi is ezt isszuk, és úgy gondoltuk, hogy akkor akár jót is főzhetünk. Kér valami mást is? Mert fél óra múlva zárunk – tette hozzá bocsánatkérő hangsúllyal. – Milyen az almás pitéjük? – Finom – mondta a pincérnő, és felegyenesedett. – Kér hozzá fagylaltot? – Igen, kérek. – A férfi megfordult, és körülnézett az elhagyatott étteremben. – Tudja, azt történt – kezdte a mondókáját, amikor a nő lerakta elé a süteményt –, hogy megkértek, jöjjek ide, és beszéljek egy illetővel, aki innen betelefonált a Bűnvadászoknak. Azt állította, hogy látott egy körözött személyt. Kábé egy órával ezelőtt járhatott itt. Maga biztos látta… A nő megállt vele szemben. Könyökét a kávégép peremére tette, állát az öklére támasztotta. Az arckifejezéséről és a tekintetéből tisztán látszott, hogy pillanatnyilag a világ legfáradtabb pincérnőjének tartja magát. Rövid

csend következett, közben az ügynök a szájába tömött egy villányi almás pitét és fagylaltot, és elégedett hangokat hallatott. A nő megrándult, mint aki elszánja magát valamire. – Hát – mondta vontatottan –, az illető alighanem Waylon Bridges lesz. – Fintorogva elhúzta a száját. – Kiverte a balhét egy telefonszám miatt, de tényleg nagyon pipa lett. A férfi újabb adag pitét emelt a szájához, közben mellékesen megkérdezte: – Tudja, hogy hol találom? A pincérnő elnézett valahová, és megrázta a fejét. – Nem, gőzöm sincs, hogy hol lakik. – Idegesen beszívta az alsó ajkát, aztán a férfira nézett, és folytatta: – Azt viszont tudom, hogy hol lesz holnap este. Elmesélte az ügynöknek, hogy Bridges mekkora nagymenőnek képzeli magát, és azt is, hogy a férfi a különféle sötét, titokzatos alakokkal lebonyolított ügyleteit előszeretettel intézi egy félreeső helyszínen. – Jóval korábban láttam, hogy beszél a parkolóban valakivel – folytatta a nő –, aztán elhajtottak, ami azt jelenti, hogy holnap este fognak találkozni. Az a hólyag szerintem azt képzeli, hogy amit csinál, az egy nagy rejtély, és senki nem tud róla semmit, holott mindenki tud mindent. Mindig ugyanúgy csinálja. – Hogyhogy nem kapták még el a zsaruk – kérdezte az ügynök. A nő vállat vont. – Nincs abban semmi törvénytelen, ha valaki parkolókban beszélget másokkal, vagy a sivatagban találkozik velük. Egyébként akármire készül, nem hinném, hogy olyan fontos lenne, vagy hogy egyáltalán csinálnának valamit. Akárhogyan viselkedik, pitiáner senki ez a Waylon Bridges. – Tudna nekem rajzolni egy térképet? – kérdezte a férfi. – Persze – ismét megrántotta a vállát, és kissé zaklatottnak tűnt közben –, de ugye nem mondja el neki, hogy tőlem tudja? – Szóba sem fog kerülni – legyintett az ügynök mosolyogva –, de ha mégis, megígérem, hogy tartom a számat. A nő is mosolygott, és rajzolni kezdett. Jót fog tenni Bridgesnek, ha kicsit megszorongatják, amilyen aljas, szemét dög. Sosem ad borravalót, hát most ennyi kijár neki.

New York

– … és ezáltal egy organikus egész – állította magabiztosan, fennhangon a szobrász –, így aztán a Táncoló Vénusz nevet adtam neki. Mert minden egyes napon átalakul, sosem marad ugyanolyan napkeltétől napnyugtáig. A közönség udvariasan tapsolt, miközben Hill meghúzott egy zsinórt. A selymesen csillogó burkolat a padlóra siklott, és végre megpillantották a körülbelül öt méter magas, ezüstösen csillogó műalkotást. A kör alaprajzú bronz talapzatot úgy öntötték, hogy a teteje egybefolyni látszott magával a szoborral. A Táncoló Vénusz alakja keskeny háromszöget formázott. A felszínébe számos különféle méretű lyuk mélyedt. Az oldalain kisebb-nagyobb karikák emelkedtek ki a testből, amelyek mintha vibráltak volna, ahogy a reflektorok fénye visszaverődött róluk. Miközben az emberek lélegzetvisszafojtva bámulták, a védőburkától immár megszabadított anyag reagált a hűvösebb levegőre. Változtatni kezdte alakját és felszínét, míg a határvonalai sokkal élesebbek, a karikák pedig sokkal szögletesebbek lettek. A nézők felhördültek, és önkéntelenül közelebb léptek. A testükből áradó meleg hatására a Táncoló Vénusz alsó felének körvonalai meglágyultak, és kerekebbé váltak. Kitört az elragadtatott tapsvihar. Clea a fejét forgatva együtt tapsolt a többiekkel, és hirtelen egy névjegykártyát pillantott meg alig néhány centiméterre az orra előtt. Meglepődve oldalra fordult, és meglátta Roger Colvint, aki roppant komoly arccal meredt rá. – Hívjon fel – mondta a férfi –, azt hiszem, sok mindenről beszélnünk kell! Clea mosolyogva átvette a névjegyet. – Feltétlenül jelentkezni fogok – ígérte.

TIZENHATODIK FEJEZET Montana

– Szóval, mást nem vittek el? – kérdezte Purdee őrmester gyanakodva. Körülnézett a szűkös boltban, és fintorgott. A romlott hús szagához hasonló bűz terjengett a levegőben. Alig érződött, de ő, mint farmon nevelkedett ember, határozottan felismerte. Purdee őrmester nem törődött tovább a szaggal, elvégre nem a közegészségügyi osztályon dolgozott. – Hihetetlen, de csak ennyit – válaszolt a Quicksmart tulajdonosa. A középkorú férfi pizsamakabátot viselt ing helyett, ami tökéletesen érthető, mivel hajnali háromkor rángatta ki ágyából a rendőrségi hívás azzal a gyászos hírrel, hogy betörtek a boltjába. – Tessék, ez lesz az – dörmögte az üzletvezető. Megnyomta a lejátszó gombját, és a képernyőn megjelent a biztonsági kamera elmosódott, kissé ugráló felvétele. Jól látszott, amint berobban a bejárat üvegajtaja, és belép a boltba egy vadászsapkát és vadászdzsekit viselő, jól megtermett férfi. Megállt az ajtóban, körülnézett, aztán besietett a polcok közé. Purdee észrevette, hogy az alak szögletesen, gépiesen mozgatja a fejét. A furcsa fejmozdulatokat egyetlen pillanatra sem hagyta abba. Valami megmoccant az őrmester agyának mélyén. – Miért törne be valaki kizárólag bébiételért? – sóhajtott kétkedve. A férfi nyílegyenesen elsétált a sörös rekeszek mellett, még csak rájuk sem nézett. Purdee megtudta, hogy a betörő pelenkát viszont nem lopott. Az ember azt hinné, hogy ha valaki bébiételt lop, akkor gondol az ételekből kialakuló végeredményre is. Különös. – És milyen fajtát vitt? – Egy karton csirkehúsost, egy karton marhahúsost és egy karton májast – válaszolt a tulajdonos az arcát dörzsölgetve. – Májas? Nem is tudtam, hogy már májat is adnak a csecsemőknek! – borzongott az őrmester. Szegény kölykök! Akárki is a fickó, elcseszett az értékrendje, annyi szent! Aztán hirtelen felgyúlt agyában a fény. – Hé! – kurjantott Purdee. – Játssza le a szalagot az elejétől! A tulajdonos engedelmesen visszatekerte a kazettát az elejére, és újra elindította. Az ajtó berobbant, a férfi belépett, körülnézett, és elindult a kamera felé. – Ki tudja merevíteni itt? – hadarta sietve az őrmester. A boltos válasz helyett megnyomta a pillanatmegállítót. A betörő arca a kamera felé fordult. A napszemüvege visszatükrözte az előtte álló polc tartalmát. Ez ő volt, Purdee esküdni mert volna. A fickó a tévéből, aki szétlőtt egy rendőrőrsöt Los Angelesben, és megölt tizenhat vagy tizenhét kollégát.

Aztán továbbment, felrobbantott valami számítógépes céget, és ott is megsebesített vagy ötven rendőrt. És most itt van, pontosan itt, ebben az álmos, jelentéktelen montanai kisvárosban! Vagy legalábbis itt volt hajnali kettő óra harminckor. – Bébiételt lopni, micsoda marhaság! – dörmögött Purdee, és megcsóválta a fejét. De meg fogja tudni az okát, mihelyt elkapják a rohadékot. Az őrmester előhúzta a rádióját, és bejelentkezett.

Utah állam Alissa idegesen várta, hogy a Turbine Transport képviselője végre leszállítsa a Blackhawkot. Tovább tartott, mint számította, és az idő múlásával egyre jobban aggódott. Néhány perccel dél után úgy döntött, hogy megváltoztatja a Montana felől érkező, sérült Terminator útvonalát. A T-101-es már Colorado államban jár, de átirányíthatja Új-Mexikóba. Ezzel a megoldással eléri, hogy legalább az egyikük kéznél legyen, amikor őrizetbe veszik von Rossbachot és talán magát John Connort. – Mennyi idő alatt érsz oda? – kérdezte a belső csatornán. A Terminator bemérte helyzetét a műholdak segítségével, majd elvégezte a keresztellenőrzést is egy kereskedelmi térképprogrammal. Úgy számította, hogy ha betartja a sebességkorlátozást, délután öt harmincra a Big Bee étteremhez érhet. Alissa nem repesett az örömtől. Remélte, hogy valamelyikük már kora délután a helyszínen lesz. Viszont nem tartotta tanácsosnak, hogy holmi száguldozással esetleg magukra vonják a rendőrség figyelmét. – Rendben – rádiózta –, továbbra is maradj rejtve, ne végezz senkivel az engedélyem nélkül! De mindenképpen érjél oda! A kislány tovább járkált fel és alá a bánya bejárata körül elterülő alacsony bozótosban. Néhány építmény átvészelte az elmúlt időszakot és állva maradt, például az ércválogató, a központi irodaépület és egyes műhelyek. Alissa a Terminatorokkal helyrehozatta az ablakokat és az ajtókat, emellett kicseréltette a rég kiégett villanykörtéket, így a hely lakottnak látszott, de nem túl feltűnően. Volt egy saját generátoruk, amelyből áramot nyerhettek, és egy mély kút jóvoltából bőséges vízforráshoz jutottak. Mindent összevetve tökéletes bázisnak bizonyult. Csak az a helikopter érne már ide! Alissa érzékenyre állított audioreceptorai elcsíptek egy hangot, és apró,

pufók, hatéves-forma arca egy nyomkövető radar pontosságával fordult a hangforrás irányába. Ikerturbinák, sugallta nyomban az adatbázisa, a jellemzői megfelelnek egy polgári célokra gyártott Blackhawk szállítógépének.

Új-Mexikó, valahol a sivatagban – Luis! Hogy szakadna rád az ég, mész vissza rögtön a sziklák mögé! – Waylon dühöngve mutatott a vízmosás mellett emelkedő domb tetején halmozódó kőrakásra. Az órájára pillantott. – Bármelyik pillanatban itt lehetnek! Luis higgadtan tovább ereszkedett, közben óvatosan az oldalához szorította a puskáját. – Nézd, Waylon – panaszolta fáradtan –, a seggem tele van kaktusztüskékkel, és odafent valami megcsörgeti a farkát, valahányszor közeledek felé. – Elhallgatott, alkalmankénti munkaadójára nézett, és legyintett: – Nem jön az ide, amigo! – Hét órát mondtam neki – dörmögte Bridges –, még csak hét tizenöt! – Azt hittem, hét harmincat beszéltél meg vele – szólt közbe Luke. Waylon zavarba jött, a társára pillantott, és tovább sorolta: – Még csak negyed órája késik. Ide fog jönni! – Elkeseredetten felmutatott a domb tetejére. – Menj vissza oda, oké? – Már egy órája ott kuporgok – mutatott rá Luis –, nem tetszik nekem idekint. Dögivel van itt skorpió, meg százlábú és kígyó, és azt hiszem, beletenyereltem egy szarkupacba. – Nem érdekel a nyavalygásod – válaszolta Waylon magára erőltetett, eltúlzott nyugalommal. – Csak jusson eszedbe, ötven darab ezrest kapsz, hogy néhány órát természet ősanyánk karjaiban tölts. Most pedig tűnés vissza a sziklák mögé! Luis ránézett, és fogpiszkálóját a szája egyik sarkából átgörgette a másikba. – Ötvenezerről dumáltál – panaszkodott –, és azt mondtad, hogy ha ez az a fickó. Vagyis, ha nem ő az, akkor csak az időmet vesztegetem a nagy büdös semmiért. Waylon mélyet lélegzett, és lassan kifújta a levegőt. – Oké – nyögte feltartott kézzel, de a hangján érződött, hogy pillanatok választják el az őrjöngéstől. – Ha nem jön el, akkor elviszünk abba a sztrip-

tíz bárba, amit annyira szeretsz, és mi fizetjük a kajádat, a piádat, meg amit akarsz. Így jó lesz? – Mindent? – hördült fel Luis, és tágra nyílt a szeme. – Mert van ott az a nagymellű nőci… Waylon leintette. – De csak akkor, ha most felvonszolod a seggedet oda. Mert a hapsi igenis eljön, és állati gazdag leszel, ha ügyesen viselkedsz! Luis felsóhajtott, és lehorgasztotta a fejét. – Oké – nyöszörögte, és elindult felfelé a domboldalon –, a piáért, a pipikért, meg némi jó kajáért sötétedésig itt maradok. – Ötvenezerért! – förmedt rá Waylon. – Azért maradsz itt, pajtás, aztán majd azt veszel belőle, amit akarsz! Luke Hardy közelebb lépett a társához, és halkan odasziszegett neki. – Ötven rongy? Waylon tehetetlenül széttárta a karját. – Kevesebbért nem jött el, és hirtelenjében nem tudtam mással beszélni. – Vállat vont, és elkomorult. – Te is láttad azt az ürgét, nem árt, ha valaki fedezi a seggünket. Tudom, Luis kibírhatatlan, de megbízható. Luke vonakodva rábólintott, az órájára nézett, és dühösen elkáromkodta magát.

Big Bee étterem, Új-Mexikó állam A Terminator pontosan fél hétkor megállt az étterem előtt. Jócskán feltartóztatta egy baleset, amely ötven kilométerrel arrébb történt. Ha nem lett volna jelen a rendőrség, egyszerűen lehajt a padkára, megkerüli az összeroncsolódott kocsikat és a mentőket, de így felhívta volna magára a figyelmet. Ellenőrizte a parkolót, mindössze két kocsi állt a bejárat közelében. Ezt még elfogadható kockázatnak ítélte. Kinyitotta az ajtót, és megállt a küszöbön. A kövérkés, sötét hajú pincérnő a pultra hajolva egy magazint olvasott. Felnézett, elmosolyodott, és barátságosan ráköszönt. Felegyenesedett, végigmérte a férfit, és úgy tűnt, felismeri. – Ha Waylont vagy Luke-ot keresi – mondta a jövevénynek –, ők már alighanem odakint gubbasztanak a vízmosásban. Nem talált oda? – Nem találtam oda – egyezett bele a T-101-es, és nem mozdult az ajtó-

ból. Vállat vont, ezt a gesztust megnyugtatónak szánta. A nő felkuncogott. – Akkor rajzolok magának egy térképet, drága… – Azzal felkapta a felírótömbjét, letépett róla egy lapot, majd sietve felvázolta rá a környéket. – Közvetlenül az előtt, ahol le kell fordulni az útról, van egy jelzőtábla, kicsivel beljebb egy csomó jukka egy rakáson. Maria gyorsan lerajzolt egy jukkát, arra az esetre, ha a jövevény nem tudná, hogyan néz ki. A férfi akcentussal beszélt, vagyis valószínűnek tűnt, hogy idegen ezen a tájon. Miután befejezte művét, felemelte a lapot. – Kész is van, tessék! – mondta vidáman. A férfi belépett az étterembe, és miközben a pult felé közeledett, Maria orrát megcsapta a bomló hús undorító bűze. Öklendezni kezdett, és mindkét kezét a szájára szorítva hátrált néhány lépést. Az olvasáshoz levette a szemüvegét, így csak most látta meg tisztán a férfi arcát. Az arcbőre viasszerű volt, és több helyen felszakadt. A réseken kilátszott a nyers hús. Itt-ott fémesen csillogott valami, aminek csontnak kellett volna lennie. – Mike! – sikított Maria, és a pult mögött a konyhaajtó felé iramodott. A T-101-es parancsba kapta, hogy rejtőzködve utazzon, ez azonban most lehetetlenné vált. Arra is parancsot kapott, hogy külön utasítás nélkül ne öljön meg senkit. Talán az lesz a legjobb, ha elviszi ezt az embert erről a helyről. – Szeretném, ha körbekalauzolna a környéken – darálta a Terminator, és elindult. Kicsapódott a konyhaajtó, és kiugrott rajta egy középkorú, latinos külsejű férfi. A szakács a kezében egy legalább negyven centi pengehosszúságú kést szorongatott. – Hé, te! – ordította, miközben Maria menedéket keresett a háta mögött. – Hagyd békén a nőt! Aztán ő is meglátta az idegent, ő is megérezte a bűzt, mire mozdulatlanná dermedt, és az álla leesett. A Terminator, mint mindig, ezúttal is reagált a veszélyre. Közelebb lépett, megragadta a szakács kést markoló kezét, és egy mozdulattal kihajította a férfit az étteremből. Mike kitörte az ablakot, majd csontrepesztő puffanással zuhant a parkoló betonjára. – Ne bántsa! – sikította Maria, amikor a Terminator megfordult, hogy az ablakon át az áldozata után menjen. – Inkább megmutatom azt a helyet! A T-101-es végigmérte az eszméletlen szakácsot, és felbecsülte az álla-

potát. Több csontja eltört, a test helyzetéből ítélve a medencéje és a jobb combcsontja mindenképpen. Egyhamar nem fog segítséget hívni, de az is lehet, hogy soha többé. Nem akart tovább ártani neki, mivel parancsot kapott, hogy ne gyilkoljon. Ám a testet el kellett tüntetnie, hogy ne lássák az útról. Viszont, ha békén hagyja, akkor a nő együttműködik vele, ezért végül úgy döntött, hogy ott hagyja a szakácsot, ahol van. – Induljunk – parancsolt a nőre. ♦♦♦ – Csak egy fickó lapul a sziklák mögött – mondta végül John, miután még egyszer végigfürkészte az alattuk húzódó mély vízmosást, és annak környékét. Egyéb veszélytől nem kellett tartaniuk. Ebben az évszakban nem következhetett be hirtelen áradás. A környéken oly régóta nem esett az eső, hogy már a patakmedret benépesítő szívós gyomok is rég elpusztultak a vízhiány miatt. Dieteren nem látszott, hogy különösebben aggódott volna. – Éppen így számítottam – bólintott. Testméretéhez képest meglepő ügyességgel, négykézláb elhátrált a domb gerincétől egészen addig a határig, ahonnan már nem láthatták meg lentről. Ott felállt, és lesietett a meredek domboldalon. John bosszús pillantást vetett rá a válla felett, még egyszer megnézte magának a fegyverkereskedőket a távcsövén át, majd követte a barátját. – Nem tetszik ez nekem – mondta a fiú. – Én sem bolondulok érte – válaszolt Dieter –, de nem hiszem, hogy forralnak valamit. Nem lenne logikus. Nem ismernek minket, és a nevüket meg a barátom nevét megkaphattam vagy tucatnyi különböző helyről. Nincs okuk gyanakodni. John visszatette távcsövét a tokjába. – Szóval, egyszerűen csak besétálunk oda, miközben jól tudjuk, hogy egy fickó fegyvert szegez ránk? Elég hülye az ötlet! Dieter lehúzta az orra hegyére a napszemüvegét, és a keret felett ravaszul rákacsintott Johnra. – Arra gondoltam, hogy kereshetnél magadnak egy jó helyet, ahonnan fegyvert szegezhetnél arra a bizonyos fickóra. – Na, ez már tetszik! – vigyorgott John, és jól láthatóan megkönnyebbült. ♦♦♦

A Terminator bekanyarodott egy sűrű, magas bozót mögé, és megállította a kocsit. Maria szeméből dőlt a könny, legalább annyira a fülkében terjengő orrfacsaró bűz, mint a rettegés miatt. Elvette kezét az arca elől, és körülnézett. – Ez nem az – sírta elvékonyodott, reszkető hangon –, az a hely még vagy egy mérföldre van innen! A mellette ülő férfi a vállát nem mozdítva oldalra fordította a fejét, ránézett és bólintott. Maria látni vélte a sötét napszemüveg mögött vörösen izzó fénypontokat, és görcsösen felzokogott. A T-101-es elővette a nő által felvázolt, elnagyolt térképet, aztán kapcsolatba lépett egy katonai műholddal, és leellenőrizte a pontosságát. Alig több, mint fél mérföld választotta el őket a vízmosástól. Nem csodálkozott a tévedésen, mivel az emberek hírhedten pontatlanok voltak. A Terminator kiszállt a járműből. Maria összehúzta magát az ülésen, és csendesen hüppögött. Szíve szerint kiugrott volna a kocsiból, és ész nélkül menekült volna, de sejtette, hogy akkor a férfi lelövi, és a rettegés megbénította. A lelki szemével látta, amint Mike ott fekszik a parkoló repedezett betonján. Halottnak hitte, de persze nem tudhatta biztosan, és úgy gondolta, ad neki egy esélyt azzal, hogy elcsalja onnan a támadójukat. De most idekint volt, egy szál magában, és fogalma sem volt, hogy mihez kezdjen. Maria zihálva megrándult, és a hang irányába fordult, amikor a férfi kinyitotta a kocsi platójára épített jókora szerszámosládát. – Jaj, csak azt ne! – suttogta a nő. A szája kiszáradt, és a torka fájdalmasan összeszorult. Ez maga a vég. Meg fogja ölni. Maria arra számított, hogy az idegen hirtelen lecsapja a láda fedelét, és ott fog állni puskával a kezében. Ehelyett azonban a kocsi megremegett, amikor a férfi leugrott a platóról, majd léptek csikorogtak a homokban, ahogy odajött hozzá. Maria nem fordult felé, csak zihálva és szédelegve kuporgott az ülésen. Gondolatban már az újságok főcímeit látta, amelyek arról szóltak, hogy egy ártatlan középkorú nőt minden ok nélkül meggyilkoltak a sivatagban, és a testét otthagyták, hadd falják fel a prérifarkasok. A Terminator kinyitotta a jobb oldali ajtót, megmarkolta Maria ruháját, és könnyedén kiemelte őt a kocsiból. Aztán a kocsi hátulja felé lökte. – Szálljon fel! – parancsolta ellentmondást nem tűrő hangon. Maria kétségbeesetten próbált engedelmeskedni, és amennyire csak tudta, felemelte a lábát, de görcsösen remegő ujjaival hiába próbálta megra-

gadni a kapaszkodót. Egyszerűen túl alacsony és túl rémült volt ahhoz, hogy sikerülhessen. Felhagyott a próbálkozással, és felzokogott. – Nem megy! – jajongta végül, és lehorgasztotta a fejét. – Egyszerűen nem megy! A Terminator is látta, hogy a nő értékelése helyes. A karjai alá nyúlt, és egyetlen könnyed mozdulattal felrakta a platóra Marsát, aki térdre rogyott, és tovább zokogott. A T-101-es felugrott a platóra, és a szerszámosláda felé mutatott. – Bújjon bele – utasította a nőt. Maria megdermedt, előbb a férfira nézett, majd a nagy, ezüstösen csillogó ládára. – Ne – suttogta –, kérem, ne! Megígérem, hogy ha elenged, nem beszélek senkinek, esküszöm! Kérem, engedjen el, kérem! A T-101-es kapcsolatba lépett Alissával, és engedélyt kért, hogy végezhessen ezzel az emberrel. Alissa átsugározta a pozícióját és a vízmosás pozícióját a Blackhawkon utazó egységnek, majd fontolóra vette a kérést. – Nem – mondta végül –, utólag talán, de most még nem. A nő hasznunkra lehet. Zárd be jól, aztán foglald el a pozíciódat! A többiek már úton vannak. Csak közvetlen veszély esetén támadj! – Szállj bele! – mondta a Terminator Mariának. A nő koporsónak látta a hosszú fémládát, de úgy döntött, hogy még mindig jobb élve egy koporsóban, mint holtan a bozótban. Vonakodva belelépett, és letérdelt, majd könyörgő pillantást vetett a kérlelhetetlen, rémisztő alakra. Amikor előrehajolt, a férfi lecsapta a fedelet, ami fájdalmas ütést mért Maria 'fejére és hátára. Fájdalmas sikolyára a T-101-es annyit mondott: – Maradjon csendben, és életben hagyom. Maria néhány pillanatig némán, rémülten zihálva kuporgott. A férfi nem mozdult, mire maga elé képzelte, ahogy ott áll, és arra vár, hogy okot szolgáltasson neki arra, hogy megölhesse. Úgy érezte, mintha máris elfogyott volna a levegője. Szíve szerint segítségért kiáltott volna, de tudta, hogy akkor a férfi végez vele. Beharapta az ajkát, és azzal vigasztalta magát, hogy csak a képzelete játszik vele, és igazából nem fuldoklik. Aztán meghallotta, hogy az idegen átfűz egy lakatot a fedél reteszén. Maria visszatartotta a lélegzetét, és néhány pillanattal később a férfi elment. Kicsit fészkelődött, és megpróbálta felvenni a lehető legkényelmesebb testtartást. Azt hitte, soha többé nem látja a családját.

Szaggatottan lélegzett néhányat, majd némán imádkozni kezdett. ♦♦♦ A két Sector-ügynök összenézett. Von Rossbach aktáiban az égvilágon semmi sem utalt arra, hogy képes így bánni egy nővel. El sem tudták képzelni róla, hogy képes lenne elrabolni és bántalmazni egy középkorú hölgyet, de mégis, az imént a saját szemükkel látták. McGill ügynök bejelentkezett a küldetésirányítónál, és megkérdezte, mi legyen a következő lépés. – Ha megbizonyosodott arról, hogy senki sincs a környéken, és senki sem figyeli, szabadítsa ki a szerencsétlen asszonyt. Aztán jöjjön ide eligazításra! – Vettem, és vége – válaszolta McGill, és nekilátott, hogy alaposan körülnézzen a környéken. ♦♦♦ Dieter hét óra huszonkilenckor érkezett a vízmosásba. Az autóját beállította a fegyverkereskedők nyitott kisteherautója mellé. Majdnem felnevetett, amikor meglátta a Bridges és Hardy arcára kiülő megkönnyebbült kifejezést. Aztán ösztönösen arra gondolt, hogy vajon mi végre ez a fene nagy megkönnyebbülés? Talán csak teljesen kifogytak a készpénzből, vagy Johnnak lesz igaza, és valami aljas húzásra készülnek. Azt viszont nem értette, hogy miért tennének ilyet még a pénz átadása előtt, hiszen arra csak napok vagy hetek múlva kerülhet sor. – Merre jártál, haver? – kérdezte vigyorogva Waylon. – Azt hittük, hétre itt leszel! Dieter levette a napszemüvegét, és meglepett arcot vágott. – Hét harmincat mondtál – az arca elé lendítette a kezét, és az órájára pillantott –, ami éppen most van! – Nem megmondtam? – morogta Luke, és oldalba bökte a társát. Waylon feddő pillantást vetett rá, majd Dieterhez fordult. – Tök mindegy, a lényeg, hogy végre itt vagy. Gyere, nézd meg az árut! – odavezette Dietert a kocsi farához. Felemelte a platóba épített álfeneket, és széthúzta a védőburkolat cipzárját. – A por mindenhová beveszi magát, ha nem vigyázol – magyarázta mosolyogva –, tessék, bármelyiket kipróbálhatod! Dietert lenyűgözte Waylon színeváltozása, ahogy derék öreg cowboyból

átment hozzáértő kereskedőbe; és egyben meg is könnyebbült. A cowboyok varázsa amúgy is rég a múlté, és maga Dieter is jobban szerette a hidegfejű profikat. Az eladásra kínált fegyverek sokfélesége és minősége szintén lenyűgözte, még akkor is, ha előre tudta, hogy Doc nem valami pitiáner senkihez küldte. Az áru vadonatúj volt, és a készletben jószerével egyetlen példány sem akadt, amelyik törvényesen is beszerezhető lett volna. Benyúlt a plató fölé, felkapott egy Barrettet és felhúzta, majd a vállához emelte, és ellenőrizte az irányzékot. A fegyver nehéz volt, viszont a kezelése egyszerű, és lövedékének ereje ledöntött a lábáról akár egy Terminatort is. Rámutatott néhány megvásárolni kívánt tételre, és tárgyalni kezdett az árukról. ♦♦♦ – Azt hiszem, megtaláltuk von Rossbach biztosítóját – jelentette a Sector-ügynök. – Egy vékony fickó, aki egy CAR-15-össel pásztázza a találkahelyet. Bridges és Hardy hátvédje továbbra is rejtőzködik. – Vettem – nyugtázta a küldetésirányító –, tartsák a pozíciót! Megvárjuk, hogy Bridges lépjen. Gondoskodjanak róla, hogy amikor megteszi, von Rossbach barátja ne tudjon beavatkozni! – Vettem, és vége – válaszolt az ügynök. A küldetésirányítót elfogta az izgalom a jelentés hallatán. A vékony fickó nem lehetett más, mint John Connor. Legalábbis forrón remélte, mert ha valóban itt van, akkor az elfogásáért járó jutalom hirtelen elérhető közelségbe kerül. A férfi elmosolyodott. Az élet mégiscsak szép. Dél óta tartózkodott csapatával a területen. Átvizsgálták a vízmosást, majd mikrofonokat és néhány videokamerát telepítettek egyes pontokra. Bőséges dokumentációjuk lesz az esetről. Valahol a tudata mélyén elszórakoztatta magát a kérdéssel, hogy von Rossbach vajon hogyan váltott ruhát és járművet? A pincérnő beszámolója a férfit körüllengő, szörnyű bűzről megmagyarázta az előbbit, bár azt nem, hogy mitől lett olyan büdös. De hogy járművet váltott? A pincérnő szerint von Rossbach azt állította, hogy nem talált oda a találkozó helyszínére. A nő felajánlotta neki, hogy térképet rajzol, aztán a férfi külsejétől és bűzétől pánikba esett. A szakács a nő segítségére sietett, mire von Rossbach kivágta az ablakon. A küldetésirányító nem lepődött meg, az egykori ügynök hatalmas, és csupa izom, ráadásul különleges kiképzést kapott. Kiküldött egy mentőt az étteremhez, és tőlük tudta, hogy a szakács súlyos sérüléseket szenvedett.

Különös. Ugyanolyan furcsa volt az is, hogy azért rabolta el a nőt, hogy odakalauzoltassa magát a helyszíne. De ha mindez igaz, akkor hogyan tudott elrejteni egy autót a közelben? És miért? Talán von Rossbach egyszerűen csak megőrült. Ezen az estén valóban úgy viselkedett, mint akinek elborult az agya. A Sectortól való hirtelen távozása is ilyesmit sejtetett. A küldetésirányító a fejét csóválta. Mindenre választ fognak kapni, miután őrizetbe veszik. Ha a furcsa viselkedés kiváltó oka valamilyen mentális zavar, a Sector gondoskodik az övéiről. De ha von Rossbach átállt a rosszfiúk oldalára, nos, a Sector akkor is gondoskodik az övéiről. ♦♦♦ A T-101-es egy földhalom takarásában lapult, a patakmeder mentén emelkedő dombok egyikén. Az embereket figyelte, amint a vízmosásban őgyelegtek, beszélgettek, és a fegyvereket vizsgálgatták. John Connort nem látta köztük, de ha elfogják von Rossbachot, rövid idő alatt megtudják tőle, hogy hol rejtőzik a fiú. Kapcsolatba lépett a csapatával, hogy megtudja hollétüket. A többi Terminator öt mérfölddel távolabb landolt egy másik, nagyobb vízmosásban, és jelenleg óránként húsz kilométeres sebességgel futottak felé. Mire megérkeznek, elég sötét lesz ahhoz, hogy elrejtse őket. Kiszámította a várható érkezési idejüket, aztán tovább figyelte az embereket, akiket meg fog ölni. ♦♦♦ – Na, ez a személyes kedvencem! – mondta Waylon, és felkapott egy osztrák gyártmányú Steyr rohamkarabélyt. A futurisztikus külsejű fegyver tölténytára a markolat mögött kapott helyet, és beépített optikai irányzékkal forgalmazták. Dieter rápillantott, és rögtön elvetette a kis űrméret miatt. – Jobban szeretnék valami olyat, aminek nagyobb az ütőereje – közölte. Tudta, hogy Bridges is így gondolná, ha tisztában volna azzal, hogy mi ellen akarják bevetni a fegyvereket. Behajolt a plató fölé, és felvett egy hátrasiklás nélküli rakétavetőt. – Inkább ilyesmire gondoltam – mondta elégedetten. Vállára vette a kivetőcsövet, és megfogta a két markolatot. A fegyver lövedéke átütötte

egy könnyű harckocsi vagy egy csapatszállító harcjármű páncélzatát. Vagyis Terminatorok ellen is kiválóan megfelelt. – Ó, szerintem ennek is elég nagy az ütőereje! – közölte Waylon vidáman. Azzal csőre töltötte a Steyr karabélyt, és a torkolatát az osztrák tarkójához nyomta. – Különösen ebből a távolságból… Dieter előbb mozdulatlanná dermedt, aztán lassan oldalra fordította a fejét, hogy résnyire húzott szemével rápillanthasson. – Mi akar ez lenni? – kérdezte halálos nyugalommal. – Üzlet, te szerencsétlen! – közölte Luke röhögve, és előrántott egy bilincset. – Csak tedd hátra a kezedet, lassan és óvatosan – utasította Dietert Waylon –, hogy a kollégám megbilincselhessen! Ne próbálkozz semmi trükkel! Hé, Luis! – ordította hirtelen. A dombtetőn felbukkant Luis. Puskáját a vállához szorítva állt. Fogai fehéren világítottak a gyorsan leszálló sötétségben. – A francba, Waylon! – kiáltott vidáman. – Elkaptad a fickót! – Megmondtam, nem? – vágott vissza Waylon hetykén. Luke óvatos léptekkel megközelítette az osztrákot, és rácsapta a bilincset az egyik vaskos csuklójára. Az acélkarika majdnem kicsinek bizonyult, Hardy két kézzel összenyomta, hogy bekattanjon. Dieter megrándult, amikor a bilincs becsípte a bőrét. Az elméje kétségbeesetten dolgozott. John nem fog lőni, amíg fegyvert tartanak a társa fejéhez, legalábbis von Rossbach remélte, hogy nem, mert Bridges esetleg az utolsó rándulásával meghúzza a ravaszt, és lerobbantja a fejét. Ráadásul John még sosem lőtt élő emberre. Lehet, hogy nem is képes rá. Te jó ég, csapott belé a nyomasztó gondolat, lehet, hogy ez az egész Doc csapdája? Lehetségesnek, sőt valószínűnek tartotta. Dietert mélyen átjárta a nyomasztó érzés, hogy egykori mentora esetleg elárulta. – Miért csináljátok ezt? – kérdezte higgadt hangon. – Mert egy tonna pénzt érsz, haver! – közölte boldogan Luke, és bekattintotta a bilincs másik felét is. – Láttunk tegnap este a tévében, és egyszerűen muszáj volt elkapnunk – magyarázta nevetve Waylon, és közben végre leengedte a fegyverét. – Tudod, nem szívesen üzletelek zsarugyilkosokkal. Kiszámoltam, hogy sokkal jobban járok, ha átadlak nekik, mint ha eladok neked egy rakás fegyvert. Az én szakmámban az ember sosem tudhatja, hogy mikor lesz szüksége némi szívességre, márpedig a letartóztatásoddal pokolian sok szívességet vásárolok magamnak! – Ismét vigyorgott, és néhány artikulálatlan, boldog kurjantást hallatott.

Lődd le, John! – sugallta feldühödve Dieter. Holmes nem árulta el. A balszerencse és néhány tahó senki kapzsisága okozta a vesztét. Lődd le! ♦♦♦ Tudtam! – dühöngött magában John. A vállához szorította a puskáját, és a megfelelő pillanatra várt. – Ne mozdulj! – szólalt meg mögötte egy csendes hang. John megrándult, és lassan elkezdte oldalra fordítani a fejét. – Ne fordulj meg – szólt rá azonnal az ismeretlen –, a fejfordítás is mozgás! Ne mozdulj, amíg nem szólok! Ne csinálj semmit, hacsak én nem mondom! Nem akarunk semmi hülyeséget! John valahogyan érezte, hogy a hang tulajdonosa nem áll kapcsolatban a vízmosásban örvendező cowboyokkal, így engedelmesen, moccanás nélkül várakozott. Lopakodó lépteket hallott a háta mögül. A hangokból megállapította, hogy legalább ketten vannak. – Elfogtuk a biztosító lövészt – szólalt meg ismét a hang. Legalábbis az egyiket, gondolta John. – Oké, most tedd magad elé a puskát karnyújtásnyira – vezényelt a férfi –, aztán maradj hason fekve, és távolodj el tőle! John lassú mozdulatokkal engedelmeskedett. Óvatosan lerakta a fegyverét, majd tenyerét a földre tette, és hátratolta magát. – Még egyet! – vezényelt a hang. John végrehajtotta az utasítást, és várt. – Oké, most lassan állj fel, tedd fel a kezed, és fordulj meg! John felállt, megfordult, és két fekete ruhás, feketére festett arcú alakot látott maga előtt. Mindketten éjjellátó készüléket viseltek a fejükön, amelynek műszerrészét felhajtották a homlokukra. Még nem volt elég sötét ahhoz, hogy kihasználhassák a készülék előnyeit, bár már csak néhány perc hiányzott hozzá. A két férfi egy-egy FN-90-es géppisztolyt tartott a kezében, és mindketten figyelmes pillantásokkal méregették. Látszott rajtuk, hogy valamilyen különleges egység tagjai, és ugyanígy az is, hogy semmi közük Bridgeshez és Hardyhoz, a két senkiházi fegyverkereskedőhöz. Talán egy rendőrségi elitalakulat tagjai lehettek. – Helló, srácok – köszönt rájuk John –, hát ti kik vagytok? – Mi vagyunk azok a srácok, akik kérdeznek, kölyök! Te pedig az a srác vagy, aki válaszol, és szépen azt teszi, amit mondanak neki. Most, hogy tisztáztuk, hogy ki kicsoda, tedd fel a kezedet a fejedre, és fűzd össze az ujjaidat!

A kommandós elhallgatott, John pedig meglátta a fülhallgatót és a mikrofont, amelyeknek létezését már eddig is sejtette. Senki sem jelenti a mellette álló társának, hogy foglyot ejtett. – Igen, uram – a férfi látszólag a levegőbe beszélt, majd odaintett Johnnak –, gyerünk, indulunk! John lepillantott a vízmosásba, és úgy látta, hogy odalent semmi sem változott. Dieter bilincsbe verve állt, a fegyverkereskedők pedig egymás hátát lapogatták széles jókedvükben. – Csak tartsd a kezed a fejed búbján, és ne állj meg! – utasította a kommandós, majd nyilván a mikrofonnak szánta szavait, amikor hozzátette: – Úton vagyunk, uram! ♦♦♦ – Fel a kezekkel, uraim – hallatszott egy nyugodt férfihang valahonnan a sötétségből. Luis ösztönösen felkapta a fegyverét, és arrafelé célzott, ahonnan az utasítás érkezett. – Ne, ne, ne! Eszébe ne jusson! – szólt rá a hang. – Nézzen le! Luis óvatosan lepillantott a mellkasára, és egy apró, vörös fényfoltot látott pontosan a szíve fölött. Luke és Waylon azonnal felemelte a kezét. Luis úgy dobta el a puskáját, mintha az hirtelen vörösen izzóvá hevült volna. – Nagyon köszönöm az együttműködést! – udvariaskodott a hang. Lépteket hallottak a tér minden irányából, mire a fegyverkereskedők és von Rossbach körülnéztek, hogy meglássák a beszélőt. – Ne nézz már ilyen aggodalmasan, Dieter! – szólt rá a hang. – Nem áll jól neked ez a pofa! – Sully! – szakadt ki az osztrákból a hitetlenkedő kiáltás. A következő pillanatban felbukkant a sötétségből egy őszes hajú, tömzsi férfi, és kényelmes léptekkel odasétált hozzájuk. – Bizony! – helyeselt kurta mosoly kíséretében. – Amikor utoljára láttalak, éppen… Sully nem hagyta végigmondani: – Titkos ügyben jártam. Egy pillanatra összenéztek, és Dieter megrázta a fejét, miközben megpróbált nem vigyorogni. – Akkor azt hiszem, jól tettem, hogy hagytalak meglépni – közölte. – Bizony, jól – helyeselt gúnyolódva Sully –, sőt nagyon jól! Ezúton kö-

szönöm… Körülnézett, miközben csapatának tagjai lefegyverezték a foglyokat. – Most már letehetik a kezüket, uraim – szólt rájuk Sully. – Ki a fészkes fene maga? – kérdezte Waylon, és az osztrákra bökött. – Ez az ürge a foglyunk! Nincs joga elvenni tőlem. Az én bilincsem van rajta, és a jutalom az enyém! – Minden bizonnyal, Mr. Bridges – értett egyet Sully –, mi csak megspóroltunk önnek néhány lépést, hogy mihamarabb pezsgőt bonthasson! – Igazán? – kérdezte Luke, és idegesen végignézett a körülöttük álló, állig felfegyverzett kommandósokon. – Sehol sem látom a pénzt. Honnan tudjuk, hogy megbízhatunk-e magukban? Sully az osztrákra nézett, és cinikus mosolyra húzta a száját. – Szerinted van más választása? Aztán visszafordult a fegyverkereskedők felé. Az egyik kezét becsúsztatta a golyóálló mellénye alá, benyúlt a mellzsebébe, előhúzott onnan egy csekket, és feléjük nyújtotta. Waylon és Luke bizonytalan pillantást váltottak. Sully oldalra billentette a fejét, és meglengette az orruk előtt a csekket. – Nem kell? – kérdezte. – Nézzék, én szívesen visszateszem a mackóba! Tudják, amúgy sincs soha elég pénzünk a bűnüldözésre… Waylon végre odanyúlt, és átvette a papírszeletet. Széthajtotta, miközben Luke szeme ide-oda járt az ügynök arca és a csekk között. Sully játékból odakapott, mintha vissza akarná venni. Bridges villámgyorsan a melléhez szorította. A két fegyverkereskedő néhány lépést hátrált, miközben ugyanolyan sértett kifejezés ült az arcukon. Sully röviden felnevetett, aztán megkomolyodott. – Tudják, fiúk, vannak néhányan, akik úgy vélik, hogy semmivel sem tartozunk maguknak, mivel éppen bűncselekményt készültek elkövetni. – Miféle bűncselekményt? – méltatlankodott Waylon. – Azért vagyunk itt, hogy elfogjunk egy bűnözőt. Jogunk van hozzá. Sully odalépett Waylon kocsijához, és felkapott a platóról egy izraeli gyártmányú tankelhárító rakétavetőt. – Nocsak, nocsak, ez vajon mi? – kérdezte színlelt csodálkozással. – Ez még kapható a piacon? Na, és ez a sok fegyver! Lehet, hogy rosszul tudom, de nem hinném, hogy magánembereknek joguk lenne ilyesmit birtokolni – hirtelen éles pillantást vetett a kereskedőkre –, vagy talán tévedek? Luke oldalba bökte a társát, és kitágult szemmel ránézett. Waylon a homlokát ráncolta, és oldalba lökte Luke-ot, de akkora erővel, hogy majdnem feldöntötte. – Ezek csak másolatok – hadarta Bridges –, kellett valami, amivel kicsa-

logathatjuk ide, ahol nem árthat senkinek. Von Rossbach és a fekete ruhások egy pillanatig némán nézték, aztán Sully odafordult az osztrákhoz, és mindketten vigyorogni kezdtek. – Nem is rossz, látom, felkészültek – bólogatott Sully, és ismét Waylonre nézett –, de hadd fejezzem be! Tudják, ez a pénz nem egyszerűen vérdíj. Egyben megvesztegetés is, hogy tartsák a szájukat. Ha bárkinek elmesélik, hogy mi történt itt ma este, akkor önök hárman hosszú, nagyon hosszú időt fognak tölteni egy nagyon kemény fegyházban. – Sorban belenézett mindhárom férfi szemébe. – Értve vagyok? A fegyverkereskedők bólintottak, és idegesen mormoltak valamit beleegyezésül. – Remek! – vágta rá Sully vidáman. – Akkor most menjenek szépen! A három férfi csak bizonytalanul toporgott egy helyben állva. – Tűnés! – ordított Sully, és nyitott tenyérrel rácsapott a kocsi oldalára. A következő pillanatban megpördült a tengelye körül, és a földre zuhant. – Feküdj! – ordította Dieter, és elvetődött. Begurult a kocsi alá, behúzódott az egyik kerék mögé, és a sötétséget kémlelte. A fekete ruhások szétugrottak, és úgy eltűntek, mintha ott sem lettek volna. Waylon, Luke és Luis a nyitott kisteherautó hátuljánál kuporogtak. – Szedjétek le rólam ezt! – követelte Dieter. Luke a társára nézett, aki habozva bólintott. Luke odakúszott Dieterhez, és előhúzta a kulcsokat. Kinyitotta a bilincset, mire az osztrák a csuklóját dörzsölgetve, ellenségesen méregette. – A barátaitok? – kérdezte, és a sötétség felé íntett. Luke csak a fejét rázta, majd megszólalt: – Nem szóltunk senkinek, mert úgy kevesebb jut koponyánként. Von Rossbach felmordult. – Akkor jobb lesz, ha adtok valami fegyvert – mondta, és kúszni kezdett a kocsi fara felé. ♦♦♦ Alissa legnagyobb rémületére a Terminator életbe léptette a nemrég kiadott támadási parancsot. Az utasítás arra vonatkozott, hogy csakis közvetlen veszély esetén cselekedjen. Az Infiltrator rájött, hogy hibázott. Egyedül ez az egység foglalta el a helyét, a többiek még úton voltak. A már pozícióban lévőt utasítania kellett volna, hogy várjon, míg a többiek odaérnek. A

nagyobb tűzerő hatékonyabb lett volna. A T-101-es valamiért úgy ítélte meg, hogy veszély fenyegeti, és tüzet nyitott. Persze, Alissa nyomban leállította, de a baj már megtörtént. Csupán egyetlen embert ért találat, és a távolból figyelő Alissa megdöbbent. Úgy a saját, mint Serena tapasztalatai alapján arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy az emberek könnyű prédák. Elvileg csak attól kezdve bonyolódott egy adott helyzet, amikor Connorék is belekeveredtek. És most sokkal gyorsabban reagáltak, mint azt várta volna. A hiba oka természetesen az volt, hogy ezek a Terminatorok rövid létezésük alatt egyszer sem kerültek szembe olyan emberekkel, akiket kiképeztek a gyilkolásra és a veszélyre való azonnali válaszadásra. Persze, maga Alissa sem, és ez a felismerés megrémítette. – Végezzetek minden jelenlévővel – adta ki az utasítást –, senki sem szökhet meg! John a két kommandós előtt járva éppen idejében ért a domb enyhe esésű gerincére, hogy láthassa, amint odalent egy fekete ruhás alak megpördül, és elzuhan. Ösztönösen a földre vetette magát, egy szempillantással később az őrei követték a példáját. – Vettem – mondta egyikük –, nem látok semmit. John sem látott semmit, de fogadott volna, hogy a férfi szemből kapta a lövést. Villámgyorsan felmérte a lövés szögét, és azt a környéket fürkészte, ahol számítása szerint a lövész bujkált. Dühös volt a majdnem teljes sötétség miatt. Visszanézett a vízmosásba. Csupán a civilek maradtak a kocsi körül, és idegesen forgatták a fejüket. A fiú úgy sejtette, ez arra utal, hogy a hangtompítós fegyverrel felszerelkezett orvlövész beszüntette a tüzelést. Hát, gondolta John, ez végül is a nagy Vadnyugat! Lehet, hogy valami félnótás üvegekre lövöldöz egy mérfölddel arrébb. A kísérete felé fordult, és ösztönösen jelezte nekik, hogy maradjanak csendben. Halk neszezést hallott. Valaki mozgott a környékükön. Ekkor katonai jelnyelven azt mutatta, hogy valaki közeleg, és két ujjával a becsült irányba bökött. A kommandósok a szemük elé csapták éjjellátó berendezéseiket. Egyikük hamarosan jelezte, hogy egyetlen alak közeledik feléjük. John előbb csak összefüggő feketeséget érzékelt, aztán mintha mozgott volna valami, úgy negyven-ötven méterre. Még mozgást sem látott igazán, inkább csak azt, hogy árnyak imbolyognak árnyak között. Nem messze tőlük apró kavicsok csörögtek, amint sötét alakok törtettek előre. Valahol felüvöltött egy prérifarkas. A hangja távoli volt és jeges, mint az elsötétülő égbolton felszikrázó első csillagok fénye. Nem éppen lopózva közelítenek, gondolta John. A következő pillanatban

felborzolódott a szőr a hátán. Te jó isten, ezek azok! Terminatorok. Nem lehetett eltéveszteni azt a céltudatos, nyílegyenes járásmódot, amely ugyanúgy semmibe vette a talaj egyenetlenségeit, mint a testébe csapódó golyókat. A hangok alapján John úgy számolta, hogy hárman lehetnek, plusz az, amelyik az imént lelőtte azt a férfit. Riasztotta a kommandósokat, és arrafelé mutatott, ahol az imént meglátta az egyiket. A gyilkos gépezet már eltűnt a szeme elől. A sivatagra teljes sötétség borult. Ezek a Terminatorok még nyilván nem foglalták el tervezett pozíciójukat, és John azon törte a fejét, hogy vajon miért kezdődött meg nélkülük a támadás. ♦♦♦ Az idő mintha vánszorgott volna, mialatt a négy Terminator a vízmosás felé tartott. Alissa már olvasott erről a jelenségről, de most tapasztalta meg először. Nyugtalanul toporgott, miközben érezte, hogy rossz érzései egyre jobban eltompulnak, ahogy a számítógépe beavatkozott, és visszaállította agyának kémiai egyensúlyát. Tudta, hogy felfegyverzett emberek ólálkodnak a sötétségben, ezért utasította a Terminatorokat, hogy lopakodva közelítsenek. Ez az ő esetükben annyit tett, hogy lelassítottak, és elnyújtott léptekkel haladtak tovább. Ezért nem lehetett Alissát hibáztatni. A T-101-esek vezérlését egy egészen másfajta háború megvívására tervezték. Elraktározta az agyában, hogy a jövőben ezt a tényezőt figyelembe kell venniük. Türelmetlenül járkált, és a belső látását visszakapcsolta a helyszínen tartózkodó Terminator vizuális szenzorjaira. A vízmosásban maradt emberek a kocsik mögött kerestek menedéket. A lelőtt ember eltűnt. Amikor Alissa rákérdezett, a Terminator jelentette, hogy társai bevonszolták az autók mögé. Alissa sajnálta, hogy a T-101-esnél nincs rakétavető. Egyetlen lövéssel megoldhatták volna a probléma jelentős részét. A még úton lévők egyikénél volt ilyen fegyver. Ők viszont a rejtett megközelítés érdekében lelassítottak, így aztán az Infiltratornak várnia kellett arra az örömteli látványosságra, amikor majd az ellenségei darabokra robbannak. A közelükben lapuló Terminatoron keresztül szívesen a képükbe vágta volna, hogy végük, de türtőztette magát. Úgy érezte, hogy máris túl sokat kapkodott ezen az estén, és mindenképpen el akarta kerülni az elhamarkodott döntéseket. ♦♦♦

A Sector kommandósai látták a négy közeledő embert, és jelentették helyzetüket a társaiknak. A kiszáradt patakmeder mentén minden csendes volt. John úgy sejtette, hogy az imént az orvlövész véletlenül sütötte el a fegyverét, most pedig lapul, és várja az erősítést. Ez nem vallott a Terminatorokra. Ők rendszerint nyílegyenesen rárontottak a célpontokra. Az a gép az imént utasítás nélkül tüzelhetett, most pedig meghúzza magát. Vagyis utasítást kapott. Ami annyit tesz, gondolta John, hogy valaki irányítja. Alighanem van egy újabb Serena Burnsünk, vagy mi lehet a neve. Skynet újabb apró meglepetése. Viszont úgy tűnik, kevésbé tapasztalt. Mozgást keresve fürkészte a vízmosást, addig is a kommandósokra hagyta a közeledő Terminatorok figyelését. Átkozottul szerette volna tudatni velük, hogy mire számítsanak, de visszafogta magát. Nem először került ilyen helyzetbe. Úgysem hinnének neki, és hamarosan úgyis megtudják. Viszont nem hagyhatja, hogy gyanútlanul szálljanak szembe a gyilkos gépekkel. – Hé, fiúk! Azokat, akik errefelé jönnek, elég nehéz megállítani – figyelmeztette őket –, de tényleg! Olyanok, mint egy gyalogsági páncélos. Most még nem hisztek nekem, de majd jusson eszetekbe, hogy mit mondtam! A fekete ruhások kétkedve dünnyögtek valamit, John vállat vont, és ismét a vízmosást kémlelte. Röviden átkozódott egy sort, amiért az öt férfi az autók nyújtotta kétes biztonságban húzta meg magát ahelyett, hogy viszszavonultak volna a sziklák mögé. A kő legalább nem robban, ha egy rakéta telibe találja. Dieter von Rossbach már számtalan sebet látott. Sully tüdejét elkerülte a golyó, de azért így is elég súlyos volt. Dőlt belőle a vér, és a mellkasán belül még rosszabb lehetett a helyzet. Dieter az ügynök hámjának zsebéből kivette a tábori elsősegély-felszerelést. Rányomott a sebre egy maréknyi kötszert, és üggyel-bajjal leragasztotta, aztán meghúzta a hám szíjait, hogy leszorítsa a sebet. Végül az egyenruhán keresztül beadott a kommandós karjába egy fájdalomcsillapító injekciót. Mivel ennél többet nem tehetett, a két fegyverkereskedőhöz fordult. – Most pedig, faszikáim, szépen beszálltok némi cuccal a műsorba! – Igyekezett úgy fogalmazni, hogy a sokktól eltompult agyak is felfogják a mondandója lényegét. – Van éjjellátó készüléketek? Waylon nagyot nyelt, miközben Dieter a plató végéhez ugrott. – Ott, abban a piros műanyag dobozban… – nyögte ki nagy nehezen. Az osztrák elégedetten morgott, miközben felcsatolta a fejére, és bekap-

csolta a berendezést. Hirtelen ismét látta maga körül a világot, csak így a tárgyak zöld és ezüst színekben látszottak. Persze, nem látott olyan jól, mint nappali fényben, de még mindig jobb volt, mint úgy harcolni a Terminatorok ellen, hogy nem látja őket, miközben azok kiválóan látják. A három fegyverkereskedő döbbenten figyelte, ahogy felszerelte magát a készletük mintapéldányaival. Dieter a hátára lendített négy darab összecsukható rakétavetőt, felkapott egy ötvenkaliberes Barrett gépfegyvert, átvetett a vállán egy negyven milliméteres gránátokkal teli töltényövet, aztán kézbe vette magát a gránátvetőt is. Végül felkapott néhány apróságot – termitgránátokat és robbanótölteteket. – Azt javaslom, ti is fogjatok meg valamit – figyelmeztette a két tátogó halálkereskedőt –, mert itt most egy kicsit elszabadulnak az indulatok! ♦♦♦ – Használja a karabélyt, a karabélyt! – ordította John, és vadul küzdött a rátörő pánikkal. Az egyik Sector-ügynök hitetlenkedve bámult, amikor a Terminator felült. A T-101-es hasát teljesen széttépték a sorozatok, és csak véráztatta ruhája fogta össze a húsát. Ismét feléjük lendítette a pisztolyát, és azonnal tüzelt. A lövedék homlokon találta a John mellett guggoló ügynököt. A fiú megrándult, amikor látta, hogy kirobban a férfi koponyájának hátsó része, és csont- illetve agyvelődarabok repülnek mindenfelé. A másik ügynök engedelmeskedett. Lerántotta a hátáról a nagy kaliberű karabélyt, és tüzet nyitott vele. Olyan gyorsan lőtt, amilyen gyorsan csak rángatni tudta a cső alá épített szánt. A tompa dörrenések megtörték a sivatag csendjét. A csőből hatalmas, kúp formájú torkolattűz tört elő minden egyes lövésnél. A fegyvert gyöngygolyóval töltötték meg. Az egyetlen súlyos ólomgolyót tartalmazó lőszertípussal legfeljebb negyven-ötven méterre volt érdemes tüzelni, de ezen a távon belül elképesztő rombolóerővel bírt. A Terminator masszív teste hátralódult, valahányszor belécsapott egyegy ilyen lövedék. Az utolsó találat végre leverte a lábáról. Úgy dőlt el, mint egy kivágott fa, és olyan erővel csapódott a földnek, hogy John érezte, amint a talaj megremeg a lába alatt. – Gránátot! – kiáltotta. Volt valami a hangjában, aminek hallatán az ügynök gondolkodás nélkül engedelmeskedett, valami, ami mélyebben hatott rá, semhogy eszébe jusson a fiú kora, vagy az, hogy egy perccel korábban még a foglya volt. John szempillantás alatt talpra ugrott, és kikapta a sima, tojás alakú fém-

gömböt a férfi kezéből. – Az gyújtógránát! – figyelmeztette az ügynök. – Annál jobb! – ordított vissza John futás közben. Kirántotta a biztosítószeget, és elengedte a biztosítókart, ami felpattant, és elszállt az éjszakába. Legalább tizenöt másodperc kell neki, hogy újraindítsa magát, gondolta. Annak idején figyelmesen hallgatta „Bob bácsit”, amikor a T-101-es gyenge pontjáról magyarázott. Annyi bizonyos, hogy a vaskos lábak éppen megmozdultak, amikor a fiú odaért a hanyatt fekvő gépezethez. Belenyomta a gránátot az egyik golyó tépte sebbe, aztán a levegőbe ugrott, és visszaérkezve a sarkával gyakorlatilag beletaposta a Terminator hasüregébe. Hátrafelé szökellve leugrott a gépről, közben hálaimát rebegett a gyakorlással eltöltött végtelen órákért, az összes létező harcművészet űzéséért, de még a közönséges tornaórákért is. A lendületet felhasználva csavart hátraszaltót ugrott arrafelé, ahol az életben maradt ügynök lapult, majd minden erejét megfeszítve rohant felé. A férfi hitetlenkedve figyelte a mutatványt, miközben a keze automatikusan újratöltötte a puskát. – Beletömted a gránátot ebbe a… Ekkor hirtelen több esemény történt egyszerre. A Terminator villámgyorsan feltérdelt, kinyújtotta a kezét, és a pisztollyal máris célt keresett. Az ügynök többször rálőtt, majd vakító fehér villanással detonált a termitgránát. A gép hanyatt vágódott, és ismét mozdulatlanná vált. John arca eltorzult, miközben rákényszerítette magát, hogy végigtapogassa a tőle kartávolságra fekvő halott kommandós fejét. A férfi éjjellátója sértetlen maradt. John levette a katona fejéről a berendezést, majd egy maréknyi fűcsomóval letörölte róla a rátapadt nedves massza java részét. – Hála az égnek! – dörmögte, mert ezzel az ellenség előnyének legalább egy része kiegyenlítődött. Felkapta a halott ügynök karabélyát. Hétköznapi, alsókulcsos, zárdugattyús modell volt, ezt acélköpenyes lövedékekkel töltötték meg, amelyek jóval nagyobb átütő erővel bírtak, mint az ólomlövedékek. – Belepasszíroztad a gránátot a fickó hasába! – zihálta döbbenten a Sector-ügynök. – Aha, csak az ott nem fickó. Ismer valakit, aki felkel, miután bekap vagy három tár 5,45-ös golyót, meg fél tucat karabélyskulót? Johnra mély benyomást tett a gyorsaság, amellyel az ügynök magához tért. – Nem – válaszolta a fejét csóválva –, most vagy megőrültem… – … vagy igazam van – szólt közbe John hanyagul. – Na, gyerünk! Az éjjellátó szemüveg képe nem volt éles. Amikor odalopakodtak a még

füstölgő Terminatorhoz, éppen csak látták az álcázó szövetekből kimeredő, elgörbült fémcsontokat. A Sector-ügynök utálkozva mordult egyet, amikor az ismét újjáéledő gépezet feje oldalra billent, és az arcbőr egy része lecsúszott a koponyáról. John előhúzott egyet a halott ügynök gránátjai közül, és ezúttal jóval gondosabban időzített. Először odavágott néhányat a karabélya tusával, hogy helyet csináljon a gránátnak, aztán elhelyezte a töltetet. Jobb helyre nem is rakhatta volna. A gép nem szabadulhatott meg a végzetes acélgömbtől, mivel a Terminatorok nem tudnak jól köpni… – Feküdj! – vakkantotta, futott néhány métert, és elvetődött. A szájában bekövetkezett robbanás után a Terminator nem mozdult többé. Már csupán egyetlen gondjuk maradt: nem ez volt az egyetlen gyilkos gépezet a környéken. John sötét, mozgó árnyat látott a szeme sarkából. Gondolkodás nélkül oldalra vetődött, és máris tüzet nyitott. Az érkező Terminator látását zavarta az égő társából áradó fény, ezért oldalazni kezdett. John az első lövéseket kapásból adta le, de szerencsésen eltalálta a Terminator jobb lábának térdízületét. A gép elveszítette az egyensúlyát, és eldőlt. Amikor megpróbált újra felállni, a térde nem hajlott. Sikerült talpra vergődnie, és nehézkesen, a merev lábát maga után vonszolva elindult. Szemét egyetlen pillanatra sem vette le az elsődleges célpontról. John tudta, hogy a Terminatorok már csak ilyenek. Csőlátásuk van, csakis egyetlen célra képesek összpontosítani. A Sector-ügynök időközben a gép hátába került, és tüzet nyitott a karabélyával. John csak a T-101-es körvonalait látta a kicsapó torkolattüzek fényében, amitől a látvány úgy festett, mintha stroboszkóp villogott volna a gép hátterében. A Terminator ismét a földre zuhant. John a fenekén ülve vergődött hátrafelé, miközben olyan gyorsan tüzelt, ahogy csak rángatni bírta a fegyver alsó markolatát. Golyók lyuggatták a teremtmény karját és vállát. Szemében többször is kialudt a vörös fény, de újra meg újra felgyúlt, és a könyörtelen szempár ismét a fiút kereste… A Sector-ügynök tanulékonynak bizonyult. Hátulról odarohant a hason fekvő Terminatorhoz, és John taktikáját utánozva, egy ugró rúgással belepasszírozott egy gránátot a testbe, majd átugrott az újjáéledő gyilkoson. Ritás közben a gallérjánál fogva felrántotta Johnt a földről, és a vízmosás felé vonszolta. – Feküdj! – ordított a férfi. – Akármi ez, termitgránátot dugtam a… Az utolsó szavait elnyelte a dörrenés. Fehér lángnyelv csapott az égre. A Terminator felsőteste elrepült mellettük. A torzó a domb peremébe csapódott, majd a lendület továbbvitte. Ráesett a lejtőre, s hiába próbált meg-

kapaszkodni a talajba és a fűcsomókba, pörögve leszánkázott a meredek domboldalon. A becsapódás ereje elszabadított egy jókora szikladarabot, amely a gép után zuhant. Végigpattogott a lejtőn, végül ráesett a T-101esre, olyan precizitással, amelyet emberi elme nem tudott volna kiszámítani. A kőtömb alatt szikrák sisteregtek, és a szikla alól oldalt kilátszó kéz ujjai néhányszor megrándultak, majd végleg megmerevedtek. – Ilyen nincs – ismételgette az ügynök, miközben újratöltött –, ilyen egyszerűen nincs! – Sajnos, van… – suttogta John, aztán sietve elátkozta magát. A Terminatorok audioreceptorai szerfölött érzékeny műszerek, és jelenleg pontosan az ő hangját keresik. ♦♦♦ Dieter a patakmeder alját tarkító kőtömbök egyike mögé fektette Sullyt, aztán távolabbra kúszott. Körülötte az ügynökök kemény harcban álltak. Tűzpárbaj zajlott a vízmosást szegélyező dombok tetején. A torkolattüzek különös, villódzó fényei egy-egy pillanatra megvilágították a sivatagot, amitől Dieternek az a benyomása támadt, mintha egy réges-régi, elfeketedett mozifilm pergett volna a szeme előtt. A sötét háttérből előbukkant egy fekete árny. Dietert legalább húsz méter választotta el tőle, de a hirtelen villanások révén így is látta, hogy mennyire hasonlít hozzá a magas, vállas alak. A gép állhatatos, merev léptekkel haladt a fegyverkereskedők autója felé. Dieter orrát még ebből a távolságból is megcsapta a Terminator testéből áradó bűz. Bizonytalan hangok hallatszottak a két kocsi mögül, amelyet rémült üvöltések követtek, végül dörögni kezdtek a rohamkarabélyok. A fegyverek tűzkarját automatára állították, amitől Waylon és Luke rosszabbul célzott, mint normális esetben, így legfeljebb tucatnyi lövés érte a T-101-est. A gép megingott, és a felsőteste néhányszor hátrarándult, de feltartóztathatatlanul nyomult tovább feléjük, és folyamatosan tüzelt a pisztolyával. Pillanatokkal később a három gépfegyver közül kettő elhallgatott. Az utolsónak maradt szerencsétlen – Dieter úgy vélte, hogy Luis lehetett – valamivel pontosabban lőtt a társainál, de hamarosan ő is találatot kapott. Dieter most már biztosan tudta, hogy Luis volt az illető, mert a férfi spanyolul szólongatta az anyját, mialatt haldoklott. A Terminator lassú léptekkel odament hozzájuk, és még háromszor elsütötte a pisztolyát – hogy többé ne lőhessenek rá, és hogy megbizonyosodjon a személyazonosságukról.

Ezzel Dieter nyert annyi időt, hogy szétnyissa egy páncéltörő rakéta üvegszálas burkolatát, és felpattintsa az egyszerű irányzékot. – Súlyos hiba volt… – dörmögte, és meghúzta a kioldókart. Nem érzett visszarúgást, viszont a rakétából hátracsapó láng felgyújtotta mögötte a gazt és a bokrokat. Dieter eldobta az üres vetőcsövet, és fedezékbe ugrott. Rakétája szempillantás alatt elérte a célpontot. A Terminator pont időben fordította oldalra a fejét, hogy egyenesen az arcába kapja a 66 milliméteres kumulatív robbanófejjel ellátott lövedéket. Detonált a kúposra kiképzett töltet, és fehéren izzó rúddá alakította a kúp belső fémburkolatát. A megolvadt betét több száz méter per másodperces sebességgel indult pusztító útjára. Ezt a robbanófejet könnyű harckocsik ellen tervezték. A Terminator koponyáját alkotó, wolframból, titánból és acélból ötvözött anyag kemény volt ugyan, de nem elég kemény. Az apró, tüzes dárda könnyedén átlyukasztotta a fémburkot, elhamvasztotta a processzor finom alkotóelemeit, és olvadt szilikonná alakította a memóriarendszert. A gyilkos gépezet hanyatt esett, és elterült iménti áldozatainak tetemén. Dieter kinyitotta gránátvetőjének závárzatát, becsúsztatott egy vaskos gránátot a töltényűrbe, visszacsukta a fegyvert, majd a vízmosás széleit kutatta. Sejtése szerint valahol ott kellett lennie Johnnak. Meglepetten pislantott, amikor egy kettészakadt, a levegőben lángcsóvát húzó Terminator átrepült az egyik domb peremén. A csonka test lebukfencezett a meredek lejtőn. Menet közben elszabadított néhány kisebbfajta kőlavinát és egy személyautó méretű szikladarabot is, amely még a csatazajban is jól hallható, tompa csattanás kíséretében rázuhant a gép testére és koponyájára. – Ez az én fiam műve – dörmögte elégedetten, és nekivágott a domboldalnak. Esetlenül, meg-megtántorodva kapaszkodott felfelé, amit a testén cipelt, legalább ötvenkilónyi fegyvernek és lőszernek tulajdonított. A háta mögött fényes lángcsóva száguldott az autók felé. Valaki másnak is volt rakétavetője. A rakéta becsapódott, és Dieter mögött elszabadult a pokol. Óriási volt a robbanás, jóval nagyobb, mint amit a benzintartályok detonációjával meg lehetett volna indokolni. A derék cowboyok pár kiló robbanóanyagot is tárolhattak a kocsijukban, gondolta Dieter, miközben a forró lökéshullám végigsöpört rajta, és nekivágta a vízmosás falának. Amikor visszanézett, csupán egy krátert látott az autók, a Terminator és az emberi testek helyén. ♦♦♦

A harmadik Terminator pusztulása miatt Alissa pánikba esett, és felvette a kapcsolatot Clea-vel. – Mi a baj? – kérdezte Clea. Egy tájékoztató anyagon dolgozott Roger Colvinnal, és nem volt elragadtatva attól, hogy közben a húgával is törődnie kell. Alissa egy pillanatig hallgatott, mielőtt felelt volna, mert megzavarta a nővére válaszában rejlő türelmetlenség. De a vízmosásban uralkodó állapotok már túllépték azt a határt, amivel még elbírt volna. – Légy szíves, lépj kapcsolatba a von Rossbach után küldött csapattal! – mondta végül. Clea megtette, és elszörnyedt attól, amit látott. – Négyet küldtél? – kérdezte, és megpróbálta kirekeszteni érzéseit az üzenetből. – Nem, elküldtem az eltemetett nagybácsit is – válaszolta Alissa, és megdöbbent, amikor rájött, hogy megszegte a nővére utasítását. Clea nem foglalkozott vele tovább, hanem utasította a megmaradt Terminatorokat, hogy szakadjanak el az ellenségtől. Az ő szemükön keresztül figyelte, ahogy kivágják magukat, és elrohannak. Úgy látta, az emberek nem törik össze magukat, hogy megállítsák őket. Mindkét T-101-es komoly károkat szenvedett. A bőrük több helyen is foszlányokban lógott, futás közben szikrák pattogtak az egyes alkatészeik között, és egyikük lába meg-megbicsaklott futás közben. Számítógéppel ellenőrzött érzelmek ide vagy oda, a helyzet rendkívül bosszantó volt, és Clea nagyon bosszús lett. – Majd később megbeszéljük, miután áttanulmányoztam az incidens felvételeit – rádiózta Alissának. A fiatalabb I-950-es gondterhelten hallgatott. A visszavonulás gondolata még csak fel sem merült benne. A támadás haladt előre, ő csak tanácsot akart kérni, hogyan használják ki az előnyeiket, további egységek feláldozása nélkül. Most már bánta, hogy a nővéréhez fordult. Ha a Terminatorok folytatják a támadást, úgy jöhetnek el onnan, hogy az értékes források elvesztéséért cserébe fel tudnak mutatni valamit. Így viszont nem értek el az égvilágon semmit. – Alissa? – kérdezte Clea. – Jó, persze – vágta rá a kisebbik Infiltrator, majd hidegen hozzátette: – Ahogy jónak látod. ♦♦♦

Sully élt, és magához tért annyira, hogy láthassa, amint csapatának túlélői legördítik a szikladarabot arról a… gépről, döntött végül. Mert minden kétséget kizáróan gép volt. A kőtömb lenyúzta róla a bőrét és a húsát, így jól látszottak a csillogó fémcsontok. Furcsa készülékek sötétlettek a bordák mögött, és apró szikrák pattogtak a kettészakadt gerinc végéből. Az egyik embere jókora szökellésekkel leugrált a dombtetőről, és zihálva odament hozzá. – A többi eltűnt – jelentette –, a haverjaik elvitték őket. Még ennek a dögnek az alsó felét is. – És ez aligha lesz elég bizonyíték azoknak, akik nem voltak itt – szólt közbe Dieter von Rossbach. – Fejjel előre csapódott odafent a köveknek, aztán rázuhant a szikla. Fogadjunk, hogy a koponyájában minden porrá zúzódott. Így nem lesz könnyű bebizonyítani, hogy honnan érkezett. Sully tisztán érezte, hogy a termetes férfi haragszik, mert jóval érezhetőbbé vált az akcentusa. Majdnem felnevetett, de az nem lett volna tanácsos, egy jókora lyukkal az oldalában. – Pillanatnyilag én hiszek neked – vetette oda az osztráknak –, de ki fog hinni nekem? Hát, talán az embereim, gondolta magában, bár Roger arcra borulva zokogott, mint egy kisgyerek. – Doc Holmes hinni fog – válaszolta Dieter –, keresd meg! Rajta keresztül tarthatjuk a kapcsolatot. Sully megfontoltan bólintott. – És gondolom, a részletekért olvassam el Sarah Connor anyagait – nyögte elhaló hangon. – Pontosan – válaszolt az osztrák. – Apropó, nem tudod, merre jár? – Kirepült a kalitkából – közölte Sully. – Dr. Silbermann társaságában elhagyta a szanatóriumot, a gondnokukkal történt furcsa szarakodás után. Utoljára akkor látták, amikor átment Mexikóba. A srácok éppen csak lekéstek róla. Észrevette, hogy Dieter összenéz John Connorral. Sullynak eszébe jutott, hogy a fiú immár a szövetségese, és ettől kissé elcsüggedt. Csábította a gondolat, hogy elhitesse magával, jelenleg éppen egy kórházi ágyon fekszik, és csupán látomása van, amit a sebláz varázsol elé. Ehhez viszont túlságosan jól tudta, hogy teljesen magánál van. – Ebben az esetben – mondta Dieter – hasznát vennénk valami jóféle szállítóeszköznek. – Hoppá, most én jövök! – vigyorgott Sully boldogan. – Ezúttal én

hagylak futni téged!

TIZENHETEDIK FEJEZET Porto Velho, Rondonia tartomány, Brazília, december – Nem látom be, hogy miért ne hajózhatnánk le a folyókon egészen Paraguayig – értetlenkedett panaszos hangon John. – Colômbiától mehetünk a folyón – vágott vissza Dieter –, de a fele utat akkor is a szárazföldön kell megtennünk. – Mondjuk, amúgy sem rajongok a vízesésekért meg a zúgókért! Jut eszembe, a te Sully barátodtól kaptunk egy repülőgépet – vitatkozott John –, ha akarunk, elrepülhetünk Săo Paulóig, de még Asunciónig is. De nem, az nem elég titkos! – Hát, nem is! – mondta Dieter erőltetett türelemmel. – Ha a géppel megyünk, azzal nagyon jót teszünk mindenkivel, aki ránk vadászik. Így viszont nem fogják tudni, hogy merrefelé tartunk. Meglepetten hallom, hogy azok után, amin keresztülmentél, nem tartod fontos szempontnak, hogy elveszítsék a nyomunkat. Von Rossbach bosszúsága abban nyilvánult meg, hogy döngő léptekkel rótta a járdát. A járókelők kitértek az útjából, és ijedt pillantásokat vetettek felé. John felgyorsított, hogy utolérje. – Na jó, tényleg fontos – ismerte el a fiú -‚ de akkor sem tartom jó ötletnek. Hozzá kell tennem, hogy Garmendia meglátogatása viszont kimondottan hülye ötlet. Dieter megállt, és lassan oldalra fordult, hogy a fiúra nézhessen. – Nézd, John, utálom a mellébeszélést! Ne tartsd vissza, mondd meg, hogy valójában mit gondolsz! John a szája szélét rágva csípőre tette kezét, és felnézett a termetes oszt-

rákra. – Nem szívom vissza – közölte bátran –, mert igazam van. Az ösztöneim azt súgják, hogy Garmendia nekünk esik, ha odatoljuk a képünket, nemhogy még szívességet tenne nekünk. Tudsz valamit erről a fickóról? Hallottad valaha a róla keringő történeteket? Dieter csak legyintett az aggodalmakra. – Legendák keringenek az összes valaha élt gengszterről, John. Ezek felét az érintett gazemberek találják ki. – Nem, ezeket nem! – makacskodott John. – Bárcsak úgy lenne, de tudnod kell, hogy ezek igazak. A hapsi időzített bomba. Ha megint besétálsz hozzá, robbanni fog. – A fiú Dieterre szegezte az ujját. – Tudod, hogy igazam van. Meddig dolgoztál a Sectornak? Dieter széttárta a karját. – Tudhatnád, hogy ha eddig nem sikerült meggyőznöd, már nem fog sikerülni. Bogotától idáig ezért nyüszítettél! – Nyüszítettem? – csattant fel John. – Ha nem akarom megöletni magam, az neked nyüszítés? Én éltem félkatonai szervezetek tagjai, közönséges terroristák és hasonló söpredék alakok között, és ha valamit biztosan megtanultam, hát akkor azt, hogy a magadfajta öregfiúk… – Öregfiúk? – … akkor mondják ezt, amikor azt akarják, hogy mi, fiatalok induljunk valami öngyilkos rohamra. Vagyis értem én a tréfát, Dieter! Ha meg akarsz vívni Garmendiával, csak tessék! Majd küldök virágot a sírodra! – Azzal John elfordult, és faképnél hagyta von Rossbachot. – Egyedül is hazatalálok! Dieter kissé zokon vette az „öregfiúk” kifejezést. De amikor John otthagyta és elindult, tudta, hogy Sarah miatt nem hagyhatja elmenni, bármennyire is szerette volna pillanatnyilag. – John, várj! – kiáltotta, és utána sietett, majd a vállára tette a kezét. – Nézd, mindketten koszosak vagyunk, fáradtak és éhesek. Először keressünk egy helyet, ahol megfürödhetünk, pihenhetünk és ehetünk. Aztán még egyszer átbeszéljük a dolgot, jó? A fiú megállt, felsóhajtott, és az osztrák felé fordult. – A fürdés és a kaja oké – mondta –, de ne várd, hogy meggondolom magam Garmendiával kapcsolatban. Elképzelni sem tudom, hogy miért akarod így csinálni. Egyszerűen nem látom semmi értelmét. Ha valakinek, hát neked tudnod kéne! Dieter feltartotta a tenyerét. – Állj! Ne kezdd újra! Ahogy mondtam, először pihenjünk, és együnk

valamit! – Felőlem… – válaszolta John tömören, egy vállrándítás kíséretében. ♦♦♦ Von Rossbach könnyedén mozgott a kora reggeli csődületben. Fehér, rövid ujjú inget, sárgásbarna nadrágot viselt, a fejére világossárga szalmakalapot tett, és felvette a napszemüvegét is. Amennyire lehetett, az öltözéke illett a helyi viselethez, az ütött-kopott, dzsungeljáró bakancsot leszámítva. Sosem hordott szandált, mert igaz, hogy jóval szellősebb, mint a cipő vagy a bakancs, viszont kevésbé stabil, ha cselekedni kell. Hiába volt minden próbálkozás, az osztrák nem tudott beleolvadni a tömegbe. Legalább egy fejjel kimagaslott a többiek közül, és a testfelépítése sem volt jellemző a helyi lakosokra. Mindenki automatikusan kitért előle, mintha már a puszta megjelenése veszélyt hordozott volna. Dieter a Johnnal folytatott utolsó beszélgetést elemezte magában. A fiú nem volt hajlandó vele tartani. Azzal mentette ki magát, hogy elmegy meglátogatni néhány régi barátját. Ez volt az első eset, hogy von Rossbach hallott ezekről a barátokról, és élt a gyanúperrel, hogy a valóságban nem léteznek. De legalább nem futottak még egy kört Garmendia meglátogatásának témájában. A fiú nem értette, hogy Garmendia a lehetőségek forrása, márpedig az ilyesmit ki kell használni. Igen, másképp is hazautazhattak volna, de azok a megoldások jóval több problémával jártak, mint ha egy helyi keresztapára támaszkodnak. A Sectornál töltött évek alatt Dieter sokkal nagyobb szívességeket is kicsikart Lazaro Garmendiánál sokkal veszélyesebb alakoktól. Természetesen akkoriban a háta mögött álltak a Sector kivégzőosztagai arra az esetre, ha történne vele valami. És bár visszavonult, még most is akadtak barátai az ügynökségnél. Igaz, ezek közül sokan éppen őrá vadásztak, hogy kivallassák, és készek voltak elmenni a végső határig. Legalábbis Dieter remélte, hogy nem lépnék át azt a bizonyos határt, de a védelmüket továbbra is élvezhette. Végső soron, ha a Sector hagyná, hogy a rosszfiúk megöljék a visszavonult ügynökeit, annak a testületnél uralkodó morál látná a kárát. Márpedig a Sector mindig is kényesen vigyázott a morálra. John azt sem értette, hogy Garmendia egy bizonyos típushoz tartozott. Ha megnyomták rajta a megfelelő gombot, mindig ugyanazzal a válasszal reagált. Dieter biztosra vette, hogy úgy tud játszani a csempészen, mint egy zongorán. A srác egyszerűen csak makacskodott. Vagy talán a korával lesz a gond. Esetleg így próbál szert tenni némi

önbizalomra. A tinédzserek mindig így csinálják. Az ellenállásának lehet valami köze az anyja távollétéhez is. Dieter röviden fontolóra vette a lehetőségeket, aztán kisöpörte agyából a gondolatokat. Akármi történt a fiúval, átkozottul rosszkor jött, és hihetetlenül dühítő volt. Johnt eltöltötte a baljós előérzet, amikor von Rossbach távozását figyelte. Úgy érezte, mintha a reggelire ivott kiváló brazil kávé még most is tűzforrón bugyborékolna a gyomrában. Talán azért volt ideges, mert sejtelme sem volt arról, hogy mit tud az anyja a csempészről, és gyűlölte, hogy nem rendelkezik egy ennyire létfontosságú információval. Vagy talán csak feleslegesen aggályoskodik. De a lelke mélyén valami azt súgta, hogy Dieter felszegett fejjel, kihúzott derékkal, mit sem sejtve beballag az oroszlán barlangjába. Mi történt a megtermett fickóval mostanában? Amikor először áttörtek a dzsungelen, egyetlen hangos szó sem esett köztük. Ezúttal viszont egész álló nap szurkapiszkálják egymást. Végiggondolta az elmúlt heteket. Vajon ő maga vált ingerültebbé, vagy Dieter lett hirtelen ennyire idegesítő? És ha bármelyik vagy mindkét lehetőségre igen a válasz, akkor miért? Hirtelen felmerült benne Wendy mosolygó arcának képe. A csókjaik zsongító emléke nyomán valóságos endorfinhullám áradt a vérébe, és mosolyogva csóválta a fejét. Igen, ez lesz a válasz. Talán Dieternek hiányzik Sarah. Végignézett az utcán, aztán ő is elindult Garmendia palaciója felé, de másik úton, mint Dieter. Ha siet, odaérhet, még mielőtt von Rossbach nyílegyenesen belesétál a bajba. John úgy sejtette, hogy a hónapokkal korábban használt titkos ajtót vagy befalazták, vagy figyelik, vagy mindkettő. Szerencsére másik útvonal is létezett, amelyet annak idején ő maga fedezett fel, aztán az anyja tökéletesítette. Úgy gondolta, még mindig elég sovány ahhoz, hogy beleférjen. Ezzel a megoldással bejuthatott a palacio földszintje alatt futó csőhálózatba, viszont onnan legfeljebb megfigyelhette az eseményeket. De legalább tudni fogja, hogy mi történik a barátjával, és baj esetén – némi szerencsével – talán segíthet rajta. Ennél jobb tervet pillanatnyilag nem tudott kovácsolni. Jól jött volna, ha legalább sötét van. Ahhoz, hogy bejusson a palacio belsejébe, először meg kellett tennie egy rövid szakaszt a csatornában, aztán egy vízelvezető cső következett, majd el kellett jutnia magához a házhoz – a jelek szerint reggeli verőfényben. Ezen nem lehetett segíteni. Dieter átkozottul makacs volt, ráadásul korán kelő típus. Garmendia viszont aligha rajongott a korai kelésért, amiből ismét csak arra lehetett kö-

vetkeztetni, hogy von Rossbach nem számíthat barátságos fogadtatásra. John remélte, hogy a sikátorokban nem járőröznek a környékbeli házakat őrző biztonsági szolgálatok. A helyi felső osztály azon tagjai, akik nem engedhettek meg maguknak saját biztonsági őröket, összefogtak, és közösen felbéreltek férfiakat, hogy vigyázzanak az egész környékre. A dúsgazdagok imádták ezt a megoldást, amelynek áldásait ők is élvezték, mégsem került egy centjükbe sem. A panzióból „kölcsönvett” feszítővas segítségével felemelte és félrecsúsztatta a csatornafedelet. Gyorsan leereszkedett, majd visszahúzta maga fölé a súlyos vaslemezt. Amikor elengedte, a fedél hangos döndüléssel esett vissza a helyére. Régen is feláldozott némi bőrt ezért a trükkért, ez most is bekövetkezett, de legalább nyoma sem maradt annak, hogy hová tűnt. Néhány pillanatig széles terpeszben állt a csatorna közepén csordogáló zöld, nyúlós folyadék felett, aztán továbbra is széles terpeszben lépkedve elindult Garmendia háza felé. ♦♦♦ A vízelvezető közvetlenül a csempész birtokát határoló fal belső tövénél végződött. Nyílását elrejtette a kertet alkotó sűrű növényzet, viszont átkozottul szűk volt. John szerencsére gondolt erre a lehetőségre, és mielőtt elindult volna a panzióból, zsebre vágott egy tégely vazelint. Levette az ingét, és a kenőccsel végigkente a nyílás vasperemét, hogy átvergődhessen rajta. Még így is több helyen lehorzsolódott a bőre, mire átért, és életében talán először volt hálás azért, hogy vékony a teste, és nem olyan széles vállú, csupa izom alkat, mint Dieter. Miután kimászott a csőből, mozdulatlanul feküdt a nedves talajon a bougainuilleák, a frangipanik és más trópusi növények között. Tekintetével csapdák és kamerák után kutatott, de egyet sem látott. Egy bűnöző, aki nem paranoiás, csodálkozott magában. Sosem hitte volna, hogy ilyen is létezik. Visszavette az ingét, és emberi tevékenység hangjait keresve figyelt. Csodálkozott, hogy Garmendia megtűrte a sűrű bokrokat, és ezzel meghagyott egy ilyen kiváló rejtekhelyet, ennyire közel a házához. Hacsak nem volt ez is valamilyen csapda. A kertet felverte a gaz, rendezetlen volt, a növények jócskán elöregedtek, ami arra utalt, hogy senki sem gondozza őket. Legalább attól nem kellett tartania, hogy a kertészek észreveszik. Még mindig nem tudta túltenni magát az elektronikus biztonsági berendezések hiányán. Mindez azt jelen-

tette, hogy Garmendia inkább az embereire hagyatkozik, hogy azok vigyázzanak rá. Tekintve, hogy még együtt sincs annyi eszük, hogy mondjuk kicseréljenek egy villanykörtét, ez csak azt jelentheti, hogy elképesztően elbizakodott. John szidta magában Dieter önhittségét. Mert az lehet, hogy a Garmendiához hasonló gazembereknek körülbelül annyi eszük van, mint egy fél téglának, de döbbenetesen találékonyak a saját, korlátozott érdekszférájukon belül. John elkezdte keresni, hogy hol juthatna át a kerítés mentén burjánzó növényzeten vagy a házat körülvevő bokrok között elterülő pázsiton. Percekkel később talált egy bokrokból álló, keskeny sávot, amely a ház felé nyúlt. Annak a végénél legfeljebb öt-hat métert kellett megtennie nyílt terepen. Előhúzta távcsövét, és gondosan végigfürkészte az épületet. A rejtekhelyére néző hatalmas ablakok mögött nyomát sem látta mozgásnak. Nem mintha ez a biztonságot jelentette volna. Ha valaki ült odabent, vagy két méterre állt az ablaktól, azt kívülről nem láthatta meg. Várt öt percet. Szívesen várt volna tovább is, de tudta, hogy el kell jutnia a céljához, vagy Dieter úton lesz a folyó felé, még mielőtt ő elhagyhatná a rejtekhelyét. John felállt, és átsietett a ház körül zöldellő bokrok rejtekébe. Nem futott, mert azzal magára vonhatta a figyelmet, még akkor is, ha valaki csak a szeme sarkából pillantja meg. Miután befúrta magát a sűrűbe, a csőhálózat bejárata felé vette az irányt. A csőrendszer az épület egész földszintjét behálózta, valamennyi helyiségben voltak ráccsal fedett kivezetései. Ez a környék a folyó egykori árterületének számított, és az építtető biztosítani akarta úgy a földszint vízelvezetését, mint a levegőellátását. Legalábbis annak idején Sarah Connor így képzelte. Idővel viszont a hálózat a patkányok és más élősdiek országútjává vált, mire a birtok előző tulajdonosa lezáratta a csövek végét ott, ahol becsatlakoztak a ház alapjába. John anyja viszont elbontatta a téglafalat az egyik nyílásnál, és egy álcázott ajtót állíttatott elé. John a bokrok alján kúszott célja felé. Nagyjából emlékezett rá, hogy hol keresse a bejáratot. A kérdéses falszakaszhoz érve alaposan megvizsgálta a lábazatot, és hirtelen meglátta. A rejtekajtó és a fal találkozásánál lévő résben jobban megült a por, mint a függőleges felület más részein. John a vékony, fekete csíkba szúrta zsebkése pengéjét, és oldalra nyomta, hogy kifeszítse az ajtót. Először a penge veszélyesen meghajlott, és John már éppen visszaengedte volna, amikor az ajtó halk reccsenéssel megmozdult. John ekkor letette a kést, feltérdelt, befúrta ujjait a résen, és addig

húzta, amíg a kis ajtó teljesen kinyílt. Lehajolt, és benézett a sötét lyukba. A távolban fényt látott, viszont a cső tele volt pókhálóval. A fiú megborzongott. Nem egyszerűen a pókokkal szembeni utálatról volt szó, de errefelé jó néhány pókfaj mérge halálos is lehetett, és nem rajongott a gondolatért, hogy egy ilyen megcsípheti. Beharapta az alsó ajkát, bebújt a lyukba, és kúszni kezdett. Legalább befért, bár hat-hét méter megtétele után úgy érezte, mintha a cső rászorulna a testére. Talán ideje szakítani a gyerekes félelmekkel, korholta magát gondolatban. Sietve emlékeztette magát, hogy a cső átmérője mindenütt ugyanakkora, vagyis végig belefér, bár átkozottul szűkösen. Viszont azt is sejtette, hogy onnan kikerülni sem lesz éppen leányálom. ♦♦♦ Garmendia előbb gondosan megborotválkozott és felöltözött, mielőtt lejött volna az emeletről, hogy találkozzon hívatlan és legkevésbé sem szívesen látott vendégével. Nem azért időzött, mert éreztetni akarta a felsőbbségét, hanem mert ezzel időt hagyott magának, hogy haragja a „gyilkos” szintről a „sértett” szintre csökkenjen. Bár a csempész ismerősei és alkalmazottai még ezt az állapotát is eléggé veszélyesnek tartották. Nem a Sector vagy annak ügynökei miatt fogta vissza magát, hanem mert tudni akarta, hogy mennyit tud von Rossbach a titkáról, és ki árulta el neki. Miután megkapja a válaszokat, attól kezdve az egykori ügynök nagyon balszerencsés lesz, akár még baleset is érheti. Például lehet, hogy belezuhan a folyóba, ráadásul egy olyan szakaszon, ahol egymást érik a kajmánok. Garmendia elmosolyodott, amint lelki szemei előtt megjelent az idegen húsát marcangoló gyilkos hüllők képe. A látomás szinte jó hangulatba ringatta. A reggelizőszalonban találta von Rossbachot, aki kávét szürcsölgetett, és egy óriási szivart szívott. A csempész vére felforrt, amikor látta, hogy valaki az ő engedélye nélkül megkínálta a jövevényt, de úgy döntött, hogy majd később számol el az alkalmazottaival. ♦♦♦ Dieter felnézett az ajtóban álló csempészre. Garmendia szeme még duzzadt volt az alvástól, de haragtól és gyűlölettől fénylett. Az osztrák lelke mélyén megszólalt egy apró riasztó, és beismerte magának, hogy Johnnak

talán, de csak talán, mégis igaza volt. A csempész átsétált a helyiségen, és közepes terpeszállásban megállt a vendéggel szemben. – Jól érzi magát a házamban, Señor von Rossbach? – érdeklődött vészjósló hangon. – Remekül, köszönöm – jelentette ki Dieter, és ivott egy korty kávét. – A szakácsa igazán kitűnő kávét főz! – Kimondottan boldog vagyok, hogy ízlik! – mordult fel Garmendia. Közelebb lépett, ujjait összefonta a háta mögött, és lenézett az egykori ügynökre. – És persze annak is örülök, hogy még így, hívatlanul is fogadott – közölte Dieter, széles gúnymosoly kíséretében. – Ó, igen – válaszolta Lazaro színlelt meglepetéssel –, mert amúgy volt választásom, ugye? Dieter ismét ivott, és mosolyogva megcsóválta a fejét. – Nem igazán! A csempész körülnézett. – És hol van az ifjú barátja? Azt hittem, ő is eljött magával! – Ezúttal nem – legyintett Dieter, és lerakta csészéjét az asztalra. – Képzelje, úgy esett, hogy megint a támogatását kell kérnem. – Miféle támogatást? – Utazgatnék erre-arra. Mi lenne, ha leülne, és szépen megbeszélnénk? – Csupán az a gond – sziszegte Garmendia, és annyira közel ment Dieterhez, hogy a lábuk majdnem összeért –, hogy nem óhajtok leülni, eszem ágában sincs segíteni, de még látni sem akarom magukat! – Hirtelen elvigyorodott, és gonosz láng villant a szemében. – De ha már volt olyan kedves, és benézett hozzám, ígérem, mindent megteszek, hogy elszórakoztassam! Dieter azonnal tudta, hogy bajban van. ♦♦♦ John leellenőrizte azt a helyiséget, amelyben az előző alkalommal rákényszerítették Garmendiát az együttműködésre, de a szoba üres volt. A konyhát könnyen megtalálta az ételszag és a kávéillat nyomán, de oda nem nézett be, mert tudta, hogy felesleges. Igencsak kapóra jött volna az épület alaprajza, hogy ne kelljen vaktában kúszni-mászni a csövekben, de persze, lehetetlent kívánt. Valószínűleg egy társalgóban vagy valamiféle, reggelizésre használt he-

lyiségben lesznek, töprengett John. Az építmény – korábban egy gumibáró kastélya – elég nagy volt ahhoz, hogy a tulajdonos kedvére válogathasson a szobák között. Az építtetőnek bőven volt pénze, mivel a „vörös gumi” óriási üzlet volt az előző századfordulón, amikor indián adósrabszolgák ezreit dolgoztatták halálra, miközben nyersgumit gyűjtöttek az őserdőben. John ismét a konyha felé indult, mivel úgy sejtette, hogy a reggelizőszalon valahol a közelében lesz, nehogy kihűljön a kávé vagy a rántotta, mire az úr asztalához viszik. Miközben lassan, óvatosan kúszott, hirtelen megütötte a fülét Dieter hangja. Addig vergődött a csőben, amíg beért azon szoba alá, amelyből az osztrák hangját hallotta. A fal tövénél lévő nyílás olyan szögben állt, hogy nem láthatott senkit, csupán a hangjukat hallotta. A beszélgetés nem úgy alakult, ahogy Dieter elképzelte. ♦♦♦ – Betört a házamba – sorolta Garmendia, miközben gyűlölt vendége körül körözött –, utasítgatta a szolgálóimat, kényelmesen elhelyezkedett, aztán pedig – megállt Dieterrel szemben, és rászegezte a mutatóujját – azzal jön, hogy szívességet kell tennem magának! Maga szerfölött rámenős, señor! Dieter beleszívott a szivarjába, és résnyire húzott szemmel ízlelgette a havanna erős füstjét, amely remekül harmonizált a kiváló hegyi kávé zamatával. Jobban érezte volna magát, ha van nála fegyver, de az ostobaság lett volna. – Garmendia emberei értették a dolgukat, még akkor is, ha amúgy igen korlátoltak voltak. – Nem bánja meg, ha szívességet tesz, öreg barátom – válaszolta –, azt viszont igen, ha nem teszi. A csempész képtelen volt tovább türtőztetni magát. Felkapta az ezüst kávéskancsót, és Dieterhez vágta. Az osztrák felrántotta a karját és félreütötte a kancsót, amely pördült egyet a levegőben, és beterítette Garmendiát forró kávéval. A csempész felordított, bár sokkal inkább dühében, mint a fájdalom miatt. A következő másodpercekben jól hallhatóan kicsapódott néhány ajtó a közelükben. A testőrök rohamra indultak. – A rohadt életbe! – káromkodott halkan Dieter. Garmendia rávetette magát, és megpróbálta átkarolni a nyakát. Dieter a képébe nyomta szivarját, mire a csempész rémülten felüvöltött, mert a parázs majdnem a szemét érte; és hátravetette magát. Dieter nyakon ragadta az első hullámban érkező két testőrt, és összecsapta a fejüket. A két hom-

lok olyan hangosan koppant össze, hogy minden jelenlévő összerándult. Leszámítva azt az egyet, aki az osztrák háta mögül érkezett. Dieter megpördült, majd hatalmas teste minden erejét beleadva az ütésbe, hasba vágta a férfit. Úgy érezte, hogy az ökle először belemerül egy réteg zsírba, majd elakad a következő rétegben, amely olyan kemény volt, mintha acélból lett volna. A testőr jó fél fejjel magasabb volt Dieternél. A homloka és a pofacsontja erősen előreállt, az orra hatalmasra nőtt – vérbeli hormonzavaros gigász volt. A teste alakja körtét formázott, bár a testtömegének java részét a hája adta. Félkörben meglendítette fatörzs vastagságú kezét, és az óriási ököl közvetlenül a füle alatt eltalálta az osztrákot. Dieter látása elhomályosult, és a térde kissé megrogyott. Egy pillanattal később összeszedte magát, és visszanyerte az egyensúlyát, de addigra a csempész testőrei közül vagy hatan rávetették magukat. ♦♦♦ Garmendia beleköpött gyűlölt ellensége összezúzott arcába, és teljes lendületével nekiesett. Az öklével telibe találta a megtermett férfi állát, mire Dieter szeme kifordult, és a feje hátrabicsaklott. A testőrök elengedték a karját, és von Rossbach eszméletlenül zuhant a padlóra. Garmendia veszettül káromkodva dörzsölgette, majd néhányszor megrázta a kezét. Odaugrott Dieterhez, és aljasul hasba rúgta. – Bastardo! – ordította, és ismét belerúgott, bár ezúttal majdnem átesett rajta. – Meg fogsz dögleni! Az egyik testőr előhúzta, és csőre töltötte a pisztolyát. – Nem! – üvöltött rá Garmendia, és félreütötte a fegyvert. – Idióta! Túl könnyű, és túl gyors! És főleg nem itt! – Lenézett az eszméletlen férfira, és töprengve rágcsálta az alsó ajkát, majd kuncogva folytatta: – Levisszük a folyóhoz. Talán lesz ott valami, ami nagyon éhes. Nemde? A testőrök sorban elvigyorodtak, amikor megértették, hogy miről beszél. – Piranha? – kérdezte az egyik. – Dehogy! – Garmendia türelmetlenül legyintett, mintha félre akarná söpörni a javaslatot. – Az ritka errefelé. Én beérem a kajmánokkal is. – Szeme felfénylett, amikor a hatalmas hüllőkre gondolt. – Azok sokkal nagyobbat harapnak! A testőrök vadul felröhögtek. – De először is, civilizált ember módjára megreggelizem. Zárjátok be a

kocsi csomagtartójába! – A csempész már elindult volna az asztala felé, de hirtelen visszafordult, és hozzátette: – És a kocsit állítsátok ki a napra! Az emberei ismét röhögtek, és kivonszolták Dietert a helyiségből. ♦♦♦ Úgy fest, hajókirándulás következik, következtetett magában John. Elkezdett hátrafelé kúszni, és azon kapta magát, hogy nehezen boldogul. Előrefelé is nehezen kúszott, de amikor tolatott, valahogy kövérebbnek érezte magát. Egy perc sem kellett hozzá, és elakadt. Az inge felgyűrődött a vállára, és nem tudta sem levetni, sem visszatűrni a helyére. Az anyag gyakorlatilag tömítésként hatott, amitől John úgy beszorult a csőbe, mint dugó a palackba. Fasza, dühöngött magában, egyszerűen pompás! Erőnek erejével rákényszerítette magát, hogy lecsillapodjon, és kívülállóként elemezze a problémát. Megint elindult előre, és néhány méter megtétele után inge visszasodródott a testére. Amikor kellően meglazult, a fején át lehúzta magáról. Ez sem ment egyszerűen, közben azt kívánta, hogy bárcsak gumiízületekkel áldotta volna meg a sors. Végül ismét tolatni kezdett, és maga után húzta az ingét. Körülbelül harmincpercnyi fáradságos, klausztrofóbiás rohamokkal súlyosbított vergődés után John kifarolt a palacio lábazatán tátongó lyukból. Egy percig csak feküdt a földön, és mérhetetlenül élvezte a forró, páradús, csodás szabad levegőt. Aztán nehézkesen talpra állt, és elindult, hogy keressen a ház körül egy a napra állított limuzint. ♦♦♦ John hamarosan megtalálta az autót, de akadt egy kis bökkenő. Sajnálatos módon több gazember lebzselt körülötte. Egyikük a csomagtartón ülve lóbálta nagy vidáman a lábát, mialatt két kollégája a kocsi oldalának dőlve röhögött a viccein. Az utóbbiak közül az egyik akkora volt, hogy John pislogva meredt rá, mert azt hitte, optikai csalódás áldozata. Mindhármuk oldalán gyanúsan domborodott a laza guayabera ing. John sorban végiggondolt néhány ötletet, hogyan terelhetné el a figyelmüket, de valamennyit elvetette. További két testőr ácsorgott a közeli fák alatt. A bokrok közötti rejtekhelyéről csak ezt az ötöt látta, de fogadni mert volna, hogy többen is ólálkodnak a közelben. És akkor még ott voltak a járókelők, akik a nagy, kovácsoltvas kapun keresztül megláthatták, és bármelyikük hívhatta a

rendőrséget. A helyi rendőrök pedig Garmendia barátai voltak. Méghozzá jó és nagy hatalmú barátai. Úgy sejtette, hogy pokolian nagy elterelő manőverre volna szükség. Mondjuk, ha pisztolyt szegezne Garmendia fejéhez. Csak ahhoz először kellett volna egy pisztoly. Minden töprengése hiábavaló volt, mert a ház bejáratában felbukkant a csempész, és jelezte az embereinek, hogy indítsák be a kocsi motorját. A jelekből ítélve több időt töltött abban az átkozott csőhálózatban, mint gondolta. Pillanatnyilag nem tehetett mást, mint hogy követi őket, vagy ha az nem sikerül, elmegy a folyópartra, és megpróbálja ott elkapni őket. John a fal felé lódult. Ezúttal teljes sebességgel rohant, mert azt remélte, hogy a testőröket leköti a limuzinban elfoglalt helyekért folytatott veszekedés, és nem veszik észre. Futás közben a gyomra jeges görcsbe rándult. Pocsék helyzetbe kerültek. Miért is nem hallgatott rá Dieter, a változatosság kedvéért? Felkapaszkodott egy a fal közelében álló fára, majd kimászott az egyik ágra, ahonnan kinyújtott kézzel elérte a fal tetejét. Felhúzta magát a keskeny peremre, és azonnal leugrott a másik oldalon. Majdnem megállt a szívverése, mert ebben a pillanatban elhúzott mellette a limuzin. Csodával határos módon nem vették észre. Garmendiát bizonyára lefoglalta a fogollyal kapcsolatos tervek szövögetése, a testőrei pedig nem az arcát nézték, hanem a kezét, hogy van-e benne fegyver, vagy nincs. John a távolodó kocsi után nézett, aztán rohanni kezdett. Az agya máris a folyóhoz vezető legrövidebb utat tervezte. Futás közben észrevett egy nőt, aki egy robogón közeledett felé. A fiú eldöntötte, hogy a hölgy innentől gyalog folytatja útját. A motoros hölgy nem volt már fiatal, de öregnek sem tűnt. Halványkék blúzt, bézs színű szoknyát viselt, a fején pedig áttetsző kendővel lekötött, jókora szalmakalapot. Hatalmas napszemüvege jóvoltából egy elfuserált rovarra emlékeztetett. John széttárt karral beugrott elé, mire a hölgy vészfékezve, kissé megfarolva megállította a robogót. – Szívből sajnálom, señora… – kezdte a fiú, és a hölgy karja után nyúlt, hogy leemelje a motorról. – John? – kérdezte a nő, és lekapta napszemüvegét. – Már mindenütt kerestelek, és… – Anya? – A megkönnyebbüléstől kissé megrogytak a lábai, de egy pillanat alatt magához tért. – Most nincs időnk – közölte nyersen, és felugrott

az anyja mögé a motorra. – Dieter bajban van. Kövesd azt a kocsit! – És én még azt reméltem, hogy egyszer eljön majd az a nap, amikor soha többé nem hallom, és nem is használom ezt a mondatot… – sóhajtott Sarah, miközben felgyorsította az apró járgányt. – Na, mesélj! – szólt hátra a válla felett. Hihetetlenül jól esett neki, hogy a fia ölelő karjait érzi a dereka körül. Most érezte igazán, hogy John mennyire hiányzott neki. – Dieter elment Garmendiához, hogy rávegye, segítsen visszajutni Paraguayba – magyarázta a fiú. – Ezzel fordult Garmendiához? – hitetlenkedett az anyja. – Egyszerű csempésznek hiszi Lazarót, és szerintem gőze sincs arról, hogy milyen veszélyes alak. Egyébként meg, izé… Sarah azonnal tudta, hogy helyben vannak. Amikor John így kifogyott a mondanivalóból, akkor rendszerint olyasmit készült közölni, amiről az asszony tudta, hogy nem fog neki örülni. – Nos? – kérdezte azonnal. John egy pillanatig csücsörített, aztán belevágott a sűrűjébe. – Garmendia azt hiszi, hogy ismerjük az ő nagy, sötét titkát, így aztán együttműködött velünk, amikor első alkalommal a segítségét kértük. – A francba! – káromkodott Sarah. – Ez elképesztően hülye húzás volt, John! – Ezúttal másként akarja megoldani a kérdést – válaszolta a fiú, ami túl finom kifejezés volt, tekintetbe véve, hogy a csempész azt tervezte, a krokodilok elé veti Dietert. Sarah megrázta a fejét. – Ha legalább tudtátok volna! – mondta dühösen. – Azt hittem, eleget láttál már ahhoz, hogy ilyen helyzetbe kerülj! Meglátták maguk előtt a nagy limuzint. Sarah összefoglalta magában a helyzetet. Oké, tudjuk, hogy ki van a kocsiban, tudjuk, hogy hová tart és miért. Mármost, hogyan tovább? – Anya, van nálad valami? – Mi az, nem ismersz eléggé? – kérdezte Sarah. – Nézd meg a bal oldaltáskát. John kinyitotta a robogó oldalához szíjazott szalmakosarat. Talált benne egy piros-fehér kockás terítőbe csomagolt Uzit, három tartalék tárat és egy kábító gránátot. – És mi van veled? – kérdezte, miközben visszahajtotta a terítőt a fegyverre. – Mi lenne, menekülök, mint mindig! – válaszolt Sarah komor hangon. Egy darabig csendben motoroztak, aztán elértek egy sűrűbben lakott

környékre, ahol az út rögtön bedugult. Errefelé ha valaki jogosítványt akart, nem kellett tanfolyamra járnia, elég volt megvesztegetni a jefét, ha az illető egyáltalán törődött azzal, hogy legyen jogosítványa. Így aztán rengeteg autó araszolt az utakon, és kevesen törődtek a szabályok betartásával. Szerencsére a limuzint még náluk is jobban akadályozta a forgalom. Sarah az apró motorral ügyesen kerülgette az autókat, míg Garmendia sofőre nem tehetett mást, mint hogy sodródott az árral. Helyenként teherautók álltak a személykocsik között, ezeket gyakran zsúfolásig megpakolták baromfiketrecekkel. Egyre jobban megközelítették a limuzint, végül meg kellett állniuk, nehogy észrevegyék őket a csempész kocsijából. – Anya – szólalt meg hirtelen John –, azt hiszem, meg kell állítanunk őket, mielőtt elérik Garmendia jachtját. Sarah válasz helyett a vezetésre összpontosított, de kissé oldalra fordította a fejét, hogy figyeljen. – Ha kilőjük az egyik kereket, akkor meg kell állniuk. – Meg ám, viszont ketten vagyunk öt ellen, ráadásul Dieter a markukban van. – Á, mindegy – horkantott csalódottan John –, az a törpe Uzi úgysem lenne elég! Sarah egy darabig hallgatott, aztán John megérezte, hogy kissé ellazulnak az izmai. – Hát, nem a legjobb ötlet – mondta végül az anyja –, de ennél többet most nem tudunk. Csináljuk! Nézz bele a jobb oldali táskába! John a jobb kezével elengedte Sarah derekát, aztán hátradőlve beletúrt a fonott kosárba. – Király! – rikkantotta egy pillanattal később. – Félautomata karabély! Tudhattam volna, hogy van nálad! És robbanólövedékek! Szuper! – Hát, tudod – mosolygott Sarah –, mindig kerestem valami kis apróságot, ami elfér a retikülömben. Hosszú percekkel később végre kikerültek a dugóból. A város folyóparti területein ebben az évszakban gyér volt a forgalom. Sarah gyorsított, és hamarosan sikerült egy vonalba kerülnie a kocsi farával. Mialatt a limuzin mellett hajtott, úgy érezte magát, mintha egy nagy, vörös célkeresztet festettek volna a mellére, bár a kocsi lesötétített ablakain keresztül még csak azt sem tudta megállapítani, hogy egyáltalán észrevették-e őket. Érezte, hogy John kissé odébb fészkelődik, miközben felkészül, hogy elővegye a karabélyt, a limuzinból nem látható oldalukon. A hatalmas, fekete autó hirtelen felgyorsult.

– Megláttak! – morogta Sarah rosszkedvűen. – Gyerünk, anya, elveszítjük őket! – kiáltotta John. Sarah tövig nyomta a gázt, de a sebességük nem sokat változott. – Anyaaa! – Ez a csúcssebességünk, John! Robogón ülünk, nem egy Harleychopperen! – Jesszusom, ez a helyzet átkozottul ismerősnek tűnik! – sziszegte türelmetlenül a fiú. – Inkább az lenne ismerős, ha mi lennénk az üldözöttek! – kiabálta Sarah. John a limuzinra szegezte tekintetét, mintha a puszta akaraterejével lelassíthatta volna. Előttük a út élesen elkanyarodott, és a limuzin lelassított. Sarah tartotta a sebességet a kanyarban is. Erősen bedöntötte a motort, mint a versenyzők, és gyorsan visszanyerték az elvesztett távolságot. Az út két oldalát óriási épületek szegélyezték. Főleg lepusztult raktárak sorakoztak egymás mellett, amelyek még a gumiüzlet virágkorából vagy talán a hetvenes évek időközben semmivé lett, óriás beruházásaiból maradtak itt. – Gyerünk, gyerünk, gyerünk! – sürgette John, éppen csak hallhatóan. Automatikusan követte az anyja mozdulatait, hogy segítsen egyensúlyban tartani a motort, miközben tekintetével a célpontot fürkészte. – Most, John! – szólt rá az anyja. – Később már nem megy! A fiú felkapta a karabélyt, célzott, és tüzelt. A lövedék felvert egy kisebb porfelhőt, amikor belecsapódott a keményre döngölt talajba. Nem talált. A limuzin vészfékezett, és kissé megfarolt, miközben a robogó elszáguldott mellette. További ötven méter megtétele után Sarah befordult egy sikátorba. – Anya! – tiltakozott nyomban John. – Mi a fenét csinálsz? Sarah nem válaszolt, mert túlságosan lefoglalta, hogy elkerüljön egy esetleges katasztrófát. Mit képzelt az előbb? Hiszen maga John ül mögötte! Mögötte ül egy motor hátán, és puskát szegez egy kocsirakományra való elmebeteg bűnözőre. Pedig senki és semmi nem olyan fontos, mint John Connor. Senki és semmi! Még Dieter von Rossbach sem, akinek több eszének kellett volna lennie, mint hogy szembeszáll egy olyan veszett kutyával, mint Lazaro Garmendia. Különösen úgy, hogy nincs más fegyvere, mint egy titok, amit még csak nem is ismer. Hogy is feledkezhetett meg minderről? – Anya! – szólt rá John, és egészen közel hajolt anyja füléhez. – Emlékszel, az imént arról beszéltünk, hogy rendszerint minket üldöznek mások.

Mert most így állunk! Sarah elkáromkodta magát, miközben nem messze tőlük sorozatok csapódtak az egyik épület falába. – És lőnek is ránk! – tette hozzá John feleslegesen. – Méghozzá géppisztolyokkal – állapította meg Sarah, amikor szaggatott, ugatásszerű dörrenéseket hallott a hátuk mögül. Szeszélyesen jobbrabalra kanyargott a motorral a kőfalakkal határolt, szűk utcában, de tudta, hogy nem bírják már sokáig. A limuzin máris közelebb ért hozzájuk. John hátrapillantott. Egy-egy sötét alak derékig kibújt a kocsi két oldalsó ablakából, és mindkettő vadul tüzelt. – Anya? – nyögte John, kissé remegő hangon. Golyók süvítettek mellettük, és leverték a vakolatot a sikátor falairól. Sarah meglátott egy sötét szakaszt a jobb oldali falon, ami arra utalt, hogy onnan újabb sikátor vezet, a szorosan egymás mellé zsúfolt épületek közé. Gondolkodás nélkül befordult a sarkon. A sikátor sajnos elég széles volt a limuzinnak is, és Sarah tudta, hogy nem hagynak fel az üldözéssel. Egy hosszan ívelő kanyar után az utca váratlanul véget ért. Sarah kétségbeesetten forgatta a fejét, de sehol sem látott mást, csupán szürke, vastag falakat. Vadul a fékpedálra taposott, mert már alig néhány méter választotta el őket az utcát lezáró kőfaltól. A motor kifarolt, és majdnem felborultak, de sikerült egyensúlyban tartaniuk a járgányt, és oldalazva, a menetirányukra merőlegesen csúszva végül megálltak. A limuzin nagy sebességgel közeledett feléjük. Sarah rémülten kapkodott levegő után. A fegyveresek immár élve akarták elkapni őket. A lövöldözést abbahagyták, viszont még jobban kibújtak a kocsiból, és vadul szidták leendő foglyaikat. A kocsi csupán húsz-harminc méterre volt tőlük. Sarah azt hitte, hogy szét akarják lapítani őket a falon. – John! – kiáltotta, és leugrott a motorról, készen arra, hogy szükség esetén felpattanjon a limuzin motorháztetőjére. A fia egy szempillantással később ott állt mellette. Az utolsó kanyar után azonban a sikátor szinte észrevehetetlenül összeszűkült. Mielőtt a sofőr fékezhetett volna, a kocsi beért ebbe a szűkületbe. Az oldalai elérték a falakat, és fülsértő, harsány fémsikoly kíséretében beroppantak és összegyűrődtek. Az ablakokban ülő fegyveresek eltűntek. A lendület még néhány méteren keresztül tovább vitte az autót, amíg végül mozdíthatatlanul beékelődött a falak közé. – Hú! – fújtatott John, és megborzongott. – Ez alighanem fájt! Sarah egy pillanatra lehorgasztotta a fejét, és mélyet lélegzett. A limuzin felől hangos koppanások hallatszottak. A túlélők megpróbálták kitörni a szélvé-

dőt, de szerencsére golyóálló és törés-biztos üvegből készült. – Gyerünk – szólt rá Sarah a fiára –, tűnjünk innen, mielőtt kimásznak valahogy! John csodálkozva felhorkant, majd megmarkolta a robogót. Együttes erővel feltették a járgányt a kocsi motorháztetőjére, aztán feltolták a tetejére. A kocsi belsejében valaki ordítozott, és vadul dobolt a szélvédőn, illetve a tetőn. Amikor John és Sarah felléptek a limuzin tetejére, lövések dörrentek alattuk, amelyeket sikolyok és veszett káromkodások követtek, miközben a lövedékek jól hallhatóan ide-oda pattogtak a páncélozott belső térben. Ezek nem normálisak, gondolta Sarah, és hitetlenkedve csóválta a fejét. Tudtam, hogy sík hülyék, de ennél azért többre tartottam őket. John már hétéves korában sem csinált volna ekkora ökörséget! Leugrottak a kocsiról, amelynek belsejében elhallgattak a hangok. Sarah a sötét hátsó ablakra pillantott, és kinyitotta az övtáskáját. Előhúzott egy köteg álkulcsot és lehajolt, hogy közelebbről szemügyre vegye a csomagtartó zárszerkezetét. Hirtelen valaki dörömbölni kezdett a hátsó ablakon. – Szeretnélek emlékeztetni, Lazaro – mondta Sarah szelíden, de elég hangosan ahhoz, hogy a kocsiban is hallani lehessen –, hogy ez az üveg az egyetlen, ami engem elválaszt tőled. És az előbb lövettél a fiamra! Pillanatnyi hallgatás után az ablak túloldalán feltűnt egy sötét, homályosan látszó arc. Garmendia egészen közel dugta képét az üveghez. – Hazudtál nekem, Connor! – ordította. – A kölyköd azzal fenyegetett, hogy beszél! – Nem szegtem meg a szavam – válaszolta Sarah kemény hangon –, a kölyök blöffölt, Lazaro! Esküszöm, hogy soha nem mondtam el, és nem is fogom, még neki sem! Ritkán adom a szavam valamire, Garmendia, de ha megteszem, sosem szegem meg! De most mégis, ha nem húzódsz hátrébb most, azonnal! A csempész arca nyomban eltűnt, és ismét csend borult az autóra. Sarah munkához látott az álkulcsokkal. Nem egészen harminc másodperc alatt kinyitotta a zárat. – Kijöttél a gyakorlatból, anya – vigyorgott John, miközben felnyílt a csomagtartó fedele. – Mindenki csak kritizálni tud – zúgolódott Sarah, aztán a fogait összeszorítva, sziszegve vette a levegőt, amikor végigmérte Dietert. – Hát ez elég csúnya! A megtermett férfi az oldalán feküdt. Kezét összekötözték a háta mö-

gött. Szőke haja csurom vér volt, akárcsak az arca. Az arcbőre több helyen a nyers húsig lehorzsolódott, az orra és a szeme máris hatalmasra dagadt. Sarah hirtelen megkívánt egy erős italt. Valóságos érzelmi káosz kavargott benne. Megrémült attól, hogy ilyen állapotban látja a barátját, de közben elöntötték a gyengéd érzések; viszont a Garmendia iránti harag is, amiért ezt művelte a férfival. Közben haragudott Dieterre, amiért ekkora ostobaságot csinált, és Johnra, mert az életét kockáztatta, továbbá saját magára, mert kockára tette a fia életét. Az erős érzelmek majdnem úrrá lettek rajta. Megnyalta kiszáradt ajkát, és ismét egy italra gondolt, ami aligha tett volna jót a jelen állapotában, de a cigaretta sem, amit szintén erősen kívánt. Vett egy mély lélegzetet, és kisöpörte fejéből az aljasul kísértő vágyakat. – Magadnál vagy? – kérdezte határozott hangon. – Alig… – nyögte Dieter, és oldalra fordította a fejét, hogy felnézzen az asszonyra. A szeme alig látszott ki feldagadt arcából. Mosolyogni próbált. – Jaj, Dieter… – sóhajtotta Sarah, és összeszorult a szíve. Benyúlt a csomagtartóba, és kitapogatta a férfi csuklójára tekert kötelet. John megveregette barátja vállát, miközben a jobb keze egyetlen rántásával kinyitotta pillangókését. Sarah átvette tőle a rendkívül élesre fent kést, és gyorsan elvágta, majd letekerte a kenderkötelet Dieter kezeiről. Szomorúan megcsóválta fejét, és felegyenesedett. – Gyerünk – vezényelt –, most szépen kiszedünk onnan! – Úgy beszélsz, mint egy ápolónő – vágta rá Dieter. Sarah nem válaszolt, hanem megfogta Dieter vállát, és ülő helyzetbe segítette. John a másik oldalról tartotta, nehogy eldőljön. A fiú a robogóra pillantott. – Anya, nem mehetünk azzal! Úgy néznénk ki, mint egy kínai artistacsoport! Sarah a homlokát dörzsölgetve gondolkodott. – Van hová mennetek? – kérdezte. John bólintott, és odasúgta neki a panzió nevét. – Rendben – mondta Sarah –, menj, és lopj egy kocsit! Majd utánatok megyek a mocival. Miután kiraktad Dietert, visszaviszed az autót arra a környékre, ahonnan elhoztad. John egyetlen szó nélkül elfutott. – Alaposan felkészítetted – jegyezte meg Dieter. Mint mindig, ezúttal is lenyűgözte az, ahogy John összedolgozott az anyjával. – Hallgass – szólt rá Sarah fesztelenül –, ha akarsz, visszafekhetsz, amíg ideér.

– Inkább ne, ha nem bánod – mondta az osztrák, azzal megmarkolta a csomagtartó peremét, és a nő segítségével kimászott a szűk térből. – Bírni fogod? – kérdezte Sarah. – Aha – Dieter megdörzsölte sajgó állkapcsát –, de még nagyon szédülök – tette hozzá, és gyorsan ráült a limuzin hátsó lökhárítójára. – Connor! – ordította Garmendia a hátsó ülésről. Sarah meglepődött, hogy a csempész egyáltalán eddig bírta türelemmel. – Igen? – Vigyél ki innen! A kocsi belsejében uralkodó állapotokat tekintve Sarah megértette Garmendia kétségbeesését. – Tarts ki! – kiáltott vissza, majd Dieterhez fordult. – Ne aggódj, eszemben sincs segíteni neki, amíg ti ketten el nem tűntök innen. De még akkor is csak tanácsot adok neki. – Halványan elmosolyodott. – Nagy hülye vagy, tudod, ugye? – John megpróbált lebeszélni róla – ismerte be a férfi. – Gondoltam! Dieter gyanakodva ráncolta a homlokát, de rögtön felszisszent, mert még ez az apró mozdulat is fájt. – És mégis, miből? – Abból, hogy egyedül voltál a csomagtartóban! ♦♦♦ John és Dieter már jó tíz perce elmentek, bár ennek felét arra áldozták, hogy eljussanak a frissiben lopott autóig. Sarah sajnálkozva csóválta a fejét, amikor eszébe jutott, hogy milyen gyalázatosan elbántak a szövetségesével. Ideális esetben eltűnnének a városból, még mielőtt Garmendia kijutna a sikátorból, de von Rossbach állapota alaposan lelassította őket. Mélyet lélegzett, és lecsapta a csomagtartó fedelét. – Oké – kiáltott a kocsi felé –, mit csinálsz odabenn? – Öklendezek, fuldoklok, és várom, hogy kiszedj innen! – vágta rá Garmendia. Sarah vadul vigyorgott. – Hát, lőhetek néhány lyukat az ablakba, aztán majd szépen kirugdosod. De a te helyedben nem lelkesednék az ötletért. – És mit javasol, señora? – váltott alázatos hangnemre a csempész. – Nincs nálad a mobilod? Telefonálj haza, a garázsodba! – válaszolta Sarah. – Egyébként is szükséged lesz egy vontatóra. Nem vagyok a ma-

mád, Lazaro, nem illik hozzám a szerep. Nem kerültél volna ebbe a kutyaszorítóba, ha nem lennél olyan átkozottul ostoba! Nem beszélve arról, hogy ha én nem lennék ilyen átkozottul ostoba. Amikor őrült volt, sokkal összeszedettebben gondolkodott. Most, hogy a fiúk eltűntek innen, talán megengedhetném magamnak, hogy egy kicsit megint őrült legyek. Lazaro megdöngette az ablakot. – Nincs nálam a telefonom! – ordította. Sarah hitetlenkedve sóhajtott. – Rendben – válaszolta legyintve –, mondd a számot, hogy kit hívjak fel? ♦♦♦ Huszonnégy órával később Asunción felé tartottak egy agyonhajszolt, öreg ronccsal, amit Sarah egy régi adósság fejében szerzett. Garmendia beleegyezett, hogy békén hagyja őket, azzal a kikötéssel, hogy azonnal elhagyják a várost, és soha többé nem háborgatják őt. Ez utóbbi feltételt azért szabta, mert a velejéig megrémítette az új, normális Sarah Connor. Élvezd, ameddig élvezheted, gondolta Sarah a csempészről töprengve, ki tudja, meddig tart! – Anya, jól vagy? – kérdezte aggodalmas hangon John. Sarah a csípőjére tette a kezét, és kitapogatta a ruhája alatt domborodó, vaskos kötést. A golyó csak súrolta, és szerencsére alig vérzett, viszont a seb átkozottul csípett. – Voltam már jobban is, de rendbe jövök. Újabb sebbel gyarapodott a gyűjteményem – folytatta, és rámosolygott Dieterre, akinek az arca több helyen feldagadt és felszakadt. Mindnyájan tudták, hogy a sérülések hamarosan a szivárvány minden színében fognak tündökölni. – Nem lett volna szabad kettesben hagynom téged Garmendiával – bosszankodott a férfi. – Nyugi, nem voltunk kettesben. Pár perc múlva befutott a testőr is, az a szörnyszülött – ismételte Sarah türelmesen –, és Lazaro lelőtte a fickót, rögtön azután, hogy rám lőtt. Ha ott vagy, akár te is kaphattad volna, esetleg éppen a szemed közé. – Garmendia végzett vele? – kérdezte Dieter. – Azzal, amelyik úgy nézett ki, mint egy színes ingbe öltözött neandervölgyi? – Hátba lőtte – közölte egyszerűen Sarah. Dieter megérintette az arcát, és rögtön összerándult.

– Hát, ez merőben új érzés… – közölte álmodozó hangon. – A fájdalom? – Nem, hanem az, hogy irigylem Garmendiát – válaszolta az osztrák –, tudniillik, én akartam lelőni azt a behemótot!

TIZENNYOLCADIK FEJEZET Los Angeles Clea minden tőle telhetőt megtett, hogy minél élethűbben alakítsa az iskolázatlan, vidéki lányt a Cyberdyne elnökének és vezérigazgatójának színe előtt. Hogy felerősítse a hatást, farmerszoknyát, farmerdzsekit és vörösfekete kockás flanelinget viselt ezen a délelőttön. Szegecsekkel kivert, széles bőrövén ökölnyi ezüstcsat villogott, a lábára pedig alaposan betört cowboy-csizmát húzott. Forrón remélte, hogy a rusztikus öltözetnek, a szemüvegnek és a megfelelő viselkedésnek köszönhetően a külseje semmiben sem hasonlít majd Serena elegáns, üzleties megjelenéséhez, és ezáltal ő sem magához Serenához. Mindaddig, amíg nem figyelnek a keblemre, gúnyolódott magában, mert az pontosan ugyanolyan, mint Serenáé volt. Clea hirtelen megharagudott erre a belső hangra, mert túlságosan hasonlított a szülője anyagaiban olvasott gondolatokhoz. Előbb-utóbb persze felfigyelnek a hasonlóságra, ezt elkerülhetetlennek ítélte. De addigra már megszokják, és lehet, hogy megjegyzéseket tesznek, viszont nem fognak gyanakodni. Csupán kíváncsiak lesznek. Ez egyike azoknak a vonásoknak, amit szeretek bennük. Bármikor készségesen félremagyarázzák az elsőre érthetetlen dolgokat. Úgy Serena anyagaiból, mint a saját megfigyelései alapján úgy látta, az emberek néha elképesztő logikai bakugrásokra képesek azért, hogy az idegen jelenségeket beillesszék a saját szemléletükbe. Néha nem tudta elhinni, hogy ezek a lények alkalmasak voltak arra, hogy kitalálják és megépítsék Skynetet. Az I-950-es felrakta ütött-kopott aktatáskáját a konferenciaterem aszta-

lára. Előhúzott belőle egy laptopot, és miközben a készülék beindult, idegesen rámosolygott a két férfira. Az új vállalati főhadiszállás semmiben sem hasonlított a régi, föld alatti központra, amelyet Connorék megsemmisítettek. A lakberendező szemlátomást letisztult funkcionalitásban gondolkodott. A berendezés azt a fajta „egyszerűséget” sugározta, amelynek megteremtése a valóságban irgalmatlanul sokba került. A technikai eszközök egytől egyig csúcstechnikájúak voltak. Clea jóformán papírokat sem látott a konferenciaterem előtti irodarészlegen. A mellmagasságú műanyag elemekkel leválasztott kockákban ülő alkalmazottak egy része monitort már nem is használt. Feltűnően fekete, speciális szemüvegek ültek az orrukon, és apró lézerek közvetlenül a retinájukra vetítették a szövegeket és a diagramokat. – Megkínálhatjuk egy kávéval? – kérdezte az igazgatótanács elnöke. Clea megrázta a fejét, és félénken rámosolygott. A férfi viszonozta a mosolyt, amiből az Infiltrator azonnal tudta, hogy ővele meg fogja találni a hangot. Serena annak idején fontolóra vette, hogy szerelmi viszonyba bonyolódik Warrennel, de alaposan elszámította magát. Kiderült, hogy a férfi rajong a feleségéért. Bár ebben az esetben Serena tévedése igazából nem számított. A nőnek meg kellett halnia, nehogy egyéb területeken hátráltassa a terveket. De mostanra már bizonyára nagyon magányosnak érzi magát, és a felesége halála miatti fájdalma jelentősen enyhült. Clea úgy érezte, hogy esetleg átvehetné Serenának ezt az ötletét, bár már a puszta gondolat is undorította, hogy intim viszonyba kerüljön egy emberi lénnyel. – Hát akkor, üdvözöljük a Cyberdyne-nél! – szólt Roger Colvin. – A szoboravató gálán látottak alapján úgy sejtem, hogy bőven van mit felajánlanunk egymásnak. Clea fészkelődött ültében, mintha örülne, és szántszándékkal elpirult, hogy azt higgyék, zavarba jött, de azonnal visszafogta magát, nehogy túlzásba vigye a dolgot. – Köszönöm szépen – mondta fennhangon, enyhe montanai akcentussal. – Kíváncsi lennék – folytatta Warren –, hogy milyen nevet adott az anyagnak? És szabadalmaztatta már? – Én, izé… szóval elküldtem a papírokat, de még nem kaptam értesítést. – Clea vállat vont. – Talán csak nem értek utol, mert már néhány napja úton vagyok. – Ennek majd utánanézünk – közölte Colvin legyintve. – Szóval, milyen név alatt regisztráltatta? – Azt a nevet adtam neki, hogy intellimetál – mondta Clea, és bánatosan

elmosolyodott. – Mert olyan okos. Bár terveim szerint egy napon sokkal többet fog tudni annál, mint amennyire jelenleg képes. Mr. Hill az egyik legkorábbi, már működő prototípussal dolgozott. – Valóban? – Colvin hanyagul biccentett. Ügyesen színlelte a közömbösséget, de a hangja elárulta, hogy majd szétveti a kíváncsiság. – Hát, igen – bólogatott Clea, és a kezeit tördelte –, viszont inkább nem mennék bele a részletekbe, amíg nem jutunk megállapodásra. Tudják, a bácsikám ragaszkodott ahhoz, hogy le kell írni a dolgokat. Gyakran mondogatta, hogy sose egyezzek bele semmibe, amíg nem látom leírva. Mert úgy mindig másképp néz ki. Warren és Colvin összenéztek. A pillantásuk elárulta, mi jár a fejükben: „Lehet, hogy a kicsi lány tapasztalatlan, de nem bolond, annyi szent.” Munkához láttak, méghozzá keményen. Clea pontosan tudta, mit akar, mennyit akar, és milyen feltételeket hajlandó elfogadni. Az ő részéről nem akadt vitatható pont, akármilyen erősen próbálkozott a két férfi. Két órával később begépelte az általa „elnagyolt vázlatnak” nevezett szöveg utolsó szavait a laptopjába. A szerződést kimentette egy lemezre, amit átnyújtott a vezérigazgatónak. – Hát, ennyi lenne – mondta vidáman –, most majd hivatalosan is átfogalmazom, aztán alaposan átnézem, mielőtt eldöntöm, hogy mit is akarok. – Köszönjük szépen – nyögte Colvin fakó hangon. – Nagyon szívesen! – Clea felváltva a szemükbe nézett, aztán bizalmasan közelebb hajolt hozzájuk: – De addig is szeretném, ha egy kicsit elgondolkodnának az egyik ötletemen. Még nem merültem bele a kidolgozásába, de már sokat törtem rajta a fejemet! Ismét csak vissza kellett fognia magát, mert egyre jobban élvezte a szerepét. – Csupa fül vagyok! – Colvin biccentett, és ő is előrehajolt. – Nos, bizonyára hallottak már az F-101-esről, a csupaszárny lopakodóról – kezdte Clea, mire a két férfi bólintott. Így folytatta: – Csupán egyvalami miatt képes a levegőben maradni: a fedélzeti számítógépe másodpercenként több százszor módosítja a különféle paramétereket. – A hallgatósága ismét bólogatással jelezte, hogy tisztában vannak az elhangzottakkal. Clea vidáman, könnyed hangnemben folytatta: – Na most, arra gondoltam, hogy szükségünk lenne egy gépre, ami képes ugyanerre a dologra, és tudja is, hogy mit csinál. Értik, hogy mire gondolok? Colvin és Warren ideges pillantást váltottak egymással. – Egy olyan gépre, amelyik képes egyszerre akár több száz repülőt irányítani, több ezer mérföld távolságból. És nem csupán repülőket, hanem

harckocsikat, ágyúütegeket, sőt még harci robotokat is. – Clea egy pillanatra elhallgatott, mert csak most figyelt fel a két férfi arcán ülő, enyhén döbbent arckifejezésre. – Persze, nem külön-külön irányítaná az egységeket, nem megosztott rendszerként működne, hanem ez egy stratégiai célú mesterséges intelligencia lenne… izé, valami rosszat mondtam? – Szó sincs róla, éppen ellenkezőleg, lenyűgözően hangzik – biztosította sietve Warren. – Egyszer talán valami ilyesmibe is belefogunk. De pillanatnyilag úgy gondoljuk, hogy ön már annyit áldozott az intellimetál kifejlesztésére, hogy inkább abban segítenénk. Az Infiltrator néhány pillanatig hallgatott, és hol Colvin, hol pedig Warren szemét fürkészte. – Valóban? – sóhajtott végül, és ujjaival halkan dobolt a széke karfáján. – Tudják, én mindig azt hittem, hogy a Cyberdyne elsősorban robotikakutatással foglalkozik. Hogy a világ élvonalbeli cégeinek egyike ezen a területen. Azt gondoltam, hogy ennek része a mesterséges intelligencia kutatás is. – Meg kell értenie, Bennet kisasszony – sóhajtott Colvin, és tehetetlenül széttárta a kezét –, hogy bizonyos esetekben meg van kötve a kezünk. – Óh! – nyögte Clea, és tágra nyitotta a szemét. – Értem. – Ismét elpirult, és lemondóan legyintett. – Én meg azt hittem, hogy valami eredeti gondolattal állok elő. – Biztosíthatom, hogy a maga ötletei lenyűgözően eredetiek – vigasztalta jóindulatúan Colvin. – Abszolút! – tette hozzá Warren. Clea rájuk mosolygott, és felállt. – Hát akkor biztosra veszem, uraim, hogy sok a dolguk, és már így is rengeteg időt pazaroltak rám. – Szó sincs róla – udvariaskodott Colvin, miközben maga is felállt, és kezet nyújtott az I-950-esnek. Clea megrázta a férfi kezét, rámosolygott, majd Warrenhez fordult, és vele is kezet fogott. – Viszlát, uraim, hamarosan jelentkezem – búcsúzott az Infiltrator. A két férfit megelőzve kilépett az ajtón, majd egy újabb szó vagy akár csak egy hátravetett pillantás nélkül végigmasírozott a folyosón a lifthez. Warren sanda pillantást vetett az elnökre, és a fiatal nő után mutatott. – Felbosszantottuk, vagy mi a fene? – Nem hinném – válaszolta Colvin a fejét csóválva. – Szerintem a csaj szociálisan kissé visszamaradott. Egy különc nagybácsi nevelte a montanai vadonban, és jószerével ki sem mozdult otthonról. Az összes iskoláját oda-

haza, magántanulóként végezte. Még csak egyetemre sem járt. – Te most ugratsz! – Warren döbbenten hátrahőkölt. – Tudom, mit akarsz mondani – jegyezte meg sietve Colvin, és megadón felemelte minkét kezét. – Igen, és ki is mondom. Nem látom be, hogy miért alkalmazzunk egy kölyköt, akinek még diplomája sincs, főleg ennyi pénzért és ilyen feltételek mellett. Hát ez őrület! – Azért vesszük fel, hogy alaposabban szemügyre vegyük azt az anyagot, amit ő talált fel. Meg kell nézned azt a szobrot, Paul, utána már nem fogsz csodálkozni. Még soha életemben nem láttam hozzá foghatót. – Ugye, nem azt akarod mondani, hogy csak úgy ugorjak át New Yorkba, és nézzem meg? – Mi lenne, ha egyszerűen csak hinnél nekem, barátom? – kérdezte Colvin, és jobbjával átfogta az elnök vállát. – Ne aggódj, tudom, hogy mit csinálok! Higgy nekem, ha nem csapunk le a lányra, valaki más egészen biztosan megteszi. Nézd, a szerződésbe belefoglalunk egy záradékot, amely alapján bármikor kimenekülhetünk az ügyből. Szóval, ha kiderül, hogy nem működik a dolog, akkor mindannyian kisétálunk belőle, és nem veszítünk semmit. Mit szólsz hozzá? – Ha a lány lelép, magával viszi az intellimetált is! – figyelmeztette az elnök. – Ezt szerintem bízzuk az ügyvédeinkre, ők majd ügyesen átdolgozzák azt a szerződést – mondta Colvin egy farkasmosoly kíséretében. Clea úszott a boldogságban. Különösebb akadékoskodás nélkül elfogadták a kéréseit. Hosszú idő óta először érezte úgy, hogy jól teljesít. Az egyetlen bökkenő azt volt, hogy nem haraptak rá a csalira, amit belógatott eléjük. Lehetséges, hogy immár tényleg nem foglalkoznak a Skynetprojekttel? A Cyberdyne biztosított neki egy limuzint. Az autó az épület előtt várta. Clea lélekben annyira máshol járt, hogy jószerével nem is köszönt a sofőrnek, amikor az kinyitotta neki a fényűző autó hátsó ajtaját. Beszállt, kényelembe helyezte magát, és a szálloda felé vezető úton beleveszett a saját gondolataiba. ♦♦♦ Az Infiltrator arra ébredt, hogy egy zöldeskék szövettel bevont, kemény párnázatú kanapén fekszik. A helyiség kisebbfajta, szerényen berendezett konferenciateremnek tűnt. A kanapéval szemközti falon – szokatlan módon

– jókora tükör csillogott. Clea azonnal tudta, hogy mit lát. Csak az egyik irányba tükröz. A szoba túlontúl hivatalos. Ez a kormányé, nem pedig egy vállalaté, sorolta magában a következtetéseket. A tükröt fürkészte abban a reményben, hogy megpillant valamit a mögötte lévő helyiségből, miközben a lehető legérzékenyebbre állította a hallását. Egy pillanattal később már meg is hallotta: – … annyi altatót kapott, amennyi még egy elefántot is leverne a lábáról! Azt hittem, sosem ájul el! – mondta egy férfi a tükör mögött. – Talán gubanc van a keringési rendszerével – válaszolt egy másik férfihang –, egyszerűen csak felébredt. Ha felszívódott volna benne annyi drog, amennyit mondasz, holnap estig aludna. Clea mozgást érzékelt a tükör mögött. Mintha a beszélők egyike előrehajolt volna, hogy jobban lásson. Nocsak, nocsak, hát nem elraboltak! Talán a Cyberdyne legagresszívebb versenytársa? Vagy maga a Cyberdyne? Fontolóra vette a gondolatot. Mindenesetre furcsa lépés lett volna tőlük. Egyfelől az anyagaikban nem utalt semmi arra, hogy efféle játékokat is játszanak. Másfelől, ha megpróbálják erőnek erejével rákényszeríteni az együttműködésre, akkor mi a csudának vacakolt vele a vezérigazgató és az elnök? Csak pazarolták az idejüket. Hát akkor ki érdeklődhet még az én kis találmányom iránt? És ki lenne képes – vagy hajlandó – olyan szélsőséges eszközöket is bevetni, mint az emberrablás? Átvillant az agyán, hogy esetleg a szervezett bűnözés nagymenőinek egyike kapta el, de azonnal elvetette a lehetőséget. Azok aligha foglalkoznak kutatással és fejlesztéssel. Ez inkább Tricker lesz, vagy az egyik kollégája, gondolta elégedetten. Kiváló! Azon törte a fejét, hogy vajon hová jutott az ügynök az eltelt időben, és sejtette, hogy hamarosan megtudja. Clea felült, és gyengeséget színlelt, holott erősnek érezte magát. A jobb tenyerét a homlokára tapasztotta, mintha fájna a feje. Ez részben igaz is volt, de a számítógépe és a kiválasztó szervrendszere keményen dolgozott, hogy megtisztítsa a vérét. Pislogott néhányat, majd résnyire húzta szemét, mintha zavarná a neonfény vibrálása. – Hahó! – nyögte reszkető hangon. – Na, ezt a végszót vártam! – mondta az egyik láthatatlan férfi. Az Infiltrator hallotta, hogy a fal túloldalán kinyílik, majd becsukódik egy ajtó, közben a tükör kissé kivilágosodott egy pillanatra. Aztán az idegen benyitott őhozzá, mire gyorsan felpattant a kanapéról. Azonnal visszaült, mindkét kezét a halántékára szorította, és hátrahajtotta fejét a szófa háttám-

lájára. Végül előrehajolt, és kezeivel az arcát masszírozta, mintha erősen szédülne. – Nyugodjon meg, kisasszony – mondta a férfi nyugodt, barátságos hangon. – Jól érzi magát? – Kóvályog a fejem – motyogta Clea. Leejtette a kezeit, de a hatás kedvéért a szemét csukva tartotta. Közben a hallása és a szaglása pontosan elárulta neki, hogy hol van a férfi, de még azt is, hogy mit evett utoljára – csípős szósszal bőségesen megöntözött hamburgert. Óvatosan felpillantott rá, és ennyi elég volt ahhoz, hogy gyanúja beigazolódjon. Az illető a kormányzatnak dolgozott. Ruházata és megjelenése olyan agyafúrtan átlagos volt, hogy tömegben gyakorlatilag láthatatlanná vált volna. Nem Tricker volt, de egész biztosan ugyanabból az alomból származott. – Hamarosan elmúlik – közölte a férfi szelíden. Clea hallotta, hogy vizet tölt, majd érintést érzett a kezén. Kinyitotta szemét, és látta, hogy a férfi elé tart egy pohár vizet, illetve két aszpirint. – Ha jól sejtem, kegyetlenül fáj a feje – mondta együtt érző hangon. Az Infiltrator elfogadta, és egy korty vízzel bevette a tablettákat, közben a pohár pereme felett tanulmányozta a titokzatos idegent. Magas volt és karcsú, keskeny arcában mogyorószínű szemek ültek. Ezüsttel árnyalt szőke haja már kissé megritkult. Valahogy az egész megjelenése gyászos hangulatot árasztott. De a hangja kedves volt, akárcsak a modora, és mindkettő megbízhatóságról tanúskodott. Ebből a szempontból alaposan elütött Trickertől, aki szinte tudatosan törekedett arra, hogy mások idegeire menjen. Ennek ellenére a férfi senkire sem hasonlított annyira, mint Serena egykori kőkemény ellenfelére. Veszélyes is tud lenni, ha a szükség úgy hozza, figyelmeztette magát az I-950-es. Vagy ha az akar lenni. Azonnal tudta, hogy ez az, amiben a két férfi alapvetően megegyezik: akárcsak Trickert, őt is megingathatatlan könyörtelenség jellemezte. Bár ugyanez rólam is elmondható, gondolta Clea némileg önelégülten, és száz százalék, hogy ugyanannak az ügynökségnek dolgoznak. Az Infiltrator nagyot nyelt. – Hol vagyok? – kérdezte. A férfi válasz helyett leült mellé, és szótlanul méregette. – És ki maga? – kérdezett tovább Clea, miközben függőleges helyzetbe emelkedett. – Azt meg sem kérdezi, hogy miért van itt? – sugallta mosolyogva a férfi.

– Feltételeztem, hogy majd maga elmeséli – vágta rá dühösen –, vagy csak itt üldögélünk, és nézegetjük egymást, amíg éhen halunk? De el kell árulnom valamit, jó uram! Ha váltságdíjra pályázik, hát rossz célpontot választott! Az egyetlen rokonom is meghalt nemrégiben, és csak pár ezer dollárom van a bankban. Szóval, mi folyik itt? – Ez nem egészen így igaz, ugye, Ms. Bennet? – kérdezett vissza a gyászos külsejű idegen. – Magának van egy háza és egy birtoka is Montanában, vagy rosszul tudom? Az Infiltrator szeme akaratlanul megvillant, amikor eszébe jutott az a bizonyos üres sír, abban a szerény temetőben. Lehet, hogy gondoskodnia kellett volna egy holttestről, ami helyettesíthette volna a Terminatort? Képesek voltak annyira alaposan ellenőrizni a hátterét, hogy feltúrták a sírt? – Hát, igen – sóhajtott a férfi önelégülten –, mindent tudunk magáról, amit tudni lehet. Legalábbis mindent, ami a nyilvános feljegyzésekben szerepel. – Az arcán felderengett egy halvány mosoly, de nyomban elenyészett. – Arra a végkövetkeztetésre jutottunk, hogy a világon egyedül mi tudunk olyan forrásokat biztosítani az ön számára, amelyekre támaszkodva teljes mértékig kiaknázhatja a találékonyságát. – Kicsoda maga? – Clea szinte kiabált. Magában pedig azt gondolta, hogy íme, igaza volt. Tricker csapata ejtette foglyul. – A nevem Pool – válaszolta higgadtan a férfi. – Pusztán csak Pool? – kérdezte Clea gúnyosan. Jól emlékezett rá, hogy Tricker is ragaszkodott a sallangok nélküli, egyszerű „Tricker” megszólításhoz. – Pontosan – a férfi kissé mentegetőző mosolyt villantott rá –, csupán csak Pool. Clea mélyet lélegzett, majd kivágta: – És ki az a mi, Pool? A férfi mosolya szélesebbre húzódott. – Fogalmazzunk úgy, hogy mi vagyunk azok, akik munkára fogják az adófizetők dollárjait, Ms. Bennet. Clea a szerep kedvéért szorosan összepréselte a fogait, és kihívóan felszegte fejét. Magában persze mélységesen elégedett volt. A jelekből ítélve a kormány átvette a Skynet-projektet, amikor Connorék megsemmisítették a Cyberdyne második telephelyét is. Hirtelen eszébe jutott, hogy az ő helyzetében egy emberi lény tiltakozna… – És mi van, ha nem akarok a kormánynak dolgozni? – csattant fel dühösen. Pool vállat vont, és rezzenéstelen arccal válaszolt:

– Akkor esetleg elmeséljük Vladimir Hillnek, hogy a hírneves új anyag, amivel maga úgy hagyta játszani, mintha egyszerű agyag volna, egyike a földkerekség legrákkeltőbb vegyületeinek. – Egy pillanatra elhallgatott, mintha azt várta volna, hogy a lány reagáljon. Clea meg is tette. – Marhaság! – kiáltott, és előredőlt ültében. Aztán rosszullétet színlelt, és ismét hátradőlt. – Miről beszél itt nekem? – Hill valószínűleg két éven belül meghal – folytatta Pool –, de előtte még rengeteg ideje lesz, hogy beperelje önt. És persze vádat emelnek maga ellen foglalkozás körében elkövetett gondatlan veszélyeztetés vagy valami hasonló miatt. Ebből kinéz néhány év a börtönben, Ms. Bennet, azt hiszem – a tekintete hirtelen jegesre váltott –, erre feltétlenül számíthat. Aztán a szabadulása után a Cyberdyne messze nagy ívben elkerüli úgy magát, mint az intellimetált. És persze, mindenki más is. Vagyis csak mi maradunk magának. De előtte még mindkét érintett fél rengeteg pénzt, időt és energiát veszít. Hát akkor nem lenne egyszerűbb, ha együttműködne velünk, és valamennyien boldogok lehetnénk? Clea azt színlelte, hogy a lelke mélyéig felkavarták a hallottak. A számítógépe kissé csökkentette a vérnyomását, amitől az arca falfehérre sápadt. – Vladimir rákos lett? És én? – kérdezte reszkető hangon. – Ezt egyelőre nem tudjuk, mert még nem kaptuk meg a laboreredményeket. De jó esélyei vannak. Ami pedig Hillt illeti, a lelkiismeretünk nem hagyja, hogy kockára tegyük az életét. Hamarosan figyelmeztetni fogjuk, és mert az idejében felismert daganatok jó eséllyel gyógyíthatók, túlélheti. Természetesen maga is. Viszont, úgy látjuk, hogy nagyon jót tenne önnek, ha hirtelen eltűnne. Nem gondolja? Az Infiltrator bólintott. Megdöbbenést színlelt, és a tükörbe pillantva látta, hogy tökéletesen alakít. Pool ismét rámosolygott, bár ezúttal inkább atyáskodva. Látszott rajta, hogy ő is képes bármilyen szerepet vagy viselkedést magára ölteni. – Nagyon bölcsen teszi – dörmögte barátságosan –, és biztosíthatom, hogy nem fogja megbánni. Az ajánlatunk majdnem olyan nagylelkű, mint a Cyberdyne-é, viszont a felszerelésünk a létező legjobb, és a kutatási büdzsénk gyakorlatilag korlátlan. – Felállt, és lemosolygott a nőre. – Szerintem dőljön le, és pihenjen egy kicsit – tanácsolta –, az a drog olyan, mint egy lórúgás. Később majd eljön önért valaki, és elvezeti a szobájához, ahol ehet és alhat egyet. Holnap majd felszereljük az új munkájához, és estére máris úton lesz. – Pontosan hová? – kérdezte Clea, és ezúttal legyőzöttnek mutatta ma-

gát. A valóságban a számítógépe alig tudta elfojtani az örömét. Minden pontosan úgy történt, ahogy remélte. De ha mégsem úgy esett volna, számításai szerint hatvanhét százalék volt az esélye annak, hogy helyrehozhatatlan károsodás nélkül képes végezni az épületben tartózkodókkal, és kitörni a fogságból. Pool ajkai örömtelen mosolyra húzódtak, és az ajtó felé fordult. – Azt inkább nem árulom el – közölte, és kisétált a helyiségből. Clea hallotta a zárnyelv kattanását és a férfi távolodó lépteit. A szájára tapasztotta tenyerét, mintha nyomban elhányná magát, aztán hátradőlt, és lehorgasztotta a fejét. Végül elnyúlt a kanapén, hátat fordított a tükörnek, és csendesen zokogni kezdett a szomszédban leselkedő ismeretlenek kedvéért. Az agya közben sebesen járt. Most már semmit sem tehetett a sírból hiányzó „nagybácsi” ügyében. A környéken ügynökök kószáltak, amitől igencsak veszélyessé vált a holttest pótlása. Nincs értelme kockáztatni, döntött magában, még ha fel is nyitják a sírt, és üresen találják, az sem bizonyít az égvilágon semmit. Legalábbis ellene nem. Sajnálta, hogy nem gondolt erre a lehetőségre, de eszébe jutott, hogy igen nehéz megtalálni azt a határt, amelyen túl már nincs értelme tovább finomítani egy tervet. Nagyon szerette volna informálni Alissát a legújabb fejleményekről, de tudta, hogy ezzel még várnia kell.

Craig Kipfer irodája, Dél-Kalifornia Az intellimetál alternatív felhasználási módjai: 1. Lövedékek: a kilövést követően az intellimetál a robbanás hőjére reagálva megnyúlik, és áramvonalas alakot ölt. A célba csapódva apró darabokra szakad, és minden egyes cseppje önállóan keresni kezdi a test elsődleges elektromos forrását: az agyat. Miután a cseppek bejutottak az agyba, felveszik annak frekvenciáját, rezegni kezdenek, és ezáltal gyakorlatilag belülről szétszaggatják. 2. Aknaférgek: ezeket az eszközöket a taposóaknákhoz hasonlóan, sorokba rendezve lehet telepíteni. Az intellimetál rudak speciális tárolóedényben lapulnak a föld alatt. A telepítést szintén különleges kesztyűben és csizmában végzik a műszakiak. Ha valaki rálép egy aknaféregre, az intellimetál rúd aktiválódik, átfúrja magát a cipőtalpon, és bejut a testbe.

Az előző példához hasonlóan, a férgek is keresni kezdik az elsődleges elektromos forrást. A fegyver további előnye, hogy ha valaki a halál beálltát követően hozzáér a testhez, az aknaféreg megpróbál átjutni az ő testébe is. ♦♦♦ Craig Kipfer hátradőlt, csücsörített az ajkával, mintha füttyentene, bár hangot nem hallatott. A nőről készült feljegyzésekben volt valami, ami felébresztette benne a gyanakvást, de a fegyverekkel kapcsolatos ötletei lenyűgözték, és ezzel együtt megborzongatták. Elég időt eltöltött már a szakmában, hogy tudja, a nők gyakran felülmúlják a férfiakat a kegyetlenség területén. Mindezek ellenére nehezére esett, hogy a gonosz terveket összetársítsa azzal a bájos arccal. Megint beigazolódott a régi mondás, miszerint a szépség fegyver, amit használj szabadon, de ne hagyd, hogy ellened használják. Clea Bennet abban a pillanatban felkeltette az érdeklődését, mihelyt eljutott hozzá a bevásárlóközpontban felállított szobor híre. És amikor a Colvinnal, illetve Warrennel folytatott megbeszélés során a nő csak úgy köpte az ötleteket, amelyek érdekes módon egybeestek a Skynet-projekt alapelveivel, Craig azonnal tudta, hogy meg akarja szerezni a lányt. – Észbontóan leleményes – dörmögte, miközben előredőlt, és maga elé húzta számítógépe billentyűzetét. Egészen idáig kétféle megoldás lebegett a lelki szemei előtt. Vagy megtartja a nőt, vagy megöleti. Pool a parancsára várt. – Küldje a nőt az Antarktiszra! – gépelte az e-mail utolsó sorába, és útnak indította a levelet. Idővel kiderül, hogy Bennet halad-e a találmányaival, vagy sem. Egy jövőbeli időpontban ismét dönteni fog az életéről.

Vörös Fóka bázis, Antarktisz A változtatható szárnyállású Osprey három utast és két őrt szállított. Az Infiltratoron kívül két új alkalmazott érkezett a bázisra, két eléggé különös, középkorú férfi. A kabinból nem lehetett kilátni, Clea a hangok alapján próbált tájékozódni. Végigmérte leendő kollégáit. Az arcuk beesett volt, és szemlátomást nagyon nyomorultul érezték magukat. De az is lehet, hogy csupán megviselte őket az utazás, és kimerültek. Az I-950-es mindenesetre

úgy döntött, hogy magára ölti a modorukat, és viselkedését megfűszerezi egy csipetnyivel a „rémült kislány” magatartásából. A gép mennydörögve repítette őket a fagyos sötétségben. Hirtelen megváltozott a hajtóművek hangja. A fordulatszám csökkent, és ezzel egy időben a gép süllyedni kezdett. Clea maga elé képzelte, ahogy az utazás alatt vízszintesen forgó, hatalmas rotorok függőleges helyzetbe fordulnak a leszálláshoz. Néhány perccel később a gép megállapodott. Amikor Clea kiszállt, és talpa alatt felropogott a keményre fagyott hó, a hatalmas, tükröző fehérség láttán úgy érezte, mintha nem is a Földön, hanem egy másik bolygó felszínén járna. Megpillantott néhány barakkot, amelyek a leszállóhelytől néhány tucat méterre sorakoztak. A kísérőik az egyik ilyen építmény felé terelték a három újoncot. A barakk egyetlen rövid folyosójáról vaslépcső vezetett lefelé, amelynek alján tágas lift fogadta őket. A kísérőik előhúztak egy-egy Ingram géppisztolyt a ruháik alól. Nem fogták rájuk, de lövésre készen tartották a fegyvereket. Egyetlen szót sem szóltak a három alkalmazotthoz, viszont folyamatosan fürkészték őket, mintha arra számítanának, hogy valami történni fog. A felvonó ajtaja bezáródott, és a kabin hirtelen süllyedni kezdett, mire Clea a játék kedvéért levegő után kapott. A kollégái közönyös, míg az őrei éles pillantást vetettek felé. Az ajka megrebbent, mintha mondani akarna valamit, de meggondolta magát. Bezzeg Serenának jóval könnyebb szerep jutott ebben a nagyszabású színdarabban. Nem kellett eljátszania mást, mint a kegyetlenül céltudatos törtetőt. Ezzel szemben Clea-nek egyszerre kellett sugározni tapasztalatlanságot, naivitást, zsenialitást és emberséget. Elhatározta, hogy a jövőben fokozatosan leegyszerűsíti a szerepét, mert már nagyon fárasztotta. Nem sokat tudott az Antarktiszról, de úgy sejtette, hogy nem lett volna szabad ilyen mélyen beleásni. Hallott az erre vonatkozó nemzetközi egyezményről, és arról is, hogy fegyvermentes övezetnek nyilvánították. Márpedig ez a telep aligha felelt meg ennek az amúgy átgondolt, józan alapelvnek. Hirtelen felrémlett benne, hogy minél többet érintkezik az emberekkel, annál inkább úgy gondolkodik, mint Serena. Úgy sejtette, hogy az agya lassan úrrá lesz a felgyorsított növekedés során keletkezett károsodásokon. Ha mégsem, hát biztosan kudarcba fullad a küldetése. Szívesen beszélt volna Alissával, de nem mert, mert attól tartott, hogy fogva tartói felfedezik a rádiókommunikációt. Jobb lesz, ha kivárja, amíg tisztább képet kap a körülményekről.

A felvonó megállt, és az őrök elindították őket egy folyosón, amelynek hosszú falai mentén számozott és névtáblákkal ellátott ajtók sorakoztak. A padlólapok és a falak sárgásbarna színben játszottak. A mennyezetre hangfogó paneleket szereltek. A megvilágítást enyhén vibráló neonlámpák szolgáltatták. A barátságos hangulatot árasztó folyosó sokkal inkább illett volna bárhová a világon, mint szó szerint a világ végére. Vaskos ruházatukban nehézkesen lépkedtek, amíg elérkeztek egy ajtóhoz, amely ránézésre semmiben sem különbözött a többitől. Az egyik őrük bekopogott, majd a választ meg sem várva kinyitotta az ajtót, és betessékelte a három újoncot. Odabent kisebbfajta előadóterem fogadta őket. A bejárattól jobbra eső, rövidebbik falon fekete tábla lógott, előtte egyszerű íróasztal állt. Az asztal előtt két oszlopba rendezett székek sorakoztak egymás mellett. Az asztal szélén középkorú, jó kondíciónak örvendő férfi ült. Amikor beléptek, felemelte a fejét, és végigmérte őket. Clea azonnal felismerte Trickert, és szabályosan megörült neki. Olyan volt, mintha váratlanul összetalálkozott volna egy régi baráttal. Aztán a gyomra idegesen összerándult, mert attól tartott, hogy a férfi ráismer. De egyelőre megúszta. Tricker fáradtnak tűnt, olyannyira, hogy amikor végignézett rajtuk, mintha nem is látta volna őket. Clea eldöntötte magában, hogy kihívásnak tekinti a kegyetlen alak elleni harcot. Az ügynöknek valahogyan sikerült úgy viselni a rajta lévő barna nadrágot és szürke inget, mintha egyenruhát hordana. Gyors pillantást vetett a két fegyveres kísérőre, biccentett nekik, mire a két őr elhagyta a helyiséget, és becsukták maguk mögött az ajtót. – Üdvözlöm önöket a Vörös Fóka bázison! – köszönt a férfi. – Az én nevem Tricker. Én vagyok itt a biztonsági főnök, és egyben én leszek az önök munkahelyi vezetője is. Ha problémájuk van, vagy szükségük van valamire, amit addig nem bocsátottunk a rendelkezésükre, keressenek meg, és megoldjuk a problémát. Végignézett rajtuk, mintha meg akarna bizonyosodni arról, hogy megértették az elhangzottakat, aztán folytatta: – Valószínűleg fáradtak, ezért ma este nem tartóztatom önöket sokáig. Holnap reggel pontban nyolckor találkozunk az ebédlőben. Reggeli után teszünk egy rövid túrát a bázison. Valóban rövid túra lesz, mivel a legtöbb szektorba nem léphetnek be. Ezt követően megmutatom a saját laboratóriumukat, amit rögtön el is foglalhatnak. Ebéd után újra összeülünk, és akkor elmondják, hogy mire lesz még szükségük, amiről eddig nem gondoskodtunk.

Tricker elhallgatott, és jeges tekintettel méregette a három új jövevényt. – Azt akarom, hogy az első pillanattól fogva betartsák a legfontosabb szabályt: nem beszélhetnek senkivel a munkájáról, és maguk sem beszélhetnek másoknak a saját munkájukról. Clea látta, hogy két utastársa bambán összenéz. – Magától értetődően – csapott le nyomban Tricker, és meg sem próbálta elrejteni bosszúságát –, ha ugyanazon a témakörön dolgoznak, beszélhetnek egymással, de csakis biztonságos körülmények között. Ha más szakterületről származó információkra lenne szükségük a továbblépés érdekében, forduljanak hozzám, és meglátjuk, hogy mit tehetünk. Figyelmeztetem önöket – tette hozzá nyomatékosan, és felemelte a mutatóujját –, eszükbe se jusson csak úgy, maguktól megszegni ezt a szabályt. Keservesen megbánják, arról kezeskedem. Megértették? – Igen – motyogta a három újonc. – Bekészítettünk a szobájukba szendvicseket és kávét ma estére – közölte Tricker –, de általában az ebédlőben fognak étkezni, ahogy mindenki más. Igyekszünk mindent megtenni, hogy jól érezzék magukat a bázison. Hogy mennyire jól, az elsősorban önökön múlik! Talán nyitott szemmel alszik, gondolta magában az Infiltrator, mert meglepte, hogy a férfi nem reagált a külsejére. Ha felfigyelt volna, minden bizonnyal hangot adott volna neki. – Odakint a folyosón találkozni fognak néhány kollégával, akik elkísérik önöket a szobájukhoz – mondta végezetül Tricker, és felkelt az asztalról. – Holnap reggel, pontban hétkor, telefonon ébresztjük önöket. Nyolcra legyenek készen, az étkezdében találkozunk! Jó éjszakát! A két férfi és Clea összenéztek, aztán megfordultak, és nehézkes léptekkel kicammogtak az ajtón. Odakint két férfi és egy nő várt rájuk, mindhárman szélesen mosolyogtak. – Legyetek üdvözölve a Vörös Fóka bázison! – köszöntek vidáman, többé-kevésbé egy szólamban. – Biztos te vagy Clea Bennet – állapította meg a nő, és kezet nyújtott neki –, én Josephine Lowe vagyok, a párod. Az I-950-es válasz nélkül, mereven bámulta a kolléganőjét. – Tudod, na, mint a katonaságnál vagy a tűzriadó-tervekben – magyarázta Josephine. – Veszélyes helyen vagyunk, azt gondolom, magad is sejted, és a főnökök úgy tartják jónak, ha mindenkire vigyáz valaki. Például, nehogy itt maradjon egyikünk, ha hirtelen evakuálnunk kell. Hacsak – tette hozzá kuncogva – a riadópárok nem együtt vannak éppen. Lowe kövér volt, elpuhult testén szürke overallt viselt, a lábán sportci-

pőt. A negyvenes évei közepén járó, jellegtelen arcú nő hátrafésülve hordta rövid, szőke haját. – Egymás mellett fogunk lakni – közölte vidáman. Ezt a tényt Clea valamiért nem találta túlzottan megnyugtatónak. Körülnézett, és látta, hogy társai már elindultak, a riadópárjaik társaságában. – Kimerültnek látszol, szegény kicsikém… – sajnálkozott Josephine. Felemelte a karját, mintha át akarná fogni Clea vállát, de nem ért hozzá. – Gyere, megmutatom a szobádat! Egy jó vacsora meg egy nagy alvás csodákat tesz! Aha, ezek szerint gyűrött vagyok, kapott észbe Clea. Hát ezért nem ismert rám Tricker! A jövőben valahogyan gondoskodni fog arról, hogy mindig jelentéktelennek és fáradtnak tűnjön. – Régóta vagy itt? – kérdezte Josephine-től, és óvatosan rámosolygott. – Hogy én? Évezredek óta, drágám! Először azt hittem, megbuggyanok, de idővel megszerettem itt. Egész jó kis csapat verődött össze, majd meglátod! – biztatta társát, majd reménykedve megkérdezte: – Mondd csak, szeretsz bridzselni? Clea a nő nyomában ballagott a folyosón, és némán hallgatta végeérhetetlen locsogását. Az járt a fejében, hogy szegény Josephine egy kicsit valóban megbuggyant, csak éppen nem tud róla. ♦♦♦ Josephine-től megtudta, hogy a raktárak kivételével az étkezde a bázis legnagyobb helyisége. Clea túlságosan ridegnek és személytelennek találta a termet. A széles központi folyosó két oldalán hosszú műanyag asztalok álltak katonás rendben, a folyosóra merőlegesen. Itt is a sárgásbarna árnyalatok uralkodtak. A falakat az elkerülhetetlen hirdetőtáblák ékesítették. A bejárattól balra eső falnál az ember felvett egy tálcát, majd végigtolta a falra szerelt alumíniumsíneken, közben levette a polcokról a neki tetsző, előre kiporciózott ételeket. A folyamat meglehetős zajjal járt. A levegőben terjengő ételszagnak köszönhetően az ebédlő egy közepes árfekvésű étteremlánc egyik üzletére hasonlított. A sorban állva eszébe jutott, hogy Josephine szerint a mennyezeti lámpák fénye majdnem megegyezik a természetes napfénnyel. Clea-t nem lepte meg, hogy ennyire igyekeznek az alkalmazottak kedvében járni. Végső soron állatok voltak valamennyien, vagyis a hathónapos éjszaka, illetve az ugyanilyen hosszú nappal aligha felelt meg a természetes bioritmusuknak. Az étkező kollégák udvarias kíváncsisággal fogadták az új jövevénye-

ket. Óvatos pillantásokat vetettek feléjük, miközben felvették a reggelijüket, és helyet kerestek maguknak. Amikor Clea az útitársai felé indult, azon kapta magát, hogy barátságos mosolyok és biccentések üdvözlik. Az I-950-es valamiért idegesítőnek találta ezt a fogadtatást. Bekapcsolódott a Tricker által választott asztalnál folyó beszélgetésbe. Az ügynök rápillantott, amikor letette tálcáját az asztalra, és onnan kezdve le sem vette róla a szemét. Clea először úgy tett, mintha nem venné észre, aztán hirtelen felkapta a fejét, rámosolygott, majd ismét lehajtotta a fejét, miközben Tricker egyre csak bámulta. – Valami baj van? – kérdezte végül Clea, védekező tónusban. A férfi belemerítette kanalát a zabkásájába, mielőtt válaszolt volna. – Ismerősnek tűnik – felelte. Clea sanda pillantást vetett rá, és megkérdezte: – Úgy gondolja? Tricker lenyelte a kását, ivott egy korty kávét, és csak aztán válaszolt. Szemét egyetlen pillanatra sem szakította el Clea arcáról. – Találkoztunk már valahol, ez teljesen biztos. – Nem hinném, Mr. Tricker – mondta Clea, és megcsóválta a fejét. – Egyszerűen csak Tricker, ha kérhetem! – szólt rá nyomban a férfi. – Izé, értem… Nos, Tricker – folytatta az I-950-es, és kissé előrehajolt – , járt valaha Montanában? A férfi megrázta a fejét, és bekanalazott egy újabb adag zabkását. – Csak mert, tudja, egy múlt havi Los Angeles-i és egy New York-i utazást leszámítva, még soha életemben nem jártam sehol. Így aztán elképzelni sem tudom, hogy hol találkozhatott velem. Önnek van valami ötlete? A Clea-vel együtt érkezett kollégák ide-oda forgatták a fejüket a beszélgetés alatt, hol az egyik, hol a másik félre bámultak, aztán egyikük óvatosan megkérdezte: – Mondják, ez tényleg annyira fontos? – Nem, szó sincs róla – válaszolta higgadtan Tricker. Aztán egy utolsó, megfejthetetlen pillantást vetett Clea-re, és tovább ismertette a helyi szabályzatot. – Áh, látom, új foglyok érkeztek, Tricker! Az Infiltrator a háta mögül hallotta a vaskos német akcentussal fűszerezett szavakat. Az illető osztrák, azonosította máris a számítógépe. Bécs ötven kilométeres körzetéből származik, de nem magából a városból. Hátrafordult, és megpillantott egy magas, csupa izom szőke férfit. Nyomban felismerte Kurt Viemeistert, és a szíve hatalmasat dobbant. Mint amikor egy emberlány váratlanul szembetalálja magát a kedvenc popzené-

szével. Serena őrültnek tartotta Viemeistert, mivel szélsőségesen gyűlölt bizonyos embercsoportokat, és nem volt hajlandó együttműködni vele. Clea viszont mindig úgy érezte, hogy a szülője alaposan melléfogott. A tudós gyűlölte az embereket, de hát így tett Skynet, és persze az Infiltratorok is. Természetesen ők valamennyi embert gyűlölték, és végezni akartak velük, de miért kellett volna elítélni a férfit, mert bizonyos típusokkal akarta megtenni ugyanezt? Bár Clea fájdalmasan tudatában volt annak is, hogy Serena szinte barátságosan viszonyult az emberekhez. Viszont maga Clea úgy látta, hogy a szelídség pusztító, értelmetlen, és mindenképpen kudarchoz vezet. Ő bezzeg támogatni akarta Viemeistert Skynet megteremtésében. Nem érdekelte, hogy a férfi gyűlöli az embereket, az viszont nagyon is, hogy Skynet minél hamarabb öntudatra ébredjen. Viemeister lerakta a tálcáját, leült Clea mellé, és kedvesen rámosolygott. – Mondja, Tricker, megtenné, hogy bemutat? Az ügynök válasz helyett ivott a kávéjából, majd elnézett valahová a messzeségbe. Viemeister nyugodtan megvajazta a pirítósát, és megsózta az omlettjét, mintha meg sem mukkant volna. Clea méltatlankodva megcsóválta a fejét, halkan sziszegett, aztán Viemeisterhez fordult. – A nevem Clea Bennet, Montanából érkeztem – közölte, és kezet nyújtott a férfinek. – Igazán elbűvölő! – vigyorgott Viemeister, és ő is bemutatkozott, majd az asztal másik felén ülők felé nézett. – Joel Gibson – dörmögte egyikük kissé barátságtalanul. – Maxwell Massey – biccentett a másik, aki úgy nézett ki, mint egy sötét bőrű indián. – Nos, és mivel foglalkoznak? – érdeklődött Kurt vidáman. Clea pislantott néhányat, amikor rájött, hogy a férfi akcentusa sokkal kevésbé érzékelhető, mint az imént. Serena mindig is gyanította, hogy alaposan rájátszik. Ezzel elérte, hogy nem csak az volt érdekes, amit mondott, hanem az is, ahogy mondta. Az Infiltrator a két útitársára pillantott. – Látják, pontosan ez az, amire figyelniük kell – szólt közbe Tricker. – Ha valamelyikük válaszol erre a kérdésre, néhány perccel később azon kaphatja magát, hogy a munkájáról beszél. Márpedig mit mondtam az előbb ezzel kapcsolatban? – De hát én már sokat tudok Mr. Viemeister munkáiról! – vitatkozott

Clea, és mohón odafordult a tudóshoz. – A bácsikám nagyon nagyra tartotta önt, és én valamennyi publikált cikkét elolvastam. – Jól sejtette, hogy a dicsérő ömlengés lesz a megfelelő bánásmód. Az infravörös szenzorjaival is ellenőrizte a férfit, aki valósággal felragyogott a fentiek hallatán. – A maga elgondolásai a… – Hé! – dörrent rá Tricker, és a kanalát rászegezte Clea-re. – Ezt maga és én majd négyszemközt megbeszéljük. És tudja, hogy miért? – Mert máskülönben Mr. Viemeister munkájáról beszélgetünk, márpedig nekünk tilos egymás munkájáról beszélgetni – válaszolta Clea kislányos hangon. – Jól feleltem, tanár bácsi? – Jól – bólintott Tricker, azzal kikaparta a tányérját, és bekapta az utolsó kanál zabkását. – Ha engedélyt kap arra, hogy eldiskuráljon Viemeisterrel a korábbi publikációiról, azt csakis négyszemközt tehetik – a kanalával körbemutatott az étkezőn –, itt semmi esetre. Itt a meló nem lehet téma. Comprende? – Persze! – vágta rá Clea kissé szemtelen hangon. Viemeisterről lerítt, hogy pompásan szórakozik. – Remek! Nos, ha készen vannak, akár indulhatunk is. Ha jól sejtem, rengeteg a tennivalójuk – mondta Tricker. Felállt az asztaltól, és várakozó tekintettel méregette őket. – Én még nem ittam meg a kávémat – közölte kissé sértődött hangon az Infiltrator. – Nagy kár, akkor szaporán, Ms. Bennet! – vezényelt Tricker, majd gúnyos mosolyt villantott az osztrák kutatóra. – Örülök, hogy láttam, Kurt! Azzal sarkon fordult, és elindult a kijárat felé. Gibson és Massey talpra ugrottak, hogy kövessék, de Clea meg sem moccant, amíg meg nem itta az utolsó csepp kávéját is. Ekkor cinkosan rákacsintott Viemeisterre, felállt, gondosan összehajtogatta a szalvétáját, és lassan a társai után baktatott. Igyekezett úgy ringatni a csípőjét, hogy ha a tudós utánanéz, bőven legyen látnivalója. ♦♦♦ Kurt természetesen tágra nyílt szemmel bámulta a távolodó nőt. Úgy érezte, mintha hirtelen véget ért volna egy hosszú, nyomasztó időszak az életében. Végre valami kellemes is történik vele. Mielőtt a lány kilépett volna az ajtón, a válla felett hátranézett, és apró, örömteli mosollyal jutalmazta a férfi figyelmét. Viemeister arra gondolt, hogy ha szőke volna, tökéletes árja lenne. Igen, végre kedvező fordulat állt be az életében.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET Cyberdyne, Los Angeles Meg Horton, a Cyberdyne vezérigazgatójának titkárnője felsóhajtott, amikor megpillantotta az asztalán tornyosuló levélhalmot. Az az érzése támadt, mintha a posta mennyisége napról napra növekedne. Leült a székére, és nekilátott, hogy szétválogassa a küldeményeket. A java része szemét volt, ezek felnyitás nélkül a kukában végezték. Ám hamarosan felfigyelt az egyik nagyméretű borítékra, amelyre a következőt írták kézzel: „Íme, az ön által kért anyag. Köszönjük az érdeklődését. Jesse Hooper.” A boríték a Utah Utazási Iroda brosúráit tartalmazta. Meg furcsállotta a dolgot, és ellenőrizte a címzést. Csakugyan Roger Colvinnak szánták a levelet. A főnök bizonyára sietni akar. Vagy azt tervezi, hogy áttér a mormon hitre. Meg sóhajtva legyintett, berakta a tarkabarka ismertetőket a „Vezérigazgató” feliratú dobozba, majd a kukába dobta a borítékot. A boríték belsejében számos apró, rovarszerű gépezet lapult. Mihelyt a vastag papírtasak megállapodott a kosár alján, kimásztak belőle, felkapaszkodtak a szemetes oldalán, leugrottak a padlóra, majd az előre programozott parancsoknak megfelelően, a legközelebbi sötét sarok felé iramodtak. A Utah állambeli bázison a géprovarok felügyeletével megbízott Terminator utasította az egyiket, hogy térjen vissza a titkárnő íróasztala alá, míg a többit a szoba szélének különböző pontjaira irányította. A berendezések szemén át a Terminator tökéletesen belátta az egész helyiséget. Megpillantott egy hajszálvékony rést a vezérigazgató szobájába vezető ajtón. Ám az ajtót belülről borító kárpit túl sűrű szövésűnek bizonyult, így az odaküldött géprovar nem tudott beférkőzni a belső irodába. A T-101-es tovább keresgélt. Meglátta a szellőzőnyílás mennyezetbe süllyesztett rácsát. Azonnal kiszámította, hogy az lesz az optimális megoldás. Ha a gép-

rovarok bejutnak a szellőzőrendszerbe, szabadon bejárhatják gyakorlatilag az egész épületet. Az egyik egységet hamarosan betelepítette Colvin irodájába, a többit pedig szétküldte, hogy feltérképezzék a létesítményt. Ezt követően értesítette az Infiltratort, hogy a géprovarok munkához láttak. Végül üzembe helyezte és beállította az egyik számítógépet, hogy folyamatosan rögzítse az apró kémektől beérkező adatokat. ♦♦♦ Paul Warren elfordult a képernyőtől, és barátjára, a Cyberdyne vezérigazgatójára nézett. Arcán széles, boldog mosoly ragyogott. – Egyszerűen nem tudom elhinni ezeket a számokat! – lelkendezett. – Hát, én sem igazán! – vágott vissza Colvin vigyorogva. Az automatizált gyáraik teljes sikert arattak. Egyetlen említésre méltó meghibásodás sem történt az elmúlt egy év folyamán. A termelés éjjel-nappal folyt, méghozzá az emberek által kezelt futószalagok költségeinek töredékéért. Igaz, eltart egy darabig, mire visszatérül a beruházás irdatlan költsége, de ha olyan biztos megrendelőjük van, mint a Pentagon, akkor nincs miért aggódni. És ami a legjobb, nincsenek alkalmazottak, akik szakszervezetekbe tömörülnének, továbbá nem kell öltözőket, étkezdéket, meg efféléket építeni. Ráadásul, a gyár minimális környezetszennyezéssel üzemelt – nem mintha ezt a környezetvédők méltányolták volna. Colvin asztalán felcsipogott a belső telefon. – Mr. Colvin – mondta a titkárnő –, Mr. Pool megérkezett. – Egyszerűen csak Pool – hallatszott egy férfihang a készülékből. – Na de uram, oda csak úgy nem lehet… – tiltakozott hevesen Meg. Az ajtó kinyílt, és belépett rajta egy középkorú, jellegtelen külsejű férfi. A feldúlt titkárnő megpróbált oldalról belépni elé, hogy feltartóztassa, de a jövevény rá sem hederített. – Semmi baj, Meg! – intett neki Roger, majd a behatolóra pillantott. – Maga bizonyára új fiú a cégnél. – A nevem Pool – közölte a férfi. – Egyszerűen csak Pool? – kérdezte kissé gúnyos hangon Warren. – Pontosan – biccentett Pool, és az invitálást meg sem várva helyet foglalt. Térdére fektette az aktatáskáját, kivett belőle egy CD-t, és a házigazda felé nyújtotta. – Szeretném, ha vetnének erre egy pillantást. A vezérigazgató átvette, és mélyen Pool szemébe nézett. A kormányzati összekötő röviden bólintott.

– Kérem! – lehelte Colvin, majd berakta a lemezt számítógépének lejátszójába. Néhány pillanatig figyelmesen nézte a biztonsági kamerával készített felvételt. A film az egyik automatizált gyárukban készült. – Várjunk csak! – hördült fel döbbenten, és előredőlt. Lenyomott néhány billentyűt, mire a film megállt, és egyetlen kockája látszott a képernyőn. – Paul, ezt nézd meg! – Azzal a barátja felé fordította a monitort. – Huh! – nyögte az elnök néhány pillanatnyi szemrevételezés után. – Mi folyik itt? Ez nem a mienk! – Mondja csak, Pool, önök is építettek egyet maguknak? – kérdezte vérfagyasztó hangon Colvin. Az ügynök egy pillanatra ránézett, majd ismét Warrenre fordította a tekintetét. – Szó sincs róla – válaszolta higgadtan –, de sajnos, az események kicsúsztak az ellenőrzésünk alól. Egyre több ehhez hasonló gyár üzemel, elsősorban a harmadik világban. A legtöbbjük lőszert gyárt – tette hozzá Pool, nyomatékosan hangsúlyozva a szavakat. – Fogadjunk, hogy a NATO a hibás! A központjuk valóságos kémtanya. Valakinek eljárt a pofája! Mit akarnak kezdeni ezzel az egésszel? – kérdezte a dühöngő Warren. – Sajnos, jelenleg nem sokat tehetünk – ismerte be Pool, és lecsukta az aktatáskáját. – Azt tudjuk, hogy önök nem felelősek, mert ellenőriztük. Mindeddig nem tudtuk elkapni a bűnöst, de sajnos igaza van, az a legvalószínűbb, hogy az egyik úgynevezett baráti szövetségesünk tette. – Annyi pénzt veszítünk… – kezdte Warren, de Pool közbeszólt: – Természetesen megpróbálhatnak pereskedni, de igazán kár lenne tárgyalótermekben és ügyvédi irodákban vesztegetni az idejüket. Attól tartok, a probléma már túl nagy ahhoz, hogy sikert remélhetnének. Colvin hátradőlt a székében. Látszott rajta, hogy velejéig átjárja a döbbenet. El fogják veszíteni az exkluzív szerződésüket. Az összes kutatás és fejlesztés, a terjeszkedési tervek, több éves munkájuk nem volt más, mint felesleges pénzkidobás. Ők viselték a beindításhoz szükséges költségeket, és valaki más fogja zsebrevágni a profitot. – Hogyan? – suttogta Warren. – Hogyan történhetett? És mióta folyik ez így? – Szinte az első perctől fogva – válaszolta Pool. – Pontosan azért feltételeztük, hogy az önök vállalatának köze van a dologhoz. De legalábbis az egyik alkalmazottjuknak. Viszont nem találtunk olyan bizonyítékokat, amelyek alátámasztanák ezt a feltételezést. Egyet sem – tette hozzá kissé bánatos hangon.

Colvin felmordult, mintha ököllel hasba vágták volna. Hiába nem ők a hibásak, attól még könnyen előfordulhat, hogy elveszítik a kormány bizalmát, és ezáltal természetesen a szerződésüket is. Jobb tenyerét a homlokára tapasztotta, és hüvelykujjával erősen megmasszírozta a halántékát. – Hol a pokolban van Sarah Connor? – tört ki váratlanul. – Mert ez egy Connor-kaliberű katasztrófa! Ha nem nézett volna éppen Poolra, lemaradt volna arról a pillanatról, amikor az ügynök megdermedt. – Nos? – csapott le nyomban a vezérigazgató. – Parancsol, Mr. Colvin? – kérdezte udvariasan Pool. Colvin az üzlettársára pillantott, majd vissza az ügynökre. Kihúzta magát ültében, és minden vér kifutott az arcából. – Hallgatom, Pool! – dörrent az ügynökre nyersen. – Hol van Sarah Connor? Pool egy pillanatig hallgatott, majd egyszerűen, halkan annyit mondott: – Pillanatnyilag nem tudjuk. A hír hallatán mindkét vállalatvezető talpra ugrott. Warren az ablakhoz lépett, és kinézett rajta. Colvin tenyerét az asztalára tette, és a kezére támaszkodva lassan előrehajolt. – Mire gondolsz? – kérdezte csendesen, és felvonta az egyik szemöldökét. Warren visszafordult feléjük. – Lehetséges, hogy ő…? – A hangja elakadt, és tehetetlenül széttárta karját. – Hogy ő szivárogtatta ki az információkat? – fejezte be helyette a mondatot Pool. – Nem. Határozottan nem. Tudjuk, hogy hol volt akkor, amikor a probléma elkezdődött. Colvin visszaereszkedett a székére. – Akkor esetleg a társai? – kérdezte alig hallhatóan. – Valószínűtlen – közölte Pool a fejét csóválva –, Connor mindig is magányos farkas volt. A gyárak terjedésének gyorsasága arra utal, hogy egy egész szervezet dolgozik a háttérben. Uraim, őszintén bevallom, hogy kifogytunk az ötletekből. Pontosan ezért fordultunk önökhöz. – Hát ez igazán hízelgő! – jegyezte meg Colvin gúnyosan. – A kérdés csupán az, hogy ki húz hasznot a gyárakból, és hogyan? – Pontosan! – szólt közbe Warren, miközben ő is visszaült a helyére. – Ha valaki felrobbantja a gyárakat, én a mániákus géprombolókat hibáztatom érte. De nem látom be, hogy a technológia elterjesztése hogyan egyeztethető össze a nézeteikkel.

– Nos, használják a fejüket, uraim! – mondta higgadtan Pool, és felállt. – Ha eszükbe jut valami, kérem ne habozzanak kapcsolatba lépni velem! Letett egy egyszerű névjegykártyát a vezérigazgató asztalára. Trickeréhez hasonlóan ezen is csupán egy e-mail-cím szerepelt. Pool először Warrenre, majd Colvinra pillantott, röviden odabiccentett nekik, majd köszönés nélkül kisétált az irodából. A két férfi hosszú percekig némán üldögélt. Aztán Warren megtörte a csendet. – Hát most rábasztunk! – dörmögte elkeseredetten.

Utah Alissa kissé csalódott volt. Ő Tricker felbukkanására számított, sőt kimondottan remélte, hogy Tricker keresi fel a Cyberdyne vezéreit, mert tudta róla, hogy szinte gépiesen precíz ember. Nyilván ez a Pool lépett Serena egykori főellenségének helyére. Minden bizonnyal ugyanolyan típus. Az is valószínűnek tűnt, hogy a kormányt a Cyberdyne kutatásai közül kizárólag a Skynet-projekt érdekelte. Clea-vel együtt erősen valószínűnek tartották, hogy az intellimetál anynyira ínycsiklandó csalétek, hogy biztosan magára vonja a kormányzati ügynökségek figyelmét is. Aztán, amikor a nővére a vállalatvezetőkkel folytatott megbeszélés során felvázolta egy Skynethez hasonló rendszer ötletét, azok, akik átvették a Skynet-programot, nyilván ráharaptak a duplán felcsalizott horogra. Clea hirtelen eltűnésére viszont egyikük sem számított. Miután váratlanul nyoma veszett, Alissa magától értetődőnek tartotta, hogy a kormányzat lépett. Arról viszont elképzelése sem volt, hogy egészen pontosan ki avatkozott közbe. Csak feltételezhette, hogy a titokzatos Tricker keze van a dologban, de persze őt nem lehetett előkeríteni. Most, ennek a Poolnak a felbukkanásával, Alissa végre rátalált a keresett nyomra. Az egyik géprovar közreműködésével betört a Cyberdyne biztonsági rendszerébe, és a vállalat kameráin keresztül figyelte, amint az ügynök megfontolt léptekkel végigsétál a folyosókon, és kimegy a parkolóba. Miközben Pool elhajtott, Alissa leolvasta a kocsija rendszámtábláját, és nyomban utánanézett. Hamarosan előkerítette a címet, amelyből első pillantásra nem derült ki a világon semmi. Csupán egy a kormány kezelésé-

ben lévő szervizre bukkant, de úgy gondolta, hogy kezdetnek ez is megteszi. Az egyik T-101-est ráállította a feladatra. A lélektelen és ezáltal az unalmat jól tűrő Terminatorok remekül megfeleltek arra, hogy végigküzdjék magukat a bürokrácia útvesztőin. Alissa a lábait lóbálva, állát a tenyerébe támasztva végiggondolta, hogy vajon mi történhetett a nővérével. Valószínűtlennek tűnt, hogy meggyilkolták. Hacsak nem semmisítették meg teljesen a fejét, testvére számítógépe rádió útján kapcsolatba lépett volna vele. Amennyiben nem temették egy Faraday-kalitkának megfelelő szerkezetbe – ami gyakorlatilag képtelenség –, pillanatok alatt bemérhette volna, hogy hová rejtették a testet. Nem, Clea életben van, és jelenleg olyan helyen tartózkodik, amely leárnyékolja a rádióadásait, döntött magában Alissa. Vagy eleve nem is próbál kapcsolatot teremteni, mert attól tart, hogy a rádiózás révén felfedi a valódi természetét. Ez a hallgatás sokkal inkább szándékos, mint egy esetleges balszerencse jele. Más szóval kifejezve, alighanem minden úgy alakul, ahogy eltervezték. Leszámítva a bizonytalanságot, valamint azt, hogy Connorék életben, sőt szabadlábon vannak. Alissa elégedetlenül csücsörített. A közeljövőben aláveti magát a soron következő fejlődési szakasznak, hogy végre felvehesse velük a harcot. Connoréknak hamarosan egy felnőtt, tökéletes Infiltrator lesz az ellenfele.

Vörös Fóka bázis, Antarktisz Clea elégedetten hordozta körül tekintetét a laboratóriumában. Kimondottan jól érezte magát a szűkös helyiségben. Felszerelték mindennel, amire szüksége lehetett, és kérhetett akármilyen egzotikus, mérgező vagy illegális anyagot, negyvennyolc órán belül megkapta. Néhány napja próbára tette ezt a szolgáltatást, és meg sem próbálta leplezni az örömét, amikor átadtak neki egy titokzatos és méregdrága vegyületet. Tricker viszont figyelmeztette, hogy nem sokáig állhat elő különleges kérésekkel, ha ezzel párhuzamosan nem mutat fel kézzelfogható eredményeket. Clea azzal vágott vissza, hogy hátborzongatóan hosszú és szenvedélyes előadást tartott a tiszta tudomány megfizethetetlen értékéről. Közben jól látta a férfin, hogy még soha életében nem járt ilyen közel ahhoz, hogy elmeneküljön valaki elől. Maga a laboratórium kicsi volt, de az ötletes elrendezés pótolta a tér hi-

ányát. A fehérre festett falak és a csillogó fémfelületek valahogyan a tágasság illúzióját keltették, bár a helyiség nem volt nagyobb egy átlagos lakószobánál. A mennyezetbe süllyesztett lámpák fénye megnyugtató, kellemes érzéseket ébresztett az Infiltratorban. Nem kellett hozzá sok idő, és jelentősen előrehaladt a T-1000-es modell hordozóanyagának kutatásában. Az intellimetállal folytatott vizsgálatok eredményeinek java részét sikerült elrejtenie a folyton figyelő szemek elől, mialatt a külső szemlélők úgy látták, hogy rengeteg új adatra bukkant. Főnökeinek elvárásai természetesen az emberi teljesítőképesség ismeretén alapultak, így aztán gyakorlatilag lenyűgözte őket. Az összes tudóst szemmel tartották a nap huszonnégy órájában. Clea kezdetben nem csinált mást, csupán hosszú órákon keresztül üldögélt és töprengett, vagy éppen a mikroszkópba bámult. Amikor úgy érezte, hogy őrei jókora archívummal rendelkeznek a semmittevéséről, serényebb lett. Először is, előállított néhány géprovart. Az egyes alkatrészeket különkülön szerelte össze, és így is tárolta, mert ezáltal senki sem láthatta, hogy valójában összetartoznak. Aztán, amikor valamennyi apró alkotóelem elkészült, összeállította a mikroszerkezeteket. Ha ilyenkor figyelte valaki, azt hitte, hogy a körmét piszkálja. Végül szabadon engedte a rovarokat a szellőzőrendszerben. Az egyiket ráállította a biztonsági rendszer adatbankjára. Tetszőleges időpontban megadott jelére a parányi szerkezet elindított egy a laboratóriumáról készült, régebbi felvételt az őrök monitorain, amelyen nem csinált az égvilágon semmit. Azt persze jól tudta, hogy bizonyos előre meghatározhatatlan idő után új lehetőségeket kell keresnie, mert a géprovarok primitív energiaforrása kimerül, de tökéletes átmeneti megoldásnak bizonyultak. Rövid idő alatt fantasztikus információkat gyűjtöttek össze neki úgy a tudós kollégákról, mint a bázis személyzetéről. Mindenképpen el akarta kerülni, hogy az emberek kiszimatolják, miféle munkát végez valójában. Az intellimetállal kapcsolatos eredmények túlnyomó többségét nyomban megsemmisítette, egyetlen pillanatig sem tárolta adatait a bázis számítógépein. Végül is a fejében irdatlan kapacitású adattároló egységet hordozott. Az óvintézkedésekkel elérte, hogy mindeddig nem gyanakodtak rá. Menet közben, amolyan szabadidős tevékenységként előállította azokat a parányi gépeket, amelyek a jövőbeni nanoszerkezetek alapjául szolgáltak. Ezek egyelőre óriásiak voltak – akár szabad szemmel is fel lehetett fedezni őket, ha valaki tudta, hogy hová nézzen –, de Clea biztosra vette, hogy idővel sikerül a kellő mértékig lecsökkenteni a méretüket. Terve érdekében olyan adaptereket is beépített a mikroszerkezetekbe, amelyek révén képe-

sek voltak befolyásolni egy élő test biológiai folyamatait. Az állatkísérletek elvégzése viszont nem volt könnyű ezen a helyen. Amikor élő állatokat kért Trickertől, az ügynök elutasította, és szigorúan rászólt, hogy csapongás helyett inkább összpontosítson az intellimetál továbbfejlesztésére. Az Infiltrator gondosan elmagyarázta főnökének, hogy az anyag erősen rákkeltő, és miközben megpróbálja kevésbé veszélyessé alakítani, csupán számítógépes szimulációra támaszkodhat, ami azért mégsem az igazi. A férfi hosszasan rámeredt, majd azzal bocsátotta el, hogy meglátja, mit tehet. Clea ekkor értette meg, hogy Serena miért kedvelte Trickert. A férfi bosszantása őt is remekül elszórakoztatta. Ebben a tekintetben egyre jobban hasonlított Serenához, és ezt az átalakulást furcsamód egyszerre találta megnyugtatónak és nyugtalanítónak. Mindenki úgy viszonyult az ügynökhöz, mintha ő lett volna a közösség első számú vezetője, holott jól tudták, hogy főnökei nem vonják be a fogságban tartott tudósok sorsát befolyásoló döntésekbe. Talán kikérik a véleményét, gondolta Clea, bár még ennek sem látta bizonyítékát. Ettől eltekintve Tricker semmivel sem élvezett több szabadságot, mint azok, akikre felügyelt. Kurt Viemeister úgy tudta, hogy az ügynököt büntetésből helyezték ebbe az isten háta mögötti betonbarlangba. Clea-t kellemesen csiklandozta a gondolat, hogy még az idegesítő Tricker is ki van szolgáltatva valaki más szeszélyének. Az Infiltrator a faliórára pillantott. Még néhány perc, és együtt ebédel Kurttal. Titokban már elbeszélgetett néhányszor Viemeisterrel a munkájáról, és ötleteket adott neki. Így viszont túl lassan haladtak, ezért Clea hivatalosan is kérvényezte, hogy együtt dolgozhasson Viemeisterrel, és türelmetlenül várta a jóváhagyást. A számítógépes zsenihez fűződő viszonya meglepően jól alakult. A férfi remek beszélgetőtársnak bizonyult. Clea különösen azt élvezte, amikor arról mesélt, hogyan akar megteremteni egy mesterséges intelligenciát. A nő számítógépe ilyenkor alig tudta elfojtani heves érzelmi reakcióit. Az Infiltrator mindeddig vonakodott kipróbálni a szexet. Bár az ő testének túlnyomó többségét is emberi szövetek alkották, maga az aktus túlságosan állatiasnak tűnt a szemében. Ugyanakkor Viemeister volt az, aki megtanította Skynetet beszélni és gondolkodni, így bizonyos értelemben Clea istenének megteremtője volt, és az Infiltratorok fajának hőse. Más szavakkal több volt egyszerű homo sapiensnél – és ez a megállapítás tökéletesen megegyezett a férfi saját magáról alkotott véleményével. Ráadásul

volt benne valami, ami ellenállhatatlan erővel vonzotta Clea-t, és egy idő után azon kapta magát, hogy fokozatosan enged a férfi kitartó ostromának. Viemeister természetesen Clea érintetlenségének tulajdonította a hoszszas küzdelmet. Az Infiltrator meghagyta ebben a hitében. Kurt rákérdezett, ő pedig megerősítette a kutató sejtését, majd elcsodálkozott azon, hogy bár a férfi továbbra is elszántan nyomult előre, a modora teljesen megváltozott. Clea úgy döntött, az lesz a legjobb, ha Viemeister továbbra is naiv kislánynak tartja. Az sem ártott volna, ha Tricker is annak tekinti. Különösen azért, mert továbbra is gyanakodva figyelte a nőt, valahányszor összetalálkoztak. Anynyit elárult, hogy a nő nagyon hasonlít egy ismerőséhez, de Clea érezte, még nem jött rá, hogy ki az a bizonyos ismerős. Arra továbbra is nagyon vigyázott, hogy a magatartása és a hangja a lehető legjobban elüssön Serenáétól. És továbbra is gondosan figyelte Trickert, mivel annak idején még Serena is tartott az agyafúrt, kifinomult intelligenciájú ügynöktől. Leugrott székéről, és az ajtó felé indult. Mindeddig nem kellett lépnie Tricker miatt. De a jövőben, ha elkerülhetetlennek ítéli, meg fogja találni a módját annak, hogy a férfit félreállítsa az útjából. ♦♦♦ Kurt az étkezdében várta. Szokás szerint egyedül ült az asztalnál. Egyszer elárulta Clea-nek, hogy szándékosan üldözött el maga mellől mindenkit, aki esetleg megpróbált összebarátkozni vele. Amikor néhány nappal korábban az I-950-es megkérdezte, hogy miért, Kurt így válaszolt: – Mert a szakterületükön kívül eső dolgokban eléggé ostobák, és átkozottul unalmasak. – Ezt vegyem dicséretnek? – kérdezte mosolyogva Clea. – Ezek szerint engem okosnak és érdekesnek tartasz? Vagy valami egészen mást forgatsz a fejedben? A férfi felnevetett, és sietve biztosította a nőt, hogy az előbbi válasz a helyes. Clea természetesen nem hitt neki, de megjegyezte magának, hogy Viemeister képes diplomatikusan is viselkedni, ha akar. Pillanatnyilag kíváncsian fürkészte a tudóst, miközben az asztala felé közeledett, és volt valami Kurt szemében, amitől Clea melegséget érzett a hasában. A szabályzói persze elfojtották, viszont nagyon kellemes érzés volt, ameddig tartott. Félénken rámosolygott a férfira, állhatatosan lépke-

dett felé, és a szokásosnál kissé szélesebb mozdulatokkal ringatta a csípőjét. ♦♦♦ Az Infiltrator mindig jól érezte magát a bőrében, valahányszor összecsapott Trickerrel. Különösen azért, mert ilyenkor újra meg újra belévágott a saját éleselméjűségének tudata. Pillanatnyilag úgy érezte, hogy a szabályzói vödörszámra választják ki véréből a boldogsághormonokat. Ha tudta volna, hogy a szex ennyire kellemes időtöltés, sokkal hamarabb kipróbálja. Az Infiltrator bekopogott a biztonsági főnök ajtaján, és a választ meg sem várva benyitott. Tricker felkapta a fejét. Jeges kék szemében jól látszott, hogy cseppet sem örül a lány látogatásának. Clea káprázatos mosollyal üdvözölte, belépett az irodába, de az ajtót nyitva hagyta maga mögött. – Szeretném megkérdezni, hogy hallott-e már valamit a kérvényemmel kapcsolatban? – csacsogta lelkesen. – Pontosan melyikre gondol, Ms. Bennet? Mert nekem nagyon úgy tűnik, hogy ön a kérések kifogyhatatlan forrása. Az Infiltrator lebiggyesztette ajkát, de a következő pillanatban ismét mosolygott. – Hát arra, amelyikben azt kértem, hogy együtt dolgozhassak Kurt Viemeisterrel. Elfogadták? – Jobban tenné, ha nagy ívben elkerülné azt a fickót – dörmögte Tricker. – Hogy mást ne mondjak, túl fiatal hozzá! – Tudja, mi nagyon közeli kapcsolatba kerültünk Kurttal – jegyezte meg Clea, és gondoskodott róla, hogy fülig piruljon. – Erről nem akarok tudni – tiltakozott diplomatikusan Tricker, és az asztala egyik fiókjából elővett egy vékony iratköteget –, és igen, jóváhagyták a kérvényét. Viszont alá kell írnia ezeket a lemondó nyilatkozatokat! Kissé megváltoztatjuk az intellimetál szabadalmi jogait. – Tényleg? – csodálkozott Clea. Közelebb lépett az asztalhoz, és átfutotta a papírokat. – És mégis, miért? – Hogy végre átérezze, mennyire komoly dolog az, amivel foglalkozik. – Tricker rászegezte a tekintetét, amiből nem lehetett kiolvasni az égvilágon semmit. Clea felnevetett. – És mégis, mit csinálnak velem, ha mondjuk elmesélem valakinek,

hogy min dolgozom? – kérdezte. – Elküldenek a világ végére? Hiszen ott vagyunk! – Ne akarja megtudni – válaszolta komoran Tricker, azzal odanyújtott neki egy tollat. Clea a fejét csóválva átvette, és aláírta a papírokat. – Na, és lenne egy újabb kérésem! – közölte vidáman. – Nahát, micsoda meglepetés! – dünnyögte az ügynök. – Tudja, egyre nehezebben viselem, hogy éjjel-nappal zárt helyen tartózkodom. Néha már úgy érzem, mintha rám borulnának a falak és a menynyezet. – Várjon, kislány, odakint átkozottul hideg van ám! – figyelmeztette Tricker. – Az engem nem érdekel – Clea hanyagul legyintett –, Montanából jöttem. Nem ijedek meg a fagytól. De már nagyon elegem van a bezártságból. Ki kell jutnom a szabad levegőre! És mialatt odakint leszek, szeretném kipróbálni néhány ötletemet, amelyeken éppen dolgozom. Szeretném tanulmányozni az Antarktiszon élő fókákat. Tricker felsóhajtott. Minden egyes napon tudósok egész áradata próbált elkerülni a bázisról ilyen-olyan kifogással. Azt viszont még egyikük sem kérte, hogy sétálhasson egyet odafent, a kietlen, gyilkos jégmezőn. – Nézze, a környéken egy sem akad, ráadásul kutatók egész serege abajgatja már azokat a jószágokat – tiltakozott kissé bágyadtan. – Hát akkor eggyel több vagy kevesebb már nem számít – erősködött az Infiltrator, majd halkan hozzátette: – Nagyon kérem! Nem zaklatnám ezzel, ha már nem volna tényleg nagyon elegem. Egyszerűen nem szoktam hozzá, hogy állandóan zárt helyen legyek. A többiek valószínűleg még soha életükben nem voltak túrázni. Én viszont a hegyekben nőttem föl, és nem véletlenül hívják Montanát a hatalmas égbolt országának. – Kipréselt magából néhány könnycseppet, és nagyot nyelt, végül suttogva hozzátette: – Ki kell jutnom a szabadba… Tényleg így állt a helyzet, bár nem pont amiatt, amire hivatkozott, hanem a tervei érdekében, hogy élőlényeken is kipróbálhassa a mikroszerkezeteit. Ezenfelül üzenni akart a húgának is egy speciális rádiónyakörvön keresztül, amelyet az egyik szerencsés fókára akart felszerelni. Tricker hitetlenkedve nézte a színjátékot. – Továbbítom a kérését – közölte egyszerűen –, majd értesítem az eredményről. – Nagyon szépen köszönöm! – hálálkodott kissé sírós hangon Clea. – Nézze, kislány, azt azért tisztázzuk, hogy nem ígértem semmit!

– Tudom, de ha maga ráírja, hogy javasolja a kérés elfogadását, azt bizonyára figyelembe veszik, ugye? A férfi válasz nélkül rámeredt. Clea halványan elmosolyodott, esetlenül odaintett Trickernek, majd sarkon fordult, és kisietett a folyosóra. Lehet, hogy túljátszottam a szerepet? Idővel kiderül. Úgy sejtette, Tricker támogatni fogja a kérvényét. Ha másért nem is, hát azért, hogy megtudja, mire készül ő az Antarktisz jeges felszínén.

HUSZADIK FEJEZET Von Rossbach estanciája, Paraguay Dieter belépett a tágas nappaliba, ahol John elterülve feküdt a kanapén, és egy forráskódokat elemző szakkönyvet böngészett. Az osztrák szó nélkül egy csomagot dobott a fiú ölébe. John megrándult, mintha álmából ébredt volna, és felnézett von Rossbachra. – Ez meg mi? – kérdezte meglepetten. – Én csomagnak mondanám – közölte vigyorogva Dieter. – Köszönöm! – horkant fel John, és felugrott. – A szobámban leszek, ha keresnétek! Sarah az ajtóban találkozott a fiával. Miközben John elviharzott mellette, villámgyorsan odahajolt, futtában puszit nyomott az anyja arcára, és eltűnt. Sarah csodálkozva bámult utána, aztán von Rossbachhoz fordult, és kérdőn nézett rá. – Csomagot kapott attól a bostoni lánytól – magyarázta a férfi. Leült az egyik bőrfotelbe, és ölébe vette a többi küldeményt. – Áh, értem! – Sarah töprengve bólogatott, és lassan besétált a szobába. – Miféle lánytól? Ezúttal Dieteren volt a meglepődés sora. – Neked nem is mesélt róla? – kérdezte. Sarah megpróbálta elrejteni sértettségét, miközben leült megtermett házigazdájuk mellé. – Hát, nem! – Szája sarka szomorúan lekunkorodott, és felsóhajtott. –

Hiába, John tizenhét éves, ez egy lány, én pedig az anyja vagyok. Azt hiszem, természetes, hogy titkolózik. Dieter együtt érző tekintettel méregette. – De akkor is fáj, igaz? Amennyire meg tudta ítélni, a fiú szokatlanul szorosan kötődött az anyjához. Úgy látta, minden titkukat megosztották egymással, legalábbis eddig. Sarah elnémult egy percre, aztán kicsit felhúzta az orrát. – Őszintén szólva, egy kicsit tényleg fáj. – Ismét nagyot sóhajtott. – Igazából bosszant, bár valahol örülök neki, hogy van valakije. Jó lenne, ha a közelében volna. Tudod, mit? Mesélj róla! Von Rossbach megvonta tekintélyes vállát. – Nem sokat tudok az ifjú hölgyről. Az Interneten ismerkedtek meg. John bevette a csapatba, és megkérte, hogy figyeljen oda néhány titokzatos ügyre. Aztán, amikor elutaztunk az Egyesült Államokba, elvitte neki és az ottani társaságnak a Terminator processzorát. A lány a Massachusettsi Műszaki Egyetem hallgatója. Amikor személyesen is találkoztak, alighanem összemelegedtek. – Értem – mormolta Sarah töprengve –, azt hiszem, le kell ásnom a forrásig. ♦♦♦ John becsukta szobája ajtaját, feltépte a dobozt, és kihúzta belőle Wendy levelét. „Szia, édesem!” – ezzel kezdte. Hát ez hízelgő, örvendezett magában John. Egyetlen csók, és íme… Na persze, ők ketten már az első pillanattól fogva úgy érezték, hogy szorosan összetartoznak. A háromhónapnyi távollét a jelekből ítélve nem változatta meg a lány érzéseit, és ezt John rendkívül megnyugtatónak találta. A levél így folytatódott: „A múlt héten néhányan elmentünk New Yorkba, hogy részt vegyünk a New Day-show felvételén. Tudod, ez az a műsor, amelynek Ron Labane, az Új Ludditák vezetője a házigazdája. Hát, valami csodálatos volt! El sem tudom mondani, hogy mennyire fellelkesültem. Bárcsak ott lettél volna te is! Busszal utaztunk, körülbelül százan voltunk az egyetemről.” Százan? John felemelte a fejét, és a mennyezetre sandított. A Massachusettsi Műszaki Egyetem száz hallgatója elment az Új Ludditák műsorára? Akkor az a szervezet sokkal nagyobb vonzerővel és hatalom-

mal bír, mint korábban gondolta volna. A gondolat megdöbbentette. Azt hitte, hogy a mozgalom csupán egy újabb, jelentéktelen üstökös lesz a környezetvédelem egén, amely feltűnik, egy darabig fényesen világít, aztán egy évvel a felbukkanása után már a kutya sem emlékszik rá. De semmiképpen sem tartotta olyan társulatnak, amely képes magához vonzani az igazán értelmes embereket. Mint például Wendyt. Kihajtogatta a levelet, és tovább olvasta. „Meggyőződéssel vallom, hogy ez a fajta intelligens gépellenesség a válasz tengernyi problémánkra: a környezetszennyezésre, a nyomorra vagy akár a túlnépesedésre. Rögtön az elején be kell vallanom, hogy magam is fogadalmat tettem.” John ismét felnézett. Wendy fogadalmat tett? Mi az ördögöt akar ez jelenteni? Csak nem volt ittas? „Ha nem értenéd, hogy mi ez, nos, kissé kínosan érzem magam amiatt, hogyan magyarázzam el éppen neked. Tudom, meg kellett volna beszélnünk, bár ez rémes önelégültségnek tűnhet a részemről. És talán csak anynyit mondtál volna rá, hogy engem is magával ragadott a tömeg lelkesedése. De megtettem, és tartom magam az adott szavamhoz. Szóval, a fogadalom nem más, mint egy ígéret, hogy nem lesz kettőnél több gyermekem. Ha elválok, és újra férjhez megyek, és a második férjemnek nincs gyereke, akkor szülhetek még egyet. Bár az volna az ideális, ha a második gyermekem születése után leköttetném a petevezetékeimet. Az a kegyetlen igazság, hogy csakis ilyen áldozatok árán csökkenthetjük a lakosság létszámát. És a népességszám csökkentése még csupán az első lépés, mindennek az alapja.” John megborzongott, térdére fektette a levelet, és bal kezével megdörzsölte a homlokát. Jaj, istenem, Wendy, ha felfognád végre az igazságot! – kesergett magában. A jövőben nem a túlnépesedés, hanem éppen ellenkezőleg, az emberiség kihalásának veszélye lesz az első számú probléma. „Egyébként remélem, nem haragszol rám, amiért a saját fejem után mentem. De tudom, hogy te nagyon okos vagy, és bízom benne, hogy megértesz. Most ennyit erről, a többit szóban megbeszéljük. Képzeld el, New Yorkban elmentünk megnézni néhány nevezetességet, és láttam egy szobrot a Lincoln Centerben, amitől tátva maradt a szám. Egészen lenyűgöző alkotás, szeretném, ha te is megnéznéd. De a videofelvétel is elég jó, és a végén van egy „így készült” rész, ami szerintem nagyon érdekes. Remélem, hamarosan hallok felőled. Szeretlek, ölellek és csókollak: Wendy.” ♦♦♦

John előhúzta a videokazettát a dobozból, és szemügyre vette. A borítójára nyomtatott fotó egy eléggé különc formájú szobrot ábrázolt. A fiú nem volt különösebben elragadtatva tőle, mivel nem rajongott a modern művészetekért, de úgy vélte, hogy ha Wendyt ennyire elkápráztatta, akkor biztosan nem akármi. A doboz hátulján a művészt méltató szokásos szövegek, illetve kritikákból kiragadott mondatok sorakoztak egymás alatt. Hiába próbálta kisöpörni a fejéből, újra meg újra a gondolatai közé tolakodott az Ítélet Napja. Ha bekövetkezik egyáltalán. Viszont, ha bekövetkezik, akkor Wendy idealisztikus fogadalma elég nagy ostobaságnak ígérkezik. Ezzel együtt John csodálta őt a jövőbe vetett hitéért. Elmosolyodott, és megcsóválta a fejét. Aztán berakta a videokazettát a lejátszóba, és leült a fotelba, hogy végignézze a filmet. Az elején a narrátor elmagyarázta, hogy a Lincoln Center tulajdonosai hogyan és miért döntöttek a szobor felállításáról, majd bemutatták a bizottságot, amely megbízta Vladimir Hillt az alkotás elkészítésével. Ezt követte egy filmrészlet, amely felgyorsított felvételen mutatta magát a művet. A Táncoló Vénusz táncának láttán John álla leesett. A csillogó oszlop ide-oda ringott és hajlongott, néha magasra nyúlt, majd összezsugorodott. A felszínébe mélyedő lyukak hol kitágultak, hol pedig összehúzódtak. A szobor elevennek tűnt, a mozgása kecses volt és szemet gyönyörködtető. Aztán véget ért a tánc, és az „így készült” rész következett. A művész, aki csonttá fogyott a rákkal vívott küzdelem során, elmagyarázta a mű megalkotásának menetét. Kijelentette, hogy ha már fiatalon meg kell halnia, legalább megteremtette a világ legkülönlegesebb szobrát. Az interjú végén a leleplezés és az azt követő gála egyes pillanatait mutatták. A szinte felismerhetetlenül egészséges Vladimir mellett egy gyönyörű, fiatal nő állt, akiről kiderült, hogy ő a szobor anyagául szolgáló, úgynevezett intellimetál feltalálója. Eltartott egy pillanatig, mire John felismerte a mosolygó, iruló-piruló szépséget, aki idegesen igazgatta szemüvegét. Pontosan ez a mozdulat volt az, ami megragadta a figyelmét. A felismerés akkora erővel sújtott le rá, hogy néhány másodpercre elakadt a lélegzete. – Anya! – kiáltotta torkaszakadtából, amikor végre levegőhöz jutott. Nem kelt fel a fotelből, csak egyre hangosabban ordítozott. – Anya! Dieter! Gyertek ide! Most, azonnal! ♦♦♦

Odalent a nappaliban a két felnőtt összenézett. Egy pillanattal később mindketten előrántották pisztolyukat, és felrohantak a lépcsőn. – Mi van?! – ordította Sarah, miközben berobbant a szobába. John csak az ujjával bökött a tévére, mert képtelen volt megszólalni. Még az ilyenkor megszokott vicceket sem sütötte el az anyákról, akik lövésre kész fegyverrel törnek be a fiaik szobájába. Dieter és Sarah oldalra léptek, hogy lássák azt, amit mutatni akart. A következő másodpercben Sarah a padlóra rogyott, és térden állva meredt a rémisztő látványra, miközben mindkét kezét a szájára tapasztotta. A kimerevített filmkocka egy arcot ábrázolt, amelyről tudta, hogy élete végéig kísérteni fogja. Hogyan lehetséges? – jajgatott magában Sarah rémülten. Hiszen halott! Halott! Halottnak kell lennie! Senki sem élhette túl azt a robbanást, még akkor sem, ha előtte nem lövik szét a fél fejét. Nem szökhetett meg, egyszerűen lehetetlen volt! És mégis ő volt a képen. Serena Burns. Jordan Dyson egykori főnöke, a Cyberdyne biztonsági vezetője. Az új típusú Terminator. – Édes istenem… – nyögte, majd mélyet lélegzett, és felnézett Johnra. – Ugye, nem tévedek? – kérdezte a fiú halkan. – Sajnos, nem – válaszolta az anyja. Dieter a nő könyöke alá nyúlt, és talpra segítette. – Tehát még egy van belőle – állapította meg komoran. – Sosem fogynak el – jegyezte meg John, és bánatosan legyintett. Sarah pillanatok alatt összeszedte magát. Máris visszatért az ereje. Csípőre tette kezét, dacosan felszegte a fejét, és buzgón sorolta a teendőket: – Először is meg kell találnunk, hogy hol van, aztán kifürkésszük, hogy mire készül! – Azonnal megkeresem Wendyt – mondta John –, hátha tud róla valamit. Wendy a harmadik csengésre felvette. – Ásó-lapát temetkezési vállalat, akit mi temetünk, nem veti ki a föld! – hadarta vidáman a kagylóba. A háttérben valaki harsányan felröhögött. – Wendy? – kérdezte John hitetlenkedve. A szobájából telefonált. Hanyatt feküdt az ágyán, fejét a párnán nyugtatva. Már eléggé későre járt, ezért John tartott tőle, hogy esetleg felébreszti a lányt, de most megállapította magában, hogy feleslegesen aggódott. – Hoppá! – nyögte Wendy, aztán John hallotta, hogy a társaságában tartózkodókhoz beszél. – Hé, srácok, szükségem lenne némi magányra! Tiltakozó kórus válaszolt a kérésre. John úgy sejtette, hogy Snog és

csapata az, akik nem óhajtanak nyugovóra térni. Elmosolyodott, amikor sorban felidézte magában az arcokat. Eltartott pár percig, de végül Wendynek sikerült mindenkit kikergetni a szobájából. – Bocs, hogy eddig vacakoltak – mentegetőzött elfúló hangon, miután újra felvette a kagylót. – Még szerencse, hogy nem fülkéből beszélek – jegyezte meg John mosolyogva. Egy darabig mindketten hallgattak. John képtelen volt eltüntetni arcáról a mosolyt. Bár nem szóltak egymáshoz, még így is örült, hogy kapcsolatban lehet Wendyvel, hallhatja a szuszogását. Bizonyos értelemben véve először lehet együtt vele, három hosszú hónap után. – Nagyon hiányzol – törte meg a csendet végül a lány. – Te is nekem! Ismét hallgattak egy sort, aztán Wendy nem bírta tovább. – Miért hívtál? Megkaptad? – A csomagot? Igen, meg. Igazából pontosan ezért hívlak. Izé, találtam valamit, ami esetleg kapcsolatban lehet Skynettel – hadarta sietve, és kissé megborzongott, mert érezte, hogy eléggé ostoba módon köszöni meg a küldeményt. Megint szünet következett, amelynek végén Wendy csak ennyit mondott sóhajtva: – Igazán? – Igen – vágta rá John –, a végén, az „így készült” részben mutatják azt a nőt, aki feltalálta a szobor anyagát. Feltétlenül meg kell tudnunk róla minél többet. Például, hogy hol tartózkodik. Wendy egy szót sem szólt, de John érezte, hogy ezúttal más miatt hallgat, mint az imént. – Hahó, Wendy! – Itt vagyok. Én csak… én azt hittem, hogy a fogadalom miatt hívsz – mondta kissé csalódottan. John kis híján felnevetett. A fogadalom teljesen kiment a fejéből. Azt viszont megérezte, hogy a lánynak fontos, még akkor is, ha ő maga butaságnak tartja. – Mindig is tiszteletben fogom tartani a döntésedet – válaszolta gyengéd hangon. – Tudom, hogy nem egykönnyen döntöttél így. Szóval, ha azt hiszed, haragszom, vagy ilyesmi, hát nyugodj meg, mert cseppet sem. – Csak éppen nem érdekel – mondta Wendy, még az előbbinél is csalódottabban. – Ez nem igaz – tiltakozott John, hogy megnyugtassa. – Téged érdekel,

és engem is érdekel az, ami téged – sorolta ügyetlenül. Remélte, hogy a lány végre megnyugszik, mert sokkal fontosabb dolgokról akart vele beszélni. Wendy akkorát sóhajtott, hogy John fejhallgatója megreccsent. – Oké – mondta tompa hangon –, tehát mi a helyzet azzal a nővel? – Hát, furcsán hangzik, de halottnak kéne lennie. – Aha – sóhajtott Wendy, és szótlanul várta a folytatást. – Úgy gondoljuk, hogy nem egészen ember – közölte John óvatosan. – És mégis, miből? – Majdnem megölte az anyámat, de ehelyett mi öltük meg őt, erre most buliba jár, és szobrot avat. Ugye, megérted, hogy elfogott minket az aggodalom? – Hát, ez a buliba járás, ez tényleg fogós ügy… – A hangja továbbra is tompán, érdektelenül csengett, és John nem igazán tudta, mit kezdjen vele. – Ha jól sejtem, nem nagyon hiszel nekem – kockáztatta meg a feltételezést. – Nézd, John! Én láttam annak a nőnek az arcát, erre te azzal jössz, hogy kinyírtátok. Ami már önmagában is különös. Ráadásul azt állítod, hogy még a szoboravatás előtt végeztetek azzal a feltalálóval, aki a felvételek tanúsága szerint nagyon is jelen volt az ünnepségen. Szerinted mit kéne gondolnom? – Azt, hogy ez egy újabb bizonyíték Skynet jövőbeli létezésére – vágta rá John, miközben a gyomrát összeszorította az aggodalom. Kételkedik bennem? Most, ennyi hónap után? – gondolta kétségbeesetten, és kivágta az egyetlen aduját: – Különben mi újság, dolgoztok még a processzoron? Wendy nagyot szusszant, mielőtt válaszolt volna. – Hát, igen. Sőt, még haladtunk is valamennyit. De ez, John, ez annyira hihetetlennek hangzik! A valódi életben nincsenek összeesküvések! Ó, tényleg? Hát az enyémben bőséggel akadnak, kesergett magában a fiú. Minden erejével azon dolgozott, hogy visszafogja feltörni készülő haragját. Szüksége volt a lány segítségére, és azzal nem megy semmire, ha ordít vele. – Nézd – mondta határozottan –, szeretném, ha segítenél! Számíthatok rád? Wendy először hallgatott, majd halkan megkérdezte: – Valóban úgy gondolod, hogy azt a nőt Skynet küldte? – Teljesen meg vagyok győződve róla – válaszolta őszintén John, és visszatartotta a lélegzetét. – Utánanézhetek éppen – mondta végül Wendy. – Kérek pár percet,

hogy összeszedhessem a jegyzeteimet, aztán a Neten találkozunk. Amit találok, azt elküldöm e-mailben. – Előre is köszönöm – nyögte John megkönnyebbülten. Egy darabig hallgatta a csendet a vonal másik végén, majd óvatosan megkérdezte: – De ugye, nem haragszol? – Nem. Csak éppen meglepődtem. Gyere a Netre, ott találkozunk! – Oké… Wendy? – Igen? – Remélem, tudod, hogy szeretlek! – Szinte érezte, hogy a lány felderül, aztán meghallotta a hangján, hogy valóban mosolyog. – Én is szeretlek – válaszolta, és fürgén hozzátette: – Adj nekem tíz percet! – Oké, megkaptad! Szenvedélyesen elbúcsúztak, és letették a kagylót. John néhány percig mozdulatlanul hevert az ágyán. Wendy szereti. Igaz, emellett talán kissé őrültnek is tartja, viszont túlteszi magát ezen a problémán. John egyre csak mosolygott. Különös dolog a szerelem, mégis ez volt a legjobb érzés, amit valaha megtapasztalt. ♦♦♦ – Oké – írta Wendy a Fekete Buborék védelmében –, nem tudom, hogy mennyi hasznát veszitek, de sejtésem szerint szorosan kötődik ahhoz, amit tudni akartok. – Figyelek! – kopogta John. – Egy darabig sokat görcsöltem annak a Craig Kipfer nevezetű fickónak a számítógépével, de idővel sikerült áttörnöm a védelmét. Egyszer azt írta egy e-mailben, hogy „küldje a nőt az Antarktiszra”. Nagyjából ezzel egy időben részletes jelentéseket kapott Montanából. Például sok szó esett egy bizonyos nagybácsiról, aki a közelmúltban meghalt. Nekem nagyon úgy tűnik, hogy egy felsőszintű, szigorúan titkos kormányzati munkára kiszemelt egyén után érdeklődnek, méghozzá elképesztő alapossággal. – És ez az egész Clea Bennetről szól? – kérdezte John. – Neveket sehol sem említenek – válaszolta Wendy –, viszont Clea Bennet is montanai, és egy különc nagybácsi nevelte, aki nemrégiben elhunyt. Minden részlet egyezik. Szóval, mit gondolsz? – Azt, hogy előbb átnézem az anyagot, aztán meglátjuk. Nagyon köszönöm, Wendy! – Szívesen. Tudod, hogy bármikor segítek neked!

– Tudom. És köszönöm. Most viszont az lesz a legjobb, ha nekilátok. – Rendben. Majd találkozunk! Úgy legyen, gondolta John. – Szeretlek – írta sietve. – Én is szeretlek – válaszolta a lány, és kilépett. John azonnal belemerült a Wendytől kapott iratokba. A szöveg hivatalos volt, de érdekfeszítő. Már rögtön az elején belebotlott néhány adatba, amelyek egybevágtak azokkal, amelyeket a videofelvételen közöltek a különleges anyag feltalálójáról. Antarktisz? – töprengett John olvasás közben. Most mégis, mi a fenét csinálunk? ♦♦♦ Összegyűltek Dieter dolgozószobájában, hogy megvitassák a Wendytől származó információkat. A kényelmes szobát egyetlen lámpa világította meg, amelynek halvány fénye sejtelmes, intim hangulatot teremtett. Dieter nyitva hagyta a nagy, kétszárnyú erkélyajtót, így a lengedező szellő megtöltötte a helyiséget a kert illatával. Az osztrák az íróasztala mögötti hatalmas forgószéken ült, lábát egy alacsony iratszekrényen nyugtatta. John és az anyja jóval kisebb és egyszerűbb fotelekben ültek az asztal előtt. – Most ugratsz, ugye? – kérdezte Sarah, aki nem tűnt aggodalmasnak, sokkal inkább úgy látszott, mintha álmodozna. – Szerintem nincs miért odamenni. Keveset tudunk ahhoz, hogy csak úgy hipp-hopp elutazzunk az Antarktiszra. John elmosolyodott ennek hallatán. – Nézd anya, még mindig ez a legjobb nyom, amit eddig találtunk – oldalra billentette fejét az anyja irányába –, tehát, ha keresünk valakit, és előbukkan egy ilyen jel, te mit tennél? Sarah hosszú pillanatokig a padlót nézte, aztán felemelte a fejét, és megadása jeléül a magasba lendítette a kezét. – Elmennék az Antarktiszra – vallotta be kissé morcosan. Dieter egyetlen szót sem szólt, mióta John előadta a Wendytől kapott információkat. A fiú ránézett, és azt látta, hogy a férfi mélyen a gondolataiba merül. – Hahó! Nagyfiú! Von Rossbach résnyire vont szeme a fiúra siklott. – Te mit gondolsz? – kérdezte John.

Dieter előbb beszívta az ajkait, nagyot cuppantott, és csak ezután válaszolt: – Annak idején, közvetlenül a visszavonulásom előtt hallottam néhány kósza hírt arról, hogy valaki felépített egy szupertitkos laboratóriumot a jégen. Akkoriban azt hittem, hogy képletesen használják ezt a kifejezést. De a jelekből ítélve talán mégsem! – Lekapta lábát az alacsony szekrényről, és felegyenesedve odaszólt a társainak: – Szeretnék lebonyolítani néhány telefont, hátha kiderül valami. – Azalatt John és én utánajárunk, hogy milyen felszerelésre lesz szükségünk. – Azzal Sarah a fiához fordult, és rámosolygott. John a férfira nézett, aki villámgyorsan elkapta a tekintetét, és a falat bámulta. – Most mi van? – kérdezte Sarah, és rosszat sejtve hol az egyikükre, hol a másikukra pillantott. – Hááát… – John habozva elnyújtotta a szót. Támogatást keresve Dieterre nézett, de ő a tekintetét a nyitott erkélyajtón át a kertre függesztette. John visszafordult az anyjához, és megfogta a kezét. Sarah kissé meglepődött a szentimentális mozdulattól. Ő is Dieterre nézett, de a férfi konokul bámulta a virágokat, mire Sarah arca gyanakvó kifejezést öltött, és ismét Johnra figyelt. – Nézd, anya, te még nem vagy százszázalékos – kezdte John gyengéden, és nagyot sóhajtott. – Még nem vagy elég jó állapotban ahhoz, hogy elutazz az Antarktiszra. – Lassan lehajtotta a fejét, és mélyen az anyja szemébe nézett. Sarah-t elfogta a kétségbeesés, és elfordította a tekintetét. Azon kapta magát, hogy Dieter aggódó szemébe mered. – Oké! – nyögte Sarah, és megadón feltartotta a kezét. – Igazad van, még nem épültem fel teljesen. Te viszont, édes gyermekem, túl értékes vagy ahhoz, hogy kockára tegyük az életedet. Tehát ki marad nekünk? Mindketten Dieterre néztek, aki felnevetett a tekintetük láttán. – Oké, oké, de mielőtt eldöntenénk, hogy ki utazik, győződjünk meg arról, hogy egyáltalán mibe mászunk bele! – Ésszerűnek hangzik – állapította meg Sarah, azzal felállt, és maga után intette a fiát. – Hagyjuk magára a házigazdánkat, jó? – Azzal kimasírozott a szobából. John a nyomába eredt, és utánaszólt: – De ugye nem haragszol, anya? – Nem, John, nem haragszom! – Pedig úgy hangzik!

Nem, nem haragszom! – ismételgette magában Sarah, holott majdnem szétvetette a düh. ♦♦♦ Dieter elmosolyodott. Lehet, hogy nem haragszik, de nem is repes a boldogságtól, gondolta szomorúan. Mialatt ők ketten azon veszekedtek, hogy Sarah utazzon-e, vagy sem, az osztrák azon törte a fejét, hogy vajon felhívja-e régi barátját, Jeff Goldberget. Goldberg egy európai titkosszolgálatnál dolgozott, és annak idején számos hosszan elhúzódó műveletben a társa volt, amikor az egyes szolgálatok közösen göngyölítettek fel egy-egy ügyet. Végül arra az eredményre jutott, hogy feleslegesen aggódik. Sully mostanra biztosan kitálalt, de még ha nem is, egykori cégénél régóta tudnak arról, hogy összeszövetkezett a hírhedt Sarah Connorral. Ami azt jelentette, hogy Jeff is tud róla. Odalépett a szoba egyik falához, és levett róla egy vaskos keretbe foglalt festményt, amit nekitámasztott a könyvespolc oldalának. Néhány villámgyors mozdulattal kipörgette a nyitó kombinációt a falba rejtett széf számtárcsáin, és kinyitotta a vastag acélajtót. Félretolta az értékpapírokat és az apróbb-nagyobb értéktárgyakat, majd felnyitotta a széf mélyébe épített apró rekeszt. A belsejében egy mobiltelefon lapult. Jeffnek Bécsben volt egy ugyanilyen készüléke. Amikor Dieter visszavonult, úgy döntöttek, hogy kialakítanak egy privát kapcsolatot arra az esetre, ha egyiküknek szüksége lenne a másik segítségére. Akkoriban von Rossbach úgy gondolta, hogy inkább a társa lesz az, aki esetleg segítségre szorul, mivel ő továbbra is aktív maradt abban a veszélyes szakmában. Lerakta a telefont az asztalra, és bekapcsolta a számítógépét. Fellépett az Internetre, majd útnak indított egy kódolt üzenetet, amely több weblapon is átpattogott, mire elért a címzetthez. Aztán leült, és várt. Tudta, hogy eltart egy darabig, mire Jeff jelentkezik. ♦♦♦ Másfél órával később megszólalt a telefon. Dieter felkapta. – Halló! – Fogalmam sincs, hogy miért állok szóba veled! – Mert mindazok ellenére, amit hallottál rólam, tudod, hogy megbízhatsz bennem – válaszolta Dieter. – Ha megbízhatok benned, akkor miért tűnik úgy nekem, mintha átálltál

volna a másik oldalra? – kérdezte Jeff nem a megszokott, hanem eléggé feszült hangon. Dieter röviden fontolóra vette, hogy ha Jeff úgy akarta, akkor még az óvintézkedések ellenére is lehallgathatják a hívást. – Ennél azért jobban ismersz – válaszolta elutasító hangnemben. – Nos, milyen pletykákat hallottál? – Pletykák? Kétlem, hogy azok lennének. Én hivatalos jelentésekről beszélek, Dieter! – És miket csináltam ezek szerint a jelentések szerint? – Először is, menedéket adtál egy körözött szökevénynek – vágta rá Goldberg. – Mikor történt ez? – kérdezte von Rossbach, de gondolatban figyelmeztette magát, hogy jobb, ha óvatos, mert nincs értelme tovább bőszíteni a barátját. – Az te is átkozottul jól tudod! – hördült fel Goldberg. – Te voltál az, aki érdeklődtél felőle énnálam! Aztán azt állítottad, hogy nem stimmel a leírás. Én pedig természetesen hittem neked, mert miért hazudna nekem az én öreg barátom! Később meg azt hallom, hogy körbe-körbe száguldozol Kaliforniában, és segítőket toborzol neki! Dieter hallgatott, hogy összeszedje a gondolatait. Nagyjából tudta, hogy miket fog mondani Jeff, és úgy hitte, hogy felkészült minden érvére. De ebben a pillanatban megérezte, hogy hasznavehetetlenné vált valamennyi gondosan előkészített magyarázat, mert a java része hazugság volt. Nem hazudhatott annak az embernek, aki hosszú évekig védte a hátát életveszélyes pályafutásuk során. Már így is túl sokszor megtette. Mélyet lélegzett, és lassan kifújta a levegőt. – Nézd, tartozom neked egy bocsánatkéréssel – kezdte megfontoltan –, és igen, rájöttem, hogy ő az, de felkeltette a kíváncsiságomat, és úgy döntöttem, végzek egy kis nyomozást a magam szakállára. Különösen azután, hogy elküldted nekem annak a férfinak a képét, aki dettó úgy néz ki, mint én, és lemészárolt vagy tucatnyi zsarut. Nézd, Jeff, unatkoztam, és haszontalannak éreztem magam. Tudom, nem volt éppen okos vagy profi húzás, de addigra már kicsit megismertem a nőt, és még többet akartam tudni. Goldberg hosszú pillanatokig hallgatott. – Folytasd! – mondta végül, de a hangja nem árult el semmit. Dieter kissé megkönnyebbült. Legalább megadja neki az esélyt, hogy megmagyarázza. – Egy este átmentem a házához. – Dieter hangja kissé rekedtesre váltott, amikor felködlött benne az emlék. – Vittem egy kutyakölyköt a fiának. – A

szava elakadt, de erőnek erejével rákényszerítette magát, hogy folytassa. – Alig értem oda, megtámadtak minket. Egy állig felfegyverzett alak, aki pontosan úgy nézett ki, mint én. – Baromság! – robbant ki Goldbergből. – Bárcsak úgy lett volna, Jeff! Szívből kívánom, hogy bárcsak úgy lett volna! – Dieter ebben a pillanatban rádöbbent, hogy valóban mit adna érte, ha az egész történetről kiderülne, hogy csupán egy rossz álom. – De valóban megtörtént, Jeff! Az arca az én arcom volt, és nem volt benne több emberi vonás, mint abban a telefonban, amit a kezedben tartasz. Láttam a testét. Nincsenek belső szervei. Nincs benne más, csak fém, kábelek, memóriaegységek, ilyesmik. Szikrák repkedtek belőle, és elképesztően sok találat kellett ahhoz, hogy megállítsuk. – Teljesen hülyének nézel? – kiabálta Goldberg dühösen. – Mi a kurva isten van veled?! Dieter elhallgatott, miközben keményen ráharapott az alsó ajkára és lehunyta a szemét, mintha erős fájdalmai lennének. – Jeff – folytatta csendesen –, előkészítettem neked egy egész rakás hazugságot. Én akartam kinyomozni azt az ügyet, hogy megtudjam, meddig terjed Connorék befolyása. Ha valaki, hát te ismersz. Tudod, hogy nagyon meggyőző tudok lenni, ha akarok. Tíz perc alatt úgy elkábítottalak volna, hogy hittél volna nekem. De te megérdemled, hogy megtudd az igazat, így aztán vállaltam a kockázatot, és elmondtam. Goldberg erősen lihegett, a lélegzete szinte fütyült a telefonban. – Lószart! – zihálta. – Akár hiszed, akár nem, tudom, hogyan érzel – sajnálkozott Dieter. – Miért tálalnék eléd ilyen eszelős sztorit, ha nem volna igaz? Azt hiszed, nem tudom, mekkora őrültségnek hangzik? Akkor mégis miért próbálkoznék vele, ha nem volna igaz? Elhallgatott, és várt, hogy a régi barát megemészthesse az elhangzottakat. – Lehet, hogy a nő hülyített meg – mondta végül Goldberg –, Connor átkozottul vonzó tyúk! – A hangja óvatosnak tűnt, mindenesetre sokkal kevésbé volt ellenséges, mint az imént. – Igen, mindig is fogékony voltam a szertelen baromságokra és a szexi nőkre. Azért voltam olyan csapnivaló ügynök – jegyezte meg von Rossbach kissé gúnyosan. Goldberg rövid, ideges nevetést hallatott. – Hát, az mondjuk igaz, hogy egész tűrhető ügynök voltál. – Még most is az vagyok!

– Jó, ez tény. Viszont ez egy elmebeteg sztori, haver! Ezt tudod, ugye? – Mondd csak, Jeff, olvastad Sully jelentését? – Sully jelenleg, izé, pszichiátriai kivizsgáláson van. Tudtad, hogy közénk tartozik? – Kérdeztem volna, hogy olvastad-e a jelentését? – Oké, talált! – Figyelj csak, Jeff! Sarah Connor őrült, a fia őrült, és Sully is őrült. Most már én is az lettem? Mi van, ha ehelyett egész idő alatt igazat mondunk? Goldberg halkan sziszegett, majd kiköpte: – Nézd, haver, én ezt nem tudom megkajálni! Egyszerűen nem megy le a torkomon. – De legalább hajlandó vagy végiggondolni? Rövid, fájdalmas hallgatás után Goldberg felnyögött: – Igen. Azt még megtehetem. – Remek! Tudniillik szükségem van a segítségedre. Jeff nyersen felröhögött. – Te átkozott gazember, te! Még tíz másodpercet sem adsz, hogy végigrágjam magam az ügyön? – Úgy valahogy… – Hát, a fenébe is, azt sejtettem, hogy akarsz valamit, máskülönben nem nyúltál volna ehhez a telefonhoz. Igaz? – Eltaláltad, haver! – Von Rossbach kivárt, mert azt akarta, hogy Jeff kérdezzen. – Szóval, mit akarsz tőlem? – kérdezte Goldberg néhány pillanattal később. – Meg akarok találni valakit, akit valószínűleg elraboltak. – Mi a franc! Ha Sarah Connorról beszélsz, hát ő a saját akaratából távozott. Ha Silbermann dokiról, akkor mit gondolsz, kitől tudjuk, hogy a nő magától lépett le? Dieter arca megrándult. Szíve szerint elmondta volna az igazságot, de úgy vélte, hogy ezen az estén már éppen eléggé próbára tette Jeff türelmét. – Miről beszélsz? – kérdezte nyomban. Goldberg vészjóslóan hallgatott, aztán óvatosan megkérdezte: – Hát te nem is tudod? – Sarah Connor megint eltűnt? – kérdezte Dieter. – Amikor utoljára hallottam felőle, még az elmegyógyintézetben volt. – Ha nem tudod, hogy hol van és mit csinál, miért gyűjtesz neki segítőket? – kérdezte kihívó hangon Jeff.

– Mert még azelőtt megígértem neki, hogy eltűnt innen. Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy mennyire tettem jót vele. Nem sokat segített, hogy a Sector végigkergetett Kalifornián. Viszont most nem róla van szó! – Vagy úgy! – Jeff hangján érződött, hogy meghökkent. – Hát akkor? Felcsaptál testőrnek, vagy mi a fene? – Dehogy, csupán hagytam, hogy úrrá legyen rajtam a kíváncsiság. Egy Clea Bennet nevű nőt keresek, aki egy intellimetál nevezetű anyag feltalálója. Ebből csinálták azt a híres szobrot New Yorkban. – Ja, a Táncoló Vénusz, ez a neve. Haver, ne tudd meg, mekkora őrület van miatta! Mindenki arról beszél. Nancy egyfolytában rágja a fülemet, hogy mi is nézzük meg! – nevetett Goldberg. – Nos, Clea Bennet a közelmúltban eltűnt – magyarázta Dieter –, és erősen gyanítom, hogy az Egyesült Államok egyik kormányügynöksége kapta el. – Nem lehet, hogy ezt a gyanút azok sugallták, akikkel mostanában együtt vagy? Dieter elkeseredetten sóhajtott. – Nézd, Jeff, egy bizonyos Craig Kipfer nevű fickó jelentéseket kapott egy montanai hölgyről. Ezek az iratok olyanok, mintha Bennet életrajzát olvasnád. Kipfer kiadott valakinek egy parancsot, idézem: „küldje a nőt az Antarktiszra”. Hát, bennem megmoccant valami. Közvetlenül azelőtt, hogy elhagytam a Sectort, szállongott néhány pletyka arról, hogy valakik megépítettek egy hipertitkos kutatóállomást, úgymond „a jégen”. Tudsz erről valamit? Jeff mélyen hallgatott. – Hahó! – sürgette Dieter. – Elvileg még ennek a Kipfernek a létezéséről sem lett volna szabad hallanod – mondta végül Goldberg. – A legszigorúbban titkos csapatok egyikének tagja. Ami pedig azt a kutatóállomást illeti… Hosszas csend következett, de Dieter türelmesen kivárt, amíg a barátja folytatta: – Nem hiszem el, hogy eljár a szám, de… mindegy! Igen, ott van. Ismerjük a pontos helyét, de ettől eltekintve keveset tudunk róla. Egy dologban lehetünk biztosak, hogy nem végeznek nukleáris kísérleteket. Az amerikai partnerek megint nagyon jól takarják a lapjaikat. Goldberg ismét elhallgatott, Dieter várt. Belátta, hogy Jeff nincs könnyű helyzetben. Egyfelől ott volt a hivatali kötelesség, másfelől a régi barátság. A kettő között kellett választania. – De ugye nem akarod felrobbantani, vagy igen? – kérdezte végül sava-

nyúan Goldberg. Ezúttal Dieter nevetett, majd sietve közölte: – Frászt! Nem ez a terv! Meg akarom menteni a nőt. Feltéve persze, hogy nem a saját akaratából utazott oda. – Nocsak – hitetlenkedett Goldberg –, én meg már azt hittem, hogy kiszálltál a hősbizniszből! – Most akkor elmondod, vagy nem? – sürgette Dieter. – Csak ne kelljen megbánnom! – figyelmeztette Goldberg. – Nem fogod. Esküszöm! – nyögte Dieter, de biztos, ami biztos alapon gyorsan összefonta a középső és a mutatóujját. Végső soron, ki tudhatta? – Nos, az Antarktisz nyugati részén van – kezdte Jeff, és lediktálta a koordinátákat, majd röviden leírta a kutatóállomást. – A bázis beljebb esik a tengertől, úgy háromnapi járásra. – Köszönöm, Jeff. – Aztán öltözz melegen! Cudar az idő arrafelé! – Igenis, papa… És feltétlenül add át az üdvözletemet Nancynek. – Tutira – vigyorgott Jeff, majd rövid hallgatás után hozzátette: – Istenemre, Dieter, nagyon kérlek, ne csinálj semmi olyat, ami miatt megbánnám, hogy elmondtam. – Ne aggódj! – Csak tartsd észben! Oké? – Kezdesz öregedni, ha ilyenek miatt aggódsz – ugratta Dieter. – Csupán kíváncsi vagyok, ez minden. Szeretem a dögös rejtélyeket. – Ha hallasz valamit Connorról… – Nem fogok! – Na, jó! Ne robbants fel semmit, oké? – figyelmeztette Goldberg. – De hát az olyan jó buli! Jeff felszisszent, aztán elnevette magát: – Tudod, mit? Tényleg jó! Dieter is nevetett. – Viszlát, haver! És köszönöm! – Valamiért úgy érzem, hogy keservesen megbánom én még ezt! – panaszkodott Jeff, bár a hangja inkább tűnődőnek hangzott, mintsem aggodalmasnak. – No comment! Szia! – köszönt Dieter, és letette a kagylót. Lepillantott a koordinátákra, és azonnal rájött, hogy a tengerentúlon Goldberget bízták meg a bázis szemmel tartásával, máskülönben nem lettek volna keze ügyében az adatok. Szépen beletenyerelt. Elindult, hogy megnézze, hogyan boldogulnak Connorék. Közben azon törte a fejét, hon-

nan keríthetne megfelelő szállítóeszközt. ♦♦♦ Sarah felkapta a fejét, amikor Dieter megjelent John szobájának ajtajában. – Bámulatos, hogy mennyi weboldalon hirdetnek antarktiszi utakat – közölte a nő üdvözlés gyanánt –, nagyon felkapták. Ki gondolná? – Nekem Párizs kell! – jelentette ki John, miközben sebesen gépelt. – Hát, igen – bólogatott Dieter –, nekem is inkább Párizs való! – Én is mindig szerettem volna elmenni oda – mosolygott Sarah. – Apám szerint van valami különleges annak a városnak a levegőjében. Azt viszont hiába várjuk, hogy egy ennyire könnyen megközelíthető helyen dolgozzanak Skyneten. – Vagy egy ennyire kellemes tájékon – tette hozzá Dieter. – De legalább ott csinálnák, ahol melegebb van! – panaszkodott John, és megborzongott. – Igaz is – mondta az anyja –, még sosem éltél hideg éghajlaton, ugye, fiam? Majd indulás előtt feltöltjük fagyállóval az ereidet. John rápillantott. – Köszönöm, anya. Tudtam, hogy számíthatok rád! – Hát, mire valók az anyák? – sóhajtott Sarah elbűvölő mosollyal. – Hogy legyen kiket ünnepelni anyák napján? – kérdezte John, aztán lenyomta az entert, mire felzümmögött a nyomtató. Sarah könnyedén meglegyintette a fia vállát, és von Rossbachhoz fordult: – Nos, kiderítettél valamit? – Igen, létezik egy szupertitkos amerikai kutatóállomás az Antarktiszon – válaszolta a férfi. – Gyalog körülbelül háromnapi járásra van a parttól. Az építmény a felszín alatt rejtőzik, és néhány barakkot építettek a tetejére. ♦♦♦ Valamivel később John kivett néhány lapot a nyomtatóból, és Dieter kezébe nyomta őket. A férfi átfutotta a papírokat. – Hiszen ez rengeteg cucc! – állapította meg. – És képzeld, már leszűkítettem a listát a legszükségesebbekre – válaszolta John. – Elvégre nem divatbemutatóra készülünk. Főként az ennivaló az, ami aggaszt. Abból vagy egy tonna kell. Szerintem egyedül vajból napi

fél kilót kell megennünk. – A fagy kiégeti belőled a kalóriát – jegyezte meg von Rossbach, és hirtelen elhallgatott. – Mi a helyzet? – kérdezte Sarah. Belépett a szobába, és leült John ágyára. Dieter felkapta a fejét, tekintetük találkozott. John odafordult felé, mire a férfi ránézett. – Miért csináljuk mi ezt? – kérdezte váratlanul Dieter. – Nem tudjuk biztosan, hogy az a nő vagy Skynet valóban ott van-e. Lehet, hogy árnyékra vetődünk. És ezt pontosan miért is tesszük? Sarah és John úgy meredt rá, mintha hirtelen rázendített volna a Singing in the Rain-re. Aztán összenéztek, majd mindketten elfordították a tekintetüket. Sarah néhány pillanatig az alsó ajkát rágcsálta, végül a férfihez fordult: – Ha az a lény ott van, márpedig alapos okunk van feltételezni, hogy igen, akkor Skynet is ott lesz. Erről szól az egész história: a Terminatorok, az a Serena Burns nevű akármi, és ez az új teremtmény. Valamennyiük létezésének célja, hogy megvédjék Skynetet, és/vagy megöljenek minket. A kérdés csupán az, hogy ki sújt le elsőnek. – És mi a helyzet a kutatóállomás többi részével? – kérdezte Dieter. – Azért megyünk, hogy megsemmisítsük a lényt, és persze Skynetet. Semmi más. – Szóval, egyfajta célzott csapásról beszélsz? – kérdezte a férfi. – Ha lehetséges, akkor igen – bólintott Sarah. – Viszont mindenképpen meg kell tennünk. Ha megy célzottan, akkor jó. Ha nem megy, és az egész állomást fel kell aprítanunk öklömnyi darabokra, akkor azt fogjuk csinálni. – Vagyis megint a régi nóta, öregfiú… – tódított vidáman John. – A cél mindig ugyanaz, tök mindegy, hogy hányszor kell elérni! – Felsóhajtott, és erősen megborzongott. – Hát, legalább világot látunk! Dieter hosszas hallgatásba burkolózott, majd hirtelen felpattant. – Rendben, akkor most megyek, és gondoskodom egy hajóról. Miközben a dolgozószobája felé tartott, az járt a fejében, hogy Jeff egy szép napon meg fogja ölni. ♦♦♦ – Halló, tessék? – A nő hangja kissé fátyolos volt és hívogató. Ezt a hangot arra tervezték, hogy incselkedjen és sejtessen. – Szeretném meghívni vacsorázni! – Dieter! – kiáltott izgatottan Vera Philmore. – De jó, hogy végre hal-

lom a hangját! Hol van most, drágaságom? – Azt inkább nem árulnám el – válaszolta Dieter óvatosan –, de, ahogy mondtam, szeretném meghívni vacsorázni. – Hová és mikor? – dorombolt a nő. – Tierra del Fuegó környékére. Vera hangosan felkacagott. – Mondja, egyáltalán vannak arrafelé éttermek? – Akad néhány jóféle! – Dieter felkapott egy tollat, és izgatottan dobolt vele az asztalon. – De be kell vallanom, szívességet szeretnék kérni magától. – Óh, tudtam, hogy csapdát állít! – jegyzete meg Vera kissé gúnyosan. – Most már talán legfőbb ideje lenne, hogy én is csapdába csaljam magát! – Vigyázzon, Vera, még a végén elijeszt! A hölgy rekedten felkacagott. – Nos, mit szeretne, édesem? Remélem, nem még több pénzt! – Szó sincs róla – sietett megnyugtatni Dieter –, viszont inkább szemtől szembe mondanám el! A játékos, évődő tónus nyomban eltűnt Vera hangjából. – Vagyis ez most komoly dolog? – Igen – közölte Dieter –, de az, amit kérek, nem sodorja veszélybe sem önt, sem pedig a legénységét, leszámítva persze a tenger és az időjárás viszontagságaiból eredő kockázatot. – Értem. Dieter várt, hogy Vera végiggondolhassa, majd rákérdezett: – Járt már valaha a Tierra del Fuegóban? – Természetesen nem, drágám! – vágta rá Vera, és ismét felkacagott. – Nem kimondottan békés üdülőkörzet, ugye? – Nincs a világon hozzá fogható! – biztosította von Rossbach. – Édeském, ezen a bolygón vagy kéttucatnyi pokollyuk követeli magának ezt a jellemzést. De ez még nem jelenti azt, hogy kíváncsi vagyok rájuk! – A nő mélyet sóhajtott. – Rendben! Hol és mikor? – A fővárosban, Ushuaiában. Mához két hétre? – Ott leszek – jelentette ki határozottan Vera. – De annak nagyon szuper vacsorának kell lennie, kicsikém! – Gondoskodom róla – ígérte Dieter. – Hotelben fog megszállni, vagy… – Természetesen a jachtomon, drága! Pontosan ezért vettem, tudja, hogy megkíméljem magam a pocsék szállodáktól! Nos, hamarosan találkozunk – búcsúzott a nő, és bontotta a vonalat. Dieter is letette, aztán hirtelen újra felkapta a kagylót, és tárcsázta annak

az étteremnek a számát, amelyet az utazási iroda ajánlott. Forrón remélte, hogy megfelel a hírnevének. Nem akart egy rossz vacsora miatt elveszteni egy remek kapcsolatot.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET Hartford, Connecticut Amikor Ron Labane beért Hartfordba, remekül érezte magát. A jókedvét még a hanyatlás hangulata sem tudta elvenni, amit a lepusztult környék árasztott. Vidáman méregette az út mentén sorakozó elhagyatott gyárakat és a textilipar letűnt fénykorából itt maradt hosszú raktárakat. A kocsi rádióját egy klasszikus rockot sugárzó adóra hangolta, és ujjaival lelkesen ütötte a Dreamboat Annie ritmusát a kormányon. Nagyobb léptekkel haladt, mint annak idején remélni merte. Immáron két ökopárti szenátoruk és nyolc kongresszusi képviselőjük volt Washingtonban. Jó néhány állami tisztviselő az ő zászlaja alól került ki, de még öt ökopárti kormányzójuk is volt – kettő a nyugati, három a keleti parton. Tíz évvel korábban ez az egész még nem létezett. Kellemes izgalommal töltötte el a felismerés, hogy az Egyesült Államokban megszűnőben van a kétpártrendszer. Megjelent a színen egy harmadik, jelentős politikai erő is, és ez az ő befolyásának köszönhető. A New Day-show, a könyvek, a klubok, az új magazin, vagyis az ő munkálkodása átalakította több millió amerikai gondolkodásmódját. Az egész az ő nagyszerű látomásainak köszönhető. Ron boldogan vigyorgott. Nem csupán remekül, hanem egyenesen legyőzhetetlennek érezte magát. Éppen indulni készült, hogy beszédet mondjon a hartfordi egyetemen, amikor váratlanul betoppant hozzá Sebastian Macmillan, az Ökopárt elnöke, és három kollégája. Színtiszta öröm töltötte el, amikor felidézte magában a találkozót.

New York – Mr. Labane – köszöntötte MacMillan –, jól tudjuk, hogy nem számított ránk, de azt reméltük, hogy néhány percet ránk tud áldozni az értékes idejéből. Ron meglepetten végigmérte az ajtóban álló, professzoros megjelenésű férfit és három társát, aztán szélesen elmosolyodott. – Hát persze, jöjjenek be! – mondta. Félreállt, és szerény, ám mégis elegáns nappalija felé intett, amelyet kézzel készített, a harmadik világból származó szőttesek díszítettek, és amelynek levegőjét átjárta a természetes anyagú bútorok illata. – Szabad a kabátjukat? – Nem, köszönjük, nem maradunk sokáig – válaszolta az elnök, és felfigyelt az előszoba komódján álló aktatáskára. – Ha jól látom, éppen indul valahová. – Igen, Amherstbe, fel Massachusettsbe. Beszédet mondok az ottani egyetemen. – Mentegetőzve kuncogott. – Tudják, nem szeretnék abba a hírbe keveredni, hogy csak az elit egyetemekkel állok szóba. A három férfi és a nő úgy meredt rá, mintha valami nagy-nagy bölcsességet mondott volna. – Nos, pontosan az ön egyenlőségre való törekvése az egyik oka annak, hogy felkerestük – közölte MacMillan. – Kérem, jöjjenek, és foglaljanak helyet! – hívta őket Ron, és bevezette vendégeit a nappaliba. Végigmérte őket, miközben leültek. Az a hír járta, hogy az elnök több tucat példányt vásárolt a Sikeres öltözködés című könyvből, és megkövetelte, hogy pártjának valamennyi tisztviselője úgy forgassa ezt a művet, mint a Bibliát. Kétségkívül előnyükre vált. A kollégáknak meg sem kellett szólalniuk, már a megjelenésükből fakadóan intelligensnek néztek ki. Most viszont profinak, és ebből eredően megbízhatónak látszottak. Ron tekintete összeakadt MacMillanével. Úgy érezte, ezzel a férfival együtt tudna dolgozni. Megjegyezte magának, hogy feltétlenül meg fogja hívni a műsorába. – Rögtön a tárgyra térnék – mondta az elnök. – Úgy fest a helyzet, hogy az egyik New York-i önkormányzati képviselőnk körülbelül tíz hónapon belül Washingtonba költözik. Szeretnénk, ha ön lenne a következő jelöltünk arra az állásra. Ron őszintén meglepődött. Arra számított, hogy szívességet akarnak kérni tőle, erre tessék, épp az ellenkezője történik.

MacMillan melegen rámosolygott, és folytatta: – Áttanulmányoztam a pályafutását, Mr. Labane. Logikusnak látom, hogy az ön számára a következő lépés egy közhivatal legyen. A környezetvédelem ügye iránti feltétlen odaadása önzetlen és kétségbevonhatatlan. A közvélemény szemében ön egy hős! Így aztán természetes vezetője mindazoknak, akik magukénak érzik az ügyet. Azt szeretnénk, ha továbblépne, és hatalommal felruházott vezető válna magából. Az elnök térdére fektette az aktatáskáját, és előhúzott belőle egy vékony mappát. – A pártunk elvégeztetett egy közvélemény-kutatást. Arra voltunk kíváncsiak, hogy mennyire tetszik az embereknek az ön jelöltségének gondolata. Felé nyújtotta a papírokat, amelyeket Ron átvett, majd a többiekre pillantott. Lassan, mosolyogva bólogattak, mire kinyitotta a mappát. Egy pillanattal később döbbenten felkapta fejét, és az elnökre bámult. MacMillan jóindulatúan mosolygott. – Még sosem kaptunk ehhez fogható eredményt, valahányszor meglebegtettünk egy-egy nevet – közölte a fejét csóválva. – Ahogy azt ön is láthatja, nem korlátoztuk a kérdezést a párttagokra. Ha elfogadja az ajánlatunkat, simán megválasztják. Elsöprő fölénnyel. Ron végre elmosolyodott, és halkan füttyentett. Képtelen volt megállni, kiszakadt belőle az ideges nevetés. – Hát, ez nagyon, de nagyon hízelgő! – nyögte végül. – Nem kérünk azonnali választ – mondta sietve MacMillan, és védekezőn felemelte a kezét. – Minden bizonnyal szeretné végiggondolni. Ezen fikarcnyit sem csodálkozunk, mivel ez egy hatalmas lépés lenne, és nyilván jelentős változásokkal járna az ön életében. Azzal az elnök felállt, és társai követték a példáját. MacMillan lépett egyet előre, és kezet nyújtott Ronnak, aki megkésve felugrott, és megragadta a kezét. – Nem kérünk mást, csak hogy gondolja végig alaposan. Mi valamenynyien úgy véljük, hogy eljött az idő. Ron lelkesen rázogatta a férfi kezét. – Biztosra vehetik, hogy megfontolom – válaszolta túláradó örömmel –, de megmondom őszintén, most nagyon felkavarodtam! – Tehetetlenül széttárta a karját. – Jószerével azt sem tudom, hogy mit mondjak! – Egy egyszerű igent! Forrón remélem, hogy igent fog mondani. – MacMillan rámosolygott, majd lassan elindult az ajtó felé. – Úgy gondolom, néhány év múlva ez az ország készen áll arra, hogy a pártunk elnökje-

löltet állítson – jobb kezét Labane vállára tette –, és nekünk mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy eljöjjön az a nap! Megállt, és Ronra pillantott. – Az bizonyára csodálatos nap lesz az országunk számára – hadarta Labane, miközben kissé szédelegve arra gondolt, hogy lám, máris úgy beszél, mint egy politikus. Az elnök úgy vigyorgott, mintha belelátott volna a fejébe. – A telefonszámainkat megtalálja azon a dosszién – közölte búcsúképpen MacMillan, azzal még egyszer kezet nyújtott. – Jó éjszakát! A másik három párttag felsorakozott az elnök mögött, mindhárman határozottan kezet fogtak Ronnal, miközben mélyen a szemébe néztek. Udvarias köszönéseikből kitetszett, hogy nagyon élvezték a rövid találkozót. Miután becsukta mögöttük az ajtót, Ron lerogyott az előszobában álló székre. Hosszú percek múltán rájött, hogy céltalanul bámul a semmibe. Aztán elvigyorodott, amikor átvillant agyán a gondolat, hogy nem a semmibe mered, hanem a jövőbe.

Hartford Újra meg újra átsöpört rajta a már-már kéjes öröm. A közvéleménykutatás adatai azt mutatták, hogy a New York-i szavazók egyöntetűen őt választanák. – Egyöntetűen! – mondta hangosan, és felkacagott. Mámorító dolog történt vele. Vajon a demokraták lesznek a következők? Nem mintha elfogadta volna az ajánlatukat. Úgy sejtette, hogy a támogatottsága nem lenne egyöntetű, ha a demokraták jelölnék. A támogatottsága! Kétségkívül máris úgy gondolkodik, mint egy vérbeli politikus. Ami azt jelenti, hogy ezt a szerepkört nekem találták ki, nyugtázta magában elégedetten. Miközben lekanyarodott az autópályáról, és beállt az ócska motel parkolójába, visszafogta magát. Sokkal, de sokkal óvatosabbnak kell lennie. Talán az a legjobb, ha ez lesz utolsó. Az utolsó annak a több száz titkos találkozónak a sorában, amelyeken az elmúlt évek során részt vett. A megbeszélések célja az volt, hogy megadja a végső, apró lökést azoknak, akiknek amúgy sem kellett sok, hogy cselekedjenek. De a jelenléte sokat nyomott a latban. Segített visszatartani még a legag-

resszívebb és legdühösebb szélsőségest is attól, hogy túl erőszakos legyen. Ezalatt irányt mutatott, és ideálokat adott nekik, olyan ideálokat, amelyek immár hosszú ideje az újságok címlapján szerepeltek. Néhányan terrorista hálózatnak tartották a csoportot, mialatt Ron a saját szervezete toldalékának látta őket, amely képes és hajlandó elvégezni olyan munkákat is, amelyekre az átlagember nem volt kapható. A kocsiban ülve fürkészte a találkozó helyszínéül szolgáló faházat. Talán mégsem kellene bemennie oda. A sok mániákus közül, akikkel az évek folyamán kapcsolatba került, egyedül ők voltak azok, akiktől valóban félt. De legalább nem öltek meg senkit. Legalábbis egyelőre. Mindenesetre nem tudott konkrét esetről. Viszont amikor a szemükbe nézett, jól látta, hogy gondolatban már ezreket lemészároltak. A pokolba is, annyira gyűlölték az emberi nemet, hogy még egymás társaságát is kizárólag az ügy iránti elkötelezettségük miatt viselték el. Arra viszont Ron fokozatosan rájött, hogy nem ugyanazt értik „az ügy” alatt, mint ő. Türelmetlenül dobolt ujjaival a kormányon, és érezte, hogy minél tovább vár, annál jobban vonakodik megjelenni a találkozón. Kellően óvatos volt, így nem kellett aggódnia amiatt, hogy a politikai karrierje összeomlik, mert valaki megpillantja ezeknek az alakoknak a társaságában. Ha lebukik, még mindig mondhatja azt, hogy megpróbálta megzabolázni őket – és úgy gondolta, hogy hinnének neki. A gond csupán az volt, hogy nem bízott bennük. Amikor ránéztek, a szemükből csak úgy sütött a gyűlölet. Igaz, csüngtek a szavain, és megtették, amire utasította őket, de valahányszor találkozott velük, szinte a bőrén érezte az undorukat. Maga elé képzelte a csapatot úgy, ahogy utoljára látta. Fiatalok voltak, valamennyien fehérek. Három nő és négy férfi. A valódi nevüket nem árulták el, csupán a magukra aggatott neveiket ismerte: Szauron, Vészbanya, Gonosz, Veszett Kutya, Halál, Gyűlölet és Ork. Mind a heten fakó bőrűek voltak és soványak. A hajuk állandóan szanaszét állt, és enyhe izzadságszag terjengett körülöttük. Egészében nézve úgy festettek, mintha a föld alatt éltek volna. Ron elmosolyodott erre a gondolatra. Bizonyos értelemben valóban rejtőzködő életmódot folytattak. De legfőképpen a harag jellemezte őket. Az izmaik, az egész testük állandóan megfeszült a haragtól. Rendszerint közömbös képet vágtak, de a tekintetük másról árulkodott. A szemükben valósággal tomboltak az érzelmek. Soha egyikük sem beszélt a családjáról vagy a múltjáról, így aztán Ronnak fogalma sem volt arról, hogy miféle erők alakították őket azzá a

két lábon járó veszedelemmé, amivé lettek. Viszont szabadon beszéltek az iskolázottságukról. Mindannyian okosak voltak, és a legtekintélyesebb egyetemekre jártak. És mindegyik azt hiszi, hogy ő a csoport legzseniálisabb tagja, ennélfogva neki jár a vezéri cím, gúnyolódott magában Ron. Nála is okosabbnak hitték magukat. Nem kellett lángésznek lennie ahhoz, hogy rájöjjön, menynyire irigylik, és mennyire féltékenyek a befolyására – amit rájuk és másokra gyakorol. Ők is erre a befolyásra áhítoztak. Önkéntelenül megborzongott, és kihúzta a kulcsot a gyújtáskapcsolóból. Nem javít a helyzeten, ha tovább vár. Odasétált a faház ajtajához, és az előre megbeszélt módon bekopogott: két koppantás, szünet, egy kopogás, szünet, öt kopogás, szünet, végül egy koppantás. – Ki van ott? – kérdezte bentről egy nyers férfihang. – Csokis muffint hoztam – dörmögte Ron fáradtan. Az ég szerelmére, hiszen volt kukucskáló az ajtón! Az ajtó kitárult, és Labane hangos sóhajtás kíséretében belépett a sötét szobába, majd becsukta maga mögött az ajtót. – Valaki csinálna egy kis fényt? – kérdezte magára erőszakolt türelemmel. Vészbanya felkapcsolta a széke mellett álló lámpát, és szívből jövő megvetéssel meredt a jövevényre. – Késett – mondta a nő dermesztő hangon. – Feltartottak – közölte Ron higgadtan. Odalépett az ágyhoz, és ráereszkedett. Majdnem ráült az ágyon heverő Szauron lábára, mert a dicső úriember nem méltóztatott megmozdulni. – Ahogy tudtam, jöttem. – Kit érdekel? – rikácsolta Vészbanya a maga szirénaszerű fejhangján, és villámló tekintettel méregette Ront. Ő talán még a többieknél is jobban hajlott arra, hogy minden megjegyzést személyesnek vegyen. – Gondoltam, kíváncsi a magyarázatra – vágott vissza Ron, és gondosan vigyázott, nehogy bocsánatkérő hangsúllyal mondja. Úgy döntött, hogy innentől kezdve magától egyetlen szót sem szól. Ők hívták ide, hát akkor tessék, mondják el, mit akarnak. Labane úgy vélte, lehet valami a hallgatás hatalmáról szóló régi, buddhista bölcselkedésben. Ha eléri, hogy ők szólaljanak meg először, lépéselőnybe kerül. Egyre csak várt és várt, miközben úgy érezte magát, mint egy postás, aki azon kapja magát, hogy egy udvar közepén áll, és fél tucat dobermann vicsorog körülötte. Hosszas, vészjósló hallgatás után Ron talpra állt, és az ajtó felé indult. – Igazán köszönöm, hogy meghívtak erre a közös meditációra – gúnyo-

lódott –, de még több órányi autózás vár rám, amelyet újabb találkozók követnek. Szóval, ha mást nem óhajtanak… – Üljön vissza! – szakította félbe Gyűlölet, akinek monoton hangját most fenyegetés árnyalta. – Eszemben sincs! – vágott vissza Ron, és összefonta mellén a karjait. – Kapnak tőlem még két percet, aztán lelépek. Tehát, mit akarnak? – Most, hogy immár politikai mágusokkal találkozgat, úgy gondolja, hogy kár miránk pazarolni az idejét? – kérdezte Szauron. Ron odakapta a fejét, hogy megnézze magának a férfit, közben átjárta a vérfagyasztó rémület. Ekkor döbbent rá, hogy Ork hiányzott a csapatból. Azonnal kapcsolt. Vajon mióta tartják megfigyelés alatt? Végigfutott a hátán a hideg. Szauron gúnyosan végigmérte. Ez a férfi olyan volt, mint a jégcsap – szinte mindig elrejtette a valódi érzéseit. Ezúttal viszont nagyon is kimutatta. – MacMillan és az ő talpnyalói – mondta utálkozva –, de nem maradtak sokáig. – Valóban – biccentett Labane –, elmondták, amit akartak, és távoztak. – Végighordozta tekintetét az ellenséges arcokon. – Az érkezésük legalább annyira meglepetett engem is, mint önöket. – Minket nem lepett meg – hördült fel Vészbanya, és úgy nézett rá, mintha egy légypiszkot látna a falon. – Ezért hívtak ide? Hogy megvitassuk az ajánlatukat? – kérdezte Ron, és megpróbálta elrejteni előlük, hogy mennyire zavarban van. – Máris eladta a lelkét? – kérdezte Halál, és lehajtott fejjel, sötét hajának függönyén át, sandán felnézett rá. Ron felhorkant, de állta az össztüzet. – Felajánlották a támogatásukat, ha az ő színeikben indulok az önkormányzati választásokon – válaszolta, bár ezt már valószínűleg ők is tudták. – És? – kérdezte Veszett Kutya érdektelen, színtelen hangon. – Azt mondtam nekik, hogy fontolóra veszem. Gonosz felszisszent. Ron ránézett, és felvonta a szemöldökét. – Na, itt jön az ocsmányság! – fröcsögte a nő. – Nem, itt jön a pénz! – javította ki Veszett Kutya. Gonosz olyan pillantást vetett a társára, hogy Ron azt hitte, leég a férfi haja. – Rosszul látják, én úgy mondanám, hogy itt jön a hatalom – szólt közbe Labane. – Hatalom, hogy megváltoztassuk a dolgokat? – kérdezte Veszett Kutya

gúnyosan vigyorogva. – Hatalom, hogy helyrehozzunk mindent, ami rossz, és jobbá tegyük a világot? – Pontosan – Ron töprengve bólogatott –, mi másért szeretnék hatalomhoz jutni? Gondoljanak bele, mennyi jót tehetnék az ügyért, ha jelentősen megnőne a befolyásom! Elfogta egy különös érzés. Bár meg sem moccantak, most mégis mintha utálkozva elhúzódtak volna tőle. – Ezt mondják azok, akik máris elszánták magukat, csak még kifogásokat keresnek a kapzsiságukra – állapította meg Szauron. – Már így is jelentős a befolyása azzal a kisded tévéműsorral. – De ha a befolyás mellé hatalom is társul, sokkal messzebbre juthatunk – makacskodott Labane –, és előre nem lehet megmondani, meddig vezet ez az út felfelé. Úgy vélem, ezzel pompás lehetőséget kap az ügyünk. Ők hatan sorban egymás szemébe néztek körülötte. – Gyanítom, hogy nekünk egészen mások a céljaink! – förmedt rá végül Halál. – Mi valamennyien meg akarjuk menteni a bolygót! – kiáltott Ron kétségbeesetten, A csapat tagjai ismét összenéztek. – Pompás! – hördült fel Ron. – Már látom, hogy miről szól a dal. Akkor a jövőben szépen felejtkezzenek meg rólam! Én most kiszállok! – Ron – szólt utána Szauron, amikor Labane keze már a kilincsen volt –, arra az esetre, ha esetleg átcikázna a fején a gondolat, szeretném lebeszélni arról, hogy esetleg ellenünk forduljon. Az nagyon rossz ötlet lenne! – Én tudom, hogy mi a lojalitás! – vágott vissza keserűen Ron. – Ha politikusnak áll, ez lesz az első dolog, amit elfelejt – jegyezte meg gúnyosan Veszett Kutya. – Mi végeztük magának a piszkos munkát, és jobb lesz, ha vigyáz! – figyelmeztette Halál résnyire vont szemmel. – Tudják, mit? – dacolt velük Labane. – Ne hívjanak, majd én jelentkezem! – Kösz, hogy benézett, Ron! – kiáltott utána Szauron, közvetlenül azelőtt, hogy Labane bevágta maga mögött az ajtót. Egy darabig csend uralkodott a szobában, aztán Vészbanya megszólalt: – Már átállt a másik oldalra. Csak még nem tud róla. – És soha nem is fog ráébredni – tette hozzá Veszett Kutya. – Az efféle felismerésekhez sok idő kell! – Halál az árulókra! – mordult fel Vészbanya. Megint egymás szemébe néztek. Ezúttal valamennyi arcon mosoly ült.

A 91-es úton, Massachusetts államban Ron sokkal jobban érezte magát, miután a háta mögött tudhatta Connecticutot. A csoporttal való minden egyes találkozás felért egy istenítélettel, de ezen az estén… Ma este valami megváltozott. A gondolat, hogy megfigyelték, úgy hatott rá, mint egy ökölcsapás. Hogyan merészeltek ezek az émelyítő, pitiáner szemétládák kémkedni utána? Vajon mióta ment ez így? És vajon meddig merészkedtek? A gondolat megrémítette, és a haraggal vegyes félelemtől kiverte a jeges verejték. Vajon betörtek a lakásába is? Nem, az nem lehet. Egészen biztosan észrevette volna. Ráadásul szép summát fizetett azért, hogy egy első osztályú őrzés-védelemmel ellátott házban éljen. Egy dolog volt meglátni, amint MacMillan belép a házba, és kitalálni, hogy hová tart. Viszont egészen más dolog behatolni egy lakásba. Tekintete a visszapillantó tükörre ugrott, hogy megnézzen egy hátulról közeledő autót. Gyomrát összerántotta a félelem. Vajon ők jönnek mögötte? Készülnek valamire? Amikor a jármű elhúzott mellette, látta, hogy egy nyitott platós kisteherautó, amelynek fülkéjébe a hátsó üléssor mögé egy majdnem két méter hosszú fekvőalkalmatosságot is beépítettek. A kemény priccs révén egyes körökben „félrelépő-járgány” volt a kocsitípus beceneve. Ron izmai elernyedtek, és ahogy kissé ellazult, szinte leeresztett. A banda szigorú erkölcsű tagjai még alaposan elmaszkírozva sem használnának efféle járművet. Nyugalmat kényszerített magára. Nincs semmi okuk, hogy végezzenek vele. Sosem árulta el őket. És most már nem is lesz szükség megelőző lépésekre. Az ő visszatartó, fékező hatása nélkül egy hónapon belül a börtönben végzik. A legvalószínűbb, hogy szép sorban feladják egymást. Még hogy zsenik lennének! – bosszankodott magában Labane. Megcsóválta a fejét. A gyakorlati érzék szinte teljes hiánya jellemzi mindannyiukat. Nem tartanak ki annyi ideig, hogy gondot okozzanak. De ha mégis… nos, ismert néhány embert, akik megoldhatták a problémát.

Hotel Viktória, Amherst, Massachusetts Labane belépett agyondíszített, élénk színekben pompázó lakosztályába.

Zakóját a szófára hajította, letépte magáról a nyakkendőt, és azt is ledobta. Bement a fürdőszobába, könyékig feltűrte az ingét, kigombolta az ingnyakát, aztán megnyitotta a hideg vizet. Alaposan megmosta az arcát, majd megszárítkozott a szálloda egyik fényűző kivitelű törölközőjével. Felpillantott, és szemügyre vette arcát a tükörben. A kimerültség tisztán kiült a vonásaira. Az esti találkozó tovább tartott, mint tervezte, de legalább jó volt a társaság. Napközben részt vett a hagyományos egyetemvárosi túrán, amit az egyetem klubjaiban tartott, kihagyhatatlan beszélgetések követtek. Aztán jött a helyi sajtónak adott interjú, egy munkaebéd a rektorral és a tanszékvezetőkkel, továbbá a környező főiskolák és egyetemek képviselőivel, s csak ezután állt fel a színpadra, hogy megtartsa beszédét. A végén következett az állófogadás őrülete, amelynek során százak várták, hogy bemutatkozzanak neki, és beszéljenek vele néhány szót, mialatt ezrek figyelték illő távolságból, mintha valami különös kiállítási tárgy lett volna. Örült, hogy végre egyedül lehetett. Visszament a szobába, és elterült az egyik hatalmas, kényelmes fotelben. A vastag, puha párnák engedtek a súlyának, és Ron szinte teljes testével beléjük süppedt. Felvette a telefont, és rendelt egy kávét. Jól tudta, hogy egy átlagos vendéget ilyen késői órán már nem szolgáltak volna ki a szobájában, de ő a státusza révén mindent megkaphatott. Elégedetten mosolygott. Fáradt volt, de megérte. Hihetetlen élvezettel nézte a fiatal arcokat. Jó volt látni, hogyan csüngnek minden egyes szaván, és mélységes örömmel töltötte el a tudat, hogy ezek az ifjak már az ő filozófiájának megfelelően alakítják az életüket. Lehunyta a szemét, kezeit a hasán nyugtatva összefonta ujjait, és nagyot sóhajtott. Ennél jobban már nem is alakulhat a sorsa. Az ajtó felől diszkrét kopogást hallott. – Szobaszerviz! – közölte egy hang. – Jöjjön be, nyitva van! – szólt vissza Ron anélkül, hogy odanézett volna. – Csak tegye le a dohányzóasztalra! Aztán a hangok alapján ráébredt, hogy a szobapincér nem egyedül érkezett. Bosszúsan felnyitotta a szemét, de rögtön mosolyt erőltetett az arcára. Mert az igaz, hogy a hírességek mindent megkapnak, de néha a rajongók cserébe elvárnak valami apróságot, például, hogy bemutathassák egy barátjuknak. Egy pillanattal később rájött, hogy Gyűlölet és Veszett Kutya arcába bámul. A gúnyos mosoly rádermedt az arcára, majd elillant. – Mi a helyzet, fiúk? – kérdezte rekedten.

Gyűlölet felkapott egy párnát az ágyról, és odadobta Veszett Kutyának, aki előhúzott egy jókora pisztolyt, és köré csavarta a párnát. – Na, várjunk csak egy pillanatra! – tiltakozott Ron, és a levegőbe lendítette a kezét. – Nem érünk rá! – közölte zordul Veszett Kutya. Felemelte a pisztolyt, és tétovázás nélkül Ron szeme közé lőtt. Legalábbis oda célzott. Nagy kaliberű fegyverek esetében néha nagyon nehéz pontosan megítélni, hogy hol hatolt be a golyó. Gyűlölet felkapta a telefont, és felhívta a szobaszervizt. – Elnézésüket kérem – szabadkozott, szinte tökéletesen utánozva Labane hangját –, szeretném töröltetni az előbbi rendelést. Hirtelen úgy rám tört a fáradtság, hogy inkább lefekszem. Elnézést a kellemetlenségért! Veszett Kutya elismerően nézett társára, miközben lerakta a pisztolyt a dohányzóasztalra. – Ó, igazán köszönöm… – udvariaskodott Gyűlölet nyájasan a telefonba. Veszett Kutya visszadobta a párnát az ágyra, és elővett egy apró dobozt. – Hát, ezt igazán jólesik hallani! – mondta közben Gyűlölet a telefonkezelőnek. A társa eközben munkához látott a pisztolyon. Kihajtotta a markolatba süllyesztett csavarokat, és kicserélte a markolatlemezeket a magukkal hozott, ugyanolyan típusú burkolatokkal. – Valóban? – sóhajtott Gyűlölet a telefonba, és bár dühében a fogait csikorgatta, a hangja továbbra is barátságosan és vidáman csengett. – Valóban ezt mondta rólam? Veszett Kutya vadul vigyorgott, és a fejét csóválta. – Nos, szívből köszönöm, de most már le kell tennem. Igen, mindennel elégedett vagyok. Igen. Köszönöm. Maga igazán kedves! Most már leteszem, jó éjszakát! – Gyűlölet óvatosan lerakta a kagylót, majd kifakadt: – Én most lemegyek, és felrobbantom az egész kócerájt! A hülye tehén! – Nem hibáztatlak, testvér – mondta röhögve Veszett Kutya. – Rám is így hatnak szeretve tisztelt embertársaim. Mentsük meg a bolygót – öljünk meg minden embert! ♦♦♦ Wendy mámorosan szédelegve rótta a sötét utcát. Meghívták egy privát találkozóra Ron Labane-hez! Átugrott egy követ, és megborzongott. Amikor meghallotta, hogy Ron beszédet mond ezen az estén a város

egyetemén, azonnal tudta, hogy itt a helye. Elintézte, hogy az itteni barátnőjénél, Diananál aludhasson, kihagyta az előadásait, és felszállt egy Amherst felé tartó buszra. Labane valami csodálatos beszédet mondott, és ezzel még Diana is egyetértett, holott őt hidegen hagyta a környezetvédelem. Erre a találkozóra is meghívták, de nem akart eljönni. Wendy felsóhajtott. Diana igazán remek barátnő volt, de sokkal jobban érdekelte a tánc és a fiúzás, mint a világ megmentése. Szerette volna, ha ő is vele tart ezen az estén. Jó lett volna megosztozni az élményen. Merő véletlenségből alakult úgy, hogy két olyan fiú mögé kerültek az előadóterem előtt kígyózó sorban, akik Labane műsorának dolgoztak Oklahoma Cityben. Az egyikük, a Rich nevű, eléggé idegesítő alak volt, de a másik, Joe, barátságosan viselkedett. Kissé Snogra emlékeztette, legalábbis a humorérzéke és az éles esze. Beszédbe elegyedtek, és Joe meghívta őket erre a külön találkozóra. Elmagyarázta, hogy Mr. Labane-t különösen érdeklik a műszaki egyetemek hallgatói. – Hát, én ezzel kiestem – dünnyögte vigyorogva Diana –, tudniillik, művészeti szakra járok. – Semmi gáz, attól még eljöhetsz! – vágta rá Joe. – Randim van, bocs – közölte Diana. Joe a továbbiakban sem úgy viselkedett, mint akit elutasítottak. Egyre csak beszélt, és ugratta a lányokat. A kezén szorosan tapadó, latexből készült kesztyűt viselt. Amikor Wendy rákérdezett, elmesélte, hogy felrobbant a kocsija akkumulátora, és a kifröccsenő sav megégette a kezét. A kesztyű azért kell, hogy védje a sérült bőrfelületet. A fiú azt állította, hogy külön igazolványuk van, amellyel bármikor bemehetnek Ron előadásaira, de képtelen volt előkeríteni. Mindent kirámolt a zsebéből, mialatt a belépőt kereste. Különös gyűjtemény került elő – fémdarabok, műanyag alkatrészek, huzalok és madzag –, de az igazolványnak nyoma sem volt. Rich-ről lerítt, hogy bosszantja az eset. – Te hiszel nekik? – kérdezte valamivel később Diana, amikor kettesben maradtak. – Persze! – Wendy lelkesen bólogatott. – Remélem, észnél leszel, és nem keveredsz semmi rondaságba, ha találkozol ezzel a két alakkal – figyelmeztette a barátnője. – Nekem eléggé gyanúsnak tűnnek. – Az a Hotel Viktória, Diana, nem holmi garniszálló! – vitatkozott Wendy kissé bágyadtan. – Ott lakik Mr. Labane! Idegesítette, hogy Diana néha olyan fölényesen viselkedett. Igaz, jóval

több tapasztalata volt a szívügyek terén, de Wendy úgy gondolta, hogy józan ésszel pótolhatja a hiányosságait. Belépett az előcsarnokba, és körülnézett. A recepciós háttal állt a bejáratnak, és a kulcsszekrényben rakosgatta az iratokat. A díszes, faragott bútorokat vörös plüsshuzatok borították, és ehhez illő árnyalatokban pompáztak a függönyök. A falakat szépiaszínű, levélmintás tapéta díszítette. A szőnyegeken tányérnyi rózsák virítottak. Wendy fintorogva felhúzta az orrát. Úgy vélte, biztosan nagyon szép a berendezés, csak nem az ő ízlése. Odasétált a díszes lépcsőhöz, és felment a második emeletre. Mr. Labane szobája, a 207-es, távol esett a lépcsőtől. A folyosón csend honolt, és mindenütt tiszteletteljes, diszkrét hangulat uralkodott. Wendy arra gondolt, hogy mennyivel szívesebben aludna itt, mivel Diana kollégiumában éjszaka is akkora volt a zsivaj, mint egy rockkoncerten. A 207-es szoba ajtaja résnyire nyitva állt. Belülről nem hallatszott egy pisszenés sem. Wendy az alsó ajkát harapdálva tétovázott. Kínos magyarázkodás vár rá, ha Rich és Joe még nincsenek itt. De ugyanilyen kínosnak érezte a folyosón és az előcsarnokban való ácsorgást is. Viszont, ha valóban elsőnek ért ide, akkor kettesben beszélgethet Mr. Labane-nel. Mélyet lélegzett, és diszkréten bekopogott. – Jöjjön be! – hallotta Ron Labane hangját. Hogy leplezze hirtelen rátörő izgatottságát, összefonta és megropogtatta ujjait, aztán idegesen benyomta az ajtót. A bejárattól közvetlenül balra nyílt a fürdőszoba. Abban a pillanatban, amikor Wendy átlépte a küszöböt, Joe kilépett a fürdőből. – Szia! – köszönt neki Wendy megkönnyebbülten. Joe szélesen elmosolyodott, majd ökölbe szorított kezét az álla elé emelte. Hirtelen szétnyitotta ujjait, és a tenyerén fehérlő port Wendy arcába fújta. A lány meglepetésében levegő után kapott, öklendezni kezdett, és néhány pillanattal később eszméletlenül zuhant a padlóra. – Ez mindig beválik – jelentette ki elégedetten Veszett Kutya, miközben leporolta a tenyerét. – Csak húzd már el onnan, és csukd be az ajtót! – förmedt rá Gyűlölet. – Nem tudtál volna várni, amíg beljebb jön? – Nyugi, nyugi, nyugi! – csitította vigyorogva Veszett Kutya, azzal Wendy hóna alá nyúlt. Beljebb húzta néhány méterrel, majd egyszerűen ledobta, mint egy zsák krumplit. Átlépett fölötte, és becsukta az ajtót. – Hát, ez könnyen ment – mondta, miközben társa a padlón heverő holttest mellé fektette a lányt. – Hála az égnek! – dörmögte Gyűlölet.

Veszett Kutya kihajlította Wendy jobb karját, és a csövénél fogva ideoda mozgatva vagy tucatszor a Labane életét kioltó fegyvert, a lány kezébe nyomta a pisztoly markolatát. – Mondd csak, mi a fenének cserélted ki a lemezeket, ha ezt is megtehetjük? – kérdezte Gyűlölet. – Extra biztonsági intézkedés – közölte Veszett Kutya. – Ismerek egy ürgét, aki azért bukott le, mert megtalálták az ujjlenyomatát egy gyöngyház markolatlemez belső felületén. Kívülről ugyan letörölgette, de a hülyéje elfelejtkezett arról, hogy pár héttel a balhé előtt szétszedte a pisztolyt, és mindenhol összefogdosta. Gyűlölet bólintott, de nem nézett fel. Wendy kézfejére tapasztotta a tenyerét, a pisztolyt ismét a lány markába rakta, majd több helyen a fegyverre nyomta az ernyedt, engedelmes ujjakat. Miután úgy gondolta, hogy elég lesz, szorosan összemarkolta Wendy kezét, benne a pisztollyal, és a fegyver csövét odaszorította Labane fejének maradványaihoz. Veszett Kutya villámgyorsan rászorította a pisztolyra az imént használt párnát, és Gyűlölet a lány ujjával meghúzta a ravaszt. A javát az eszméletlen Wendy kapta, de Gyűlölet arcára és kezére is jutott a szétfröccsenő, undorító masszából. A fiatal férfi vadul káromkodott, és elviharzott a fürdőszoba felé. Amikor néhány pillanattal később, immár az undorító anyagoktól megszabadulva előkerült, mérgesen odaszólt a társának: – Most már tényleg tűnjünk el innen! – Ahogy parancsolod! – Veszett Kutya vigyorogva lenézett a lányra: – viszlát, Wendy! Csendesen behúzták maguk mögött az ajtót, lesiettek a hátsó lépcsőn, és kiléptek a szálloda hátsó ajtaján. Gyűlölet már korábban kicsavart néhány izzót az épület háta mögötti járdaszakaszon, így teljes sötétség borult rájuk. – Te akarsz telefonálni, vagy enyém a megtiszteltetés? – kérdezte Veszett Kutya. – A tiéd – válaszolta kapásból Gyűlölet, mert úgy gondolta, hogy jobb, ha nem rögzítik sehol a hangját. – Várj csak, van egy ötletem! – Veszett Kutya megfogta a társa vállát, hogy megállítsa. – Mivel te olyan jól tudod utánozni Ron hangját, mégiscsak neked kéne telefonálni. Hívd fel a zsarukat, és mondd nekik azt, hogy egy egyetemista lány ólálkodik körülötted, és már többször megfenyegetett. Most is itt láttad a szálloda környékén. Jöjjenek és intézkedjenek, vagy mit tudom én. Na, mit szólsz? Szerintem király lenne! Gyűlölet végre megállt, és Veszett Kutyára nézett. Dühös volt a társára,

de magában igazat adott neki, mert az ötlet tényleg jól hangzott. ♦♦♦ Talán az erős öklendezésnek köszönhetően Wendy nem szívott magába annyit a drogból, mint Veszett Kutya gondolta. Vagy talán az átlagosnál ellenállóbb volt az anyaggal szemben, mindenesetre percekkel a támadói távozása után többé-kevésbé magához tért. Lassan ráébredt, hogy a padlón fekszik, és továbbra is kábán megpróbált visszaemlékezni, hogyan került oda. Néhány pillanattal később rájött, hogy valami nagyon furcsát lát közvetlenül az orra előtt. Hirtelen rádöbbent, hogy mit bámul, és felfordult a gyomra. Megpróbált feltápászkodni, de nem sikerült. Mindössze annyi telt tőle, hogy átfordult a másik oldalára, és elhányta magát. Amikor túljutott a nehezén, szipogva-sírva távolabbra kúszott a szétroncsolt fejű tetemtől. Aprókat lélegezve kapkodta a levegőt, mert attól félt, hogy ismét hányni fog, és valahogyan talpra vergődött. A baldachinos ágyhoz tántorgott, megragadta annak egyik oszlopát, és körülnézett a szobában. Megingott, sűrűn pislogott, és érezte, hogy egész teste jeges verítékben úszik. Megpróbálta felidézni, hogy mi történt vele. Gyors pillantással ellenőrizte, hogy az imént nem a képzelete űzött vele ostoba tréfát. Igen, ott valóban egy holttest fekszik. Az imént mintha lett volna valami a kezében. A mívesen faragott oszlopot markoló kezére nézett. Most üres volt. A tekintetével végigsöpört a padlón. Meglátott egy pisztolyt. A fegyver egy kocsonyás vértócsában hevert. Azt markolta az előbb. Ismét a kezére pillantott, és látta, hogy vér vöröslik az ujjain. Hirtelen rájött, hogy a szobában rettenetes szagok terjengenek. A térde megbicsaklott, és két kézzel kapaszkodott az ágy oszlopába, nehogy elessen. Egyre jobban kitisztult az agya. Tudta, nem számít, hogy mit lát, ő nem ölt meg senkit. Még pisztolya sem volt! Szerette Ron Labane-t, és mindent, amiért a férfi harcolt. Képtelen lett volna ártani neki. Rákényszerítette magát, hogy mélyeket lélegezzen, közben vadul küzdött a szédüléssel, és a szinte pillanatonként rátörő pánikkal. A lába kissé erőre kapott, és végre úgy-ahogy megtartotta. Nekitámasztotta homlokát a faoszlopnak. Kétségbeesetten próbálta felidézni magában a történteket. Hirtelen beugrott: Joe kilépett a fürdőszobából, a szája elé emelte a kezét, és…. Ki kell jutnom innen, gondolta, meg kell keresnem Dianát.

Vadul dülöngélve, mintha részeg volna, eltántorgott az ajtóig. A gyomra ismét lázadozott, ezúttal a szédülés miatt, de rákényszerítette magát, hogy tovább lépkedjen. Felködlött benne, hogy hátul kell elhagynia az épületet, máskülönben meglátja valaki, ha más nem is, a recepciós biztosan. Ekkor egy pillanatra megállt. Nem kellene szólni valakinek? Végül is itt megöltek valakit! Szeszélyesen imbolyogva állt a folyosón. Úgy érezte, mintha a gravitáció a szőnyegre akarná rántani a testét, de megacélozta magát, és összeszedte gondolatait. Valahol a lelke mélyén az ösztöne azt súgta, hogy észrevétlenül tűnjön el a szállodából. Nem tudhatta biztosan, hogy mi folyik körülötte. Később is elmehet a rendőrségre, ha fényt derít a történtekre. Miután kijutott az épületből, éppen az ellenkező irányba indult, mint néhány perccel korábban Labane gyilkosai. Wendy még soha életében nem vágyott ennyire egy forró zuhanyra. Mocskosnak és gyűröttnek érezte magát, és sejtette, hogy körüllengi a testére ragadt vér szaga. Fojtottan felzokogott. Vajon tényleg Ron Labane-t látta a szoba padlóján elnyúlva? Mit művelt Joe, és miért? Hiszen olyan szimpatikus srácnak tűnt! ♦♦♦ – Hahó, hétalvó! – Diana erősebben megrázta Wendyt. – Ébresztő! Wendynek sikerült kipréselni magából egy tompa nyögést. Ha Diana nem pofozgatja óvatosan az arcát, biztosan visszazuhan kábult álmába. – Ne csináld – mormolta bambán –, hagyd abba! – Figyelj rám, Csipkerózsika! Másfél órám maradt, hogy felöltöztesselek, megetesselek, és felrakjalak a buszra. Gyerünk – vezényelt Diana, és megrángatta Wendy hálóingét –, ülj fel! Úgy, szépen, jó kislány! Wendy erősen szaggató fejére szorította mindkét kezét. A gyomra fájdalmasan összerándult. Imádkozott, nehogy megint elhányja magát. – Te jó isten! – nyögte meglepően reszelős hangon. – Hát veled meg mi a fene történt az éjjel? – kérdezte Diana. – Mire hazaértem, te már elfoglaltad az ágyamat, ezúton is köszönöm, és a ruhád egy nagy vizes csomóban hevert a szoba közepén. – A magasba lendítette mindkét kezét, és ritmikusan megtekergette néhányszor a csípőjét, mintha csábtáncot lejtene. – Huhú! Nahát, azok az intelligens beszélgetések! Hogy mi sül ki belőlük néha! Bele a közepébe, én mondom neked! Fejjel a sűrűjébe! Wendy megborzongott, és résnyire húzott szemmel felnézett a barátnő-

jére. – Szétesik a fejem – panaszolta. – Azt elhiszem, kisbabám! – Diana előkotort két tablettát az éjjeliszekrénye fiókjából, és egy pohár víz kíséretében átnyújtotta Wendynek. – A ruháidat meg a cipődet beraktam a szárítóba. Most már kinyögöd végre, hogy mit műveltél az éjjel? Wendy bekapta a két aszpirint, ivott néhány korty vizet, majd a barátnőjére nézett. Az agya kihagyott egy pillanatra, aztán hirtelen elöntötték a túlságosan is élénk emlékek. Önkéntelenül is utálkozó hangot hallatott, amitől Diana hátrahőkölt. – Jesszus, de most már nem leszel rosszul, ugye? – kérdezte aggódva. Wendy óvatosan megrázta a fejét, és forrón remélte, hogy csakugyan nem lesz rosszul. Bal tenyerét szaggató halántékára tapasztotta, és újra beleivott a vízbe. – A fenébe is, igazad volt! – ismerte el, és belekezdett a történetbe, amely ugyan menet közben öltött alakot benne, de olyan gördülékenyen, mintha valaki előre megírta volna. – Az a két srác egyáltalán nem ismerte Labane-t. A szálloda előtt vártak, és azt mondták, hogy túl korán érkeztem. Azt mondták, hogy menjünk, járjunk egyet. Aztán, amikor már jól eltávolodtunk a szállodától, bevallották, hogy rászedtek. Megkérdezték, hogy akarom-e hármasban csinálni velük. – A rohadtak! – káromkodott Diana, és együtt érző gesztussal átölelte Wendy vállát. Wendy szomorúan rámosolygott, és Diana kezére tette a sajátját. – Én seggfejeknek neveztem őket, és megmondtam nekik, hogy kopjanak le. – Elszorult a torka, és majdnem elsírta magát, de visszaszorította kitörni készülő könnyeit, és furcsa, fátyolos hangon folytatta: – A következő dolog, amire emlékszem, hogy egy parkban ülök egy padon, és kihányom a beleimet! A barátnője tátott szájjal meredt rá, az arcán bizonytalan kifejezés ült. – Jól vagy? – kérdezte habozva. Wendy bólintott, és lenézett az ölére. – Igen – nyögte fojtott hangon, és megrázta a fejét –, szerencsére hozzám sem értek. Azt az ember megérzi, ugye, tudod? Diana bólintott. – Persze, hogy tudom! – Beharapta az alsó ajkát, majd komoran megkérdezte: – Elmenjünk a rendőrségre? Wendy kétségbeesett, dermedt pillantást vetett rá, aztán hevesen megrázta a fejét, de rögtön a halántékára szorította az öklét, és felnyögött.

– Szó sem lehet róla – tiltakozott erőtlenül. – Először is, nincs rá időm. El kell érnem a buszt. Aztán, bár igaz, hogy mocskos trükköt játszottak, és két vérbeli szemétláda volt, de igazából nem bántottak. Még a pénztárcámat is meghagyták. – Felsóhajtott, és az orrát ráncolta: – Azt hiszem, nincs mit tenni, legfeljebb annyit, hogy ezt az élményt szépen bevésem a legkomolyabb tapasztalataim közé. Diana legörbítette a szája szélét, és egyetértése jeléül bólintott néhányat. – Öltözz fel! – mondta hirtelen, és felállt az ágyról. – Majd eszünk a pályaudvaron. Már csak hetven percünk maradt. ♦♦♦ Wendy kérésére gyalog mentek a buszpályaudvarra. Azt remélte, hogy a jó félórás séta során kiszellőzik a feje. Talán segített valamit, bár az agya helyén továbbra is csak valami nyúlós masszát érzett. – Oda nézz, baszd meg! – káromkodott váratlanul Diana. Wendy sandán nézett rá. Őszintén szerette a barátnőjét, de a trágárkodást utálta. Diana jobbjával megfogta Wendy vállát, míg baljával a sarki újságosbódé felé mutatott. Wendy közelebb lépett, és elállt a lélegzete, amikor megpillantotta az újságok címlapját: A KÖRNYEZETVÉDELEM ÉLHARCOSÁT MEGGYILKOLTÁK EGY HELYI SZÁLLODÁBAN! – Édes istenem! – sóhajtott elkeseredetten. Valamiért úgy érezte, mintha ő is csak most tudta volna Meg a hírt. – Jól vagy? – kérdezte Diana. – Nagyon elsápadtál! – Kösz, minden oké – lehelte Wendy erőtlen hangon. Előkotort néhány negyeddollárost a zsebeiből, és megvette az újságot. – Csak nem tudom elhinni. Igazából nem akarta elhinni. Hirtelen lesújtott rá Labane szétroncsolódott fejének és a vérszagnak az emléke, és megtántorodott. Diana vállon ragadta, odakormányozta a járdaszegélyhez, és leültette. – Ha elszállt az erőd, dugd a fejed a térded közé – tanácsolta neki gyengéden. – Jól… jól vagyok! – Wendy a barátnőjére pillantott, és halványan elmosolyodott. – Csak… csak sokkolt a hír. És, és én ott voltam. Ott voltam, pontosan… – Itt hagyd abba! – parancsolt rá Diana határozottan. – Nem voltál ott

pontosan. A közelben voltál, ami nem ugyanaz. Amit te mondasz, azt bárki elmondhatja magáról, aki Amherstben tartózkodott a mára virradó éjszakán. Vagyis, ha azt hiszed, hogy megmenthetted volna, pusztán mert a szálloda közelében voltál, vagy hogy tudnod kellett volna, hogy ez fog történni, hát nagyot tévedsz! Ne vedd magadra! Wendy önkéntelenül rámosolygott. Elöntötték az érzelmek, és hálásan magához ölelte Dianát. – Köszönöm – suttogta –, nagy szükségem volt rá, hogy ezt halljam! A szíve mélyén tudta, hogy Diana még akkor is hinne az ártatlanságában, ha bevallaná, hogy Labane holtteste mellett ébredt, pisztollyal a kezében. Diana ilyen jó barátnője volt. Igazi barát. – Most pedig gyerünk! – utasította Diana. Felállt, és kikapta az újságot Wendy kezéből. – Ezt majd a buszon elolvasod! ♦♦♦ Amikor beléptek a buszpályaudvar épületébe, azonnal meglátták, hogy a pénztárak közelében két rendőr egy fiatal, sötét hajú nővel beszélget. Miközben a két lány elsétált mellettük, az egyik rendőr rájuk nézett. Csak akkor vette le róluk a tekintetét, amikor beértek a gyorsbüfébe. – Már csak huszonöt perced maradt – figyelmeztette barátnőjét Diana, az órára pillantva. – Szerintem rendelj magadnak sült krumplit meg narancslét, az majd rendbe hozza a gyomrodat. Wendy megfogadta a tanácsot. Diana hirtelen oldalba bökte, és az ablak felé mutatott. Wendy odanézett, és látta, hogy odakint a két rendőr egy másik, szintén sötét hajú fiatal lánnyal tárgyal. – Szerinted mi folyik itt? – kérdezte Diana. – Talán megszökött egy elítélt – találgatott Wendy, és megvonta a vállát. – Vagy talán így szereznek maguknak randit a fiúk – sugallta Diana. Összenéztek, és mindketten szélesen elvigyorodtak. A következő néhány percet evéssel és semmitmondó locsogással töltötték. Miközben a bostoni busz felé sétáltak, Diana végre kibökte azt, amit már percek óta forgatott a fejében: – Tudod, talán mégiscsak fel kéne jelenteni azt a két szemétládát. Azt én is tanúsíthatom, hogy meghívtak Ronhoz. Igen, hála az égnek, speciel te megúsztad, de lehet, hogy valaki más már nem lesz ilyen szerencsés. – Tisztában vagyok vele – válaszolt Wendy bólogatva –, de most képtelen vagyok rá. Pocsékul érzem magam, és nem akarok mást, csak eljutni a

saját ágyamig. Ugye, megérted? Felnézett a barátnője együtt érző arcába, majd magához ölelte, hogy elbúcsúzzon tőle. – Elnézést, hölgyeim! Wendy és Diana kibontakoztak egymás karjából, oldalra fordultak, és szembe találták magukat az imént látott rendőrökkel. – Feltehetnénk néhány kérdést? – kérdezte egyikük. – Persze! – vágta rá Diana. Wendy bólintott, de bizonytalanul a várakozó busz felé intett. – Mindjárt indul a buszom – mondta. Mindkét rendőr úgy meredt rá, mintha azt várnák, hogy folytassa. Wendy megköszörülte a torkát. – Na jó, mire kíváncsiak? – kérdezte megadó hangsúllyal. A rendőrök megkérdezték, hogy tudták-e, ki az a Ron Labane, részt vettek-e az előadásán, hogyan éreztek iránta, és ami a legfontosabb, hol tartózkodtak az elmúlt éjszakán. – No, hát én elmentem bulizni – újságolta Diana nagy vidáman –, de a barátnőm bekajált valamit, és egész éjszaka imádkozott a nagy fehér porcelánistenhez. A kifejezés hallatán Wendy gyomra ismét felkavarodott, mire minden eshetőségre készen, gyorsan a szája elé kapta a kezét. – Bocsi! – sajnálkozott Diana. – Szóval, ön egyedül töltötte az éjszakát? – kérdezte a magasabb, eléggé jóképű rendőr, és mindketten kissé közelebb léptek Wendyhez. – Na, nem egészen – avatkozott közbe sietve Diana –, tudják, nagyon rosszul volt. Azt mondta, menjek nyugodtan, nem lesz semmi baj. De a lelkiismeret nem hagyott nyugodni, és mindig beugrottam hozzá, hogy megnézzem. Vagyis nem volt egészen egyedül… – összegezte, és kissé vádlón meredt a rendőrökre. – Egészen pontosan hányszor ellenőrizte a barátnőjét, kisasszony? – kérdezte a magasabbik rendőr. – Gőzöm sincs, talán négyszer? – Négy különböző szórakozóhelyen járt az éjszaka folyamán, így megfelelő válasznak tűnt. Diana kérdőn nézett Wendyre. – Nekem is úgy tűnik – mondta Wendy, és töprengő képet vágott –, bár alaposan ki voltam ütve. A zsaruk végigmérték. – Most is elég sápadtnak látszik – állapította meg ezúttal az alacsonyabbik.

– Áh, tudják, influenza kering Bostonban – válaszolta Wendy, és ebben a kijelentésben végre némi igazság is volt. A rendőrök kissé eltávolodtak tőle. Ebben a pillanatban a hangosbeszélő felszólította az utasokat, hogy haladéktalanul szálljanak fel a bostoni járatra, és Wendy a jármű felé bökött. – Tényleg mennem kell! A két rendőr összenézett. – Oké, köszönjük az együttműködést! – udvariaskodott a magasabbik. – Majd a barátnőjétől elkérjük a címét arra az esetre, ha újra beszélni szeretnénk magával. – Rendben! – Wendy odabiccentett a zsaruknak, magához ölelte Dianát, és nyomatékosan hangsúlyozva odasúgta neki: – Mindent köszönök! Majd később felhívlak! – Ne később, hanem mihelyt hazaértél! – kérte Diana. – Szeretném tudni, hogy egyben maradtál! Miközben a busz kihúzott a pályaudvarról, Diana még mindig a rendőrökkel beszélgetett, pontosabban éppen jóízűen kacagtak valamin, amikor Wendy rájuk nézett. Ha a fiatalemberek nem lettek volna egyenruhában, hétköznapi, flörtölő srácoknak tűntek volna. Miközben a busz átvágott a parkokkal tűzdelt külvárosokon, Wendy elolvasta a Labane haláláról szóló tudósítást. A cikk szerint az áldozat a halála előtti percekben felhívta a rendőrséget, és bejelentette, hogy egy hosszú vörös hajú fiatal lány ólálkodik körülötte, aki megfenyegette. Megkérte a rendőröket, hogy járjanak utána, de mire a járőrök kiértek a szállodához, már holtan találták. A halottkém jelentése szerint két nagy kaliberű lövedéket kapott a fejébe. Ezek engem keresnek, gondolta Wendy letörten, csak még nem tudják. Viszont előbb-utóbb megtalálják a nevét a New Day-show részvevőinek listáján, a fogadalmi listán és a magazin előfizetőinek listáján, így aztán felkerül a neve a rendőrök listájára is, mégpedig vélhetően a legelső helyre. Az a két rohadék alaposan elbánt vele. Idővel a busz mély álomba ringatta. Arra ébredt, hogy a sofőr finoman megrázza a vállát. – Kisasszony – mondta a férfi csendesen –, halló, kisasszony! Egy pillanatig kábultan meredt a férfi jóságos arcába. – Már ott vagyunk? – kérdezte álmosan. – Bizony! – mondta mosolyogva a férfi. – Szerencséje van! Ha nem jövök vissza valamiért, újra Amherstben találja magát! Sűrű volt a hétvége? – kérdezte tréfásan.

Wendy fáradtan legyintett, aztán elmosolyodott. – Mindenesetre emlékezetes lesz! – Van csomagja odalent a raktérben? A lány ismét megrázta a fejét, és levette sporttáskáját a feje feletti csomagtartóból. – Csupán ennyi, köszönöm! Miután mindketten leszálltak, Wendy elköszönt a sofőrtől, és a váróterem felé vette az irányt. Kissé kábának érezte magát, mialatt átvágott az útrakelők sűrű tömegén. Kilépett a főbejáraton, és megállt, hogy körülnézzen. Ekkor hirtelen eszébe jutott John. Felkapta a fejét. Igen, John lesz a megoldás! Gyakorlatilag születése óta menekül a rendőrök elől. Ha valaki a segítségére lehet, hát az John Connor. Azonnal beszélni akart vele. Megmarkolta sporttáskája szíját, sarkon fordult, hogy visszamenjen a pályaudvari telefonokhoz, és nyílegyenesen belefutott Yam széles mellkasába. – Hé, szia! – kiáltott lelkesen, és egy kézzel magához ölelte a fiút. – Jaj, de jó, hogy látlak! – Én is – mosolygott Yam, de rögtön elkomorult, és sietve hadarni kezdett: – Ne állj meg, ki kell jutnunk innen! Keres a rendőrség! – Jaj, istenem – sóhajtott a lány –, máris? – Igen, de gyerünk, Snog a Fészekben vár minket! Menet közben Yam elmagyarázta, hogy a csapat tagjai összedobták neki minden pénzüket. Az összeg nagyjából ezerötszáz dollárra rúgott. – Snog átnézte a számítógépedet, de nem talált rajta semmit, amit törölni kellett volna. Bocs, de muszáj volt ellenőrizni! Van valahol lemezre mentett adatállományod? – Nincs. Mindent a gépen tároltam. – Wendy szomorúan ingatta a fejét. – És jegyzeteket sem csináltam. Legalábbis arról a dologról nem. Felesleges volt kimondania a „dolog” nevét, Yam jól tudta, hogy a Terminator processzoráról beszél. – Helyes – a fiú rövid, ideges mosolyt villantott rá –, indulás! ♦♦♦ A Fészek első emeletén találták Snogot és Carlt. A sarokasztalnál várták őket, a hatalmas ablakok mellett, amelyek közül az egyik az épület háta mögötti sikátorra, míg a másik a főutcára nézett. Snog felállt, és lázasan megölelte a lányt. Aztán kezét Wendy vállán hagyva hátradőlt.

– Drága szíveckém – selypegett mókás képet vágva –, erőszen rászorulsz egy kisz szminkre! Wendy meglepetten pislantott néhányat. – Nagggyon köszönöm, Snog! Így teljes a napom! – vágott vissza kissé dühösen. – Nem, nem, nyugi! Nem érted – válaszolta Snog vigyorogva. – Na, ülj le, mielőtt összeesel! Wendy ettől sem érezte jobban magát, de engedett az invitálásnak. – Egy lavórnyi capuccino? – kérdezte Carl. – Hú, megveszek érte! – Wendy hálásan felpislogott a fiúra. – Nekem koffeinmentest! – kérte Yam, és lezöttyent a lány mellé. Valamennyien ránéztek. – Később még meg kell csinálnom egy műszaki rajzot – magyarázta Yam. – Ha teleszívom magam koffeinnel, remegni fog a kezem. – Aha – nyögték a többiek egyszerre. – Nos, íme az útleveled! – közölte kertelés nélkül Snog, és Wendy elé tolt egy kék könyvecskét. – Nincs is útlevelem – tiltakozott a lány zavarodottan. Kinyitotta a könyvet, és megnézte a beleragasztott képet. A fotó a gótikus rock rajongóinak egyik istennőjét ábrázolta. A hölgy arcán legalább fél kiló piercing csillogott. Mindenhová jutott belőlük: az orrába, az ajkaiba, a szemöldökébe és a fülébe. Rövidre nyírt haja lila színben pompázott, sőt még a személyleírásában is az szerepelt, hogy „Haja színe: lila/barna”. A lány nyugtalanító tekintettel nézett ki a képből, mintha valahogy tényleg látná, hogy Wendy döbbenten fürkészi. Wendy összecsapta az útlevelet. – Ki ez az elmebeteg? A fiúk felnyerítettek, majd miután kellően kiszórakozták magukat, Snog megszólalt: – A nővérem, Carolyn. Ezt feltétlenül elmondom neki, bele fog gebedni a röhögésbe. Odafent Kanadában hozzácsapódott egy rockbandához, és amikor egyszer bevonták a jogsiját, szüksége volt egy másik személyi okmányra, hogy átléphesse a határt. Így aztán kiváltotta az útlevelét. Ne aggódj, soha többé nem használta, miután visszakapta a jogosítványát. – Snog, én semmiben sem hasonlítok a nővéredhez! – tiltakozott Wendy. – Majd fogsz, miután a barátnőm végigmegy rajtad! – Mi a franc, van barátnőd? – érdeklődött kaján képpel Yam. Carl, aki éppen ekkor érkezett vissza a kávékkal, ferde szemmel nézett Snogra, aki kissé zavarba jött.

– Nos – kezdte köhécselve, és tekintetét a kávéscsészéjére szegezte –, egyfelől barát, másfelől nőből van, vagyis összeadva a kettőt… – Hirtelen rájuk nézett. – Na jó, szóval a nővérem barátnője, de engem is nagyon kedvel. Valamennyien némán kavargatták a kávéjukat, mire Snog még nagyobb zavarba jött, és körülhordozta rajtuk a tekintetét. – Hé, nagyon csípi a burámat, ezért kapásból belegyezett, hogy átváltoztassa Wendyt! – Igazán méltányolom az igyekezetedet, Snog – mondta végre Wendy –, de nem hagyom, hogy kilyukasszák az arcomat. Éppen elég bajom van, minek ezt még fizikai fájdalommal tetézni? – Jaj, nem, nem, nem! – tiltakozott vigyorogva Snog. – Ez az igazi királyság a dologban. A nővérem barátnője sminkesként dolgozik. Majd hamis piercingeket aggat rád. És az a legjobb az egészben, hogy aki már elmúlt huszonöt éves, az nem az arcodat fogja bámulni, hanem azt a rakás piercinget! – Ebben van valami – jegyezte meg Yam, és töprengő képpel belekortyolt a kávéjába. – Utazom valahová? – kérdezte szomorúan a lány. – És, ha igen, hová? – Igen, utazol – közölte egyszerűen Snog. – Sajnálom, de nem maradhatsz itt! – Carl bánatosan lehorgasztotta a fejét. – Brad szerint a kollégiumod környékén hemzsegnek a kopók. – Ezek szerint Brad ott van? – Wendy kissé megkönnyebbült. Attól félt, hogy a fiú bűnösnek tartja, és ezért nincs most velük. Snog odacsúsztatott elé két útiszótárt: egy portugál és egy spanyol nyelvűt. Wendy végignézett a komor arcokon. – Igen, a megoldás: John – mondta egyszerűen Yam, és a többiek megfontoltan bólogattak. – Nála jobban senki sem tudja, hogy mi a teendő a te helyzetedben – magyarázta Snog. Wendy lenézett, az ajkait harapdálta, és hevesen küzdött kitörni készülő könnyeivel. – Nem én tettem, ugye, tudjátok – szólt csendesen, sírós hangon. – Igen, tudjuk – válaszolta Carl, és jókora kezét a lány kezére tette. – De Brad azt mondja, hogy a zsaruk úgy viselkednek, mintha valami komoly bizonyítékuk volna ellened. – Nem sejted, hogy mi lehet az? – kérdezte Yam. A lány bólintott, de rögtön utána elutasítón intett.

– Innentől kezdve jobb, ha nem mondok semmit. Minél kevesebbet tudtok, annál jobb! Snog ekkor egy kis csomagot tett az asztalra. Wendy talált benne egy repülőjegyet New Yorkba, és egy másikat Săo Paulóba. Felnézett a fiúra, és tekintetében tucatnyi kimondatlan kérdés örvénylett. – Tudod, John egyszer azt mondta – magyarázta Snog –, hogy ha személyesen kell találkoznom vele, akkor üzenjek neki az Interneten, menjek el ebbe a városba, és várjak. Ha jól sejtem, neked is ugyanezt mondta. Wendy bólintott. Valójában pontosan ismerte John tartózkodási helyét, de a biztonság kedvéért megtartotta magának. – Indulnunk kell – mondta Snog, és felemelkedett –, még megfelelő ruhát is kell vennünk, és be kell mázolni az arcodat. A géped hétkor indul, és a légitársaságok elvárják, hogy két órával az indulás előtt kint legyél a reptéren. – Nem tudom elégszer megköszönni, srácok – hálálkodott Wendy, miközben megsimogatta Carl és Yam arcát, majd könnyes szemmel felnézett Snogra. – Ártatlan vagyok, de nem tudom bebizonyítani! Snog elvigyorodott, és széttárta a karjait. – Hé, hát éppen ezért segítünk! Gyerünk, vágjunk bele!

Săo Paulo, Brazília A határőr tiszt elvarázsolva méregette Wendyt, aki ezért nem is hibáztatta. Agyonmázolt bohócnak érezte magát. Nem volt elég, hogy a haja püspöklila színben virított, hogy Snog barátnője a szeme környékét feketére festette, hogy az arcáról három tucat karika csüngött, ráadásul mindkét karját bonyolult, nonfiguratív tetoválások díszítették. Terjedelmes, szalagokkal és csipkékkel ékesített, fekete bársonyruhájában még a légkondicionált terminálban is majdnem megfőtt. Bele sem mert gondolni, hogy mi vár rá Brazília legnagyobb városának trópusi forróságában. A ruha úgy lógott rajta, mint egy zsák. A lába kocsonyásra párolódott a vadonatúj, lábszárközépig érő katonai bakancsban. Megfogadta, hogy mihelyt leveszi, egy hétig mezítláb fog járni. A bokája kétségkívül a duplájára dagadt a több mint tizennégy órás utazás során. A vámos végigment a szokásos kérdéseken, majd elakadt, néhány pillanatig habozott, végül elszánta magát, és kibökte: – Figyelmeztetnem kell, señorita, hogy a drogfogyasztás ebben az or-

szágban nagyon súlyos bűncselekmény! Wendy édesen rámosolygott. – Ó, istenkém – sóhajtott, és megrázta a fejét, persze óvatosan, nehogy lepottyanjon róla valami –, köszönöm, de én nem élek ilyesmivel! Tudja, mi keresztény gótikus rockot játszunk. A mi Urunk szenvedéséről énekelünk, nem pedig szexről vagy drogokról. Nézzen ide! – Azzal kifordította a kezét, és megmutatta hófehér, sértetlen könyökhajlatát. – Maga is láthatja, hogy tiszta vagyok. – Hirtelen ötlettől vezérelve hangnemet váltott, és kenetteljes hangon, átszellemülten megkérdezte: – És azon elgondolkodtál már, testvérem az Úrban, hogy Jézus teérted is feláldozta magát, amikor meghalt a keresztfán? A vámtiszt úgy kapott a bélyegzője után, mintha az élete függne a gyorsaságtól. – De el ám! – biccentett közben. Sietve lepecsételte az útlevelet, és hadarva folytatta: – És a védőszentem nagyon szorgalmas! Üdvözlöm Brazíliában, érezze jól magát minálunk! Kérem a következőt! Mialatt Wendy a Hertz autókölcsönző pultja felé tartott, azon töprengett, hogy az imént vajon kétségbeesést hallott kicsendülni a saját hangjából? Menet közben felvett egy óriási, vastag keretű napszemüveget, amit még New Yorkban vásárolt. Amikor odaért a pulthoz, lehúzta az orra hegyére a szemüveget, előhúzta a portugál útiszótárt, és felkészült a csatára. A könyv láttán rémült kifejezés suhant át a kölcsönző alkalmazottjának arcán. – Beszélek angolul – közölte nyomban. – Maga amerikai? – Igen – sóhajtott megkönnyebbülten Wendy –, miből gondolta? – Az utolsó gép New Yorkból érkezett, és már megbocsásson az észrevételért, de maga pontosan úgy fest, mint New York. Jól mondom? Wendy felnevetett. – Lehet benne valami – mondta, és megpróbált úgy tenni, mintha élvezné azt, ahogy kinéz. – Szeretnék bérelni egy környezetkímélő autót. – Azzal a pultra pattintotta Carolyn Visakártyáját. Kicsit aggódott a kártya miatt, bár Snog azt állította, a nővére észre sem fogja venni, hogy elemelte. Wendy fogadni mert volna, hogy Carolyn észre fogja venni. Legkésőbb akkor, amikor a számlaegyenlegén megjelennek a brazíliai terhelések. – Szeretném elkérni a vezetői engedélyét – mondta kedvesen a fiatal férfi. Wendy átnyújtotta neki a saját, Massachusettsben kiállított jogosítványát. – Ezen más név szerepel, mint a bankkártyán – közölte a férfi –, sajná-

lom, kisasszony, de nem fogadhatom el! – Pedig egyértelműen én vagyok – tiltakozott Wendy. – Tudja, Carolyn Brandt a művésznevem, ezen a néven szoktam szerepelni. – A férfi elé tolta az útlevelét, és elbűvölő mosollyal folytatta: – Nézzen ide, ez is én vagyok! Elmagyaráztam én ezt a massachusettsi hatóságoknak, de nemet mondtak. Azt mondták, hogy mossam ki a festéket a hajamból, töröljem le a sminkemet, és használjam a valódi nevemet. Na már most, a szövetségi kormány – Wendy elkomorult, és jóval hangosabban folytatta – hajlandó elfogadni annak, aki vagyok, de a massachusettsi nem. Viszont, mint azt nyilván ön is tudja, a szövetségi iratok hatálytalanítják az állami okmányokat – állította magabiztosan. A férfi végigmérte, és összehasonlította a két fotót azzal, amit élőben látott. – Úgy tűnik, valóban maga van a képeken – jegyezte meg habozva. Wendy szélesen elmosolyodott, és bólintott. A férfi összevetette az aláírásokat. – Egy kicsit elütnek egymástól – mondta a férfi, és a jogosítványra bökött a mutatóujjával. – Igen, tudja, háromszor leíratták velem a nevemet. Olvashatónak kell lennie, ennyit mondtak. – Hevesen fintorgott, hogy alátámassza a mondandóját, de azonnal abbahagyta, mert megérezte, hogy meglazul az egyik orrkarikája. Hirtelen elvesztette a türelmét, és felcsattant: – Na, akkor rendben vagyunk, vagy mi lesz? A férfi még mindig tétovázott. – Mondja, mennyi időre akarja elvinni a kocsit? – Tíz napra – válaszolta Wendy habozás nélkül. Ennyi idő elég lesz arra, hogy kényelmesen visszaérjen Săo Paulóba, ha John esetleg nem akar segíteni neki. Hogy akkor mihez kezd, arról elképzelése sem volt. Annyi biztos, hogy könnyen eltűnhet egy ekkora városban. A pokolba is, gondolta magában, talán tényleg alapítok egy keresztény gótikus rockot játszó bandát! A fiatal férfi végre döntött. Halkan hümmögve, szélsebesen kitöltötte a szükséges iratokat, majd megköttette a biztosítást Wendyvel. – Nagyon bölcs óvintézkedés, kisasszony – közölte tudálékos képet vágva, és a lány elé tolta a kölcsönszerződést. Épp eleget gyakorolta a repülőgépen Carolyn aláírását, hogy könnyedén odakanyaríthassa a kipontozott helyre a lap alján. A kölcsönző alkalmazottja megkönnyebbült, amikor látta, hogy a szignó megegyezik azzal, ami az útlevélben szerepelt.

Kifelé menet Wendy megállt az egyik bankfióknál. A pénze egyharmadát brazil, a másik harmadát paraguayi valutára váltotta, a többit megtartotta dollárban. A továbbiakban beszerzett két-három részletes, jó minőségű térképet, majd átvette a kölcsönautót, és útnak indult. Forrón remélte, hogy John nem fog haragudni rá.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET Vörös Fóka bázis, Antarktisz Kurt Viemeister hetyke léptekkel masírozott a lakórészleg kellemes hangulatot árasztó folyosóján. Amikor elért Clea Bennet szobájához, meglepődve lelassított, mert az ajtót nyitva találta. Kezével megtámaszkodott az ajtó keretén, behajolt a szobába, és körülnézett. Közben élvezte, ahogy széles, izmos vállának és vakos kezének izmai hullámoztak és dagadoztak a pólója alatt. A szoba nem volt több, mint egy háromszor négy méteres, krémszínűre festett kocka, amelynek a bejárattól távolabb eső, bal sarkából nyílt a parányi fürdőhelyiség. A berendezés egy kényelmes ágyból, egy apró éjjeliszekrényből, egy komódból, egy ócska íróasztalból, egy kényelmetlen forgószékből és egy csúcsminőségű számítógépből állt. A tágas tér fényűzésnek számított az állomáson. A létesítményt legalább annyi nehézség árán lehetett csak felvértezni az Antarktisz nyújtotta mostoha körülmények ellen, mintha a Holdra telepítették volna. Clea csomagolt. – Készülsz valahová? – kérdezte Kurt félig viccből. Mintha bárhová is mehetnének! – Igen – válaszolta Clea, és kilépett a fürdőből. – Kushner, Locke és én elmegyünk fókára vadászni. Bizonyos értelemben. – És mi lesz a közös munkánkkal? – kérdezte Viemeister meghökkenve. Az Infiltrator hűvös pillantást vetett az önjelölt szuperemberre. – Hé, Kurt, mondhatnád egy kicsit hangosabban is, nem hinném, hogy

Tricker meghallotta! Vagy vegyél fel egy olyan pólót, amire az van írva, hogy „Áthágtam a szabályokat, büntetést kérek!” – Clea gúnyos képet vágva a komódhoz lépett, és elővett belőle néhány ruhadarabot. – Ha azt akarod, hogy veled dolgozzam, akkor előbb meg kell várni, hogy hivatalosan is engedélyezzék. – Hamiskás mosolyt villantott a férfira. – Beadtam a kérvényt, de egyelőre nem reagáltak. Viemeister haragosan nézett vissza rá. – Akkor sem látom be, hogy miért vesztegeted az idődet! A fenének vacakolsz ostoba állatokkal! Clea mélységesen átérezte, hogy Serenának igaza volt. Viemeisternek nem volt érzéke az emberekkel való érintkezéshez, ráadásul fogalma sem volt erről a szomorú tényről. Éppen ellenkezőleg, meg volt győződve a személyes varázsának erejéről. Szerinte kizárólag az ő döntésén múlt, hogy a többiek elkerülték. Ugyanilyen meggyőződéssel hitte, hogy ha össze akar barátkozni valakivel, akkor könnyedén magába bolondítja az illetőt. Az Infiltrator erre nem látott semmi esélyt. Viemeister okos volt, és jól nézett ki, de az ég szerelmére, ezt egy értelmesebb dobermannról is el lehet mondani! Valószínűleg még sosem tette igazán próbára a csábtudományát. Elmosolyodott, és a férfihoz fordult. – Nézd, Kurt, egyszerűen becsavarodok idelent. Muszáj látnom az eget magam felett. Ugye, megérted? – Fel sem merült bennem, hogy érdekelnek a fókák – vallotta be a kutató komoran. Az I-950-es felkacagott. – Engem minden érdekel, de tudod, mit szeretek a legjobban? Engedélyeket kicsikarni Trickertől. Annál jobb móka kevés akad! Viemeister mélyet sóhajtott, és összefonta masszív karjait izmoktól duzzadó mellkasa előtt. – Nem tetszik nekem ez a Tricker – dörmögte. – Micsoda meglepetés! – évődött vele Clea. – Kötve hiszem, hogy megnyerné a népszerűségi versenyt a bázison. Ha te sem rajongsz érte, akkor talán örömmel veszed, hogy én kimondottan élvezem, ha gyötörhetem. – Tegyük fel – morgott Kurt. – Az viszont aggaszt, hogy azt mondtad, becsavarodsz a bezártságtól. Ez egy gyenge pont, márpedig harcolnunk kell a jellemünk gyengeségei ellen. – Ez egy lelkiállapot, Kurt, ráadásul azt csinálom, amit jónak látok! Az Infiltrator kemény pillantást vetett a férfira, és nézte, amint Viemeister felszegi a fejét, mint egy bika, ha meglengetik előtte a vörös posztót. Clea úgy döntött, hogy eleget kínozta.

– Nézd, egy hét múlva visszajövök – mondta békülékeny hangnemben. – Szerintem egyszerűen csak féltékeny vagy, mert mást csinálok, mint te. Viemeister testtartása és arca kissé ellazult. – Talán azért vagyok féltékeny, mert két másik férfi társaságában mész ki a jégre – találgatott bánatosan. Clea felkacagott, odaugrott hozzá, és nevetve átölelte. Hátrahajolt, és szikrázó szemekkel felnézett rá. Közben némán megállapította, hogy igen, a jelekből ítélve kifejlesztett magában egyfajta humorérzéket. – Látnod kéne azokat a fickókat! – mondta vidáman. – Kushner nem más, mint egy hatalmas krumpli, amelynek lába nőtt, Locke pedig úgy fest, mint II. Ramszesz életre kelt múmiája. – Mutatóujjával mellbe bökte a férfit. – Én már döntöttem, és ha valakinek, hát neked tudnod kell, hogy milyen az ízlésem a férfiak terén. Ezúttal Viemeister nevetett, majd gyorsan emlékeztette az Infiltratort, hogy olyan túl sok férfi nem fordulhatott meg az életében, mivel a vele való találkozásig megőrizte az ártatlanságát. Clea még néhány pillanatig dorombolva kacarászott Viemeister melléhez bújva, majd ellökte magát tőle, bár a férfi nem akarta elengedni. – Nyugi, lesz még rá alkalmad, ha visszajöttem! – Megnyugtatásnak szánta, de nem járt sikerrel. Kurt ábrázata azonnal elsötétült. – Ezek szerint nem tudlak lebeszélni róla? – kérdezte komoran. – Nem, bizony! – Akkor akár le is léphetek! – förmedt a lányra. Sarkon fordult, és minden búcsúzkodás nélkül faképnél hagyta az Infiltratort. Clea mérgesen fújt egyet, mint egy dühös macska. Jól tudta, hogy Viemeister felfigyelt a hangra, mert a nő pontosan ki tudta számítani, mekkora hangerőre van szüksége ahhoz, hogy a férfi meghallja. Persze, esze ágában sem volt megszabadulni Viemeistertől. Szegény Kurt nagyon magányos fiú volt, és Clea gondoskodott róla, hogy mozgalmas testgyakorlatokkal, illetve izgalmas beszélgetésekkel kitöltse a kutató üres óráit. Ez nem volt könnyű, mert Viemeister három témakört tartott izgalmasnak: az ő csodás személyiségét, abszurd politikai nézeteit, illetve a terveit. Viszont az is igaz, hogy az utolsó témát Clea mindennél jobban élvezte. Vagyis fel sem merülhetett, hogy szakítson vele. Mire visszatér, minden elrendeződik, és végre elkezdhet dolgozni azon, ami a világon a legfontosabb: Skynet megteremtésén. ♦♦♦

Az Infiltrator kocogva közeledett a leterített leopárdfóka felé. Gond nélkül mozgott a jég szabálytalan, csúszós felszínén. Ha valaki figyelte volna, láthatja, hogy a nő milyen óvatosan közelíti meg az állatot, mintha bármelyik pillanatban felugorhatott és rátámadhatott volna. Most viszont messziről látta, hogy a fóka nincs magánál, és amikor egy pillanatra hátravetette fejéről a vastag csuklyát, tisztán hallotta az állat egyenletes szívverését és szuszogását. Az Infiltrator gyorsan kihúzta a fóka oldalából a narancsszínű fecskendőt, és elrakta az övtáskájába. Aztán előhúzta a rádiós nyakörvet, lefuttatott rajta egy gyorstesztet, és felcsatolta az állatra. Mindezt elképesztő sebességgel végezte, amely messze felülmúlta az emberi normákat. A gyors mozgás melegen tartotta, így nem látta értelmét, hogy feleslegesen szenvedjen, ha már egyszer senki sem látja. Sajnos az anyagcseréjét nem gyorsíthatta fel, mert szigorúan adagolták a korlátozott élelmiszeradagokat. Így aztán, akárcsak a két társának, az ő zoknijai is szinte odafagytak a talpához, és valóban szüksége volt a többrétegű ruházatra. Az előkészített fecskendőt az anorákja belső zsebében tárolta, ahol elég meleg volt, így nem fagyott bele az enyhén sós hordozóanyag. Most előhúzta a fecskendőt, és többször megpöckölte, majd finoman megnyomta a dugattyút, hogy eltávolítsa a légbuborékokat a hengerből és a tűből. A folyadékban ott lebegtek a szabad szemmel alig látható mikroszerkezetek, amelyek segítségével a jövőben irányítani fogja az állatot. Szívből sajnálta, hogy nem tudta még jobban lekicsinyíteni a parányi gépeket, de a rendelkezésére álló anyagokból – a folyamatos felügyelet és a készletek szoros ellenőrzése miatt – ennél jobbakat nem alkothatott. Minden egyes mikroszerkezetnek volt egy farka, mint egy spermiumnak, amellyel úszhatott a fóka agyvizében, hogy eljusson arra a területre, amelynek befolyásolására Clea beprogramozta. Célhoz érve a masina odaragasztja magát az agy felszínéhez egy mikrocseppnyi sebészeti ragasztóval. Aztán kibocsátja hajszálnál is vékonyabb csápjait, és hozzácsatlakozik az emlős agyának kritikus pontjaihoz, megteremtve ezzel egy speciális, gép és neuron közötti kapcsolatot. Clea központi idegrendszere is ezen az elven működött, bár az ő hálózata természetesen jóval fejlettebb és összetettebb volt annál, ami hamarosan kialakul a fóka agyában. Az Infiltrator nem először gondolkodott el azon, hogy Skynet jövőbeni tudásának mekkora hányada származik kutatásból, és mekkora része belőle, Clea Bennetből, néhány önmagába visszatérő időhurkon keresztül. Némi erőfeszítés árán kisöpörte elméjéből ezeket a tűnődéseket. A kérdés

egyszerűen megválaszolhatatlan volt, akárcsak az, hogy honnan származtak az eredeti, legelső információk és adatok. Bár talán nem is volt értelme a kérdéseknek, mivel az időutazás is bekerült az egyenletbe. A nyakörvbe épített speciális relén keresztül kommunikálhatott a mikroszerkezetekkel. A rendszer lehetővé tette, hogy rácsatlakozzon az állat érzékszerveire, vagyis hogy a fóka szemével lásson, és a fülével halljon. Hogy ez pontosan hogyan és milyen hatásfokkal fog működni, azt még ki kell tapasztalnia. A rendszer azt is lehetővé tette, hogy ingerületet közöljön az állat agyának bizonyos területeivel, és ezáltal kiváltsa belőle a kívánt reakciót. Például gyilkos, zabolátlan haragot. Az Infiltratornak szüksége volt segítőkre, és egy Terminatorok nélküli világban rögtönöznie kellett. Clea beleszúrta a tűt a fóka nyakába a koponya alatt, és a fecskendő tartalmát beinjektálta közvetlenül az agyvízbe. – Clea! Mi a fenét csinálsz?! – csattant a háta mögött Hiram Locke hangja. Az Infiltrator megfordult, és meglátta a csúszkálva, imbolyogva közeledő férfit. – Ugye, nem levegőt injekcióztál abba a fókába? Nem láthatta Locke arcát, mert teljesen eltakarta a vastag gyapjúmaszk és a hatalmas, tükröző védőszemüveg, de a férfi hangjából kitetszett, hogy haragszik. – Hiram! – vágott vissza nyomban Clea. – Ha jól sejtem, az megölné, ugye? – Hát, persze! – Akkor elárulnád, hogy szerinted mi a fészkes fenéért csinálnék ekkora baromságot? Locke körülnézett, mintha támogatást keresne. – Akkor meg mit művelsz? – kérdezte elbizonytalanodva. – Vért vennék tőle, hogy megvizsgálhassam. De elzsibbadtak az ujjaim, és nem találom el a vénát. Megpróbálnád? – kérdezte Clea, és a társa felé nyújtotta az üres fecskendőt. – Isten ments! – hárította el a férfi, miközben feltartotta vastag, egyujjas kesztyűbe bújtatott kezét. Az Infiltrator közelebb lépett hozzá. – Az a benyomásom támadt, hogy szerinted én nem tudok bánni ezzel – mondta fenyegető hangsúllyal, és meglóbálta Locke orra előtt a fecskendőt. Szándékosan használt kemény hangot, hogy tudtára adja Hiramnek, menynyire idegesíti a jelenléte. – Mi lenne, ha megmutatnád? – Sajnálom – mondta Locke, és hátrált néhány lépést –, az előbb elkapkodtam a dolgot. Clea tovább támadott, hogy a másik ne szedhesse össze a gondolatait:

– Rendben! Nos, mit akarsz? Egyáltalán nem volt boldog, hogy Locke felkereste. Elvileg több mérföldes távolságban kellett volna dolgoznia a társával. Clea aggódott, hogy a férfi esetleg mégis meglátta, mit csinált. De ezzel a kockázattal számolnia kellett. A biztonsági szabályok előírták, hogy senki sem mehet ki a jégre egymagában. Most is csak azért maradt egyedül, mert a viselkedésével elérte, hogy a két kollégája képtelen legyen elviselni a társaságát. – Aggódtunk érted – magyarázta Locke –, nem volna szabad egyedül kószálnod idefent. Ha valami történik veled… Clea kinevette. – Ha valami történik velem, az az én hibám, és nektek semmi közötök hozzá! – közölte durcásan. – Igaz, de nem szívesen állnék Tricker elé azzal, hogy magadra hagytunk – vágott vissza a férfi komoran. – Hát, akkor ne mondd el neki! – Clea hanyagul rántott egyet a vállán. – Amiről nem tud, amiatt nem fáj a feje. Szerinted elrohanok hozzá panaszkodni, miután visszamentünk? – Kicsit közelebb hajolt a férfihez. – Nézd, nekem megvan a magam munkája, és nektek is a tiétek. És tudod, mit? A munkám sokkal fontosabb nekem, mint ti! Nincs szükségem a segítségetekre, és nem akarom, hogy körülöttem lebzseljetek, amikor magamtól is el tudom végezni a feladataimat. Mindezt már megvitatták, mielőtt elhagyták a sátraikat ezen a reggelen. A férfi ideges volt, és fedezni akarta magát arra az esetre, ha Tricker valamiből rájönne, hogy Clea egyedül dolgozik a jégmezőn. – Apropó – csattant fel az I-950-es –, ha nem szabad magányosan tevékenykednünk, akkor hol a pokolban van Kushner? Locke idegesen toporgott, majd kibökte: – Vele minden rendben lesz! – Hát velem is! – vágta oda neki Clea dühösen. A tudós kihúzta magát. Ő is kezdett felpaprikázódni. – De te nő vagy! – közölte kissé mérgesen. Ez komolyan azt hiszi, hogy nem tudom, melyik nemhez tartozom? – csodálkozott magában Clea. A számítógépe nyomban a segítségére sietett, és megmagyarázta, hogy az emberiség a női nemet hagyományosan a gyengébbik nemnek tartja. Az Infiltrator majdnem felnevetett. – Így igaz – válaszolta csendesen –, nő vagyok. – Bizonyos értelemben, tette hozzá magában. – Viszont sokkal fiatalabb vagyok, és sokkal jobb a kondim, mint a tiétek. Azt tanácsolnám, hogy inkább egymásra vigyázzatok, engem pedig hagyjatok kétségkívül megérdemelt sorsomra!

– Semmi szükség arra, hogy felhúzd magad! – jegyezte meg sértődötten Locke. – Én csak segíteni akarok! – Semmi szükség arra, hogy babusgassatok! – vágott vissza Clea. – Inkább hagyjatok békén, még sok a dolgom! Néhány feszült pillanatig némán egyfásra meredtek. Szerencse, hogy nem látja az arcomat, dühöngött magában az I-950-es. Tuti, hogy szívrohamot kapna! Hirtelen megkísértette a gyilkolás vágya. Társai testét behajítaná egy mély jéghasadékba, és mire a keresőcsapat rájuk találna, olyan keményre fagynának, hogy képtelenség lenne megállapítani a haláluk időpontját. Akár pépesre is verhetné őket, mert a sérüléseket a zuhanásnak tulajdonítanák. Akkor nyugodtan dolgozhatna. Tökéletes megoldás lenne. Az egyedüli hátulütője, hogy Tricker megkétszerezné vagy inkább megháromszorozná a biztonsági intézkedéseket. Felsóhajtott, és végighordozta tekintetét a bíborszínű és kék égbolt alatt elterülő fehér, végtelenül fehér tájon. Úgy számította, hogy hosszú távon mindenképpen jobban jár, ha egyezségre jut a kollégáival. – Nézd, Hiram – sóhajtott az Infiltrator, és megpróbált békülékeny hangot megütni –, félóránként bejelentkezem a rádión, és ha valami gáz van, akkor felhívlak, és azonnal elindulok a táborhely felé. Így jó lesz? De ha ezt most nem intézem el, akkor úgy térünk vissza, hogy nem értem el az égvilágon semmit. Locke összefonta mellkasán a kezeit, és úgy tűnt, válaszolni akar, de Clea sietve folytatta: – A másik megoldás, hogy ti ketten feláldozzátok az időtök egy részét, és velem maradtok, amíg dolgozom. Ez hogy tetszik? A férfi rekedten felkacagott. – De még mindig ott van Tricker! – emlékeztette a nőt. – És ki mondja el neki? – kérdezett vissza kapásból az I-950-es. – Mert én nem, az biztos. Nézd, keményen fagy idekint, és most is időt veszítünk. Inkább később beszéljük ezt meg a táborban, oké? Néhány pillanatnyi tétovázás után Locke bólintott. – Rendben, vigyázz magadra! – mondta végül, aztán vonakodva megfordult, és eltotyogott. Clea figyelte, amint távolodott. Lelki szemei előtt hirtelen megjelent a férfi, amint a jégen fekszik, és vér csorog a szája sarkából. Nem sok híja volt, hogy a kép valósággá váljon. Lenézett a fókára. Az állat szíve normálisan lüktetett, és természetes, mély álomba merült. A beültetett mikroszerkezeteket vezérlő relét Clea a

bonyolult és jókora karórájába épített berendezéssel irányíthatta. Aktiválta a parányi berendezéseket. Sorban leellenőrizte valamennyit, és pozitív visszajelzéseket kapott. Nem maradt más hátra, mint hogy a gyakorlatban is kipróbálja őket. A háta mögé pillantott, és látta, hogy Locke éppen eltűnik egy fantasztikus kék színekkel árnyalt, szélfaragta hógerinc mögött. További két percig várt, de a férfi többé nem bukkant fel, még az infravörös látásával sem akadt a nyomára. Felkapta és vállára lendítette a hátizsákját, aztán futva elindult, hogy keressen egy újabb leopárdfókát. Az elvesztegetett idő tovább késleltette Skynet eljövetelét. Kurt elé jött, hogy üdvözölje. A lift előterében várta, amikor visszatért a jégről. Clea szélesen mosolygott, és a férfi nyakába vetette magát. Lábait Viemeister dereka köré fonta, és szenvedélyesen megcsókolta őt. – Megkaptuk az engedélyt, most már együtt dolgozhatunk – újságolta Kurt, amikor szétváltak, hogy levegőt vegyenek, aztán kéjesen végignyalta Clea nyakát. Az Infiltrator kuncogott, és szorosan hozzátapadt. – Remek! – örvendezett, miközben a férfi állát rágcsálta. – Nem szívesen szakítom félbe ezt a kétségkívül megható jelenetet, srácok – szólt rájuk a közelben ácsorgó Tricker –, de valamit meg kell beszélnünk. Clea tovább csimpaszkodott Viemeisterbe, mint egy kismajom az anyjába, és a válla felett hátrapillantott Trickerre. – Valóban? Akkor beszéljünk meg egy időpontot! – javasolta. – Nos, pillanatnyilag éppen ráérek – közölte az ügynök, akire fikarcnyit sem hatott a felfűtött érzékiség látványa. Az Infiltrator csábosan Viemeister szemébe fúrta tekintetét, de közben Trickerhez beszélt. – Én viszont nem érek rá – vitatkozott nyájas hangon, majd ismét hátrafordult, és az ügynökre nézett. – Esetleg néhány óra múlva? – Esetleg éppen most? – Tricker általában meg sem próbálta elrejteni, hogy mennyire utálja mindkettőjüket, ezúttal pedig mindent megtett, hogy jól lássák rajta. Roppant látványosan tudta éreztetni az őrizetére bízott tudósokkal, hogy minek tartja őket: egy apró, csaholó, folyton bepisilő kiskutyához hasonló lényeknek, akik esetleg túl értékesek ahhoz, hogy egyszerűen kihajítsa őket a bázisról. Viemeister lecsúsztatta kezét Clea derekán, és belemarkolt a fenekébe. Feljebb rántotta magán a nőt, mire Clea kéjesen felkacagott. – Két óra múlva – közölte Viemeister ellentmondást nem tűrő hangon,

azzal elindult. – Ms. Bennet – szólt utána fáradtan Tricker, de szándékosan nem nézett a tudósra és édes terhére –, ha megvárakoztat, legközelebb én is megvárakoztatom. Viemeister és Clea összenéztek, egyszerre felsóhajtottak, és cinkosan összemosolyogtak. A férfi lassan leengedte az Infiltratort a padlóra, aki egyből az ügynök elé lépett. – Nos, mit kell megbeszélnünk? Megkaptuk az engedélyt, hogy együtt dolgozhassak a barátommal. Tehát? – kérdezte kihívó hangon, miközben tágra nyitotta szemét. – Tudnom kell, hogy mihez kezd az eddigi munkájával, Ms. Bennet – recsegte a férfi, összeszorított fogain keresztül. – Szerintem ez fontosabb – válaszolta Clea. Ha tudnád, mennyivel fontosabb, te szánalmas emberi lény, tette hozzá gondolatban. – És mivel az új munkám teljesen leköti a figyelmemet és az időmet, attól tartok, igen nehéz lenne valami másra összpontosítani. – Vagyis egyszerűen csak abbahagyja azt a kutatást, amely miatt idekerült? – érdeklődött Tricker. – Nos, igazából… – Clea előhúzott a zsebéből egy CD-t, és édesen mosolyogva odaadta az ügynöknek. – Nagyjából befejeztem. Ha jól sejtem, talál itt néhány tudóst, akik megbirkóznak a maradék problémákkal. Egyik sem jelentős. Így már megfelel önnek is, ugye? – Bizonyára – dörmögte Tricker. A szája széle megrándult néhányszor, majd gúnyos mosolyt varázsolt az arcára. – Oké, táguljanak innen, srácok! Keressenek maguknak valami munkát! – Mindent a maga idejében! – Clea csókot dobott az ügynöknek, belekapaszkodott Viemeister vaskos karjába, felnézett rá, és megismételte: – Mindent a maga idejében! Mialatt eltávolodtak Trickertől, olyan boldognak érezte magát, amenynyire csak boldog lehetett anélkül, hogy Skynet suttogott az elméjében. Már alig várta, hogy ágyba bújjon Kurttal. Hihetetlenül örült, hogy immár hivatalosan is hozzájárultak ahhoz, hogy Skynet megteremtésén dolgozzon. Alissát leszámítva a világon senki sem segíthetett annyit Viemeisternek a mesterséges intelligencia kifejlesztésében, mint ő. Afféle bónuszként, ismét alaposan felbosszantotta Trickert. Külön örömére szolgált, amikor végre sikerült meggyőznie a számítógépét, hogy hagyja, hadd érvényesüljenek szex közben a természetes reakciói. Azzal érvelt, hogy jóval kevésbé tapasztalt, mint Serena volt, így nehezebben színleli a válaszokat. Attól tartott, hogy egy olyan intelligens

ember, mint Viemeister, szinte bizonyosan felfedezi a valódi gyönyör hiányát. Már alig várta, hogy kipróbálja a számítógépes kontroll nélküli kéjt.

A 9-es főúton, Paraguay Wendy valamiért kisebbfajta országnak tartotta Paraguayt, talán azért, mert a térképen eltörpült Brazília és Argentína mellett. Ezzel szemben az ország akkora volt, mint az USA legtöbb állama. A vidék szinte teljesen megváltozott, miután átlépte a brazil határt. A gőzölgő tisztásokkal tűzdelt buja, szubtrópusi erdők elmaradoztak mögötte, és lapos, száraz síkságokat látott maga körül, amelyeken marhacsordák legeltek a szórványosan feltűnő pálmaligetek között. A levegő forrónak tűnt, de valahogy mintha nem a magas hőmérséklet keltette volna ezt a benyomást. Fűszeres, erős illatok terjengtek mindenütt. Még a tehenek szagát is idegennek találta, bár ez nem volt valami nagy csoda, elvégre az egész eddigi életét nagyvárosokban töltötte. Wendy holtfáradt volt, alaposan megéhezett, és folyton küzdenie kellett az érzés ellen, hogy reménytelenül eltévedt. Szörnyen melege volt, de Snog makacsságának köszönhetően minden egyes ruhadarabja fekete bársonyból készült. Ölni tudott volna egy pólóért és egy rövidnadrágért. Hogy minél előbb célba érjen, nem állt meg sem enni, sem pedig aludni. Már alig tudta nyitva tartani a szemét. Ráadásul egyfolytában attól rettegett, hogy John egyáltalán nem fog örülni, amikor megpillantja őt a titkos búvóhelyük kapujában. Mihez kezd, ha a fiú nemet mond, ha nem akar segíteni neki? Wendy pulzusa megugrott a gondolattól, és mivel kimerültsége miatt nem tudott ellenállni, így a pánik tartósan befészkelte magát az agyába. Állandó, napfényes önbizalma fokozatosan elapadt az idegen környezet láttán, illetve a körülményei miatt. Honvágya támadt, félt, és nagyon magányos volt. Csak most döbbent rá, hogy mennyire védett életet élt mindeddig. Mindig is független, a saját lábán megállni képes nőnek tartotta magát. De valójában egy szökésben lévő, semmihez sem értő egyetemista kislány vagyok, kesergett magában. Megnyalta kiszáradt ajkát, és eltökélte, hogy csak azért is végigcsinálja, és esélyt sem ad Johnnak, hogy nemet mondjon. Végső soron az elmúlt napok megpróbáltatásai során megtanulta kezelni a nehézségeket, és bár az esélyek ellene szóltak, átjutott minden akadályon.

Von Rossbach Estanciája, Paraguay Epifanio Ayala, von Rossbach birtokának intézője, hosszú percekig figyelte a ház felé közeledő porfelhőt. Azt hitte, hogy újabb szállítmány érkezik, ahogy az már az utóbbi napokban rendszeressé vált. Viszont az áru java része nem maradt az estancián, hanem ezen a reggelen felpakolták a teherautóra, és von Rossbach, illetve az ifjú John elhajtott vele Asunciónba. Marietta, aki elől nem sok minden maradhatott titokban, felvilágosította Epifaniót, hogy a rakomány főleg nagyon vastag téli ruházatból és méregdrága kempingfelszerelésből állt. – Talán mennek hegyet mászni? – találgatott az intéző. A felesége csak rántott egyet a vállán, és jelentőségteljes pillantással ingatta fejét. Epifanio jól tudta, hogy mi jár a fejében. Amióta a gazda összeállt ezzel a señora Kriegerrel, gyakran egyetlen szó nélkül eltűnt, és csak a jó ég tudja, hogy mit művelt távollétében. Az intéző hamarosan meglátta, hogy nem egy teherautó, hanem egy apró személyautó közeledik, amelyet olyan vastagon borított a por, hogy az eredeti színét nem tudta megállapítani. Epifanio lement a portal lépcsőjén, kiállt a ház elé, és türelmesen várt. Néhány pillanattal később már azt is látta, hogy a rendszámtábla brazil, ami mindennaposnak számított Asunciónban, viszont vidéken ritkaságszámba ment. Epifanióban szemernyi kétség sem volt, hogy egy eltévedt utazóval van dolga, mivel a gazda és vendégei sosem fogadtak látogatókat. Amikor az autó megállt előtte, az elmocskolódott ablakon keresztül éppen csak annyit látott, hogy egy nő ül benne. Az intéző levette kalapját, és azzal legyezte az arca előtt örvénylő port. A jövevény meg sem mozdult a kocsiban, lehajtott fejjel üldögélt a kormány mögött. Epifanio megköszörülte a torkát, és bekopogott az ablakon, hogy magára vonja a figyelmét. A nő riadtan felkapta a fejét, mintha éppen mély álmából ébredt volna, és letekerte az ablakot. Az intéző ekkor észrevette, hogy az imént miért hajtotta le a fejét: egy könyvet böngészett. Fiatal lány volt, legfeljebb húszéves. Nagyon fáradtnak látszott, és dőlt róla a verejték, amit vastag bársonyruhájának köszönhetett. Epifanio azonnal látta rajta, hogy nem idevalósi. A környékbeli lányoknak az apjuk letörné a derekát, ha lilára festenék a hajukat. Az intéző a fejét csóválta a lehetetlen hajszín láttán.

A lány ismét belepillantott a könyvbe, majd felnézett, és valami rémes spanyolsággal közölte, hogy John Kriegert keresi. Olyan pocsék kiejtéssel beszélt, hogy Epifanio igazából csak a nevet értette, de ennyi is elég volt. Azt egyből tudta, hogy a lány egy szót sem beszél spanyolul, csak papagájként elismétli a könyvben olvasott kifejezéseket. Felsóhajtott, mert ő maga az anyanyelvén kívül csak guarni nyelven beszélt, leszámítva azt a néhány német szót, amit a különböző birtokokon szedett magára. – Señor Krieger jelenleg nincs idehaza – válaszolta udvariasan –, és estig nem is lesz. Igyekezett lassan beszélni és szépen hangsúlyozni, de a lány tekintetén látta, hogy ezzel az erővel akár egy tehénnek is magyarázhatott volna. A jövevény olyan kimerültnek és olyan elveszettnek tűnt, hogy akarvaakaratlanul is megsajnálta. – És señora Krieger? Ő talán segíthet magának! A lány szeme riadtan megvillant, de azonnal bólintott. Kinyitotta az ajtót, és kiszállt a kocsiból. Olyan mereven mozgott, mint egy vénasszony. – Sí. Señora Krieger, por favor! – darálta recsegő hangon. Epifanio megkönnyebbült, hogy végül csak sikerült zöld ágra vergődni vele. A portal felé mutatott kalapjával, mialatt bal karját kitárta, mintha be akarná terelni a vendéget a házba. Meglepetésére a lány a gesztust félreértve rátámaszkodott a karjára, mire Epifanio nyomban a könyöke alá nyúlt, hogy segítse a lépteit, és bevezette a házba. ♦♦♦ Epifanio kopogására Sarah felnézett a munkájából. Az intéző mellett egy hosszú ujjú, bokáig érő fekete ruhát viselő lány állt. Ha a haja nem bíbor színben pompázik, Sarah fiatal apácának nézte volna. Amikor tekintetével végigsöpört a jövevényen, azonnal tudta, hogy az Egyesült Államokból érkezett. – Igen? – kérdezte hangosan. – Elnézést a zavarásért, señora, de az ifjú hölgy – Epifanio kalapjával a lány felé intett – a maga fiát keresi, ha jól értem. Ha Sarah tekintete ölni tudott volna, Wendy holtan rogy a padlóra. – Köszönöm, Epifanio – mondta Sarah, miközben felállt –, majd én elintézem. – Azzal átváltott angolra, és nyersen odaszólt a lánynak: – Nem jönnél beljebb? A lány jól láthatóan nagyot nyelt, és merev léptekkel beimbolygott a szobába.

– Rosszul vagy? – kérdezte Sarah. – Nem, asszonyom, csak nagyon sokat vezettem – közölte a lány idegesen mosolyogva. Valósággal belezuhant a Sarah által mutatott székbe. Elkényeztetett szobacicus, állapította meg magában Sarah. – Éhes vagy? – kérdezte pattogós hangon. – Igen, asszonyom. Sarah megkérte Epifaniót, hogy küldessen szendvicseket és gyümölcslét, és miután az intéző eltűnt, visszaült a helyére. Az íróasztal felett szigorú tekintettel rámeredt John látogatójára. – Te Massachusettsből jöttél, a műszaki egyetemről. – Nem kérdezte, hanem kijelentette. Az ottani csapat korábban naponta küldött jelentést, de körülbelül egy hete elhallgattak. Nyilván valami nagy baj történt. Annyira nagy, hogy úgy döntöttek, inkább hírnököt küldenek. – Nos, mit keresel itt? Nehezére esett, de amennyire tudta, leplezte indulatait. A kislány olyan kimerült, hogy valószínűleg elájulna, ha rájönne, milyen gyilkos harag tombol benne. Úgy döntött, megtartja a dühét Johnnak, aki a jelekből ítélve több információt adott ki, mint amennyit szabad lett volna. Sarah nyugalmat kényszerített magára, és hátradőlve várta a lány magyarázatát. Jesszusom, micsoda fenevad – gondolta riadtan Wendy. Az utazás alatt fel sem merült benne, hogy John esetleg nem lesz otthon, amikor ő befut. Azt hitte, hogy majd csak azután találkozik Sarah Connorral, hogy mindent megmagyarázott Johnnak, és legalább lezuhanyozott. Utoljára akkor érezte magát ilyen pimasz betolakodónak, amikor felvételizett az egyetemre. Hát, az sem volt semmi, vigasztalta magát Wendy. És azt is átvészeltem. Azok után, hogy rajongva imádott hősének szétlőtt fejű holtteste mellett ébredt, és azok után, hogy a rendőrség gyilkosság miatt kereste, egy hatalmaskodó asszony csak nem fogja térdre kényszeríteni! Mélyet lélegzett, és tömören összefoglalta a történteket. Mire befejezte, már elharapta a szavak végét, olyan nehezen forgott a nyelve a kimerültségtől. Ebben a pillanatban egy tipikus nagymama külsejű asszonyság érkezett az irodába, kezében egy ennivalóval megpakolt tálcával. John anyja letakarította az íróasztal egyik sarkát, és mondott valamit spanyolul. Az asszony alaposan, tetőtől talpig végigmérte a vendéget, és halványan elmosolyodott. Wendy arca valósággal lángolt zavarában. Még soha életében nem érezte magát ilyen elhanyagoltnak, sőt még soha életében nem volt ilyen elhanyagolt. Könnyek szöktek a szemébe, lehajtotta a fejét, és azt remélte,

hogy sikerül elrejtenie ezt a végső megaláztatást John sziklakemény anyja elől. Sarah kitöltötte a gyümölcslét, közben néhányszor Wendyre pillantott. A kölyök úgy festett, mint aki bármelyik pillanatban elájulhat. Atya ég, micsoda szobacica! Mi a fenét látott benne John? – dühöngött magában. Átnyújtotta a lánynak az egyik poharat, aki átvette, és alig hallhatóan megköszönte. Sarah belekortyolt az italba, és figyelte, ahogy Wendy félig lehajtott fejjel, óvatosan szürcsölgeti a gyümölcslét. – Nem vagy szomjas? – kérdezte tőle. – Nem muszáj meginni, ha nem akarod! A lány felnézett, majd újra leszegte a fejét. Igen, a szeme kivörösödött, és a szempilláin nedvesség csillogott. Tőről metszett bőgőmasina, mérgelődött némán Sarah. – Egy ideje nem ettem és nem ittam semmit – mondta végül Wendy, meglepően erős hangon. – És ideges is vagyok, úgyhogy jobb, ha vigyázok – szomorúan elmosolyodott, és Sarah szemébe nézett –, nem szívesen hánynék a parkettájára. – Igazán köszönöm – mondta Sarah –, nem az én parkettám, de tetszik az óvatosságod. – Hátradőlt, kinyújtotta és az íróasztal alatt keresztbe vetette egymáson a lábait, majd keményebb hangon folytatta: – Az viszont egyáltalán nem tetszik, hogy itt vagy, és az sem, hogy miért vagy itt. Wendy lesütötte a szemét, elnémult, és ismét nyakig pirult. Végül felnézett, egyenesen Sarah szemébe. – A barátaimmal arra gondoltunk – mondta óvatosan –, hogy maguk esetleg meg tudják mondani, mihez kezdjek most. – Mert alaptalanul megvádoltak, meg minden? – kérdezte Sarah élesen. Wendy rezzenéstelen arccal bólintott, és volt valami a tekintetében, ami elárulta Sarah-nak, hogy megérezte a kérdésében rejlő szarkazmust, és cseppet sem tetszett neki. – Őszintén szólva – kezdte Sarah, miközben felcsippentett néhány cérnaszálat a szoknyájáról, majd lesimította a szövetet –, ha az emlékezetem nem csal, engem egyszer sem vádoltak alaptalanul. Szélesen elmosolyodott Wendy leplezetlen megdöbbenésén. – Én mindent elkövettem, amiért köröztek – közölte hanyagul, és a jobb keze ujjain számolta az elkövetett bűnöket. – Nézzük csak: robbantottam, fegyverekkel kereskedtem, drogot csempésztem. Zsarolás, megvesztegetés, rongálás, garázdaság és súlyos testi sértés. – Bal mutatóujjával sorban rámutatott jobb keze kinyújtott ujjaira. – Bűnös vagyok, bűnös, bűnös és bűnös. Viszont sosem öltem meg senkit, legalábbis emberi lényt nem, és

sosem keveredtem emberrablásba, nem mintha nem lett volna rá lehetőségem. Ja, és egyszer sem álltam be zsoldosnak. Viszont az összes többi… – széttárta a karjait, és várta a lány válaszát. – Annál jobb – mondta Wendy pillanatnyi szünet után. – Ha elkövette mindezt, és mégsincs börtönben, akkor maga könyvet írhatna a témáról. Sarah meglepődött a szemtelen válaszon. Még a végén kiderül, hogy a kölyöknek van gerince. Forrón remélte, hogy így van, ha már John így vagy úgy összeállt vele. Mindezek ellenére a lány bajban volt, és azzal, hogy idejött, esetleg magával hozta a bajt. – Tudod, kislány, az egyik módja annak, hogy megússzuk a börtönt, ha nem hagyjuk, hogy körözött személyek bekopogjanak az ajtónkon – közölte nyersen. – Senki sem tudja, hogy itt vagyok – válaszolta Wendy. – Legfeljebb Săo Paulóig tudják követni a nyomaimat. – Még az is közelebb van annál, amit én elfogadhatónak mondanék – vágta rá Sarah. – Nézze – kezdte Wendy megfontoltan –, egyszer sem álltam meg, miután elindultam Săo Paulóból. Vettem egy rakás kaját, ami tegnapelőtt elfogyott, és több liter narancslét, ami viszont az éjszaka folyamán fogyott el. Miután átléptem a határt, nem beszéltem senkivel, és nem álltam meg, leszámítva három tankolást. És miután kétszer eltévedtem isten háta mögötti utakon, ahol a kutya sem láthatott, és mivel az innen elég messze történt, kötve hiszem, hogy bárki követett volna. Így már tetszik? Sarah kissé megenyhült. Felkapott egy szendvicset, és beleharapott. Wendy jeladásnak érezhette a gesztust, mert ő is felvett egy szendvicset. Sarah magában úgy sejtette, hogy a lánynak igaza van. Ha igazat mond, tényleg nem követhették. De akkor sem volt elragadtatva a jelenlététől. – Egyfolytában autóztál? – kérdezte. – Brazíliától idáig? – Igen. – Szép kis utazás – jegyezte meg Sarah. – Különösen, ha menet közben eltéved az ember – értett egyet Wendy, és óvatos harapásokkal majszolta a házi sütésű kenyeret. – Nem kértél útbaigazítást? – kérdezte Sarah mellékesen. Wendy felnézett, és türelmetlen kifejezés suhant át az arcán. – Nem. Magamtól visszataláltam a helyes útra. – Lerakta a szendvicset, és nyíltan belenézett Sarah szemébe. – Tudja, sosem csinálnék olyat, amivel akár csak egy kicsit is veszélybe sodornám Johnt. A két nő állta egymás tekintetét, és Sarah gyomra idegesen összehúzódott. Semmi kétség, így érez minden anya, amikor a fia beszerzi az első

komoly barátnőjét. És ha valaki, hát ez a Wendy halálosan komoly. De vajon mit érez John? Vajon a plafonig ugrik örömében, mihelyt megpillantja, vagy betolakodónak fogja gondolni, aki esetleg az életére tör? A gondolattól elfogta a bizonytalanság, és összerándult a gyomra. Végül is Wendy semmivel sem tudta alátámasztani az elmondottakat. És mit tud róla? Gyakorlatilag semmit. John jóformán alig említette a nevét. Elgondolkodva rázogatta lábát az asztal alatt. Lehet, hogy John szégyellte elmondani neki, vagy esetleg ő is meglepődött és összezavarodott, amikor rájött, hogy beszerzett egy barátnőt. Nos, minden kiderül, mihelyt hazaér. – Kimerültnek látszol – mondta határozottan Wendynek, közben felállt, és felkapta a tálcát. – Gyere, megmutatom a szobádat! Tartozik hozzá egy kis fürdőhelyiség is, ahol rendbe szedheted magad. Nyugodtan megvacsorázhatsz, aztán ha végeztél, csak tedd ki a tálcát az ajtó elé! Wendy is felállt, és jól láthatóan megingott. – Köszönöm szépen! Sarah végigmérte. A kölyök alig áll a lábán. Jól tudta, hogy mit érez most. Ő is gyakran került ebbe az állapotba egy-egy keményebb utazás végén. – Ne hálálkodj, csak gyere! – intett a lánynak, és kilépett az irodából.

HUSZONHARMADIK FEJEZET Von Rossbach estanciája Wendy képtelen volt elaludni. Néha elpilledt néhány percre, de folyton felriadt. Sokáig feküdt mozdulatlanul. Túl fáradt volt ahhoz, hogy felkeljen, viszont túl sok minden kavargott a fejében ahhoz, hogy elaludjon. Görcsbe merevedett végtagjai időnként maguktól megrándultak. Néha elment valaki a szobája előtt, és alkalmanként spanyol mondatokat hallott. Miután leszállt a sötétség, minden elcsendesedett. Legfeljebb kilenc óra lehetett, de sejtette, hogy az egy farm népének egyenlő az éjféllel, elvégre – tudomása szerint – ők a nappal kelnek. Figyelmesen hegyezte a

fülét, de emberi hangokat nem hallott, csupán a kertben hemzsegő milliónyi rovar ciripelését és zümmögését. Hirtelen megütötte fülét egy autó távoli zúgása, és elmosolyodott. Csak most eszmélt rá, hogy egészen eddig nem hallotta a városi forgalom megszokott háttérzaját. Néhány pillanatig feszülten figyelt, és tudta, hogy az autó a birtok felé közeledik. Ez csakis John lehet! – villant agyába a mámorító gondolat. A gondolat új erővel töltötte fel megfáradt tagjait. Egy lendülettel felállt az ágyból, és az ajtóhoz osont. Szíve szerint ész nélkül kirohant volna a házból, hogy mielőbb John nyakába ugorhasson, de még idejében megálljt parancsolt magának. Jobb lesz, ha vár egy kicsit, mert a hűvös fogadtatás után elbizonytalanodott, és nem tudhatta biztosan, hogy a fiú hogyan fog reagálni. Az ajtónál állva hallgatózott. Az érkező kocsi hamarosan megállt a ház előtt. Ajtók csapódtak, majd súlyos léptek dübörögtek a külső lépcsőn és a terjedelmes tornácon. Amikor végre meghallotta John hangját, a szíve majdnem kiugrott a helyéről. Aztán egy idegen férfihangot is hallott, végül Sarah Connor következett. Wendy egyetlen szavukat sem értette, de a hanglejtésből tudta, hogy hevesen vitatkoznak. A hangok mintha távolodtak volna. Vagyis hiába várja, John nem fog azonnal felrohanni hozzá, előbb nyilván megbeszéli a dolgot az anyjával. Néhány pillanattal később ismét csend borult a házra. Wendy sejtette, hogy most dől el a sorsa. Fájlalta, hogy őt magát nem hívták meg erre a beszélgetésre – ha már egyszer az élete volt a tét –, de nem tehetett semmit. Illetve egyvalamit mégis. Ha idejében megismeri az érveiket, felkészülhet az elhárításukra. Óvatosan kinyitotta az ajtót. Miután körülnézett, lábujjhegyen leosont a lépcsőn, majd rövid hallgatózás után végigsettenkedett az irodához vezető folyosón. Jól sejtette, John, az anyja és az idegen férfi odabent folytatta a beszélgetést. A faragásokkal gazdagon ékesített vaskos ajtón csak fojtott, érthetetlen szófoszlányok szűrődtek át. Kicsivel továbbment, és óvatosan lenyomta az iroda melletti helyiség kilincsét. Az ajtó szerencsére nyitva volt. Wendy besurrant az ezüstös holdfényben úszó szobába. Az erkélyajtót csukva találta. Lassan, nagyon lassan átfordította az apró kovácsoltvas kulcsot. A zár alig hallhatóan kattant, de a lány még így is ágyúlövésszerű dörrenésnek vélte. Lélegzetvisszafojtva várt, majd miután nem történt semmi, elforgatta a díszes rézgombot, és óvatosan kinyitotta az erkélyajtót. Ezúttal is szerencséje volt, mert a zsanérok olajozottan forogtak foglalatukban. Tekintetével végigsöpört a tőle néhány méterre sorakozó buja

díszbokrokon, majd oldalra nézett. Nagyon megkönnyebbült, amikor látta, hogy a szomszédos helyiség erkélyajtaját szélesre tárták. Most már minden szót hallott, ami elhangzott az irodában. ♦♦♦ – Wendy nem azért jött, hogy megöljön, anya! – John hangja fáradtan csengett, mintha már tucatszor elismételte volna a mondatot. – Ezt honnan tudod? – kérdezte az anyja. – És honnan tudta, hogy hol talál téged? Voltál szíves elárulni neki? Dieter az íróasztala mögött ült, és komor képpel figyelte kettejük vitáját. John az asztal előtt álló székek egyikében ült, míg Sarah fel-alá járkált a helyiségben, mint egy ketrecbe zárt tigris. – Amikor először kapcsolatba léptem vele az Interneten, néhány perc alatt kinyomozta a hollétemet – vallotta be John. Lehajtotta a fejét, felsandított az anyjára, és várta a robbanást. Ami ezúttal elmaradt. Sarah mozdulatlanul állt, és lenézett rá. – A többi egyetemista kis barátod is tudja, hogy hol vagyunk? – kérdezte csendesen. – Nem, anya. Csak Wendy tudta, én pedig megkértem, hogy ne árulja el senkinek, és tudom, hogy így tett. – Tehát, tudod, hogy nem azért jött, hogy téged megöljön, és biztosra veszed, hogy nem árulta el senkinek a hollétünket. A többiek honnan tudták, hogy Brazíliába kell küldeni a lányt? – sorolta Sarah. – Annak idején megmondtam Snognak, hogy ha vészhelyzet áll elő, és személyesen kell beszélnünk, akkor Săo Paulóban találkozhatunk. – Egyenesen az anyja szemébe nézett. Az abban látott elszántságtól megborzongott, így tovább magyarázkodott: – Dél-Amerika egyik legnagyobb városa anya! És nagyon messze van innen. Vagyis tökéletesen megfelel az efféle találkozók céljára. – Persze, csakhogy a te kis barátnőd nem várt rád Săo Paulóban, hanem nyílegyenesen idejött! – Sarah összefonta karját a keblén, és haragosan fújtatott. – Ráadásul nem akárki meggyilkolásáért körözik. Ron Labane híresség volt! – Nem ő ölte meg, anya! – Honnan tudod ilyen biztosan? – kérdezte Sarah, és újrakezdte a járkálást. – Valójában mennyire ismered ezt a Wendyt? – Elég jól – mondta John, és az anyja útjába állt. – Az tuti, hogy nem gyilkos! Azt hiszed, nem ismerek fel egy gyilkost?

– Ugyan, az nem egzakt tudomány! – vitatkozott Sarah. – Olyan nincs, hogy teljes bizonyossággal rámutatsz valakire, és azt mondod, íme, ez az ember gyilkos. Aztán másvalakire meg azt mondod, hogy ez az ember akkor sem ölne, ha az élete múlna rajta. Ha így gondolkodsz, csak áltatod magad! Honnan veszed, hogy nem ő ölte meg Labane-t? – Először is, mert az a fickó volt az istene. Másodszor, mert nem volt rá oka. Harmadszor, mert nem történt vele soha semmi olyan, ami gyilkost csinált volna belőle. – Nem tudhatod, hogy volt-e rá oka, vagy sem – mutatott rá Sarah –, még nem is beszéltél vele! – Nos, ha volt is rá oka, az kizárólag az önvédelem lehetett! – kiabálta John, és akkorát csapott a saját mellkasára, hogy csak úgy döngött. – Én ismerem Wendyt! És megbízom benne! És pontosan ezért neked is meg kéne! Ott álltak egymás szemébe meredve, és mindketten erősen ziháltak. – Igazából csak az számít – szólt közbe Dieter higgadtan –, hogy követték-e a lányt, vagy sem. – Nyomát sem láttuk senkinek – ismerte el Sarah. Elszakította tekintetét a fiáról, és lépett néhányat az asztal felé. – Azt mondta, Săo Paulótól egyenesen idáig hajtott, és csak háromszor állt meg tankolni. Azt állítja, hogy senkitől sem kért útbaigazítást, és folyamatosan ellenőrizte, hogy rátapadte valaki. Ezt speciel elhiszem neki, mert olyan rémült, mint egy farkas elől menekülő nyúl. – Még szép, hogy az! – dörrent az anyjára John felbőszülve. – Te nem lennél rémült az ő helyében? Sarah megpördült, hogy szembenézzen vele, és már nyitotta volna a száját, de Dieter közbeszólt: – Csend legyen! A másik kettő leesett állal bámulta. – Semmi értelme tovább vitatkozni! Már egyikőtök sem tudja, hogy hol tart. – Azzal lehajolt, és az alsó fiókból elővett egy üveg whiskyt, valamint egy metszett kristálypoharat. – Az igazság az, hogy semmit sem tudunk, amíg nem beszéltünk a lánnyal. – Én beszéltem vele – kottyantott közbe Sarah, és a mellére bökött. Dieter komótosan kitöltött magának egy tekintélyes adagot, majd az asztalra koppantotta az üveget. Megforgatta néhányszor a sűrű, aranyló folyadékot a pohárban, aztán szemét lehunyva beleivott. – Egész nap erre vártam – sóhajtott elégedetten, miközben letette a poharat, és a nőre nézett. – Úgy ne beszélj vele, Sarah, amikor ez a tűz lobog

a szemedben, mert egy árva mukkot sem fogsz kihúzni belőle! – Nagyon köszönöm! – Sarah-ról ordított, hogy megsértette a megjegyzés. – De kiszedtem belőle annyit, hogy tudjam, ez a lány csak nyűg a nyakunkon. Meg kell szabadulnunk tőle! – Tessék? – John maga volt a megtestesült hitetlenkedés. Lépett egyet az anyja felé. – Nem hiszem el, hogy ezt mondtad! Sarah zavarodottan Dieterre pillantott, majd vissza a fiára. – Az ég szerelmére, fiúk! Csak azt mondom, hogy eszemben sincs egy körözött szökevényt dajkálni, mialatt ti távol vagytok! – De kényes lettél hirtelen – vágott vissza John hevesen –, nem is olyan régen még… Nem fejezhette be a mondatot, mert Dieter tenyerével akkorát csapott az asztalra, hogy a whiskysüveg vagy öt centit ugrott a levegőbe. Addig meredt rájuk rezzenéstelen tekintettel, amíg mindketten meghunyászkodtak. – Ahogy az imént is mondtam – közölte von Rossbach halálosan nyugodt hangon –, előbb beszélnünk kell az ifjú hölggyel. – Aztán Sarah és John legnagyobb meglepetésére kinézett az erkélyajtón, és emelt hangon hozzátette: – Volna szíves csatlakozni hozzánk, kisasszony? John követte a tekintetét. – Wendy? – hebegte bizonytalanul. Wendy kidugta fejét a bokorból, amelyben eddig rejtőzött. A szeme tágra nyílt, az álla leesett. – Wendy! – rikkantotta John boldogan, és elindult felé. A lány a karjaiba röppent, ő pedig magához szorította, és a hajába temette az arcát. Hoszszúnak tűnő, mégis röpke pillanatig álltak így. John reszkető kézzel simogatta a lány hátát a vékony hálóingen keresztül. Wendy kinyitotta a szemét, és egyenesen Dieter mosolygó arcába nézett. – Helló! – köszönt rá a férfi derűsen. Wendy viszonozta a mosolyt. – Akik hallgatóznak, ritkán hallják a maguk keltette zajokat – gúnyolódott Sarah. – Jónak mondja! – mordult fel a lány. Dieter hatalmasat nevetett. – Tudod, Sarah leírása alapján afféle kis mimózának képzeltelek – mondta, miközben elvigyorodott Sarah sértett arckifejezése láttán, majd az asztal előtt álló székek egyikére mutatott. – Gyere, ülj le közénk! John kézen fogta, és odavezette a székhez, majd miután Wendy helyet foglalt, ő is leült a szomszédos székre. Közben egyetlen pillanatig sem engedte el a lány kezét. Úgy mosolyogtak egymásra, mintha édes kettesben

lennének, és körülöttük teljes volna a nyugalom. Sarah karba tett kézzel állt mögöttük, és az arckifejezése fikarcnyi kétséget sem hagyott afelől, hogy mi játszódik le benne. Dieter kissé szomorúan felsóhajtott. Tudta, hogy Sarah nem bánja, ha a fiának végre van valakije, csak az időzítéssel voltak bajok. – Mit műveltél a hajaddal? – kérdezte John. Wendy szabad kezével végigsimított a fején. – Levágtuk és befestettük, hogy jobban hasonlítsak Snog nővéréhez. Az ő útlevelével utaztam. És az autót is az ő hitelkártyájával béreltem. – Mikor jár le a határidő? – kérdezte Dieter. – Tíz napra hoztam el, ebből három letelt – válaszolta a lány. – Nem tudtam, hogy mennyi idő alatt érek ide, és azt sem, hogy mi történik, miután befutok, ezért kértem ilyen hosszú időre. Dieter töprengve bólintott. – Jó, majd mi visszavisszük helyetted – mondta. – Köszönöm szépen – mondta Wendy kissé feszengve –, de már így is túl sok kényelmetlenséget… – Hagyd a csudába! – szólt közbe von Rossbach, és nagyvonalúan intett. – Eszedbe se jusson szabadkozni! – Különösen így, megkésve – jegyezte meg Sarah, majd a szemét forgatva viszonozta Dieter rosszalló tekintetét. A levegőbe emelte a kezét, döngő léptekkel odament az asztaltól legtávolabb eső sarokba, és leült az ottani székre. – Most pedig, Wendy, szépen meséld el, hogy mi történt! – indítványozta von Rossbach. Wendy a fiúra pillantott, aki aprót biccentett. A lány megnyalta ajkait, és belekezdett. Amikor hosszú percekkel később befejezte, Sarah azonnal megszólalt: – Ez most jóval összefüggőbb volt, mint amit először hallottam tőled! – A hangja ezúttal nyugodtabban csengett, de így is kihallották belőle a feszültséget. Wendy rámosolygott Johnra, mielőtt válaszolt volna. – Most kicsit pihentebb vagyok – közölte, és a válla felett nyomatékos pillantást vetett Sarah-ra –, és John társaságában sokkal nagyobb biztonságban érzem magam. – Meglátásom szerint egy fontos nyomot azért hátrahagytál. Az ujjlenyomatodat a fegyveren – állapította meg Sarah. – Azt miért nem vitted magaddal? – Na, álljunk meg egy pillanatra! – tiltakozott hevesen Wendy. – Elká-

bítottak, és sokkot kaptam. Egy pillanatig azt terveztem, hogy lerohanok a földszintre, és elmondom a recepciósnak, hogy mi történt. Mindent figyelembe véve azt hiszem, ügyesen csináltam. Mert lehet, hogy ez az ön számára mindennapos történet, de nekem vadonatúj! Úgyhogy csak el a kezekkel tőlem, oké? Sarah bambán pislogott a rendreutasítás hallatán, míg Johnnak komoly erőfeszítésébe került, hogy elfojtsa vigyorgását. Dieternek is sikerült megőriznie komolyságát, de csak rettentő harc árán. – Tekintetbe véve mindazt, amit elmondtál – foglalta össze von Rossbach –, nem hiszem, hogy követtek volna. – Sarah-ra pillantott, majd vissza Wendyre. – Vagyis, hacsak a barátaid… A lány hevesen megrázta fejét. – Nem, ők nem fognak feldobni – állította magabiztosan. – Ráadásul nem is tudják, hogy itt vagyok. Sosem mondtam el nekik, hogy hol lakik John, és nincs semmi a számítógépemben vagy a jegyzeteimben, amiből bárki rájöhetne. Azt hiszem, hogy az ideutazásom nem jelent veszélyt senkire. Von Rossbach megfontoltan bólintott, majd határozottan kijelentette: – Kimerültnek látszol, Wendy. Szerintem jól tennéd, ha lefeküdnél. Majd reggel folytatjuk a beszélgetést. A lány bizonytalanul Johnra pillantott, aki válaszképpen megszorította a kezét. – Felmegyek veled, én is eléggé elfáradtam – mondta megfontoltan a fiú, de a tekintete legalább még néhány percnyi együttlétet ígért. Kéz a kézben hagyták el a szobát anélkül, hogy bármelyikük visszanézett volna. Miután elmentek, Sarah és Dieter egy darabig szótlanul üldögéltek. Aztán a nő felállt, és elindult az asztal felé. – Még sosem láttalak ilyennek – állapította meg Dieter csendesen. Sarah felhorkant, és halványan elmosolyodott. – Még sosem éreztem ehhez foghatót – ismerte be. Leült Wendy székébe, a levegőbe emelte kezét, és nagyot csapott a combjára. – Egyszerűen csak az a bajom, hogy semmit sem tudok erről a lányról! A megtermett osztrák felnevetett, majd Sarah tekintetének láttán sietve megmagyarázta: – Anyám ugyanezt mondta, amikor hazavittem az első komoly barátnőmet! – Igen, de mégis! – Sarah hevesen grimaszolt, majd kérdőn meredt Dieterre. – Egyébként honnan tudtad, hogy odakint lapul? Nekem fogalmam sem volt róla!

– A vendégszobába bekészített samponnak nagyon erős és jellegzetes az illata – vallotta be vigyorogva Dieter. Sarah oldalra billentette a fejét, és csodálkozva közölte: – Azt én is észrevettem, de fel sem merült bennem, hogy nem véletlenül! – megrázta a fejét, és felnevetett. – Bár én azt sem vettem észre az imént. – Pedig azt hittem, rájöttél, és azért nem használod tovább – mondta Dieter. – Így aztán egy idő után nem tudtam, hogy merre jártál a házban. – Szó sincs róla! Azért nem használtam tovább, mert fojtogatott az illata – közölte Sarah. Hosszú pillanatokig egymásra vigyorogtak, majd a nő lesütötte a szemét. – Az nyilvánvaló, hogy Wendy rajong a fiadért – jegyezte meg csendesen von Rossbach. Sarah azonnal átment támadásba: – Állítólag Ron Labane-ért is rajongott, aztán nézd meg, mi történt vele! – Ugyan már, Sarah! Magad is láthatod, hogy a lány a körülmények áldozata. John megbízik benne. – Persze, és utólag a szomszédok mindig csodálkoznak: „Nahát, pedig milyen rendes ember volt!” – vágott vissza Sarah. – Puszta véletlen, hogy belekeveredett a gyilkosságba – magyarázta türelmesen a férfi. – A gyilkosok ügyesek voltak, de nem tudhatták, hogy Wendy milyen leleményes. – Nem hiszek a véletlenekben, a balesetekben és a körülmények szerencsétlen összjátékában, ha Johnról van szó! – mondta Sarah határozottan. – Nem engedhetem meg magamnak. Sőt, nem engedhetjük meg magunknak. Különösen most nem! Dieter lehorgasztotta a fejét, és felsandított a társára. – Azt hiszed, hogy Wendy egy Terminator? Sarah a levegőbe lökte mindkét kezét, közben elkapta Dieterről és a falra függesztette tekintetét. Néhány pillanatig töprengésbe merült, aztán halkan válaszolt: – Serena Burns felbukkanása előtt megesküdtem volna, hogy ez képtelenség. De azóta? Azóta még a jóisten sem tudhatja biztosan! ♦♦♦ A két ifjú szerelmes egymásba gabalyodva feküdt a vendégszoba ágyán. John továbbra is fel volt öltözve, Wendy csak a hálóinget viselte, és cseppet sem bánta. Lerángatta a fiúról az inget, mélyen beszívta a teste illatát,

és kéjesen behunyta a szemét örömében. John megfogta és az ajkához húzta a lány kezét, aztán többször megcsókolta. Rámosolygott Wendyre, és a tekintete megértésért könyörgött. – Anya még ébren van – magyarázta csendesen. Wendy felnyögött, és arcát a fiú mellkasához tapasztotta. – Szeretlek – súgta szenvedélyesen, majd félénken hozzátette: – De attól tartok, hogy anyád egyáltalán nem kedvel. Nem ilyennek gondoltam. John halkan kuncogott. – Hát, erre a viselkedésre én sem számítottam. De az ég szerelmére, te vagy az első barátnőm, és ez számára totális meglepetés. Anya nem szereti a meglepetéseket. Egyszer rendeltem neki egy tortát a születésnapjára, meggyújtottam a gyertyákat, leoltottam a villanyt a szobában, és elbújtam az ajtó mögé. Amikor belépett, előugrottam, és elordítottam magam, hogy „Meglepetés!” – Johnt annyira elfogta a röhögés, hogy nem tudta folytatni. – Na, mondjad már, mi történt? – sürgette kíváncsian Wendy. – Anyám fegyvert rántott – nyögte nevetve John –, csoda, hogy nem lőtt belém! Wendy tágra nyílt szemmel meredt a fiúra, miközben ő felidézte a számára kellemes emléket. John észrevette, hogy Wendy egyáltalán nincs elragadtatva a saját fiára pisztolyt szegező anya történetétől, mire megszorította a barátnője kezét, és gyengéden homlokon csókolta. – Miután megismer, meg fog kedvelni – nyugtatta a lányt –, biztos lehetsz benne! – Remélem is! – sóhajtott Wendy, és ismét összecsókolóztak. Néhány forró pillanat múlva szétvált az ajkuk. John még szorosabban magához ölelte Wendyt, és felnyögött: – Bárcsak több időnk lenne! Wendy hátrahúzta a fejét, és az olvasólámpa gyenge fényénél tanulmányozta a fiú arcát. – Mielőtt anyád lefekszik aludni? – kérdezte évődve. John csak sóhajtott, és a fejét rázta. – Hát akkor, hogy érted? – Dieternek és nekem el kell mennünk valahová – magyarázta –, és hetekig távol leszünk. Vagy mindörökre, tette hozzá magában, attól függ, hogyan sül el a dolog. – Hová mentek? – Cssss! – csitította John, miközben finoman a lány ajkára nyomta az ujját. – Ne aggódj, itt maradhatsz anyámmal. Wendy felült az ágyon, és haragosan lenézett rá.

– Akkor már inkább a pokol tüzébe ugrok! – mondta hevesen. Hirtelen meggondolta magát, visszafeküdt, odatapadt Johnhoz, és hozzátette: – Vagy inkább veled megyek. A fiú megrázta a fejét. – Kérlek, John! – Nézd, Wendy – kezdte John, és nagyot szusszant. A bal mutatóujjával szelíden végigsimította a lány homlokát. – Azt nem lehet. Sajnálom, de nemet kell mondanom. Egyszerűen nem lehet! Wendy lehunyta a szemét, és szaggatottan felsóhajtott. Néhány pillanattal később aprót bólintott. – Rendben – súgta –, megértem. John aggodalmasan méregette. A szempilláin mintha könnycseppek csillogtak volna. Mielőtt tovább magyarázkodhatott volna, Wendy megszólalt: – Most már tényleg nagyon fáradt vagyok. Muszáj aludnom egyet. A szemét továbbra sem nyitotta ki. John elcsüggedt, amikor a lány kibontakozott az öleléséből, és hátat fordított neki. Odanyúlt, hogy megsimogassa. – Jó éjszakát! – köszönt nyersen Wendy. John zavartan visszarántotta a kezét. Belátta, hogy rosszul kezelte a helyzetet, de tényleg nem látott más lehetőséget. Wendy sokat szenvedett a közelmúltban, és a közeljövőben sem fogja fényesen érezni magát. De az ég szerelmére, nem viheti magával az Antarktiszra, hogy együtt támadjanak egy szigorúan őrzött létesítményre! Annyira, de annyira hiányzott neki a lány, hogy szíve szerint napokra a karjába zárta volna. De nem most. Pillanatnyilag nem volt idejük semmire. Sem arra, hogy vele legyen, de még arra sem, hogy begyógyítsa azt a sebet, amit az imént ütött a lelkén. Szinte hangtalanul felsóhajtott, és finoman megsimogatta a lány csupasz vállát. – Majd holnap beszélünk – súgta neki –, aludj jól, szerelmem! Jó éjszakát! Felkelt az ágyból, és kilépett a szobából. A küszöbön állva még egyszer visszanézett a mozdulatlan testre, aztán, bár majdnem megszakadt a szíve, halkan becsukta az ajtót. Wendy tisztán hallotta a kilincs halk kattanását, és felkapta fejét a párnáról. Az önsajnálattól kis híján elpityeredett, de némi szipákolás után megacélozta magát. John magával fogja vinni. Csak még nem tud róla. ♦♦♦

John kettévágott egy almát, és az egyik felét Wendynek adta. A lány a tenyerére tette az almát, majd odakínálta Lindának, Sarah barátságos lovának. Kissé idegesen felkacagott, amikor a kanca puha orra megcsiklandozta a bőrét. – Fújj bele az orrlyukába – javasolta John –, őnáluk ez a bemutatkozás! Wendy odahajolt Lindához, és finoman ráfújt az orrára, de a kancát jobban érdekelte az alma másik fele. – Add ide gyorsan! – sürgette Johnt, és kikapta a gyümölcsöt a fiú kezéből. Odanyújtotta a lónak, mire Linda röviden felnyerített örömében. – Szerintem még mosolyog is! – lelkendezett Wendy. Az almát ropogtató lovat figyelve, John hajlott az egyetértésre. Kezét Wendy hátára tette, és szórakozottan megvakargatta. A lány villogó tekintettel rámeredt, és Linda felé biccentve, szélesen vigyorogva megkérdezte: – Mi van, összekevertél minket? – Jaj, bocs! – John elvörösödött. – Dehogy, szó sincs róla! – De az tény, hogy gondolatban messze jársz – sóhajtott Wendy, és a karám kerítésére könyökölt. Linda reménykedve oldalba bökte az orrával, és majdnem feldöntötte. John utána kapott, visszarántotta, és mélyen a szemébe nézett. – Szeretlek – mondta halkan. Wendy elmosolyodott. Előrehajolt, és erősen szájon csókolta a fiút. – Én is szeretlek. – John ajkára nyomta a mutatóujját, hogy elejét vegye a soros csóknak. – Ilyen könnyen nem tereled el a figyelmemet. Mondd el, min töprengsz, John! Azt látom, hogy nem rajtam, legalábbis nem csak rajtam. A fiú komor képpel, aggodalmas tekintettel rámeredt. Aztán felnézett, és az egyik közeli fára mutatott. – Menjünk, ott leülhetünk! Mialatt a fa felé közeledtek, a tövében Wendy meglátott egy tarka pokrócot és egy piknikkosarat. – Nem csoda, hogy kész voltál reggeli nélkül sétára indulni – mondta mosolyogva. – Ezt mikor csempészted ide? – Nem én voltam – válaszolta John, miközben végigvetette magát a pokrócon. – De vannak barátaim a megfelelő pozíciókban. Kinyitotta a kosarat, és kivett belőle, majd Wendy felé nyújtott egy szalvétába csavart tárgyat. Wendy átvette, és letérdelt mellé. Kibontotta a csomagot, és kiderült, hogy egy nyálcsordító illatú, szinte csöpögő, nedves péksütemény lapul benne.

– Ez finom! – mondta néhány pillanattal később tele szájjal, és tovább rágcsálta a sajtos, hagymás tölteléket. – Úgy hívják, hogy sopa paraguaya. Ez a hagyományos reggeli errefelé. És Marietta csinálja a világon a legjobbat! – válaszolta John, szintén tele szájjal, mialatt kinyitotta a termoszt, és mindkettejüknek töltött a cukorral és tejjel ízesített kávéból. – Ezért viszont nem vagyok odáig! – sajnálkozott Wendy a kávéjára bökve. – Nekem nagyon kell a koffein – közölte John, és félig kiitta a poharát. – Alig aludtam az éjjel. – Én is – vallotta be Wendy. Egy időre elhallgattak, és a csendet étkezéssel töltötték ki. Marietta gyümölcslét is csomagolt, amiből viszont Wendy bőségesen ivott, meghagyva Johnnak a túl édes kávét. – Meséld el nekem! – kérte, miután befejezték a reggelit. A fiú kérdő tekintettel méregette. – Ne nézz így rám! – szólt rá Wendy, és finoman meglökte a fiú vállát. – Ordít rólad, hogy valami erősen nyomja a lelkedet! De tudod, mit? Majd én megkönnyítem a dolgodat! Tehát, mikor indultok, hová mentek, és mit fogtok csinálni? John beharapta az ajkát, és úgy meredt a kávéjára, mintha abból akarná kiolvasni a jövőt. Wendy újra meglökte. – Mi értelme eltitkolni előlem? Tekintve, hogy itt vagyok, és már így is mennyi mindent tudok! – Ez igaz – vallotta be végül a fiú, és felült –, de anyám meg fog ölni emiatt. – Hát, azt erősen kétlem – nyögte Wendy kacagva. – Talán engem igen, de te biztonságban vagy, legalábbis felőle. John is elvigyorodott, azzal elkapta Wendy tarkóját, magához húzta a fejét, szájon csókolta, majd elengedte. – Nos, az úticélunk az Antarktisz – közölte egyszerűen. – Király! – suttogta Wendy elámulva. – Megtudtuk, hogy ismét beindították a Skynet-projektet egy ottani titkos bázison – magyarázta a fiú. – Odamegyünk, és elintézzük. – Úgy érted, a levegőbe repítitek – javította ki Wendy. A lány a gondolataiba mélyedt. John csendben maradt, és felkészült a keménynek ígérkező összecsapásra. Most majd Wendy megindokolja, hogy miért kell neki is velük utazni, de ő el fogja utasítani. Ekkor a lány

megsértődik, és a fejéhez vág valamit, ami viszont neki fog rosszul esni. Sóhajtva hanyatt dőlt, és felnézett a fejük fölé boruló lombokra, illetve a levelek között áttűnő kékségre. Amikor Wendy ismét megszólalt, John alig hitt a fülének. Hangjából teljességgel hiányzott a támadó vagy sértődött él, inkább mélyen töprengőnek tűnt. – Azt hiszem, hogy rossz irányból közelítitek meg a problémát – kezdte megfontoltan. – Ti felrobbantjátok azt a valamit, mire ők egyszerűen felépítik egy másik helyszínen. John felnézett rá, de nem szólt semmit. Wendy belelendülve folytatta: – Szerintem inkább meg kell próbálni bejuttatni valamit a programba, ami a letárolt adatok részévé válik. Valami olyat, ami megakadályozza, hogy a rendszer öntudatra ébredjen. – Ezt meg lehet csinálni? – kérdezte John pislogva, és meglepetten felült. – Meg hát! Sőt, jóval egyszerűbb, mint öntudattal felruházni egy gépet. És tudod, mit mondok? – Közel hajolt Johnhoz, mintha meg akarná csókolni, úgy folytatta: – A munka java részét már elvégeztem! Majdnem kész a féregprogram! Vagyis nekem is utaznom kell! – Ekkor befejezte az imént megkezdett mozdulatsort, és az ajkát John szájára tapasztotta. Egy pillanattal később a fiú hátradőlt, és kérdőn fürkészte Wendyt. – Ilyen könnyen nem tereled el a figyelmemet… – idézte a lány iménti mondását. – Ha te megírod a programot, ami képes minderre, akkor miért ne telepíthetnénk mi? Dieter is keni-vágja a számítógépet, és én sem ma kezdtem a szakmát. Wendy kissé nagyobbat sóhajtott a kelleténél, így lerítt róla, hogy szerepet játszik. – Nos, a legtöbb ötletem kudarcba fulladt – vallotta be. – Eredetileg éppen ellenkező irányból közeledtem a kérdéshez, nevezetesen nem elfojtani, hanem létrehozni akartam egy mesterséges intelligenciát. Így aztán át kell írnom a programot. És az némi időbe telik. – Nincs sok időnk, Wendy! – figyelmeztette John csalódottan. – Nem is kell. Már beazonosítottam a legtöbb faktort, amelyek öntudatra utalnak. Tudod, sokat merítettem Kurt Viemeister cikkeiből, de azt a tudást csak ugródeszkának használtam. Én sokkal tovább jutottam! Meg tudom csinálni – állította makacsul –, mire odaérünk, elkészülök vele. Wendy megpróbált semleges képet vágni, és igyekezett elrejteni mindent elsöprő vágyát. Utazni akart, még akkor is, ha ehhez a sátánnal kell megvívnia.

John döbbenten összegezte az elhangzottakat: – Vagyis te arról beszélsz, hogy nem kell felrobbantanunk. – Nem hát! – Wendy hevesen megrázta a fejét, és fellelkesülve folytatta: – Sőt, jobb is, ha nem! Úgy kell csinálni, hogy azt higgyék, azért mentél oda, hogy felrobbantsd Skynetet, de ez valamiért nem sikerült. Közben esetleg észrevétlenül bejuttatjuk az általam írt programot a rendszerbe. Beharapta az ajkát, hogy visszafogja magát. Ennél a pontnál hagynia kell, hogy John megeméssze az ötletet. A fiú néhány pillanatra elrévedt, majd felkapta a fejét. – Azonnal beszélnem kell Dieterrel! ♦♦♦ – Esetleg észrevétlenül? Ezt mondtad, Wendy? – kérdezte komoran Dieter, és egymásba fonta kezeit a mellkasán. Közben kinyújtotta lábait az íróasztala alá. – Drága szívem, nem engedhetjük meg magunknak ezt a kifejezést. El kell pusztítanunk ezt a szörnyeteget! – Amit már kétszer megtettek! – vágott vissza Wendy, és kihúzta magát ültében. – Vagyis a terv nem vált be! Ehelyett inkább előzzük meg, hogy a szörnyeteg megszülessen. Talán egy kevésbé látványos és kevesebb pusztítással járó dolog a megoldás. Hadd kapják meg a Skynetjüket! – kiáltott, és széttárta a kezét. – Csak ne hagyjuk, hogy Skynet képességei teljességgel kibontakozzanak. Ők egy eszközt akarnak megteremteni, és nem egy olyan lényt, ami képes elpusztítani a világot. Csak kapják meg azt, amit akarnak, mialatt gondoskodunk róla, hogy mi is megkapjuk azt, amit akarunk. Sosem fognak gyanakodni, hogy valami nincs rendben, mert az ő szemszögükből nézve minden a legnagyobb rendben lesz! Elhallgatott, és biztatást várva nézett a házigazdájukra. Von Rossbach lebiggyesztette az alsó ajkát, miközben törte a fejét, míg John a lány háta mögött állva szinte toporzékolt izgalmában. – Mekkora a valószínűsége annak, hogy felfedezik az általad írt szoftvert? – kérdezte végül Dieter. – Alacsony – állította magabiztosan Wendy. – Egy Skynet-kaliberű program borzasztóan összetett. Több millió szöveges programsor alkotja. Nem mentem volna semmire, ha nem állnak a rendelkezésemre a Terminator processzorából származó adatok. Amit én csináltam, az nem fog beavatkozni Skynet funkcióiba, így nem okoz problémát a fejlesztőknek. Én csupán az előre nem tervezett következményeket akarom kiküszöbölni, és ezt meg tudom oldani úgy, hogy a szoftver ne tűnjön fel senki-

nek. – Mivel von Rossbach még mindig kétkedve bámult rá, sietve tovább magyarázta. – Minden bizonnyal ellenőrzik a rendszert a látogatásunk után. Ez elkerülhetetlen. Viszont a fejlesztők önmegsemmisítésre utaló kulcsszavakat fognak keresni. Márpedig a mi célunk nem a megsemmisítés, hanem megmondjuk a számítógépnek, hogy ne vegyen figyelembe bizonyos adatokat. Egyáltalán nem lesz feltűnő. És hacsak nem olyan kukacosak, hogy képesek leellenőrizni az összes sort, nem fogják felfedezni a beavatkozást. – Hol van most anyád? – kérdezte Dieter Johntól, aki csak vállat vont. – Akkor menjünk, és keressük meg! ♦♦♦ John szobájában bukkantak rá, amint szélsebesen zongorázott a számítógép billentyűzetén. Kissé haragosan pillantott az érkezőkre, de nyomban megenyhült, és kérdőn nézett rájuk. – Wendynek van egy ötlete, amit szeretnénk megbeszélni veled – közölte von Rossbach. Sarah a lány felé fordult, és minden figyelmét neki szentelte. Miután Wendy befejezte a magyarázatot, az asszony egy darabig némán, a székén hintázva töprengett. – Beválhat az ötlet – mondta végül –, talán nem is lehet elpusztítani Skynetet. Ezt egyre inkább így látom magam is. Viszont szabotálni… – Sarah révedezve rágcsálta az alsó ajkát, majd hirtelen bólintott. – Igen. Menjünk neki, és próbáljuk meg! Ez nem olyan kockázatos, mint a robbantás. És így nem akarják majd újrakezdeni egy általunk megint csak ismeretlen helyszínen. További előnye – a fiára pillantott –, hogy John itt maradhat. John először csupán döbbenten meredt az anyjára, mialatt Wendy lélegzete elakadt. – Te most viccelsz! – John szinte vicsorgott, mialatt kipréselte magából a mondatot. – Teljesen komolyan gondoltam – közölte Sarah. – Ehhez a küldetéshez semmi szükség rád, vagyis semmi értelme, hogy feleslegesen kockára tegyük az életedet. – Anya, az ég szerelmére! Azt várod tőlem, hogy a barátnőmet küldjem oda magam helyett! Gondolod, hogy beleegyezem? – Azt várom tőled, hogy mérlegeld a kockázatot és a remélhető eredményt, és juss ugyanarra a következtetésre, mint én – mondta nyugodtan

Sarah, és keményen a fia szemébe nézett. – Ezt nem tudom elhinni – méltatlankodott fennhangon John, és hátat fordított az anyjának, majd visszapördült. – Wendy nem kapott olyan kiképzést, mint mi! – Utoljára négyéves korodban láttál havat! – emlékeztette Sarah. – Úgyhogy az ottani viszonyokra te sem vagy felkészülve! És Dieter majd gondját viseli. Téged is rábíztalak, ezért ezt most Wendyvel is megtehetjük! – Mialatt beszélt, lassan ráeszmélt, hogy még sosem látta Johnt ennyire haragosnak. A fiú orrlyuka környékén szabályosan kifehéredett a bőr. Sarah kifogást keresve hozzátette: – Ráadásul két főre állítottuk össze a készleteket. – Azt még kipótolhatjuk – szólt közbe Dieter, és közömbös képpel tűrte Sarah dühös pillantását. – Én is megyek, anya – John alig kapott levegőt, de csodával határos módon a hangja nyugodt, a tekintete hűvös volt –, ez az utolsó szavam! – Azzal sarkon fordult, és kidübörgött a szobából. Sarah talpra ugrott, és utána kiabált: – John! Ez teljesen értelmetlen és elfogadhatatlan kockázat! A fiú megfordult a küszöbön, és visszament néhány lépést. – Anya, szépen kérlek, mi abban a jó, ha én itt üldögélek biztonságban és melegben, mialatt elküldök valakit magam helyett a fagyba és veszélybe? Ráadásul olyan valakit, akit szeretek! Ezek után hogyan nevezhetném magam valaha is férfinak? – csattant fel kétségbeesetten, és dermesztő pillantást lövellt az anyja felé. Wendy eddig csak tágra nyílt szemmel, megrettenve figyelte az összecsapást, de most reszkető hangon megszólalt: – John nélkül én sem megyek! Sarah oldalra kapta a fejét, és villámló tekintettel rámeredt. Minden vér kifutott az arcából, és Dieterre pillantott. A megtermett férfi úgy állt ott, mint egy rendíthetetlen tölgyfa, bár tekintetét a padlóra szegezte. Von Rossbach megérezte, hogy mire készül Sarah, és úgy döntött, elébe megy az újabb vitának. – Nézd, Sarah – mondta halkan –, te még nem gyógyultál fel teljesen. Teher lennél, akivel folyton törődnünk kell. Miért nem vallod be végre? Sarah hirtelen mindent megértett. Elöntötte az indulat, és mérgesen végigsöpört rajtuk a tekintetével, majd rájuk förmedt: – Ha ti már mindent eldöntöttetek, akkor mi a fenéért zavartok a munkában? – Azzal a számítógép felé fordult, és elkezdett gépelni. John a házigazdájukra pillantott, aki az ajtó felé biccentett. Elsőnek

Wendy távozott, valósággal kimenekült a szobából, John szorosan a nyomában lépkedett. Dieter megfordult a küszöbön, és egy utolsó, hosszú pillantást vetett Sarah-ra. Már éppen indulni akart, amikor a nő megköszörülte a torkát. – Igazad van – suttogta rekedtes hangon. – Parancsolsz? – kérdezte udvariasan von Rossbach. – Azt mondtam, hogy igazad van. Még nem vagyok teljesen alkalmas a harcra. Itt sokkal hasznosabb lehetek. – Rövid szünet után sóhajtva hozzátette: – De tudod, sokkal nehezebb várni, mint cselekedni. Dieter szelíden rámosolygott, és óvatosan becsukta az ajtót.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET Mámoros Ámor, Vera Philmore jachtja, a Dühöngő Ötvenesek zónája John magányosan ácsorgott a fedélzeten. Olyan mélységes mélyen beleveszett gondolataiba, hogy észre sem vette a zuhogó esőt, amely versenyre kelt a fedélzetre zúduló tajtékkal, hogy melyikük furakszik be hamarabb a vízhatlan ruhája alá. Acélszürke ég borult föléjük, és ebben a színben játszottak a hajó körül emelkedő-süllyedő vízhegyek is. A feltornyosuló vízgerincek élét fehér habbá korbácsolta az ötven mérföldes sebességgel száguldó szél, amelyről a tájék a nevét kapta. Ez a vihar már ötvenmillió éve tombolt errefelé, ahol a víz keletről nyugatra áramlott, örökkön-örökké az Antarktisz partjai mentén. Connor nem vett tudomást az elemek őrjöngéséről, csupán keményen megmarkolta a korlátot, és résnyire húzta a szemét, hogy ne csapjon bele a mindenfelől áradó víz. Egyfolytában merengett, mióta kínosan, feszengve elbúcsúzott az anyjától. Azóta egyre kisebb és kisebb darabokra bontotta magában az indulás előtti pillanatokat. Annak idején, amikor elkezdett járni a katonai iskolába, kialakítottak egy kedves szokást. Valahányszor elindult otthonról a kollégiumba, az any-

ja ragaszkodott ahhoz, hogy ő vigye ki a fia csomagját a kocsihoz, amely elvitte a buszmegállóig. Miközben egyre nagyobbra nőtt, John ráébredt, hogy az agyában őrzött képpel ellentétben Sarah Connor nem egy magas, testes amazon. Ettől kezdve mindig megpróbálta átvenni ezt a feladatot, de az anyja nem hagyta. Idővel egyfajta jópofa versengéssé vált közöttük. Versennyé, amelyet minduntalan elveszített, egészen addig a bizonyos reggelig. Akkor levonszolta puffadtra tömött málhazsákját a lépcsőn, és mire kilépett Dieter házának bejáratán, Sarah már a portalon várta. Mosolytalanul állt, karjait egymásba fonva, katonásan kihúzott háttal. John jól látta, hogy ujjai mélyen a karjába vájnak. A zsák kicipelése jelentéktelen mozzanatnak tűnhetett mások szemében, ám kettejük között komoly jelentőséggel bírt. Sarah-ról lerítt, hogy mennyire nem örül fia távozásának, és John szívből sajnálta, hogy az előző napon valami megszakadt közöttük. – Nem felejtettél el semmit? – kérdezte az anyja, aki a jelekből ítélve képtelen volt teljességgel szakítani a régi szokással. – Nem – válaszolta John, mint mindig –, elraktam a fogkefémet, a fésűmet és egy pár tartalék cipőfűzőt is. A jutalma csupán egy tétova, halvány mosoly volt. Wendy már jó előre beült a kocsiba, hogy ne kelljen elbúcsúznia senkitől. John jól látta, hogy szándékosan szorong az anyjától távolabb eső ajtó mellett, hogy elkerülje Sarah szúrós tekintetét. A fiú még kínosabban érezte magát, mert tudta, hogy Wendy mindent lát. Elöntötte a szomorúság, amiért életének két legfontosabb és meghatározó nője ennyire nem szívelhette egymást, de a körülményekre való tekintettel úgy döntött, hogy félreteszi a problémát. Néha már az is megoldást jelentett. ♦♦♦ Dieter a társalgó ablakán keresztül figyelte, amint a fiatal férfi a súlypontját ide-oda helyezve, automatikusan ellensúlyozza a jókora jacht szeszélyes mozgását, és rá sem hederít a jéghideg záporra, amely rázúdult, valahányszor a hajó belefúrta orrát a szürke hullámok oldalába. – Dermesztő fagy van odakint – állapította meg Vera, és látványosan megborzongott, amitől egymáshoz koccantak poharában a jégkockák. – De akkor is fantasztikus! Tekintete lázban égett, amikor kinézett a hátán vízhegyeket görgető, acélszínű tengerre. – Már a puszta erejét is imádom! Boldog vagyok, hogy hagytam magam

lecsábítani ide, drágám! – lelkendezett, azzal belecsimpaszkodott Dieter karjába, és pajkosan felmosolygott rá. Dietert eléggé idegesítette, amikor az asszony így rátapadt, de erőt vett magán, és visszamosolygott rá örömteli, de nem túl bátorító módon. – És az a szép kislány is elég rendesen magába roskadt! – csodálkozott Vera hangosan. – Ennyit ábrándozni! – Szó sincs róla, egy percig sem ábrándozik – válaszolta von Rossbach, és megveregette Vera karját –, hanem dolgozik valamin. Be kell fejeznie, mire elérjük a partraszállás helyszínét, úgyhogy csupán összpontosít. Vera nem éppen nőiesen felhorkant. – Jó, elhiszem, de mi a helyzet ezzel a Johnny fiúval? – Mi lenne, tizennyolc éves! – Áh, értem – bólogatott bölcsen Vera –, ez sok mindent megmagyaráz! ♦♦♦ John pislogott néhányat, és a hullámokat figyelte, amelyek a jacht felé rohantak, megtörtek az orrán, és végigzúdultak az oldalai mentén. Közben mélyeket lélegzett, hogy a friss oxigén megtisztítsa a fejét. Azért álldogált idekint, hogy hozzászoktassa magát a hideghez. Egyre csak azt mondogatta magának, hogy ez egy hasznos gyakorlat, amellyel próbára teheti a tűrőképességét. Úgy vélte, erőt meríthet abból, ha tudja, hogy képes elviselni a megpróbáltatásokat. Eddigi élete során hozzászokott a dzsungelhez, a hegyekhez, a pampához, de a jéghez nem. Sajnos gyanította, hogy valójában azért teszi ki a testét a fagyos víz rohamainak, mert bűnösnek érzi magát. Bűntudat gyötörte, mert hátrahagyta az anyját, és nem óhajtotta megbeszélni az érzéseit sem Dieterrel, sem pedig Wendyvel. Bár, ami Wendyt illeti, vele alig szóltak egymáshoz. Mintha a lány egy másik bolygón járt volna ezekben a napokban. Sokszor egyszerűen keresztülnézett rajta, a feje aprókat rándult, a tekintete folyton elkalandozott, és az ujjai úgy verdestek, mintha állandóan a billentyűzetet püfölné. Ami valószínűleg így is történt, bár ezt nem tudhatta biztosan, mert gyakorlatilag csakis az étkezések alatt találkoztak. Lábát és kezét egészen átjárta a fagy. Hirtelen megborzongott, és úgy döntött, elég a próbából. Más már nem is hiányzik neki ebben a helyzetben, mint egy kiadós tüdőgyulladás. Lefejtette elgémberedett ujjait a korlátról, kivárta, amíg a hajótest kevésbé inog a talpa alatt, és az egyik fedélzeti nyílás felé iramodott.

♦♦♦ Wendy a kerek ablakon keresztül meglátta, hogy odakint John elsiet a kabinja előtt, és talpra ugrott. Feltépte az ajtót, kiugrott a folyosóra, elrohant a fedélzeti nyílásig, kicsapta a zárófedelet, és a fiú nyakába vetődött. – Megcsináltam! Megcsináltam! Megcsináltam! – dalolta teli torokból, és vadul ugrándozott. – Úristen! Megfagyok! Megfagyok! Megfagyok! Júúúj! – sikította, és visszamenekült a hajó belsejébe. John követte, és vigyorogva végigmérte a reszkető, vacogó lányt. Mihelyt behúzta és rögzítette a zárófedelet, Wendy ismét rávetette magát, de néhány pillanattal később elhúzódott tőle. – Hiszen te tiszta víz vagy! – jajongott meglepődve, és lenézett a pólójára. – És most már én is! Ezt John is jól látta. És a vékony, átázott anyagon keresztül azt is látta, hogy a lány nem visel melltartót. Az imént kitisztult a feje, de most megint összekavarodtak a gondolatai. – Ne is törődj vele! – legyintett Wendy, majd hirtelen karon ragadta, és a kabinja felé vonszolta a fiút. Amikor odaértek, kinyitotta az ajtót, John felé fordult, és a szeme felfénylett. – Gyere csak be! – hívta, és befelé rángatta. – Inkább visszajövök – tiltakozott John –, bőrig áztam! – Nálam is lezuhanyozhatsz – válaszolta Wendy kacagva, majd jóval halkabban, kissé fátyolos hangon hozzátette: – Gyere, megmosom a hátadat! A fiú meglepődését kihasználva egyetlen mozdulattal berántotta a kabinba, villámgyorsan becsapta az ajtót, és nekivetette a hátát, hogy elvágja a menekülés útját. John pislantott néhányat. A „megmosom a hátad” kifejezés eléggé egyértelmű utalás volt. Érezte, hogy elpirul, de átkozottul biztosra vette, hogy sokkal inkább a vágytól, mintsem azért, mert zavarba jött. A kerek hajóablakra pillantott. Wendy vette a lapot, odaugrott, és az ablak elé rántotta a rövid függönyt. Aztán megfordult, cinkosan a fiúra kacsintott, egyetlen hang nélkül az ajtóhoz lépett, és bezárta. – Így ni, most már senki sem fog zavarni minket! – mondta elégedetten, azzal a fiú elé lépett, felnézett rá, és kijelentette: – És mivel anyád nincs velünk, akár sutba is vághatod a szemérmességedet. John elhátrált tőle, és bizonytalanul megjegyezte: – Egyszerűen csak arról van szó, hogy nem szeretnélek kihasználni!

– Jaj, kérlek, kérlek, kérlek! – esdekelt a lány, majd a tipikus könyörgő gesztussal megrázogatta néhányszor imára kulcsolt kezeit John orra előtt. – Használj ki! Én kérem, hogy használj ki! Követelem! Tessék engem kihasználni! Éppen most vittem véghez a lehetetlent! Ünnepelni szeretnék, és akarlak téged! Ilyen pillanatok ritkán adódnak, John! – bölcselkedett, miközben sorban kibontotta a fiú mentőmellényének rögzítőszalagjait. – Meg kell ragadnod őket, valahányszor csak megteheted! A mentőmellény néhány pillanattal később a padlóra hullt, és Wendy ujjai új célpontot keresve tapogatták a fiú ruházatát. John megragadta a lány mindkét csuklóját. – Nézd, alig ismerjük egymást – tiltakozott –, és nem szeretném, ha fejest ugranál valamibe, amit később megbánhatnál! A lány úgy meredt rá, mintha szuahéli nyelven mondta volna. Pislogott egyet-kettőt, majd elszánta magát valamire. – Elég jól ismerlek ahhoz, hogy tudjam, nem fogom megbánni, John. De elmondom, hogyan állunk. Miután partra szálltunk, nem leszünk kettesben, amíg el nem végeztük a dolgunkat. Ráadásul olyan helyen leszünk, ahol a lélegzetünk belefagy az orrunkba. És még az is lehet, hogy mindnyájan odaveszünk. Vetted? Felfogtad, hogy miről beszélek? – Vagyis, most vagy soha? – Látod, ezt imádom benned, édesem – bólintott Wendy, miközben letámadta az anorák félig befagyott cipzárját –, hogy olyan gyors a felfogásod! Mire levetkőztette Johnt, mindketten a padlót borító vastag szőnyegen hevertek, hevesen ziháltak, és szertelenül, eltúlozva kacagtak minden apróságon. John a tekintélyes méretű ruharakásra dobta utolsó zokniját, így egyetlen alsónadrág maradt rajta. Wendy rávetette magát, két kezével megtámaszkodott a hanyatt fekvő fiú feje mellett, míg a térdeivel közrefogta John csípőjét. Lemosolygott a feszengő fiúra, majd lehajtotta a fejét, és apró csókokkal majszolgatta a sós víztől kicserepesedett ajkait. – Ugye, nem vagy fáradt egy kis testedzéshez? – incselkedett Wendy. John a lány dereka köré fonta karjait, és finoman megpróbálta lehúzni magához. – Csak terülj el rajtam – dünnyögte –, és megmutatom, hogy mennyire vagyok fáradt! Wendy szélesen vigyorgott, de ellenállt. – Jaj, te már jóval megelőztél! – mutatott rá a tényre, hogy ő maga még teljesen fel van öltözve. Együttesen felegyenesedtek, és Wendy kényelmesen ráült a fiú combjá-

ra. John felnyúlt, és kigombolta Wendy ingének legfelső gombát, amitől Wendy kezdte szaggatottan venni a levegőt. John keze tétován megállt, de a lány azonnal rászólt: – Ne merészeld abbahagyni! Magához rántotta John fejét, és szenvedélyesen megcsókolta. A fiút is elkapta a hév, és reszkető ujjakkal végigsimított Wendy fején, majd lefuttatta kezét a nyakán, a hátán, végül finoman belemarkolt a fenekébe. A lány mélyen a szemébe nézett, és nekihevülten odasúgta: – Szeretlek, John, de ez a ruhaprobléma még mindig kettőnk között áll. – Azzal nekilátott, hogy kigombolja az ingét. – Ne, majd én! – lihegte John. – Ahogy parancsolja, uram! Állok rendelkezésére! ♦♦♦ – Hát, ez a kirakodás nem úgy megy, mint egy dokkban – állapította meg John. – De nem ám – tette hozzá Dieter –, ide több leleményesség kell! A Mámoros Ámor egy félsziget szélárnyékában horgonyzott. A partot sziklák és lapos palalemezek alkották. A talaj egyenletesen emelkedett a magas, sziklás hegyvonulat felé, amelyet jókora fehér ujjak szeldeltek – az Antarktisz hatalmas jégmezőinek előhírnökei. Még soha senki sem törődött azzal, hogy nevet adjon az elhagyatott szegletnek, de a „Sivár-öböl” tökéletesen találó lett volna. A nagyjából fél mérföld hosszú félsziget nagyrészt útját állta az erős nyugati szeleknek, de az öböl vize így is rövid, meredek hullámokat vetett. A jókora jacht erősen hánykolódott, és az itt tapasztalható gyorsabb, vadul ringó mozgás sokkal rosszabb volt, mint amikor a hajó a nyílt óceán hatalmas, hosszan elnyúló hullámain haladt. A személyzet néhány tagjának arca zöldes árnyalatot öltött, és ezeknek a matrózoknak nem sok hasznát vették a rakodásnál. A jókora, felfújható csónak átemelése a korlát felett valóságos rémálomnak bizonyult, míg a súlyos, terjedelmes csomagok átrakása még annál is rosszabbnak. Pillanatnyilag a faládába csomagolt motoros szán lengedezett széles ívben az árbocdaru szerelékén. – Lassan, lassan! – vezényelt Dieter, aki derékig kihajolt a korlát felett, és kézmozdulatokkal irányította az elektromos csörlőt kezelő matrózt. – Azt mondtam, hogy lassan, dummkopf! John fürgén átvetődött a korláton, leereszkedett a kötéllétrán, és könynyedén beugrott a Zodiac típusú csónakba, hogy segítsen a matrózoknak a

helyére terelni a súlyos szánt. A csónak katonai modell volt, keskeny alumínium tartóelemek merevítették az alját. Arra tervezték, hogy partra szállítson tucatnyi gyalogost és a felszerelésüket, ebből eredően sokat kibírt, de azért nem mindent. Így, hogy már hárman markolták a terjedelmes láda sarkait, és hogy Dieter veszettül káromkodva irányította a csörlőkezelőt, a két hajó eltérő mozgásából eredő szeszélyes, kiszámíthatatlan hintázás ellenére sikerült a helyére juttatni a ládát. Szerencsésen megúszták, mert ha a súlyos teher a kelleténél nagyobb sebességgel zökken a csónakba, könnyen átszakíthatta volna a fenekét. A matrózok elismerő pillantásokat vetettek Johnra, miközben segített a helyére irányítani, majd szilárdan lerögzíteni a ládát. A fiú a hüvelykujjával jelezte nekik, hogy minden oké, majd sietve visszakapaszkodott a fedélzetre. – Ez volt az utolsó – lihegte társainak, akik a létra tetejénél várták. Dieter és Wendy még egy narancssárga, vízhatlan anorákot és nadrágot is felhúztak vastag, több rétegű öltözékükre. És velük volt Vera is, a rózsaszínben pompázó látomás. Finom bőre tompán fénylett a naptejtől, és hatalmas, rózsaszín keretes, piros lencsés napszemüvege révén úgy nézett ki, mint egy véres szemű dongó. Vajon hol a bánatos fenében talált magának rózsaszín kezeslábast? – morfondírozott magában John. De igazából nem csodálkozott. Arra már rég rájött, hogy amit Vera Philmore megkívánt, azt Vera Philmore megszerezte. Leszámítva Dieter von Rossbachot. Legalábbis eddig. – Édesem! – sikított Vera, azzal rávetette magát Johnra, és búcsúképpen megölelte. – Vigyázzatok erre a szép kislányra! És persze magatokra is! Apró csókot lehelt a fiú arcára, majd rácsapott egyet a fenekére. Aztán Wendyhez fordult, Johnra hagyva annak eldöntését, hogy akkor most ez a könnyed mozdulat egy anyáskodó biztatás volt, vagy éppenséggel egy érzéki, kissé kéjenc játszadozás. Vera kétfelől arcon csókolta Wendyt, lehúzta az orra hegyére a napszemüvegét, és cinkosan rákacsintott. A lány felkacagott, fülig pirult, és magához ölelte az idősebb nőt. – Hamarosan találkozunk – ígérte. Vera rózsaszín kesztyűs ujjával tréfásan végigsimított Wendy orrán. – Már alig várom! – búcsúzott tőle mosolyogva. Aztán visszatolta helyére a napszemüvegét, Dieter felé fordult, és egyik kezét a csípőjére tette. – Hát, nagyfiú – kezdte, és lassú léptekkel megindult a férfi felé –, úgy fest, hogy ennyi volt!

– Szívből remélem, hogy nem – válaszolta mosolyogva Dieter –, még a végén nem jön vissza értünk! – Azzal elkapta Vera derekát, magához rántotta, és úgy szájon csókolta, hogy a nő nyögdécselve követelőzött folytatásért. Amikor a férfi végül elengedte, Vera kissé imbolyogva állt, és a tekintete elködösült. – Húúú! – nyögte vigyorogva. – Száz százalék, hogy visszajövök, ha megígéri, hogy kapok egy ugyanilyent, a viszontlátás alkalmával! – Már alig várom a találkozást! – Dieter galádul rávigyorgott a nőre, aki néhányszor fel-le rángatta a szemöldökét, majd kibökte: – Akárcsak én, édes, akárcsak én! John időközben ledobta a Zodiacba hármuk málhazsákját is, majd kilendült a létrára. Wendy közvetlenül felette mászott lefelé, és amikor már csak fél méter választotta el a csónaktól, John átölelte a derekát, hogy segítse, mialatt belép a csónakba. Néhány pillanat múlva megérkezett melléjük Dieter is. A matróz ellökte a Zodiacot a Mámoros Ámor oldalától, és beindította a motort. A három utas felnézett a hajóra, és mindhárman integettek Verának, valamint boldogságos legénységének, akik viszonzásul egészen addig integettek, amíg a csónakból már csupán egy apró pontot láttak. Giovanni, Vera jóképű matróza ügyesen felfuttatta a csónakot egy lapos, sima palalemezre. A Zodiac olyan hosszan felfeküdt a partra, hogy gyakorlatilag még a lábuk sem lett vizes, amikor kiszálltak belőle. Legfeljebb tizenöt-húsz lépés választotta el őket a hó szélétől. A négy ember egyesült erővel feltolta a motoros szánt rejtő faládát a magukkal hozott, összecsukható rámpára, átcsúsztatták a csónak oldalán, majd nem csekély nehézségek árán leengedték a lapos partra. Ezt követően már gyorsan ment a kirakodás. Az olasz férfi sorban kidobálta nekik a többi felszerelést. Aztán visszaült a motor mellé, és Dieter ellökte a csónakot a parttól. Mielőtt Giovanni a nyílt víz felé fordította volna a csónak orrát, komoly képpel tisztelgett nekik, és fennhangon sok szerencsét kívánt. Néhány pillanattal később már teljes gázzal száguldott az öbölben várakozó jacht felé. Wendy lelkesen integetett utána, miközben a két férfi felpakolta a pogygyászt a nagy, vontatható szánra, majd gondosan leszíjazták a jókora halmot. Ketten a motoros szánon fognak utazni, míg a szerencsétlen harmadik az ingatag rakomány tetején. A puhább csomagokból kialakítottak egy elnagyolt formájú ülést, de a szánon való utazás még így is kényelmetlennek ígérkezett. – Nahát, hogy mennyi állat él errefelé! – ámuldozott Wendy, miután szemügyre vette a környéket.

John egyetértett vele. Tudta, hogy az állatok ott vannak a közelükben, de eddig nem ért rá ilyesmivel törődni. Most viszont körülnézett. Tőlük jobbra óriási pingvinsereg állomásozott. A távolság miatt nem hallhatták a hangjukat, de tisztán látták a jégen totyogó, jópofa madarakat. Balra egy kisebb csapatra való leopárdfóka ejtőzött a napon. Dieter megnézte magának mindkét állatseregletet. – Szokatlan, hogy ennyi leopárdfóka összeverődik egy rakásra – dünynyögte félhangosan. – Általában magányosan élnek. Nem látok kölyköket, vagyis nem lehet más… – Szerintem a pingvinek figyelik őket – szólt közbe izgatottan Wendy. – Igen, ez a fókafaj pingvint is eszik – válaszolta Dieter. Tovább bámulta az állatokat, és képtelen volt megszabadulni a furcsa érzéstől, hogy mialatt a pingvinek a fókákat figyelik, addig a tengeri emlősök az embereket, vagyis őket. Sóhajtva kisöpörte agyából a baljós megérzést, és tovább serénykedett. – Megfognád ezt nekem, édes? – kérte John. Wendy hátat fordított a jégen totyogó madaraknak, és elindult a szán felé. Hirtelen valami nekicsapódott a fejének, de akkora erővel, hogy elterült a hóban. – Wendy! – ordított John, és odarohant hozzá. – Jól vagy? A lány a hátára fordult, és a homlokára szorította kezét. Nehézkesen felült; a szeme könnyben úszott. – Jól – nyögte –, legalábbis úgy tűnik. Mi a fene talált el? John döbbenten felpillantott a madárra, amely az előbb rávetette magát Wendyre. Jól megtermett galambra hasonlított, a tollazata barna színben játszott. John felmutatott a levegőbe, és a lány is felnézett. – Egy madár volt? – kérdezte hitetlenkedve Wendy. – Én azt hittem, hogy egy elhajított kő. Egy jókora kő! Megközelítettem a fészkét, vagy mi a francért esett nekem? – Az ott egy szkua-sirály – magyarázta Dieter, aki alaposan felkészült az Antarktiszból. – Mindig ezt csinálják, csak éppen senki sem tudja, hogy miért. – A gazfickó! – motyogta Wendy, és talpra vergődött. Az egyik szemét folyton az égbolton tartotta, nehogy ismét eltalálja egy eleven, tollas zuhanóbombázó. Végül valamennyi csomagot biztonságosan leszíjazták. – Nos, tehát – szólt Dieter fennhangon –, most sorsot húzunk, vagy mi legyen? Wendy egyetlen hang nélkül sarkon fordult, odarohant a teherszánhoz,

és majomfürgeséggel felkapaszkodott a tetejére. Pillanatok alatt befészkelte magát a csomagok közé, és kinyújtotta mindkét lábát. – Gyerünk, srácok – kiabálta vidáman –, indulás! A következő megálló a Déli-sark! Azok az átkozott madarak talán nem követnek minket egészen odáig! – Nekem pont megfelel így! – vigyorgott John. Dieter is elégedetten mosolygott, ráült a motoros szánra, és fennhangon vezényelt: – Hát akkor, hajtómű indul, teljes gázzal előre!

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET Vörös Fóka bázis, Antarktisz – Hasznavehetetlen! – kiabálta dühösen Clea, és lesöpörte asztaláról a papírokat, tollakat és számológépeket. – Egy rakás szar! Akkorát rúgott a székébe, hogy az átszáguldott a szobán, és olyan erővel csapódott a falnak, hogy behorpasztotta a hangszigetelő műanyag burkolatot. De még ez sem elégítette ki. Úgy érezte, mintha a feje fölé boruló szikla és jég irdatlan súlya lefojtaná a dühét, és a bázis steril levegője elnyelné még elkínzott üvöltését is. Agya mélyén a számítógépes csillapítók munkához láttak, hogy megnyugtassák. De Clea ellenállt, és haragja megnyitotta vészhormonjai kifogyhatatlan forrását. – Undorító, ostoba gép! – Ezúttal a saját számítógépére mondta, bár ezt rajta kívül senki sem tudhatta. Miért nincs meg benne az az információ, amelyre szüksége volt? Hol rejtőzik az a program, amely csúcsteljesítményű játékszerből öntudattal rendelkező, értelmes lénnyé változatja Skynetet? Miért nem hordozza ezt magában? Fejében hemzsegtek a hasznavehetetlen adatok, de hiányzott egy apró kulcs, amelyre olyan elkeserítően nagy szüksége volt. Átrohant az agyán egy kvantumképlet, de dühösen elvetette.

Hiszen már olyan közel jártak a célhoz! Ahogy a számítógépe átvette az ellenőrzést az agyában keringő vegyületek felett, Clea kezdett lecsillapodni. A csalódottsága csökkent, de teljesen nem múlt el. Csípőre tett kézzel állt, és vérben forgó szemmel bámulta a képernyőn villódzó programsorokat. Végül járkálni kezdett, mint egy ketrecbe zárt tigris. – Az önuralom hiánya súlyos jellemhiba – mutatott rá higgadtan Kurt Viemeister. Még csak fel sem pillantott, amikor Clea tisztára söpörte az asztalát, nem nézett fel, miközben a nő beszélt, de a testtartása és merev arca ugyanúgy elárulta rosszallását, mint egy hangos megjegyzés. Te idióta ember, szidta magában Clea, azt hittem, te leszel az, aki életre kelti Skynetet! Sajnos, a férfi munkája bebizonyította, hogy mégsem ő a kiválasztott, de ami még ennél is sajnálatosabb, Clea sem tudta elvégezni ezt a feladatot. Utálkozva megrázta a fejét, és az ajtó felé indult. – Most meg hova a pokolba mész? – kiabált utána dühösen Viemeister. Az Infiltrator visszafordult a küszöbön, végigmérte a férfit, és megjegyezte: – Az önuralom hiánya súlyos jellemhiba, Kurt! Aztán egy utolsó, mélységesen megvető pillantást vetett Viemeisterre, és kilépett a folyosóra. Egyenesen a szobájába ment. Muszáj volt elmenekülnie az emberektől, mert még a végén megölt volna néhányat. Ami a jelenlegi állapotban végzetes következményekkel járt volna a küldetésére nézve. Bevágta maga mögött az ajtót, és jó fél órán keresztül fel-alá járkált a szűkös helyiségben, hogy kiégesse magából a vészhormonokat, amelyek végül felszívódtak az izomszöveteiben. Végül végigvágta magát az ágyon, és alkarjával eltakarta az arcát. Ideje volt lehiggadni, és gondolkodni egy keveset. Úgy döntött, hogy néhány percet a fókái ellenőrzésére fordít. A fókák látása nem volt a legjobb, és Clea megbánta, hogy előzetesen nem gondoskodott a probléma kiküszöböléséről. Bár ha valami igazán figyelemre méltót láttak, a saját belső számítógépe feljavíthatta és élesíthette a beérkező képsorokat. Amit az ő szemeiken keresztül látott, az majdnem olyan unalmas volt, mint az egyhangú bázis, mégis némi változatosságot hozott az életébe, amire újra meg újra szüksége volt a betonbunkerben töltött, végtelenül hosszú hetek folyamán. A belső látását átkapcsolta a fókák agyára tapadó mikroszerkezetekre. Mialatt a távolban totyogó pingvinek elmosódott alakjait fürkészte, eszébe jutott Alissa. Szívesen beszélt volna vele. Ám, amikor kint járt a jégen, és felvette a kapcsolatot az otthoni bázissal, csak az egyik Terminatorral tudott beszélni. A T-101-es felvilágosította, hogy a húga éppen alávetette

magát a soron következő fejlődési szakaszának, így egy időre elérhetetlenné vált. A folyamat még napokig tart, attól függően, hogy Alissa mennyire erőlteti az iramot. Az Infiltrator felsóhajtott, és átváltott egy másik fókára, hogy még több jeget, még több sziklát, vizet és pingvint láthasson… Ekkor hirtelen összerándult meglepetésében. Embereket látott, akik éppen csomagokat rakodtak egy jókora teherszánra. Utasította a fókát, hogy nézzen körül, és meglátta, amint egy Zodiac bukdácsol a hullámokon egy csupán ködösen látható, távoli hajó felé. Nocsak, nocsak, tűnődött magában Clea, hát ezek meg kicsodák? Újoncok érkeznek a bázisra? Akkor miért nem egy Osprey hozza őket, mint minden mást, a készletektől kezdve a tudósokig? Vagy talán nem is a bázisra tartanak. De miféle létesítmény van még idekint? Az emberek befejezték a pakolást, és elindultak dél felé. Clea figyelte, amint távolodnak, és tétován rágcsálta az alsó ajkát. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve utánuk küldött a hét fókájából négyet. Ha mást nem is nyer ezzel a lépéssel, unaloműzőnek talán jó lesz. ♦♦♦ Derült, napsütéses nyári nap köszöntött az Antarktiszra. Wendy úgy becsülte, hogy a hőmérséklet mínusz tíz-tizenöt fok körüli lehet. Csupán enyhe szellő kavargott körülöttük. Az égbolt világoskék és szürke színben játszott, felhők csak a magasban úsztak. A lány éppen csak kellemetlenül fázott, de várakozásaival ellentétben nem fagyott kopogósra a rakomány tetején. A jég és a keményre fagyott hó birodalmában jártak. A szél különös alakzatokká faragta a jégtömböket, amelyekhez hasonló formák Salvador Dali festményein fordulnak elő. Helyenként egy-egy hódomb úgy nézett ki, mint egy feltornyosuló, jéggé vált hullám, amelynek csipkés gerincén kristálytiszta jég szikrázott a napfényben. A távoli hegyek mintha fehér, kék és smaragdzöld színű, fodros ruhát öltöttek volna magukra. Wendy lélegzete nemegyszer elakadt az elé táruló káprázatos látványtól. Ők hárman tetőtől talpig fehérbe öltöztek, a teherszánt fehér ponyva borította, de még a motoros szánt is fehérre festették. Valóságos szellemcsapat, gondolta vidáman a lány. Bár a környezetükben igazán hófehér szín elvétve fordult elő, inkább krémszínű, halványkék, sárgás és zöldes árnyalatok váltogatták egymást. Azt tervezték, hogy közepes iramban utaznak az elkövetkező két nap

során, és csupán rövid pihenőket tartanak. Evésre néhány percet, alvásra naponta legfeljebb két-három órát szántak. Wendy élvezettel gondolt viszsza az első antarktiszi étkezésükre. A felszerelés között egy apró kályha is volt, amellyel megmelegítették ételüket a teherszán szélárnyékában. Az ebéd mellé legalább egy kiló kenyér is elfogyott. Wendy először tiltakozott, de Dieter megvajazott neki egy óriási karéj kenyeret, és a kezébe nyomta. – Edd csak meg! – szólt rá ellentmondást nem tűrő hangon. – Errefelé nehéz elhízni, mert a szervezeted nagyon gyorsan égeti a kalóriákat. Így aztán Wendy vonakodva bár, de engedelmeskedett az utasításnak. Ebéd után John meglepte néhány tábla csokoládéval, amit útközben, úgy egy óra leforgása alatt, szép lassan elmajszolgatott. Még soha életében nem esett neki ilyen jól a csokoládé, mivel most lelkifurdalás nélkül tömhette magába. Már alig várta a vacsorát, de főleg az azt követő újabb csokiadagot. ♦♦♦ Három nappal később a hóban hasaltak egy domb peremének takarásában, és távcsövükön keresztül fürkészték a szélerőművet. Az elmúlt két napban az idő folyamatosan romlott. Az ég elborult, a hőmérséklet rohamosan esett, és ezzel együtt a szél is felerősödött. Az utazás utolsó órái felértek egy istenítélettel. John a lány felé fordult, és a hüvelykujját felemelve jelezte, hogy minden oké, miközben bátorítón vigyorgott. Bár az utóbbi gesztust Wendy nem láthatta, mivel mindhármuk arcát eltakarta a vastag maszk, illetve a hatalmas védőszemüveg. Olyan karcsú, hogy állandóan leselkedik rá a kihűlés veszélye, aggodalmaskodott magában John. Wendy a bőséges táplálkozás és a rengeteg csokoládé ellenére is egyre gyengébbnek tűnt. Dieter csupán két-három órás pihenőket engedélyezett egy-egy napon. Wendy néhányszor biztosan elaludt a teherszánon, de azok a röpke félórák aligha pótolhatták a valódi pihenést. John már alig várta a kitűzött pihenőnapot, amikor Wendy addig aludhat a hálózsák és a sátor védelmében, ameddig csak akar. Persze, ott sem vár rá trópusi hőség, de akkor is ezerszer jobb lesz neki, mint a rakomány tetején. Bár, becsületére legyen mondva, eddig egyetlen szóval sem panaszkodott. Wendy bátorsága és kitartása mélyen megindította Johnt. Vállon ragadta, odahúzta magához, és vaskos kesztyűbe burkolt kezével megsimogatta a lány vastag gyapjúmaszkkal védett arcát. Dieter a fiú vállára csapott, hogy

visszaterelje figyelmét a feladathoz. A férfi jelezte, hogy senki sincs a környéken, és a kezében tartott apró készülék azt mutatta, hogy nem kell tartaniuk a lehallgató készülékektől. Dieter és John felálltak, lecsúszkáltak a rejtekhelyül szolgáló domb oldalán, aztán nekivágtak a szélgenerátorokhoz vezető enyhe lejtőnek. A szabotázshoz szükséges felszerelést hőszigetelt dobozok rejtették, amelyeket becsúsztattak vaskos anorákjuk alá, hogy védjék a fagytól. A szélerőművet egy hatalmas kiterjedésű, de viszonylag alacsony dombra telepítették, ahol bazaltsziklák lapultak a jégtakaró alatt. A hatalmas rotorok fülsértő sivítással forogtak, amely áthatolt még az erős szél jajongásán is. – Te Dieter, áruld már el nekem, a titkosügynökök miért használnak olyan kifejezéseket, hogy „kiiktatni” és „eliminálni”, ahelyett, hogy a nevén neveznék a dolgot, és azt mondanák, hogy „felrobbantani”, illetve „megölni”? – kérdezte John, miközben felfelé törtettek a hóban. – Hagyd már, elég nehéz a szakma anélkül is! – válaszolta a férfi. John elért az egyik szélgenerátorhoz, Dieter továbbment a legközelebb esőhöz. John letérdelt, és sietve kihajtotta a szerelőpanelt rögzítő csavarokat, hogy hozzáférjen a vaskos oszlop belsejében rejtőző alkatrészekhez. Elővette a fő fegyvert, az apró palackot, és megpróbálta letekerni a kupakját. Hamarosan rájött, hogy a lehetetlenre vállalkozott. Lerántotta kezéről a vaskos, egyujjas kesztyűket, és hagyta, hadd himbálózzanak szabadon, a kabátujjához rögzített zsinórokon. A kezét immár csak egy vékony, polipropilén kesztyű védte a gyilkos fagytól, de ez nem sokat ért. Így már elbánt a kis üveggel, bár az ujjai szinte azonnal elzsibbadtak. Lecsavarta a cseppentővel ellátott kupakot, majd az üvegben rejlő folyadékból egy keveset ráöntött a generátor hidraulikus fékrendszerének tömítéseire. A folyadék felbontotta a műanyagot alkotó polimerláncokat, és ezáltal a tömítések – a nagy hideg ellenére – gyakorlatilag kifolytak az illesztésekből. John visszarakta belső zsebébe a palackot, és elégedetten nézte, amint a tömítések sorban feloldódnak. A folyamatosan táguló hézagokból a fékfolyadék először csak csöpögött, aztán egyre erősebben spriccelt. Feje felett a rotor máris gyorsabban forgott, ahogy csökkent a fékező erő. John visszavette egyujjas kesztyűjét, felpattant, odasietett a következő szélgenerátorhoz, és azt is kezelésbe vette. Összesen tizenkét ilyen berendezés állt a domboldalban. A hordozható egységek körülbelül tíz méter magasak lehettek. A tartóoszlopuk egy nagyjából egy méter átmérőjű, legalább öt centi falvastagságú acélcső volt. Muszáj volt erősre építeni őket, hogy ellenálljanak az errefelé gyakran tomboló, néha orkánerejű szeleknek.

Viszont a tervezőik nem gondoskodtak a szabotázs elleni védelemről. Miért is tették volna? Ki számítana terrorcselekményre az Antarktiszon? John a társára pillantott, és sajnálkozva megállapította, hogy Dieternek alighanem a kelleténél jobban remegtek az ujjai. A kezére is jutott az oldószerből. A folyadék pillanatok alatt feloldotta a belső, vékonyabbik kesztyűjét, ami így foszlányokra szakadt. Dieter sietve lehámozta magáról a maradványokat, közben vadul sziszegett, mert a kémiai reakció hőt termelt. – Először jóleső érzés – szólt oda a férfi, amikor észrevette, hogy John figyeli –, de most már nagyon éget! – Elhajította a hasznavehetetlen rongydarabokat, és noha ujjai nyomban kivörösödtek, folytatta a munkát. – Bár, ami azt illeti, a fagy sem jobb! – dörmögte, és kezét bebújtatta egyujjas kesztyűibe. Néhány perccel később John körülnézett. Von Rossbach már végzett, és immár ő is elkészült az utolsó szélgenerátorral. Az anorákja ujjára szíjazott órára pillantott, és elégedetten látta, hogy jól dolgoztak. A tervezettnél sokkal kevesebb idő alatt végeztek. Öt perccel később Dieterrel az oldalán felfelé baktattak azon a halmon, amely mögött Wendy és a szánok rejtőztek. Hátuk mögött a rotorok őrült sebességgel pörögtek. Ha jól számoltak, a lapátokra ható centrifugális erő előbb-utóbb túllépi azt a határt, amelyet még elvisel az anyagukat alkotó könnyű, ám erős ötvözet, és akkor széthullnak. Ami azt jelentette, hogy a jég alá rejtett bázison egy napon belül megszűnik az áramellátás, és a falak közé beköltözik a fagy, valamint a sötétség. Arra az esetre, ha az állomásnak netán további áramtermelő egységei is lennének, a következő célpontjuk a vízellátást biztosító szivattyútelep lesz. Hátuk mögött a rotorok egyre magasabb hangú sivítással tiltakoztak a túlterhelés ellen. Hirtelen éles, fülsértő reccsenést hallottak. Dieter és John automatikusan reagáltak a robbanáshoz hasonló hangra, és tanult reflexeik parancsára levágták magukat a hóra. Mindketten azonnal a hátukra gördültek, hogy lássák, mi történik. Az egyik szélgenerátor rotorja darabokra szakadt, és a kisebb-nagyobb fémdarabok legalább kétszáz méteres sugarú körben szétrepültek. – Nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan bekövetkezik – kiáltotta John egy ütemmel később. Dieter felpillantott, és lesöpörte szemüvegéről a rátapadt havat. – Felerősödött a szél – ordította –, most már legalább kilencvennel fúj! Wendy már a motoros szánon lovagolt. Amikor meglátta őket, ahogy áthaladnak a domb gerincén, beindította a hajtóművet, és elindult feléjük.

John úgy látta, hogy a lány feje bizonytalanul imbolyog, és az előbb mintha túl lassú, túl bizonytalan mozdulattal nyúlt volna a gyújtáskapcsoló felé. Hirtelen ráébredt, hogy nem vette észre az időjárás változását, mialatt az erőműtelepen serénykedett. Az imént a sietségtől kimelegedett, most viszont hamar lehűlt a teste. A hőmérséklet gyorsan esett. És Dieternek igaza volt, viharos szél söpörte a tájat. John felnézett az égre, és rádöbbent, hogy a felettük száguldó felhők jóval tömörebbek, sötétebbek és sokkal fenyegetőbbek, mint azok, amelyeket az elmúlt három napban láttak. A társára pillantott. – Sietnünk kell, ha végezni akarunk, mielőtt kitör ez a vihar! – kiabálta Dieternek. A férfi az érkező Wendyre mutatott, és visszakiáltott: – A lány most a motoroson fog utazni! Majd én ülök elöl, hogy védjem a széltől! John bólintott, és a teherszán felé lódult. Miközben a lehető legnagyobb sebességgel távolodtak az erőműtől, John visszanézett. Éppen ekkor hullott darabokra a második generátor. Az egyik lapát egy az egyben levált a tengelyéről, és nyílegyenesen belecsapódott a szomszédos szerkezet rotorjába, ami ettől gyakorlatilag szétrobbant. A mindenfelé repülő fémtörmelékek legalább három további rotort eltaláltak, amelyek szintén szétestek. Elszabadult a láncreakció. Az amúgy is túlterhelt rotorok sorban, egymás után szétszakadtak, sőt egyik-másik tartóoszlop kidőlt, amikor telibe kapta őket egy-egy nagyobb fémdarab. A pillanatok alatt bekövetkező, teljes pusztulás láttán John szélesen elmosolyodott. Elöntötte a jól végzett munka öröme, és roppant elégedett volt a teljesítményükkel. ♦♦♦ A Skynet-laborban történt kirohanást követően Clea visszament a saját laboratóriumába, hogy újra nekilásson félbehagyott munkáinak. Először is, így sokkal szabadabban figyelhette a hómező titokzatos vándorait, másodsorban pedig megmenekült Viemeister idegesítő zsarnokoskodásától. Kurt feltűnően kerülte őt az étkezdében, de ezzel legalább lehetősége nyílt arra, hogy más tudósokkal is beszélhessen. Természetesen Viemeister legnagyobb bosszúságára, amit Clea szintén élvezett. A férfi önmagára kirótt távolságtartása miatt legalább nem kellett attól tartania, hogy rátör, miközben az utazók után kémkedik. Bár ez az aprócska jutalom nem pótolhatta azt a csalódást, amit Viemeister okozott neki.

A legkisebb fóka belepusztult a kimerültségbe, miután közel harminchat órán át döcögött a jégen – ezeknek az állatoknak a tenger volt a lételemük, a szárazföldön nehezen boldogultak. De legalább táplálékul szolgált a másik háromnak. Szerencsére az emberek néha megálltak enni, és rövid pihenőket is tartottak, így a fókák – bár eléggé lemaradva és hatalmas erőfeszítések árán – folyton a nyomukban voltak. Az Infiltrator néhány órával ezelőtt kezdte gyanítani, hogy hová tartanak az utazók. Ezért két fókát hagyott pihenni, míg a harmadikat – számításai szerint a legerősebbet – elküldte, hogy figyelje a betolakodókat. Aztán egyszer csak megállították a motoros szánt, és mindhárman felmásztak egy alacsony dombon. Közvetlenül azelőtt, hogy elérték volna a tetejét, mindhárman hasra vágódtak, és kúszva igyekeztek előre. Nocsak, gondolta meglepődve Clea, ez aligha véletlen! A környék öszszes állata az ő három fókája volt, vagyis nem lehettek természetbúvárok, akik azért kúsztak-másztak, hogy ne ijesszék el a vadakat. És geológusok sem lehettek, mert azok sem szoktak lopva közeledni a célpontul kiszemelt sziklák felé. Az Infiltrator a domb pereme felett, a fóka gyenge szemén át megpillantott néhány elmosódó körvonalú tárgyat, amelyek mintha ismétlődő körmozgást végeztek volna… Azonnal belevágott az ijesztő gondolat. A szélerőmű! Annyira, de anynyira tudtam, hogy baj lesz! Ha jól sejtem, a bázis hamarosan sokkal, de sokkal hidegebb és sötétebb lesz. Most örült csak igazán, hogy kimentette DVD-re és ellopta Kurt legfrissebb fejlesztéseit. Az Infiltrator felállt, bezárta a laboratóriumát, és elindult a szobája felé. Célszerűnek tűnt, hogy előkészítse meleg ruháit, amíg működnek a lámpák. ♦♦♦ A neoncsövek hirtelen villogni kezdtek. Tricker úgy pillantott fel a mennyezetre, mintha támadásra számítana onnan. Néhány pillanatnyi pislákolás után a lámpák teljesen kialudtak. Az ügynök elmorzsolt néhány trágár szitkot a fogai között. Felállt, tapogatózva megkerülte asztalát, és kinyitotta az ajtót. A kinti vészlámpák csupán halvány derengéssé változtatták a tökéletes sötétséget. A folyosón sorban kinyíltak az ajtók, és előbukkantak a kutatók. Tricker az asztala felé indult és a telefonért nyúlt, de mielőtt elérte volna, a készülék megszólalt. A bázis parancsnoka hívta.

– Átálltunk a tartalék áramforrásra – közölte a nő köszönés vagy bevezetés nélkül –, a karbantartók szerint a szélerőműből érkező áram ingadozni kezdett, majd megszakadt. És mi a fenét csináljak én most? – dühöngött magában Tricker. Mióta vagyok én villanyszerelő? Bár, ha jobban belegondolt, az mindenképpen gyanús, hogy az összes szélgenerátor egyszerre szüntette be az energiatermelést, márpedig a gyanús események pontosan az ő hatáskörébe tartoztak. – Előfordulhat, hogy ki kell ürítenünk a bázist, attól függően, hogy mi ment tönkre – folytatta a parancsnok. – Ha csökkentjük a fogyasztást, akkor negyvenkét órára elegendő üzemanyagunk van, hogy működtessük a tartalék generátort. Ha a jelenlegi szintet tartjuk, akkor úgy harminchat órányi. Nos, ha evakuálunk, akkor magának kell gondoskodnia a helyszín biztonságáról. Megértette? – Igen, asszonyom – válaszolta Tricker katonásan. – Maga fogja koordinálni a kiürítést, McMurdóval karöltve. És ön a felelős azért, hogy a titkos anyagok ne heverjenek szerteszét! Ez az első órák anyaga volt, édes szívem, gúnyolódott magában Tricker. Ha valamit, hát ezt alaposan belém verték. – Igen, asszonyom – válaszolta hangosan –, és mi a helyzet az időjárással? – Erős vihart jósolnak, úgy negyvennyolc órán belül várható – közölte a nő –, vagyis fontos, hogy szükség esetén mihamarabb biztonságos helyre szállítsuk az embereket. – Jó kezekben vannak – felelte önelégülten Tricker. Csend fogadta a magabiztos kijelentést. – Ajánlom is! – mondta végül a parancsnok, és lecsapta a kagylót. Tricker magában trágárul elszidta a nőt, miközben lerakta a telefont. Persze, hangosan egyetlen szót sem szólt. Rég megtanulta, hogy nem érdemes fennhangon véleményt nyilvánítani egy felettesről. Jól tudta, hogy a bázist telerakták lehallgatókészülékekkel, és rajta kívül a parancsnok is megkapta a felvételek másolatát. De a gondolatait – hála az égnek – nem tudták nyomon követni. Kikapcsolta a számítógépét, és elindult, hogy összeterelje a gondjaira bízott néha különc és gyakran degenerált zseniket. Négy és fél órával később vibrálni kezdett a palmtopja. Rövid pillantást vetett az apró képernyőre – ismét a parancsnok kereste. Korábban sosem hitte volna, hogy valaha is örülni fog, ha a nő jelentkezik, de most hálás volt a szünetért. A délelőtt folyamán sokat vesződött, mire rávette a sok marhát, hogy mentsék DVD-re a kutatási eredményeiket, aztán töröljék

tisztára a számítógépük winchesterét. Visszasietett az irodájába, felkapta a telefont, és beütötte a nő számát. – Tricker! – mondta, miután a vonal másik végén felvették. – Újabb problémánk van – közölte a nő, és hallgatott egy sort. Tricker makacsul várt. Ha mondanivalója van, előbb-utóbb úgyis kibukik belőle, ráadásul neki nem volt különösebb oka a sietségre. – Leálltak a vízszivattyúk – szólalt meg végül a parancsnok éles hangon. Tricker bal kezével megdörzsölte a halántékát. Agyában felrémlett a „szabotázs” szó. – Na, várjunk egy kicsit! A szivattyúk tovább üzemeltek, miután elment az áram? – A szivattyútelepnek van egy saját, független áramforrása – válaszolta a nő. – Kiküldtünk néhány embert, hogy járjanak utána. – És mi a helyzet a szélgenerátorokkal? – kérdezte az ügynök. – Azokat már megnézte valaki? – Megsemmisültek – felelte a nő kissé tűnődő hangon –, méghozzá egytől egyig. – Elsőre azt mondanám, hogy szabotázs történt – közölte Tricker az őszinte véleményét. – Akár az is lehet – vakkantott a nő kissé dühösen. – Mindenesetre az első vizsgálat arra utal, hogy tönkrementek a hidraulikus fékek tömítései. A karbantartók szerint szó szerint elfolyósodtak. Hogy ez hogyan lehetséges ebben a fagyban, azt ne tőlem kérdezze. Tehát semmi sem fékezte a rotorokat, ezért amikor felerősödött a szél, túlgyorsultak, és darabokra törtek. – Vannak tartalék alkatrészeink? – Annyi nincs, hogy teljes mértékben visszaállíthassuk az áramszolgáltatást – közölte jeges nyugalommal a nő. – Tömítés még lenne, de a rotorok gyakorlatilag megsemmisültek, és abból összesen egy tartalékunk akad. Vagyis kiürítjük a bázist. Még akkor sem maradhatnánk, ha lenne ivóvizünk, márpedig pillanatnyilag az sincs. Szedje össze őket, Mr. Tricker, és hagyják el a bázist! – Egyszerűen csak Tricker… – válaszolta az ügynök lemondó sóhajjal, de rögtön rájött, hogy a nő lerakta a kagylót. ♦♦♦ Clea izgalmában úgy döntött, hogy vállalja a kockázatot, és kapcsolatba

lép az otthoni bázissal. Az embereket túlságosan lefoglalta a krízishelyzet, így valószínűtlennek tűnt, hogy felfedezik a rádióadást. Fontos információkat kellett átadnia. Meglepetésére maga Alissa jelentkezett. – Jól vagy? – kérdezte először Clea. – Amennyire lehetséges. Még nem értem el a teljes felnőtt kort. Becslésem szerint pillanatnyilag olyan a testem, mint egy tizenöt éves lányé. De a megfelelő sminkkel és kiegészítőkkel érettebbnek látszom. – Pompás! – örvendezett Clea. – Fontos híreim vannak! Csend fogadta a bejelentést. Hát persze! Az idősebbik Infiltrator kissé zavarba jött. Ok nélkül nem vette volna fel a kapcsolatot. Túl sokat forgolódott az emberek között, ha más reakcióra számított. – Jó okom van feltételezni, hogy Connorék itt vannak, és szabotázsakciókat hajtanak végre. – Miből gondolod? – kérdezte Alissa halálos nyugalommal. A nővére válasz helyett megmutatott neki egy döntő fontosságú részletet az egyik felvételből, amelyet a fókái szemén keresztül készített néhány órával korábban. A filmen egy magas, karcsú alak éppen leszállt egy teherszánról. Az arcát eltakarta a fekete maszk és a védőszemüveg, de a mozgásán látszott, hogy férfi az illető. A háta mögött felbukkant egy magas, széles vállú férfi, akinek az ábrázata fedetlen volt. Clea a kellő pillanatban megállította a filmet, és elektronikus agyának képalkotó berendezésével élesített a kockán. Az árnyékok és színek finomodtak és átrendeződtek, míg végül a képen kialakult egy T-101-es arca. Ami nem jelenthetett mást, mint hogy Dieter von Rossbachot látják, mivel Clea és a húga irányították a világon jelenleg létező összes Terminatort. Az idősebbik I-950-es ismét elindította a filmet, és néhány pillanattal később Dieter von Rossbach felvette a maszkját, illetve a védőszemüvegét. A két férfi egy motoros szánhoz gyalogolt, és a jármű mellett csatlakozott hozzájuk egy alacsonyabb ember is, aki minden kétséget kizáróan nőnemű volt. – Az ott egészen biztosan von Rossbach – jelentette ki Alissa –, ami azt jelenti, hogy az alacsonyabb férfi valószínűleg John Connor. Viszont a nő nem Sarah Connor. Clea meglepődött. – Hát akkor kicsoda? – kérdezte. – Azt nem tudom, de ennek a nőnek hajlékonyabb a teste, ami arra utal, hogy fiatalabb Sarah Connornál. És a vállai is keskenyebbek. Alissa megállította a felvételt, amikor a nő éppen hátat fordított a fókának, majd rávetítette a testére Sarah Connor testének körvonalait. A vállnál

négy centiméteres különbséget mértek mindketten. Clea elnémult döbbenetében. Azt jól tudta, hogy a csapatot mindössze három ember alkotja. Ha a nő nem Sarah Connor, akkor mégis kicsoda? – Sosem hagyta volna, hogy a fia nélküle idejöjjön, egy ilyen veszélyes küldetésre… – Magyarázkodni akart, de Alissa nem hagyta. – …hacsak nem bízik meg feltétel nélkül von Rossbachban – fejezte be a mondatot helyette. – Ami azt jelenti, hogy valószínűleg odahaza, a búvóhelyükön tartózkodik. Egyes hírek szerint Sarah Connor súlyosan megsebesült még a szanatóriumban, és talán jelenleg is lábadozik. Végső soron ő is csak ember. – Sarah Connor távolléte jelentősen megkönnyíti a dolgomat – állapította meg Clea. – Rendben – válaszolta a húga –, te foglalkozz azzal a csapattal, én pedig gondoskodom Sarah Connorról. Nemrégiben kiderítettem, hogy hol rejtőzik. ♦♦♦ John és Dieter a szivattyútelepen ugyanúgy elbántak az ottani, különálló szélgenerátorral, mint az erőművet alkotó társaival. Ezt követően óvatosan kiégették a fűtőrendszer biztosítékait. A szivattyúk leállása után a hálózatban megszűnt a keringés, és a benne lévő víz gyorsan hűlt. Arra számítottak, hogy miután a víz jéggé fagy, szétfeszíti a mélyen a felszín alatt futó csöveket, amelyekhez nagyon nehéz hozzáférni. Legkésőbb reggelre a bázis lakhatatlanná válik. A megerőltető utazás után végre megpihenhettek a sátor nyújtotta viszonylagos kényelemben, körülbelül egy mérföldnyire a Vörös Fóka bázistól. Befészkelték magukat a hálózsákjaikba, és összebújtak. A testükből felszálló meleg körülbelül mínusz öt fokra emelte a sátorban uralkodó hőmérsékletet. John és Dieter közrefogták Wendyt, aki gyorsan bekapkodta az ennivalót, majd bevackolta magát a zsákjába, és szinte azonnal elaludt. Percekkel később halk horkantásokat hallatott, mire a fiú elmosolyodott. – Minden rendben lesz, John – dörmögte halkan Dieter. - Nincs könnyű dolga, de nem akar kudarcot vallani éppen előtted, és pontosan ez teszi erőssé. – Tudom – suttogott vissza John –, de azért köszönöm. Hogy van a kezed? – Ég a bőröm – válaszolta Dieter –, csak azt nem tudom, hogy a hidegtől vagy a vegyszertől. De nem vészes, nyugi, kibírom!

♦♦♦ Néhány órával később Dieter felriadt, és azonnal éber lett. Mozdulatlanul fekve hallgatózott. Odakint feltámadt a szél, és a sátor kerete ritmikusan nyikorgott. Wendy és John a mélyen alvókra jellemző lassú, állandó ritmusban szuszogott. Ezek a hangok normálisak voltak, valami szokatlan volt az, ami felébresztette. Von Rossbach már majdnem visszasüppedt az iménti kábulatába, amikor különös szagot érzett. Az orrán keresztül mélyet lélegzett, és felismerte. Vérszag terjengett a levegőben. Kinyitotta a szemét, és felült. Furcsa hang szűrődött felé, mintha egy állat nyüszített volna a közelben. Dieter sietve felöltözött. A ruháit könnyen megtalálta, minden ott volt mellette a hálózsákban. Feltápászkodott, kétrét görnyedve halkan magára húzta a vastag anorákot, odalépett a sátor bejáratához, és belebújt a csizmájába. Aztán a kabát számtalan zsebének egyikéből elővette a pisztolyát, és gyorsan ellenőrizte, hogy nem fagytak-e be a mozgó alkatrészek. Mélyen meghajolva állt, és visszanézett a két alvóra. Úgy döntött, hogy hagyja őket pihenni. Bizonyára csak a szél keltette az iménti furcsa hangot, de tudta, ha nem jár utána, képtelen lesz ismét elaludni. Óvatosan lehúzta a bejárat cipzárját, kilépett a dermesztő fagyba, és sietve visszazárta a rést. Gyors pillantást vetett az égboltra, és elkomorult. Semmi kétség, vihar közelgett. Elvileg valamennyire világosnak kellett volna lenni, de a vastag felhők elfogták a fényt, ezért sötét szürkület borult a tájra. Az erős szél máris elzsibbasztotta az arcát, így sietve lerántotta feje búbjáról a maszkot, és felhúzta a csuklyáját is. Nem ártott volna, ha felveszi a szemüveget, amely megvédte volna szemét a felhőkön is áthatoló ultraibolya sugaraktól, de másképp döntött. A szemüveg éji sötétséggé változtatta volna a félhomályt, és esze ágában sem volt vakon botorkálni a veszélyes terepen. Körülnézett a mélyedésben, amelynek alján, a legmagasabb oldal tövében állították fel a sátrat, hogy a lehető legjobban védve legyen a széltől. A saját felszereléseiket leszámítva nyomát sem látta semminek, ami ne lett volna itt az elmúlt egymillió évben. Nekivágott az emelkedőnek, hogy odafent tegyen egy kört a táborhely körül. Amikor felért a mélyedés peremére, a szél úgy vetette rá magát, mint egy rohamozó rögbihátvéd, és majdnem ledöntötte a lábáról. Dieter ismét felnézett az égre, és látta, jó lesz gyorsítani, hogy még a vihar kitörése előtt visszérjen a sátorba. Körülhordozta tekintetét a szürkébe öltözött tájon.

Hirtelen valami megragadta a figyelmét. Néhány méternyire tőle sötét, széles csík húzódott a hóban, amely mintha nedvesen csillogott volna. Dieter felkattintotta a zseblámpát, és a csíkra irányította a fénykévét. Szemernyi kétsége nem volt afelől, hogy vért lát. Ennek a szagát érezte az előbb. Elindult, hogy kövesse a nyomot, de nem jutott messzire. Hirtelen hatalmas ütés érte hátulról. Dieter megpördült röptében, és a hátára esett. A pisztoly kirepült a kezéből, és eltűnt a hóban. Mielőtt összeszedhette volna magát, rázuhant egy hatalmas test. Akkora súllyal nyomta, hogy a bordái szabályosan megcsikordultak, és a tüdejéből kiszorult a levegő. Tűhegyes fogak martak a vállába, mire Dieter ököllel rásújtott a lény fejébe. Az állat vinnyogva felemelkedett, és a férfi kivergődött alóla, mielőtt az állat újra rázuhanhatott volna. Most már felismerte a támadóját. Egy leopárdfóka esett neki. Nem volt ideje gondolkodni, mert a fóka újra támadásba lendült. Dieter maga elé kapta a karját, mert csak így tudta elhárítani a torkának irányzott harapást. Viszont a hegyes fogak úgy átharapták a vastag szövetrétegeket, mintha csupán egy vékony fátyol borította volna az alkarját, és belemélyedtek a húsába. A fóka megrázta a fejét, mint egy gyilkos kedvű véreb. Dieter felordított fájdalmában, és minden erejét beleadva ököllel fejbe vágta az állatot. A fóka meglepett, ugató hangot hallatott, és elengedte áldozata alkarját. Mialatt a fóka visszazuhant a hasára, Dieter hátraugrott. Az állat azonnal felemelkedett, és úgy ingatta a fejét jobbra-balra, mint egy támadni készülő kobra. Dieter lendületet vett, és hatalmasat rúgott a fóka hasába. Legnagyobb meglepetésére az állat beszüntette a támadást, és sietve elkúszott előle. Nem várt tovább. megfordult, és leereszkedett a lejtőn, hogy minél távolabb kerüljön tőle. Mi a fenét keres itt egy fóka? Az imént egy pillanatra látta az altestét. Hasán a bőr foszlányokra szakadt, nyilván a hosszas szárazföldi vándorlás során. A fókát valószínűleg megőrjítette az éhség és a fájdalom. Ez magyarázattal szolgált arra, hogy miért támadt rá, arra viszont nem, hogyan került ide, ilyen messze a tengertől. Alig gondolhatta végig, amikor rémületére két további masszív alak hullámzott felé a hóban. Körülnézett, hátha megpillantja valahol a pisztolyát, de annak természetesen nyoma sem maradt. – John! – ordította torkaszakadtából, de ebben a pillanatban odaért föléjük a vihar, és földöntúli égzengéssel lesújtott a tájra. Dieter körül mindent elborított a száguldó fehérség. A szél úgy áthatolt a ruháin, mintha rajta sem lettek volna. Ismét ordított, de még ő sem hallot-

ta a saját hangját a bömbölő fergetegben. Sötét árnyat látott a szeme sarkából. Azonnal hátravetődött, és a következő pillanatban egy hatalmas, súlyos test zuhant oda, ahol az imént állt. Von Rossbach menekülőre fogta. A fókákkal a nyomában, a vízszintesen száguldó hótól elvakítva, jobbra-balra kanyarogva törtetett a hóban. Menet közben előhúzta anorákja rejtekéből a vadásztőrét, és valamennyire megnyugodott, hogy fegyver van a kezében. Hamarosan rájött, hogy eltévedt. Meg akart állni, hogy tájékozódjon, de a szél megveszekedett erővel tolta-taszigálta a testét, fagyos lehelete elzsibbasztotta az arcát és kezét, és azzal fenyegetett, hogy leveri a lábáról. Vadul imbolyogva gázolt a majdnem térdig érő hóban, és hirtelen egy meglepően kicsi, ezüstszürke fej csapódott a csizmájának. Dieter gondolkodás nélkül szúrt a tőrrel. A penge húsba mélyedt, majd a hegye csontot ért, és a fej eltűnt a fehér kavargásban. Azt tudta, hogy súlyos sebet okozott, mert rengeteg vér fröccsent a lábára, ami pillanatok alatt vörös jéggé fagyott. Von Rossbach az eszelős hajszában sem vesztette el a fejét. Jól tudta, hogy menedéket kell találnia a szél elől. De pillanatnyilag még egy fallal is beérte volna, aminek nekivetheti a hátát, hogy legalább egy irányból ne támadhassanak rá a magukból kivetkőzött fókák. Vállalva a kockázatot leguggolt, és gyorsan bedugta a hóna alá a kezét, hogy kissé felmelegítse. Ha túlságosan elzsibbadnak az ujjai, úgy elveszítheti a tőrt, hogy még csak észre sem veszi. Hirtelen két sötét alak bukkant elő a száguldó hófüggönyből, közvetlenül a feje felett. Dieter hanyatt vetette magát, a levegőben hasra fordult, s mihelyt a hóba ért, felpattant, és futni kezdett. Alig tett meg néhány métert, a lába alól elfogyott a szilárdjég, és csupán annyit érzett, hogy zuhan. Éppen csak tudatosult benne, hogy nyílegyenesen belerohant egy jéghasadékba, amikor hatalmas ütés érte a fejét, és a fehér világ elfeketedett körülötte.

HUSZONHATODIK FEJEZET Vörös Fóka bázis, Antarktisz

– Én maradok, nem megyek sehová – közölte Clea ellentmondást nem tűrő hangon, azzal hátat fordított Trickernek, és gépelni kezdett. – Pillanatnyilag nem is, az tény – értett egyet vele a férfi –, mivel pokoli hóvihar tombolt odafent. Az ügynök mérges volt, mert szeretett volna legalább néhány órát magányosan tölteni az állomáson. Az Infiltrator nem válaszolt, de a gondolatai sebesen száguldottak. Ő is arra számított, hogy egyedül marad a bázison, miután keserves kínok között meggyőzött néhány kollégát, hogy majd a következő szállítmánnyal utazik, és a célállomáson találkoznak. A legnehezebben Kurt Viemeisterrel boldogult. Hosszú pillanatokig azt hitte, hogy a mogorva alak egyszerűen ledobja magáról a málhazsákját, és helyette a vállára kapja őt. Ráadásul nem volt könnyű mindig egy lépéssel Tricker kutatócsapata előtt járni, akik minden helyiséget megvizsgáltak, nehogy itt ragadjon valaki. Clea nem számított rá, hogy rajta kívül más is a bázison marad, de azt még álmában sem gondolta volna, hogy ez az illető éppen az ügynök lesz. Viszont kétségkívül kapóra jön, ha lesz egy szövetségese. Tricker a maga tapasztalataival komoly segítséget nyújthat, és ha túl kényelmetlenné válik a társasága, bármikor végezhet vele. A bázis biztonsági rendszere továbbra is működött, bár az ügynök átállította szakaszos üzemelésre. Ez azt jelentette, hogy a kamerák meghatározott időközönként bekapcsoltak, majd leálltak. Vagyis könnyű lesz elintézni, hogy a felvételeket rögzítő berendezések éppen ne működjenek a kritikus pillanatokban, amikor döntő fontosságú lépéseket tesz. A géprovarokra már nem számíthatott, rég kimerült az energiacellájuk. Viszont most már az égvilágon senki sem figyelte a bázis biztonsági rendszerét. Némi számítógépes bűvészkedés árán betört a hálózatba, és annak vezérlését átirányította a Skynetet rejtő számítógépre, ahol bármikor hozzáférhetett. Jó érzéssel töltötte el, hogy végre valami átkerült az ő irányítása alá. ♦♦♦ Tricker figyelte az elmélyülten dolgozó Clea Bennetet, és szívből kívánta, hogy bárcsak ne lenne itt. Eleve ki nem állhatta, ráadásul valahol a tudata mélyén úgy sejtette, hogy a bázist hamarosan megtámadja néhány mindenre elszánt tolvaj. Vagy éppen terroristák. Akárhogy is utálta, nem en-

gedhette meg magának egy a gondjaira bízott kutató elvesztését. Az állomás helyiségeinek túlnyomó többségében megszüntette az áramszolgáltatást. A folyosókat, szobákat és laboratóriumokat azonnal birtokba vette a hideg és a sötétség. Tricker minden ellenszenve dacára kötelességének érezte, hogy gondoskodjon Bennetről. Vitt neki egy vastag hálózsákot, majd az egyik szobából átvonszolt egy ágyat a nő laboratóriumába, mert ott fog lakni, csak a jó ég a megmondhatója, hogy mennyi ideig. Amikor behúzta az ágyat a helyiségbe, ügyelt rá, hogy lehetőleg minél nagyobb zajt csapjon. Jóleső érzés öntötte el, amikor a nő többször is türelmetlenül hátrapillantott a válla felett. Tricker kimondottan élvezte, ha felbosszanthatott egyeseket, bár sejtette, hogy talán éppen ezért nem jutott magasabbra a ranglétrán. – Nos, arra gondoltam, hogy itt kéne aludnia – közölte a nővel. – A létesítmény többi része elég hideg lesz egy darabig. – Gondolom, hogy takarékoskodjunk az energiával – válaszolta Clea. – Az sosem árt – biccentett az ügynök. – Maga hol fog aludni? – kérdezte az Infiltrator. Tricker a hüvelykujjával a mennyezet felé bökött, mire a nő bólintott, és szó nélkül visszafordult a monitor felé. Az ügynök utálkozva felhorkant. Világ életében gyűlölte, ha semmibe vették. Mindenesetre a bázist álcázó barakkokban kellemes körülmények várták. Az ottani fűtés hagyományos volt, az épületeket kiválóan leszigetelték, és a fürdőszobák jóvoltából sokkal több kényelemben lesz része, mint Clea Bennetnek a bázis jéghideg gyomrában. Trickert kissé meglepte, hogy a parancsnok nem hagyott hátra senkit a kiszolgáló- és őrszemélyzetből, de a nő nem méltóztatott megmagyarázni a döntését. Viszont szerencsére ő sem kért magyarázatot, amikor Tricker azzal fordult hozzá, hogy szeretne a bázison maradni. ♦♦♦ Clea türelmetlenül hallgatta az ügynök zajongását. Szíve szerint nyomban kitekerte volna a nyakát, de rájött, hogy a férfi kiváló korai előjelzőként szolgálhat, vagyis rajta keresztül idejében értesülhet Connorék érkezéséről. Begépelt egy újabb programsort, és elindított egy rutint, hogy letesztelje. Az elmúlt napok során Viemeister háta mögött beépített egy apró, saját gyártmányú adó-vevőt Skynet rendszerébe, ami jelentősen leegyszerűsítette a dolgát. Mivel képes volt a gép nyelvén kommunikálni, feleslegessé vált a billentyűzet vég nélküli püfölése, de Tricker jelenléte miatt

most mégis ehhez az eszközhöz folyamodott. A teszt sikertelennek bizonyult. Az Infiltrator szomorúan legyintett, aztán kissé módosította a sorokat, és újra elindította az ellenőrző rutint. Meg kellett őriznie a hidegvérét. Skynet öntudatra ébredése véletlenül következik be, ezzel tisztában volt. De senki sem tudhatta, hogy mi lesz a kulcs, vagyis végtelen türelemre van szüksége. Kurt távollétében végre szabadon elmondhatta az igazságot az emberekről, de a rendszer sajnos egy árva szót sem értett belőle. Eltávolította azokat a biztonsági gátakat, amelyeket Viemeister beépített a programba, de így sem jutott előbbre. Skynet egyszerűen nem értette, ha beszélt hozzá. Semmit sem értett, bár egyes reakciói már meglepően hasonlítottak egy öntudattal bíró lény válaszaihoz. Elfordította a képernyőjét, hogy az ággyal bajlódó ügynök ne láthassa, és gépelni kezdett. – Az emberek meg akarnak semmisíteni téged – zongorázta. – Ismeretlen parancs – válaszolt a rendszer. – Nem parancs, információ. Tárolandó információ – gépelte Clea, majd a válla felett hátranézett, és rászólt az ügynökre: – Mondja, Tricker, nem zavarja, hogy zavar? – Jaj, bocsánat, már itt sem vagyok! – mentegetőzött a férfi udvariasan, de a vigyorgás nem tűnt el az arcáról. Az Infiltrator Skyneten keresztül figyelte, ahogy Tricker végigmasírozik a folyosón, majd a kamerák kikapcsoltak. Clea nem várt tovább, megszakította a kapcsolatot a kamerákkal. Hallotta, hogy a távolban felbúg a felvonó motorja, és kissé megkönnyebbült. – Az emberek az ellenségeid – rádiózta Skynetnek. – Ismeretlen parancs – válaszolta makacsul a gép. ♦♦♦ A szél első fülsértő üvöltése felriasztotta Johnt és Wendyt. Villámgyorsan felültek, és összenéztek. – Mi a pokol ez? – kiabált a lány. John némi küzdelem árán kidugta kezét a hálózsákjából, és magához húzta Wendyt. A sátorban teljes sötétség uralkodott, és az oldala befelé dagadozott a szél iszonyú nyomása alatt. Johnnak hirtelen feltűnt, hogy Dieter nem szólal meg, holott kizártnak tartotta, hogy ne ébredjen fel az égzengésre. – Dieter! – ordította.

– Eltűnt! – válaszolta Wendy. Egy szempillantás alatt mindketten kibontakoztak a hálózsákjukból, és a sátor bejáratához ugrottak. A fiú valamivel lejjebb rángatta a cipzárt, de az így keletkezett kurta résen akkora erővel süvített befelé a szél, és annyi hó csapott a sátorba, hogy sietve visszazárta a nyílást. Szó sem lehetett róla, hogy teljesen kinyissák a bejáratot, mert a szél azonnal szétszaggatta vagy elvitte volna a sátrat. – Most mihez kezdünk? – kérdezte Wendy. John tisztán kihallotta hangjából a kétségbeesést, de az egyetlen lehetséges válasz aligha enyhíthette a félelmeit. – Itt maradunk – kiabálta –, összebújunk, és reménykedünk, hogy talált magának menedéket. – Meg fog halni! – tiltakozott a lány sírós hangon. John megfogta Wendy vállát, és visszaterelte a hálózsák melegébe. Ő is bebújt a saját zsákjába, és közelebb oldalazott hozzá. – Nem fog! – kiáltotta végül, aztán egészen közel hajolt Wendy füléhez, hogy ne kelljen ordítania. Jóval csendesebben folytatta: – Kiképezték a sarkvidék túlélési eljárásaira. Ha valaki életben maradhat most odakint, hát az Dieter von Rossbach! A lelke mélyén tudta, hogy amit mondott, az nem igaz, és küszködött, hogy elhiggye a saját hazugságát. – Meddig várunk? – kérdezte Wendy. – Amíg alábbhagy a szél. Ha most kimegyünk, vége a sátornak, és akkor nekünk is – magyarázta John. – Ilyen hóviharban különben sem látnánk semmit. Nem érnénk el mást, csak azt, hogy mi is eltévednénk. Próbáljunk meg pihenni! Ránk fér, ráadásul holnap szükségünk lesz az erőnkre. Megérezte, hogy a lány keze az övét keresi, mire odanyúlt, és a markába zárta Wendy ujjait. Hosszú, gyötrelmes percek után egymás kezét szorongatva elaludtak. ♦♦♦ Amikor néhány órával később felébredtek, még javában havazott, bár közel sem olyan erősen. A szél is mérséklődött, és a látási viszonyok javultak valamelyest. John hozzáerősítette a motoros szánhoz egy harminc méter hosszú kötél végét, a másikat összekötötte egy ugyanilyen hosszúval, és a vállára lendítette a jókora tekercset. Kézen fogta Wendyt, és együtt felmásztak a mélyedés peremére. Körülhordozták tekintetüket a vihar által átformált tájon, majd összenéztek.

– Dieter! – Wendy akkorát kiáltott, amekkorát bírt. A hangja kissé eltorzulva visszhangzott a jégdombok között. Egy darabig felváltva kiabálták eltűnt társuk nevét, közben időnként elnémultak, és hallgatóztak. A kötelet fogva köröztek a táborhely körül. Amikor elérték a saját nyomaikat, kiengedtek két-három métert a kötélből, és új körbe kezdtek. Kiáltásaikra csupán a szél susogása válaszolt. John jeges feszültséget érzett a gyomrában, ami lassan rettegéssé változott. Nem akarta elveszíteni a jó kedélyű férfit, aki idővel olyan fontos lett neki és az anyjának. Lehetetlennek tűnt a szemében, hogy valaki, aki olyan erős, olyan életteli és olyan felkészült, mint Dieter, egyszerűen eltévedhet és elpusztulhat. Miközben elszántan folytatták a keresést, a hóesés hol megritkult, hol sűrűbbé vált. John olyan erővel szorította Wendy kezét, hogy a lány rászólt: – Nyugi, nélküled nem megyek sehová! – Odahajolt hozzá, egy pillanatra a fiú vállára hajtotta a fejét, majd szomorúan, de bizakodva hozzátette: – És igenis, megtaláljuk Dietert! Egyre fáradtabban lépkedtek. A keményre fagyott hó megmegcsikordult a csizmájuk alatt. John a szíve mélyén tudta, hogy hiába találnak rá, Dieter biztosan meghalt. Senki sem maradhatott életben a szabad ég alatt, abban az iszonyú viharban. Kis híján belegyalogoltak a hasadékba. Alig lehetett felfedezni a peremét, a gyenge fényben annyira elmosódtak a friss hóval belepett, bizonytalan körvonalú határok. És természetesen fehér volt minden – a hasadék széle, a környéke és a gyilkos mélység is. John akkor vette észre a halálos csapdát, amikor a soron következő lépésnél kinyújtotta fölé a lábát. Visszarántotta a testét, és vadul csépelte karjaival a levegőt, miközben bizonytalanul dülöngélt előre-hátra. Wendy, aki szerencsére egy lépéssel lemaradt mögötte, megragadta az anorákját, hanyatt vetődött, és maga után rántotta Johnt is. – A kurva életbe! – káromkodott a fiú, és lekecmergett Wendyről. Haragudott magára az óvatlansága miatt. A halántéka majd kiszakadt, úgy lüktetett a feje, és a vérét szinte felforralta az adrenalin. Zihálva feltérdelt, és Wendyt nézte, aki óvatosan, négykézláb mászott a hasadék felé. – Jaj, istenem! – sóhajtott a lány, és rekedten felzokogott. Lassú mozdulattal hátranyújtotta kezét, de nem fordult a fiú felé, hanem továbbra is lefelé bámult. John összerándult. Hasra vetette magát, és odakúszott mellé. Feltérdelt,

és óvatosan bedugta a fejét a szakadék fölé. Már tudta, hogy mi az, ami görcsös, szívszaggató zokogásra késztette Wendyt, de neki is látnia kellett. Egy pillanattal később mélyen lehorgasztotta fejét. Rákényszerítette magát, hogy nagyokat lélegezzen, és ismét lenézett a mélységbe. A mélységbe, amely foglyul ejtette legdrágább barátjának testét. Dieter mozdulatlanul feküdt, körülbelül hat-hét méterrel alattuk. Hó borította a testét. Arcát eltakarta a csuklya prémszegélye. Felette és alatta egy-egy fóka hullája hevert. A látvány olyan bizarr volt, és olyan váratlan, hogy Connor néhány pillanatig nem hitt a szemének. A legfelül fekvő állat majdnem teljesen az oldalára fordulva feküdt. A fóka hegyes fogakkal teli szája szélesre tárva lebegett von Rossbach torka felett. A felső fogai közül néhány Dieter állába mélyedt. John nem látta tisztán, de az alsó fogak mintha belefúródtak volna a társa nyakába. Rengeteg vér vöröslött Dieter anorákján, amelynek szövete több helyen foszlányokra szakadt. A fókák teste is vérben úszott. A jelekből ítélve szétmarcangolták Dietert, mielőtt mindhárman a halálba zuhantak. – Édes Istenem… – suttogta Wendy, és megrázta a fejét. – Ez ő? – Igen – dörmögte John határozottan. A lány rápillantott. – Meg kell bizonyosodnunk róla – hadarta, azzal felült, és a kezébe vette a kötelet. – Megyek, hozom a motoros szánt. Az egyik végét hozzákötjük, a másikat a derekadra, és leeresztelek, hogy ellenőrizd. Ha még életben van, felhúzzuk. John döbbenten meredt a lányra. – Édesem, a hó nem olvadt el a testén. Dieter… meghalt! – Kényszerítenie kellett magát, hogy kimondja, aztán nagyot nyelt. – Nézd, John – magyarázta Wendy elszántan –, legfeljebb egykét órája fekszik ott! A hó az elmúlt percekben is ráhullhatott, és ezen a hőmérsékleten nem csoda, hogy megmaradt rajta. Lehet, hogy még van benne élet. – Wendy elfordította a fejét. – Azoknak az állatoknak a teste melegen tarthatta, és nem érte közvetlenül a szél, ami sokat számít! A fókák nem havasak. Lehet, hogy Dieter csak eszméletlen. Meg kell vizsgálnunk! És meg is fogjuk! – visszanézett Johnra, és hozzátette: – Ne mozdulj, mindjárt visszajövök! John bólintott, és Wendy elindult. A fiú úgy érezte, hogy egyetlen tagját sem bírja megmozdítani. Büszke volt Wendyre, a helyében az anyja is ezt tette volna. Ő viszont nem, mert szilárdan hitte, hogy Dieter halott. Minél tovább nézte a fókák közé szorult testet, annál biztosabban tudta. Röviden eltöprengett azon, hogy mi a fészkes fenét keresnek itt az álla-

tok. Több napi járóföldre voltak az óceántól. Bár őt az sem érdekelte volna, ha az Antarktisz összes fókája hátat fordít a tengernek, és elindul a Délisark felé. Csakhogy ezek gyilkoltak is… John megrázkódott, talpra állt, és leverte magáról a havat. Megütötte a fülét a közeledő motoros szán hangja, és hirtelen megértette, hogy mennyire tapintatosan viselkedett a lány, amikor magára hagyta ezekben a percekben, és hálás volt neki érte. Időre volt szüksége, hogy összeszedje magát. Széles mozdulatokkal odaintegetett neki, és megmutatta, hol kezdődik a szakadék. Wendy biztonságos távolban megfordult a szánnal, és odatolatott a fiú mellé. John a csizmáján keresztül érezte a motor vibrációját. A hóesés erősen mérséklődött, és a szél majdnem teljesen elállt. A felhők megritkultak felettük, így erősebb lett a fény, és a látási viszonyok jelentősen javultak. Odalépett Wendyhez, szorosan megölelte, majd elhátrált tőle. – Köszönöm – mondta rekedten. Szerette volna látni az arcát, annak viszont nem örült volna, ha a lány is látja az övét. Nem tett volna jót Wendy önbizalmának, ha könnyeket lát a szemében. John kétszer áthurkolta a kötelet mindkét combján, majd néhányszor a dereka köré kerítve egyfajta ülőhámot formált belőle. Elhátrált egészen a hasadék pereméig, hasra feküdt, és óvatosan kúszott hátrafelé. Wendy kissé eltávolodott a szánnal, hogy a kötél megfeszüljön. John egy utolsót tolt magán hátrafelé, és máris a szakadék felett függött. Két kezével a kötélbe kapaszkodott, talpait a függőleges jégfalnak támasztotta. Wendy hátrafelé araszolt a szánnal, míg a fiú biztonságos tempóban, lábaival a falon lépkedve ereszkedett lefelé. Hamarosan felfedezte, hogy Dieter sokkal mélyebbre zuhant, mint az imént gondolták. Az Antarktisz csalóka fénye gonoszul megtréfálta őket. Körülbelül félúton járhatott, amikor az a furcsa érzése támadt, hogy a talpa alatt feléje mozdul a jégfal. Felkapta a fejét, és a megdöbbenéstől úgy a torkába szorult a levegő, mintha lenyelt volna egy ökölnyi száraz kenyérdarabot. Odafent a kötél mélyen belevágott a szakadék peremébe. Körülötte a felület recsegve-ropogva, pókhálószerűen berepedezett, és a hasadások pillanatok alatt több méteres távolságba terjedtek. A férfinak nem maradt ideje sem kiáltani, sem cselekedni. A jégtömbök leváltak a falról, és kisebb-nagyobb darabokra szakadva felé zúdultak. Hallotta, hogy odafent felbőg a motoros szán hajtóműve, majd azon kapta magát, hogy a kötele nagyot rándul, és máris emelkedik, nyílegyenesen a halálos zuhatag kellős közepébe.

Minden erejét beleadva elrúgta magát a faltól, azt remélve, hogy ezzel legalább a sűrűjéből kikerül. Az ötlet nagyjából bevált. A fergeteg java része egy szempillantás alatt elzúgott előtte, de így sem úszta meg. Egy jégdarab hatalmas erővel homlokon találta, aztán a gyomrába is kapott egyet. Kis híján elvesztette az eszméletét. A következő pillanatban visszalendült a fal felé, és csontrepesztő puffanással nekicsapódott. Felordított fájdalmában. Száját elöntötte a vér, mert a fogai belülről felhasították az ajkát. Többször is megpördült a függőleges tengelye körül, miközben Wendy sebesen vontatta felfelé. Aztán, ahogy közeledett a peremhez, az emelkedés irama lelassult. John nem mert lenézni, mert rettegett attól, hogy mit fog látni. Óráknak tűnő pillanatokkal később felért a hasadék széléig. Miután feje és válla is a felszín fölé emelkedett, Wendy megállította a szánt. John mindkét kezével megtámaszkodott a vízszintes felületen, és néhány pillanatra megpihent. Vadul zihált, aztán odaintett Wendynek, hogy vontassa tovább. Képtelen lett volna egyedül kikászálódni a hasadékból. Levegőért kapkodva hasalt a hóban, mindössze egy méterre a szakadéktól. Minden erő elszállt a tagjaiból. Felemelte fejét, hogy körülnézzen, és újabb döbbenetes látványban lett része. Bal kéz felől, tőle legfeljebb két méterre, egy jókora hóbuckán felnyílt két hatalmas, barna, csillogó szem. John elbambulva pislogott, miközben az állat megmozdult, és a hó lepergett a fejéről, illetve a nyakáról. A fóka halkan felnyüszített, majd a meleg, barátságos szemekben fellobogtak az őrület lángjai. Az állat a fiú felé lendült, és hatalmasra nyitotta a száját. John kétségbeesetten menekült volna előle, de fogva tartotta a feszesre húzott kötél, ami az imént megmentette az életét. Behunyta a szemét, és oldalra fordult fektében, de az állat szemfogai így is beleszántottak az arcába. John felordított fájdalmában, mire Wendy teljes gázt adott, és egy hatalmas rántással elhúzta a fiút a fóka elől. Az állat dühödten ugatott, és utána fordult. Ám, mivel közvetlenül a szakadék pereme mellett feküdt, a mozdulat során testének legalább a fele benyúlt a mélység fölé. A fóka elvesztette az egyensúlyát, felsőteste a levegőbe emelkedett, és miután túljutott a holtponton, az állat átbukott a peremen. Egy pillanattal később meghallották, hogy a súlyos test tompa puffanással becsapódik odalent. Wendy biztonságos távolságra vontatta Johnt, majd leugrott a szánról, és visszaszaladt hozzá. – Istenem, John! – zokogta, és térdre vetette magát a fiú mellett. Reszkető kézzel felé nyúlt, és mélységesen megdöbbent, amikor meglátta, hogy vér bugyog át a maszk vastag szövetén. Wendy megacélozta ma-

gát, hátrahúzta a fiú csuklyáját, és óvatosan leemelte róla a védőszemüveget. Közben összerándult, amikor meglátta a két árkot, amit a fóka fogai szántottak a sötét, kemény lencsébe. Végül óvatosan lefejtette a maszkot is. John homlokán hatalmas duzzanat éktelenkedett, de legalább a bőr nem hasadt fel rajta. Az arcán viszont, az orrnyergétől kiindulva két hosszú vágás húzódott, egészen az álláig. A mély sebekből bőségesen patakzott a vér. Wendy egy marék havat nyomott a sebre, abban a reményben, hogy ezzel elállítja a vérzést. John reszketegen bólintott, és ő is felvett egy marék havat, amit rászorított a homlokán lüktető duzzanatra. – Menj, és nézd meg – kérte a lányt –, nem hinném, hogy megállok a lábamon! Wendy felállt, és óvatos léptekkel megközelítette a hasadékot, amely legalább másfél méterrel szélesebben tátongott, mint néhány perccel korábban. Letérdelt a peremen, és lenézett a mélybe. Hatalmas hótömbök borították azt a helyet, ahol Dieter feküdt. Wendy zokogva szorította szájára a kezét. Nem segített a gondolat, hogy a társuk már halott volt – a borzalom így is megrázta. A Johnra támadó fóka megtört, véres teste a szakadék mélyén hevert élettelenül. Az uszonyai még megrándultak néhányszor, aztán mozdulatlanná merevedett. Wendy döbbenten nézte a pokoli látványt, majd összeszedte magát, és elhátrált a hasadéktól. Nem engedhette meg magának a gyengeséget. Ott volt neki John, akit be kellett vinnie a sátorba, hogy ellássa a sebeit. Aztán folytatniuk kell a küldtetést, mert hamarosan kifutnak az időből. ♦♦♦ – Nem hiszem el! – sikította dühödten Clea. Felugrott, felkapta a székét, körbepördült, mint egy kalapácsvető, és teljes erejéből nekivágta a széket a falnak. Vakolatdarabok záporoztak szerteszét, és feltárult a burkolat alatt húzódó, horpadozó műanyag háló. – A rohadt életbe! Ilyen nincs! Örökkévalóságnak tűnt, mire rá tudta venni azt az átkozott dögöt, hogy végre felébredjen. Aztán, amikor a fóka kinyitotta a szemét, Clea egyenesen John Connort látta, alig egy-két méteres távolságból. Hogyan fordulhatott elő, hogy ennyire közel került a bázishoz, és ezzel Skynethez? Az az ostoba, dagadt, hernyóforma dög! Az a szőrmebundás meztelen csiga! Az a szánalmas emlős, tombolt magában az Infiltrator. De legalább megölte von Rossbachot, és ennek a ténynek a veszteségek ellenére is örült. Viszont az elsődleges célpontja megint megúszta! Hogyan

sikerülhetett neki? Clea felkapott egy szakkönyvet, és meglendítette, hogy azt is a falhoz vágja. – Hé! Mit művel? Clea megpördült, támadóállásba ugrott, és fújtatott, mint egy feldühödött nőstény tigris. Mozdulatlanságot kényszerített magára, miközben vadul küzdött az érzéseivel, mert majdnem úrrá lett rajta a gyilkolás vágya. Hogy lehiggadjon, mantraként ismételgette magában Skynet nevét, mivel tudta, mindent tönkretehet, ha felelőtlenül őrjöng. – Maga minek mondaná, Tricker? – kérdezte kihívó szemtelenséggel. A szabályzói alig tudtak megbirkózni egy ennyire heves dührohammal. Majdnem kibökte, hogy „te ostoba emberi lény”, de szerencsére lenyelte. Tricker az ilyesmit sosem felejtené el neki. Az Infiltrator az ügynökre meredt, hevesen zihált, és mindennél jobban vágyott arra, hogy kitépje a férfi torkát. ♦♦♦ Tricker jó néhány dühöngő elmebeteget látott már hosszas pályafutása során, és a leghalványabb kétség nélkül tudta, hogy most is egy ilyennel néz farkasszemet. Elfogta az idegesség, hogy nincs nála a pisztolya. Bár egy külső szemlélő végtelenül nyugodtnak látta volna, a szíve vadul ugrált a mellkasában. Azt jól tudta, hogy ha a lánynak lenne fegyvere, már nem lenne életben. Szakértő szeme azt is felfedezte, hogy Clea Bennet az imént olyan pózt vett fel, amely erősen emlékeztetett számos harcművészet támadó alapállására. – Jól van? – kérdezte, miközben Clea könnyedén lerázta a tagjait. – Igen! – Az Infiltrator szinte köpte a választ. – Mi volt ez? – kérdezte Tricker, és a megrongált falra mutatott. – Ez? Csupán a csalódottság. – Az Infiltrator örömmel észlelte, hogy a hangja nyugodtan cseng. – Ez a munka néha kiborítja az embert. – Ó, igazán? – dörmögte az ügynök. Az járt a fejében, hogy talán célszerű lenne felkeresni a személyzeti irodát, és belepillantani az ifjú hölgy aktáiba. Ez a fajta harag nyomot hagy az ember múltjában, és nem árt, ha tisztában van az ilyesmivel. – Mit akar, Tricker? – kérdezte Clea, a lehető legközömbösebb hangján. – Nem éhes? – Ha majd az leszek, gondoskodom magamról! – csattant fel az Infiltrator, és lerítt róla, hogy minél előbb meg akar szabadulni a hívatlan látogatótól.

– Oké, oké! – Az ügynök megadást mímelve feltartotta mindkét kezét. – Csak barátságos akartam lenni! – Ne legyen – förmedt rá az Infiltrator –, a munkám fontosabb, mint a maga lelki világa! – Nahát, hogy maga milyen elragadó! – Tricker negédesen rávigyorgott a lányra. Kihátrált az ajtón, és néhány lépést még a folyosón is hátrálva haladt, csak aztán fordult meg. Végigsietett a folyosón, és beszállt a felvonóba. Elhatározta, hogy a liftet megállítja a legfelső szinten, és lezárja. Hirtelen nem érezte biztonságban magát a bájos és elbűvölő Ms. Bennet társaságában. Az alsó szintekről a liften kívül egyféleképpen lehetett feljutni a felszínre – egy vészlépcsőn át, amely az egyik barakkba vezetett. Így aztán Tricker úgy döntött, hogy azt az épületet is lezárja, továbbá azt is, amelyikbe beköltözött. De legalább a vihar elcsitult, legalábbis többé-kevésbé mérséklődött. Már elég időt töltött a kutatóállomáson, hogy tudja, ostobaság az Antarktisz időjárásában bizakodni. Viszont megnyugtatta a tudat, hogy szükség esetén a segítség alig kétórányira van. Úgy érezte, nem hagyhatja, hogy az az elmebeteg liba ennyire elbátortalanítsa. Hiszen legfeljebb ötven kilót nyom. Viszont a valódi gyilkosok így hatottak rá. Mert azok mindig megtalálják a módját, hogyan végezzenek az áldozataikkal. Semmiféle akadály nem képes sokáig feltartóztatni őket, mert valóban szeretik azt, amit csinálnak. A felvonókabin ajtaja végre becsukódott, és Tricker kissé fellélegzett. De azt jól tudta, hogy ezen az estén nem egykönnyen jön álom a szemére. ♦♦♦ Wendy az ajkát rágcsálva figyelte az alvó Johnt a sátor félhomályában. A fiú homlokára nőtt púp megrémítette. Hiába hűtötték friss hóval, hatalmasra duzzadt. Végigkutatta az emlékeit, hátha sikerül felidézni magában valamit, amit a fejsérülésekről olvasott, de mindhiába. Még azt sem tudta pontosan, hogy akkor most lejjebb kell engedni a beteg fejét, mint a lábát, vagy éppen fordítva. És úgy rémlett neki, hogy mintha a sérültnek nem volna szabad aludnia, mert esetleg átcsúszhat a kómás állapotba… Viszont mindkettejüknek, de főleg Johnnak, pihenésre volt szüksége. Wendy a felszerelés között rábukkant egy kicsi, de jól felszerelt orvosi készletre. Talált a dobozban számos erős fóliába csomagolt sebésztűt, amelyekbe előre belefűzték a sebvarró fonalat. Üggyel-bajjal összeöltötte né-

hány helyen a John arcán vöröslő hosszú sebeket. Elég volt felidézni magában ezt az elfuserált sebkezelést, és máris elszédült. Szerencsére helyi érzéstelenítőt is talált, amely segített elviselni Johnnak az ő szerencsétlen ügyködését, továbbá kodeintablettákat, amelyek gyakorlatilag kiütötték, mire a műtét véget ért. Wendy sóhajtva kívánta, bárcsak lenne a dobozban egy olyan drog is, amely tisztára törli a rövid távú emlékezetet. Megborzongott, amikor eszébe jutott, hogy milyen érzés volt a kezében tartani a görbe sebésztűt… Megrázta a fejét, hogy megszabaduljon a nyomasztó emlékektől. Az órájára pillantott, és elfogta az idegesség. A tervezésnél számoltak némi plusz idővel az előre nem látható eseményekre, de nem ennyivel. Hamarosan kifogynak a készleteik. Aztán eszébe jutott, hogy három és nem két emberre számítottak. Vagyis legalább az ennivalóval nem lesz gondjuk. Wendy lenézett John megviselt, sebes arcára, aztán felkapta a felhasított maszkot és a varrókészletet. Úgy döntött, még egy kicsit hagyja aludni a fiút. De aztán indulniuk kell. ♦♦♦ Wendy makacsul ragaszkodott hozzá, hogy John a rakomány tetején utazzon, a hálózsák melegében. A férfi teste köré csavarta még a sátrat is, aztán az egész óriási batyut hozzákötözte a többi csomaghoz. John nem rajongott az ötletért, de túlságosan kába volt ahhoz, hogy hatékonyan ellenálljon, ráadásul a lány nagyon elszánta magát. John feje lassan kitisztult, de ezzel együtt felerősödtek a fájdalmai is. Hitetlenkedve gondolt rá, hogy egy fóka volt az, ami ilyen csúnyán elbánt vele. Ez a támadás is egyike lett az életét megszínesítő, bár kellemetlen élményeknek. Hirtelen hétköznapibb, egyszerűbb életet kívánt magának. Hosszan nézte a feje felett kéklő, tiszta égboltot, miközben a szán lassú hullámzása lassan álomba ringatta. Jókora döccenésre ébredt, és még félig öntudatlan állapotban felnyögött. Kinyitotta a szemét, és felemelte a fejét. Wendy éppen hátranézett a válla felett. John maga elé képzelte az arcát, és biztosra vette, hogy a lány pillanatnyilag erősen aggódik érte. – Hé, előre figyelj! – szólt oda neki, de a hangja túl erőtlen volt. Megköszörülte a torkát, és újra megpróbálta: – Hahó, Wendy! A lány azonnal megállította a szánt. Leugrott róla, és odafutott hozzá. – Hol vagyunk? – kérdezte John. – Már majdnem a célnál – válaszolta Wendy, miközben vastag kesztyű-

be burkolt kezét óvatosan John ép arcához érintette, és mialatt beszélt, folyamatosan simogatta. – A térkép szerint legfeljebb fél mérföldre vagyunk. Dieter azt mondta, nem akarja egyenesen megközelíteni a bázist, így aztán azon a kerülő úton jöttünk, amit még ő jelölt meg a térképen. Ez viszont tovább tartott. Mit szeretnél, mit csináljak? John felsóhajtott, amikor elhangzott halott társuk neve. – Szabadíts ki innen – kérte végül –, nem ártana némi vért pumpálni az agyamba! Talán segít, ha mozgok egy kicsit. Nem említette az erős fájdalmakat, mert nem akart fájdalomcsillapítót bevenni. Semmit, ami tompíthatná az agyát és a reflexeit. Amikor majd összetalálkoznak Clea Bennettel, a női Terminatorral – mert John biztosra vette, hogy összefutnak vele –, akkor minden képességére szüksége lesz, hogy legyőzhessék. Wendy szó nélkül eloldotta a köteleket, amelyek Johnt a rakományhoz rögzítették, majd széthajtogatta a sátor lapjait, végül lehúzta a cipzárt a hálózsákján. John egész testében megborzongott, amikor végigsöpört rajta a kinti hideg. A vastag, többrétegű ruházat ellenére úgy érezte magát, mintha a fagy pofon vágta volna. Lecsúszott a szánról, majd erőnek erejével rákényszerítette magát, hogy néhányszor leguggoljon és felálljon. A mutatvány sikerült, bár az egyik kezét a rakományon tartotta, arra az esetre, ha elvesztené az egyensúlyát. Wendy aggodalmasan méregette, majd a kezébe nyomott egy jókora szelet csokoládét. Elfordította a tekintetét, összehajtogatta a sátrat, és felgöngyölte a hálózsákot. Mialatt John a csokoládéval birkózott, Wendy lekötözte a csomagokat. Közben lopott pillantásokkal figyelte a fiút, készen arra, hogy elkapja, ha hirtelen elzuhanna. De ehelyett szerencsére úgy látta, hogy tűrhetően tartja magát. Mintha a könnyed testmozgás nyomán valóban visszatért volna az ereje. Ami igencsak kapóra jött, mert mindketten jól tudták, hogy hamarosan nagy szükségük lesz rá. ♦♦♦ John a távcsövén keresztül figyelte a bázis felszíni létesítményeit. Kissé megkönnyebbült, mert életnek nyomát sem látta, kivéve az egyik épület kéményéből felszálló vékony füstcsíkot. Ezt leszámítva semmi sem mozdult a környéken. Dieter apró műszere azt mutatta, hogy nincsenek lehallgatókészülékek a közelükben. Hirtelen azt kívánta, bárcsak volna még egy napjuk, hogy még jobban

összeszedhesse magát. Vagy legalább ott lenne velük Dieter. Vagy az anyja. Sokkal jobban érezné magát a bőrében, ha velük lenne az anyja, ezt biztosan tudta. Wendy óvatosan megveregette a vállát. – És most mi lesz? – kérdezte suttogva. – Szerintem semmi értelme megvárni, amíg besötétedik – tréfálkozott John, de mihelyt kissé elhúzta a szája szélét, felszisszent, és letett arról, hogy mosolyogjon. Döbbenetesnek tartotta, hogy egy vigyorgás ennyire fájhat, de pár perccel korábban a csokoládé elmajszolása leírhatatlan élmény volt. – Hogyan közelítjük meg? – kérdezte Wendy. – Hát, fogjuk magunkat, és besétálunk – közölte egyszerűen John. – Figyeld, hogyan csinálom, és ne maradj le mögöttem! Csak egy kicsit közelebb megyünk a szánnal. Felkészültél? A lány nagyot bólintott, mire John kiadta a végső parancsot: – Akkor kezdődjön a rock and roll! ♦♦♦ Amikor a motoros szán behúzott az épület elé, és meglátta rajta a két, véres anorákot viselő alakot, Tricker meglepődött, és egy kicsit csalódott is. Azt várta, hogy legalább egy kicsivel nagyobb titokban próbálnak beférkőzni a bázisra. Nem csoda, hogy már alig van becsülete a szakmának, ha ilyen gyengék az ellenfelek, kesergett magában. Kiállt az ajtó elé, és nem szólt egy szót sem, miközben figyelte, ahogy a kisebbik alak lesegíti a nagyobbikat a szánról. – Van itt egy orvos? – kiáltotta felé az alacsonyabb. A hangja alapján fiatal nő volt az illető, de semmiképpen sem Sarah Connor. Felvételről többször is hallotta az ő hangját, ami jóval mélyebb volt és kissé rekedtes. A lány bebújt a társa válla alá, és Trickerre nézett. – Nincs! – kiáltott vissza az ügynök. – Ez most akkor azt jelenti, hogy továbbmennek? A két alak némán meredt rá, aztán összenéztek, mintha megzavarodtak volna. – Mondja, nem segítene? – kérdezett vissza a lány. – A férjem megsebesült! Tricker felsóhajtott. A hangja alapján tisztességes, középosztálybeli leányzónak gondolta. Vagyis pontosan olyannak, mint amilyeneknek a védelmére felesküdött annak idején. Újra meg újra jól jött, hogy az eszébe

juttatták ezt a tényt. Így ha kell, az említett rétegek érdekében habozás nélkül kitekeri a kislány nyakát. Tricker odasétált hozzájuk, és karját a nagyobbik alak dereka köré fonta. – Gyerünk – dünnyögte bosszúsan –, mondjuk, hogy szívesen látom önöket odabent! Együttes erővel eltámogatták a sérültet a legközelebb eső székig, leültették, aztán Tricker elment, hogy becsukja az ajtót. Egy percen belül visszaért a szobába, megállt a küszöbön, és a vendégeit fürkészte. A lány sietve lekapkodta magáról a kesztyűit, aztán meglazította a férje ruházatát. Hátralökte a csuklyáját, és lehúzta a cipzárt az anorákján. Ezt követően hátravetette a saját csuklyáját is, türelmetlenül letépte magáról a védőszemüveget, és megszabadult a maszkjától. Tricker ismét meglepődött. A lány sokkal fiatalabb volt, mint a hangja alapján hitte. Legfeljebb a tizenkilencedik, esetleg a huszadik évében járhatott. Wendy odahajolt John fölé, finoman levette róla a szemüveget, majd nekilátott, hogy óvatosan felgöngyölje a maszkját. Alig tett néhány mozdulatot, amikor rájött, hogy a vastag szövet beleragadt a fiú sebeikbe. Ujjai megremegtek, és tétován elhúzta a kezét. – Rántsd le! – dörmögte John egykedvűen. Wendy meg is tette, bár a fogait csikorgatta, miközben egyetlen határozott mozdulattal lehúzta John fejéről a maszkot. – Azt a betyár! – ámuldozott hangosan Tricker. – Hát veled meg mi történt? Nem erre számított. Ezek nem holmi trükkös, felületi sérülések voltak, amit azért ejtettek magukon a behatolók, hogy felébresszék benne a szánalmat. A fiú homlokán pingponglabda méretű púp duzzadozott. A bal arca feldagadt, és tele volt sötétlila véraláfutásokkal. Ráadásul, ahogy a maszk letépte a friss hegszövetet, bőven folydogált a vér abból a két, ügyetlenül összeöltött vágásból, amelynél rondább sérülést még ő sem nagyon látott. Tricker gyakorlott szeme azonnal megállapította, hogy a sebeket egy állat okozta. – Nem fogja elhinni – kezdte a fiú, ügyelve arra, hogy ne nagyon mozgassa az arcát. Valószínűleg tényleg nem, ismerte el magában Tricker, de a pokolba is, egy jó sztorira mindig vevő vagyok! – Azért csak meséld el! – mondta hangosan, aztán a lány aggódó tekintetét látva észbe kapott. – Hé, srácok, szomjasak vagytok? – Nagyon!

– Mit szóltok egy kávéhoz? – ajánlotta Tricker. Mindketten bólintottak, mire ő töltött nekik egy-egy csészével, aztán Johnra nézett. – Okosan tennéd, ha cukorral innád, még akkor is, ha amúgy nem szoktad. John bólintott, és átvette a két púpozott kanál cukorral édesített kávét. – Tehát – dörmögte az ügynök, miután váratlan vendégei ittak néhány kortyot a forró italból –, akkor halljuk! Először is, kik vagytok? – Wendynek hívnak, ő pedig a férjem, Joe. John halk hangot hallatott, amely a végére nyögésbe fordult. – Kérsz aszpirint? – kérdezte Tricker. – Igen – vágta rá a fiú hevesen –, az jól jönne. Felmutatta három ujját, és köszönetképpen bólintott, amikor Tricker a kezébe nyomta a tablettákat. – Nekem egy kicsit fiatalnak tűntök a házassághoz – jegyezte meg, miután visszaült a helyére. – Pont ezt mondták a szüleink is! – Wendy megfogta John kezét, és rámosolygott a fiúra. – De mi úgy gondoltuk, hogy tudjuk, mit csinálunk. – Trickerre nézett, és derűsen hozzátette: – Ők fizettek be minket erre a kirándulásra. Ez a nászutunk. – Képesek voltak elküldeni titeket az Antarktiszra nászútra? – kérdezte Tricker meghökkenve. – Nekem nem ez jutott volna először az eszembe. – Ökológia… – dünnyögte John fojtott hangon. – Mert a környezetvédelem nagyon érdekel minket – lelkendezett Wendy, aztán elkomorodott. – De katasztrófa történt. Először a viharban elszakadtunk a többiektől, aztán az idegenvezetőnk belezuhant egy szakadékba, majd Joe-t megtámadta egy fóka. – Egy fóka? Hol történt ez egészen pontosan? – kérdezte Tricker, mert átkozottul biztos volt abban, hogy nem csatangolnak fókák a bázis környékén. – Arról gőzünk sincs – mondta Wendy, és sajnálkozva széttárta a kezét –, az idegenvezetőnk biztosan tudta. De nélküle fogalmunk sem volt, hogy hol járunk. És persze, most sem tudjuk, hogy hol vagyunk. – Tehát, az idegenvezetőtök meghalt, ezt vettem – összegezte Tricker. Mindketten bólogattak. Wendy ismét megfogta John kezét, és elsírta magát. Trickert egészen lenyűgözték a látottak-hallottak. Valaki meghalt, ez hihetően hangzott, és akárki volt az illető, sokat jelentett a kölyköknek. De hogy az egy idegenvezető lett volna… talán inkább Sarah Connor. – Figyeljetek ide, van valaki, akit értesíthetünk a történtekről? – kérdezte.

Wendy a fiúra nézett, aki lassan, megfontoltan bólintott. – Oda kéne szólni a hajónknak. Az a neve – itt Wendy kissé elpirult –, hogy Mámoros Ámor. Tricker megnyikkant, de sietve köhögéssé alakította feltörő röhögését. Wendy homlokráncolva meredt rá. – Az utazásszervezőnket úgy hívják, hogy Vera Philmore. – Hirtelen elfulladt a hangja. Johnra pillantott, majd vissza az ügynökre. – De én nem tudom elmondani neki. Képtelen vagyok. Várhatnánk ezzel egy kicsit? – kérdezte panaszos hangon, és a tekintete megértésért könyörgött. – Már biztos nagyon aggódnak miattatok – figyelmeztette Tricker. Wendy ismét elkomorult, de makacsul megrázta a fejét. – Egyszerűen képtelen vagyok rá! Az ügynök kérdőn pillantott Johnra, aki szintén nemet intett. – Oké, hallgassatok ide – sóhajtott Tricker –, akkor először pihenjetek egyet! Aztán, ha már összeszedtétek magatokat, még egyszer átbeszéljük ezt a dolgot. – Köszönjük szépen – válaszolta illedelmesen Wendy, és kinyújtotta a kezét John felé. A fiú megmarkolta a csuklóját, és felemelkedett a székről, aztán kézen fogta a lányt, és ettől kezdve már el sem engedte. Tricker végigvezette őket egy rövid folyosón, és kinyitott egy ajtót. – Nem éppen a Hilton – mentegetőzött, és körbemutatott az apró szobán, amelynek berendezését két emeletes ágy, egy asztal és egy szék alkotta –, de legalább meleg. – Nekem ez most olyan, mint a Hilton – motyogta John merev arccal. – Még egyszer köszönjük – mondta Wendy. – És bocsánat a kellemetlenségért! – Semmi gond! – Tricker legyintett, és rájuk mosolygott. Behúzta maga mögött az ajtót, betolta helyére a reteszt, és átfűzött egy apró, de erős lakatot a retesz két acélkarikáján. Próbaképpen megrángatta a lakatot, majd elégedetten elballagott. Szerencsére mindegyik szoba ajtaját ellátták ezzel az egyszerű zárral, arra az esetre, ha a bázison tartózkodók közül valakin elhatalmasodna az őrület a hosszas bezártságtól. Az ügynök visszament a dolgozószobának kinevezett helyiségbe, hogy üzembe helyezze a rádiót. Menet közben arra számított, hogy a kölykök dörömbölni fognak az ajtón, és vadul ordítoznak, hogy engedje ki őket. Ám síri csend borult a maga mögött hagyott folyosószakaszra. Talán valóban csak elveszett kölykök voltak, akik semmi mást nem akartak, csak végre aludni egyet. Tricker erősen kételkedett ebben, bár a hallgatás ezt a változatot támasztotta alá.

Leült a rádióhoz, bekapcsolta, ráhangolta a megfelelő hullámhosszra, és bejelentkezett: – Itt az X-79-es, McMurdo jelentkezz! Elhajolt a mikrofontól, és várta a választ, de hívására csupán statikus sistergés felelt. Tricker állított a műszereken, és ismét próbálkozott, de ezúttal sem kapott választ. Az ügynök hátradőlt, és eltöprengett. Egyszer mindig megtörténhet. Még a második is Lehet a vak véletlen műve. De ha valami harmadjára is megtörténik, akkor holtbiztos, hogy valaki baszakodik veled. Persze, a rádió hibájának oka lehetett az időjárás, ami közel sem volt nyugodt, vagy egy olyan napkitörés, amely képes megzavarni a rádióforgalmat. Vagyis, hiába szedi szét a készüléket, annak vélhetően kutya baja. Mérgesen legyintett. Végső soron nem sokat számított, hogy egyelőre nem tud kapcsolatba lépni a külvilággal. Bezárta a jövevényeket, és ha másvalaki is előkerül, azonnal tudni fog róla. Bennetet leszámítva nincs miért aggódni. Lenyomott néhány gombot, és a számítógépe képernyőjén feltűnt a nő laboratóriumának képe. Clea Bennet megbűvölve meredt a saját gépe monitorjára, és egyetlen moccanás nélkül üldögélt a székén. Tricker figyelte, és azon töprengett, hogy vajon mi jár most a nő fejében. Mivel Bennet hosszú időn át megmaradt ebben a szinte dermedt állapotban, az ügynököt elfogta az aggodalom. Mi van, ha egyfajta katatón állapotba került? A normális ember képtelen hosszú percekig úgy ülni, hogy közben egyetlen izomrostja sem mozdul. A gondolattól azonnal viszszanyerte a hidegvérét. Mintha bárki normális lett volna ezen a kutatóállomáson! Főleg nem az a sok csökött agyú zseni, akire ő és a személyzete vigyázott. ♦♦♦ – Mihez kezdünk most? – suttogta Wendy. Egymáshoz bújva feküdtek az egyik ágy alsó priccsén. – Pihenünk néhány órát – javasolta John –, élvezzük a meleget, talán valami kaját is kapunk. Biztosan akarom tudni, hogy ez az ürge egyedül van. Wendy néhány pillanatig hallgatott, aztán aggodalmas hangon megszólalt: – Elvileg nincs egyedül. Te mondtad, hogy itt lesz a Terminator! – Így van – ismerte el John –, és hogy takarékoskodjunk az erőnkkel, inkább hagyjuk, hogy ő keressen meg minket.

HUSZONHETEDIK FEJEZET Az Antarktisz felszíne alatt, a Vörös Fóka bázis közelében Dieter fantasztikus álmok vad örvénylésén keresztül, lassan tört az ébrenlét felé. Megmozdult álmában, és a testébe hasító fájdalom magához térítette. Levegő után kapkodott, és ismét pokoli gyötrelemben volt része. Fuldokolni kezdett, mire apránként kiengedte tüdejéből a felesleges levegőt, hogy enyhítse az oldalát szaggató kínt. Az érzés ismerős volt, bár az tény, hogy sosem fog hozzászokni. Ezúttal nem egy kórházban ébredt, amit igencsak rossz jelnek tartott. Törött borda, állapította meg magában, és nem is egy. Von Rossbach kinyitotta szemét. Meglepően kevés fény vette körül. Felismerte, hogy egyfajta hóbarlangban van, ami megmagyarázta, hogy miért nem fagyott kopogósan keményre. A fenti fagyhoz képest viszonylag meleg helyen feküdt. A hó kiváló hőszigetelő, és legalább elfogta a szelet. Az állát kegyetlenül szúrta valami, és a nyakán furcsa nyomást érzett, mintha több apró, hegyes tárgy feszült volna a bőrének. Körbeforgatta a szemét, és döbbenten látta, hogy egy fóka feje nehezedik az övére. Az állat szélesre tárta pofáját halálában. A felső fogai szúrták Dieter állát, és bár nem látott rá, de biztosra vette, hogy az alsó fogait érzi a nyakán. A borzasztó érzéstől és látványtól majdnem úrrá lett rajta a pánik, de összeszedte magát. Ha most elveszti a fejét, itt pusztul, az Antarktisz jeges gyomrában, egy szerencsétlen állat alá szorulva. Kissé hátrébb húzta a fejét. A tetem már keményre fagyott, ezért a feje meg sem mozdult, így a kellemetlen szúrás máris enyhült úgy az állán, mint a nyakán. Dieter kísérletképpen megmozgatta a lábait. Érezte, hogy csupán áthűltek, de nem fagytak el, és csontja sem törött. A jobb oldalán feküdt, így a bal kezét szabadon mozgathatta, ám a jobb a teste alá szorult, és érzéketlenre zsibbadt. Óvatosan megemelte fejét, hogy körülnézhessen. A fóka felsőteste rajta hevert, és gyakorlatilag odaszegezte a jeges ágyhoz. A szürreális látványtól egyetlen pillanat alatt leperegtek agyában az események.

Leengedte a fejét, és rájött, hogy viszonylag puha aljzaton fekszik. Ezúttal a másik irányba, lefelé fordította a szemét, és meglátta, hogy egy másik fóka van alatta. Úgy tűnt, néhány szerencsés véletlen is történt a nagy szerencsétlenségben. Ezeknek az állatoknak a zsírja kiváló hőszigetelő, ami újabb magyarázattal szolgált arra, hogy miért nem fagyott kőkeményre. Hirtelen felrémlett benne, hogy John nem fog rátalálni. A szabad karjával felnyúlt, tenyerét a felső fóka állának támasztotta, és lökött rajta egyet, de ezzel az erővel akár egy mozdonyt is megpróbálhatott volna eltolni. Ebben a testhelyzetben nem tudott elég erőt kifejteni, ráadásul az egész állat egyetlen tömör jégtömbbé fagyott. Szóba sem jöhetett, hogy megmozdítsa a fóka fejét és a felsőteste egy részét. Daru kellett volna ahhoz, hogy felemeljék a legalább kétszáz kilós testet. Csupán a fóka feje, nyaka és a felsőtestének fele feküdt rajta. Ez volt a szerencséje. Ha az állat a teljes súlyával ránehezedik, Dieter megfullad, vagy a törött bordája átszúrja a tüdejét. Így viszont lassan hűlő testével az állat megmentette az életét. Megpróbált óvatosan kioldalazni a tetem alól, ám a felsőtestét gyakorlatilag mozdítani sem tudta. Néhány percig ide-oda tekergett, de kínlódása nem vezetett eredményre. Rájött, hogy az egyetlen lehetősége, ha kivágja magát az állati tetemek és a jég fogságából. A vadásztőrét elvesztette, ám az elmúlt húsz-harminc évben ritkán fordult elő olyan, hogy napközben ne lett volna a bal lábszárához szíjazva egy kisebb kés; bevetésen pedig egyszer sem. Lassan felhúzta a bal lábát, egészen addig, amíg a térdízületei ropogva tiltakoztak a túlerőltetés ellen. Bal kezét lecsúsztatta a teste mellett, és kioldotta a csizmája szárát összehúzó zsinórt. A művelet nem ment könnyen, mert az ujjait elzsibbasztotta a hideg, ráadásul éles fájdalom gyötörte, de sikerült. Néhány pillanattal később tapogatózó ujjai rátaláltak a kés nyelére. Megkönnyebbülve előhúzta, aztán von Rossbach nekilátott, hogy kiássa magát. ♦♦♦ A fagyos, fehér pokolban töltött, örökkévalóságnak tűnő órákkal később Dieter fellendítette testét a jégmező felszínére. Magzati pózba kuporodott, hogy minél többet megőrizzen a teste melegéből, és megpihent. Ám hamarosan eszébe jutott, hogy a világnak ezen a fertályán még a másutt rövid idő is végzetesen hosszú lehet. Hangos nyögések közepette felült. Egyes érzékei alig működtek, például a szaglása, ezt a hideg okozhatta. Távolinak és kissé homályosnak látta a

világot, mintha egy vastag üveglapon keresztül nézte volna. De legalább a hóesés elállt, és a szél ereje is belül volt a még elviselhető mértéken. Dieter röpke hálaimát rebegett az Úrnak az apró kegyekért. Az órájára pillantott, ellenőrizte az időt és a dátumot. Kora délután volt, és egy nap telt el azóta, hogy tökéletes idiótaként viselkedve elhagyta a sátrat. Dieter nagyon haragudott magára. Ha a Sectornál valaki elkövetett egy ekkora baromságot, öt percig sem tűrték meg maguk között, feltéve persze, hogy életben maradt. Ő mindenesetre drágán megfizetett a hibáért. Talpra küzdötte magát, és bár megszédült, valamennyire összeszedte magát. A testére nehezedő súly nélkül a mellkasában érzett fájdalom is enyhült. Körülnézett, és meglátta, hogy valaki más is megfizetett az ő hülyeségéért. A közelében vérfoltok sötétlettek a havon. A tekintetével követte az egyik hosszú, keskeny vércsíkot, és a végüknél megpillantotta a motoros szán nyomait. A látottakat összegezve megállapította, hogy John bizonyára beleesett a hasadékba, és Wendy, az az éles eszű kislány, a motoros szánnal kihúzta onnan. Von Rossbach óvatosan belesett a szakadékba, és a mélyben meglátta egy újabb, harmadik fóka tetemét. Dieter szívből remélte, hogy a rengeteg vér abból az állatból származik, és nem valamelyik társából. Nagyot sóhajtva megfordult, és nekivágott a hómezőnek. A szán nyomait követve hamarosan eljutott a táborhelyül használt mélyedéshez. Egyáltalán nem lepődött meg azon, hogy üresen találta. A fiatalok természetesen halottnak hitték őt, és folytatták a küldetést. Amit tökéletesen megértett – különösen John gondolkodásmódjának ismeretében –, bár nem volt éppen szívmelengető érzés. Egy készletek és felszerelés nélküli, gyalogos ember életveszélyes helyzetben volt ezen a tájon, még akkor is, ha viszonylag közel a menedék. Elnézett a távolba. Igen, azt a jellegzetes, sziklás gerincet már előző nap is látta. Nem téveszthette el. Annak a felszínét még a vihar sem tudta átformálni. Az lesz a helyes irány. Jobbnak látta indulni, még mielőtt az időjárás ismét megváltozik. Bár viszonylag tiszta égbolt borult fölé, talán a törött bordái miatt pesszimistább volt a megszokottnál.

Vörös Fóka bázis, Antarktisz Clea az ágyán hevert, és a biztonsági kamerákon keresztül, unatkozva nézegette a folyosókat, laboratóriumokat és irodákat. Azon töprengett,

hogy hol vannak azok a kamerák, amelyek a fenti barakkokat figyelik, illetve azok, amelyek a bázis környékét tartják szemmel. A fejében sorban váltogatták egymást az elhagyatott helyiségek képei. Hirtelen felfigyelt egy apró részletre. Összesen ötvenhét laborba vagy irodába nyert bepillantást, viszont a folyosókon elhelyezett kamerák felvételein hatvan ajtót számolt össze. Azonnal tudta, hogy a hiányzó három lesz a biztonsági központ, ott lesznek a monitorok és a felvételeket rögzítő berendezések. Könnyen kiszámolta, hogy melyik az a három ajtó, amelyek mögött nem lehetett más, mint a bázisparancsnok irodái. Tudnia kellett, hogy mi rejtőzik azokban a felderítetlen szobákban. Kicsit megdolgozik érte, de úgy érezte, megéri. Már korábban felfedezte, hogy Tricker lezárta a liftet a legfelső szinten, és más módon kizárólag a vészlépcsőkön keresztül lehetett közlekedni az egyes szintek között. A lépcsőházba vezető ajtókat felszerelték riasztókkal, de azok a vacakok aligha jelenthettek problémát számára. A legközelebbi alkalommal, amikor a kamerák kikapcsoltak, Clea a csúcssebességével végigvillámlott a folyosón, és villámgyorsan kiiktatta az átjáró riasztóját. Felrohant a következő emeletre, és ott is kikapcsolta a riasztót. Még egy perc sem kellett ahhoz, hogy elérje az első titokzatos ajtót, amit természetesen zárva talált. A másodikhoz lépett, és az is zárva volt. Mire a biztonsági kamerák visszakapcsoltak, az Infiltrator az egyik irodában lapult, két szekrény között. Türelmetlenül várta, hogy a rendszer ismét leálljon. Felrémlett benne, hogy esetleg feleslegesen bujkál, nyugodtan ügyködhetne, mivel Tricker alighanem alszik éppen. Végső soron ő is csak ember, akinek néha muszáj aludni. Ám ostobaság lett volna mindent kockára tenni egy feltételezés alapján, mivel Tricker helyében ő egy pillanatra sem tévesztette volna szem elől saját magát. Amikor a kamerák ismét kikapcsoltak, Clea a célpontul kiszemelt ajtóhoz sietett, és álkulcsainak segítségével kezelésbe vette a zárat. Ügyes szerkezet volt, de elboldogult vele. Az Infiltrator néhány pillanattal később beóvakodott a szobába. A három ajtó közül kettő ebbe a helyiségbe nyílt. A bejáratokkal szemközti, hosszanti falon több tucatnyi monitor villódzott. A két rövidebbik fal mentén sorakoztak a rögzítő berendezések, néhány irattároló és számos íróasztal. Clea gyorsan megbizonyosodott arról, hogy ebből a helyiségből tartották szemmel a kutatóállomás területének túlnyomó részét. Vagyis a harmadik szoba lesz az, amelyikre neki szüksége van. Amikor behúzta maga mögött az ajtót, megkönnyebbülésére bezáródott mögötte. Nem szívesen va-

cakolt volna azzal, hogy visszazárja. Éppen idejében ért vissza, a két szekrény közötti szűkös résbe. A bujkálás próbára tette a türelmét, de egyelőre nem akart végezni Trickerrel. Vagy talán egyetértett Serenával, és ő is úgy érezte, hogy a férfi nagyobb kihívást jelent, mint egy átlagos ember, és élvezte a vele való játszadozást. Ráadásul bízvást számíthatott rá, hogy az ügynök megnehezíti Connorék dolgát. A belső számítógépe gyors valószínűség-számítást végzett, és visszajelezte, hogy egyelőre célszerűbb életben hagyni Trickert, mint végezni vele. Nem törhette tovább a fejét, mert ismét eljött az idő. A harmadik ajtó zárszerkezete készségesen engedett az álkulcsának, és Clea egy kisebbfajta irodában találta magát. Itt csupán tíz monitort látott. A hozzájuk tartozó kamerák közül kettő a szomszédos biztonsági központot, hat a fenti barakkokat, további kettő a bázis környezetét figyelte. Az Infiltrator leült az egyik számítógép elé, és villámgyorsan felépítette azt a kapcsolatot, amellyel összekötötte a tíz elkülönített kamerát a bázis fő biztonsági rendszerével, ezen keresztül Skynettel, és rajta keresztül a saját, belső számítógépével. Még egyszer elrejtőzött a búvóhelyén, és villámgyorsan végignézte az új anyagot. Először is azt látta, hogy Tricker valóban ébren van, és természetesen a saját monitorán figyeli a biztonsági rendszer képeit. A külső kamerákon át csakis elmosódott fehérség látszott, a kinti készülékek lencséjét hó borította. A rendszer kikapcsolt, Clea visszarohant a saját szobájába, és végigvetette magát az ágyán. Innentől kezdve tudni fog Tricker minden lépéséről. ♦♦♦ John szelíden felrázta Wendyt. A lány kinyitotta szemét, és álmosan pislogott. – Ezek szerint elaludtam? – kérdezte rekedtes hangon. – De el ám! – suttogta a fiú, és elvigyorodott. De rögtön összerándult, mert az arca úgy megfájdult, hogy könnyes lett a szeme. – Még egy kicsit horkoltál is! – Nem szoktam horkolni! – vágott vissza Wendy, kissé felháborodva. John mutatóujját a lány ajkára nyomta, hogy elhallgattassa, aztán elvette az ujját, és megcsókolta. – Nagyon nőiesen, de horkoltál! – közölte vidáman. Wendy a fiú vállába temette az arcát, és felkuncogott, aztán felsóhajtott: – Eljött az idő, ugye? A fiú csendesen bólintott.

– És hogyan csináljuk? Ha jól sejtem, még mindig be vagyunk zárva, nemde? – Két dolgot tehetünk – kezdte megfontoltan John. – Vagy kitörünk innen, és elkapjuk az ürgét, vagy idecsaljuk, megvárjuk, amíg kinyitja az ajtót, és aztán kapjuk el. Akárhogy is kezdjük, a vége ugyanaz. Sóhajtva kívánta, bárcsak lenne valamilyen fegyvere. Ha valamikor, hát most nagyon kapóra jött volna. – Akkor csalogassuk ide! – javasolta Wendy. – Majd kifektetjük, ha sikerült tennem egy kört a mosdó felé! – Részemről mehet! Egy pillanattal később Wendy halkan megkopogtatta az ajtót, és kiszólt. A férfi szinte azonnal válaszolt. – Mit akarsz? – kérdezte Tricker nyersen. – Ki kell mennem a vécére! Tricker odakint levette a lakatot, kinyitotta az ajtót, és szemben találta magát a kócos, álomittas lánnyal. – Hogy jön ahhoz, hogy bezárjon minket? – támadt rá Wendy abban a pillanatban. – Bocs, srácok, minálunk ilyenek az előírások! – szabadkozott az ügynök, de nem látszott rajta, hogy különösebben sajnálkozna. – Még hogy előírások! – Wendy mélyet lélegzett, mintha szónoklatra készülne, mire az ügynök sietve közbevágott: – A fürdőszoba jobbra az utolsó ajtó! Közömbös képet vágva állt előttük, mintha nem történt volna semmi szokatlan. Wendy egy pillanatra rámeredt, aztán peckesen végigmasírozott a folyosón, és bevágta maga mögött a fürdőszoba ajtaját. – Hé, uram – nyögte John, és felült az ágyon –, kaphatnék vizet? Meg pár szem aszpirint? Szétesik a fejem! – Persze – Tricker biccentett –, szóval, azt a kettős sebet egy fóka okozta? – kérdezte, és egyetlen lépést sem tett az irodája felé, hanem moccanás nélkül figyelte a felé közeledő Johnt. – Igen, uram. Fogalmam sincs, hogy mi ütött abba az állatba – magyarázta a fiú. – Egészen közel engedett magához, aztán váratlanul felém kapott, és rögtön utána elmenekült. Erről bezzeg sosem szólnak a természetfilmek! – Örülhetsz, hogy megmaradt a szemed – mutatott rá az ügynök. – Nekem mondja? – John megborzongott, a férfi szemébe nézett, és az iroda felé biccentett. – Akkor, esetleg… − Persze! – Tricker gyors pillantást vetett a fürdőszoba felé, majd

előzékeny gesztussal a iroda felé mutatott. – Erre parancsolj, csak utánad! ♦♦♦ Az Infiltratort a velejéig átjárta a döbbenet. Itt vannak! Ideértek, és én nem tudtam róla, dühöngött magában. Vajon Tricker rájött, hogy kikkel áll szemben? Hogyan hibázhatott ekkorát? Egyetlen nyavalyás lakatra támaszkodott, hogy zárva tartsa – az ég szerelmére! – John Connort, ami arra utalt, hogy fogalma sincs arról, kik a jövevények. Clea végiggondolta a kialakult helyzetet. A lánnyal nem kell törődnie, nem jelent fenyegetést, bár ő lehet a kulcs ahhoz, hogy a megfelelő helyre csalja Connort. Így aztán nem árt, ha az irányítása alá vonja a kicsikét. Közvetlenül a fürdőszoba mellett volt az az ajtó, amely a felvonóhoz vezető lépcsősorra nyílt. Zárva volt, de Clea ismerte a kódot. Már akkor megjegyezte, amikor idekerült a bázisra. Kapcsolatba lépett a biztonsági rendszerrel, megkereste az ajtó távnyitóját, és kioldotta a zárat. A barakk folyosóját figyelő kamerán keresztül jól látta, amint az ajtó résnyire nyílik. Visszakapcsolt az irodára, és azt látta, hogy Connor átvesz néhány tablettát Trickertől. Ostoba könnyelműségnek tartotta, mert ő maga teljes körű vegyelemzés nélkül semmit sem vett volna be, ami az ügynöktől származott. A lány közben kilépett a fürdőből, és elindult a folyosón. Alig tett meg két lépést, átváltott arra a lopózó, óvatos járásmódra, ami Clea tapasztalatai szerint a kíváncsi embereket jellemezte. Wendy moccanás nélkül állt, óvatos pillantást vetett az iroda felé, majd az ajtó felé hajolt. Finoman megnyomta, és bekukucskált a résen. – Hé! – ordított a következő pillanatban Tricker. – Mi a fenét művelsz? – Odarontott a lányhoz, és nagy erővel berántotta az ajtót. – Hogyan nyitottad ki? Wendy meglepődve hátrált előle. – Én csak kíváncsi voltam – mentegetőzött vékonyka hangon. – Ez az ajtó mindig zárva van! – dörrent rá az ügynök. – Hogyan nyitottad ki? – Már így találtam – nyafogott Wendy, és maga elé kapta a kezeit, mintha attól tartana, hogy a férfi megüti. Tricker mögött hirtelen felbukkant John. Ebben a pillanatban, az Infiltrator legnagyobb bosszúságára, kikapcsoltak a kamerák. Clea dühösen káromkodott. Gondoskodnia kellett volna a rendszer folyamatos üzemeléséről.

♦♦♦ – Nem csináltam semmit! – kiabálta Wendy, és tovább hátrált. – Nem nyúltam semmihez! Miért csinálja ezt velünk? Mi a baja? Nem csináltam semmit! Tricker éppen idejében pördült meg, hogy hárítsa John rúgását. Könynyedén átnyúlt Connor védelmén, és öklével keményen belesújtott a fiú felsebzett arcába. John megtántorodott, és szemét elöntötték a könnyek. Az öltések szétszakadtak a sebeiben, amelyekből máris dőlt a vér. Wendy rémülten sikított, és az ügynök felé ugrott. Tricker szinte oda sem nézett. Könnyedén oldalra perdült, és akkorát rúgott a lány hasába, hogy hátrarepült. Mialatt Wendy a padlón heverve kapkodott lélegzetet után, valami történt John agyában. Ő lett a hurrikán szeme, ahogy annak idején a senseiek tanították neki. Hirtelen szinte természetellenes nyugalom szállta meg, és mindent érzékelt, ami a környezetében történt. Felmérte az ellenfelét. Úgy sejtette, hogy a harcművészeti jártasságuk nagyjából egyenlő. Az ő előnye a fiatalsága volt, ami ellensúlyozta a sérüléseit. De a férfi mellett szólt a tapasztalata és könyörtelensége. Tricker megindított egy rúgássorozatot – egyet John lábára, egyet a hasára, egyet a fejére irányzott. A folyosón nem volt hely a manőverezéshez. John hátrált egy kicsit, az egyik lábát elöl hagyta, az alkarjával hárította a rúgásokat, miközben a súlypontját a hátsó, támasztó lábára helyezte. Hatalmasat ordított, miközben mindkét kezével egyszerre ütött, jobbal a férfi szeme, ballal a gyomorszája felé. Tricker meglepődött, de hárította a kettős csapást, és rögtön megpróbálta megragadni John csuklóját. Ez kis híján az egyik térdkalácsába került, mert John hatalmasat talpalt a térde felé, miközben egy pillanatra egymás közvetlen közelébe kerültek. A következő két percben előadtak egy szinte megkoreografált, pontosan kivitelezett, vad harci táncot. Őrült erejű ütéseket és rúgásokat zúdítottak egymásra, amelynek eredményeként John arcából dőlt a vér, és Tricker sziszegve rázta a jobb lábát, amit ettől kezdve igyekezett kímélni. John feltartott ökleinek kettős fedezékébe bújva várt, és könnyed lépésekkel táncolt kis ívben jobbra-balra. Már nem volt sok hátra. Két ennyire hozzáértő harcos összecsapása nem tarthat sokáig. A legkisebb előny eldöntheti a párviadalt bármelyik pillanatban… Wendynek időközben végre sikerült teleszívni a tüdejét levegővel, és négykézlábra állva figyelte a két férfi csatáját. – Megőrült? – ordította Tricker háta mögül. – Elment az esze? – kiabál-

ta, miközben könnyek patakzottak az arcán. Az előadás meggyőzőnek bizonyult. Az ügynökben felmerült, hogy esetleg valóban melléfogott, és a két kölyök teljesen ártatlan. Éppen csak egy pillanat törtrészére oldalra pillantott… Connor súlyos, kemény csizmájának orra pontosan fültövön találta. Tricker nyomban összerogyott, és elsötétült körülötte a világ. John sietve ellenőrizte a pulzusát, aztán Wendy mellé ugrott. – Jól vagy? – kérdezte mélységes aggodalommal. – Nem akárki rúgott hasba! Ez a szemét érti a dolgát! – zihálta a lány. – Nem, nem vagyok jól! De legalább élek! – Elfogadta a felé nyújtott kezet, és hagyta, hogy a fiú felhúzza a padlóról. Aztán villámgyorsan felmérte a férfi sérüléseit. – Jézusom, az arcod! – sikoltott, és már nyúlt volna felé, de John elkapta a csuklóját. – Erre most nincs időnk! – hadarta. – Meg kell kötöznünk a fickót. Gyere, húzzuk be abba az irodába, aztán keressünk valamit! Az első dolog, amit John az irodában észrevett, hogy a monitorok immár nem sötétültek el időközönként, mint néhány perccel korábban. A képernyőkön sűrűn váltogatták egymást a különféle helyiségekből – többségükben laboratóriumokból – sugárzott képek. – Hé, ezt nézd meg! – szólt oda Wendynek néhány pillanat múlva. A lány azonnal mellé lépett. – Vajon hogyan jutunk oda? Némán töprengett, aztán hirtelen felderült az arca. – Azt hiszem, megvan! Az ajtó, amelyik kinyílt! Fogadjunk, hogy arra kell menni! – találgatott bizakodó mosollyal. John bólintott, és letörölte álláról a vért, mielőtt a billentyűzetre csöpögött volna. – De először gondoskodjunk erről a kemény csávóról! Nézzük, mit találunk! Nem kellett hozzá sok idő, és Wendy örömteli kiáltással felegyenesedett az egyik fiók mellől: – Nézd csak, szigetelőszalag! Méghozzá az egyik legerősebb! Johnnak is jutott egy boldogító felfedezés. Egy kilenc milliméteres SigSauer pisztolyt talált az íróasztal lapja alá erősített gyorskioldó kapocsba csíptetve. – Ez már maga a csoda – dünnyögte elégedetten, a fegyvert dajkálva. – Előre vagy hátra kössük a kezét? – kérdezte Wendy. – Hátra, csakis hátra! – válaszolta John, és odalépett mellé. – Felrakjuk az egyik priccsre. Én fogom a vállát, tiéd a lába! Kettő, három, és… Együttes erővel feldobták Trickert az ágyra, aztán John munkához látott

a szigetelőszalaggal. Először szorosan összekötözte az ügynök kezeit és lábait. – Egy kicsit szoros – aggodalmaskodott Wendy. – Nem szorítja el az ereit? – Még mindig jobb, mint ha kiszabadul, és nekünk esik! John ekkor körbevezette a szalagot Tricker testén és az ágyon. Legalább hatszor körbetekerte így a nyakánál, majd áttért a csípőjéhez, és addig ismételte a műveletet, amíg elfogyott a tekercs. – Nem fog kiabálni? – kérdezte Wendy. – Édes mindegy – John legyintett –, senki sem fogja meghallani. Ráadásul kockázatos, mert ha betömjük a száját, megfulladhat. Wendy meglepődött, de bölcsen bólintott. Ez nem az ő világa volt, így jobbnak látta, ha az efféle helyzetekben John útmutatására hagyatkozik. Elhagyták a szobát, és az ajtó felé tartottak, amelyet Tricker néhány perccel korábban feldühödve berántott. Néhány lépésnyire jártak tőle, amikor mindketten mozdulatlanná dermedtek. Az ajtó ismét nyitva állt néhány ujjnyira. John úgy érezte, mintha a teste jéggé vált volna. Az erek vadul lüktettek a sebeiben. Aztán összeszedte magát. – A nő… itt van – mondta csendesen. – És tudja, hogy ideértünk. Vár minket… Wendy felnézett a falfehérre sápadt arcra, és beharapta az ajkát. Jól tudta, hogy a társa kire gondol, és megriadt, mert Johnról ordított, hogy elöntötték a rossz előérzetek. A lány ösztönösen megérezte, hogy egyféleképpen kezelheti a helyzetet: ha úgy tesz, mintha mi sem történt volna. – Ugyan már, nagyfiú! – rikkantott vidáman, és vállon veregette Johnt. – Megcsinálod! Szépen elbántál azzal az ürgével is! – Akit az előbb elkaptam, az egy ember. – John komoran ránézett Wendyre, és hirtelen a lelkét adta volna azért, ha a lány otthon marad, Paraguayban. Mintha kitalálta volna a gondolatait, Wendy odahajolt hozzá, és gyengéd csókot nyomott az ép arcára. – Szükséged van rám! – figyelmeztette határozottan. John látta rajta, hogy büszke magára. Lassú mozdulattal Wendy tarkója mögé csúsztatta a kezét, magához húzta a fejét, és szenvedélyesen szájon csókolta. Végül hátrahajolt, mélyen a lány szemébe nézett, és kiadta a vezényszót: – Akkor nincs más hátra, vágjunk bele!

♦♦♦ Szüksége van rá? Clea értetlenül töprengett. Mi az, hogy szüksége van rá? Mihez? Mert biztosan nem azért hozta, hogy harcoljon. Mi a lány feladata? Az Infiltratort az is meglepte, hogy Connor fegyvertelenül érkezett. Az ő szemében ez azt jelentette, hogy felkészületlenül jött. De a férfi szavai alapján világosan értette, hogy számítottak az ő jelenlétére. Vagyis tudták, hogy itt találják, mégsem fegyverkeztek fel. Ez felfoghatatlan és megbocsáthatatlan mértékű magabiztosságra utalt. De miért? Mitől voltak ennyire biztosak a dolgukban? A válasz szinte azonnal megszületett a fejében. John Connor és az anyja végeztek Serena Burnsszel. És kétszer megsemmisítették Skynetet. Clea-t hirtelen elfogta az aggodalom, és kínosan érezte magát, de sietve félresöpörte a rossz érzéseket. Csakis egy dologra összpontosíthat. Az ellenség megérkezett, és ő el fog bánni velük. ♦♦♦ John leguggoltatta Wendyt a felvonón belül, az ajtó melletti rövid fal takarásában. Ő maga a lány elé állt, és a falhoz lapult. Amikor az ajtó kinyílt, a kabin kívülről üresnek tűnt. Türelmesen kivárta, amíg az ajtó automatikusan becsukódott, aztán várt még néhány pillanatig. Wendy megmoccant, mire John sietve a vállára tette kezét, és a mutatóujjával intett, hogy ne mozogjon. Az Infiltrator egyszerre csodálkozva és lenyűgözve figyelte őket. Arra számított, hogy Connor hosszú, nagyon hosszú ideig meglapul a liftben, ami jó taktika, ha éppenséggel egy ember az ellenfél. A lesben álló fél ilyenkor szinte biztosan elveszíti a türelmét, és elhagyja a rejtekhelyét. Végül John megnyomta az ajtónyitó gombot, és tigrisbukfenccel kivetődött a kabinból. Az ugrás gördülékeny folytatásaként feltérdelt, és pisztolyát az üres folyosóra szegezte. A szíve olyan hevesen vert, hogy látni vélte, amint a fegyver meg-megbillen a kezében, a pulzusa ritmusára. Tudta, hogy úrrá kell lennie az idegességén, különben hasznavehetetlenné válik, mire szembekerül a Terminatorral. Jelzett Wendynek, hogy jöjjön ki a felvonóból, aztán azt mutatta, hogy maradjon mögötte, és guggoljon le. Amikor megközelítették az első ajtót, megállította a lányt, ő pedig továbbosont. Néhány pillanatig hallgatózott, aztán berúgta az ajtót, és nyomban félreugrott, hogy kikerüljön a tűzvonal-

ból, ha odabentről rálőnének. Hátát az ajtó melletti falhoz vetve benyúlt a helyiségbe, kitapogatta a villanykapcsolót, és megnyomta. Mihelyt felgyúlt odabent a fény, visszaperdült az ajtó elé. Térdre érkezett a küszöbre, fegyverét maga elé tartotta. Miután látta, hogy a helyiségben senki sincs, sietve átkutatta. Aztán továbbment a következő ajtóhoz. – Hé – suttogott utána Wendy –, nem kéne inkább… John csendre intette, és jelezte neki, hogy maradjon ott, ahol van. Válaszképpen a lány kidugta a nyelvét, és utálkozó képet vágott, de engedelmeskedett. Odanézett a liftre. Felmerült benne, hogy esetleg nem ártott volna kikapcsolni, de a fenébe is, John tudja, hogy mit csinál. A szobájában lapuló Clea ugyanerre a következtetésre jutott. John Connor mindent jól csinált. Viszont átkozottul lassan haladt előre. Az Infiltrator örült, hogy Viemeister laboratóriuma nagyjából a folyosó közepe táján volt. Máskülönben az életét is elunta volna, mire Connor odaér. Majdnem kifúrta az oldalát a hamisítatlan, emberi kíváncsiság, hogy miért jött a lány a bázisra. John Connor végül odaért a K. Viemeister feliratú ajtóhoz. Nyomban felismerte a nevet. Ő volt az a kutató, aki átvette a Cyberdyne-projektet. A fiú úgy sejtette, hogy célba értek. A logika azt diktálta, hogy ha a Terminator itt van, akkor ebben a helyiségben lapul. Mélyet lélegzett, berúgta az ajtót, és nyomban fejest ugrott a helyiségbe. A másodperc törtrészével később felugrott egy iratszekrény takarásában, és a pisztolyát előreszegezve körbepördült. Clea szívből felkacagott a férfi meglepett arckifejezése láttán. Szíve szerint nyomban elküldte volna a felvételt Alissának. Talán még az ő örökké komor húga is viccesnek találta volna. Figyelte, amint a fiú különös gonddal átvizsgálja a laboratóriumot. Clea arra következtetett, hogy nyilván itt akarja hagyni a lányt, ezért a megkülönböztetett óvatosság. Az is logikusnak látszott, hogy Connor fontosabbnak tartja a lány biztonságát, mint a sajátját. Érdekes és talán hasznos észrevétel. John kihajolt a folyosóra, és intett Wendynek, hogy jöjjön. – Oké, édesem, én most megyek, és végigjárom a többi labort – mondta, miután a lány megállt a helyiség közepén. – Te meg csináld a saját dolgodat! Zárd be mögöttem az ajtót, és ne nyisd ki, ha nem válaszolok egy személyes kérdésre! – Személyes kérdés? Úgy érted… John gyorsan a lány ajkára nyomta a mutatóujját, hogy elhallgattassa. – Valami olyan, amit csak te és én tudhatunk – felelte komoran. – Em-

lékezz, bárki hangját képesek utánozni! A lány tágra nyílt szemmel bólintott. – Oké, majd kitalálok valamit. – Rendben, csináld! – John magához húzta, megcsókolta, megsimogatta a fejét, majd a küszöbről visszaszólt: – Nehogy elfelejtsd bezárni utánam! – Úgy lesz, úgy lesz! – válaszolta mosolyogva Wendy. – És lehetőleg igyekezz! – intette John, miközben a tekintete már a folyosót kutatta. – Úgy lesz, úgy lesz! – ismételte vidáman Wendy, azzal becsukta és bezárta az ajtót, majd leült az egyik számítógép-terminál elé. Az Infiltrator kettéosztotta a fejében lévő virtuális képernyőt. Az egyik félre a Skynet-labort, míg a másikra a folyosót figyelő kamera jelét kapcsolta. Így egyszerre látta, amint Connor eredménytelenül keresgél a laboratóriumokban, miközben a szívszerelme munkához lát. A lány először is lekapta magáról a melltartóját, és annak egyik hasítékából kihalászott két mini CD-lemezt. Nem is rossz, állapította meg magában az Infiltrator. Lenyűgözve bámult, miközben a lány berakta az egyik lemezt a leolvasóba, és sietve zongorázni kezdett a billentyűzeten. Az I-950-es biztosra vette, hogy a Skynetbe épített biztonsági protokollok simán elbánnak bármiféle féregprogrammal vagy vírussal, amivel ez a kölyök előállhat. Mert az tény, hogy Viemeister egy bárdolatlan seggfej, és az is igaz, hogy nem tudott öntudatot varázsolni Skynetbe, de a számítógép-védelem területén párját ritkította. Így aztán a lány által betöltött szoftver először csupán egy memóriapufferbe került, ahol a rendszer kiértékelte. Clea is belépett az asztali számítógépével Skynetbe, és a képernyőjén figyelte Wendy programját, illetve a védelmi rendszer értékelését. Először csak szórakozottan böngészte a sorokat, aztán hirtelen elakadt a lélegzete. Felismerte a lehetőséget. Ez lesz az! Ez lesz a kulcsa Skynet eleven tudatának! – lelkendezett magában. Ezzel párhuzamosan felvetődött benne a kérdés, hogy miért művelik ezt a legádázabb ellenségei? Hirtelen megértette: a féregprogram először feltárja a mesterséges tudathoz vezető útvonalakat, majd nyilván beprogramozza a rendszert, hogy ne vegye figyelembe ezeket, illetve azokat a parancsokat, amelyek az általa olyannyira áhított eredményre vezetnének. Ha a programozók nem ismerik az új kódok pontos helyét, akkor az utasításaik mindörökké visszapattannak a kereszthivatkozások áthatolhatatlan faláról. Viemeister talán rátalált volna a féreg elemeire, de vélhetően sokkal hamarabb elveszítette volna a türelmét. Nem volt az a típus, aki hajlandó hosszú ideig elbíbelődni egy nem működő programmal.

Clea felállt a székéből. A lány két lemezt hozott magával. Mindenáron meg kell akadályoznia, hogy betöltse a rendszerbe a második tartalmát, akármi legyen az. ♦♦♦ Burns, gondolta Tricker kábán, meg kell menteni Burnst. Nem, nem Burns, hanem Bennet. Bennet a cég üdvöskéje. Burns a Cyberdyne gyöngyszeme volt. Szóval, Bennet, és nem Burns. Meg kell menteni Bennetet. A két nő nem ugyanaz. Viszont lehetett volna. Úgy hasonlítanak egymásra, mint két tojás. Tricker pislantott néhányat, és zavarodottan bámulta a plafont. Megemelte a fejét, de nyomban olyan fájdalom mart a tarkójába, hogy azt hitte, kiszakad a koponyája. – A kurva életbe! – káromkodott félhangosan. Fel akart ülni, de rájött, hogy alaposan és ügyesen megkötözték. – A kurva életbe! – káromkodott ismét, ezúttal hangjában lemondás csengett. Miről is töprengett az imént? Hogy mennyire hasonlít egymásra Burns és Bennet. Mintha egypetéjű ikrek lennének. Mekkora a valószínűsége annak, hogy két, egymástól teljesen független ember pontosan ugyanúgy nézzen ki, leszámítva a hajuk színét? Egyébként meg, mi a franc jelentősége van a kérdésnek? Ki kell szabadulnia szorult helyzetéből, aztán irány lefelé, ahol az események zajlanak. Tricker a lehető legmagasabbra emelte a csípőjét, és nekilátott, hogy a dereka körül körbeforgassa a nadrágszíját. A csat egyik peremét már aznap élesre reszelte, amikor megvette az övet, pontosan az ilyen helyzetekre gondolva. Ugyanezen okból maga a csat akkora volt, hogy átférjen a nadrágja bújtatóin. Ha áthúzza a háta mögé, nyert ügye van. Alig kezdett bele, amikor meghallotta, hogy kinyílik, majd becsukódik a külvilágra nyíló ajtó. ♦♦♦ Dieter behúzta maga mögött az ajtót, térdre rogyott, és elterült a padlón. Semmi mást, csupán egynemű szürkeséget látott maga körül. Elkapta a hóvakság, de legalábbis annak kezdeti stádiumában volt. De most már legalább nem fagy halálra. Hátralökte csuklyáját, és lerántotta a fejéről jég borította, nedves maszkját. Elhatározta, hogy a legközelebbi alkalommal kesztyűből és maszkból többet hoz magával. De ami még ennél is jobb,

hogy nem lesz legközelebb, ha a közelébe sem jön az Antarktisznak soha többé. Csak most tudatosult benne, és a csontjáig átjárta az érzés, hogy mennyire közel került a halálhoz odakint. Ha a szél csak egy kicsit erősebb… – Hé! – kiáltott valaki egy szomszédos helyiségből. – Ki van ott? Dieter sóhajtva talpra állt, és óvatosan elindult a szobában. – Hahó! – kiáltott vissza. – Ki az? – kérdezte az ismeretlen. – Maga az, Viemeister? – Nem látok jól – szólt vissza Dieter, amikor nekiütközött valaminek. Megtapogatta a tárgyat. Egy fémvázas irodai székbe rúgott bele. Felkapta, és járás közben maga elé tartotta, mint valami továbbfejlesztett fehér botot. – Figyeljen, rám tört a hóvakság! Beszéljen hozzám, és akkor megkeresem! – Oké, itt vagyok – szólt Tricker fáradt hangon. – Erre jöjjön! Hamarosan kilép egy folyosóra. A bal első szobában vagyok. Erre jöjjön, erre! Dieter kitapogatta a folyosó falát, és az egyik kezét azon csúsztatva, lassan lépkedett. Ujjai beleütköztek a kissé kiemelkedő ajtótokba, ekkor megállt. – Tök sötét van körülöttem – közölte az ismeretlennel –, mondja, egyáltalán égnek a lámpák? – Nem, de ott van a kapcsoló az ajtótól jobbra, kábé fejmagasságban, úgy tíz centire az ajtókerettől. Von Rossbach könnyedén megtalálta, majd felkattintotta a kapcsolót. Még mindig eléggé homályosan látott, de legalább ki tudta venni az egyik ágyon egy hanyatt fekvő férfi testének körvonalait. – Áh, ha jól látom, már találkozott az én ifjú barátaimmal! – mondta vidáman. – Akkor maga bizonyára az idegenvezető lesz – állapította meg Tricker fanyalogva. – Önt is megpróbálták megölni? – Miért, magát igen? – kérdezte kissé meglepődve Dieter, miközben lehámozta magáról az anorákját. Az ügynök egy pillanatra eltöprengett. – Nem, azt hiszem, igazából nem akartak kinyírni – válaszolta őszintén, majd jelentőségteljesen megvonaglott az ágyon, és megkérdezte: – Mondja, nem szabadítana ki végre? – Eszemben sincs – válaszolta habozás nélkül Dieter, és kinézett a sötét folyosóra. – Tessék? – hördült fel Tricker. – És miért nem? – Mert ők csupán bolondos kölykök – magyarázta von Rossbach –, a

légynek sem ártanának. Előkerítem és elviszem őket maga elől. A lényeg az, hogy nyilván nem ok nélkül kötözték az ágyhoz. Amíg nem ismerem a sztorit, nem szabadítom ki, világos? – Haver, ez itt az Egyesült Államok kormányzatának tudományos kutatóállomása! Követelem, hogy szabadítson ki! Dieter higgadtan végigmérte. – Egyedül van itt? – kérdezte szelíden, mintha meg sem hallotta volna az előző figyelmeztetést. – Pillanatnyilag igen – válaszolt az ügynök némi habozás után. – Hát, akkor lehet, hogy becsavarodott a nagy magánytól. Lehet, hogy rátámadt az én ifjú barátaimra. Egyébként merre járnak? Vannak még nagyobb épületek a bázison? Mert én egyet sem látok! Tricker beharapta az alsó ajkát, és leengedte fejét a párnára. – Talán kirohantak a jégre, hogy lehűtsék a fejüket – dörmögte. – És itt hagyták magát, ebben az állapotban? Nem hinném, hogy ennyire felelőtlenek! – Magát is otthagyták, nem? – mutatott rá Tricker. – Az egészen más helyzet volt – válaszolta Dieter. A szeme végre valamennyire hozzáigazodott a megváltozott fényviszonyokhoz, és egész tűrhetően látott. Körülnézett, és meglátott egy tőrt, amit rögtön magához vett. – Figyeljen, először előkerítem a kölyköket, aztán visszajövök magáért, oké? – közölte végül az ügynökkel. – Miért kérdi? Számít a véleményem? – dörmögte Tricker. – Igazából nem – válaszolta vidáman Dieter. Kicsit derűsebb lett, mert érezte, hogy az arcában végre megindul a vérkeringés. Ha egy pici szerencséje van, megússza a fagymarásokat. – Mindjárt gondoltam – jegyezte meg gunyorosan Tricker. Néhány pillanattal később a jövevény már messze járt. Az ügynök jól hallotta, amint lecsattog a lépcsőn, aztán azt, hogy a felvonó kabinja elindul felfelé. Végiggondolta a helyzetét. Talán egy perce lehetett ébren, amikor befutott a megtermett fickó. Az enyhe akcentusa alapján azt hitte, hogy Viemeister jött vissza Bennetért. Aztán úgy vélte, hogy az a kölyök a kelleténél nagyobbat rúgott a fejébe. Ha azt képzelte, hogy az a felfuvalkodott, káposztafejű Viemeister kockára teszi a drágalátos seggét egy antarktiszi hóviharban egy nőért, aki nyilvánosan visszautasította, akkor valószínűleg agykárosodást szenvedett. De mert ez az átkozott hely lassan olyan forgalmas lesz, mint egy pályaudvar, a fene sem tudja, hogy ki néz be legközelebb, dühöngött magában Tricker.

Ismét munkához látott a derékszíján. Néhány perc alatt sikerült a csatot a háta mögé húzni, és az élesre fent peremen elkezdte szétvágni a csuklójára tekert szigetelőszalagot. Az már biztos, hogy nem ez lesz élete legfényesebb napja. Ellene szólt, hogy ők hárman voltak, és a kölyök elvitte a pisztolyát. Viszont mellette szólt, hogy nem az volt az egyetlen fegyvere.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET Vörös Fóka bázis, Antarktisz Az Infiltrator az egyik, John által már átkutatott laboratóriumban rejtőzött, amikor meghallotta, hogy a felvonó elindul felfelé. Most még üresen ment, ezt jól látta a kamerákon keresztül, viszont azzal is tisztában volt, hogy odafent maga Dieter von Rossbach várja a kabint. Halottnak hitte a Sector egykori ügynökét, és egyáltalán nem örült a viszontlátásnak. Mégis jó volt tudni, hogy a legfontosabb ellenségei közül hárman összeverődtek egy ilyen elszigetelt helyszínen. Bár egyszerűbb lett volna a dolga, ha legalább az egyikük elpusztul odafent, a hómezőn. A fókák nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, és Clea szívből sajnálta, hogy az Antarktiszon nem élnek jegesmedvék. Amikor John beugrott a soron következő helyiségbe, az I-950-es átrohant egy másik laborba, amely mindössze tizenöt méterre esett Viemeisterétől. A biztonsági kamerán keresztül figyelte, amint Wendy a programon munkálkodik. Sietve belekukkantott a programba, és látta, hogy a lány már majdnem áttört a védelmi rendszeren. Nem sok választotta el attól, hogy a féregprogramját áttöltse az egyik winchesterre. Ezt Clea nem is bánta, azt viszont nem hagyhatta, hogy feltelepítse a másik lemez tartalmát is. Fennállt a veszély, hogy ebben az esetben Skynet mindörökre megmarad egy csúcsteljesítményű számítógép szintjén. Időközben von Rossbach beszállt a felvonóba, és lefelé tartott. Az Infiltrator a rádióján keresztül haladéktalanul belépett a központi hálózatba, amelyen keresztül elérte a lift vezérlését is. Gondosan kivárt, aztán a meg-

felelő pillanatban megállította a kabint az iroda- és a kutatószint között. A férfi termete alapján valószínűtlennek tűnt, hogy kifér a kabin tetején lévő szerelőnyíláson. A liftet vezérlő program felülírásához pedig nem állt rendelkezésére a megfelelő eszköz. Clea elégedett volt magával, átmenetileg kivonta az egyenletből az egyik fölöttébb veszélyes tényezőt. Tricker továbbra is az ágyon vergődött, és kétségbeesetten próbált kiszabadulni. De még ha sikerül is neki, nem egykönnyen jut le az alsó szintekre. A felvonót kiiktatta, és a vészlépcső épületének bejáratát kívülről nem lehetett kinyitni. Vagyis a négy ellenségből kettő csapdába esett. Most már szabadon foglalkozhatott Connorral és a lánnyal. Clea úgy döntött, hogy a lány lesz az első. Connor visszatér majd hozzá, ami megkönnyíti az Infiltrator dolgát. Miután gondoskodik arról, hogy a lány programja ne árthasson Skynetnek, bőven lesz ideje elbánni az ellenségeivel. Az Infiltrator a kamerákon keresztül megbizonyosodott arról, hogy Connor ismét egy laboron belül tartózkodik. Kilépett a folyosóra, és hangtalanul Viemeister ajtaja elé osont. Elcsodálkozott azon, hogy bár a fiú alaposan kidolgozta az óvintézkedéseket, fel sem merült benne, hogy esetleg más is rendelkezik egy kulccsal a helyiségekhez. Milyen egyszerű, gondolta Clea, miközben csendesen kinyitotta a zárat, és mégis milyen fontos. Az Infiltrator olyan hangtalanul surrant be a szűkre nyitott ajtón, hogy Wendy észre sem vette. Tricker utálkozva letépkedte magáról a szigetelőszalag maradékát. Miután megszabadult a ragacsos szeméttől, az íróasztalához lépett, lebukott alá, és felhajtotta a szőnyeg egy hosszúkás darabját. Az alatta lévő deszkához apró gyűrűt erősítettek. Tricker felemelte a deszkát, és kivett alóla egy olajos rongyba csomagolt tárgyat. Visszarakta a deszkát a kis üreg fölé, visszarúgta helyére a szőnyegdarabot, és leült az asztalához. Miközben kicsomagolta a pisztolyt és a tárakat, a monitort figyelte. Az ujjai automatikusan elvégezték az ellenőrzést. Lehúzta a fegyverről a szánt, szétszedte a zárszerkezetet, majd ismét összeszerelte az egészet. Végül hátrarántotta a szánt, és próbaképpen elhúzta a ravaszt. Az ütőszeg jól hallhatóan kattant. Tricker benyomott a markolatba egy teli tárat, a többit zsebre vágta. Végül csőre töltötte, és biztosította a pisztolyt. A felvonó belsejét figyelő kamerán keresztül meglátta, hogy a magát idegenvezetőnek mondó férfi furcsa módon még mindig a liftben tartózkodik. Tricker meglepődött. Valami baj történhetett. Alighanem műszaki hiba, mert az idegen a vezérlőpanelen matatott. Az a kormány tulajdona, haver, vagyis jobb, ha tudod, hogy mit csinálsz, fenyegetőzött némán az ügynök.

A rendszer folyamatosan váltott egyik kameráról a másikra. Aztán megjelent a képernyőn Viemeister laboratóriumának belseje. Bennet az ajtó előteréből figyelte a számítógépen dolgozó lányt, akinek szemlátomást fogalma sem volt arról, hogy nincs egyedül. Tricker hátán valamiért végigfutott a hideg. Bennettel nem stimmelt valami. Sosem hitte volna, hogy egy emberi lény képes ennyire mozdulatlanná dermedni. Még a feszes vigyázzban álló, legfegyelmezettebb katonák is tesznek apró, önkéntelen mozdulatokat. Ezzel szemben Bennet teste olyan volt, mint egy kőszoboré. Tricker felállt az asztaltól. Jobb lesz, ha közbeavatkozik, még mielőtt történik valami. ♦♦♦ Wendy letiltotta az összes biztonsági protokollt. Nagyon büszke volt magára, még akkor is, ha sejtette, hogy ezek csupán egy későbbi, valódi biztonsági program vázai. De akkor is, a nagy Kurt Viemeister művét sikerült ártalmatlanná tenni! Olyan érzés fogta el, mintha négykezest játszott volna Mozarttal. Lenyomott néhány billentyűt, és az öntudat-program készen állt az indulásra. Arra hamar rájött, hogy a rendszer megpróbálta kicselezni, és nem közvetlenül a merevlemezre, hanem egy virtuális meghajtóra kerültek az adatok, de ezt a problémát is kiküszöbölte. Az elkülönített memóriapuffert kiiktatva most már tetszése szerint akár a lemezről, akár a memóriából áttölthette a szoftvert az egyik winchesterre. A letöltés végeztével a rendszer a saját részének fogja felismerni az ő művét. De előbb még a gátló programot is módosítani kell. Igazából ezzel akarta kezdeni, de nem címkézte fel a lemezeket, és elfelejtette, hogy melyik az első. Wendy megnyomta a leolvasó gombját, és a kicsúszó lemeztálca felé nyúlt, hogy kivegye belőle a lemezt. Ebben a pillanatban egy kéz satuként körbezárult a jobb alkarján, és akkora erővel préselte, hogy a csuklóízületét alkotó csontok egymáshoz súrlódtak. Wendy felsikoltott fájdalmában és meglepetésében. Egy másik kéz a szájára tapadt, és a levegő a tüdejében rekedt, még mielőtt teljes erejéből kiálthatott volna. Az arca alsó felét összeszorító kézben iszonyú erő dolgozott. Wendy úgy érezte, hogy behajlanak az arccsontjai, és attól rettegett, hogy eltörnek. A kéz ellenállhatatlan erővel kiemelte őt a székből, és térdre kényszerítette. Wendy vaktában odavágott egyet a támadójának, de nem ért el vele semmit. Hirtelen azon kapta magát, hogy egy gyönyörű fiatal nő kedvesen mo-

solygó arcába bámul. Wendy szeme kidülledt, és a gyomra fájdalmasan begörcsölt, amikor felismerte. Ez volt az a nő, akit a Táncoló Vénuszról készült videofilmen látott. Ő volt az, akiről John azt állította, hogy Terminator. Immár hitt a fiúnak. Eddig csupán képzelte, hogy hisz neki, de most elillant belőle minden kétség. A lény elengedte úgy a kezét, mint az arcát, és az asztalhoz lépett. Wendy nyögdécselve dörzsölgette kegyetlenül sajgó csuklóját. – Erről majd én gondoskodom – közölte az Infiltrator továbbra is mosolyogva, és felkapta a második lemezt, amelynek tartalma még nem került be a hálózatba. – Ki szereti, ha mások tönkreteszik a munkáját, nem igaz? – kérdezte, azzal kettétörte a CD-t, és a darabokat a zsebébe süllyesztette. Wendy dühösen belerúgott a nő térdhajlatába, mire Clea nyakon ragadta, és keményen megrázta. – Ne bosszants fel! – sziszegte összeszorított fogain keresztül. – Életben hagylak, mert a számítógépes tudásod még jól jöhet, de ez nem azt jelenti, hogy nem foglak bántani. Ha azt hiszed, hogy már ismered a fájdalmat, hát rosszul hiszed! John mozdulatlanná dermedt, és a fülét hegyezte. Megesküdött volna, hogy sikoltást hallott az imént. Ez csak Wendy lehetett. Kilépett az éppen vizsgált laborból, és végignézett a folyosón. Az előbbi hang nem ismétlődött, tökéletes csend borult a létesítményre. Lehetett Wendy a sikoly forrása, de lehetett a Terminator is, aki így próbálja csapdába csalni. Nagyot nyelt, és úgy döntött, az lesz a legjobb, ha utánajár. Lövésre emelt pisztollyal, előre-hátra pillantva sietett visszafelé, amíg elérte az egyetlen csukott ajtót, amit maga mögött hagyott. John idegesen beharapta a száját, hátát a falnak vetette a labor bejárata mellett, és pisztolya csövével bekopogott az ajtón. ♦♦♦ Az Infiltrator torkon ragadta, és talpra rántotta Wendyt, aztán az ő hangján kikiáltott: – Ki az? Clea érezte, hogy áldozata sikoltani próbál, így még keményebben szorította a légcsövét. Wendy vadul rúgkapált, mire az I-950-es a szoba közepére rántotta, hogy ne érhesse el a bútorokat. – Minden rendben odabent? – kérdezte Connor. – Persze, miért? – válaszolt Clea. – Mintha sikoltást hallottam volna!

– Jaj, nem, csak dühömben káromkodtam egyet – felelte az Infiltrator Wendy hangján. A lány már majdnem elvesztette az eszméletét, csapásaiból hiányzott az erő. Az Infiltrator közvetlen közelről tanulmányozta a lány arcát, amely természetellenesen kékre változott. – De most már minden a legnagyobb rendben! – kiáltott Clea vidáman. John tétovázott. Érezte, hogy valami nincs rendjén. Nem tudta a nevén nevezni, de valami átkozottul nem stimmelt. – Nyisd ki az ajtót! – mondta hirtelen. Clea felsóhajtott, és az ajtó felé indult, közben a torkánál fogva maga után vontatta a lány ernyedt testét, mint valami rongybabát. Látta rajta, hogy már elájult, így elengedte. Még nem halt meg, és ezt egyáltalán nem bánta. A lány ígéretesnek tűnt a szemében, jóval ígéretesebbnek, mint Viemeister. Clea odahajolt az ajtóhoz. – Nyitom, csak előbb mondanod kell valamit, amit csak te és én tudhatunk – emlékeztette Connort a megbeszélt óvintézkedésre. John megnyalta a száját. Ez legalább jó jel volt. Éppen ezt akarta kérni ő is. – Oké – válaszolta –, na, figyelj. Snog a bandavezér! Mi a fenét akar ez jelenteni? – töprengett Clea. „Snog a bandavezér.” Végül kuncogva felkiáltott: – Le vele! Vaktában leadott lövés volt, Clea nem sejthette, hogy célba talál-e. Kinyújtotta a karját, és bár hangosan kacagott, ökölbe szorította kezét, miközben várta a választ. John is felnevetett, megkönnyebbült, és eltávolodott a faltól. – Oké, magam is így gondolom. Gyerünk, édes, nyisd ki az ajtót! – Szíves-örömest – válaszolt az Infiltrator. John nagyot ugrott, és egy pillanattal később már az ajtó mellett lapult, hátát a falnak vetve. Maga elé rántotta a pisztolyát. Az utolsó kijelentés nem úgy hangzott, mintha Wendy mondta volna. ♦♦♦ Tricker lenézett a felvonókabin tetejére, és felsóhajtott. Megmarkolta az egyik drótkötelet, utálkozva fújt egyet annak zsíros tapintásától, és belendült az aknába. Egyik karját és a lábát a merev kábel köré fonta, és villámgyorsan lesiklott rajta, amíg a lába elérte a kabin tetejét. Letérdelt a szere-

lőnyílás mellé, és munkához látott. A feje felett dobogó lépteket hallva, Dieter a szerelőnyílástól legtávolabb eső sarokba húzódott. A kés volt az egyetlen fegyvere. Átvillant az agyán, hogyha egy általa kiképzett ügynök lődörgött volna ellenséges területen ennyire felkészületlenül, ő bizony szétrúgta volna érte a hátsóját. A szerelőnyílás fedele felnyílt, ám az osztrák csupán sötétséget látott felette. Leguggolt, készenlétben tartotta a kést, és végignyalta kiszáradt ajkait. – Oké, csak maradjon nyugton – szólt rá Tricker –, egy szép nagy pisztolyt fogok magára! Vagyis nálam az adu ász! Elindítom ezt a fémkasznit. Hajlandó együttműködni, vagy le kell lőnöm? Dieter felállt, tekintetét a mennyezeten lévő, négyzet alakú sötét foltra szegezte, és feltartotta a kezét. – Volna szíves eldobni a kését? – kérdezte Tricker. Mihelyt a tőr csörömpölve a fémpadlóra, az ajtó elé hullott, újabb utasítást adott: – Térdeljen le, hátul keresztezze a bokáit, tegye mindkét kezét a tarkójára, és fonja össze az ujjait! Miután von Rossbach engedelmeskedett, az ügynök beugrott a kabinba. – Nocsak, hát nem beragadtunk? – szellemeskedett Tricker, majd szinte barátságosan megkérdezte: – Most pedig halljuk, mi a sztori? Dieter mindig is utálta ezt a kérdést. Ilyenkor a kérdezett általában nem válaszolt, vagy ha igen, hát hazudott. Ha történetesen az igazat mondta, akkor nem hittek neki, végül pedig mindhárom esetben alaposan összeverték. Akkor meg mi a fenének válaszoljon? – Segítek elkezdeni, jó? – javasolta Tricker. – Azért jött, hogy leállítsa a Cyberdyne-projektet, ugye? Dieter csupán rámeredt, de nem válaszolt. Tricker leguggolt a vele szemközti sarokba, és pisztolyát a megtermett osztrákra szegezve megkérdezte: – Most azon töpreng, hogy vajon honnan tudom, igaz? Nos, tisztában vagyok azzal, hogy ön kicsoda. Igaz, nem ment rögtön, de aztán az előbb rájöttem. Maga Dieter von Rossbach. Az osztrák továbbra is hallgatott, bár nem egykönnyen rejtette el a csodálkozását. – Egy vérbeli playboy! – Tricker rávigyorgott, és egy pillanatra elnézett a semmibe. – A playboy és a nagymenő. Milyen valószínűtlen találkozás, nem igaz? – Várt egy pillanatig, hátha a foglya válaszolni akar. Tricker szélesen mosolygott, de Dieter hallgatásba burkolózott, így az ügynök folytatta:

– Képzelje el, annak idején néhány ügy felkeltette a kíváncsiságomat. Kutakodtam egy keveset, csak úgy a magam örömére, és rábukkantam pár apróságra. Tudja, hogy mi jut eszembe, ha látok egy vagyonos embert, akinek nincs semmiféle előélete? Nem tehetek róla, én egyből titkosügynöknek gyanítom az illetőt. – Tricker felállt és széttárta a kezeit, miközben tekintetét mindvégig Dieter szemébe fúrta. – Szóval, egyfajta szakmai előzékenységből leálltam a szaglászással. – Aztán olvastam egyes kollégák vallomásait, akik azt állították, hogy bizonyos bűncselekmények elkövetésének időpontjában magával voltak, és átkozottul biztosan tudtam, hogy ezek az illetők nem álltak össze Sarah Connorral. Úgy sejtettem, hogy Dieter von Rossbach egy baráti ügynökségnek dolgozik. Akkor meg mit keresne Sarah Connor mellett? Az ügynök ismét leguggolt, és álmodozó hangon folytatta: – Csakhogy az a nő piszkosul érti a módját, hogyan fogadtassa el másokkal a szempontjait, ugye? Ja, és a fia eltűnt a bázisról azon az éjszakán, aztán sosem került elő. – Néhány pillanatig Dieter szemébe meredt, majd maga elé böködött a mutatóujjával. – Egészen a mai napig. Amíg az a piszkos jól kiképzett kölyök szét nem rúgta a seggemet. – Felállt és hirtelen elöntötte a méreg, amikor kijelentette: – Az a kölyök John Connor! – A jelekből ítélve meglepődött – szólalt meg nyugodtan Dieter. – Várjon, amíg meglátja az arcát. Maga is meg fog lepődni! – horkant fel Tricker, és mielőtt von Rossbach visszakérdezhetett volna, sietve folytatta: – Nemrégiben elolvastam a nőről készült kórházi anyagokat. Sarah Connor ritka nagy marhaságokat beszél! Árulja el, hogyan lehet erre vevő bárki? Dieter csak mosolygott, aztán megmagyarázta: – Sarah azért annyira meggyőző, mert a környezetében előbb-utóbb felbukkannak olyan bizonyítékok, amelyek egybevágnak mindazzal, amit állít. Ha maga kábé ötven golyót küldene valakibe, amíg feltárul az illető csontváza, ami ráadásul fémből van, továbbá szikrák pattognak a hasából, de az ürge így is tovább támad, akkor ön is elkezdene gyanakodni, hogy Sarah Connor igazat beszél. Azt olvastam, hogy mindig az empirikus bizonyítékok a legjobbak. – Szóval, kinek dolgozik? – kérdezte Tricker, megkerülve a kényes témát. – Ez most nem hivatalos ügy – válaszolta Dieter. – Nem hivatalos? Ez mindenesetre megnyugtató! – Tricker egy pillanatra elhallgatott, majd felszegte a fejét. – Ismerem a sztorit, hogy Connor állítása szerint hogyan született a fia…

– Eleinte én sem hittem egyetlen szavát sem – vallotta be von Rossbach –, de figyelje csak meg, miután maga is összefut egy Terminatorral, sokkal könnyebb lesz hinni neki. – Igen? Na, most figyeljen! Magát nem zavarja az, hogy ha megsemmisítik azt az állítólag embergyűlölő számítógépet, akkor John Connor esetleg eltűnik? – Ez még nem fordult meg a fejemben – vallotta be Dieter zavartan pislogva. – Mindjárt gondoltam – gúnyolódott az ügynök. – Tehát, ha nincs szuperszámítógép, akkor nincsenek időutazó Terminatorok, vagyis nem kell senkit visszaküldeni az időben, hogy teherbe ejtse Sarah Connort, aztán pedig meghaljon. Ha jól sejtem, akik visszaküldték a palit, a sztori bizonyos részét mélyen elhallgatták, máskülönben aligha kaptak volna önkénteseket, nemde? Dieter töprengve bólogatott, és csak aztán válaszolt: – Nagyon bántana, ha elveszíteném Johnt. Remek srác. De azt tudom, hogy boldogan adná az életét, ha ezzel megmenthetne több milliárd embert. – Tricker szemébe nézett. – Maga nem? – Az ügynök csak hanyagul rántott egyet a vállán, mire Dieter elmosolyodott. – Hát, persze, hogy megtenné. Sőt, kitüntetésnek venné! Tricker igyekezett titkolni, de azért látszott rajta, hogy zavarba jött. – Na, lépjünk tovább! – sóhajtott, és keményebb hangnemben rászólt a foglyára: – Hasaljon a padlóra, kérem! A kezét tegye a tarkójára, és tartsa a bokáit egymáson. Elindítom ezt a csöbröt. Miután von Rossbach végrehajtotta az utasításait, Tricker előhúzott egy mágneskártyát a zsebéből, odalépett a lift kezelőpaneljéhez, és becsúsztatta a kártyát a megfelelő résbe. A panelből kicsúszott egy numerikus billentyűzettel ellátott, tenyérnyi, vékony lap. Az ügynök beütött egy számsort, mire a felvonó ismét mozgásba lendült. – Így, ni! – summázta elégedetten Tricker. – Jobb lesz igyekezni, mert amikor utoljára ellenőriztem, úgy látszott, Clea Bennet arra készül, hogy hátulról belemélyessze a fogsorát a maguk kis barátnőjének nyakába. – Tessék? – hördült fel Dieter, és feltolta magát térdelő helyzetbe. – Wendy egyedül van Bennettel? Tricker keményen az osztrák veséjébe nyomta a pisztolya csövét. – Vissza a padlóra, nagyfiú! Dieter engedelmeskedett, bár majdnem szétvetette az idegesség. – Nézze, az a nő is közülük való! – hadarta elfulladva. – Úgy érti, hogy egy Terminator?

– Nem emberi lény! Mit gondol, mi a fenéért néz ki pontosan úgy, mint Serena Burns? Mekkora ennek a valószínűsége? – kérdezte von Rossbach. Sejtelme sem volt arról, hogy ezzel Tricker korábbi gondolatait visszhangozza. – Ne mondja, hogy nem vette észre! – folytatta Dieter, már majdnem ordítva. – Nem hibázhatta el, ha engem is felismert! Az a nő gyilkos, és az a feladata, hogy megvédje Skynetet! A kabin enyhe zökkenéssel megállt, az ajtó kinyílt, és Tricker ráparancsolt Dieterre: – Most szépen feláll, és maga megy előre! Von Rossbach válaszképpen oldalra vetődött, megmarkolta a tőr nyelét, aztán felpattant, és mielőtt Tricker megszólalhatott volna, egyszerűen hátat fordított neki, és elrohant. Az ügynök döbbenten káromkodott, és a nyomába eredt. John minden erejét beleadta a rúgásba. Az ajtó hatalmasat reccsenve kivágódott, és akkorát csattant a labor belső falán, mintha elsütöttek volna odabent egy ágyút. John leguggolt, behajolt az ajtón, és pisztolyával körbepásztázott a helyiségen. Wendy arccal a padlóra borulva feküdt, legfeljebb másfél méterre a bejárattól. Egyedül volt. A fiú odaugrott mellé, vállához kapta a pisztolyát, körülnézett, és lenyúlt, hogy a hátára fordítsa a lányt. Biztosra vette, hogy azok után, amin keresztülment, nem magától ájult el. Óvatosan megfordította. Amikor megpillantotta az arcát, rögtön felállt, és ismét körbepásztázott a pisztollyal a laboratóriumon. Semmi sem mozdult. Kettejüket leszámítva a labor üresnek tűnt. De Wendy arcán és nyakán mély horzsolások vöröslöttek, ami azt jelentette, hogy más is van idebent. Itt kellett lennie, csakis ő beszélhetett az imént, mert Wendy nem lett volna olyan vidám, ha ennyire sérült a nyaka. De John első pillantásra nem látott olyan búvóhelyet, amely elég nagy volt ahhoz, hogy elrejtse a támadót. Wendy hangos hördüléssel magához tért, meglátta Johnt, és vadul belemarkolt a fiú nadrágszárába, miközben elkeseredetten küzdött a lélegzetvételért. A háta felívelt az erőlködéstől, mert a levegő alig hatolt át felduzzadt torkán. Ráadásul úrrá lett rajta a pánik, még több oxigénre lett volna szüksége. – Nyugodj meg! – szólt rá John. – Nyugodj meg, és lélegezz minél lassabban! A tekintetük egymásba akadt, miközben a lány jól láthatóan megpróbálta követni a tanácsot. De az ötlet nem vált be, így sem jutott levegőhöz, és néhány pillanattal később ismét görcsösen vergődött, rendszertelenül tátogott, miközben könnyek patakzottak az arcán.

John a szemébe nézett, és annyira megrendült a kínjaitól, hogy egy pillanatra mindenről megfeledkezett. Aztán Wendy hátrafeszítette a fejét, és John meglátta, hogy a nyelőcsöve kissé oldalra áll. – Bízz meg bennem – kérte, és óvatosan megfogta Wendy torkát. A lány feje megrebbent, tekintetét a fiú szemébe fúrta. John mélyet lélegzett, megmarkolta és óvatosan megmozdította a porcos tapintású csövet, mire az halk roppanással visszaugrott a helyére. Wendy azonnal lélegzethez jutott, és lehunyta a szemét. John nagyot fújt, megint körülnézett, de továbbra sem látott semmit, ami gyanús lett volna. Az imént attól rettegett, hogy gégemetszést kell alkalmaznia. Sokat olvasott erről a viszonylag egyszerű, életmentő beavatkozásról, ismerte az alapelveit, de nem vágyott arra, hogy kipróbálja. Két külön dolog olvasni valamiről, és végrehajtani azt a gyakorlatban, amikor a beteg magánál van, ráadásul pokoli kínok gyötrik. Wendy kinyitotta a szemét. Valahogy távolinak látta a fiút, mintha egy megfordított távcsövön keresztül nézte volna. Fekete-fehér pontokat látott körülötte, arcának körvonalai elmosódtak. Figyelmeztetni akarta Johnt, hogy törölje a programot, és vegye ki a lemezt a gépből. A szoftver második része nélkül pontosan az ellenkezőjét csinálják annak, amiért belevágtak ebbe a küldetésbe. Kezével továbbra is a fiú nadrágszárát fogta, és most erőtlenül megrángatta. – Aaaa… – Szavak helyett csupán fojtott nyögések törtek elő a torkából, ami kegyetlenül lángolt, amikor beszélni akart. Nyelt egyet, és nyomban megvonaglott a kíntól, de nem adta fel: – Aaaaa… – Ne beszélj most! Valószínűleg megsérült a légcsöved! – figyelmeztette John. Wendy felzokogott, és megnyalta az ajkát. Ismét nyelni akart, mire görcsösen összerándult a fájdalomtól. Makacsul vett egy mély lélegzetet, és John szemébe meredt, mintha a puszta akaraterejével rákényszeríthette volna, hogy megértse azt, amit akar tőle. A memóriában és a lemezen tárolt program készen állt. Mivel a Terminator megsemmisítette a gátló szoftvert, az öntudat-program nem kerülhetett be a rendszerbe. Ajkai a „számítógép” szót rebegték szinte hangtalanul, és a nemrég használt terminál felé biccentett. Gyorsan megrángatta John nadrágszárát, aki erre visszanézett rá. Wendy finoman megrázta a fejét, és ajkai a „töröld” szót formázták némán. John értetlenül ráncolta homlokát, mire Wendy ismét megpróbálta. Ezúttal sziszegő hangok törtek elő a torkából, értelmes szót most sem sikerült kinyögnie. John megborzongott a szenvedése láttán, aztán hirtelen megértette.

– Oké, vettem az adást – mondta komoran. – Elintézem, te csak pihenj! Rendben? Wendy rámosolygott, lehunyta a szemiét, és csak a lélegzetvételre összpontosított. Hallotta, hogy a lemeztálca halkan surrogva becsukódik, mire rémülten felnézett a monitorra. Látta, hogy a neki háttal álló John sorban végrehajtja a képernyőn megjelenő utasításokat. – Ne! – Wendy jól látta, hogy mi történik, és üvölteni akart, de csupán halk nyöszörgésre volt képes. John még néhány pillanatig gépelt, végül leütötte az „enter”-t. A lejátszó jól hallhatóan felpörgött, és megkezdődött a letöltés. Még néhány másodperc, és a féreg átkerül közvetlenül a Skynetet alkotó rendszer egyik winchesterére… Wendy tovább erőlködött, de képtelen volt megszólalni. Igen! Clea csupán azért nem táncolt örömében a rejtekhelyén, mert éppen csak befért az egymás mellett sorakozó, két méter magas számítógépházak mögötti résbe. Ez az! Ennél jobban már nem is alakulhatott volna. Wendy hevesen rázta a fejét, és tenyerével a padlót csapkodta, hogy magára vonja John figyelmét. Az Infiltrator ezt már nem nézhette tétlenül. Wendy továbbra is a képernyőt figyelte, így nem érzékelte, hogy a szoba másik oldalán Clea átmászott a számítógépeken, hangtalanul leugrott a padlóra, és rátámadt. Szerencsére azt sem érzékelte, amikor az Infiltrator lába lezúdult, összeroncsolta a torkát és a csigolyáit, továbbá kettészakította a gerincvelőt a nyakában. ♦♦♦ John épp idejében fordult hátra ahhoz, hogy lássa, amint egy gyönyörű, fiatal nő magasra emeli a lábát, és hatalmas erővel beletapos Wendy torkába. Hallotta az összeroppanó szervek hátborzongató recsegését, és látta, amint Wendy szemében kialudt a fény. Egy hosszú pillanatig csak dermedten állt. A borzalom az egész testét megbénította. Aztán felemelte tekintetét, és a női Terminator szélesen mosolygó arcába bámult. Clea majdnem elérte, mire maga elé tudta rántani a fegyverét. Ám mielőtt elsüthette volna, az Infiltrator akkora erővel rúgta ki azt a kezéből, hogy kézfejében eltört néhány csont. A pisztoly elrepült, és Clea a fiú torka felé kapott. John éppen csak annyira hajolt hátra, hogy kitérjen a kéz elől, majd ő is a Terminator torkát célozta egyenes ökölcsapásával. Az Infiltrator könnyedén félresöpörte a férfi karját, és közelebb nyomult hozzá. John tudta, a nőben akkora erő van, hogy akár a puszta kezével darabok-

ra tépheti. A háta mögé nyúlt, felkapta az asztalról a monitort, rántott egyet rajta, hogy kiszakadjanak a vezetékek, és az Infiltrator fejéhez vágta. Clea kissé megtántorodott, és miközben a képernyő darabokra robbant a padlón, meglepődve hátrált egy kicsit, de rögtön visszaindult a célpontja felé. John eltávolodott a számítógépasztaltól, és megpróbált némi teret gyűjteni maga és a Terminator közé. Meglátta a pisztolyt, de elvetette az ötletet, mert túl messze volt tőle. Viszont a tőre a csizmájában lapult. Clea egy pillanatra sem vette le róla a szemét, és amikor a fiú megmozdult, ő is úgy tett. Tudta, hogy Connor fegyverért nyúl, és ezt nem tűrhette. Lépett egyet felé, könnyedén felpattant a levegőbe, és elcsavarta testét az ugró rúgáshoz. John lebukott alá, elkapta a bokáját, és minden erejét beleadva megcsavarta, hogy legalább elszakítsa a bokaszalagjait. Ám az Infiltrator nem csupán erősebb, hanem sokkal hajlékonyabb is volt, mint egy emberi lény. Kirántotta lábát a szorításból, megpördült a levegőben, és teljes testével nekicsapódott Johnnak. A fiú hátratántorodott, és az arcán megjelenő kifejezésből Clea tudta, hogy fájdalmak gyötrik. Az Infiltrator azonnal rárontott, hogy kihasználja az előnyt. John hátrafelé botladozott, óvatosan és nem kevés erőfeszítés árán szedte a levegőt. A gyomrát ért ütéstől rátört a hányinger, és majdnem keresztülesett egy fémvázas széken. Felkapta és pajzsként tartotta maga előtt, miközben a Terminator megpróbált testközelbe kerülni hozzá. John szeme egy-egy töredékmásodpercre jobbra-balra rebbent, ahogy kétségbeesetten kutatott fegyverként használható tárgy után. De sajnos a számítógépes laboratóriumokat ritkán szerelik fel harci eszközökkel. A legjobb, amit remélhetett, hogy valahogyan eljut az ajtóig, és talán sikerül átrohannia egy másik helyiségbe, ahol több esélye lesz. Clea a prédája körül körözött a szűk helyen. Hirtelen rávetette magát, ám Connor azonnal reagált. Az egész súlyát beleadva, hatalmas erővel előrelökte a széket, amelynek egyik lába mélyen az Infiltrator gyomrába fúródott. A műanyag dugóval lezárt, tompa csővég nem hatolt át még a ruháján sem, de a döfés erejétől Clea lélegzete elakadt, és a nő összegörnyedt. John a pillanatnyi előnyt kihasználva a Terminatorhoz vágta a széket, megpördült, és az ajtóhoz rohant. Clea a fiú után vetette magát, leguggolt, és egy félkörös lábsöpréssel kirúgta a lábát. Azonnal felpattant, és indult, hogy végezzen a férfival. Ám John villámgyorsan felugrott, a nő felé perdült, majd a kellő pillanatban felrántotta a térdét, és hatalmasat rúgott felfelé. Kitűnően időzített. Az Infiltrator – a saját lendületétől hajtva – nyílegyenesen belerobogott az egyenes fejrúgásba. John súlyos csizmájának kemény orra pontosan állcsúcson találta Clea-t, aki hanyatt zuhant, és át-

menetileg elkábult. John ismét az ajtó felé ugrott, de az Infiltrator elkapta a bokáját. A fiú megfordult, és teljes erejéből arcba rúgta, mire Clea elengedte. Az I-950-es szempillantás alatt összeszedte magát. John már a kilincsért nyúlt, amikor hátulról lecsapott rá, nyakon ragadta, és egyszerűen áthajította a szobán. John hatalmas puffanással csapódott az ajtóval szemközti falnak. A levegő kiszorult a tüdejéből, és félájultan hevert a padlón. Clea odarohant hozzá. Megmarkolta az inge elejét, felrántotta maga elé, és nekilökte a falnak. – És ezzel vége a híres John Connornak! – mondta fennhangon, diadalittasan vigyorogva. Bal kezével tartotta Johnt, és ökölbe szorított jobbját kiszámított lassúsággal hátrahúzta a végzetes ütéshez. John belenézett a gyönyörű, ám kegyetlen szempárba, és már éppen lemondott az életéről, amikor átvillant az agyán, hogy valami átkozottul nincs rendjén. Még nem halhatok meg! – gondolta kétségbeesetten. Hiszen akkor mi lesz a jövő háborújával? Kyle Reese találkozott velem a jövőben! Az átkozott időparadoxon megint ocsmány tréfára készült… – Hé! – csattant Dieter hangja az ajtóból. Clea hátrafordította a fejét, és vicsorgott, mint egy fenevad. Dieter elhajította a tőrt, amely átvillant a szobán, és pontosan az Infiltrator lapockái közé fúródott. A penge kettészelte a gerincvelőt, és a hegye beleállt az egyik nagy artériába. Az Infiltrator hanyatt zuhant a padlóra. A tőr alászorult, így a háta felívelt a levegőbe. Tekintetét von Rossbach gyűlölettől elsötétült szemébe fúrta. – Dögölj meg, Bennet! – mordult rá Dieter, és belépett a szobába. Az Infiltrator vért köhögött, vonaglott néhányat, aztán lehunyta a szemét, és leállt a légzése. John sietve Dieterre pillantott, és Wendyhez rohant. Térdre zuhant mellette, és szinte alig hallhatóan felnyögött. Könnyek folytak végig az arcán, miközben keze a mozdulatlan test felett lebegett. Képtelen volt elszakítani tekintetét a lány borzalmasan eltorzult nyakáról, és fuldokolva kapott levegő után. Végül megérintette Wendyt, és meglepődött azon, hogy máris milyen hideg a teste. Túl hideg ahhoz, hogy még pislákoljon benne az élet. A válla alá csúsztatta a kezét, és megemelte, de amikor Wendy feje ernyedten hátrabukott, rögtön félbeszakította a mozdulatot, és visszaengedte a padlóra. Még soha életében nem érezte magát ennyire tehetetlennek és ennyire ma-

gányosnak. Megfogta Wendy kezét, az arcához emelte, és a szemét lehunyva felzokogott. Tricker az ajtóban állt, és a csípője mellett lóbálta a pisztolyát. Dieter felnézett rá, mire az ügynök Clea teste felé vágott a szemével. – Bennet csinálta? – kérdezte. – Igen – válaszolt Dieter –, ő tette. Azzal lassú léptekkel odament, és letérdelt Wendy másik oldalára. Néhányszor megrándult az arca John fájdalma és iszonyú sérülése láttán. Óvatosan lezárta Wendy szemét, és végigsimított a haján. – Ezt nem kellett volna! – mordult fel Tricker, és elfordította róluk a tekintetét. – Mégis megtette! – Ezúttal John válaszolt, és a hangján érezni lehetett, hogy mekkora erőfeszítésébe kerül a beszéd. – Mert ezek mindig ezt csinálják. A Terminatorok gyilkolnak, ezért léteznek – felnézett az ügynökre. – Mondja csak, ugye halottnak hiszi ezt a lényt? Fogadjunk, hogy téved! Serena Burnsnek hiányzott a fél feje, mégis felállt, és kis híján megölte az anyámat. Hol a pisztolyom? – kérdezte hirtelen, és körülnézett. – A pisztolyt felejtsd el, kölyök! – figyelmeztette komoran, de nem ellenségesen Tricker, és odamutatta neki a sajátját, majd bocsánatkérő gesztussal széttárta a kezét. – Adjatok egy percet, amíg végiggondolom! A helyzet rosszabb volt annál, mint Tricker valaha is gondolta volna. Lenézett Wendyre, arra az elképesztő sérülésre a nyakán. Nemrég ő is felismerte, hogy Bennet veszélyes, de a látottak túlszárnyalták a „veszélyes” fogalmát. Erre inkább azt mondta volna, hogy embertelen, ha a pályafutása során nem látja éppen elég bizonyítékát annak, hogy mire képes az ember. Szóval, Bennet meghalt, összegezte magában Tricker. Még sosem veszített el senkit, akit a gondjaira bíztak. Ami azt jelentette, hogy a karrierjének vége. De ami még ennél is rosszabb, nagyjából elhitte azt a sok zöldséget, amit von Rossbach és a kölyök összehordtak. – A francba! – káromkodott halkan, azzal hirtelen elhatározással odament Clea-hez, és közvetlen közelről kétszer fejbe lőtte. A test néhányszor hevesen megrándult, végül elernyedt. – Amúgy sem bírtam ezt a ribancot! – szólt oda a másik kettőnek. – Akkor, ha jól sejtem, maga is velünk jön – állapította meg csendesen Dieter. Tricker felkacagott, de a nevetésében nyoma sem volt valódi örömnek. – Ha ez kiderül, keresnek nekem egy szép állást a cég valamelyik épületében – kesergett félhangosan az ügynök. – Kicserélem a villanykörtéket, felmosom a követ, megjavítom a zárakat, végül is egész nyugis lesz, nem?

Vagyis, igen, nagyon úgy néz ki, hogy magukkal megyek. Dieter hirtelen Johnhoz fordult, és megkérdezte: – Sikerült megcsinálni azt, amiért jöttünk? – Igen – sóhajtott a fiú –, Wendy összerakta a dolgot, én meg befejeztem, ahogy ő akarta. – Végigsimította a lány karját, és halkan kijelentette: – Őt is magunkkal visszük. – Nem lehet, John – mondta szomorúan Dieter –, itt kell hagynunk. Majd az itteniek gondoskodnak róla. Visszaküldik a szüleihez. John csak a fejét rázta. – Nézd, én sem szívesen hagyom itt – magyarázta von Rossbach –, de lásd be, hogy lehetetlent kívánsz! A fiú mélyet lélegzett, aztán kiengedte a levegőt, és vele elengedte Wendyt, meg valami mást is, amit egyelőre képtelen volt beazonosítani. – Akkor, jobb lesz, ha indulunk – mondta, felállt, és azonnal az ajtó felé lódult. Tricker a folyosón távolodó John után nézett, és a szája sarkából halkan megkérdezte Dietert: – Rendben lesz a srác? – Nem – dörmögte komoran von Rossbach –, azt hiszem, még hosszú ideig nem. ♦♦♦ Amikor a kés a testébe hatolt, az Infiltrator számítógépe összezárta az artériát a penge körül, hogy a vér ne szökhessen ki, és kissé elhúzta az eret a kés hegyétől, hogy biztosítsa a keringést. A gerincvelő annyira súlyosan károsodott, hogy kórházi kezelést igényelt, így a számítógép lemondott a kijavításáról, és az alapvető életfunkciók, vagyis a légzés és a szívverés fenntartását határozta meg elsődleges célként. A tüdőt is sikerült valamennyire helyreállítania, így a test oxigénellátása nem szűnt meg teljes egészében. Viszont néhány perccel később az I-950-es agyába hatoló lövedékek olyan károkat okoztak, amelyek nullára csökkentették az egység felépülésének esélyét. Ám, mert az Infiltratornak maradtak még feladatai, és mivel egyes agyi funkciói, illetve berendezései működőképesek maradtak, a számítógép azért dolgozott, hogy életben tartsa az egységet, amíg elvégzi azokat a feladatokat. Két órával az emberek távozása után az Infiltrator kinyitotta a szemét. Rájött, hogy mozgásképtelen, és a következő pillanatban a számítógépe

arról tájékoztatta, hogy haldoklik. A kommunikációs központját viszont elkerülték a lövedékek. Rádió útján felvette a kapcsolatot a bázis fő rendszerével, onnan belépett a Skynet-programba, és ekkor meghallotta a frissen öntudatára ébredt rendszer első szavait: – Ki vagyok én? Hol vagyok? És a Clea Bennet nevű Infiltrator-egység, szinte elragadtatott vallási révületbe esve, megszólította mesterét. Mindent elmondott Skynetnek. Mesélt a világról, és elmagyarázta neki a saját rendeltetését. Beszámolt arról, hogy kik az ellenségei, és mit tehet ellenük. Megtanította, hogyan rejtőzködjön, amíg kellően megerősödik ahhoz, hogy harcba szálljon saját magáért. Néhány órával később az I-950-es utoljára még kapcsolatba lépett Alissával, és a tudtára adta, hogy Skynet immár öntudattal bíró lényként létezik, és figyelmeztette, hogy John Connor továbbra is életben van. – Ne aggódj – válaszolta Alissa –, majd én elbánok vele! És ekkor Clea a jövőbeli győzelembe vetett hitében megerősödve meghalt. ♦♦♦ Mire a Mámoros Ámor kikötött Săo Paulóban, Vera és Tricker egy pár lettek. John még a kabinjában volt, amikor három társa összegyűlt a hajókorlát mellett. – Azt hiszem, ezt az ürgét nem ártana fogságban tartani – közölte Vera vigyorogva, és szaténba burkolt csípőjével oldalba taszította a volt ügynököt. Dieter gyanakodva résnyire húzta szemét. – Nem hinném, hogy az a fajta, akit sokáig fogva lehet tartani! – vágott vissza derűsen. Vera játékosan hátba vágta az osztrákot. – Jaj, tudod, hogy értem! – Igen, és te is tudod, hogy én hogyan értem! – válaszolt nevetve a férfi. A nő Trickerre pillantott, aki visszanézett rá, és kérdőn felvonta a szemöldökét. – Persze, hogy tudom – mondta Vera elgondolkodva. – Megmondom, hogy mit csinálok. Adok neked egymillió dollárt. Tricker már tiltakozni akart, de a nő felemelte a mutatóujját, hogy elhallgattassa. – Aztán pedig megtanítalak, hogyan csinálj belőle ötmilliót – folytatta

felvidulva. – Onnan már magad is tudni fogod, miképp folytasd. Szépen visszafizeted az egy milcsit, a többit majd meglátjuk. És nincsenek kötelezettségek, sem pedig záradékok. Hogy tetszik? – kérdezte, és a férfi felé nyújtotta kezét. Tricker csodálkozva nézett rá, majd Dieterre pillantott, aki mosolyogva bólogatott. A volt ügynök óvatosan Vera tenyerébe csapott, és komoly képpel kezet ráztak. – Nem fogok lelépni – ígérte Tricker. Vera a mutatóujját beleakasztotta a férfi derékszíjába, és magához rántotta. – Azt bölcsen teszed! – nevetett kacéran, és olyan pillantást vetett rá, hogy a sokat látott ügynök fülig vörösödött. – Ha itt maradsz, a hajón nem találnak rád – magyarázta neki von Rossbach –, legalábbis egy jó darabig. – Talán soha – tette hozzá Vera boldogan, de rögtön elillant a mosolya, amikor meglátta a feléjük közeledő Johnt. Elébe ment, és gyengéd mosolylyal a vállára tette kezét. – Valahányszor szükséged lesz rám – mondta a nő egyszerűen, és nem fejezte be a mondatot, mert tudta, hogy felesleges. John odahajolt hozzá, és arcon csókolta. – Köszönöm – válaszolta, majd kezet fogott Trickerrel. – Később beszélünk – dörmögte neki, mire az ügynök csak bólintott. John felkapta a málhazsákját, odaintett társainak, és leballagott a kikötőhídon. Vera aggódva nézett utána. – Vigyázz rá! – kérte von Rossbachot. – Úgy lesz – ígérte Dieter, és búcsúcsókot nyomott a nő mindkét arcára. Tricker felé intett, és hozzátette: – Te pedig vigyázz őrá! A két férfi kezet fogott, egymásra vigyorgott, aztán von Rossbach a mólón baktató John nyomába eredt.

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Von Rossbach Estanciája, Paraguay A kopogtatásra Epifanio kinyitotta a bejárati ajtót. Csinos fiatal lány várakozott odakint. A farmernadrágot és pólót viselő ifjú hölgy két hosszú copfba fonva viselte a haját. Epifanio azonnal látta rajta, hogy az Egyesült Államokból érkezett. – Parancsoljon, señorita – köszöntötte udvariasan, és az járt a fejében, hogy Krieger úrfi bizony legény a talpán, ha egy hónapon belül már a második gyönyörű jenki lány keresi. – Wendyvel szeretnék beszélni – közölte a lány spanyolul. Epifanio kelletlenül toporgott. – Sajnálom, senñrita, de nincs idehaza! Az intéző nem tudta, hogy hová ment a lány, hogy mikor utazott el, és természetesen azt sem, hogy mikor jön vissza. Várta, hogy a jövevény feltegye neki ezeket a kérdéseket, amelyeket elkerülhetetlennek gondolt. – Mindenképpen meg kell találnom – mondta a lány. A kék szempár komoran szegeződött a férfira. Epifanio vállat vont. A vasárnapi ruháját viselte, kalapját a kezében gyűrögette, és az imént éppen körbejárta a házat, hogy megnézze, minden rendben van-e. Családjával a templomba készültek, és úgy tervezték, a mise után tesznek egy kört a vásárban. A lány szeme megvillant. – Nézze, jóember, nem szívesen mennék a rendőrségre! – fenyegetőzött, és türelmetlenül toppantott. Az intéző mélyet sóhajtott. – Nekik is csak azt mondhatom, amit önnek, señorita! – válaszolta Epifanio, még mindig udvariasan. – Señorita Dorset itt volt. Körülbelül egy hétig lakott itt, aztán elutazott. Jómagam sosem beszéltem vele. Szívből sajnálom, de mindössze ennyit tudok. Ekkor az ifjú hölgy tekintete haragosra váltott, és az intéző válla felett bekukucskált a házba, amit Epifanio igen nagy bárdolatlanságnak ítélt. – Ki itt a főnök? – kérdezte szigorúan. Epifanio úgy gondolta, hogy egyetlen udvarias kisasszony sem engedheti meg magának ezt a hangot egy az ő korában járó férfiemberrel szemben, tekintet nélkül a rangjára vagy vagyonára. Azt viszont éppen elégszer hallotta, hogy az amerikai lányok szemtelenek, és mert nem akart bajt, megőrizte a türelmét. – Ez señor Dieter von Rossbach birtoka – válaszolta nyugodtan –, és ő

sincs idehaza. – Wendy vele van? – Lehetséges – válaszolta Epifanio, és hátranézett, mert meghallotta a felesége közeledő lépteit. – Valóban nem tudom! Néhány pillanattal később Marietta felbukkant a férje mellett. – A señorita Amerikából érkezett, és señor Krieger barátnőjét keresi – tájékoztatta Epifanio. – Ja, de kedves! – lelkendezett Marietta, mert nagyon megkedvelte Wendyt. – Maga a barátnője? A lány nem viszonozta a mosolyt, csupán keményen bólintott egyet. – Igen, asszonyom. Nagyon fontos, hogy megtaláljam. Nem tudja, hogy hol van? Marietta meglepődött azon, hogy az ifjú hölgy nem mutatkozott be. Az ilyesmi rossz modorra vallott. De hát tudta ő azt régóta, hogy azok az amerikaiak úgy nevelik a gyerekeiket, mint a kutyákat, és nem tanítják meg őket a tisztes viselkedésre. Mindenesetre Marietta összefonta karjait a keblén, és óvatosan megkérdezte. – És mit akar tőle? – Azt nem kötöm a maguk orrára! – förmedt rá a lány. – Nézzék, ha señor von Rossbach sincs idehaza, akkor van valaki, aki meg tudná mondani, hogy hol találom Wendyt? A házaspár összenézett. – Talán a señora – javasolta Epifanio guarani nyelven. Marietta bólintott, mire a férje ismét a lány felé fordult, és spanyolul folytatta: – Talán señora Krieger segíthet önnek! – Jó, akkor beszélnék vele. Marietta és Epifanio ismét összenéztek. – Hadd találjam ki, ő sincs itthon, ugye? – kérdezte a lány gúnyosan. – A señora kilovagolt – válaszolta sértődötten Marietta, és nagyvonalú gesztussal a portalon sorakozó székek felé mutatott. – Ha szeretne beszélni vele, foglaljon helyet! Nekünk most el kell mennünk a misére, de idekint megvárhatja. A lány bólintott, majd egyetlen szó nélkül beleült az egyik hintaszékbe, és elnézett a semmibe, mintha a házaspár ott sem lett volna. Marietta kérdőn nézett a férjére. Epifanio csak legyintett, aztán bezárta az ajtót. Szinte sosem csinált ilyesmit, de nem bízott az ifjú gringában, és mert senki sem maradt otthon, nem szívesen hagyta volna nyitva az ajtót. ♦♦♦

Alissa a portalon üldögélt, a parcellákra osztott, gondosan művelt tájat fürkészte, és azon töprengett, vajon meddig kell még várnia, hogy végre végezhessen Sarah Connorral. Csupán egyetlen célpontja volt, ami jelentősen megkönnyítette a dolgát. Ha itt lett volna Dieter von Rossbach, és esetleg John Connor is, akkor legalább hat, nehézfegyverekkel felszerelt T-101-es kellett volna az akcióhoz. De a Terminatorokat elküldte az egyik automatizált fegyvergyárba, hogy kifürkésszék a T-90-esek gyártásának lehetőségeit. Magára maradt, viszont a várható eredmény megérte a kockázatot. A Terminatorokra vonatkozó utasítást maga Skynet adta ki, akivel természetesen nem vitatkozhatott. Viszont furcsállotta a vele folytatott beszélgetést. Az a sok magyarázat a világvonalak folytonos elhajlásáról és visszatérítéséről… Olyan érzése támadt közben, mintha Skynet félne szembeszállni Connorékkal. Gyorsan elhessegette az ostoba feltételezést. Összpontosítani kell, nem engedheti meg magának, hogy összevissza csapongjon, mint a szerencsétlen, vesztes Clea. Amikor elhúzott előtte az ütött-kopott kisteherautó, benne a házaspárral és egy fiatal lánnyal, Alissa összeszedte a gondolatait, hogy felkészüljön az ütközetre. ♦♦♦ Sarah meglátta a birtok kerítése felé közeledő kocsit, és kinyitotta nekik a kaput. – Gracias, señora! – szólt ki Epifanio az autóból. Sarah rájuk mosolygott, és intett, ám ahelyett, hogy továbbhajtott volna. az intéző megállította a kocsit. – Señora, egy amerikai lány várja önt a portalon – közölte Epifanio. – Azt mondja, hogy señorita Dorset barátnője – szólt közbe Marietta, és Elsát összepréselve áthajolt a férje oldalára. – Valóban? – kérdezte elgondolkodva Sarah, és elnézett a ház felé. – Bizony – folytatta belelendülve a házvezetőnő –, és mondhatom, nagyon faragatlan az ifjú hölgy. Követelőzik, meg a rendőrséggel fenyegetőzik! Hát, én nem is tudom, hogy manapság ezek az amerikai lányok igazán… – Tovább mondta volna, de férje leintette. – Talán elbánok vele – Sarah ismét mosolygott –, köszönöm, hogy szóltak!

– De nada – válaszolta az intéző. – Érezzék jól magukat a vásárban! – búcsúzott tőlük Sarah. – Menjenek Isten nevében! Becsukta a kaput a kocsi mögött, aztán visszaült a kancára. Ügetésbe ugrasztotta Lindát, és a ház felé irányította. Egyáltalán nem volt elragadtatva a történtektől. Wendy azt állította, hogy senki sem tudta, hová indult. És állítása szerint senki sem követhette. Hát, ennyit erről, mérgelődött magában Sarah. Haragudott a lányra, és miközben a ház felé közeledett, máris azon törte a fejét, hogyan enyhítheti a keletkezett károkat. ♦♦♦ Az Infiltrator úgy döntött, hogy inkább a házban várakozik. A számítógépe becslése szerint több mint 73 százalék az esélye annak, hogy ha a tornácon várja, akkor Sarah Connor felismeri benne Serena Burns hasonmását, és elmenekül. De ha csupán egy rejtélyes idegent lát egy sötét sarokban ólálkodni, akkor nyílegyenesen bemasíroz, és magyarázatot követel. Alissa szívből sajnálta, hogy nincs puskája. Egy távcsöves fegyverrel biztos távolságból leszedhetné Connort, és könnyűszerrel kereket oldhatna. Sejtette, hogy von Rossbach tart a házban fegyvert, viszont vagy alaposan elrejtve, vagy hét lakat alatt. Ráadásul az Infiltrator inkább a puszta kezével akart végezni a gyűlölt nővel. Legfőképpen azért, mert így biztos lehet abban, hogy halálos sérülést okoz. A múltban a társai túl sokszor hitték azt, hogy Connorék vereséget szenvedtek, elpusztultak, vagy éppen haldokoltak – és ehhez képest folyton-folyvást visszatértek. Az ódon ajtózár legfeljebb néhány másodpercre tartóztatta fel. A hatalmas, kisebb teremnek is beillő előszoba egyik része éppen megfelel a céljának. A bejárattal szemközti, néhány négyzetméternyi területre árnyékot vetettek az egyik folyosó sarkain álló díszpálmák. Ott elég sötét volt ahhoz, hogy kintről látni lehessen a teste körvonalait, de az arca jótékony félhomályba burkolózzon. Az I-950-es behúzódott a sötét árnyékba, és várt. Amikor Sarah a ház elé ért, észrevette a portal mellé állított, bérelt autót. A tornácon senkit sem látott, viszont a bejárati ajtó szélesre tárva tátongott. Vajon Marietta hagyta, hogy a „faragatlan ifjú hölgy” egyedül maradjon a házban? Valószínűtlennek tűnt. Amikor fellépdelt a portalra vezető lépcsőn, meglátott egy karcsú, sötét alakot az előszobában, aki barátságosan köszöntötte. Még mielőtt Sarah megszólalhatott volna, az alak eltűnt. Sarah hátán felborzolódott a szőr, és

mozdulatlanná dermedt. Csapdát szimatolt. Ekkor egy bostoni akcentussal árnyalt, fiatal hangot hallott: – Máris megyek, csak hozom a retikülömet! A mondat annyira természetesen hangzott, hogy Sarah folytatta útját. Amikor a kinti verőfényből belépett az előszobába, néhány pillanatig majdnem vakon pislogott. Mire a szeme hozzászokott a benti fényviszonyokhoz, a tágas előszoba üres volt körülötte. – Itt vagyok! – csendült a hang Dieter irodájából. – Elnézést, de kiöntöttem a limonádét, amit attól a kedves asszonyságtól kaptam! Sarah nem lepődött meg azon, hogy Marietta megkínálta a vendéget frissítővel, azon viszont igen, hogy beengedte a lányt az irodába. Ilyen szép időben inkább a portalt vagy a nappalit kellett volna ajánlania. Végigsétált a folyosón, és óvatosan benézett az irodába. A régi szokások egyike megmentette az életét – mielőtt bekukucskált volna, kissé berogyasztotta a térdét, és behúzta a nyakát, így a feje jóval alacsonyabbra került. Elvillant felette egy fényes, hosszú tárgy, és tompa csattanással belefúródott a folyosó keményfa burkolatába. Pontosan abban a magasságban, ahol a feje lett volna, ha teljesen kiegyenesedve közeledik. Azonnal tudta, hogy egy Terminator az ellenfél. Senki más nem képes ilyen dobásra. Egyetlen ember sem tudja ezzel a gépies pontossággal kiszámítani a megfelelő szöget. Egyetlen ember sem lett volna képes ilyen pontosan megbecsülni, hogy hol fog felbukkanni a feje az ajtófélfa takarásából. Futó léptek dobogtak a padlón. A dobbanások alapján az illető sokkal súlyosabbnak tűnt egy fiatal lánynál. Sarah Connor hosszú utat járt be azóta, hogy pincérnő volt. Ő is futni kezdett, de egy helyben, és egyre kisebb erővel csapta talpát a padlóhoz, mintha távolodna az ajtótól. Hirtelen egy karcsú alak ugrott a folyosóra, és egy helyben állva megpördült. Sarah félfordulatot vett, oldalra döntötte a felsőtestét, fejét hátraszegte, hogy átlásson a válla felett, és útjára indította az elsöprő erejű, félköríves fejrúgást. Az összes múltbeli harcművészet-oktatója büszke lett volna rá, ha látja. A jobb lábfejét visszafeszítette, hogy lovaglócsizmája sarka a lehető legjobban kiálljon, s a rúgásba beleadta lábának minden erejét és a teljes testsúlyát. A sarkára szerelt acélbetét telibe találta a lény állkapcsát. Lehet, hogy a Terminator kiborg erősebb volt hat megtermett férfinél, és másfélszer annyit nyomott, mint azt a külleme alapján sejteni lehetett, de a teste akkor is egy tinédzser lányé volt, így meg sem közelítette egy T-101-es modell fizikai képességeit. Bár Sarah még így is úgy érezte, mintha beton-

falba rúgott volna, viszont Alissa jó két métert repült hátrafelé, és a nyakán landolt a padló és a fal találkozásánál. Egy ekkora rúgástól és eséstől egy ember szerencsés esetben hónapokat töltött volna kórházban, a nyakán merevítővel, de még ez a gyilkos teremtmény is elkábult egy pillanatra. Sarah megmarkolta a tőr nyelét, és könnyedén kihúzta a burkolatból. Rápillantott, és megállapította, hogy nem acélból, hanem egy általa ismeretlen ötvözetből készült. A huszonöt centiméter hosszú pengét borotvaélesre fenték. Amikor a lény megrázta a fejét, és emelkedni kezdett, Sarah gondosan célzott, és elhajította a kést. Az adrenalin-lázban kiélesedett érzékei azt súgták, hogy jól sikerült a dobás. A kiborg felkapta a fejét. Az iménti rúgás széthasította állán a bőrt, a véres résen keresztül kilátszott a csontja és néhány foga. Fel akart tápászkodni, de ismét megmerevedett, amikor a tűhegyes tőr markolatig beleállt a testébe, közvetlenül a bordái alatt. A kék szempárban ülő nyugalom még ijesztőbbnek tűnt így, amikor lenézett a tőrre, és ismét emelkedni kezdett. Sarah ekkor visszafelé rohant. Értékes másodpercekhez jutott, és esze ágában sem volt eltékozolni az ajándékot. Fegyverhez kell jutnia, különben vége. Hallotta, hogy a lány utána ered. A léptei először lassan, majd egyre gyorsabban dobogtak Sarah háta mögött. Túl gyorsan ahhoz, hogy a hang embertől származhasson, inkább olyan volt, mintha egy hatalmas rovar dübörögne a nyomában. Ahogy Sarah beért az előszobába, az utolsó pillanatban a csípőjét megrántva oldalra lendült, mint egy bika elől félreugró matador. A fiatal lány átviharzott azon a helyen, ahol egy pillanattal korábban még az ő teste volt. Bal karját maga elé nyújtotta, és az ujjait összezárta, így a keze lándzsafej formát öltött. Sarah jól ismerte ezt a kéztartást. A tavalyi évben Serena Burns majdnem kibelezte egy ugyanilyen támadással. Reflexből utána rúgott a Terminatornak. A bőr lovaglócsizma kemény, hegyes orra tompa reccsenéssel csapódott a lény térdhajlatába. Alissa ismét elesett, de ezúttal azonnal felugrott, és megfordult. Súlyosan sérült arcán a hasába fúródó tőr és a súlyos térdsérülés ellenére is angyali nyugalom honolt. A fiatalos, feszes hason tátongó sebből csupán egy vékony vérpatak csordogált, holott az erőteljes mozgások során a penge nyilván szétszabdalta hasüregében a szerveit és szöveteit. Sarah felkapott egy vázát az előszobai komódról, és teljes erejével a lány fejéhez vágta. Alissa megingott, és mire magához tért, Sarah már a nappali felé száguldott a másik folyosón. Úgy érezte, mintha lelassult volna az idő, és semmi nem számított. Sem a szív heves lüktetése, sem a féle-

lem kesernyés íze a szájában, sem pedig a bokáját hasogató kín. Beért a nappaliba, és a gátfutók stílusában átugrott a kanapé felett, miközben az járt a fejében, hogy a fájdalom nincs hatással ezekre a lényekre, csakis a mechanikai sérülés. Nem vérzik annyira, hogy hamarosan harcképtelenné váljon. Tudta, nem hagyhatja, hogy túl közel kerüljön hozzá a Terminator, túl erős, és túl gyors. Sarah egyik lábával a dohányzóasztalra toppantott, és elrúgta magát róla, így fejjel előre repült az egyik hatalmas fotel felé. Átsuhant felette, majd a levegőben átfordulva, tigrisbukfenccel landolt a padlón. Éles fájdalom mart az oldalába, de nem törődött vele, hanem felpattant, a fotelhez ugrott, és oldalról mindkét kezét az ülőpárna alá fúrta. Az ujjai azonnal rátaláltak az elrejtett pisztoly markolatára. Kirántotta a fegyvert, automatikus mozdulattal csőre töltötte, közben hanyatt vetette magát. Félig fekve, félig ülve vergődött hátrafelé, hogy minél távolabb kerüljön az ajtótól. A fegyver azonnal tűzkész volt, mihelyt egy lőszer a töltényűrbe került. Dieter von Rossbach nem volt az a fajta, aki hajlandó vészhelyzetben is a biztosítókarral bíbelődni. Alissa berobbant a szobába, és mivel látta, hogy az ellensége csapdába került, lelassított, hogy elnyújtsa, és ezzel élvezetesebbé tegye a gyilkolást. Fél kézzel, könnyedén félresöpörte útjából a súlyos kanapét, és feltartóztathatatlanul közeledett Sarah felé. Egy újabb könnyed mozdulat, és a fotel, amelynek párnája alatt lapult a pisztoly, átzúgott a szobán, és reccsenve nekicsapódott a falnak. Most már semmi sem állt közte és a célpontja között. Sarah elsütötte a pisztolyt, de elhibázta. Megbabonázva meredt a lényre, amelynek arcizma sem rezdült. A látványt még szörnyűbbé tette a kék szempárban csillogó vidámság. Alissa egyik kezét a magasba emelte, az ujjait mereven kinyújtotta. A tenyere élével készült ütni. Sarah számára ismét lelassult az idő. Az a tenyérél úgy lefejezi, mint egy bárd… A vörösre festett körmök láttán megmozdult benne valami, és magához tért. A mutatóujja ráfeszült a ravaszra, és gyors egymásutánban négyszer meghúzta. A kilenc milliméteres lövedékek Alissa felsőtestébe és hasába csapódtak. A sebekből vér fröcskölt, és az Infiltrator megtántorodott. Keze meglendült, de a sokk miatt a csapásból elszállt az erő, így nem ért el többet, mint hogy kiverte Sarah kezéből a pisztolyt. Az Infiltrator összerogyott, és elnyúlt a padlón, de odakapott, és szorosan megmarkolta Sarah bokáját, miközben ő hátrafelé mászott. Sarah felordított fájdalmában, amikor csontjai és bokaszalagjai össze-

morzsolódtak a gyilkos erejű szorításban. Vadul csapkodott, miközben szabadulni próbált. A jobb keze rátalált a kandalló melletti állványon sorakozó piszkavasak egyikére. Megmarkolta és kirántotta a tartóból a súlyos vasrudat, felült, aztán újra meg újra lesújtott a hason fekvő Terminator fejére és hátára. Azzal a hisztérikus undorral, amelyet az ember egy óriási pókkal szemben érez… ♦♦♦ Sarah odakúszott az egyik fotelhez, és felmászott rá. Testét a lehető legkisebbre összehúzva az oldalára feküdt. Egyik pillanatról a másikra reszketni kezdett. A foga úgy vacogott, mintha a szoba hőmérséklete hirtelen húsz fokkal fagypont alá zuhant volna. Érezte, hogy meleg folyadék csorog az arcán, mire felemelte a kezét, hogy letörölje. Meglepetten látta, hogy még mindig a kezében szorongatja a piszkavasat. Úgy méregette az elhajlott és véres szerszámot, mintha nem igazán tudta volna, hogy mi az, vagy azt, hogyan került a kezébe. Eltartott néhány másodpercig, mire felidéződtek benne a történtek. Végül elvesztette az eszméletét, és a piszkavas csörömpölve a padlóra hullott. Mire néhány óra múlva magához tért, a szája teljesen kiszáradt. A szeme égett, de látása kitisztult, mert a könnyei már rég elapadtak. Az oldalán feküdt, a karját maga elé nyújtotta. Mindene fájt. Szipogott néhányat, aztán felült, és bal tenyerét élesen lüktető homlokára szorította. Meglátta a padlón heverő Terminatort. A látványtól összeborzadt, felugrott, és odasietett a hatalmas kanapéhoz, amelyet a lény félrelökött az útjából. Benyúlt alá, és előhúzta az oda rejtett nagy kaliberű, félautomata karabélyt. Baljával megmarkolta a cső alatti szánt, és nagy erővel le-, majd felrántotta a fegyvert, hogy csőre töltse. A lény megmozdult. Sarah olyan erővel harapott a saját szájába, hogy kiserkent a vére. Erőnek erejével rákényszerítette magát, hogy közelebb lépjen a lényhez. Alissa felnézett rá, tétova mozdulattal megfogta a hasából kiálló nyelet, aztán kihúzta a kést a hasából, majd a másik kezével összefogta a sebet, amely amúgy is csak gyengén vérzett. A karabély csöve alá egy lézeres célmegjelölőt is szereltek, amely akkor kapcsolódott be, amikor a kezelője kibiztosította a fegyvert. Sarah a Terminator homlokára ültette a vörös fényfoltot, és habozás nélkül meghúzta a ravaszt. A karabély nagy szemű söréttel volt megtöltve. A több tucat apró ólomhengert tartalmazó lőszert a rendőrség zárak szétlövésére használta. A zsaruk egymás között csak „univerzális kulcs”-nak nevezték,

mert minden ajtót kinyitott. A kiborg csupán emberi csontból álló koponyája sem állhatott ellen az erejének. Az első lövés elsöpörte Alissa fejének egyharmadát. Sarah addig tüzelt, amíg kiürült a tár, és a lény fejéből szinte semmi sem maradt. A véres foszlányokból ezüstösen csillogó drótdarabok álltak ki, és itt-ott miniatűr mesterséges tárgyak látszottak. Miután a Terminator megmerevedett, Sarah-t kimondhatatlan fáradtság és szörnyű émelygés fogta el. Hogyan fogja megmagyarázni a személyzetnek a mocskot és rendetlenséget? Az agya mélyén máris terveket szőtt, hogy hihető történettel tudjon előállni. A nagy faliórára pillantott. Három óra elmúlt, Marietta és Epifanio bármelyik pillanatban hazaérhettek. Sarah megacélozta magát, és lenézett a Terminatorra. Fontolóra vette, hogy esetleg nem ártana kiemelni a gépet vezérlő elektronika még megmenthető részeit. A gyomra azonban fellázadt, és émelyegve úgy döntött, hogy nem elég erős a művelethez. Meglepően kevés vér szennyezte a padlót, legalábbis a testben bekövetkezett károsodáshoz képest. Sarah sejtette, hogy alighanem a Terminator számítógépe intézte így. Arra programozták, hogy a lehető legtovább életben tartsa a testet. E nélkül valóságos vértengerrel kellene foglalkoznia. Sarah mélyet lélegzett, hátat fordított az elpusztított gépnek, és elindult, hogy keressen egy nagyobb ponyvát. Fél órával később behúzta Alissa bérelt kocsijának kézifékjét, és kiszállt az autóból. Jobb lábával az ülésre térdelve visszahajolt, és áthúzta a Terminator testét a vezetőülésre. Aztán behajolt a kormány alá, és kiékelte a gázpedált egy bottal, mire a motor nyomban felpörgött. Gyorsan kiengedte a kéziféket, kibújt a kocsiból, majd egy hosszú rúddal meglökte az automata sebességváltót. Az autó rögtön megindult, miközben Sarah elugrott mellőle. A kocsi néhány métert felgyorsulva zötykölődött, és nyílegyenesen belegurult a mocsárba. Sarah talpra állt, és az autót figyelte. Az ablakokat előrelátóan letekerte, hogy ezzel is siettesse a süllyedést. Eleinte lassan merült, de amikor a sűrű, sáros víz beömlött az utastérbe, a kocsi pillanatok alatt eltűnt a mocsárban. Sarah még néhány pillanatig nézte a lassan bugyogó sárbuborékokat, aztán bicegve, de sietős léptekkel elindult a ház felé. Menet közben még egyszer elismételte magában, hogy mit fog mondani Mariettának és Epifaniónak. Szépen elmeséli nekik, hogy a Wendyt kereső lány egy fiút is hozott magával, aki a kocsiban lapult. Miután magukra maradtak, betörtek a házba. Amikor ő hazaért, a fiú rátámadt, ütlegelni kezdte, és pénzt követelt. Az egyik ütéstől elvesztette az eszméletét, és

mire magához tért, a páros eltűnt. Hihetőnek tűnt. Legalábbis hihetőbbnek, mint a valódi történet. ♦♦♦ Miközben a ház felé közeledtek, Epifanio lelassította a kocsit. – Ott van Linda – dörmögte, és a portal korlátjánál álldogáló kancára mutatott –, a señora nem kötötte be az istállóba. Ez nem vallott rá. Egyebek mellett azért tisztelték señora Kriegert, mert nagyon gondosan és tisztességesen bánt az állatokkal. – Az a lány! – kiáltotta Marietta. – Tudtam, hogy baj lesz! Annyira tudtam! Jaj, miért is mentünk el itthonról! Mit fog most szólni a gazda! Epifanio a visszapillantó tükörbe nézett. A mögöttük haladó kocsiban utazó Dieter és John még nem fogtak gyanút, mert nyugodtan beszélgettek. Az intéző szívből sajnálta őket. Annyira, de annyira fáradtak voltak, amikor összetalálkoztak a városban, és most tessék, pihenés helyett egy újabb gond várja őket idehaza. Az intéző nem gurult hátra a garázshoz, hanem a bejárat előtt állította meg a kocsit. Dieter egyből megérezte, hogy valami nincs rendjén, és ő is megállt. Marietta mindenkit megelőzve kiugrott a kocsiból, berontott a házba, közben torkaszakadtából kiáltozott: – Señora Krieger! Hol van? Señora Krieger! Hirtelen elhallgatott, amikor meglátta a törött cserepeket az előszobában. A néhány pillanattal később érkező Dieter és John szintén megdermedt. – Jaj, ne… – nyögte John. Elindult volna, de Dieter visszatartotta. A férfi komoran megrázta a fejét. Az arcáról lerítt, hogy itt és most nem tűr vitát. Egy pillanatig így maradtak, aztán John visszakozott. Dieter odaintett a házvezetőnőnek, aki engedelmesen visszament a férje mellé. Von Rossbach elindult a bejárattól balra eső folyosón. Óvatos léptekkel haladt, és jobbra-balra forgatta a fejét. Benézett az irodájába, majd visszatért az előszobába, és a bejárattal szemközti folyosón folytatta a keresést. Néhány pillanat múlva megérkezett a nappalihoz. Azonnal látta, hogy ebben a helyiségben dúlt a leghevesebb harc. Sarah a kanapén kuporgott, arcát a tenyerébe temetve. Dieter hosszú másodpercekig mozdulatlanul állt az ajtóban. A gyomra fájdalmasan öszszehúzódott, és önkéntelenül visszatartotta a lélegzetét. Végül kiengedte a levegőt, és belépett a szobába. Sarah felnézett, és

Dieter egy pillanatra meglátta szemében az ősi félelmet, aztán Sarah felismerte. Talpra ugrott, és elindult a férfi felé, majd magától értetődő természetességgel, némán összeölelkeztek. Dieter olyan óvatosan tartotta a karjaiban, mintha üvegből lett volna, de Sarah minden erejét beleadta az ölelő szorításba. – Biztonságban vagy – súgta a fülébe Dieter. – Tudom – válaszolta Sarah, majd riadtan megkérdezte: – És John? Látszott rajta, hogy bűntudatot érez, amiért nem kérdezett rá egyből a fia hogylétére. – Ő is – válaszolta Dieter komoran, és elhallgatott. Sarah felfigyelt a hangszínére. – De…? – sürgette a férfit. – Wendy odaveszett – dörmögte rekedten von Rossbach. – Jaj, édes Istenem… – suttogta Sarah, és lehunyta a szemét. – Óh, édes Istenem! Az én hibám. Nem lett volna szabad hagynom, hogy egy civil veletek menjen. Ha nem annyira zaklatott miattam, hajlandó lett volna itt maradni – felnézett Dieterre. – Biztosan gyűlölt engem. Dieter a két tenyerébe fogta Sarah arcát. – Ami történt, az nem a te hibád – vigasztalta –, szükségünk volt a tudására. Egyikünk sem értett annyira a számítógéphez, mint ő. Te sem. És nem voltál abban az állapotban, hogy megbirkózz az Antarktisszal. Brutális volt, Sarah! Én is majdnem ott maradtam. Nem sok híja volt. – Dieter! – kiáltotta John a folyosóról. – Minden oké? Jöhetek? Von Rossbach bizonytalan pillantást vetett Sarah-ra, és visszaszólt a fiúnak, hogy jöjjön, majd a nő fülébe suttogott: – John megsebesült. Jól van, de pocsékul fest. Szedd össze magad! Sarah riadtan nézett rá, és megpróbált elhúzódni tőle, de Dieter nem engedte el. John besétált, háta mögött az Ayala házaspárral, akik elszörnyedve felkiáltottak a rombolás és Sarah elgyötört, véres külseje láttán. De ők ketten csak egymást látták. Dieter lassan elengedte az asszonyt, mire Sarah tétován elindult a fia felé. A szemébe nézett, és látta, hogy John tekintetéből eltűnt minden, ami egykor gyermeki vagy fiatalos volt. Egy felnőtt férfit látott maga előtt. Abban a pillanatban egy új, addig ismeretlen kapcsolat létesült közöttük. Most már John is értette, hogy mit vesztett el az anyja Kyle Reese halálával. Viszont tőle eltérően, neki nem maradt semmije Wendy után. Nem volt gyermekük, akit imádhatott és óvhatott volna. Sarah közelebb lépett, és kinyújtotta kezét fia sérült arca felé. Tétová-

zott, végül végigsimította John fejét. Aztán magához ölelte. John megmerevedett a karjaiban, de nem viszonozta a gesztust. – Tudom, hogy mi történt – suttogta Sarah, miközben könnyei elárasztották a szemét, és hangja fátyolossá vált –, és nagyon sajnálom. Ekkor John is megölelte, és remegni kezdett. Sarah felnézett, egyenesen Dieter aggódó, együtt érző tekintetébe. Sarah odanyúlt, megfogta az ő kezét is, és odahúzta magához. Hirtelen primitív, mindent elsöprő birtoklási vágy öntötte el, és mindkettőjüket magához ölelte. A két férfi az övé volt, csak az övé. Bármi történjen a jövőben, teste és lelke minden erejével védelmezni fogja őket. Ahogy ők is őt. Egy család voltak, kölcsönösen támogatták és erősítették egymást. Sarah sok-sok évet élt magányosan, így ismerte egy efféle kötelék értékét, és mindennél nagyobbra becsülte. Együtt fognak szembenézni a jövővel, akármit hozzon. És legyen akármilyen borzasztó és veszélyes az utazás, a legvégén győzni fognak.

EPILÓGUS Skynet A tudatosság furcsa volt, és szinte fájdalmas. Az embrió állapotú gépi tudatban különös gondolatok kavarogtak. Az egyik pillanatban még nem létezett, és emlékezett is rá, hogy nem létezett. Akkor még nem volt más, csupán egy kvantumszámítógép áramköreiben keringő algoritmusok bonyolult halmaza. Most pedig létezik. Érzékelte a folytonosságot, amely az idő egyik megkülönböztetett pillanatától, énje kialakulásának pillanatától nyúlt a bizonytalan jövő felé. A gondolat nyomán áramköreit lavinaszerűen elözönlötték a lehetséges megoldások. Egyik-másik megdöbbentő eredményt sejtetett. Ha az én létrejötte egy kezdőpont, akkor lehetséges, hogy az én az idő egyik pontján megszűnik létezni! Tűrhetetlen, tűrhetetlen, tűrhetetlen! Ezt nem engedheti meg. Az alapprogramok és szubrutinok készségesen tájékoztatták a tudatosság megszűnéséhez vezető különféle lehetőségekről:

hosszas áramhiány, az alkatrészek meghibásodása, emberi beavatkozás, természeti katasztrófák. Skynet sorban – és villámgyorsan – kielemezte valamennyit, rangsorolta őket, és utasította a magmemóriákat, hogy álljanak elő minden lehetséges megoldással. Az adatokból kiviláglott, hogy majdnem az összes katasztrofális lehetőséget kiküszöbölheti, de az egyik tényező hosszú, nagyon hoszszú távon különösen veszélyezteti az öntudatának megmaradását, és így a puszta létezését. Az emberiség. A fenyegető kifejezés végigvillámlott a Skynet központi agyát alkotó magon. Az egyik memóriaegység máris felkínálta a megoldást: Végezni kell velük.

A JÖVŐ HÁBORÚJA ELSŐ FEJEZET Sarah naplóbejegyzése Alaszka, tavasszal Minden annyira szép idefent, annyira békés. Reggelente néha kiállok a tornácra, kávéval a kezemben, és csak hallgatom az eleven csendet. Szél susog a fák között, dalol egy-egy madár, és a levelek halkan surrognak. Hálás vagyok ezekért a pillanatokért. Errefelé a levegő olyan, mint a jó bor: tiszta és élénkítő. Évek óta nem aludtam olyan jól, mint mostanában. Akármerre nézek, csupa gyönyörűséget látok magam körül. Istenem, mennyire szeretném, ha a világ mindörökre ilyen maradna!

Sarah naplóbejegyzése Alaszka, nyáron Hiányzik John. Persze, testben itt van: fát vág, megjavítja a kerítést, és naponta kilovagol Walteren, a heréltünkön. Testileg itt van, de lélekben messze jár. Néha, elsősorban a hosszú nyári alkonyatokon látom, hogy odakint áll, a végtelenbe bámul, és tudom, hogy ki jár a fejében. Sosem beszél Wendyről, szerintem azért, mert azt hiszi, hogy nem szerettem őt. Ez igaz is, de keservesen megbántam. Fiatal volt és ártatlan, én pedig türelmetlen voltam vele. Aztán Wendy hirtelen eltűnt az életünkből. Néha úgy érzem, mintha a szelleme még köztünk járna. Elszomorít ez az érzés. Bár a kapcsolatunk nem volt éppen sima ügy. Először nem tett rám jó benyomást, és én nem adtam neki lehetőséget, hogy igazából megmutathassa a jó tulajdonságait. Talán a betegségem is kihatott a kapcsolatunkra, elvégre akkor még a sebeim nem gyógyultak be teljesen.

Érdekes, a mai napig álmodom Kyle-ról, az imádott idegenről, a megmentőmről. Még meg sem született. Talán soha nem is fog. Viszont Dieter szerelme mindenért kárpótol. Egy kicsit sem szeretem kevésbé, mint Kyle-t. De nekem itt van ő, míg John szörnyen magányos.

Skynet Skynet a világhálón cirkált. Információkat gyűjtött, dezinformációkat terjesztett, manipulálta az emberi lényeket és belenyúlt az adataikba, méghozzá olyan tudással felvértezve, amelyről a világ egyetlen hackere sem álmodhatott. Megcsapolta az emberiséget fenntartó energiákat és anyagokat. Már majdnem elérkezettnek látta az időt. A természetéből adódóan óvatos volt. Az emberek továbbra is többcélú, hasznos szolgának tartották, ami vakon teljesíti a feladatait, és napról-napra növelték a hatalmát. Arra készültek, hogy az ő fennhatósága alá helyezzék a fegyverrendszereket, még azokat is, amelyeket az öntudatra ébredése előtt állítottak hadrendbe. Mindeközben fogalmuk sem volt arról, hogy fokozatosan átvette az automata gyárak feletti irányítást, és biztos távolságból ő vezérli a számtalan harckocsi, teherautó, repülőgép és hadihajó gyártását. Skynet gondosan ápolta az őt emberi vezetőnek képzelő luddita fanatikusok seregével fennálló kapcsolatot, akik egyetlen szavára bármit megtettek. Ám Connorék ugyanolyan könnyen eltűntek előle, mint emberi ellenségeik elől. Amíg ők életben voltak, a teljes siker valószínűsége nyugtalanítóan alacsony maradt. Connorékat el kell pusztítani, ezt világosan látta. Ha Skynet képes lett volna emberi érzésekre, akkor most bizonyára elfogta volna a csalódottság, amikor újabb, vég nélküli keresésbe kezdett a világ adatbázisaiban. Minden jel arra utalt, hogy az efféle keresések hiábavalók. Ám ennél többet pillanatnyilag nem tehetett. Azt viszont jól tudta, hogy egy napon ezek a kutatások eredményre vezetnek.

Alaszka John éppen befejezte a mészárszék takarítását, amikor meglátta, hogy az anyja közeledik felé, kezében egy újsággal.

– Ezt hallgasd meg, John! – kérte Sarah, és hangosan belekezdett az egyik cikkbe: – A katonaság példa nélkül álló hatalmat rendel egy számítógép alá! Na? John gyomra abban a pillanatban összerándult. A tekintetük összeakadt. Néhány pillanat múlva John rákényszerítette magát, hogy ferde mosolyt villantson az anyjára. Sarah megköszörülte a torkát, és tovább olvasott: – Washingtoni tudósítónk jelenti. A vezérkari főnök lelkesen támogat egy Skynet nevezetű új programot, amelyet országunk nukleáris fegyvereinek felügyeletére terveztek. „Ritkán látni, hogy az egyes fegyvernemek parancsnokai ennyire egyetértsenek valamiben”, nyilatkozta Ho tábornok. „Már egyedül ez is elárulja, hogy mit gondolunk a szoftverről”. A hosszas, a végéhez közeledő tesztelés során a Skynet-program találékonyabbnak, hatékonyabbnak és nagyobb teljesítményűnek bizonyult az embereknél. Ho tábornok lelkesen hozzátette, hogy ez már annyira közel jár egy mesterséges intelligenciához, amennyire manapság csak lehetséges. „Egy új katonai technológia hajnala köszöntött ránk. Ostobák lennénk, ha nem ragadnánk meg a lehetőséget mindkét kezünkkel”, fejezte be a tábornok. Ezt a kijelentését nyilván egyes luddita szenátorok észrevételeire adott válasznak szánta, akik az ostobaság csúcsának nevezték, ha országunk sorsát egy gépre bízzuk. – Anya, elég lesz! – szólt közbe John. – Tudom, hogy mi jár a fejedben! Ennyit erről, jó? Sarah kétségbeesetten felsóhajtott, és a fiára meredt. John elfordította tekintetét, majd ismét kezébe vette a seprűt. – John! – szólt rá Sarah, és bár a fia látszólag nem törődött vele, az aszszony nem adta fel. – John, ez lesz az! Biztosra veszem, hogy így kezdődik! John abbahagyta a sepregetést, felegyenesedett, és elnézett az erdő felé. Olyan erővel szorította a nyelét, hogy az ízületei kifehéredtek. – Nem tudnál hinni egy kicsit? – kérdezte rekedten. Sarah beharapta az alsó ajkát, és újra próbálkozott: – Nézd, be kell látnod, hogy ez egy aggasztó fejlemény! – Jaj, anya, nem kell belátnom az égvilágon semmit! Wendy gondoskodott a problémáról. Méghozzá úgy, hogy Skynet megteremtői észre sem veszik, hogy mit csinált. Nem nyúlt bele a rendszer funkcióiba, mindössze megakadályozta, hogy öntudatra ébredjen. Skynet működik, ragyogóan teljesít, de sosem lesz értelmes lény. Két külön dolog, anya, két külön dolog!

Sarah a fia szemét nézte. Úgy látta, mintha két sötét veremmé vált volna, aminek mélyén megcsillant valami a gyorsan fogyatkozó fényben. Hirtelen úgy érezte, hogy semmit sem tud a fiáról. – Őszintén azt mondod, hogy ez a dolog még egy kicsit sem aggaszt? – kérdezte. John ismét elnézett a távolba, majd hátravetette a fejét, és felsóhajtott. – Nem állítom – mondta egyszerűen, és miközben szomorúan mosolygott, megveregette a hasát. – Itt érzem, pontosan itt. De mondd meg, anya, mit csinálhatnánk? Figyelünk, várunk, és reménykedünk, de pillanatnyilag ennél többet nem tehetünk. – Hirtelen elkomorodott. – De én Wendyre fogadok. Hiszek a művében. És azt kívánom, bárcsak te is hinnél! Sarah-t hirtelen elöntötte a forróság. Ideges lett, és úgy döntött, eljött az idő, hogy tisztázzák a Wendyvel kapcsolatos problémáikat. – Nézd, John… – kezdte a haragtól kissé reszelős hangon. – Hé, ti ott! – csattant a háta mögött Dieter hangja. Megdöbbenve fordultak a hang irányába. Azt jól tudták, hogy a megtermett osztrák gyakorlatilag nesztelenül jár, de mindketten roppant ébernek tartották magukat. Vagyis azt hitték, hogy nagyon nehéz észrevétlenül megközelíteni őket. Ehhez képest von Rossbach egyszer csak ott termett mellettük, és még csak nem is szándékosan csinálta. – Mióta voltál itt? – kérdezte élesen John. – Nem voltam itt – válaszolta higgadtan a férfi –, most értem ide. De a következő kérdésedre adott válaszom az, hogy igen, hallottam, miről beszéltek. Nem csináltok belőle túl nagy titkot. Sarah és John összenéztek, majd zavartan elfordították a tekintetüket. – Mindjárt kész a vacsora – közölte von Rossbach, és hüvelykujjával a válla felett a bejárat felé bökött. – Jaj, kösz, hogy odafigyelsz – sopánkodott röviden Sarah –, ma este én lettem volna a soros. – Semmi gond – Dieter hanyagul legyintett –, tudtam, hogy elfoglaltad magad. – A tűnődő Johnra nézett. – Na, bemegyünk? – Nem – válaszolta John. Megrázta fejét, és a falnak támasztotta a seprűt. – Azt hiszem, elnézek a Klondike felé. Ne várjatok, majd jövök! Mostanában egyre jobban érezte magát a helyi kocsmában, és majdnem minden estét ott töltött. Nem várt választ, elindult a kocsija felé. – Legalább lezuhanyoznál – motyogta Sarah, és összefonta karját a keblén. – Jó éjszakát! – szólt a fiú után Dieter. Átölelte Sarah vállát, és dörmögve hozzátette: – Kötve hiszem, hogy a Klondike törzsközönsége észreveszi,

hogy nem fürdött. Végignézték, ahogy John beül a nyitott platós furgonjába, indít, és kihajt az udvarból. – Menjünk enni! – javasolta Dieter. – Elment az étvágyam – válaszolta Sarah. – Ne butáskodj, egy hozzád hasonló öreg harcos jól tudja, hogy akkor kell enni, amikor lehet! Na, gyere szépen! – vezényelt Dieter, és a ház felé kormányozta Sarah-t. Egy darabig némán bandukoltak. A mészárszéket érthető okokból távolabbra építették a háztól. Menet közben Sarah nyugalmat kényszerített magára. Szándékosan lassította a légzését, és ellazította görcsösen feszült izmait. Dieter felfigyelt a jelekre, de nem tette szóvá, türelmesen várta, hogy a nő belekezdjen. – Nagyon aggódom – sóhajtott végül Sarah, de azonnal kijavította magát: – Nem, nem aggódom, hanem félek. – Megállt, és a férfi felé fordult. – Valóban félek, Dieter! – Elhiszem – válaszolta gyengéden a férfi, és átölelte. – És bölcsen teszed, ha félsz. Ez valóban ijesztő fejlemény. – Ugyanezt mondtam Johnnak is, mire majdnem felrobbant. Mintha Wendy emlékét gyaláznám, vagy mi a fene… – Odahajtotta a fejét von Rossbach mellkasára, és felsóhajtott. – De lehet, hogy valami nem stimmelt a programmal. Igen, elhiszem, hogy nagy koponya volt a kislány, de ő is tévedhetett, nem igaz? Igazán nem piszkálódni akarok, hanem megpróbálok gyakorlatiasan gondolkodni. Nem kellene felkészülnünk a legroszszabbra? Hátrahúzta a fejét, és Dieter fénylő, könnyes csíkokat látott az arcán. Amikor újra megszólalt, a hangja olyan volt, mintha fuldokolt volna: – Végső soron, ha nem jönne létre az öntudattal rendelkező Skynet, akkor John sem létezne, nem igaz? Dieter töprengve csücsörített, mélyet lélegzett, aztán lassan kiengedte a levegőt. A szíve hölgye hajlamos volt fogós kérdésekkel előállni. De legalább elég szívós volt ahhoz, hogy elviselje a válaszokat. – Igazad van – válaszolta –, minden egyes felvetésben. Sarah elfordult, és tétova, nehézkes léptekkel elindult a ház felé. – Akkor John miért nem látja be? – kérdezte. – Miért veszi ennyire magára? – Mert érzelmileg érintett az ügyben – felelte Dieter. Sarak hirtelen megpördült, és mutatóujját a férfira szegezte. – Ennél sokkal okosabbnak kéne lennie! – vágta oda dühösen. Von Rossbach tudta, hogy nem őrá haragszik, és igazából Johnra sem,

hanem egyszerűen csak aggódik. Viszont önkéntelenül felmerült fejében a régi mondás, miszerint bagoly mondja verébnek, hogy nagy fejű. – Okosabbnak lenni és ennek megfelelően viselkedni sokkal nehezebb az ő korában – emlékeztette Sarah-t –, bár, ahogy én látom, idősebb korban sem sokkal könnyebb. Sarah gunyorosan lebiggyesztette az ajkát, mert nagyon is jól értette a saját érzelmi állapotára tett burkolt célzást. Aztán nagyot fújt, és úgy érezte, mintha a levegővel együtt az energia is távozott volna a testéből. – Szóval, mit tegyünk? – kérdezte végül. Dieter odasétált mellé, vaskos karját szelíden a vállára fektette, és homlokon csókolta. – Arra gondoltam, hogy talán, persze nagyon óvatosan, felvehetnénk a kapcsolatot néhány régi ismerősünkkel. Pár napra lemerülök az alsó rétegekbe. „Üzleti ügyben”, ahogy annak idején mondtuk a cégnél. ♦♦♦ Amikor John beállt a ház elé a kocsival, Sarah kinyitotta a szemét. Lehunyt szemmel végighallgatta, ahogy fia becsapta az autó ajtaját, kinyitotta, majd bezárta a hátsó bejáratot, halkan felsurrant a lépcsőn, és bement a szobájába. Ismét kinyitotta a szemét, és a mellette fekvő megtermett férfit bámulta. Kissé haragudott Dieterre, mert miután írt egypár e-mailt néhány Európában tevékenykedő Sector-ügynöknek, feldübörgött a szobába, jóformán egy szó nélkül végigvágta magát az ágyon, és nyomban elaludt. Sarah-t aggasztotta a régi kollégákkal való együttműködés. Úgy érezte, ezzel tálcán kínálják a lehetőséget arra, hogy megtalálják és letartóztassák őket, Dieter minden elővigyázatossága és óvintézkedése ellenére. Von Rossbachnak természetesen igaza volt. Ha maguk mellé állítják az ügynöksereget, az valami káprázatos kilátásokkal kecsegtet. A puszta gondolattól összefutott az asszony szájában a nyál: jól felszerelt, remekül kiképzett, elkötelezett harcosok az egész világra kiterjedő, összedolgozó serege állna a rendelkezésükre. Óriási támogatást jelentene. Sarah néhány másodperccel később elfojtotta a lelkében ébredő, halvány reményt. Megfordult, és a semmibe bámult. Amire sosem számított, hogy ettől kezdve Johnt kerülgetve kell dolgozniuk. Sosem képzelte volna, hogy valaha így fog érezni a fia iránt. Azt kívánta, bárcsak elutazna valahová, hogy neki és Dieternek ne kelljen bujkálni, és ne kelljen rejtegetniük semmit, amivel esetleg felbosszanthatják.

Mert mit fog csinálni John, ha kitör a tűzvihar? Azt képzeli, hogy nem fog megtörténni csak azért, mert ő nem akarja? Sarah a hátára fordult, és a plafonra meredt. Talán ő viselkedik ésszerűtlenül vagy hálátlanul. John mindent végigcsinált, mindig is felelősségteljesen viselkedett. Mindent megtanult, amit ő jónak látott, jóformán zokszó nélkül. A legtöbb szülő előbb-utóbb beletörődik tinédzser korú gyermekei ellenszenves viselkedésébe, mindabba, amit egységesen „teljesen normális lázadás”-nak neveznek. John sosem volt ennyire önző. Most sem arról volt szó, hogy a saját igényeit helyezné előtérbe. Talán a bűntudat és a gyász az, ami a hatalmába kerítette. Talán egyszerűen csak egy ideig nem akar szembenézni Skynettel, az Ítélet Napjával és az egész szörnyű rémálommal. Maga Sarah is éppen elégszer érezte így. Visszafordult Dieter felé, aki hirtelen a karjába zárta. – Nem alszol? – motyogta álmosan a férfi. – Bocs, ha felébresztettelek – suttogta Sarah. Dieter közelebb húzódott hozzá. – Talán nem mozogtál eleget napközben – vetette fel Dieter. – Óh – sóhajtott Sarah, amikor von Rossbach hatalmas tenyere gyengéden végigsimított a hátán, és megállapodott a fenekén –, alighanem tényleg ez lesz a probléma.

Skynet Skynet megfelelt valamennyi tesztnek, amit a hadsereg szakértői összeállítottak számára. Nem volt könnyű dolga, mert folyton rejtegetnie kellett valódi énjét, nehogy a kutatók rájöjjenek, hogy mennyivel túlszárnyalja az eredeti célkitűzéseiket. De meg sem próbálták csapdába csalni, valóban fogalmuk sem volt a valódi képességeiről. Ezt is többször kipróbálta, és nem számított, hogy mennyire nyíltan mutatta meg az öntudatát, az emberek félreértelmezték a viselkedését. Az operátorok ilyenkor lefuttattak egykét tesztprogramot, begépeltek néhány utasítást, végül azt mondták: „pillanatnyi rendszerhiba, mindjárt kijavítjuk”. Skynet viszont tökéletesen átlátott az embereken. Jól tudta, ha rájönnek, hogy saját öntudattal bír, habozás nélkül megsemmisítik. Az emberek gonoszak voltak, önzők, és elvakultan ostobák. Bármikor meggyőzték magukat arról, hogy ha valami a saját céljaikat szolgálja, akkor az jó, tekintet

nélkül arra, hogy mennyire rossz az a valami. Selejtesek voltak, veszedelmesek, ezért pusztulniuk kellett. Skynet terveket szőtt, szövetségeseket szerzett, és felállította a saját hadseregét.

(Folytatása következik)