Sylvia Plath Az Üvegbura

SYLVIA PLATH AZ ÜVEGBURA REGÉNY EURÓPA EURÓPA ZSEBKÖNYVEK ZSEBKÖNYVE K EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1987 A FORDÍTÁS AZ ALÁBBI KIADÁS ALAPJÁN KÉSZÜLT: SYLVIA PLATH: THE BELL JAR FABER AND FABER LIMITED, LONDON, 1966 (FIRST PUBLISHED BY WILLIAM HEINEMANN LIMITED, LONDON, 1963) © SYLVIA PLATH 1963 HUNGARIAN TRANSLATION © TANDORI DEZSŐ, 1971

ELS FEJEZE FEJEZET T

Furcsa, fülledt nyár volt, azon a nyáron ültették villamosszékbe Rosenbergéket, és én nem tudtam, mit keresek New Yorkban. Nem bírom a kivégzést. Ha csak rágondolok, milyen is az, villanyszékben végezni, rosszul leszek tőle, márpedig az újságokban egyébről sem volt szó, mint erről – gülüszemű főcímek meredeztek felém minden utcasarkon, minden dohos, amerikaimogyorószagú földalatti-lejárónál. Semmi közöm az ügyhöz, mégis folyton az járt az eszemben, milyen lehet, amikor elevenen megég az ember, amikor az idegszálakon végigfut a tű. Ennél szörnyűségesebb nincs is a világon, gondoltam. Elég szörnyű volt már New York is. Az a kis hamis erdő-mező lehelte nyirkos frissesség, mely éjente valahogy beszivárgott, reggel kilencre mindig elpárolgott már, akár egy édes-szép álom utója. Szemkápráztató szürkén vibráltak a napban a gránitszakadékok mélyén húzódó forró utcák, izzó-tüzesen szikráztak az autótetők; száraz, hamuszerű porral lett tele szemem, torkom. Örökké csak Rosenbergékről hallottam, rádióban, szerkesztőségben, míg aztán nem is tudtam kiverni többé a fejemből a dolgot. Mint amikor először láttam hullát annak idején. Hetek múlva is folyton elő-előbukkant a halott feje –  vagy legalábbis ami megmaradt belőle – a reggeli sonkás tojás vagy Buddy Willard arca mögül; egyébként az ő lelkén szárad, hogy az az izé egyáltalán a szemem elé került, én pedig hamarosan úgy éreztem, mintha zsinegen magammal hurcolnám a hullafej et, mint valami fekete, orranincs, ecetszagú ballont. Tudtam, ezen a nyáron valami nincs rendben velem, mert örökösen csak Rosenbergékre kellett gondolnom, meg arra, micsoda ostobaság volt megvennem ezeket a kényelmetlen, drága ruhákat, hogy aztán csak lógjanak ott a szekrényben, mint egy csomó döglött hal; meg arra, hogy az a sok-sok kis siker, melyet a főiskolán nagy boldogan összehordtam, odakint a Madison sugárút sima márvány- és tükörüveg homlokzatai előtt sisteregve foszlik semmivé. Állítólag életem legszebb napjait éltem. Állítólag ezer meg ezer hozzám hasonló iskolás lány irigyelt engem Amerika-szerte, akik semmire nem vágytak volna úgy a világon, mint hogy ők is itt sétafikálhassanak nagy büszkén, ugyanilyen szupermodern hetes számú lakkcipőben, mint amilyet én vettem egyik ebédszünetemben Bloomingdale-nél, hozzáillő szupermodern fekete bőrövvel és táskával. És amikor megjelent

a fényképem a magazinban, ahol mind a tizenketten dolgoztunk – a képen martinit ittam épp, szűk, ezüstutánzatú kisestélyi-felsőrészben, melyből hatalmas, fehér tüllfelhő bodorodott elő, a helyszín egy olyan Csillagfény Terasz volt, társaságomban pár megnevezhetetlen fiatalember, mind csupa igazi amerikai csontozatú, egyenesen ez alkalomra bérelt vagy kölcsönzött díszpéldány –, szóval, aki ezt a képet csak úgy megpillantotta, nem gondolhatott egyebet, mint hogy most aztán valóban körülöttem forog a világ. Mi minden meg nem történhet ebben az országban, mondogatták. Itt egy lány, él tizenkilenc évig valami isten háta mögötti városban, olyan szegény, hogy még egy folyóiratot se tud megvenni, és akkor egyszer csak felveszik ösztöndíjjal a legjobb iskolába, rendre-sorra nyeri a díjakat, s végül úgy tartja kezében egész New Yorkot, Yorkot, akár autója aut ója kormányát. Csak hát én éppen hogy nem tartottam a kezemben semmit, még önmagamat sem. Szállodámból elbukdácsoltam a munkahelyemre, az estélyekre, az estélyekről vissza a szállodába, onnan megint munkába: akár egy kótyagos trolibusz. Bizonyára úgy illett volna, hogy én is repüljek a lelkes örömtől, mint a többi lány, de – valahogy nem voltam rá képes. Nagyon-nagyon csendesnek és üresnek éreztem magam, akár egy tornádó magja, ahogy csak sodródik kábultan a körülötte tomboló pokoli zűrzavar legközepén.  ———  Tizenketten voltunk a szállodában. Egy divatlap pályázatát nyertük meg valamennyien, cikkekkel és elbeszélésekkel, versekkel és divatreklámszövegekkel, a jutalom pedig az volt, hogy egy hónapra állást kaptunk New Yorkban, minden költség fedezve, azonkívül egy csomó belépőt és meghívót, baletthoz és divatbemutatókra, térítésmentesen látogathattunk egy híres, drága fodrászszalont, különféle személyiségekkel találkozhattunk , akik mind sikeres embernek számítottak olyasvalamiben, ami a mi szívünk dédelgetett álma, továbbá személyre szóló tanácsokban részesülhettünk: hogyan ápoljuk az arcbőrünket. Még ma is megvan az a sminkkészlet, melyet induláskor kaptam, egy kis összeállítás, barna szemhez és barna hajhoz: téglalap alakú dobozban barna színű pillafesték, apró kefével, tégely, épp akkora, hogy az ujja hegyével belenyúlhat az ember, benne kék szemámyaló, továbbá három ajakrúzs, pirostól rózsaszínig, mindez együtt egy aranyozott tartóban, tükörrel egyik felől. Őrzök ezenkívül egy fehér plasztik napszemüvegtokot is, melyre színes kagylókat, érmeket és zöld plasztik tengeri csillagot varrtak.

Tudtam, hogy ezekkel az ajándékokkal azért halmoznak el bennünket, mert afféle ingyenreklámot jelentünk a cégeknek, de azért mégsem tudtam cinikusan nézni a dolgot. Pokolian tetszett ez az ingyen-bőségszarusdi. Utána hosszú időre elraktam a holmikat, később azonban, amikor újra rendbe jöttem, megint előszedtem őket, és még mindig ott hányódnak mindenfelé a házban. A rúzsokat néhanapján használom is, múlt héten pedig leszedtem a szemüvegtokról a plasztik tengeri csillagot, hadd játsszon vele a kicsi. Szóval tizenketten voltunk a szállodában, ugyanazon az emeleten, ugyanazon a folyosón, egyágyas szobákban, sorban egymás mellett, és az egész a régi kollégiumi hálószobámra emlékeztetett. Nem volt ez igazi szálló – úgy értem, nem olyan, ahol férfiak, nők vegyesen laknak ugyanazon az emeleten. Ez a szálloda ugyanis – az „Amazon” – kizárólag női vendégeket fogadott; avarészt velem egykorú lányok laktak itt, gazdag családok gyermekei, ahol a szülők biztosak akartak lenni, hogy leányuk olyan helyen lakik, ahol nem tudnak a közelébe férkőzni mindenféle csalárd férfiak; ezek a lányok aztán olyan puccos titkárnőképző iskolába jártak, mint például a „Katy Gibbs”, ahol kalapban, harisnyában, kesztyűben kellett megjelenni az órákon, vagy ilyen „Katy Gibbs”- féle iskolákkal már maguk mögött titkámősködtek igazgatók vagy osztályvezetők mellett, lötyögtek bele a nagy New York-i világba, és várták, hogy egyszer csak elveszi őket valami fényes jövőjű pasas. Ezeket a lányokat mindig borzasztó unottnak láttam. Megfigyeltem őket a napozóteraszon; ásítoztak, a körmüket lakkozták, megpróbálták konzerválni a Bermudákon szerzett szép barnaságukat, s mondom, pokolian unatkoztak. Beszélgettem is egyikükkel. Unta a vitorlázást, unta a repülőutakat, unta a svájci sitúrát karácsonykor, és unta a brazil férfiakat. Az ilyen lányoktól nekem a gyomrom felfordul. Úgy irigylem őket, hogy az elmondhatatlan. Tizenkilenc éves létemre ez a New York-i út volt az első alkalom, hogy túljussak New England határain. Ez lett volna hát első Nagy Lehetőségem, de csak tehetetlenkedtem, minden átcsorgott az ujjaim között, mint a víz. Azt hiszem, komplexusaim egyikét Doreennek hívták. Soha eddig ilyen lánnyal nem találkoztam, mint Doreen. Doreen valamiféle gazdag déli lányiskoláról jött, vakító fehér színű volt a haja, ráadásul úgy állt, mint a habzó vattacukor; a szeme kék, akár két átlátszó achátgolyó, olyan kemény és csiszolt és jóformán széttörhetetlen; és a szája örökké vigyorgásra állt. Nem úgy értem, hogy afféle rút vigyorra, hanem valami titokzatos mosolyra, mintha jól mulatna magában, hogy körülötte az emberek mind meglehetősen

ostobácskák, s ő bizony tudna egy s más nevetségeset mondani róluk, ha éppen akarná. Doreen azonnal kiszúrt engem. Olyasmit éreztetett velem, hogy én sokkal, de sokkal ravaszabb vagyok a többieknél, meg aztán ő maga csakugyan olyan mulatságos tudott lenni. Értekezleteken mindig mellém ült az asztalnál, s amíg a körünkbe meghívott hírességek beszéltek, ő tréfás-gonoszkodó megjegyzéseket sugdosott a fülembe. Az iskola, ahol tanult, divatőrületeknek hódolt mindenáron, mesélte Doreen, úgyhogy például a lányok, ha ruhát varrattak, az anyagból mindig csináltattak huzatot a retiküljükhöz, így aztán akármit vettek föl, megvolt a hozzá való táskájuk. Az ilyen apróságok aztán valósággal elbűvöltek engem. Egy rafinált dekadenciában eltölthető, pompás élet képe bontakozott ki előttem, s vonzott, mint a mágnes. Egyetlenegy dolog volt, amit Doreen örökké kifogásolt bennem, nevezetesen: hogy annyira izgat, ha a feladataimmal nem tudok pontosan, határidőre végezni.  – Mit töröd magad annyira? annyi ra? – Doreen ott hevert ágyamon, ágya mon, barackvirágszínű selyem háziköntösben, és smirglis kis csiszolóval ápolgatta hosszú, nikotintól sárgult körmeit, mialatt én egy bestsellerszerzővel készítendő interjútervezetemet gépeltem. Hát ráadásul még ez is – mi, többiek, mind keményített pamut hálóinget hordtunk, tűzdelt háziköntöst, vagy legfeljebb frottírköpenyt, ami a strandra is ó, Doreen meg örökké ilyen bokáig érő nejloncsipkecsodát, amin félig át lehetett látni, hozzá hússzínű köntöst, ami valahogy elektromosan tapadt a testéhez. Egyébként különös, enyhén izzadságillata volt mindig, ami engem az édes páfrány kagylóforma leveleire emlékeztetett, ezeket szokták mósuszillatuk miatt letörni és ujj között szétdörzsölni.  – Hiszen tudod, az öreg JéCé J éCé oda se bagózik, akár holnap jön le a szöveged, akár hétfőn. – Doreen cigarettára gyújtott, és a füstöt az orrán át eregette, úgyhogy a szeme csak e fátylon át fény lett. – JéCé ronda, mint a bűn – folytatta Doreen hűvösen. – Fogadok, odahaza az a trotli férje eloltja mind az összes lámpát a házban, mielőtt hozzáér, nehogy elhányja magát bé nejétől. JéCé a főnöknőm volt, és szerettem, akármit mondott is róla Doreen. Nem hasonlított ezekhez a régimódi divatlaphölgyekhez, akik mind műszempillát viseltek, és annyi ékszert-bizsut, hogy az ember beleszédült. JéCének esze volt, ezért aztán nem sokat számított, hogy tényleg szalasztott-rondán járt örökké. Értett pár világnyelven, és ismerte mind a szakmabeli írók színe-javát.

Megpróbáltam elképzelni őt, szigorú vonalú hivatali öltözet és ebédekhez hordott „egyenkalap” nélkül, kövér férjével az ágyban, de sehogy se sikerült. Mindig borzasztó nehezemre esett, hogy valakit ágyban, édes kettesben képzeljek el. JéCé meg akart tanítani egy- s másra; ismerőseim közül kivétel nélkül minden idősebb hölgy meg akart tanítani egy- s másra, én azonban hirtelen elvesztettem a bizodalmámat, hogy egyáltalán valamire is megtaníthatnak. Ráborítottam hát az írógépre a fedelét és becsattintottam. Doreen mosolygott. – Az okos kislány. Valaki kopogott az ajtón.  – Ki az? – Még csak fel sem álltam.  – Én vagyok, Betsy. Jössz a fogadásra?  – Azt hiszem, megyek. – De az ajtóhoz azért nem mentem oda. A libegő-lobogó, szőke lófarkas Betsyt, aki mindig úgy mosolygott, mint Egy-Egész-Szigma-Khi-Kompánia-Szívszerelme, egyenesen Kansasból importálták. Emlékszem, egyszer elvittek kettőnket egy kékre borotvált állú televíziós producer irodájába, aki halszálkás öltönyben várt ránk kíváncsian: vajon van-e bennünk annyi, amiből ő kikutyulhat egy műsort, és akkor Betsy elkezdett a kansasi hím- meg nőnemű kukoricáról szónokolni. Úgy fellelkesült ezen a nyavalyás kukoricán, hogy még a producernek is a könnye potyogott nevettében, csak hát sajnos, semmit nem tudott felhasználni a dologból; pech, mint mondta. Később a szépségápolási rovat vezetője rávette Betsyt, nyírássá le a haját, és fotómodellt csinált belőle. Olykor-olykor még ma is találkozom a mosolyával, afféle „P. „P. Q. felesége is Wragge-melltartót visel” hirdetéseken. Betsy szüntelenül azon igyekezett, hogy bevonjon engem is a többi lánnyal való közös akciókba; mintha a lelkem próbálná megmenteni valamitől vagy micsoda. Doreent sosem hívta. Doreen Betsyt magunk közt Búboci Böskének titulálta.  – Jössz a mi taxinkkal? taxinkka l? – kérdezte Betsy az ajtón ajt ón keresztül. Doreen a fejét rázta.  – Kösz, Betsy – mondtam. – De már Doreennel megyek.  – Akkor jó. – Hallottam a folyosóról Betsy távolodó távolo dó lépteit.  – Addig maradunk csak, amíg amí g elegünk nincs az egészből – mondta Doreen, éjjeliszekrényem lámpájának talpán nyomva el cigarettáját-, aztán majd körülnézünk egy kicsit a városban. Ezek a fogadások, amiket itt rendeznek

nekünk, túlságosan is emlékeztetnek engem a régi tornatermi táncmulatságokra. Mi a fenének hívnak meg mindig yale-es pasikat? Teljesen hülyék! Buddy Willard is a Yale-en tanult, de most én is úgy gondoltam: az a baja, hogy teljesen hülye. Jó, jó, az osztályzatai mindig prímák, és volt az az ügye azzal a Gladys nevű szörnyűséges Cape Code-i pincémével, de a fantázia, az végképp hiányzott belőle. Doreennek bezzeg volt fantáziája. Akármit mondott, olyan volt, mintha egy titkos hang szólna, egyenesen a csontom velejéből. Színházidő volt, elakadtunk a csúcsforgalomban. Taxink beékelődött Betsyék és a mögöttünk jövő négy lány taxija közé, és semmi nem mozdult körös-körül. Doreen iszonyú jól nézett ki. Pánt nélküli cipzáras fehér csipkeholmit vett fel, a ruha szűk fűzőkölteményre feszült, és középen fantasztikusan elkarcsúsította, lent és fent viszont látványosan kidomborította a testét. Bőre bronzosan csillogott a púder alatt, és úgy illatozott, mint egy egész drogéria. Rajtam szűk fekete santung zsákruha volt; negyven dollárom bánta. Bevásárlórohamom emléke volt ez is, az ösztöndíjamból vettem, mikor megtudtam, hogy én is ott vagyok a New Yorkba utazó boldog nyertesek közt. A ruha olyan őrülten ki volt vágva, hogy semmiféle melltartót nem viselhettem alatta, ami persze nem nagy baj, mert vékony, fiús alakom volt, szinte semmi domborzat; egyébként is szerettem csaknem meztelennek érezni magam a forró nyári éjszakákon. A városban viszont lekopott a jó barna színem. Olyan sárga lettem, akár egy kínai. Máskor biztosan idegesített volna ez a ruha meg a hóka bőröm, Doreennel azonban elfelejtettem minden búm-bajom. Pokolian okosnak és fölényesnek éreztem magam. Amikor a kék sportinges, fekete farmeres, cowboycsizmás férfi elindult felénk a bár csíkos ponyvateteje alól, ahonnan addig a taxinkat figyelte, nem voltak illúzióim. Nagyon jól tudtam, Doreen miatt jön. Átkígyózott a várakozó autók közt, aztán lenyűgöző mozdulattal kocsink nyitott ablakára támaszkodva azt mondta:  – És ha szabad kérdeznem, miért ücsörög két ilyen csinos lány szálegyedül egy taxiban, egy ilyen kellemes estén? S mindezt hatalmas, széles, villogó-fehér fogpasztareklám-mosoly kíséretében.  – Fogadásra megyünk – böktem ki, mert Doreen hirtelen hirtel en elnémult, mint a sült hal, és nagy blazírtan babrált valamit táskája csipkehuzatán.

 – Már az első hallásra hallásr a unalmas – mondta a férfi. f érfi. – Miért ne tartanának t artanának inkább velem? Meginnánk valamit ott a bárban. Pár barátom is velem van éppen. Fejével a ponyvatető alatt lebzselő, hanyagul öltözött alakok felé bökött. Azok is követték őt tekintetükkel, s amikor pillantásuk találkozott, harsány nevetésben törtek ki. Ettől a nevetéstől már gyanút kellett volna fognom. Mély, sokat tudó röhögés volt; de a forgalom is mintha újra nekilendült volna, és tudtam, hogy ha most csak így ülök tovább, mereven, két másodperc múlva már bánni fogom, hogy a véletlennek ezt az ajándékát ellöktem magamtól, pedig így legalább egyszer valami mást is láthatnék New Yorkból, mint amit a magazinosok gondosan kiszűrtek a számunkra.  – Na, Doreen? – mondtam.  – Na, Doreen? – mondta a férfi, f érfi, és jött megint megi nt a nagy mosoly. Máig sem emlékszem, milyen is volt, mikor nem mosolygott éppen. De azt hiszem, örökké csak mosolygott. Ez a mosoly lehetett a természetes arckifejezése.  – Hát jó – Doreen az én kérdésemre kér désemre válaszolt. Kinyitottam Kinyit ottam az ajtót, és kiugrottunk a taxiból, épp amikor az újra nekilódult, s elindultunk a bár felé. Iszonyatos fékcsikorgás, tompa huppanás kíséretében.  – Hé, maguk! – Taxisofőrünk dühös-vörös arca megjelent a kocsi ablakában.  – Mit képzelnek, hol vannak? Olyan hirtelen fékezett, hogy a mögötte jövő taxi beleszaladt, és láttuk a négy lányt, ahogy rémülten kapálóznak, és a kocsi fenekéről tápászkodnak fel nagy keservesen. A férfi jót nevetett, otthagyott minket a járdán, ő maga visszament, s általános dudakoncert és szórványos káromkodások közepette a sofőr kezébe nyomott egy bankjegyet, aztán láttuk azt is, hogyan vonulnak el sorra a magazindíjas lányok, egyik taxi a másik után, akár egy kizárólag nyoszolyólányokból álló esküvői menet.  – Gyere, Frankie – szólt oda kísérőnk a csoportban ácsorgó ács orgó egyik barátjának; erre egy alacsony, nyiszlett kis tag vált ki a többiek közül, s indult el velünk a bárba. Ki nem állhattam soha az ilyen palikat. Jó százhetven megvagyok mezítláb, és ha kis emberek csapódnak mellém, mindig összehúzom magam, begörbítem a hátam, és féloldalra billentem a csípőm, hogy alacsonyabbnak látsszam, de közben esetlenül nyomoréknak érzem magam, mint akit a cirkuszban mutogatnak.

Egy pillanatig még kétségbeesetten bizakodtam, hátha nagyság szerint alakul majd a párosítás, s ez engem a cowboycsizmással hozott volna össze, aki leszólított minket, s jó egy-nyolcvan lehetett, ő azonban Doreent kalauzolta, rám többé ügyet se vetett. Megpróbáltam úgy tenni, mintha észre se venném Frankiet, aki persze le nem szállt volna rólam, és Doreen közvetlen közelében ültem le az asztalhoz. A bárban olyan sötét volt, hogy Doreenen kívül mást jóformán nem is láttam. Fehér hajával, a fehér ruhában olyan vakítóan fehér volt, mint a színezüst. Bizonyára visszatükrözte a bár neonfényeit. Én magam pedig úgy éreztem, mintha beleolvadnék a többi árny közé, akár egy soha életemben nem látott valakinek a negatívja.  – Tehát, Tehát, mit iszunk? – kérdezte a férfi újabb hatalmas h atalmas mosoly kíséretében. kíséret ében.  – Én, azt hiszem, egy Old-Fashionedet – mondta Doreen, felém fordulva. Ha italt kell rendelnem, mindig teljesen lebénulok. A whiskyt nem tudom megkülönböztetni a gintől, és még sose sikerült olyan italt kifognom, ami csakugyan ízlett volna. Buddy Willard meg a többi egyetemista ismerősöm általában sóher volt ahhoz, hogy rövidet rendelhessen, vagy egész egyszerűen – tartózkodtak az ivástól. Bámulatos, hány egyetemista nem iszik és nem dohányzik. Én, úgy látszik, valamennyit ismertem. Buddy Willardnál az volt a dolgok teteje, hogy rendelt egyszer kettőnknek egy üveg Dubonne-t, ezt is csak azért, hogy bebizonyíthassa: bár orvostanhallgató, van valami kis ízlése.  – Én pedig egy vodkát – mondtam. mond tam. A férfi most alaposan szemügyre vett. – Vodkát Vodkát mivel?  – Csak vodkát – mondtam. – Mindig tisztán iszom. is zom. Úgy éreztem, esetleg hülyén hatna, ha jéggel, szódával vagy ginnel kérném. Láttam egyszer egy vodkareklámot, egyetlen pohár vodka állt kék fényben, hóbucka tetején, és ez a vodka olyan kristálytiszta volt, olyan átlátszó, akár a víz, ezért hát úgy gondoltam, vodka tisztán: nyilván nem melléfogás. Arról álmodoztam mindig, hátha egy nap végre olyan italt rendelek, ami csakugyan csodás ízű lesz. Jött a pincér, és a férfi rendelt mind a négyünknek. Olyan otthonosnak látszott farmerszerelésben is ebben a nagyvárosi bárban, hogy csak valami híresség lehetett. Doreen egy kukkot nem szólt egész idő alatt; egyre a parafa alátéttel átszott, legfeljebb cigarettára gyújtott, mindez azonban szemmel láthatóan cseppet sem izgatta a férfit. Csak bámulta egyre Doreent, ahogy az állatkertben

szokás megbámulni a nagy fehér makaópapagájt, várva, hátha egyszer csak emberi szó hagyja el a torkát. Megérkeztek az italok, és az enyém valóban olyan kristályosán áttetsző volt, akár az a vodkareklám.  – Mivel foglalkozik? – kérdeztem a férfit, hogy megtörjem a csendet, mely kezdett már-már összecsapni körülöttem, mint a hullámzó őserdei fű. – Úgy értem, mit csinál itt New Yorkban? Yorkban? A férfi lassan, láthatólag nagy erőfeszítéssel fordította el a tekintetét Doreen válláról. – Disc-jockey, lemezlovas vagyok – mondta. – Fogadni mernék, hogy hallotta már ezt a nevet: Lenny Shepherd.  – Ismerem magát – szólalt meg Doreen hirtelen. hirtel en.  – Örülök neki, szivikém – mondta a férfi, és nevetésben tört ki. – Erre még visszatérünk. Fene híres vagyok egyébként. Lenny Shepherd ekkor hosszú pillantást küldött Frankie felé.  – És most maguk mondják mondjá k meg, honnan kerültek ide – mondta Frankie, egy rántással felegyenesedve. – Magukat  hogy  hogy hívják?  – Ez itt Doreen. – Lenny átölelte át ölelte és megszorította megszorítot ta Doreen meztelen karját. Meglepetésemre Doreen semmi jelét nem adta, hogy észrevette ezt a mozdulatot. Csak ült ott, feketén, mint egy néger nő, fehérre festett hajjal, fehér ruhában, előkelően kortyolgatva poharából.  – Elly Higginbottom vagyok – mondtam. – Chicagóból. – És így egyszeriben biztosabbnak éreztem magam. Nem akartam, hogy abból, amit ezen az estén mondok vagy teszek, bármi is összefüggésbe kerülhessen velem, az igazi nevemmel, és azzal, hogy Bostonba való vagyok.  – Mit szólna hozzá, ha táncolnánk egyet, Elly? Egyszerűen nevetnem kellett még a gondolatára is, hogy én ezzel a narancsszínű torreádorsarkú nyersbőr cipős, ócska garbóinges, gyűrött kék sportzakós kis mitugrásszal itt még táncolni fogok a végén. Ha van valami, amit ki nem állhatok, hát a kékbe öltözött férfiakat. Fekete vagy szürke, még akár barna is, egye fene. De hogy kék! Ezen nevetnem kell.  – Nincs kedvem táncolni – mondtam hidegen, hátat fordítottam neki, és székemmel közelebb húzódtam Doreenhez és Lennyhez. Azok ketten meg akkor már úgy együtt voltak, mintha évek óta ismernék egymást. Doreen egy hosszú nyelű ezüstkanállal gyümölcsdarabkákat halászott ki a pohara fenekéről, Lenny pedig felhorkantott, valahányszor a kanál Doreen szájához közeledett, kaffantva kapott utána, mint egy kutya vagy micsoda, és

megpróbálta elkaparintani a gyümölcsdarabkákat. Doreen vihogott, tovább kanalazgatva poharából. Én meg kezdtem azt hinni, hogy a vodkával megleltem végre igazi italomat. Az íze semmihez sem hasonlított, de egyenesen leszaladt a gyomromba, mint egy kardnyelő pengéje, és mindenhatónak éreztem magam, akár egy kisisten.  – Mennem kell – mondta mondt a Frankie, és felállt. Nem láttam jól a pasit, mert a helyiség olyan homályos volt, de azt is csak most vettem észre először, milyen ostoba, vékony hangja van. Ügyet se vetett rá senki.  – Hé, Lenny, tartozol azért még valamivel. Emlékezzél csak, tartozol valamivel, nem gondolod, Lenny? Nagyon furcsának tartottam, hogy Frankie így, vadidegenek előtt emlékezteti Lennyt az adósságára, Frankie azonban nem tágított, csak hajtogatta egyre a magáét, míg Lenny végre benyúlt a zsebébe, kihúzott egy nagy köteg zöld bankjegyet, kinyálazott egyet, és odaadta Frankie-nek. Azt hiszem, tíz dollárt.  – Fogd be a szád, és tűnés. t űnés. Egy pillanatig azt hittem, Lenny ezt rám is érti, de aztán meghallottam, ahogy Doreen azt mondja: – Ha Elly nem jön velünk, én se megyek. – Még nagyobbat nőtt a szememben, hogy az álnevemet így egyből felcsípte.  – Ó, az Elly, hát persze hogy velünk jön, ugye, Elly? – mondta Lenny, rám kacsintva.  – Persze – mondtam. Frankie Fr ankie eltűnt az éjszakában, így hát, gondoltam, nincs más, mint kitartani Doreen oldalán. Minél többet szerettem volna látni. Nagyon élvezem, ha kritikus helyzetekben figyelhetem meg az embereket. Ha közlekedési baleset vagy verekedés tanúja lehetek, de legyen szó akár csak egy spirituszos üvegben el tett embrióról, megállok, és addig nézem, amíg soha el nem felejtem többé. Ily módon aztán sok mindent meg is tudtam, amit különben nem tudnék, és ha olykor meglepődtem vagy rosszul lettem is, ezt sosem árultam el, hanem úgy tettem, mintha mi sem lenne természetesebb a számomra, mint hogy ez a dolgok rendje.

M SODIK SODIK FEJEZET FEJEZET

A világ minden kincséért ki nem hagytam volna Lenny lakását. Szakasztott olyan volt a kiképzése, mint egy farmerház belseje, éppen csak hogy mindez egy New York-i York-i bérházban. Lenny kiüttetett néhány közfalat, hogy hog y, mint mondotta, valamivel tágasabb legyen az egész, a falakat körben fenyőfa deszkák borították, volt aztán még egy fenyőfa borítású, patkó alakú bárpult. Azt hiszem, a padló is fenyődeszkából készült. A földön nagy fehér medvebőrök hevertek mindenfelé, a berendezés pedig kizárólag indián szőttesekkel borított alacsony ágyakból állt: ezekből viszont egy egész seregre való. Képek helyett agancsok és bölényszarvak díszelegtek a falon meg egy kitömött nyúlfej. Lenny hüvelykujjával odabökött a kis szelíd szürke pofácskára, a merev játéknyuszi-fülekre.  – Las Vegasban Vegasban szaladt a kocsim alá. Továbbsétált a szobában, cowboycsizmájának sarka pisztolylövésként visszhangzott. – Egy kis akusztika – mondta, és egyre kisebb és kisebb lett, míg egy messzi-messzi ajtón át el nem tűnt. És akkor hirtelen, körös-körül a semmiből, zene szólalt meg. Majd félbeszakadt a zene, és Lenny hangját hallottuk: – Szép jó estét kívánok, kedves hallgatóim. Megjött az éjféli discockey, Lenny Shepherd, hogy egy kis tercierével beterelje-ferélje ide a legszebbik sárga csikót, akarom mondani slágercsodát. Nomármost az e heti futamban a tizedik helyen nem más lovagol, mint az a kis szőke lány, akit az utóbbi időben oly sokat hallhattak… az egyetlen és páratlan Napraforgó!  Napraforgó!  Kansasban születtem, Kansasban nőttem fel,  Kansasban veszek majd meg, majd, ha kell…  – Micsoda hapsi! – mondta mon dta Doreen. – Hát nem oltári oltár i egy hapsi?  – Naná – mondtam.  – Hallgass ide, Elly, megkérnélek valamire. – Most Mos t már úgy látszik, ő is Ellynek hitt.  – Boldogan – mondtam.  – Maradj mindig a közelben, köze lben, jó? Ha ez itt megpróbálkozna m egpróbálkozna valamivel, semmi esélyem sincs vele szemben. Láttad ezeket az izmokat? – Doreen felvihogott. Lenny előbukkant a hátsó szobából. – Ott hátul van az erősítő, meg minden, ami kell, megér vagy húszezer ruppót. – Odaporoszkált a bárpulthoz, leemelt három poharat meg egy ezüst jegesvödröt, és elkezdett italt keverni mindenféle üvegekből.

… hűséges szőke lányt, aki vár majd rám:  Napraforgó-Földi  Napraforgó-Földi napraforgócskám. napraforgócskám.  – Príma, mi? – Lenny odajött hozzánk, három poharat pohara t egyensúlyozva. A poharak oldalán hatalmas verejtékszemű cseppek fénylettek, a jégkockák megcsendültek, ahogy Lenny odanyújtotta az italt. A zene nagy robajjal véget ért, és újra Lennyt hallottuk, ahogy a következő számot bekonferálta.  – A legnagyobb szám, ha az ember a saját hangját hallgathatja. De jut eszembe – járatta végig rajtam a szemét Lenny –, Frankie lelécelt, pedig neked is ó lenne valaki, mindjárt felhívom az egyik srácot.  – Ó, semmi baj – mondtam. m ondtam. – Igazán ne fáradjon. fáradj on. – Nem akartam egyenesen kirukkolni vele, hogy lehetőleg Frankie-nél néhány számmal nagyobbat kérnék. Látszott, hogy Lenny megkönnyebbül. – Csak azért mondtam, hogy ne árválkodj aztán. Igazán nem szívesen bántanám Doreenünk barátnőjét. –  Hatalmas mosolyt villantott Doreen felé. – Nem igaz, szivikém? Egyik kezével kinyúlt Doreenért, és egy szó kevés, annyit sem szóltak, csak úgy, pohárral a kézben vadul elkezdtek szvingelni. Keresztbe vetett lábbal ültem az egyik ágyon, és megpróbáltam odaadónak, mégis közönyösnek látszani, mint azok az üzletemberek, akiket egyszer valami algíri hastáncosnő produkciójánál figyeltem meg; mihelyt azonban hátradőltem, a falnak támaszkodva épp a kitömött nyuszi alatt, az ágy elindult velem a szoba közepe felé, ezért aztán inkább a földre telepedtem egy medvebőrre, s az ágynak vetettem a hátam. Italom nyirkos volt és lehangoló. Valahányszor belekortyoltam, egyre inkább állottvíz-szerűnek találtam. Fele magasságában egy rózsaszínű lasszó és sok-sok sárga konfettiszemecske volt a pohár üvegére festve. Leittam körülbelül két centivel a lasszó alá, vártam egy kicsit, és amikor újra belekortyoltam, láttam, ismét lasszómagasságig emelkedett a folyadék. A levegőben Lenny szellemhangjai mennydörögtek: »Úgy fájj, úgy fájj, hogy elhagytalak  / / Vájjóming!” Azok ketten még a számok szünetében sem hagyták abba a szvinget. Úgy éreztem, icipici fekete ponttá zsugorodom a tömérdek piros és fehér takaró meg a fenyőfa borítású felületek között. Mintha csak egy lyuk lennék a padlón. Van valami demoralizáló abban, ha néznünk kell, hogy bolondítja meg egymást egyre jobban két ember, különösen, ha negyedik személy nincs jelen a tett színhelyén. Olyan ez, mintha Párizst egy expresszvonat fékezőfülkéjéből néznénk, távolodóban – a város másodpercről másodpercre kisebb lesz, és mégis az az

érzésünk, mi magunk leszünk egyre kisebbek, egyre magányosabbak, és egy olyan jó millió kilométeres óránkénti sebességgel hagyjuk magunk mögött a fényeket, az izgalmas, a nagy bulit. Lenny és Doreen újra meg újra egymásnak vágódott, ilyenkor csókolóztak egyet, megint különpattantak, hogy igyanak egy jókora kortyot, s újra összeboruljanak. Legszívesebben végigdőltem volna a medvebőrön, aludni, míg Doreen úgy határoz, hogy visszamehetünk végre a szállodába. Akkor Lenny szörnyűséges ordítást hallatott. Felriadtam, Doreen ott csimpaszkodott, foga közé kapván Lenny bal fülcimpáját.  – Ereszted el, te kurva! kurva ! Lenny hirtelen előrehajolt, s Doreen máris fent volt a vállán, és a pohár hosszú, magas ívben elvitorlázott a kezéből, és ostobán csörömpölve vágódott neki a fal fenyőfa burkolatának. Lenny még mindig üvöltött, és olyan gyorsan pörgött, hogy Doreen arcát nem is tudtam kivenni. Észrevettem, olyasféleképpen, ahogy valakinek a szeme színét megállapítjuk, csak úgy megszokásból, hogy Doreen mellei kibuggyantak a ruhájából, és mint két telt, barna dinnye harangoztak, ahogy hassal Lenny vállán pörgött-forgott ő is, lábaival a levegőben kalimpálva, sikoltozva, aztán egyszerre nevetni kezdtek, lassítottak a tempón, és Lenny megpróbált a ruhán át Doreen csípőjébe harapni, amikor kifordultam az ajtón és távoztam, mielőtt még egyebek is történhettek volna. Sikerült lejutnom a lépcsőn, két kézzel a korlátba kapaszkodva, inkább csúsztam, mint mentem. Nem is tűnt fel, hogy Lenny lakása légkondicionálva van, egészen amíg ki nem támolyogtam az utcára. Az aszfalt egész nap szívta magába a trópusi hőséget, s most az állott levegő, mint egy végső megszégyenítés, úgy vágott arcul. Fogalmam sem volt róla, hol az isten csudájában vagyok egyáltalán. Egy pillanatig felmerült bennem, hogy taxiba ülök, és mégis elmegyek az estélyre, de aztán letettem erről, hiszen a tánc mostanra már biztosan befejeződött, és nem lett volna kedvem ott végezni a mai napot egy konfettivel, cigarettacsutkákkal és összegyűrt koktélszalvétákkal teleszemetelt, pajtaforma üres bálteremben. Óvatosan előrehatoltam a legközelebbi sarokig, úgy egyensúlyoztam, ujjam hegyével a bal kéz felé eső épületek falának támaszkodva. Megnéztem az utcatáblát. Majd elővettem a retikülömből New York-térképemet. Pontosan negyvenhárom plusz öt tömbnyire voltam a szállodámtól. Mindig bírtam a gyaloglást. Szépen elindultam hát most is a megfelelő irányban, számolva magamban a tömböket, és mire megérkeztem a szálloda

előcsarnokába, teljesen kijózanodtam, csak a lábam dagadt meg kicsit, de ennek én voltam az oka, miért nem húztam harisnyát. Az előcsarnok kihalt volt, egyetlen éjszakai portás szunyókált csak a pultja mögött, kulcskampók és néma telefonok közt. Besurrantam a liftbe, és megnyomtam az emeletem gombját. Az ajtók néma harmonikaként zárultak össze. Akkor hirtelen mintha megsüketültem volna, és egyszerre egy magas, elmaszatolt szemű kínai nőt pillantottam meg velem szemközt, aki idiótaarccal bámult a képembe. Persze hogy én voltam az. Olyan undorítóan ráncos és elnyűtt volt a képem, hogy elrémültem tőle. Egy lélek nem volt a folyosón. Kinyitottam szobám ajtaját. Odabentről dőlt a füst. Először azt hittem, a füst olyasféleképpen keletkezett a semmiből, mint valami ítélet, de aztán eszembe jutott, hogy Doreen műve csak, ő pöfékelt itt még, megnyomtam hát az ablak szellőztető ventilátorának gombját. Az ablakokat eleve úgy csinálták, hogy se rendesen kinyimi ne lehessen őket, se kihajolni, és ez engem valamilyen oknál fogva rettenetesen dühített. Ha odaálltam az ablak bal sarkába, és arcomat a kerethez szorítottam, láttam a várost, méghozzá pontosan azt a részét, ahol az ENSZ-palota egyensúlyoz a sötétben, akár egy szörnyűséges-zöld, Marsról pottyant mézes lép. Láttam az utcákon mozgó piros és fehér fényeket, meg a kivilágított hidakat, melyeknek nem tudtam a nevét. Nyomasztott a csend. Nem a csend csendje volt. Énbennem volt ez a csend. Nagyon jól tudtam: az autók zajt űrnek, akárcsak a bennük ülő meg az épületek kivilágított ablakai mögött mozgó emberek, és a folyó is zúg, csak én nem hallom. A város élettelenül lapult az ablaktáblára, mint egy plakát; csillogott-ragyogott, de felőlem akár ott se lett volna. Ágyam mellett a porcelánfehér telefon összeköttetést jelentett a világgal, de csak állt ott némán, mint egy halálfej. Megpróbáltam emlékezetembe idézni mindazokat, akiknek a telefonszámomat megadtam, hogy ily módon összeállíthassam a lehetséges telefonhívások jegyzékét, melyekre netán számíthatok, de csak arra az egyre emlékeztem, hogy Buddy Willard anyja elkérte a számomat, mondván, odaadja majd egy ENSZ-beli szinkrontolmácsnak, akit ismer. Száraz kis nevetés szakadt fel a torkomon. Élénken el tudtam képzelni, miféle szinkrontolmáccsal akar összeismertetni engem Mrs. Willard, mikor egyéb se jár folyton az eszében, mint hogy menjek férjhez Buddyhoz, aki most éppen tébészanatóriumban van valahol New York állam északi csücskében. Buddy anyja még azzal is megpróbálkozott, hogy

beszerezzen engem nyárra pincérnőnek a tébészanatóriumba, csak hogy Buddy ne legyen olyan egyedül. Se ő, se Buddy nem tudta megérteni, miért mentem mégis inkább ink ább New Yorkba. Szobám komódja felett a tükör mintha torzított volna, biztosan túl vastagon kenték rá a foncsort. A benne megjelenő arc olyan volt, mint amilyennek a fogorvosok higanygolyócskái mutatnák. Arra gondoltam, be kellene bújnom a tiszta ágyba aludni, de mégis viszolyogtam tőle, mint ahogy egy vadonatúj, szép borítékba se szívesen dugtam volna be egy piszkos, összemaszatolt levelet. Inkább egy forró fürdő mellett döntöttem. Nyilván van olyan eset is, amikor a forró fürdő nem segít, én azonban kevés ilyenről tudok. Valahányszor halálosan szomorú vagyok, vagy annyira ideges, hogy nem tudok elaludni se, vagy éppen szerelmesnek érzem magam valakibe, akit egy hétig nem láthatok, megvárom, míg elég mélyre süllyedek nyavalyámban, s akkor azt mondom: „Most pedig veszek egy jó forró fürdőt.” Fürdés közben aztán eltöprengek. A víz jó forró kell hogy legyen, olyan forró, hogy még a lábujjammal is alig bírjam ki benne. Akkor centiméterről centiméterre ereszkedem bele, míg végül nyakamig ér. Ahány fürdőkádban elnyújtóztam eddig, emlékszem az összes fürdőszobamennyezetre. Pontosan emlékszem a mennyezet textúrájára, a repedésekre, színekre, lámpafoglalatokra. A fürdőkádakra is emlékszem: a karmos madárlábú ódon vasalkotmányokra, a modern koporsóformákra, és a fényűző rózsaszín márványkádakra, melyekből szobai vízililiomos medencékre lehet látni, valamint a vízcsapok formájára és egymástól eltérő méreteire, és a legkülönfélébb szappantartókra is. Soha nem vagyok annyira önmagam, mint ha forró fürdővízben fekszem. Csaknem egy óra hosszat feküdtem a női szálló tizenhetedik emeletén, messze fölötte New York minden nyüzsgésének-morajának, és éreztem, lassanként megtisztulok. Nem hiszek a keresztvízben vagy a Jordán vizében, se bármi más ilyesmiben, de a forró fürdőktől valószínűleg ugyanaz az érzés tölt el, mint a vallásos embereket a szenteltvíz érintésére. Így szóltam magamban: „Doreen eloszlik itt. Lenny Shepherd eloszlik, Frankie eloszlik, New York eloszlik, minden eloszlik, semminek nincs elentősége többé. Mindez csak olyasmi, amit nem ismerek, amit soha nem ismertem, én magam pedig nagyon tiszta vagyok. A szesz meg azok a mocskosragacsos csókok, melyeknek szemtanúja voltam, a szenny, ami ide visszavezető utamon bőrömre rakódott, mind Tisztasággá változott.”

Minél tovább időztem a forró, tiszta vízben, annál tisztábbnak éreztem magam, és amikor kiszálltam végre a kádból, és az egyik ilyen szállóbeli nagy, puha, fehér fürdőlepedőbe burkolóztam, mintha olyan tiszta és édes lettem volna, mint egy újszülött.  ———  Nem tudom, meddig aludtam, amikor aztán meghallottam a kopogást. Először nem is törődtem vele, hiszen aki kopogott, egyre csak azt hajtogatta: – Elly, Elly, Elly, eressz be –, és én nem ismertem semmiféle Ellyt. Akkor aztán az első tompa dübbenéseket másfajta zörgés követte – határozott koppintás az ajtón, majd most már egy másik, sokkal tisztábban kivehető hang szólalt meg: – Miss Greenwood, a barátnője szeretne beszélni magával – és nyomban tudtam, hogy Doreen az. Talpon termettem, s egy pillanatig szédelegve egyensúlyoztam a sötét szoba közepén. Dühös voltam Doreenre, hogy felver álmomból. Számomra ugyanis nem volt más lehetőség, ha ki akartam kecmeregni ebből a nyavalyás éjszakából, mint hogy alszom egy jót, és erre jön ő, és elront mindent. Azt gondoltam, mi történne, ha úgy tennék, mintha fel se ébredtem volna, akkor abbamaradna a kopogás, és legalább nyugtom lenne, de hiába vártam, csak nem hagyták abba.  – Elly, Elly, Elly, Elly – motyogta megint az első hang, miközben a másik tovább sziszegett: – Miss Greenwood, Miss Greenwood, Miss Greenwood – mintha személyiséghasadásban szenvednék, vagy mi a csoda. Ajtót nyitottam hát, és kihunyorogtam a folyosóra. Az volt a benyomásom, se nappal nincs, se éjszaka, hanem ehelyett valami kísérteties harmadik napszak, mely hirtelen a kettő közé lopakodott, és most már ott is marad örökre. Doreen ott állt, mint egy zsák, az ajtófélfának támasztva. Ahogy kiléptem, odadőlt a karjaim közé. Nem láttam az arcát, mert fejét a mellére ejtette, merev szálú szőke haja pedig, sötét tövét feltárva, úgy hullt előre, mint egy hawaii hulakoszorú. Megismertem a tömzsi, bajuszkás nőt, fekete egyenruhában: az éjszakai ügyeletes volt, ott vasalgatta emeletünkön egy zsúfolt, szűk helyiségben a nappali és az estélyi ruhákat. El se tudtam képzelni, honnan ismeri Doreent, vagy hogy miért segített Doreennek felkölteni engem, ahelyett hogy szép csendben a saját szobájába irányította volna. Amikor az éjszakás látta, hogy Doreen a karomban van, s néhány nyálas csuklástól eltekintve, elcsendesült, ő is visszaballagott szépen a folyosón, várta szűk odúja, a régimódi Singer varrógép meg a fehér vasalódeszka. Szerettem volna utánaszaladni, megmondani neki: semmi közöm Doreenhez, mert olyan

szigorúnak és lestrapáltnak látszott, erkölcsösnek, akár egy rég volt időkből való európai bevándorló, és leginkább osztrák származású nagyanyámra emlékeztetett.  – Haffeküjjek le, haffeküjjek le – motyogta mot yogta Doreen. – Ffeküjjek le, haffeküjjek le. Az volt az érzésem, ha behúznám Doreent a küszöbön, és rásegíteném valamiképp az ágyra, soha többé nem tudnék megszabadulni tőle. Teste meleg volt és puha, mintha egy halom párna nehezedne a karjaimra (mert teljes súlyával rám nehezedett), hegyes tűsarkú cipős lábait tehetetlenbután vonszolta maga mögött. Túlságosan nehéz volt ahhoz, hogy végigcipeljem a folyosón. Úgy határoztam: nincs más, mint hogy szépen lehuppantom a szőnyegre, behúzom és magamra zárom az ajtót, és visszabújok az ágyamba. Ha aztán Doreen magához tér, úgysem emlékszik majd, mi történt, azt hiszi, ott vesztette el az eszméletét az ajtóm előtt, míg én aludtam, feltápászkodik magától, és kijózanodva megy a szobájába. Lassan, gyengéden épp le akartam ereszteni Doreent a folyosó zöld szőnyegére, ő azonban mélyet nyögött, és előrebillent karjaimból. Szájából barnás sugárban hányadék lövellt ki, és jókora pocsolyává terült szét a lábaimnál. Doreen egyszerre még súlyosabb lett. Feje előrecsuklott, bele a tócsába, szőke hajának csimbókjai úgy lógtak bele, akár a fagyökerek egy mocsárba, és akkor már láttam, hogy alszik. Odébb húztam. Velem is mintha félálomban történt volna az egész. És azon az éjszakán döntöttem Doreent illetően. Elhatároztam, hogy figyelek majd rá, meghallgatom, amit mond, de legbelül többé semmi közöm nem lesz hozzá. Legbelül Betsyhez akartam hű lenni inkább, Betsyhez és romlatlan barátnőihez. Szívem mélyén én is olyan vagyok, mint Betsy. Csendben visszamentem a szobámba, behúztam az ajtót. Bezárni mégse zártam be azért. Erre valahogy nem voltam képes. Amikor másnap reggel felébredtem a tompa, naptalan hőségben, felöltözködtem, hideg vízzel locsoltam meg az arcom, kifestettem a szám, és lassan kinyitottam az ajtót. Azt hiszem, olyasmire számítottam, hogy Doreen teste még mindig ott fekszik majd a hányadéktócsa közepén, sötét, mocskos ellemem rút és kézzelfogható bizonyítékaként. Senki nem volt odakint. A szőnyeg, mely a folyosó egyik végétől a másikig vezetett, tisztán örökzöldellt, egyetlen halvány, szabálytalan alakú folt

kivételével épp az ajtóm előtt, mintha valaki véletlenül kilöttyentett volna egy pohár vizet, de aztán fel is tapogatta volna nyomban.

HARMADIK FEJEZET

A Hölgyvilág bankettasztalán ráksalátával és majonézzel töltött, félbevágott avocadokörték díszelegtek, és véres bélszín meg hideg csirkehús, közös tálakon, közöttük pedig egy-egy alkalmatosan elhelyezett kristálytál, teli feketéllő kaviárral. Aznap reggel nem nagyon volt időm reggelizni a szálló bisztrójában, épp csak egy csésze elfőzött kávét ittam, ami olyan keserű is volt ráadásul, hogy az orromat facsarta, és közel jártam az éhenhaláshoz. Mielőtt New Yorkba jöttem, nem is voltam még soha valami rendesebb étteremben. A Howard Johnson-féle bisztrót igazán nem számíthatom ide; ott legfeljebb szalmakrumplit, cheeseburgert meg vaníliafrappét fogyasztottam, olyasféle fiúkkal, mint például Buddy Willard. Mi az oka, nem tudnám megmondani, de jóformán mindennél előbbre való nálam az evés. És teljesen mindegy, mennyit eszem, sosem hízom meg. Egyetlen kivételtől eltekintve tíz éve mindig ugyanaz volt a súlyom. Legjobban az olyan ételt szeretem, amiben egy csomó vaj, sajt meg tejföl van. New Yorkban rengetegszer étkezhettünk ingyen a magazinosok meg mindenféle híres vendégek társaságában, így hát hozzászoktam, hogy figyelemre se méltassam a hatalmas, kézzel írott étlapoknak azt a részét, ahol a köretek állnak, mint például egy kis tányér borsó ötven-hatvan centért, és csak ott kezdjek válogatni, ahol a legkiadósabb, legdrágább ételek következnek, azokból viszont egy egész palettára valót rendeljek. Mindig a lap költségére étkeztünk, ezért aztán nem sokat zavartattam magam. Szántszándékkal olyan gyorsan ettem, hogy a többieknek soha ne kelljen rám várniok: ők egyébként általában csak egy kis salátát vagy grapefruitot rendeltek, mert fogyni akartak. Akivel New Yorkban csak találkoztam, majdnem mind fogyni akart.  – Hadd üdvözöljem az ifjú hölgyek legcsinosabb, legokosabb kis gyülekezetét, mellyel szerkesztőségünknek megismerkedni mind ez ideig szerencséje lehetett – szuszogta a gomblyukába tűzött mikrofonba az otromba, kopasz üdvözlőszónok. – Ez az ebéd szerény jelképe csupán annak a vendégszeretetnek, mellyel a Hölgyvilág Kísérleti Konyhája kitüntetően kedves látogatásukat meghálálni szeretné. Finom, hölgytársasághoz illő, permetező kis taps, s azzal már le is ülhettünk a hatalmas, gazdagon terített asztalhoz. Tizenegyen voltunk díjnyertes lányok, ott volt még legtöbbünk szerkesztője is, azonkívül a Hölgyvilág Kísérleti Konyhájának egész személyzete, higiénikus-

fehér köténykékben, csinos kis hajhálókkal és kifogástalan őszibarackszín sminkkel. Tizenegyen voltunk csak, mert Doreen hiányzott. Valamilyen Valamilyen okból épp mellém terítettek neki, és a széke üresen maradt. Magamhoz vettem helykártyáját – egy zsebtükröt, melynek felső szegélyén virágcirádás betűkkel odafestve ez állt: „Doreen”, az ezüstöblöt pedig, ahol az arcnak kell megjelennie, apró lepréselt százszorszépkoszorú övezte. Doreen Lenny Shepherddel töltötte a napot. Ezentúl szabad idejének java részét Lenny Shepherddel töltötte. Mielőtt elkezdődön volna a Hölgyvilág ebédje – az újság egyébként kimondottan hölgyközönségnek szánt nagy magazin volt, mely havonta dupla oldalas, dúsan színezett technicolor ebédekkel-vacsorákkal kápráztatta el olvasóit, mindig más téma jött és más táj jelleg –, vagy egy óra hosszat mutogatták nekünk a tündöklő konyhahelyiségek hosszú sorát, ahol láthattuk, milyen nehéz is az almapudingot à la mode, jupiterlámpák fényében fotózni, hiszen a fagylalt olvadozni kezd, így aztán hátulról kell fogpiszkálókkal megtámogatni, s valahányszor puhának látszik már, kicserélni. Beleszédültem abba a sok ennivalóba, amit ezekben a konyhákban felhalmoztak. Nem mintha odahaza nem lett volna mit ennünk, csak a nagyanyám mindig kiadós, olcsó ételeket sütött és főzött, s amikor az ember az első villát a szájához emelte, azt mondta: – Remélem, ízleni fog, negyvenegy centbe került fontja –, ettől aztán mindig az volt az érzésem, hogy pénzérméket eszem bélszínérmék helyett. Ahogy ott álltunk a székek mögött, és hallgattuk az üdvözlőbeszédet, lehajtottam a fejem, és titokban a kaviáros tálak elhelyezési rendjét térképeztem föl. Egy tál, stratégiailag szemlélve a dolgot, ott állt felségterületem és Doreen senkiföldjének peremvonalán. Megállapítottam, miszerint a velem szemközt ülő lány az asztal közepén hegyként tornyosuló marcipándekorációtól nem tudja majd elérni a kaviárt; Betsy pedig, a jobbomon, sokkal tapintatosabb, semhogy kérjen belőle – feltéve, ha sikerül könyökömmel a tálat a vajaskenyerestányér segítségével kellőképpen elrekesztenem. Egyébként is ott állt egy másik tál kaviár a Betsy mellett ülő lánytól egy kicsit jobbra, úgyhogy abból is ehet, aki akar. Volt nagyapámmal egy rendszeresített viccünk. Nagyapám főpincér volt egy klubban, szülővárosomtól nem messze, és nagyanyám vasárnaponként mindig érte ment kocsival, hogy hétfői szabadnapjára hazahozza. Hol én, hol a fivérem kísérte el, és nagyapám mindig úgy szolgálta fel nagyanyámnak – és aki épp vele

volt – a vasárnap esti menüt, mint az igazi vendégeknek. Nagy örömmel ismertetett meg mindenféle különlegességekkel, így aztán már kilencéves koromban rajongva szerettem a vichyssoise-t, a kaviárt meg az anchovis pástétomot. Maga a vicc pedig az volt, hogy az esküvőmön nagyapám majd gondoskodni fog róla, hogy annyi kaviárt ehessek, amennyi csak belém fér. S hogy ez miért volt vicc? Azért, mert eszem ágában sem volt, hogy valaha is férjhez menjek, és ha mégis, hát nagyapám úgysem tudott volna elegendő mennyiségű kaviárra szert tenni, ha csak be nem tör érte a klub konyhájába, és össze nem pakol egy kofferra valót. A vizespoharak, ezüst evőeszközök és drága porcelántányérok csengésénekzörgésének védelme alatt kibéleltem szépen a tányérom szeletelt csirkehússal. Ezek után vastagon bekentem a csirkét kaviárral, akárha földimogyoróvajat kennék egy szelet kenyérre. Végezetül egyenként ujjaim közé csippentettem és felgöngyölítettem a hússzeleteket, hogy a kaviár ki ne folyjon, és hozzáláttam. Hosszas töprengés után, hogy mikor melyik kanalat használjam, rájöttem, ha az asztalnál az ember elég magabiztosan csinál rosszul valamit, úgy, mintha a lehető leghelyesebben viselkedne, semmi baj nem lesz belőle, senki nem gondolja majd, hogy modortalan, vagy nem részesült megfelelő nevelésben. Egyszerűen eredetinek és mulatságosnak ítélik a dolgot. Aznap jöttem rá erre a trükkre, amikor JéCé elvitt hármasban ebédelni egy híres költővel. A költőn szörnyűségesen kikönyökölt, pecsétes, barna tweedkabát volt, szürke nadrág meg egy piros-kék kockás, kigombolt gallérú flaneling, így ült be a nagyon-nagyon előkelő étterembe, ahol szökőkutak voltak meg kandeláberek, és a férfiak egytől egyig sötét ruhában, kifogástalan fehér ingben elentek meg. Ez a költő kézzel ette a salátát, egyik levelet a másik után, miközben természet és művészet antitéziséről beszélt. Le se tudtam venni a szemem a pergamenszerű, tömpe fehér ujjakról, ahogy egyik csöpögő salátalevelet a másik után emelték a salátástálból a költő szájához. Senki nem vihogott, senki nem tett epés megjegyzéseket. A költő el tudta hitetni az emberrel, hogy kézzel enni a salátát a legtermészetesebb és legésszerűbb dolog a világon. Nem ült a közelemben sem a magazintól, sem a Hölgyvilág konyhastábjából senki, Betsy pedig elragadóan kedves volt, úgy látszott, egyáltalán nem is szereti a kaviárt, így aztán mindinkább nekibátorodtam. Amikor kivégeztem az első tányér hideg csirkét kaviárral, még egyszer jól kirakodtam. Csak aztán láttam neki az avocadokörtéknek és a ráksalátának.

Legkedvesebb gyümölcsöm az avocado. Nagyapám minden vasárnap hozott egy avocadokörtét, ott rejtegette hat szennyes ing meg a vasárnapi vicclap alatt a bőröndje fenekén. Megtanított arra, hogyan kell enni az avocadót; hogy szőlőzselét és salátaolajat kell összehabarni egy kis edényben, majd a gyümölcs üregét megtölteni a rózsaszínű szósszal. Honvágyam lett szinte a szósz után. A ráksaláta halvány utánzatnak tetszett csak hozzá képest.  – Milyen volt a szőrmebemutató? szőr mebemutató? – kérdeztem Betsyt, Bets yt, miután már nem kellett konkurenciától félnem a kaviárostálnál. Kikapirgáltam a tányéromból az utolsó egypár sós, fekete szemecskét, aztán tisztára nyaltam a kanalat.  – Csodás – mosolygott Betsy Bets y. – Bemutatták, hogyan lehet l ehet bármilyen alkalomra hordható stólát készíteni nercfarkakból meg egy olyan aranyláncból, amilyennek a hamisítványát egy dollár kilencvennyolcért kapni Woolworthnél, és Hilda nyomban rá is vetette magát a szőrmekiárusító áruházakra, vásárolt egy köteg nercfarkat reklámáron, beugrott Woolworthhöz is, s aztán még hazafelé a buszon összedobta az egészet. Odapillantottam Hildára, aki Betsy túloldalán ült. Csakugyan, drága portékának látszó stóla volt rajta, farokszőrméből, amit egyik végén egy himbálózó dublélánc kapcsolt a ruhájához. Soha nem értettem egészen Hildát. Egy-nyolcvan magas lehetett, nagy, ferde vágású zöld szeme volt és duzzadt piros ajka, az arcán meg mindig ott borongott valami üres, szlávos kifejezés. Kalapokat csinált. A divatrovat szerkesztőjéhez osztották be, ez máris megkülönböztettőt az inkább irodalmias érdeklődésű lányoktól, mint Doreen meg Betsy meg én, akik cikkeket írtunk, még ha olykor csak az egészség- és szépségápolásról is. Nem tudom, ismerte-e Hilda egyáltalán a betűket, annyi azonban biztos, hogy elragadó kalapokat készített. Egy különleges kalaposiskolában tanult New Yorkban, és odamenet mindennap új kalapot vett fel, amit saját kezűleg készített, finom, fantasztikusnak ható színárnyalatokkal, szalmából vagy szőrméből, szalagokból vagy tüllből.  – Tényleg bámulatos – mondtam. mond tam. – Bámulatos. – Hiányzott Hi ányzott Doreen. ő egész biztos tett volna valami finoman csípős megjegyzést Hilda pompás stólájára, hogy felvidítson egy kicsit. Nagyon lehangolt voltam. Aznap délelőtt történt ugyanis, hogy JéCé lerántotta rólam az álarcot, és most úgy éreztem, beigazolódtak azok a balsejtelmek, melyek magammal kapcsolatban mindig gyötörtek, és az igazságot nem is lehet sokáig véka alá rejteni már. Tizenkilenc évig futottam a jó osztályzatok, iskolai kitüntetések és a legkülönbözőbb ösztöndíjak után, és most

egyszerre lankadni kezdtem, egyre inkább lelassult a futásom, végképp kiestem a versenyből.  – Miért nem jöttél velünk a szőrmebemutatóra? szőrmebemutatór a? – kérdezte Betsy. Az volt a benyomásom, önmagát ismétli, hogy ugyanezt a kérdést tette fel már egy perce is, csak én nem hallottam éppen. – Doreennel voltál valahol?  – Nem – mondtam –, el akartam menni a szőrmebemutatóra, szőrm ebemutatóra, csak JéCé telefonált, és behívott az irodájába. – Az, hogy a divatbemutatóra eredetileg el akartam volna menni, nem fedte egészen az igazságot, de most megpróbáltam még magamat is meggyőzni, hogy úgy volt, már csak azért is, hogy valóban megbántva érezhessem magam amiatt, amit JéCé tett. Elmeséltem Betsynek, hogy reggel még az ágyban fekve elhatároztam: elmegyek a szőrmebemutatóra. Azt azonban már nem meséltem el, hogy Doreen ott járt előtte a szobámban, és azt mondta: – Mi dolgod azon a hülye divatbemutatón, Lennyvel kimegyünk Coney Islandre, miért nem jössz inkább velünk? Lenny neked is kerít egy jóképű fickót. Ezzel az ebéddel meg a délutáni filmbemutatóval úgyis el van lőve a nap, senkinek se hiányoznánk. Egy pillanatig kísértést éreztem. A divatbemutató ostoba felhajtás, az biztos. Sose izgattak a szőrmék. Végül is elhatároztam, ágyban maradok, amíg jólesik, aztán kimegyek a Central Parkba, s ott töltöm el a napot, heverek a fűben, a legmagasabb fűben, ami csak abban a sivár, kacsaúsztatós pusztaságban található. Megmondtam Doreennek, hogy nem megyek a divatbemutatóra, se az ebédre, se a filmelőadásra, de Coney Islandre se, hanem maradok az ágyban. Mikor Doreen elment, elgondolkoztam, miért van, hogy már nem vagyok képes végigcsinálni, amit tennem kellene. Ettől elszomorodtam, elfáradtam. Majd azt kérdeztem magamtól, miért nem vagyok képes legalább arra, hogy fejest ugorjak abba, amit nem szabadna tennem, úgy, mint például Doreen, és ettől még szomorúbb és még fáradtabb lettem. Nem tudtam, hány óra, de hallottam, ahogy a lányok rohangálnak odakint a folyosón, kiáltoznak egymásnak, készülődnek a szőrmebemutatóra, aztán hallottam, hogy a folyosó elcsendesedik, és ahogy ott feküdtem a hátamon az ágyban, és bámultam a fehér, üres mennyezetet, mintha egyre fokozódott volna ez a csend, míg a végén már az volt az érzésem, mindjárt belereped a dobhártyám. És akkor megcsörrent a telefon. Egy pillanatig mereven bámultam a készülékre. A kagyló mintha vibrált volna a csontszínű villán, ebből tudhattam: valóban cseng. Arra gondoltam, hátha egy táncmulatságon vagy estélyen adtam meg valakinek

a telefonszámomat, s aztán kiesett a fejemből az egész. Felvettem hát a kagylót, és fátyolos, tartózkodó hangon beleszóltam.  – Halló?  – Itt JéCé – tört rám r ám JéCé brutális hirtelenséggel. hirte lenséggel. – Csak azt szerettem szere ttem volna tudni, nem tervezi-e véletlenül, hogy benéz az irodába. Hátrahanyatlottam az ágyon. Nem értettem, hogy juthatott JéCé arra a gondolatra, hogy netalán bemegyek az irodába. Sokszorosított forgatókönyvet kaptunk elfoglaltságunk pontos időbeosztásával, hogy mindig tudjuk, mi következik, és jó pár délelőttöt meg délutánt kellett szerkesztőségen kívül a városban töltenünk mindenféle rendezvényen. Ezekből persze szabadon válogathattunk. Nagy csend támadt a vonal két végén. Akkor erőtlen hangon így szóltam: –  Tulajdonképpen el akartam menni a szőrmebemutatóra. – Persze hogy eszem ágában sem volt ilyesmi, csak nem jutott más az eszembe, amit mondhatnék.  – Megmondtam neki, eredetileg ere detileg a szőrmebemutatóra szőrmebemutatór a szerettem volna elmenni – meséltem Betsynek –, de ő azt felelte, jó lenne, ha bemennék az irodába, volna velem valami megbeszélnivalója, azonkívül egy kis munka is vár rám.  – Ó! – mondta Betsy együttérzőn. együtt érzőn. Észrevette, hogy a könnyeim kö nnyeim potyognak a tányéromba a habcsók meg a konyakkal nyakon öntött fagylalt közé, ezért aztán odatolta elém a maga teljesen érintetlen desszertjét, s miután az enyémmel elkészültem, szórakozottan hozzáláttam ahhoz is. Kicsit kellemetlen volt ez a könnyezősdi, de szívből jött, semmi kétség. JéCé egy-két szörnyűséges dolgot mondott nekem aznap délelőtt.  ———  Amikor úgy tíz óra körül bebotorkáltam az irodába, JéCé felállt, előjött az asztala mögül, és behúzta az ajtót, én közben leültem vele szemben a gépíróasztalom melletti forgószékbe, ő pedig az íróasztala mögötti forgószékbe ült vissza, mögötte ott burjánzott a virágos polcokkal telezsúfolt ablak, sűrűn, akár egy trópusi kert.  – Mondja, Esther, magát nem érdekli a munkája?  – Ó, dehogynem – mondtam. – Nagyon érdekel. – Szerettem Szerette m volna világgá kiáltani ezeket a szavakat, mintha azzal meggyőzőbben hangzanának, de fékeztem magam. Egész életemben bebeszéltem magamnak, hogy semmi mást nem akarok a világon, mint tanulni meg olvasni meg írni meg dolgozni, mint az őrült, és mintha csakugyan rendjén is ment volna minden, bármit csináltam, elég jól

sikerült, színjeles voltam, és amikor bekerültem az iskolára, egyszerűen nem lehetett feltartóztatni ott sem. A helybeli újságnál én voltam az iskolai tudósító, az irodalmi folyóirat szerkesztője, valamint a tanintézeten belül és kívül elkövetett fegyelmi vétségekkel és büntetésükkel foglalkozó becsületbíróság titkára – ami elismerten fontos tisztségnek számított. Egy ismert költőnő, aki egyben az irodalmi fakultáson is tanított, támogatta felvételi kérelmemet a keleti partvidék legnagyobb egyetemein, kaptam is már ígéretet, hogy az iskola befejezése után ösztöndíjjal tovább tanulhatok; most pedig idekerültem inaskodni valamennyi intellektuális divatlap legkiválóbb szerkesztőnőjének keze alá, és akkor tessék, mit csinálok: megmakacsolom magam, mint egy buta öszvér.  – Minden nagyon érdekel. – Szavaim üresen, élettelenül élettel enül hulltak JéCé asztalára, akár egy marék fazseton.  – Nohát, ennek persze nagyon örülök ör ülök – mondta JéCé, egy kicsit ki csit élesen. –  Egy hónap alatt nagyon sokat tanulhat itt a lapnál, tudja, ha csak egy kicsit igyekszik. Az a kislány, aki maga előtt dolgozott itt, nem mászkált divatbemutatókra. És a végén ebből az irodából egyenesen a Time szerkesztőségébe került.  – Ejha! – mondtam ugyanolyan ugyanoly an síri hangon. – Ez aztán gyorsan ment!  – Magának persze van még egy eg y éve az iskolán – folytatta folyta tta JéCé, valamicskét enyhültebben. – Mi a terve, mihez kezd, ha végez? Mindig azt terveztem: szerzek valamiféle nagy ösztöndíjat az egyetemre, vagy alapítványi pénzen bejárom egész Európát, utána pedig tanár leszek, és sok-sok verseskötetet írok, vagy esetleg versesköteteket írok, és szerkesztő leszek vagy lektor. Normális körülmények között ezek a terveim mind ott voltak a nyelvem hegyén.  – Ezt tulajdonképpen még nem is tudom – hallottam hallott am saját hangomat. És iszonyatos sokkot éreztem a hallatán, mert abban a pillanatban, mihelyt kimondtam, máris tudtam: így igaz. Igaznak hangzott, és ezt fel is ismertem, úgy, ahogy egy jelentéktelen valakit felismerünk, aki örökké körülöttünk ólálkodott, és egyszer csak fogja magát, odajön, és közli, hogy ő az apánk, és tényleg szakasztott, mint mi magunk, és tudjuk, hogy nem vitás, ő az apánk, és az az ember, akit egész életünkben az apánknak hittünk, közönséges csaló.  – Ezt tulajdonképpen még nem is tudom.  – így nem is viszi sokra. – JéCé szünetet tartott. t artott. – Milyen nyelveken nyel veken tud?

 – Ó, hát olvasok egy kicsit kics it franciául, elég jól, j ól, azt hiszem, és már régóta készülök németül tanulni. – Majdnem öt éve már, hogy ezt mondtam mindenkinek: készülök németül tanulni. Anyám lány korában itt Amerikában is németül beszélt még, és az első világháború alatt a gyerekek majdhogynem megkövezték az iskolában. Német ajkú apám, aki kilencéves koromban meghalt, a legsötétebb Franciaországból ött, valami mániás-depressziós zugból. Öcsém a „Nemzetközi Cseregyerek Akció” keretében Berlinben élt épp egy német családnál, és úgy beszélte a nyelvet, mint az odavalósiak. Azt viszont már nem mondtam el, hogy valahányszor egy német szótárt vagy könyvet kézbe vettem, elég volt egy pillantás a sűrű, fekete szögesdrótbetűkre, és úgy becsukódott az agyam, mint egy kagyló.  – Tulajdonképpen mindig arra gondoltam, hogy valami kiadóhoz szeretnék kerülni. – Megpróbáltam belekapaszkodni végre egy olyan szálba, amely visszavezethet ama régi, ragyogó képességemhez, hogy jó boltot csináljak önmagámból. – Azt hiszem, megpályázok majd egy-két kiadói állást.  – Meg kell tanulnia legalább l egalább fordítani franciából franciábó l ésnémetből – mondta JéCé J éCé könyörtelenül –, és esetleg még egy-két nyelven azon kívül, spanyolul és olaszul… vagy még jobb, ha oroszul. Százával tódulnak New Yorkba a lányok minden júniusban, és mind azt hiszik, hogy egy szóra szerkesztő lesz belőlük. Magának többet kell produkálnia, mint amit az átlag. Jó lenne, ha tanulna még egypár nyelvet. Nem volt bátorságom, hogy elmeséljem JéCének: a jövő iskolaévben egyetlen perc szabad időm sem lesz nyelvtanulásra. Tanulmányaimat úgynevezett „kiemelt program” keretében folytattam, ahol az embert önálló gondolkodásra tanítják elsősorban, és egy Tolsztoj-Dosztojevszkij-előadáson meg egy versszerkesztési szakszemináriumon kívül minden időmet arra kellett fordítanom, hogy James Joyce műveinek valamely rejtett motívumáról írjak. Még nem körvonalaztam pontosabban, mi is lesz az, mert egyelőre nem jutottam odáig, hogy elolvassam a Finnegans Wake Wake-et, professzorom azonban roppantul lelkesedett az ügyért, és megígérte, ad néhány támpontot ikrekkel kapcsolatos képekhez és motívumokhoz.  – Majd meglátom, mire m ire lesz módom – mondtam mon dtam JéCének. – Talán beiratkozom egyszerűen egy ilyen gyorsított német tanfolyamra, ami mostanában divat. – És abban a pillanatban valóban szentül elhatároztam, hogy úgy lesz. Értettem a módját, hogyan beszélhetem rá osztályfőnöknőmet

mindenféle rendkívüli engedményre. Osztályfőnöknőm igen érdekes kísérleti alanynak tartott. Az iskolában kötelező előadásokat kellett hallgatni fizikából és kémiából. A botanikán már túl voltam, méghozzá jó eredménnyel. Egész évben minden tesztkérdésre kifogástalan feleletet adtam, s egy ideig kacérkodtam is azzal a gondolattal, hogy botanikus leszek, és Afrika vad füveit vagy a dél-amerikai trópusi őserdőket tanulmányozom majd, mivel az ilyen extraságok kutatására, méghozzá isten háta mögötti helyeken, sokkal könnyebb nagy ösztöndíjakat szerezni, itt ugyanis nem olyan nagy a tolongás, mint ha például alapítványi segítséggel akarnék művészettörténetet tanulni Olaszországban, vagy Angliában angolt. A botanika jó dolog volt, s mert mulatságosnak találtam, hogy leveleket szedjek szét, rakjak mikroszkóp alá, lerajzolgassam a penészgombákat meg azt a furcsa, szív alakú levelet a páfrány megtermékenyülési ciklusában, mindez nagyon reális tervnek is látszott. De aznap, mikor először mentem fizika-előadásra, azt hittem, nem élem túl. Apró, sötét hajú, selypes-vékony hangú emberke állt szűk, kék öltönyben az osztállyal szemközt, kezében kis fagolyó. Mr. Manzi. Odahelyezte a golyót egy meredek, hornyolt lejtőre, és legurította. Aztán beszélni kezdett: – Ha a annyi mint gyorsulás, t  pedig  pedig annyi mint idő… – és egyszer csak betűkkel meg számokkal meg egyenlőségjelekkel krikszkrakszolta tele az egész táblát, és az agyam halott-üres lett. Felvittem a fizikakönyvet a szobámba. Porózus papírra nyomott, hatalmas munka volt – négyszáz oldal, rajzok és fényképek nélkül, csupa diagram és képlet –, téglapiros papundeklikötésben. A könyvet Mr. Manzi írta, hogy az iskolás lányokkal ily módon eredményesebben sajátíttathassa el a fizikát, s ha netán sikert ér el, megpróbálkozzon műve publikálásával is. Rendben van, tanultam sorra a képleteket, jártam az előadásokra, megfigyeltem, hogyan gördülnek le a lejtőn a golyók, csengők hangját hallgattam, és a félév végén, mikor a legtöbb lány elhasalt, nekem nem volt vitás a jeles. Némelyek panaszkodtak, hogy az előadás túlságosan nehéz volt, mire hallottam, hogy Mr. Manzi azt feleli: – Már hogy lett volna nehéz, mikor egy kislány igenis meg tudta írni jelesre. – Kicsoda? Mondja meg, kérem –  könyörögtek, ő azonban csak rázta a fejét, nem szólt egy szót sem, csak egy cinkos kis mosolyt eresztett meg felém. Ekkor támadt az az ötletem, hogy a következő félévben mindenképpen meg kell szabadulnom a kémiától. Szép, szép, hogy fizikából jelest kaptam, de már

iszonyúan féltem. Egyfolytában utáltam ugyanis a fizikát. Képtelen voltam elviselni, hogy minden betűvé meg számmá zsugorodhasson. Levélformák és a levelek légzőpórusainak felnagyított rajza helyett, a táblát borító varázsos szavak helyett – karotin! xantophil! – csúf, egymásba tekergő, skorpióforma képletekké: s mindez Mr. Manzi speciális piros krétájával. Tudtam, a kémia még rosszabb. Láttam a kémiai laboratóriumban egy nagy szemléltető táblát a kilencvenegynéhány elemmel, és nevük teljes szóalakja helyett – arany, ezüst, kobalt, alumínium stb. – rút rövidítések álltak ott, alattuk különböző tizedes számokkal. Ha még tovább kell gyötörnöm az agyam ilyen kacatokkal, tudtam, belebolondulok. Legalábbis: meg fogok bukni. Az első féléven is csak valami szörnyűséges akaraterő segített át. Ezért aztán ravasz tervvel állítottam be osztályfőnökömhöz. Tervem így festett: időre lenne szükségem, mondtam, hogy egy Shakespeare-előadásra járjak, hiszen végül is az angol a főtárgyam. Osztályfőnöknőm és én, mindketten egyaránt jól tudtuk, hogy a kémiából is biztosan jelest kapnék, miért kellene hát akkor vizsgáznom is belőle, miért ne lenne elég, ha csak eljárok az előadásokra, jegyzetelek, de a beszámolókat meg a dolgozatot kihagyom? Így az egész csak afféle becsületbeli üggyé válik, becsületes felek között, a tartalom pedig mindenkor fontosabb, mint a forma, és valóban, az osztályzás nem merő ostobaság-e, ha az ember úgyis tudja, hogy csak jeles jöhet ki a végén? Tervem esélyeit növelte az a tény is, hogy az utánam következő évfolyamok számára az iskolán megszüntették a természettudományos tárgyak második kötelező évét, mi voltunk hát az utolsók, akiknek még a régi szabályoktól kellett szenvednünk. Mr. Manzi teljességgel egyetértett tervemmel. Azt hiszem, hízelgőnek találta, hogy előadásait olyannyira élveztem, és most nem afféle gyakorlatias megfontolások alapján járók el majd hozzá, mint beszámolók meg jeles érdemjegy, hanem pusztán a kémia gyönyörűségeiért. Zseniálisnak tartottam az ötletemet, hogy még akkor is eljárok kémia-előadásra, amikor már átnyergeltem Shakespeare-re. Teljességgel felesleges gesztus volt ugyanis, és azt a látszatot keltette, mintha képtelen lennék végképp lemondani a kémiáról. Persze, aligha sikerült volna ilyen remekül a dolog, ha nem kapom meg azt a jelest fizikából. Ha osztályfőnököm sejti szorongásomat és levertségemet, ha megtudja, milyen kétségbeesett eszközökhöz készültem folyamodni, például orvosi igazolást akartam kérni, hogy alkalmatlan vagyok kémiatanulásra (a képletektől szédülés jön rám és a többi) – biztosra veszem, hogy szóba se áll velem ez ügyben, és mindenek ellenére rám kényszeríti a kémiát.

Így azonban a Fakultás jóváhagyta kérésemet, amely, mint osztályfőnököm később elmesélte, néhány professzort mélységesen megindított. Lépésemet a szellemi érettség félreismerhetetlen jelének tekintették. Nevetnem kellett, valahányszor csak erre a második félévre gondoltam. Hetente ötször mentem kémia-előadásra, egyetlenegyet sem mulasztottam el. Mr. Manzi ott állt a nagy, rozzant amfiteátrum mélyén, és kék lángokat, vörös villanásokat, sárga felhőket bűvölt elő egy kémcsőből azzal, hogy egy másik kémcső tartalmát beleöntötte, én pedig még a hangját is igyekeztem kirekeszteni fülemből, bemagyarázva magamnak, hogy csak egy szúnyog dong nagy messze, így aztán csak ültem ott, élveztem a vakító fényeket, a színes tüzeket, és közben oldalszám irkáltam a villanellákat és szonetteket. Mr. Manzi olykor-olykor felpillantott rám, látta, hogy jegyzetelek, és jött megint az édes kis üdvözült mosoly. Biztosan azt hitte, feljegyzem az összes képletet, méghozzá nem is a vizsga kedvéért, mint a többi kislány, hanem azért, mert előadása annyira magával ragad, hogy egyszerűen nem tehetek másképp.

NEGYEDIK FEJEZET

Nem tudom, miért éppen a kémiától való szerencsés megmenekülésem jutott eszembe JéCé irodájában. Egész idő alatt, míg JéCé beszélgetett velem, Mr. Manzit láttam a feje fölött, ott lebegett, akárha cilinderből varázsolták volna elő, kezében tartva a kis fagolyót meg azt a lombikot, amelyből a húsvéti szünet előtti utolsó nap hatalmas sárga füstgomolyag tört elő. A füst záptojásszagú volt, és a lányok együtt nevettek Mr. Manzival. Sajnáltam Mr. Manzit. Legszívesebben letérdeltem volna elé, bocsánatot kérni, amiért ilyen hitvány képmutató vagyok. JéCé átnyújtott egy halomra való kéziratot, mindenféle elbeszéléseket, és a továbbiakban már sokkal kedvesebben beszélt velem. A délelőtt hátralevő részét kéziratolvasással töltöttem, majd legépeltem az elbeszélésekről alkotott véleményemet rózsaszín Szerkesztőségi Feljegyzéspapírra, a feljegyzéseket azután átküldtem Betsy szerkesztőjének irodájába, hogy Betsy már másnap elolvashassa. JéCé olykor félbeszakított, hogy valami gyakorlati tanácsot adjon, vagy esetleg pletykáljon egy kicsit. Délben JéCének két hírességgel kellett együtt ebédelnie, egy íróval és egy írónővel. Az író éppen akkortájt adott el hat elbeszélést a New Yorker Yorker-nek és hatot JéCének. Ez meglepett, hiszen eddig még nem hallottam olyasmiről, hogy a folyóiratok hatosával vásárolnák az elbeszéléseket, és valósággal letaglózott a gondolat, hogy micsoda halom pénzt hozhat az a hat novella. JéCé elmondta, hogy az ebédnél nagyon óvatosan kell viselkednie, hiszen az írónő ugyancsak novellista, de a New Yorker Yorker-nél eddig még egyetlen írását sem sikerült elhelyeznie, és JéCé is csak egyet vásárolt tőle az elmúlt öt évben. JéCének, miközben a híres író hiúságát kellőképpen legyezgeti, vigyáznia kell, nehogy a kevésbé híres írónőt megsértse. Amikor az irodabeli francia falióra puttói verdesni kezdtek szárnyukkal, és kis aranytrombitáikat szájukhoz emelve egymás után tizenkettőt fújtak, JéCé kijelentette, már eleget dolgoztam, menjek el nyugodtan a Hölgyvilágprogramokra, az ebédre meg a filmbemutatóra, és másnap jelentkezzem megint minél korábban és frissebben. Aztán kosztümkabátot húzott lila blúza fölé, föltett egy lila műorgonákkal tűzdelt kalapot, gyorsan bepúderozta az orrát, és megigazította vastag keretes szemüvegét. Szörnyűségesen festett, de sugárzott róla az okosság. Elmenőben megpaskolta lila kesztyűs kezével a vállamat.  – Ne hagyja, hogy hatalmába kerítse ez a bűnös város.

Pár percig ott ültem még forgószékemen moccanatlanul, és JéCén járt az eszem. Megpróbáltam elképzelni magam, mint E. G.-t, a híres szerkesztőnőt, ahogy ott ülök irodámban hordós gumipálmák meg fokföldi ibolyák között, melyeket titkárnőmnek kell megöntöznie minden reggel. Szerettem volna, ha olyan anyám lenne, mint JéCé. Akkor tudnám, mit tegyek. Anyám nem sokat tudott segíteni. Apám halála óta gyors- és gépírást tanított, hogy eltartson bennünket, és titokban gyűlölte az egészet, és gyűlölte apámat is, hogy meghalt anélkül, hogy valami kis pénzt hagyott volna ránk, nem bízott ugyanis az életbiztosításokban. Anyám mindig amellett kardoskodott, hogy iskola után nyomban meg kell tanulnom gyorsírni, mert akkor legalább van valami „szakma” is a kezemben, a végbizonyítvány mellett. – Még az apostolok is tanultak mesterséget – mondta mindig. – Nekik is meg kellett élni valamiből, akárcsak nekünk.  ———  Megnedvesítettem ujjaimat a meleg vizes tálban, amit a Hölgyvilág pincérnője két üres fagylaltostányérom helyére lerakott. Aztán gondosan megtörölgettem minden ujjam külön-külön a még makulátlanul tiszta damasztszalvétába. Majd gondosan összehajtogattam a szalvétát, számhoz vittem, és rányomtam az ajkam. Ahogy újra letettem az asztalra a szalvétát, közepén ott virított elmosódott rózsaszínben az ajkam lenyomata, akár egy kis szív. Arra gondoltam, milyen nagy út áll mögöttem. Első alkalommal jótevőm házában találkoztam kézöblítő tállal. Az Ösztöndíj Irodán tevékenykedő szeplős kis hölgy hívta fel a figyelmemet arra az iskolai szokásra, hogy a tanulóknak levéllel illik fölkeresni a személyt, aki ösztöndíjukat adományozta, és ily módon köszönni meg kedvességét – ha az illető történetesen még életben van. Én az ösztöndíjamat Philomena Guinea-től, egy gazdag regényírónőtől kaptam, aki iskolánk növendéke volt, még valamikor a század elején, s akinek első regényéből némafilm készült Bette Davisszel a főszerepben, meg ráadásul még egy hangjátéksorozat is, mely mind a mai napig műsoron van. Kiderült, hogy jótevőnőm él, méghozzá egy nagy vidéki kastélyban, nem messze a klubtól, ahol nagyapám dolgozott. Írtam hát Philomena Guinea-nek egy hosszú levelet, szénfekete tintával szürke papírra, a papíron pirossal nyomtatva ott ékeskedett az iskola neve. Megírtam neki, milyenek az őszi lombok, ha kibiciklizek a dombok közé, s hogy milyen csodálatos itt élni, ebben a kollégiumban, ahelyett hogy a városi iskolába kellene mindennap otthonról beautóbuszozni, meg hogy a Tudás lassanként

megnyílik előttem, és talán egy napon én is olyan nagyszerű könyveket írhatok majd, mint ő. A városi könyvtárban elolvastam Mrs. Guinea egyik könyvét – az iskolai könyvtárban valamilyen rejtélyes okból nem voltak meg a művei –, és a regény elejétől végéig efféle hosszú, izgalmas kérdésekkel volt telegyömöszölve: „Rájön-e majd Evelyn, hogy Gladys annak idején ismerte Hogert? – töprengett Hektor gyötrelmesen”, meg hogy: „Miért is vette el őt feleségül Donald, miután tudomást szerzett a gyermekről, a kis Elsie-ről, aki Mrs. Rollmop távoli tanyáján tengeti életét a világ szemei elől elrejtve? – faggatta örömtelen, holdfény áztatta párnáját Griselda.” Philomena Guinea, aki később elmesélte nekem, hogy iskolás korában nem volt valami nagy lumen, ezekkel a könyvekkel sok millió dollárt keresett. Mrs. Guinea válaszolt levelemre, és meghívott magához ebédre. Ott láttam életem első kézöblítő tálját. A víz színén pár cseresznyevirág úszkált, s azt hittem, ez valamiféle kristálytiszta, japán leves – utóétel, és be is kebeleztem az egészet, beleértve a bimbós kis virágokat is. Mrs. Guinea nem szólt rá semmit, és csak amikor az ebédhistóriával később eldicsekedtem egy kollégiumbeli lánynak, aki bejáratos az előkelőbb körökbe, akkor tudtam meg, mit műveltem.  ———  Amikor a Hölgyvilág napfényesre világított termeiből kiléptünk az utcára, odakint minden szürke volt, és gőzölgőn az esőtől. Nem olyan eső volt ez, ami kellemesen tisztára mossa az embert, mindent, hanem afféle rondaság, amilyennek a brazíliai esőket képzelem. Csészealj nagyságú cseppekben zuhogott merőlegesen az égből, sziszegve paskolta a forró járdát, úgyhogy a csillogó sötét aszfaltról mindenütt gőz- és párafelhők csaptak fel. Titkos óhajom, hogy a délutánt egymagámban tölthessem a Central Parkban, szertefoszlott a Hölgyvilág forgóajtajának színüveg turmixmasinájában. A forgóajtó egyenest egy taxi remegő-sivár üregébe lökött, Betsy és Hilda volt velem, meg egy Emily Ann Offenbach nevű negédes kis nő, akinek vörös kontya volt, meg férje és három gyereke a New Jersey-beli Teaneckben. Vacak volt a film. Játszott benne egy csinos szőke lány, aki June Allysonra hasonlított, de mégsem ő volt, aztán egy fekete hajú lány, rettentő szexis, aki meg Elizabeth Taylorra hasonlított, de ez is valaki más volt, továbbá két nagydarab, széles vállú szépfiú, Rick és Gil vagy ilyesféle nevezetű. Futballrománc volt a film, persze technicolorban.

Gyűlölöm a technicolort. A technicolor filmeken mintha mindenki kötelességének érezné, hogy minden egyes jelenetben rikító-vadonatúj ruhát viseljen, és úgy álldogáljon ott, mint egy ruhafogas, míg körülötte nagyonnagyon zöld fák hajlonganak, vagy rettentő-sárga búzatenger hullámzik, vagy borzasztó-kék óceán, sok-sok mérföldnyire, ameddig csak a szem ellát. A cselekmény java része futballstadionban játszódott, ahol a két lány, fantasztikus ruhájuk gomblyukában káposztafej nagyságú, narancsszínű krizantémokkal, versenyt hadonászott, és rekedtre kiabálta magát a gyönyörűségtől, vagy egy táncteremben, ahol a lányok a szívszerelmükkel lejtettek, és úgy voltak öltözve, mintha az Elfújta a szél-ből léptek volna ki, aztán kiosontak a női mosdóba, és ott nagy izgatottan mindenféle ocsmányságot meséltek egymásnak. A vége az lett, hogy a rokonszenves szépkislány a derék futballcsillagnál kötött ki, ahogy ez előre látható volt, míg a szexibaba hoppon maradt, mert a Gil nevű tag egész idő alatt csak kalandra vágyott, nem családi boldogságra, a végén meg csak fogta magát, és búcsú nélkül elutazott Európába. Körülbelül itt kezdtem rettentő furcsán érezni magam. Láttam magam körül a széksorokat, az elragadtatott kis fejeket, ahogy mindegyik ugyanolyan ezüstösen fénylett ott elöl, és ugyanolyan sötét árnyékba borult hátul, és úgy nézett ki, így együtt, mint egy sereg bárgyú holdpofa. Éreztem, szörnyű veszély fenyeget: bármely pillanatban hánynom kellhet. Nem tudtam, ez a rémes film készítette-e ki a gyomromat, vagy a sok kaviár.  – Visszamegyek Visszamegyek a szállodába – súgtam oda Betsynek a félhomályban. félhom ályban. Betsy úgy meredt a vászonra, mintha az élete függne tőle. – Nem érzed jól magad? – suttogta, alig mozgatva az ajakát.  – Nem – mondtam. – Iszonyúan I szonyúan érzem magam.  – Én is. Menjünk együtt. együtt . Kicsusszantunk a helyünkről, és végig „bocsánat, bocsánat”- oztuk az egész széksort, az ott ülők meg szidtak minket, sziszegtek ránk, félrehúzogatva kalocsnit-esernyőt, hogy átférjünk, én pedig, akinek csak tudtam, ráléptem a lábára, ez legalább elterelte egy kicsit a figyelmem arról a szörnyű hányingerről, mely luftballongyorsasággal duzzadt fel a szemeim előtt, úgyhogy nem is láttam már, mi van mögötte. Ahogy az utcára kiértünk, a langyos eső utolja szemetelgetett még. Betsy ijesztő látványt nyújtott. Orcái holtsápadtra váltak, vértelen arca zölden, izzadtan imbolygóit velem szemközt. Bezuhantunk egy sárga kockás taxiba, mert egy ilyen mindig ott vesztegel a járdaszegélynél, ha véletlenül azon

tűnődik az ember, taxiba üljön-e, vagy sem; és mire a szállodához értünk, én egyszer hánytam, Betsy kétszer. A taxisofőr olyan lendülettel vette a kanyarokat, hogy mi hátul hol az ülés egyik sarkában, hol a másikban zuhantunk egymásra. És valahányszor hánynunk kellett, szép nyugodtan előrehajoltunk, mintha elejtettünk volna valamit, s azt szednénk fel, közben a másikunk dúdolgatott, és úgy tett, mintha épp csak nézdegélne kifelé az ablakon. A sofőr ennek ellenére tisztában volt vele, mi folyik a kocsijában.  – Hé – szólt ránk tiltakozva, til takozva, ahogy átcsúsztunk éppegy piroson –, az én taximban ez nincs bevezetve, szálljanak ki, és intézzék el az utcán. – Mi azonban egy szót se szóltunk, ő meg biztosan azt gondolta, hogy már úgyis közel a szálloda, így aztán nem rakott ki minket, csak a főbejáratnál. Nem mertük sokat húzni az időt taxipénz-számolgatással. Ezért inkább odanyomtunk a sofőr kezébe egy halom aprót, a kocsi fenekére ejtettünk néhány papír zsebkendőt, hogy a nagyja disznóólát eltakarja, aztán futás be a kapun, keresztül a hallon, úgy vágódtunk be az üres liftbe. Szerencsére ilyentájt a szálloda eléggé kihalt volt. Betsyre a liftben is rájött megint, én tartottam a fejét, de a következő pillanatban már rajtam volt a sor, és akkor ő fogta az enyémet. Hányás után általában megkönnyebbül az ember. Átöleltük egymást, elköszöntünk, és elindultunk a folyosón kétfelé, hogy szobánkban lefekhessünk végre. Nincs, ami olyan szentül megpecsételhetne barátságokat, mint egy közös hányás. De amikor behúztam magam mögött az ajtót, levetkőztem, és ágyba bújtam, nyomorultabbul éreztem magam, mint valaha. Nem volt mese, indulnom kellett nyomban a vécére. Belebújtam valahogy a kék búzavirágos fehér fürdőköpenyembe, és kibotorkáltam a fürdőszobába. Betsy már ott volt. Hallottam a nyögését az ajtó mögül, így hát továbbmentem, a másik folyosó vécéjére, a sarkon túl. Olyan messze volt, hogy azt hittem: ott halok meg menet közben. Leültem a vécére, fejemet a mosdó peremére hajtottam, és azt hittem, mindjárt a belem is kiadom az ebéddel együtt. Hatalmas hullámokban tört rám az émelygés. Minden egyes hullám után mintha elmúlt volna, és olyan ernyedt lettem, mint egy elázott levél, hideg borzongás futott végig mindenemen, de aztán éreztem nyomban, hogy visszatér a roham, és a kínzókamra vakító fehér csempéi a lábam alatt, fejem felett s oldalt mind a négyfelől körülszorítottak és szétmorzsoltak.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el így. Állandóan folyattam a mosdóba a hideg vizet, nem dugtam be a dugót, hogy a zaj olyan legyen, mintha valamit mosnék, aztán, amikor már biztonságban éreztem magam, végignyúltam a földön, és moccanatlan csendben feküdtem. Mintha egyszeriben elmúlt volna a nyár. Éreztem, hogyan zörgeti-rázza a tél a csontjaimat, hogy csattognak a fogaim, a nagy, fehér szállodai törülköző pedig, amit lerántottam, úgy simult a fejem alá, akár egy süket hóbucka.  ———  Micsoda neveletlenség, gondoltam, így dörömbölni egy vécéajtón, ahogy most az enyémen dörömbölt valaki. Hiszen csak egy sarkot kellene odébb mennie az illetőnek, máris találna a folyosón egy másik helyiséget, ahogy én is kerestem magamnak egyet, és akkor békén hagyhatna. Az ismeretlen azonban tovább kopogtatott, kérte, engedjem be, és a hangja valamiképpen ismerősnek tetszett. Mintha Emily Ann Offenbach lenne odakint. Akkor azt mondtam: – Egy pillanat. – A szavak vastagon, ragacsosan buggyantak ki a számon, mint a szirup. Összeszedtem magam, lassan feltápászkodtam, tizedszer is meghúztam a vécét, tisztára töröltem a mosdót, és felgöngyöltem a törülközőt, hogy a hányásfoltok ne látszódjanak annyira, végül kinyitottam az ajtót, és kiléptem a folyosóra. Tudtam, szörnyűséges következményei lennének, ha most szembe kellene néznem Emily Ann-nel vagy bárkivel, ezért aztán üveges tekintettel meredtem egy ablakra, mely a folyosó végén lebegett, és csak raktam egyik lábamat a másik elé.  ———  A következő látvány, amit megpillantottam, valakinek a cipője volt. Vastag, erős cipőt láttam, repedezett fekete bőrből, tompán fénylett, és meglehetősen használt volt már, a lábujjak fölött kis szellőzőlyukakkal valami ívelt minta mentén, a hegye pedig egyenesen felém mutatott. És mintha kemény zöld felületen állt volna, s ez a felület valahogy nyomta az én jobb arccsontomat is. Feküdtem csendben, vártam, hogy valaki közölje velem, mi is a teendőm. A cipőtől egy kicsit balra fehér alapon kék búzavirágok kis csokrát pillantottam meg, és akkor majdnem elsírtam magam. A fürdőköpenyem ujja volt, amit bámultam, bal kezem pedig úgy lógott ki a végén, mint egy pergamenszínű hal. - Magához tért.

A hang valahonnan a fejem fölül jött, józan-hűvös régiókból. Egy pillanatig nem éreztem ebben semmi rendkívülit, de aztán mégiscsak furcsának találtam. Férfihang volt, férfiaknak pedig se éjjel, se nappal nem volt szabad a szállodánkban tartózkodniok.  – Hányan vannak összesen? – folytatta folyt atta a hang. Érdeklődéssel figyeltem. A talaj csodálatosan szilárdnak tetszett. Volt benne valami vigasztaló, hogy összeestem, és hogy mélyebbre már nem eshetek.  – Úgy tudom, tizenegyen – válaszolta most a női hang. Kitaláltam, hogy a női hang csakis a fekete cipőhöz tartozhat. – Úgy tudom, tizenegyen vannak még ezen kívül itt, de az egyik hiányzik, azért van csak tíz.  – Jó, hát akkor fektesse fektes se le ezt, én majd megnézem m egnézem a többieket. Jobb fülem irányából egyre halkuló, üregesen visszhangzó kopogást hallottam. Akkor messze-messze kinyílt egy ajtó, hangok és nyögések szűrődtek ki rajta, majd az ajtó megint becsukódott. Két kéz nyúlt a hónom alá, és a női hang azt mondta: – Gyere, gyere, kicsikém, ezt még muszáj –, és éreztem, ahogy félig felemelkedem, aztán ajtók húztak el mellettem lassan, egyik a másik után, míg végre egy nyitott ajtón bemehettünk. Ágyamon lefekvéshez volt félrehajtva a takaró, és az asszony segített lefeküdnöm, majd betakart állig, aztán egy pillanatra leült az ágy mellé a karosszékbe, és dagadt, vöröses kezével legyezgetni kezdte magát. Aranykeretes szemüvege volt, meg fehér ápolónőfityulája.  – Kicsoda maga? – kérdeztem gyenge hangon.  – A szállodai ápolónő.  – Mi történt velem? velem ?  – Mérgezés – felelte kurtán. – Mind az összes meg lett l ett mérgezve. Életembe nem láttam ilyet. Hánynak, hánynak, hánynak. Hogy mivel ették tele magukat a kisaszszonykák, azt el nem bírom képzelni.  – A többiek is mind betegek? be tegek? – kérdeztem, valahogy reménykedve.  – Az egész társaság – felelte fel elte az ápolónő elégedetten. – Hánynak, mint a lakodalmas kutya, és sírnak a mama után. A szoba nagyon-nagyon gyengéden kezdett el forogni velem, mintha székek, asztal, falak mind-mind súlytalanná váltak volna, törékenységem iránti rokonszenvből.  – Az orvos adott magának egy inekciót – mondta az ápolónő ápol ónő már az ajtóban állva. – Az majd elaltassa. És hirtelen egy ajtó libbent a nővér helyére, mint egy üres papírlap, aztán az ajtó helyére egy még nagyobb papír, én pedig sodródni kezdtem feléje, és már

csak egy mosoly volt az álom.  ———  Ott állt valaki az ágyamnál, kezében fehér csésze.  – Idd meg ezt – hallottam. hall ottam. Megráztam a fejem. Párnám úgy zizegett, mintegy köteg széna.  – Idd meg, mindjárt jobban érzed magad. Vastag, fehér porceláncsészét dugtak az orrom alá. A sápatag fényben, mely egyformán lehetett hajnali vagy esti szürkület, ott tétováztam a sárgástiszta folyadék felett. Vajcseppecskék úsztak a felszínén, orrom enyhe csirkehúslevesillatot érzett. Szememmel kísérletképpen a csésze mögött látható szoknyáig kalandoztam.  – Betsy – mondtam.  – Betsy a fenét, én vagyok. vagyok . Akkor már feljebb emeltem a szemem, és Doreen fejét pillantottam meg élesen kirajzolódva az ablak sápadt hátteréből, szőke haját a hátulról ráhulló fény mintha aranyglóriával fonta volna körül. Arca árnyékban volt, úgyhogy nem láthattam vonásait, ujjai hegyéből azonban szakértő gyengédséget éreztem kisugározni. Lehetett volna akár Betsy is, vagy az anyám, vagy valami páfrányillatú ápolónővér. Visszaejtettem a fejem, és kortyoltam egyet a levesből. Úgy éreztem, mintha homokkal lenne telitömve a szám. Aztán még egy korty következett, még egy és még egy, míg végre kiürült a csésze. Éreztem: megtisztulok, szent vagyok, új életre kész. Doreen az ablakdeszkára tette a csészét, ő maga leült a fotelba. Feltűnt, hogy eszébe se jut rágyújtani, s amilyen nagy dohányos volt, ez eléggé meglepett.  – Szóval, kis híján elhaláloztál el haláloztál – mondta végül. végül .  – Biztos az a sok kaviár.  – Kaviár a fenét! A ráksaláta. ráksal áta. Megvizsgálták: tele tel e volt ptomainnal. Magam előtt láttam a Hölgyvilág mennyei-fehéren csillogó konyháját, a végtelenbe nyúló helyiségeket. Láttam, hogy töltik meg egyik avocadokörtét a másik után ráksalátával meg majonézzel, hogy fényképezik jupiterlámpák tüzében. Láttam, hogy dudorodnak ki a csábítófinom, rózsaszín foltos rákfalatok a majonézborítás alól, hogyan fogadja üregébe ezt az egészet a krokodilzöld szegélyű avocadokörte, akár egy ringó bölcső. Méreg.

 – Ki vizsgálta meg? – Úgy képzeltem, az orvos mintát mi ntát vett egyikünk gyomrából, aztán szállodabeli laboratóriumában vegyvizsgálatnak vetette alá.  – Ezek a Hölgyvilág-beli szivik. Amikor ti mind a tizenegyen elkezdtetek szanaszét potyogni, mint a telibe talált kuglibabák, valaki telefonált a szerkesztőségbe, azok onnan a Hölgyvilág-nak, ott aztán megvizsgálták, ami a nagy lakomából maradt.  – Hm! – visszhangoztam, pincehangon. Jó volt, hogy újra mellettem van Doreen.  – Ajándékot is küldtek – folytatta Doreen. – Ott van va n kint a folyosón egy nagy kartondobozban.  – Hogyhogy ilyen hamar ideért? ideért ?  – Gyorsküldönc hozta. Mit képzelsz, csak nem hagyják, hogy telekürtöljétek a nagyvilágot, hogy a Hölgyvilág megmérgezett benneteket. Ha kéznél lenne most egy jó ügyvéd, olyan kártérítést vasalhatnátok be rajtuk, hogy attól koldulnak.  – És mi az az ajándék? – Mert ha az ajándék tetszeni tet szeni fog, mit bánom én, mi történt, mikor most olyan tisztának érzem magam utána.  – Eddig még senki nem nyitotta nyi totta ki a dobozt, úgy le vannak csorbulva valamennyien. Mikor a szállóban megtudták, hogy én vagyok egyedül talpon, nyomban rám bízták, hogy belétek tukmáljam a levest, hát a tiedet hoztam elsőnek.  – Nézd meg, mi az az ajándék – kértem. Aztán eszembe esze mbe jutott valami, és azt mondtam: – Én is hoztam neked ajándékot. Doreen kiment a folyosóra. Hallottam, ahogy egy pillanatig matat valamivel, aztán széthasadó papír zörgése következett. Végül megjelent újra Doreen, kezében vastag könyv, könyv, fénylő borítófedelén borí tófedelén tömérdek név. név.  – Az év harminc legjobb elbeszélése. elbeszélése. – Odapottyantottaa könyvet az ölembe.  – Még tizenegy van belőle odakint a dobozban. Biztos azt a zt gondolták, hadd legyen valami olvasnivalótok, míg az ágyat nyomjátok. – Szünetet tartott. – Az enyém hol van? Kotorászni kezdtem a táskámban, aztán átnyújtottam Doreennek a tükröt, melyen százszorszépek között ott ékeskedett a neve. Doreen rám nézett, én vissza, és mindketten harsány nevetésben törtünk ki.  – Ha akarod, megeheted a levesemet l evesemet – mondta. – Tévedésből Tévedés ből tizenkét csésze került a tálcára, s mi Lennyvel úgyis annyi virslit tömtünk be, amíg vártuk, hogy az eső eláll, belém már nem fér több.  – Ide vele – mondtam. – Farkasétvágyam van.

ÖTÖDIK FEJEZET

Másnap reggel hétkor megcsördült a telefon. Lassan felszínre tempóztam egy mélysötét álom fenekéről. A tükör keretébe dugva ott várt már JéCé távirata, mely lelkemre kötötte, ne aggódjak a munkám miatt, pihenjek inkább egész nap, gyógyuljak fel mielőbb, s hogy mennyire bántja ez a romlottráksaláta-história – ezért hát nem tudtam még csak elképzelni se, ki kereshet. Odanyúltam és a párnámra tettem a kagylót, úgy, hogy az alsó része a kulcscsontomnál volt, a felső meg a vállamnál.  – Halló? Férfihang válaszolt: – Miss Esther Greenwooddal beszélek? – Mintha enyhén idegenes kiejtéssel mondta volna.  – Személyesen – mondtam erre én.  – Itt Konstantin Ezmegaz. Nem értettem a vezetéknevet, annyi bizonyos, hogy sok s volt benne meg k. Nem ismertem semmiféle Konstantint, de ezt nem mertem csak úgy bemondani. Akkor eszembe jutott Mrs. Willard meg a szinkrontolmács.  – Ó, persze, persze! – kiáltottam, felültem felülte m az ágyban, és két kézzel magamhoz szorítottam a kagylót. Sose hittem volna Mrs. Willardról, hogy egy Konstantin nevű férfival ismertet össze. Gyűjtöttem az érdekes nevű férfiakat. Ismertem már egy Szókratészt. Böhöm nagy volt, és csúf és nagyon intelligens, egy híres hollywoodi görög filmproducer fia, de ráadásul még katolikus is, ami minden további tervet romba döntött. Szókratészen kívül ismertem egy Attila nevű orosz emigránst, a bostoni Ipari Vezetőképző Intézetből. I ntézetből. Lassanként megértettem, hogy Konstantin találkozót akar megbeszélni velem mára, valami későbbi időpontra.  – Nem lenne kedve megnézni az a z ENSZ-et ma délután?  – De hisz most is az ENSZ-et nézem – mondtam erre, hisztérikus vihogás kíséretében. Konstantin mintha megrökönyödött volna.  – Ide látszik az ablakomból. ablako mból. – Attól féltem, féltem , egy kicsit túl gyorsan gyor san beszéltem, s nem tudta követni. Csend a vonal túlsó végén. Akkor azt mondta: – Talán szívesen bekapna egy falatot utána.

Ráismertem Mrs. Willard szóhasználatára, s ez egyszeriben elkedvetlenített. Mrs. Willard mindig úgy hívta meg az embert, hogy „kapjon be egy falatot”. Eszembe jutott, hogy ez a férfi, nyomban Amerikába érkezte után, Mrs. Willardék vendége volt. Mrs. Willard nagy előszeretettel űzte ezt a sportot, mely abban állt, hogy külföldieket szállásol el az ember, s ha külföldre utazik, azok is vendégül látják. Most már semmi kétségem nem volt, hogy Mrs. Willard az oroszországi szíveslátás fejében dobta a mérleg serpenyőjébe ezt az én New York-i falatozásomat.  – Igen, utána szívesen bekapnék b ekapnék egy falatot – mondtam hűvösen. – Hány órakor találkozunk?  – Körülbelül két óra tájban táj ban magáért megyek kocsival. kocsival . Hotel „Amazon”, ugyebár?  – Igen.  – Ó, tudom már, hol van. Egy pillanatig azt hittem, hogy ez a váratlan hangsúly jelent valamit, de aztán eszembe jutott, hogy néhány lány innen az „Amazon”-ból biztosan titkárnőként dolgozik az ENSZ-ben, és Konstantin talán eljött egyszer valamelyikért. Megvártam, míg leteszi a kagylót, s csak aztán raktam le én, majd visszadőltem párnáimra, és szörnyűségesen éreztem magam. Kezdődött hát minden elölről, ragyogó képet festettem magamban egy férfiról, aki szenvedélyes szerelemre gyullad irántam már találkozásunk első pillanatában – s mindezt miért? Pár prózainál prózaibb csekélységért. Egy kis idegenvezetés az ENSZ-palotában, s utána egy szendvics! Megpróbáltam összeszedni magam. Ez a Mrs. Willard-féle szinkrontolmács valószínűleg kicsi és csúnya. Legrosszabb esetben ugyanúgy lenézhetem majd a végén, mint Buddy Willardot. Ez a gondolat valami elégtételfélével töltött el. Megvetettem Buddy Willardot, s bár mindenki azt hitte, hozzámegyek majd, ha kijön a tüdőszanatóriumból, én nagyon jól tudtam: akkor se mennék hozzá, ha ő lenne az egyetlen férfi a világon. Buddy Willard képmutató volt. Persze hogy nem jöttem rá rögtön, hogy képmutató. A legcsodálatosabb fiúnak tartottam, akivel életemben csak találkoztam. Öt évig imádtam messziről, mielőtt egyáltalán kegyeskedett volna észrevenni, és aztán jött az isteni korszak, amikor még mindig imádtam, ő pedig kezdett már észrevenni, és amikor egyre gyakrabban találkozgattunk, hirtelen, egészen véletlenül felfedeztem, micsoda

szörnyű képmutató, és most meg azt akarja, hogy menjek hozzá, mikor egyszerűen undorodom tőle. A legrosszabb persze az volt a dologban, hogy még csak el sem mondhattam neki, mi a véleményem, mert még előtte tébés lett, és most nekem kell őt vidítgatnom, amíg újra fel nem gyógyul, hogy a teljes igazságot elviselhesse. Elhatároztam, nem megyek el reggelizni. Ez ugyanis csak azt jelentette volna, hogy fel kell öltöznöm, és mi értelme felöltözni, ha az ember egész délelőtt úgyis ágyban marad. Le is szólhattam volna épp telefonon, hogy hozzák ágyba a reggelimet, de akkor borravalót kellett volna adnom annak, aki hozza, én pedig sose tudtam, mennyit is kell adnom. Szereztem már New Yorkban néhány nyugtalanító tapasztalatot a borravalók terén. Első nap, mikor megérkeztem az „Amazon”- ba, egy kifutófiúnak öltözött kopasz törpe ragadta meg a bőröndömet, becipelte a liftbe, aztán odafent a szobám ajtaját is kinyitotta. Nekem persze az volt az első dolgom, hogy az ablakhoz rohanjak, és kinézzek. Egy idő múlva észrevettem, hogy a hotelszolga kinyitotta a mosdó hideg-meleg csapját is, mondván: – Ez a meleg víz, ez pedig a hideg –, majd bekapcsolta a rádiót, és felsorolt néhány New York-i adóállomást, és akkor már egy kicsit ideges lettem, hát továbbra is csak hátat fordítottam neki, s azt mondtam nagyon határozott hangon: – Köszönöm szépen, hogy felhozta a bőröndömet.  – Köszönöm szépen, köszönöm szépen, s zépen, köszönöm szépen. Ha! – mondta roppant ellenszenves, sértő hangon, és mielőtt egyáltalán megfordulhattam volna, hogy lássam, mi ütött belé, már ott se volt, goromba csattanással bevágta maga mögött az ajtót. Amikor később meséltem Doreennek erről a furcsa viselkedésről, azt mondta: – Te kis buta, hát a borravalóját akarta, és kész. Megkérdeztem, mennyit kellett volna adnom, Doreen azt felelte, legalább huszonöt centet, s ha a bőrönd nehéz volt, harmincötöt. És az volt közben a vicc az egészben, hogy magam is nyugodtan felvihettem volna a bőröndöt az emeletre, csak hát a hotelszolga mindenáron segíteni akart, én meg ráhagytam. Azt hittem, ez a szolgáltatás benne van a szobaárban. Gyűlölök pénzt adni valakinek olyasmiért, amit magam is ugyanúgy meg tudok csinálni; egyszerűen ideges leszek tőle. Doreen felvilágosított, hogy tíz százalék borravalót szokás adni, de nekem, ki tudja, milyen oknál fogva, sosem volt épp annyi apróm, azt pedig szörnyen ostobának tartottam, hogy az ember odaad valakinek egy fél dollárt, és azt mondja: – Ebből tizenöt cent a borravaló, kérem, adjon vissza harmincöt centet.

Amikor először ültem New Yorkban taxiba, tíz cent borravalót adtam a sofőrnek. Egy dollár volt a viteldíj, így hát biztosra vettem, tíz cent épp a megfelelő összeg, és könnyed mozdulattal, mosolyogva nyújtottam át. A sofőr azonban ott hagyta egy darabig a kinyújtott tenyerén, nézte, nézte, és amikor kiszálltam a taxiból, és már attól kezdtem félni, hátha kanadai pénzt adtam tévedésből, egyszer csak utánam kiáltott: – Hölgyem, én is a piacról élek, mint más –, méghozzá olyan hangosan, hogy egész megrémültem, és futásnak eredtem. A taxis szerencsére épp pirosat kapott, különben bizonyára ott jön lépésben mellettem, és tovább kiabál velem ebben a kellemetlen modorban. Amikor ezt az esetet elmondtam Doreennek, azt felelte, lehet, hogy a borravaló tíz százalékról tizenötre emelkedett, mióta utoljára New Yorkban árt. Vagy csak ez a taxisofőr egy rohadt disznó, és kész.  ———  Kezembe vettem a könyvet, amit a Hölgyvilág-tól küldtek. Ahogy kinyitottam, összehajtott kis kartonlap hullt ki belőle. A kártya külső oldalán pudlikutya volt látható virágos ágykabátban, szomorú arccal ült egy kutyakosárban, belül ugyanez a kutya, csak most már mosolyogva aludt a kosárban, hímzett takaró alatt, melyen ez a felirat állt: „Gyógyítsd önmagad: pihenj jó sokat. ” A kártya alsó sarkába pedig azt írta valaki levendulaszínű tintával: „Mielőbbi gyógyulást! – Kívánnak jó barátai a Hölgyvilág-tól.” Egymás után lapoztam át a történeteket, míg végül találtam egyet, amelyik valami fügefáról szólt. Ez a fügefa ott nőtt egy zsidó háza meg egy kolostor közt a szép zöld réten, és a zsidó meg egy gyönyörű néger apáca nap mint nap találkozott a fa alatt, hogy az érett fügét leszedje, míg egy napon madárfészket pillantottak meg a fa egyik ágán, s amíg ők ketten azt figyelték, hogy bújik elő egy kis madár a tojásból, kézfejük összeért, és az apáca attól kezdve nem jött soha többé, hogy fügét szedjen a zsidóval, hanem egy csúf ábrázatú katolikus konyhalány érkezett helyette, és ez, amikor leszedték a gyümölcsöt, mindig megszámolta, hány jutott a férfinak, hogy megbizonyosodjék felőle, nem azé lett-e a több, és a férfi rettentő dühös volt. Csodásnak találtam ezt a történetet, különösen a fügefa leírását télen, hó alatt, s aztán tavasszal, zöld gyümölcsöt ringatva. Amikor az utolsó oldal következett, szomorú lettem, szerettem volna bebújni a fekete betűs, nyomtatott sorok közé, ahogy kerítéseken bújik át az ember, hogy ott lehessek, elalhassak e szép nagy zöld fügefa alatt. Buddy Willard meg én, gondoltam, egy kicsit úgy vagyunk, mint a zsidó meg az apáca, habár természetesen egyikünk se volt se zsidó, se katolikus,

hanem unitáriusok mind a ketten. Mi is ott találkoztunk egy képzeletbeli fügefa alatt, és mi nem kismadarat láttunk kibújni a tojásból, hanem egy csecsemőt, ahogy kiszedték egy asszonyból, és utána történt valami szörnyűség, és ketten kétfelé mentünk. Ahogy ott feküdtem elhagyatottan és elesetten a fehér szállodai ágyon, Buddy Willardra gondoltam, aki még nálam is elesettebben és elhagyatottabban fekszik valahol az Adirondacks-hegységbeli szanatóriumban, és ettől rettentő hitvány alaknak éreztem magam. Buddy mindig arról számolt be leveleiben, hogy verseket olvas egy költőtől, aki maga is orvos volt, valamint hogy hallott egy híres, hajdanvolt orosz íróról, aki ugyancsak orvosi pályán tevékenykedett, hát a jelek szerint egészen jól megférhet egymással az orvos meg a költő. Ez persze egészen más nóta volt, mint amit Buddy Willard ismeretségünk kerek két esztendeje alatt fújt. Emlékszem még rá, ahogy egy napon rám mosolygott, és azt mondta:  – Tudod te, mi a vers, Esther?  – Nem, mi? – kérdeztem. kérdeztem .  – Egy csipetnyi por. – És ahogy ezt mondta, olyan büszkének látszott, hogy ő ilyesmit képes kitalálni, én meg mit tehettem volna egyebet, csak bámultam szőke haját, kék szemét, fehér fogait – nagyon hosszú, erős, fehér fogai voltak –, és azt mondtam: – Tényleg. Csak egy évre rá, itt, New York kellős közepén jutott eszembe végre, mit is felelhettem volna erre a megjegyzésre. Rengeteg időt töltöttem Buddy Willarddal folytatott képzeletbeli beszélgetésekkel. Pár évvel idősebb volt nálam, és nagyon tudományos, úgyhogy az égvilágon mindent be tudott bizonyítani. Ha együtt voltam vele, igencsak igyekeznem kellett, hogy legalább felszínen tartsam magam. Képzeletbeli beszélgetéseink általában úgy indultak, hogy Buddy meg én elismételtünk egy valóban elhangzott beszélgetést, azzal a különbséggel, hogy most folyton visszavágtam neki csattanósan, ahelyett hogy mulyán csak ültem volna ott, azt hajtogatva, hogy: – Persze. Ahogy most ott feküdtem hanyatt az ágyon, elképzeltem, hogy Buddy azt mondja: – Tudod te, mi a vers, Esther?  – Nem, mi? – kérdeztem. kérdeztem .  – Egy csipetnyi por. És amikor nagy büszkén mosolyog e kijelentése után, azt mondom neki: –  Akárcsak azok a holttestek, amiket te trancsírozgatsz. Akárcsak azok az emberek, akiket, azt hiszed, meggyógyítottál. Azok is mind porból vannak, és

porrá lesznek. Biztos vagyok benne, egy jó vers lényegesen hosszabb ideig fennmarad, mint akár száz ilyen ember is együttvéve. S erre Buddy természetesen nem tudott mit felelni, mert – igazam volt. Az emberek javarészt porból vannak, és én semmiképpen nem látom be, miért érne többet a rajtuk való doktorkodás a versírásnál, hiszen a versekre később visszaemlékezhetnek az emberek, felidézhetik őket, ha szerencsétlenek vagy betegek, és nem tudnak el aludni. Az volt az én bajom, hogy bármit mondott is Buddy Willard, úgy fogadtam, mint a szentírást. Emlékszem arra az estére, amikor először csókolt meg. A Yale évzáró bálja után történt. Már az is furcsa volt, ahogy Buddy meghívott erre az évzáró bálra. Mint derült égből a villám, úgy vágódott be hozzánk, karácsonyi szünetben; vastag, fehér, magas nyakú pulóverben érkezett, és olyan jól nézett ki, hogy szinte le se tudtam venni róla a szemem, ő meg azt mondta: – Egyszer talán beugrom majd hozzád a koleszba. Jó? Nem kaptam levegőt. Buddyt csak vasárnaponként láttam a templomban, ha történetesen mindketten otthon voltunk, szünidőben, akkor is csak nagy messziről láttam, és nem fért a fejembe, hogy juthatott eszébe egyáltalán ilyesmi, hogy átjöjjön meglátogatni – három kilométerre lakott tőlünk, a távot futva tette meg, mondta, afféle terepfutóedzésként. Anyáink persze jó barátnők voltak. Együtt jártak iskolába annak idején, s aztán mindketten a tanárjukhoz mentek férjhez, és ugyanabban a városban telepedtek meg, Buddy azonban minden ősszel internátusba ment, ösztöndíjjal, nyaranta pedig Montanában törte hólyagosra a tenyerét, hogy pénzt keressen, úgyhogy lehettek anyáink amilyen jó barátnők csak akartak, ennek semmi elentősége nem volt. A hirtelen jött látogatás után se hallottam semmit Buddyról, egészen egy szép kora márciusi szombat reggelig. Kollégiumi szobámban gubbasztottam éppen, a hétfői történelemvizsgára készültem, ahol a keresztes hadjáratok története volt a téma, Remete Péter és Garasos Walter, s akkor hirtelen megcsördült a folyosón a telefon. Általában úgy szokás, hogy a telefonügyeletesek minden folyosón napjában váltják egymást, de mivel az én emeletemen csupa felsős lány lakott, többnyire nekem kellett ugranom. Most egy pillanatig kivártam, hátha mégis megelőz valaki. Aztán arra gondoltam, hogy esetleg senki nincs idehaza, elmentek squasht játszani vagy víkendezni, ezért hát nekilódultam.

 – Te Te vagy az, Eshter? – kérdezte kérdez te a lány a portáról, és amikor mondtam, hogy h ogy igen, azt mondja: – Egy férfi keres. – Ez nagyon meglepett, mert kiközvetített lovagjaim eddig még sose hívtak vissza, hogy második randevút beszéljenek meg velem. Egyszerűen nem volt szerencsém. Gyűlöletes érzés volt minden szombat este izgalomtól nyirkos kézzel, kíváncsian lerohanni, hogy aztán egy felsős lány bemutassa nekem a nagynénikéje legjobb barátnőjének a fiát, és én ott találjam magam valami sápadt, pattanásos fickóval szemközt, aki ráadásul kajla fülű vagy kapafogú vagy kacska lábú. Ezt azért mégsem érdemeltem volna a sorstól. Én végül is nem voltam semmilyen vonatkozásban nyomorék, egyszerűen csak túl sokat tanultam, és sose tudtam, mikor kell abbahagyni valamit. Megfésülködtem hát, kifestettem gyorsan a számat, és magamhoz vettem a történelemkönyvet, hogy adott esetben – ha véletlenül megint valami szörnyszülött várna – azt mondhassam, éppen a könyvtárba igyekszem; így mentem le, és mit látok? Buddy Willard támaszkodik a postapultra, khakiszínű, cipzáras kabátban, kék nadrágban, kopottasszürke nyersbőr cipőben, és nagyban vigyorog felém.  – Szevasz! Gondoltam, beköszönök neked – mondta. Eléggé különösnek találtam, hogy idejön, jó messzire, egyenesen a Yale-ről, még ha autóstoppal is, ahogy pénzspórolás céljából általában közlekedni szokott, szóval idejön, hogy csak úgy beköszönjön nekem: „Szevasz.”  – Szevasz – mondtam. – Gyere, kiülünk a verandára. Gondoltam, jobb lesz, ha kiülünk a verandára, mert az ügyeletes lány nagy pletykafészek volt, és máris kezdett kíváncsian méregetni. Az arcára volt írva a véleménye, hogy Buddy alaposan melléfogott velem. Letelepedtünk hát egymás mellé két csőhintaszékbe. Tiszta, napos, szélcsendes idő volt, majdnemhogy hőség.  – Csak pár percem van – mondta m ondta Buddy. Buddy.  – Ugyan, maradj itt ebédre e bédre – mondtam.  – Sajnos, nem lehet. Joannal vagyok itt, a másodéves m ásodéves bálra jöttem át á t hozzá. Éreztem, hogy megint hülyét csináltam magamból.  – Hogy van Joan? – kérdeztem hűvösen. Joan Gilling ugyanabba a városba való volt, mint mi, ugyanabba a templomba járt, valamint ugyanerre az iskolára, ahova én, csak egy évvel feljebb. Igazi nagymenő volt – osztályelső, főtantárgya fizika, valamint az egész iskola legjobb hokijátékosa. Bámész kavicsszemével, ragyogó, sírkőnek beillő fogaival, érdes-nyers hangjával mindig egészen letaglózott: pici pontnak éreztem

magam mellette. Meg aztán akkora volt, mint egy ló. Elég rossz ízlése lehet Buddynak, gondoltam.  – Jaj, ez a Joan – mondta. m ondta. – Már két hónapja, hónapja , hogy megkért, jöjjek el a bálra, az anyja is megkérdezte anyámat, jövök-e, hát mit csinálhattam?  – Na jó, de miért mondtad, m ondtad, hogy elviszed a bálra, bál ra, ha nincs hozzá semmi semm i kedved? – kérdeztem gonoszul.  – Jaj, de hát Joannal mindig olyan jól kijöttem. kij öttem. Sose izgatja, mennyit költ rá az ember, és szereti a szabad levegőt. Legutóbb is, mikor átjött víkendezni a Yale-re, biciklivel mentünk East Rockba, és ő az egyetlen lány, akit nem kellett feltolnom a hegyre. Joan teljesen oké. Hideg borzongás futott át rajtam az irigységtől. Még sose voltam a Yale-en, és a végzős lányok a Yale-re utaztak a legszívesebben víkendezni. Elhatároztam, Buddy Willardtól nem várok többé semmit. Ha valakitől semmit se várunk, nem is csalódhatunk a végén.  – Hát akkor legjobb, ha mész m ész is, Joan biztos vár – mondtam tárgyilagos modorban. – Várok valakit, és az illető bizonyára nem örülne, ha itt látna veled.  – Randevúd van? – Buddy meglepettnek meglepettn ek látszott. – Kivel?  – Kikkel – javítottam ki. – Ugyanis ketten vannak: Remete Péter és Garasos Walter. Buddy egy szót se szólt, ezért hát így folytattam: – Ez persze csak a becenevük. – Majd hozzátettem: – Dartmouthbeliek mindketten. Gondolom, Buddy nem sokat konyított a történelemhez, mert csak összeszorította a száját, és most se szólt semmit. Hirtelen felpattant, kemény, de teljességgel szükségtelen kis lökéssel taszítva félre a hintaszéket. És akkor az ölembe pottyantott egy halványkék borítékot, melyen a Yale egyetem címere díszelgett.  – Tessék, Tessék, ezt a levelet adtam volna le a részedre, részedr e, ha történetesen nem talállak itt. A levélbe foglalt kérdésre postán válaszolhatsz majd. Most nem lenne kedvem választ kérni tőled. Miután Buddy elment, kinyitottam a borítékot. A levél: meghívó volt a Yale báljára. Úgy meglepődtem, hogy sikoltozni kezdtem örömömben, berohantam az épületbe, és azt kiáltoztam egyre: – Megyek, megyek, megyek! – A verandai ragyogó-vakító napfény után szuroksötét volt a hallban, úgyhogy nem is láttam óformán semmit. Csak azt, hogy az ügyeletes lányt ölelgetem nagyban. Amikor értesült róla, hogy megyek a Yale báljára, bizonyos ámulattal és tisztelettel adózott nekem máris.

Furcsa módon a koleszban is történt egy s más változás. Az emeletemen lakó végzősök kezdtek szóba állni velem, olykor-olykor külön szólás nélkül felvették helyettem a telefont, ajtóm előtt pedig senki nem tett többé megjegyzéseket olyasfajta emberkékről, akik arany diákéveiket ostoba módon könyvek bújásával töltik. A bálon aztán Buddy egész idő alatt úgy kezelt, mintha a pajtása vagy a rokona lennék. Mindvégig kilométerekre táncoltunk egymástól, míg végre az Auld Lang Syne alatt hirtelen a fejemre támasztotta az állát, mintha fáradt lenne. Éjjel három tájt vágtunk neki sötét, hideg szélben a nyolc kilométeres úrnak, haza, a szállásomra, ahol egy rövid díványon aludtam, mert a szoba ott csak ötven centbe került éjszakánként, szemben a rendes ágyakkal felszerelt helyek átlagos két dollárjával. Kietlennek és sivárnak éreztem magam, tele romba dőlt álmokkal. Azt képzeltem, Buddy halálosan belém szeret ezen a hétvégen, s a jövőben nem lesz már gondom rá, mivel töltsem a szombat estéket. Már majdnem odaértünk a házhoz, ahol éjszakai szálláshelyem volt, mikor Buddy azt mondta:  – Gyere, felmegyünk a kémialaborhoz. kémi alaborhoz. Megdöbbentem. – A kémialaborhoz?  – Persze. – Buddy megfogta a kezem. – Ott fent, a kémialabor mögül gyönyörű a kilátás. És csakugyan, a kémialabor mögött volt egy kis dombos térség, ahonnan látni lehetett pár New Haven-i ház kivilágított ablakát. Csak álltam ott, és úgy tettem, mintha gyönyörűnek találnám a panorámát, miközben Buddy igyekezett szilárdan megverni a lábát a hepehupás talajon. Ahogy megcsókolt, nyitva tartottam a szemem, és megpróbáltam megjegyezni a házak ablakából villogó fények csillagképét, hogy soha többé el ne felejtsem. Végül aztán Buddy odább lépett tőlem. – Hűha! – mondta.  – Hogyhogy hűha? – kérdeztem csodálkozva. csodá lkozva. Száraz, nem túlságosan túlsá gosan izgató kis csók volt az egész, és emlékszem, azt gondoltam, milyen kár, hogy a nyolc kilométeres gyaloglás során úgy kicserepesedett a szélben a szánk.  – Húha, de jólesett veled vel ed csókolózni. Szerényen hallgattam.  – Te Te biztos jó sok fiúval jársz – mondta aztán Buddy. Buddy.  – Na persze, általában. – Úgy éreztem hirtelen, mintha minden hétvégen más fiúval lett volna programom egész évben.  – Nekem viszont rengeteg a tanulnivalóm.

 – Nekem is – vágtam rá gyorsan. – Meg kell tartanom t artanom az ösztöndijamat valahogy.  – De azt hiszem, arra azért lenne mód, hogy háromhetenként hár omhetenként találkozzunk. Remek. – Majdnem elájultam a boldogságtól, alig vártam, hogy újra a koleszban legyek, és mindenkinek elmesélhessem.A ház lépcsőfeljáróján Buddy megint megcsókolt, és rákövetkező ősszel, amikor megkapta az ösztöndíjat az orvosi egyetemre, a Yale helyett oda utaztam, és ott jöttem rá, hogy egy egész éven át becsapott, s egyáltalán: milyen képmutató. Aznap jöttem rá, amikor a szülést végignéztük.

HATODIK HATODIK FEJEZET FEJE ZET

Mindig kértem Buddyt, mutasson egyszer valami igazán érdekes dolgot a kórházban, így aztán egy pénteki napon otthagytam csapot-papot, minden előadást, és átruccantam hozzá hosszú víkendre, ő meg nyomban munkába vett. Azzal kezdődött, hogy fehér köpenyt húztam, és egyszer csak ültem egy magas széken egy helyiségben, ahol négy hulla hevert, ezeket vagdosta Buddy a barátaival. A hullák oly kevéssé emlékeztettek emberi lényre, hogy nem is nagyon zavart a dolog. Bőrük merev, lilásfekete színű volt, nem is emberi bőr szinte, a szaguk meg akár régi ecetesüvegeké. Buddy ezek után egy előcsarnok-féleségbe vitt, ahol elvetélt embriókkal voltak tele az üveghengerek. Az első üvegben hatalmas, fehér babafej hajolt a körülbelül béka nagyságú, összegörnyedt kis test fölé. A második üvegben valamivel nagyobb volt a gyerek, a harmadikban még nagyobb, és az utolsó már normális csecsemő méretű, s mintha olyasféleképpen mosolygott volna rám, mint egy kis malacka. Büszke voltam magamra, hogy ilyen nyugodtan szemlélem ezeket a borzasztó látnivalókat. Egyetlenegyszer ugrottam csak a plafonig, amikor véletlenül rákönyököltem annak a hullának a hasára, amit Buddy boncolt – hogy obban lássam a tüdő kibontását. Egy-két perc múlva olyan égető érzés kezdett bizseregni a könyökömben, hogy azt hittem: ez a test még félig eleven lehet, hiszen meleg, és akkor ugrottam le kis sikollyal a székről. Buddy azonban elmagyarázta, hogy az égető érzést csak a tartósítószer okozta, mire én megnyugodva visszatelepedtem. Közvetlenül ebéd előtt Buddy elvitt egy előadásra, ahol a meniscocytosisról meg más efféle lehangoló betegségről hallottam, és betegeket toltak be a pódiumra, kérdéseket tettek fel nekik, majd ismét kitolták őket, s jöttek a színes diapozitívok. Emlékszem egy szép, nevető kislány képére, akinek fekete anyajegy volt az arcán. – Húsz napra rá, hogy ez az anyajegy megjelent, a lány halott volt – mondta a professzor, és egy pillanatra nagy csend lett, s aztán megszólalt a csengő, úgyhogy nem is értettem meg pontosan, miféle anyajegyről is van szó, s egyáltalán: miért halt meg a lány. Délután egy szülést akartunk megnézni. Azzal kezdtük, hogy megálltunk egy fehémeműs szekrény előtt a kórház folyosóján, ahonnan Buddy egy fehér maszkot szedett elő – ezt nekem kellett feltennem –, meg egy kis gézt. Nagydarab, kövér medikus állt meg mellettünk, akkoraforma, mint Sidney Greenstreet, és nézte, hogy tekeri Buddy a fejem köré a gézt, míg a hajam

teljesen eltűnt alatta, és csak a két szemem látszott ki a fehér maszkból. A kövér medikus ellenszenves kis vihogást hallatott. – Legalább házias vagy? – szólt oda nekem. Azon töprengtem éppen, milyen szörnyűségesen kövér, s hogy milyen borzasztó lehet egy férfinak, különösen egy fiatal férfinak, hogy ilyen kövér, hiszen melyik nő vállalkozna rá, hogy egy ilyen kövér has fölé hajoljon csókolózni, és annyira elmerültem e töprengéseimben, hogy nem is fogtam fel azonnal: amit ez a medikus odamondott nekem, az bizony sértés. De mire végiggondoltam, hogy ez biztosan valami nagylegénynek hiszi most magát, és eszembe jutott volna egy jó visszavágás, hogy az ilyen örülhet, ha egyszer életében sikerül neki legalább egy házias nőt fogni, a hústoronynak már hűlt helye volt. Buddy valami furcsa fatáblát vizsgálgatott a falon, egy egész sor lyuk volt rajta, nagyságuk ezüstdollártól egészen tányérméretig terjedt.  – Remek, remek – mondta nekem. – Valakinek Valakinek mindjárt gyereke gyer eke lesz. A szülőszoba ajtajában sovány, görbe hátú orvostanhallgató állt, Buddy ismerőse.  – Szevasz, Will – szólt oda neki Buddy. – Ki csinálja?  – Én – mondta Will komoran, és láttam, látt am, hogy nagyon magas, sápadt sápad t homlokán gyöngyözik a verejték. – Én, méghozzá életemben először. Buddy elmondta, hogy Will most végzi a harmadévet, és nyolc szülést kell levezetnie, míg befejezi. A folyosó másik végén kis csoport tűnt fel, pár férfi citromzöld köpenyben és sapkával, meg néhány nővér, a szabálytalan felvonulás felénk közeledett, s láttuk, hogy a nővérek kerekes hordágyat tolnak, rajta nagy fehér csomagszerűség.  – Magának nem kéne ide bejönni bej önni – suttogta a fülembe fülem be Will. – Mert akkor soha nem akar majd gyereket. Nőknek nem is szabadna megengedni, hogy lássák. Így fog kihalni az emberi faj. Nevettünk Buddyval, s akkor Buddy meg Will kezet rázott, és mindnyájan bementünk a helyiségbe. Az asztal látványa, ahová a nőt helyezték, annyira megdöbbentett, hogy szóhoz se tudtam jutni. Olyan volt, mint valami szörnyűséges kínpad, az egyik végén magasba meredő fémkengyelekkel, a másikon meg ki tudja, hányfélemiféle szerkentyűvel, dróttal és csővel. Buddyval nem messze álltunk az asszonytól, az ablaknál, ahonnan jól láthattunk mindent.

Az asszony hasa akár egy roppant hegycsúcs, az arca meg a felsőteste egészen eltűnt mögötte. Mintha egyéb se lenne, mint egy hatalmas, kövér pókhas, meg két csúnya piszkafaláb, melyeket a magas kengyelvasakba illesztettek; és végig az egész szülés alatt abba nem hagyta az embertelen, panaszos nyöszörgést. Buddy később elmondta, hogy az asszonyt beinjekciózták, és a fájdalmakból nem érezhetett semmit, úgyhogy ha nyögött vagy kiabált is, valójában fogalma se lehetett a dologról, mert félálomszerű kábulat volt rajta. Az ilyen injekciókat csakis férfiak találhatták ki, gondoltam. Ez az asszony szörnyű fájdalmakat él át, és biztosan mindent érez, különben nem nyöszörögne úgy, de aztán hazamegy, és megint teherbe esik, mert az injekciótól elfelejtette, milyen ocsmány dolog is volt az a fájdalom, s lénye titkos mélyén egész idő alatt arra vár csak a fájdalomnak ez a hosszú, vak, ajtó-ablaktalan folyosója, hogy rányílhasson, bekeríthesse megint. A főorvos, aki Will munkájára felügyelt, állandóan azt hajtogatta az asszonynak: – Nyomja csak, Mrs. Tomolillo, nyomja csak, úgy ni, most jó, nyomja csak – és a nő két combja közt, a fertőtlenítőtől rózsaszín, kiborotvált nyiladékon végre megpillantottam valami bozontos, sötét kis valamit.  – A baba feje – suttogta Buddy, Buddy, az asszony meg csak nyögött tovább. De a baba feje valamilyen oknál fogva megakadt, mire a főorvos szólt Willnek, hogy most kell vágni. Hallottam, hogy szalad bele az olló a nő bőrébe, mint valami szövetbe, és akkor már ömlött is a vér – vadul, vörösen. A baba pedig úgyszólván odapottyant Will kezei közé, kékszilvaszíne volt, fehér lepedék látszott rajta mindenütt, meg csíkokban vér, és Will rémült hangon azt hajtogatta csak: – Mindjárt elejtem, mindjárt elejtem, mindjárt elejtem.  – Dehogy ejti – mondta az orvos, kivette Will kezéből a kicsit, kicsit , és dörzsölgetni kezdte, és a kék szín eltűnt, a csecsemő egyszerre hangot adott, elhagyatott, furcsa kis károgást, én pedig láttam, hogy fiú. A kicsi első dolga ezek után az volt, hogy arcon pisilte az orvost. Később mondtam is Buddynak, nem értem, hogyan lehetséges ilyesmi, ő azonban azt felelte, persze hogy lehetséges, ha nem is gyakori. Miután a kicsi világra jött, a helyiségben tartózkodók két csoportra oszlottak, a nővérek fémbilétát kötöttek a csuklójára, egy pálcika végére csavart vattával megtisztogatták a szemét, aztán bepólyálták, és egy jó puhán kibélelt kiságyba fektették, míg az orvos meg Will az asszonyt varrta be tűvel és hosszú fonállal.

Azt hiszem, valaki így szólt: – Fiú lett, Mrs. Tomolillo –, az asszony azonban nem felelt, még a fejét se emelte fel.  – Nos, milyen volt? – kérdezte Buddy elégedett arckifejezéssel, arckif ejezéssel, ahogy a zöld helyiségen áthaladva a szobájába tartottunk.  – Csodás – mondtam. – Mindennap megnéznék valami ilyesmit. i lyesmit. Nem akarózott sehogy se megkérdezni tőle, van-e más módja is a gyerekszülésnek. Nem tudom, miért, de nekem az volt a legfontosabb, hogy lássam: a kicsi csakugyan onnan jön-e ki, magából az emberből, és tényleg lehete biztosan tudni, hogy – a miénk. Meg még arra is gondoltam, hogy ha már úgyis elkerülhetetlen ez a szörnyű fájdalom, jobb, ha ébren csinálja végig az ember. Gyakran elképzeltem már magamat, ahogy ott fekszem a szülőasztalon és felkönyökölök, mikor vége mindennek – persze, halottsápadtan, rúzs nélkül, szörnyű fájdalmak után, de sugárzó-boldog mosollyal, a hajam csípőig kibontva  –, és kinyújtom a kezem kez em elsőszülött, rúgkapáló rúgkapál ó kis gyermekemért, és kimondom a nevét, amit majd addigra kitalálok.  – De mi volt az a lepedék? l epedék? – kérdeztem, hogy ébren tartsam a beszélgetést, beszélgetést , mire Buddy elmagyarázta, hogy ez a viaszos valami a gyerek bőrét védi. Amikor újra Buddy szobájában voltunk, ahol a csupasz négy fal, az egyszerű ágy, a szőnyegtelen padló s az asztalt borító tömérdek vaskos-rémséges könyv – közülük is kiemelkedett Gray Anatómiá-ja – leginkább valami szerzetesi cellára emlékeztetett, Buddy gyertyát gyújtott, és egy üveg Dubonnet-t bontott. Aztán végigdőltünk egymás mellett az ágyon, és Buddy az italt kortyolgatta, én meg verseket olvastam fel – „a föld, ahol sose jártam” meg hasonlókat – egy magammal hozott könyvből. Buddy egyszer azt mondta, most már kezdi elhinni, hogy mégiscsak lehet valami ebben az egész históriában, mármint a költészetben, ha ilyesvalaki, mint én, képes vagyok azzal tölteni egész napokat, így aztán valahányszór csak találkoztunk, felolvastam neki, és elmagyaráztam, mit is mondanak nekem ezek a versek. Buddy ötlete volt a dolog. Víkendjeinket mindig úgy osztotta be, hogy sose lehessen olyan érzésünk, mintha elvesztegettük volna az időnket. Buddy apja tanár volt, és azt hiszem, Buddy maga is nyugodtan tanárnak mehetett volna, hiszen mindig magyarázni próbált valamit, mindig az ismereteimet akarta gyarapítani. Amikor egy verset befejeztem éppen, egyszer csak így szólt: – Mondd, Esther, láttál már életedben férfit? Abból, ahogy mondta, rögtön megértettem, nem úgy gondolja: „igazi férfit”, vagy csak úgy általában „férfiakat”, hanem hogy meztelen férfit.

 – Nem – feleltem. – Legfeljebb szobrokat.  – És engem nem akarnál megnézni? m egnézni? Nem is tudtam, mit mondjak erre. Anyám és nagyanyám az utóbbi időben versengve nyilatkozott Buddy Willardról, hogy milyen finom gondolkodású, rendes családból származik, és hogy a gyülekezetben is mindenki példaszerű fiatalembernek tartja, olyannak, aki különösen kedves a szüleihez és az öregekhez, ráadásul atlétatermetű, jóképű és intelligens. Csakugyan, egyebet se hallottam, mint hogy milyen finom gondolkodású, rendes fiú Buddy, s hogy éppen annak a férfinak a típusa, aki miatt egy lánynak is érdemes tisztának és rendesnek maradnia. így hát bármit gondolt vagy javasolt Buddy, az nekem rossz nem lehetett.  – Jó, miért ne – mondtam. És csak bámultam mereven, ahogy lehúzta a nadrágja cipzárát, aztán levetette és a székre rakta a nadrágját, majd az alsónadrág is lekerült róla, olyan volt, mintha nejlon halászháló lenne az anyaga, vagy mi.  – Nagyon jó szellős viselet visel et – mondta Buddy –, és anyám véleménye szerint könnyű mosni is. És ott állt előttem, én meg csak bámultam rá mereven tovább. Egyetlen dolog jutott az eszembe: pulykanyak meg pulykabegy, és nagyon lehangolódtam. Buddyt szemmel láthatólag sértette hallgatásom.  – Azt hiszem, nem árt, árt , ha így is megszoksz – mondta. – És most lássunk téged. Hogy Buddy előtt levetkőzzem, valahogy ugyanúgy idegesített volna, mint ahogy az iskolai fényképezkedés, ahol anyaszült meztelenül kellett odaállni a lencse elé, és az ember egész idő alatt tudja, hogy a képe, anyaszült meztelenül, elölről és oldalról, bekerül majd az iskola testnevelési kartotékgyűjteményébe, hogy ott A, B, C és D jelöléssel lássák el, már aszerint, ki milyen egyenesen tartja magát.  – Ó, talán majd máskor másk or – mondtam.  – Jó. – Buddy öltözködni kezdett. ke zdett. Aztán összeölelkeztünk, és egy darabig csókolóztunk, és akkor már megint obban éreztem magam. Megittam a maradék Dubonnet-mat, keresztbe vetett lábbal ültem Buddy ágya végében, és kértem tőle egy fésűt. Nekiláttam, hogy arcomba fésüljem a hajam, hogy Buddy ne lássa az arcomat. És akkor egyszer csak megkérdeztem: – Mondd, Buddy, Buddy, volt már dolgod valakivel? Nem tudom, miért mondtam ezt, a szavak egyszerűen kibuggyantak a számon. Soha, egyetlen pillanatig nem tételeztem fel, hogy Buddynek lett

volna dolga nővel. Arra számítottam hát, hogy azt feleli majd: – Nem, megőriztem ártatlanságomat, míg feleségül nem vehetek egy ilyen tiszta szüzet, mint te. De Buddy nem szólt egy szót se, csak elvörösödött.  – Szóval volt?  – Mit értesz azon, hogy volt-e dolgom? – kérdezte vissza Buddy tompa hangon.  – Tudod te nagyon jól. Azt hogy lefeküdtél-e valakivel. – Tovább fésültem a hajam az arcomra, ütemesen húzogatva a fésűt a Buddy felőli oldalon, éreztem, hogy az elektromos hajszálak hozzátapadnak forró bőrömhöz, és legszívesebben felkiáltottam volna: – Hagyd abba, kérlek, kérlek hagyd abba, ne mondd el, ne mondj inkább semmit. – De nem szóltam, csendben voltam.  – Igen, volt – mondta végre Buddy. Buddy. Majdnem leestem az ágyról. Amióta Buddy Willard megcsókolt akkor éjszaka, és megkérdezte, sok fiúval járok-e, az volt az érzésem, sokkal érzékibb és tapasztaltabb vagyok, mint ő, s bármit tesz is, ha megölel, ha csókol, ha simogat, mindez szinte a semmiből születik meg benne, az én hatásomra, nem tudja, hogyan és miért, egyszerűen nem képes visszafogni magát. De most rájöttem, hogy egész idő alatt csak megjátszotta az ártatlant.  – Mesélj róla. – Lassú Las sú mozdulatokkal tovább fésültem fésül tem a hajam, éreztem közben, hogy a fésű fogai újra meg újra az arcomba vájnak. – Ki volt az a nő? Buddy szemmel láthatóan megkönnyebbült, hogy nem haragszom. Sőt mintha még az is könnyebbséget okozott volna neki, hogy valakinek elmondhatja legalább, hogyan csábították el. Mert mi sem természetesebb, Buddyt csábították el, nem ő volt a kezdeményező fél, és tulajdonképpen a hibás sem. Hanem a pincémő a Cape Code-i hotelban, ahol Buddy múlt nyáron szobapincérként dolgozott. Buddynak feltűnt, hogy a nő olyan furcsán néz rá mindig, s hogy a konyhában, a nagy sürgés-forgás közepette hozzányomja néha a mellét, ezért aztán meg is kérdezte tőle egy nap, mi baj van, és a nő egyenesen a szeme közé nézett, és azt mondta:  – Megkívántalak.  – Petrezselyemmel körítve? körí tve? – nevetett Buddy ártatlanul. ártatl anul.  – Nem – mondta a nő. – Éjszakára. Hát így veszítette el Buddy a szüzességét és ártatlanságát. Először azt hittem, csak akkor egyszer feküdt le a pincérnővel, de amikor csak úgy a biztonság kedvéért megkérdeztem, hányszor, azt felelte, nem is emlékszik már pontosan, de aztán hetente pár alkalommal egész nyáron.

Beszoroztam hát hármat tízzel, kijött harminc, minden képzeletet felülmúló szám. S akkor valami végképp megfagyott bennem. Visszatérve a főiskolára, megkérdeztem néhány végzős lányt, mit csinálnának, ha a fiú ismerősük csak úgy mellesleg elmondaná nekik, hogy a nyáron harmincszor lefeküdt valami ócska pincémővel. A lányok azonban azt felelték, majdnem minden fiú ilyen, és tulajdonképpen nem is nagyon lehet szemrehányást tenni nekik eljegyzés előtt, vagy legalább amíg komolyan szóba nem jön a házasság. Tény az, hogy engem se zavart volna különösképpen maga az a gondolat, hogy Buddy lefeküdt valakivel. Olvastam én már mindenféle-fajta emberekről, akik csak úgy derűre-borúra összefeküdtek, és ha nem épp Buddy az illető, hát bizonyára kikérdezem a legpikánsabb részletekről, és talán én is fogom magam, és lefekszem valakivel, hogy kvittek legyünk, és aztán elfelejtem az egészet. De azt az egyet képtelen voltam elviselni, hogy Buddy egész idő alatt úgy tett, mintha én olyan rettentő szexi lennék, ő meg olyan nagy fene ártatlanság, és közben ott volt végestelen-végig ez az ügy azzal a szemét kis pincérnővel, és még jó, hogy a szemem közé nem nevetett.  – Anyád mit szólt a pincémőhöz? pi ncémőhöz? – kérdeztem Buddyt ezen eze n a hétvégen. Buddyt bámulatos szoros szálak fűzték az anyjához. Férfi és nő viszonyával kapcsolatban is mindig őt idézte, és tudtam, hogy Mrs. Willardnak egészen fantasztikus nézetei vannak mind a férfiúi, mind a női szüzességet illetően. Amikor első alkalommal vacsoráztam Mrs. Willardnál, láttam, hogy különöséles, vizsgálódó tekintettel mér végig, és rögtön tudtam, hogy azt akarja megállapítani, szűz vagyok-e még, vagy sem. Várakozásomnak megfelelően Buddy zavarba jött. – Hát igen, anyám kikérdezett Gladys felől – ismerte be.  – És? Te Te mit mondtál?  – Azt mondtam: Gladys szabad, sza bad, fehér és huszonegyéves. Bizonyosra vettem: Buddy énmiattam sose lenne képes ilyen kemény szavakra az anyjával szemben. Hiszen örökké azt idézgette, amit anyja mondott, nevezetesen: „A férfi: társat keres, a nő: biztonságot”; valamint: „A férfi: nyíl a jövőbe, a nő: az íj idege, amely kiröpíti”; úgyhogy már a könyökömön jött ki a sok példabeszéd. Ha véletlenül valami ellenvetésem lett volna, Buddy kijelentette, anyja még ma is gyönyörűséget lel az ő apjában, ami pedig csodálatos dolog ilyen korú embereknél, s mindez azt bizonyítja, hogy az anyja csakugyan ért a dologhoz.

Mármost, épp hogy eldöntöttem: Buddy Willard pedig egyszer s mindenkorra megszűnt létezni a számomra – nem azért, mert lefeküdt a pincémőjével, hanem mert nem merte nyíltan bevallani a dolgot, és vállalni, hogy ilyen a természete –, mikor a folyosón megszólalt a telefon, és valaki sokat sejtető kis hangon becsicseregte a szobámban: – Esther, téged keresnek Bostonból. Azonnal tudtam, valami nincs rendben, hiszen Buddy volt az egyetlen bostoni ismerősöm, ő viszont sose hívott fel interurbán, lévén hogy a levél olcsóbb. Egyszer, amikor valamit nagyon sürgősen tudatnia kellett volna velem, akkor is inkább végigkérdezte összes medikus kollégáját, nem utazik-e valaki véletlenül azon a hétvégen az én iskolámba, és csakugyan akadt valaki, annak adta oda az üzenetet tartalmazó cédulát, melyet én még aznap meg is kaptam. Még a bélyegköltséget is megtakarította. Persze hogy Buddy volt. Elmondta, hogy a szokásos évi röntgenszűrésen kiderült, tébéje van, így hát „tébés orvostanhallgatók ösztöndíjával” bevonul egy adirondacksbeli tébészanatóriumba. Megemlítette továbbá, hogy az óta a szombat óta nem írtam neki, de reméli, nincs köztünk semmi baj, és ha lehet, próbáljak meg mégis legalább hetente egyszer írni, a karácsonyi szünidőben pedig látogassam meg a szanatóriumban. Még sose volt rá példa, hogy Buddy ilyen feldúlt lett volna. Mindig büszke volt kifogástalan egészségi állapotára, és azt magyarázta, bizonyára pszichoszomatikus tünet, hogy a homloküregem meg az arcüregem eldugul néha, és nem kapok levegőt. Kissé különösnek tartottam, hogy egy medikus ilyeneket mond, talán jobb lenne akkor, ha pszichiátriát tanulna, ezt persze csak úgy magamban gondoltam, csendben. Mondtam Buddynak, mennyire sajnálom ezt a tébé-dolgot, megígértem, hogy írok majd, de mikor letettem a kagylót, nem volt bennem egy szemernyi részvét se. Csodálatos megkönnyebbülést éreztem. Úgy véltem, a tébé éppen jó büntetés, ha valaki ilyen kettős életet folytat, mint Buddy, meg azért is persze, hogy mindenkinél különbnek képzeli magát. És az is eszembe jutott, milyen jó, hogy a koleszban nem kell mindenkinek elmondanom, hogy szakítottam Buddyval, és nem kezdődnek megint a közvetítők által szervezett randevúk. Egész egyszerűen elmeséltem, hogy Buddy tébét kapott, s hogy tulajdonképpen menyasszony-vőlegény vagyunk, így aztán ha szombat esténként otthon maradtam tanulni, még velem volt kedves mindenki, azt gondolva, hogy lám, milyen derekasan viselem a dolgot, és

nyilván azért dolgozom olyan megfeszített erővel, hogy leplezzem szívem nagy bánatát.

HETEDIK FEJEZET

Konstantin persze nagyon alacsony volt, de a maga módján egész jóképű: világosbarna haj, sötétkék szem, élénk, kihívó arckifejezés. Lehetett volna akár amerikai is, olyan barna volt a bőre, olyan jók a fogai, de én nyomban rájöttem, hogy külföldi. Volt benne valami, ami eddig minden amerikai férfiból hiányzott, akivel csak összeakadtam, nevezetesen: intuíció. Konstantin egyből kitalálta, hogy nem vagyok Mrs. Willard pártfogolt ja. Hol a szemöldököm húztam magasra, hol száraz, kurta kis nevetést hallattam, úgyhogy hamarosan nyílt tűzön pirítottuk Mrs. Willardot, és azt gondoltam: „Ez a Konstantin nem bánja, hogy túlságosan magas vagyok, nincs elegendő nyelvismeretem, és nem jártam Európában, hanem mind e mögött egyszerűen olyannak lát, amilyen vagyok.” Régi divatú, lehajtott fedelű, zöld kabriolén jött értem, elhelyezkedtünk a repedezett bőrű, kényelmes barna ülésen, és úgy hajtottunk az ENSZ-hez. Elmesélte, hogy teniszezés közben sült le ilyen jól, és ahogy ott ültünk egymás mellett, és repültünk a napsütötte utcán, megfogta és megszorította a kezem, és boldogabb voltam, mint valaha, amióta csak apámmal, a halála előtti nyáron, kilencévesen, a fehérlő, forró tengerparton rohangáltam. És ahogy ott ültünk Konstantinnal az ENSZ-palota egyik hangszigetelt, párnázott falú helyiségében, mellettünk egy szigorú arcú, izmos, kifestetlen orosz lány, aki ugyanúgy szinkrontolmács volt, mint Konstantin, arra gondoltam, milyen érdekes, hogy még sose jutott eszembe: igazán boldog csak a tizedik születésnapom előtt voltam. Mert azután – hiába a cserkészet és a zongoraórák, a rajzleckék, a tánciskola és a vitorlástanfolyam (anyámnak egyébként a szájától kellett megvonnia a falatot, hogy ezekben az élvezetekben részesíthessen), hiába volt az iskola a titkos hajnali összeröffenésekkel, áfonyás süteménnyel és vadonatúj, dinamitrobbanású eszmecsomagocskákkal nap mint nap –, hiába, mindezzel együtt se voltam boldog azóta soha. Odapillantottam az orosz lányra, kétsoros, szürke kosztümjére. Egyik kifejezést a másik után zörgette meg sajátos, megtanulhatatlan nyelvükön –  Konstantin elmondta, ez éppen a legnehezebb, a kifejezések, melyek az oroszban teljesen mások, mint a mieink –, és tiszta szívemből azt kívántam, bárcsak a bőrébe bújhatnék, és életem hátralevő részét azzal tölthetném, hogy egyik kifejezést a másik után rázom ki a kisujjamból. Boldogabb ugyan ettől se nagyon lennék, az biztos, de legalább egy derék, hasznos kis kavics volnék a többi kavics között.

És akkor Konstantin meg az orosz tolmácsnő meg a sok fekete, fehér meg sárga ember, aki ott ágált a felirattal ellátott mikrofonoknál, hirtelen mintha úszni kezdett volna: el tőlem, el. Láttam, hogyan mozog hangtalanul a szájuk, mintha egy távolodó hajó fedélzetén ülnének, miután engem kitettek a csend lakatlan szigetére. Kezdtem összeszámolni, mi mindenhez nem értek. A főzéssel nyitottam a sort. Nagyanyám és anyám olyan jól tudott főzni, hogy mindent rájuk hagytam. Újra meg újra megpróbáltak megtanítani erre-arra, de én csak néztem és bólogattam az ételekre: – Igen, igen, értem – miközben szavaik egyik fülemen be, a másikon ki, és ha csakugyan nekiláttam, hogy főzzek valamit, úgy elrontottam, hogy végül már meg se kértek rá. Emlékszem még Jodyra, legjobb s egyszersmind egyetlen barátnőmre elsőéves koromból, ő egyszer, odahaza náluk, rántottát sütött reggelire. Egészen rendkívüli íze volt, és amikor megkérdeztem, tett-e bele valami különlegeset, azt felelte, sajtot és fokhagymaport. Megkérdeztem, kitől tanulta, azt felelte, senkitől, maga találta ki, csak úgy. De hát Jody nagyon gyakorlatias típus volt, és a főtantárgya szociológia. Gyorsírni se tudok. Ez azt jelentette, hogy az iskola elvégzése után nem juthatok jó álláshoz. Anyám örökké azt hajtogatta, sehova nem kellek majd az egy szál angol szakommal. De ha egy angol szakos jó gyorsíró is, az már mindjárt más. Az ilyet elhalmozzák ajánlatokkal. Versengenek érte a nagy jövő előtt álló fiatalemberek, és egyik izgalmas levelet a másik után diktálják neki. Csak az volt a baj, hogy engem semmilyen formájában sem csábított a gondolat, hogy férfiakat kelljen kiszolgálnom. Én a magam izgalmasnál izgalmasabb leveleit akartam diktálni. Valamint ezek a kis gyorsírásjelek anyám könyvében ugyanolyan visszataszítónak látszottak, mint mondjuk az, hogy: t = idő, s = távolság. Tovább folytattam a listát. Pocsék táncos vagyok. Egyszerűen nem tudok ritmust tartani. Se egyensúlyt. Ha a tornaórán végig kellett billegnünk a keskeny gerendán, kinyújtott karokkal, könyvvel a fejünk búbján, én mindig leestem. Továbbá: se síelni, se lovagolni nem tudok, pedig ezért a két dologért mindig odavoltam –  mert olyan drága mulatság mind a kettő. És nem tudok németül beszélni, héberül olvasni, kínaiul írni. Még csak azt se tudom megmondani, hol az isten

csodájában van a térképen az a sok érdekes, messzi ország, amiket az ENSZküldöttek itt az orrom előtt képviselnek. Ahogy ott ültem az ENSZ-palota hangszigetelt szívében, a teniszhez és a szinkrontolmácsoláshoz egyformán értő Konstantin meg az orosz lány közt, aki csak úgy rázza ki a kisujjából a kifejezéseket, életemben először éreztem magam iszonyatosan tökéletlennek. És ami a legrosszabb az egészben: mindig is ily tökéletlen voltam, csak még soha nem töprengtem el a dolgon. Mire vagyok én jó? Ösztöndíjak meg pályadíjak gyűjtögetésére, csakhogy ezeknek az ideje pillanatokon belül lejár. Úgy éreztem magam, mint valami versenyló egy ügetőpálya nélküli világban, vagy mint egy iskolai futballcsillag, aki egyszer csak ott találja magát a Wall Streeten, üzlethez öltözötten, és a dicsőség napjai a kandallópárkányon álló incifinci aranykupává zsugorodtak össze, a kupára vésve egy dátum: akár egy sírkövön. Olyan ágbogasnak láttam hirtelen az életemet, mint azt a novellabeli zöld fügefát Minden ág végén ott ragyogott-integetett egy-egy csodás Jövő, mint kövér, bíborszín füge. Az egyik füge: férj, boldog otthon, gyermekáldás, a másik füge: híres költőnő, a következő: ragyogó egyetemi tanárnő, megint egy másik füge: E. G., a páratlan szerkesztőnő; további fügék: Európa, Afrika, Dél-Amerika, azután: Konstantin, Szókratész és Attila, meg még egy sor más furcsa nevű szerető, mind a legkülönlegesebb foglalkozási körökből, és volt egy aranyérmes olimpikon füge is, és ezeken kívül még sok más, amiket nem tudtam pontosan meghatározni. Láttam magam, ahogy ott ülök a fügefaág hajlatában, és éhen halok, pusztán azért, mert nem tudok dönteni, melyik fügéért is nyújtsam a kezem. Kellett volna mindegyik, de ha valamelyiket választom, ez azt jelenti, hogy a többit elveszítem, és ahogy ott ültem, tanácstalanul habozva, a fügék egyszerre ráncosodni kezdtek, feketedni, és egyik a másik után pottyant le a földre, a lábam elé. Az étteremnek, ahova Konstantin vitt, füszerillata volt, tejfölszaga. Már jó ideje voltam New Yorkban, de még sose sikerült ilyen vendéglőre bukkannom,, örökké csak ezek a „Mennyei Hamburger-Bárok” kerültek az utamba, ahol az ember hatalmas hamburgereket kapott, meg „mai levesajánlatunkat”, valamint négyféle fantázia-süteményt, mindezt nagyon tiszta pultnál, hosszú, szikrázófényes tükörrel szemközt ülve.

Hét gyéren megvilágított lépcsőfokon kellett lebotorkálnunk valami pincehelyiségbe az étteremhez. A füst feketítette falakon utazási társaságok plakátjai díszelegtek, mintha ablakok nyílnának rajtuk át svájci tavakra, japán hegyekre és afrikai szavannákra, odalent pedig üvegek nyakába tűzve porlepte, vastag gyertyák égtek, melyek mintha már évszázadok óta hullatták volna finom, háromdimenziós csipkealakzattá összeálló, piros, kék, zöld viaszkönnyeiket, fénykort vetve az asztalokra, ahol arcok lebegtek, rőt fényben úszva, mint megannyi lángnyelv. lángnyelv. Nem is emlékszem, mit ettem, tény az, hogy már az első falat után sokkal obban éreztem magam. Könnyen lehet, gondoltam, hogy a fügefás, ráncosodópotyogó életfügés látomás csupán az üres gyomor éhes mélyéből fakadt. Konstantin szorgalmasan töltögetett poharainkba az édes görög borból, a bornak fenyőkéregíze volt, én pedig azon kaptam magam, hogy éppen azt mesélem Konstantinnak: megtanulok majd németül, Európába utazom, és haditudósító leszek, mint Maggie Higgins. Amikor pedig már az eperdzsemes joghurtot ettük, olyan pompásan éreztem magam, hogy elhatároztam: hagyni fogom, hogy Konstantin elcsábítson.  ———  Attól a pillanattól fogva, hogy Buddy Willard elmesélte a pincémő-históriát, nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy fogom magam, és én is lefekszem valakivel. Buddyval nem lett volna semmi értelme, hiszen ő akkor is egy pont előnyben lenne velem szemben, tehát valaki mást kellett keresnem. Egyetlen fiú volt aztán, akivel egyáltalán szóba mertem hozni a lefekvést: egy kesernyés modorú, horgas orrú déli a Yale-ről, aki egy hétvégen átjött a főiskolánkra, s azt kellett tapasztalnia, hogy a szerelme még előző nap lelépett egy taxisofőrrel. Mivel a lány egy épületben lakott velem, rám hárult a feladat, hogy a fiút valamelyest megvigasztaljam. A helyi kávézó egyik magas fallal elkülönített bokszában, ahol már száz meg száz vendég metszette fába a nevét, egyre-másra ittuk a feketéket, és őszintén, nyíltan beszélgettünk nemi dolgokról. Ez a fiú – Ericnek hívták – kijelentette, miszerint undorítónak találja, hogy az iskolatársaim kivilágított kapualjakban vagy éppenséggel a bokrok közt nyalják-falják a fiújukat még éjjel egykor, kapuzárás előtt is, mindenki szeme láttára Egymillió éves világfejlődés, mondta Eric keserűen, és mi lett belőlünk? Állat. Aztán Eric elmondta, hogyan hált első ízben nővel.

Eric lent délen járt valami középfokú tanintézetbe, melynek az volt a specialitása, hogy tökéletes úriembereket formáljon, és az iskola íratlan törvényei közé tartozott az is, hogy mielőtt valaki végez, meg kell ismernie egy nőt. Megismerni: bibliai értelemben, tette hozzá Eric. Így aztán pár osztálytársával Eric is átbuszozott a szomszéd városba, hogy felkeressék az ottani jól ismert nyilvánosházat. Eric kurvája még a ruháját se vetette le. Kövér, középkorú nőszemély volt, a haja vörösre festve, az ajka gyanúsan vastag, a bőre patkányszínű, és nem hagyta eloltani a villanyt, úgyhogy Eric végül egy légypiszok pöttyözte huszonötös égő fényében esett át a tűzkeresztségen, és az egész egyáltalán még csak nem is hasonlított az előzetes elképzeléseihez. Olyan unalmas volt, mintha vécére ment volna. Megjegyeztem, talán nem ilyen unalmas, ha az ember szereti is azt a nőt, Eric azonban azt felelte, ilyenkor meg az rontaná meg az érzést, hogy az embernek arra kell gondolnia: ez a nő is ugyanolyan állat, mint a többi, ezért hát ő a maga részéről soha nem fekszik le majd azzal, akit szeret. Ha szüksége lesz valakire, elmegy egy kurvához, a szeretett nőt pedig kihagyj a ezekből a piszkos ügyekből. Akkor cikázott át a fejemen a gondolat, hátha éppen Eric lehetne az a férfi, akivel lefeküdhetnék, hiszen csinálta is már, és nincs is olyan piszkos fantáziája, mint a többi fiúknak, s ha beszél a dologról, nem mond mindenféle butaságokat. Csakhogy nemsokára kaptam Erictől egy levelet, azt írta, gondolkozott rólam, s talán szeretni is tudna, olyan intelligens vagyok, meg cinikus, de ennek ellenére nagyon kedves az arcom, hasonlítok is a nővérére; és akkor rögtön tudtam, semmi értelme az egésznek, én vagyok az az eset, akivel sose feküdne le, megírtam hát neki, hogy sajnos épp a közeljövőben megyek férjhez gyerekkori szerelmemhez.  ———  Minél többet gondolkodtam rajta, annál jobban tetszett az ötlet, hogy egy New York City-beli szinkrontolmács csábítson el végül. Konstantin minden szempontból érettnek és megbízhatónak látszott. Tudtam, senkinek nem fog majd eldicsekedni a dologgal, úgy, ahogy az egyetemista fiúk szoktak a szobatársaiknak vagy a kosárlabdacsapatban, puszta felvágásból, hogy így csinálták a csajjal az autó hátsó ülésén, meg úgy csinálták. És az is a sors finom iróniájához tartozik, hogy éppen olyasvalakivel fekszem majd le, akit Mrs. Willard révén ismertem meg, s így bár csak közvetve, ő lesz a ludas a dologban. Amikor Konstantin megkérdezte, nem mennék-e fel a lakására, hogy egy kis balalajkazenét hallgassunk, magamban csendesen elmosolyodtam. Anyám

a lelkemre kötötte, esti program után soha ne menjek fel férfi lakására, mert az mindig csak egyféleképpen végződhet.  – Imádom a balalajkazenét – mondtam. Konstantinnak erkélyes szobája volt, az erkélyről kilátás nyílt a folyóra, felhallatszott a vontatóhajók kürtje a sötétből. Meg voltam hatva, nagyon gyengédnek és teljesen magabiztosnak éreztem magam, tudtam, mire készülök. Tudtam, hogy még gyerek is lehet belőle, de ez olyannyira a távolból derengett csak, ködös lehetőségként, hogy nem sokat törődtem vele. Nincs százszázalékosan biztos módja a terhesség elkerülésének, olvastam egy cikkben, melyet anyám vágott ki a Reader’s  Reader’s Digest-ből, s küldött utánam a koleszba. „A szüzesség védelmében” – ez volt a cikk címe, szerzője pedig egy ügyvédnő, férjezett, három gyermek anyja. Ott aztán megtalálhattam mindazon okokat, amiért egy lánynak a férjén kívül senkivel az égvilágon nem szabad lefeküdnie, vele is csak akkor, ha már összeházasodtak. A cikk legfőbb érve az volt, hogy egy férfi világa teljesen más, mint egy nőé, valamint a férfi érzelmei is különböznek a nő érzelmeitől, és e két különböző érzelemvilágot csakis a házasság fűzheti eggyé. Anyám azt mondta, erre egy lány csak akkor jön rá, amikor már késő, ezért jó, ha hallgat azokra, akik már többet tudnak ilyesmiről, a férjes asszonyokra tehát. Az ügyvédnő azt is kifejtette, hogy a legkülönb férfiak megőrzik tisztaságukat a feleségük kedvéért, de ha ők maguk nem is érintetlenek már, ambicionálják, hogy a feleségüket ők vezessék be a nemi élet titkaiba. A férfiak persze rá akarják venni a lányokat a szexre, ígérgetik, hogy később úgyis feleségül veszik őket, de mihelyt a lány enged, teljességgel elveszíti a férfi tiszteletét, aki aztán joggal mondhatja, hogy amit megtett vele, megtenné bizonyára más férfiakkal is, így hát a lány élete csakis tönkrejuthat. A hölgy azzal zárta cikkét, hogy jobb a biztonság, mint a boldogtalanság, azonkívül nincs rá semmi biztosíték, hogy a lánynak a végén még egy gyerek is a nyakába ne szakadjon, és akkor aztán megnézheti magát. Mármost, úgy találtam, hogy a cikk minden tényezőt tekintetbe vesz, csak épp a lány érzéseit nem. Semmi kétség, nagyon jó dolog, ha valaki tiszta férfihoz megy feleségül, de mi van akkor, ha a férfi egyszer csak bevallja, már a házasságkötés után persze, hogy nem tiszta, mint ahogy Buddy Willard is bevallotta? Elviselhetetlennek találtam azt a gondolatot, hogy egy nőnek teljesen tiszta életet kell élnie, míg a férfi nyugodtan folytathat kettős életet: egy tisztát és egy nem tisztát. Végül is

úgy döntöttem, hogy ha csakugyan olyan nehéz valóban intelligens, életrevaló huszonegy éves férfit találni, aki megőrizte a tisztaságát, akkor hát én is hagyhatom az egész tisztaságot a fenébe, és hozzámehetek valakihez, aki szintén nem tiszta. Mert ha később gyötörni kezdene a vallomásaival, én is viszontgyötörhetem. Tizenkilenc éves koromban a tiszta ártatlanság volt számomra a nagy vízválasztó. A világot ugyanis nem katolikusokra és protestánsokra, nem republikánusokra és demokratákra, nem négerekre és fehérekre, de még csak nem is a férfiakra és nőkre osztottam, hanem olyanokra, akik lefeküdtek már valakivel és akik nem, és ez volt számomra az egyetlen valóban lényeges megkülönböztető jegy ember és ember között. Meg voltam győződve róla, hogy valami szemmel látható változás történik rajtam, ha átléptem a határvonalat. Olyan lesz ez, gondoltam, mintha, mondjuk, elkerülnék Európába. Hazajövök, és ha egy kicsit közelebbről belenézek a tükörbe, szemem mélyén felfedezhetek egy kicsiny fehér képtöredéket az Alpokból. Most úgy képzeltem, ha reggel tükörbe nézek majd, szememben ott ül majd egy babaméretű pici Konstantin, és onnan mosolyog vissza rám. Körülbelül egy óra hosszat heverésztünk Konstantin erkélyén két egymástól meglehetősen távol felállított nyugszéken, és közben szólt a gramofon, tornyosultak köztünk a balalajkalemezek. Tejszínű, ködös-halvány fényt hintettek ránk az utcai lámpák vagy a félhold vagy az autók fényszórói vagy a csillagok, nem tudtam, micsoda pontosan; egy azonban bizonyos volt, mégpedig az, hogy Kostantin csak fogta, fogta a kezem, de ezenkívül nem adta semmi jelét, hogy el akarna csábítani. Megkérdeztem, van-e menyasszonya, vagy jár-e valakivel, azt gondoltam ugyanis, itt lehet a kutya elásva, ő azonban azt felelte, nem, sőt nagyon vigyáz, nehogy ilyesféle kapcsolatokba keveredjék. Hirtelen úgy éreztem, hogy a sok fenyőillatú bor hatására ellenállhatatlan álmosság bizsereg végig az ereimen.  – Hát akkor bemegyek, és ledőlök l edőlök egy kicsit – mondtam. mondt am. Bebotorkáltam a hálószobába, lehajoltam, hogy levessem a cipőmet. A tiszta ágy ringott előttem, föl-le, föl-le, mint biztonságot ígérő csónak. Végignyújtóztam, lehunytam a szemem. Akkor hallottam, hogy Konstantin sóhajt egy nagyot, és ő is bejön az erkélyről. Két tompa puffanás, ő is levetette a cipőjét. Odadőlt mellém.

Titokban lestem őt, leengedett hajam fedezékéből. Hanyatt feküdt, keze a feje alatt, így meredt a mennyezetre. Ingének kikeményített, könyékig feltűrt ujjai kísértetiesen világítottak a félhomályban, napbarnította bőre pedig szinte feketének látszott. A legszebb férfi életemben, gondoltam. És arra gondoltam még, hogy bárcsak lenne kemény metszésű, szép formájú arcom, vagy tudnék okosan csevegni politikáról, vagy lennék híres írónő, akkor majd biztosan eléggé érdekesnek találna Konstantin is, és örömmel feküdne le velem. De az is eszembe jutott nyomban: ha közeledne hozzám, nem süllyedne-e ő is amolyan átlagszintre a szememben, s ha belém szeretne, nem kezdeném-e egymás után felfedezni rejtett hibáit, ahogy ez Buddy Willard meg az összes többiek esetében is történt? Mindig ugyanaz történt, mindig ugyanúgy: Megpillantok a láthatáron egy kifogástalan, gáncs nélküli férfit, de mihelyt közel kerül hozzám, rájövök, hogy ez sem az igazi. Épp ez az egyik oka, hogy soha, de soha nem akartam férjhez menni. Dehogyis kellett nekem végtelen biztonság, dehogyis kell, hogy én legyek az íj idege, amely a nyílvesszőt kiröpíti. Változatosságra, izgalomra vágytam, arra, hogy én magam röppenhessek szanaszét, minden irányba, akár az ünnepi tűzijáték rakétasziporkái.  ———  Eső zajára ébredtem. Koromsötét volt. Lassanként kibontakoztak egy idegen ablak halvány körvonalai. Fénysugár tűnt fel újra meg újra a semmiből, titokzatos, kutató szellemuj jként végigpásztázta a falat, aztán újra a semmibe veszett. Aztán valakinek a lélegzetét hallottam. Először azt hittem, én magam vagyok az, s hogy szállodai szobám sötétjében fekszem, gyomormérgezéssel. Visszafogtam lélegzetemet, de a szuszogás tovább folytatódott. Zöld fénypont izzott mellettem az ágyon. Negyedekre volt beosztva, akár egy iránytű. Kinyúltam felé, és lassú mozdulattal rátettem a kezem. Aztán felemeltem. Vele jött egy kéz is, súlyos volt, mint egy halotté, de álomtól meleg. Konstantin karórája hármat mutatott. Ő maga ingben, nadrágban, zokniban feküdt mellettem, ugyanúgy, ahogy utoljára láttam elalvás előtt, és ahogy a szemem hozzászokott a sötéthez, halványan felderengett sápadt szemhéja, egyenes orra, szelíd, szép formájú

szája, mindez azonban annyira valószínűtlen volt, akárha ködbe rajzolták volna. Néhány percig úgy vizsgálgattam fölébe hajolva. Még soha életemben nem aludtam férfi oldalán. Megpróbáltam elképzelni, mi lenne akkor, ha Konstantin a férjem volna. Ez azt jelentené, hogy felkelhetek hétkor, készíthetek neki reggelit, tojást, sonkát, pirítóst meg kávét, pongyolában, hajamban csavarokkal nekiállhatok, hogy elmossam a piszkos edényt és beágyazzak, miután ő már munkába ment, s ha majd hazajön egy mozgalmas, érdekes nap után, várhatom kiadós vacsorával, az estét pedig megint azzal tölthetem, hogy mosogatom a piszkos tányérokat, s végül hullafáradtan zuhanok ágyba. Egy olyan lány számára pedig, aki tizenöt éven át színjeleskedett, az ilyesmi sivár és eltékozolt életnek látszott, de hát tudtam: ez a házasság; hiszen Buddy Willard anyja is főzött és takarított és mosogatott reggeltől estig, holott egyetemi tanár volt a férje, ő maga pedig tanárnő egy magániskolában. Mikor egyszer meglátogattam Buddyt, Mrs. Willardot nagy munkában találtam éppen: szőnyeget szőtt Mr. Willard régi öltönyeinek anyagából. Heteken át bíbelődött a szőnyeggel, megcsodáltam a bama-zöld-kék mintákat, de amikor elkészült a mű, Mrs. Willardnak esze ágában sem volt a falra akasztani, ahogy én tettem volna, hanem egyszerűen odarakta a régi konyhai futó helyére, ahol pár nap alatt úgy bepiszkolódott és kifakult, hogy senki nem tudta volna megkülönböztetni azoktól a rongyoktól, amiket az áruházakban pár centért utánahajítanak az embernek. És azt is tudtam, hogy bár a férfi az esküvő előtt elhalmozza a nőt mindennel, de hiába a rózsák, a csókok, a pompás éttermi ebédek-vacsorák, később nem akar már egyebet, mint hogy a felesége a lába alatt heverjen, akár Mrs. Willard konyhaszőnyege. Anyám mesélte, igen, a saját édes jó anyám, hogy miután távoztak apámmal Renóból, a mézesheteik után – apám nős volt már, mikor megismerkedtek, ezért előbb el kellett válnia –, így szólt az újdonsült férj: – Ó, micsoda megkönnyebbülés, ezentúl legalább nem lesz szükség a sok színlelésre, és jöhet az, amilyenek csakugyan vagyunk – és ettől kezdve anyámnak egy perc nyugalma nem volt. Arra is emlékszem, milyen baljós, sokatmondó hangon jegyezte meg Buddy Willard, hogy ha gyerekeim lesznek, egészen másképp gondolkozom majd, és abbahagyom a versírogatást. Ezért hát kezdtem azt hinni, csakugyan valamiféle agymosással ér fel, ha az ember férjhez megy, és gyerekeket szül, hogy attól

fogva eltompult rabszolgaként járjon-keljen, akárha valamiféle házi magándiktatúrában. Ahogy néztem Konstantint, mintha egy forrás mélyén heverő, elérhetetlenül csillogó kavics fölé hajolnék, szemhéjai lassan felnyíltak, pillám keresztül nézett rám, tekintete tele volt szeretettel. Némán figyeltem azt is, ahogy a felismerés egyszerre csak kis fedelet kattintott a zavaros tükrű gyengédségre, a kitágult pupillák csillogni kezdtek, mélységük odalett, maradt valami sima lakkfelszín. Konstantin felült, ásított. – Hány óra?  – Három – mondtam színtelen színt elen hangon. – Azt hiszem, legjobb lesz, ha hazamegyek. Holnap korán kell munkába mennem.  – Hazaviszlek kocsin. Ahogy ott ültünk háttal egymásnak az ágy két oldalán, és az éjjeliszekrény lámpájának szörnyűséges, tarka fényében a cipőnkkel babráltunk, éreztem, hogy Konstantin felém fordul. – Mindig ilyen a hajad?  – Milyen? Nem felelt, csak odanyúlt, kezét a hajam tövén nyugtatta, aztán megindult ujjaival, mintha egy fésűt húzna benne végig. Apró elektromos ütést éreztem átfutni magamon, aztán csak ültem moccanatlan. Már kisgyerek koromban nagyon szerettem ezt az érzést, ha fésülgetik a hajamat. Elálmosított és megnyugtatott.  – Ó, most már értem érte m – mondta Konstantin. – Frissen mostad. És újra lehajolt, hogy megkösse teniszcipőjét. Egy óra múlva ott feküdtem szállodai szobámban az ágyon, és hallgattam az esőt. Nem is olyan volt ez a neszezés, mint az esőé, inkább csöpögő vízcsapra emlékeztetett. Bal sípcsontomba beleállt a fájás, és akkor már tudtam: semmi reményem, hogy hét óráig, amikor majd a kis rádióébresztőm víg indulókkal kelt, egy szemernyit is alhassak. Valahányszor beköszöntött az esős idő, régi csonttörésem emlékezni kezdett arra, hogy létezik, bár amire emlékezett, nem volt egyéb, mint tompa fájdalom. Én pedig azt gondoltam: „Buddy Willard volt az oka, hogy eltörtem a lábam.” Később pedig ezt: „Nem, én magam törtem el. Szántszándékkal törtem el, hogy megfizessek magamnak, amiért olyan undorítóan viselkedtem.”

NYOLCADIK FEJEZET

Mr. Willard kocsival vitt ki az Adirondacks-hegységbe. Ez karácsony másnapján történt, hóterhes, szürke felhők súlyosodtak felettünk az égen. Úgy éreztem, túlettem magam, tompa csalódottság volt bennem, mint karácsony másnapján mindig; mintha a gyertyalobogtató fenyőágak, az arany-ezüst zsinórral átkötözött ajándékcsomagocskák, a nyírfahasábok kandallótüze, a karácsonyi pulyka, a zongorán elkalimpált karácsonyi dalok hangja most már egyszer s mindenkorra itt akarna maradni velem. Karácsonykor majdhogynem azt szerettem volna, ha katolikus vagyok. Mr. Willarddal felváltva vezettünk, előbb ő, aztán én. Nem is tudom már, miről beszélgettünk, de ahogy a nem egészen friss hótakaróval borított táj egyre vadabb lett, a szürke dombsorok előtt kirajzolódó fenyők nyers zöldje szinte fekete, úgy lettem én is egyre szomorúbb. Már-már azon voltam, megkérem Mr. Willardot, menjen csak tovább egymaga, én inkább hazaveszkődöm majd valahogy autóstoppal. Elég volt azonban egyetlen pillantást vernem Mr. Willard arcára – fiúsán rövidre nyírt ezüstös-ősz haj, világoskék szemek, rózsás bőr, s az egészen, akár valami édes esküvői kalácson, rajta az ártatlan, supa bizalom kifejezés cukormáza –, és már tudtam is, hogy képtelen lennék megtenni. Végig kell csinálnom az egész látogatást, ha már belekezdtem. Délfelé világosodott valamit a szürkeség, megálltunk, parkoltunk az autóval egy jeges kitérőn, és testvériesen megosztoztunk a tonhalas szendvicsen meg a zabpelyhes süteményen, az almán meg a termoszban lötyögő feketekávén, amit Mrs. Willard csomagolt nekünk az útra. Mr. Willard kedvesen nézegetett rám. Aztán megköszörülte a torkát, és lesöpört pár morzsát az öléből. Tudtam, most mindjárt valami komoly bej elentés következik, olyan félénk lett egyszerre, valamint a torokköszörülésre is mindig olyankor került sor, ha Mr. Willard fontos gazdaságiam előadásokba kezdett.  – Nellyvel mindig úgy szerettük sz erettük volna, ha van egy kislányunk. k islányunk. Egy tébolyult pillanatig azt képzeltem, Mr. Willard bejelenti, hogy Mrs. Willard áldott állapotban van, és lánygyermeket vár. De akkor már hallottam is a következő mondatot: – De nálad aranyosabb kislányt nem is tudok elképzelni. Mr. Willard nyilván azt képzelte, boldogságomban kezdek el sírni, hogy ő lesz ezentúl az apám. – No, no – paskolta meg a vállam, megint némely torokköszörülések közepette. – Azt hiszem, értjük mi egymást.

Aztán kinyitotta a kocsi ajtaját, átjött az én oldalamra, lélegzete bodros füst eleket kanyarított a szürke levegőbe. Átcsusszantam az ő iménti helyére, Mr. Willard beszállt, indított, és mentünk tovább. Nem is tudom, mit vártam Buddy szanatóriumától. Azt hiszem, afféle svájci típusú faépületet képzeltem, magasan fönn egy kis hegycsúcson, pirosló arcú férfiakat és nőket, akik mind nagyon vonzó megjelenésűek, csak éppen – betegesen csillogó szemmel hevernek a teraszon, vastag takarókba bugyolálva. A tébé olyan, mintha úgy kellene élned egy bombával a tüdődben – írta még Buddy a koleszba. – Az ember csak fekszik szép nyugodtan, és reménykedik, hogy nem fog felrobbanni. Nehezen tudtam elképzelni, hogy Buddy szép nyugodtan fekszik. Egész életfilozófiája egyebet se sugallt, mint hogy örökké talpon kell lenni, minden másodpercben tenni kell valamit. Még nyáron a strandon se dőlt le soha sütkérezni, szunyókálni a napon, ahogy én. Szaladgált vagy labdázott, vagy kinyomott éppen egy-két fekvőtámaszt, hogy kihasználja az időt. Mr. Willarddal a fogadószobában várakoztunk; vártuk, hogy a délutáni pihenő véget érjen. A szanatórium színeit mintha teljességgel a máj színárnyalataiból komponálták volna. Perzselt-sötét faborítás, égett-barna borszékek; a falak valaha fehérek lehettek, de most már mindenütt magukon viselték valami alattomosan terjedő járvány vagy nyirok nyomait. A padlót pacásbarna linóleum borította. Egy alacsony kávézóasztalon, melynek lapján kör és félkör alakú foltok maródiak bele a sötét furnérba, ott hevert a Time és a Life pár viharvert példánya. A közepénél felcsaptam a hozzám legközelebbit. Eisenhower arca vigyorgott felém, kopaszon-üresen, akár egy üveghengerbeli embriófej. Egy idő múlva titokzatos csepegés zajára lettem figyelmes. Először azt hittem, a falak kezdik kiizzadni nyirkukat, mely nyilván alaposan átitatta már őket, de akkor felfedeztem, hogy a zajt egy kis szökőkút szolgáltatja a helyiség egyik sarkában. A víz egy festetlen csőből szökkent pár centimétemyi magasba, ott szétvetette karját, majd összeesett, és cseppjeit egy sárgás színű vízzel teli kőmedencébe fojtotta. A medencét olyasféle hatszögletű fehér csempe borította, amilyet nyilvános illemhelyeken látni. Berregés hallatszott. Nagy messze ajtók nyíltak, csukódtak. Akkor bejött Buddy.

 – Szervusz, apa. Buddy megölelte apját, s aztán nyomban felém tartott, borzasztóan sugárzó arccal, és nyújtotta a kezét. Megszorítottam. Keze tapintása nyirkos volt, és teltpuha. Mr. Willarddal egymás mellett ültünk egy bőrdíványon. Buddy velünk szemközt telepedett le egy csusszanós karosszék szélére. Egyre csak mosolygott, mintha a szája sarkait dróton húzták volna kétfelé. Arra aztán éppen nem számítottam, hogy Buddy meghízik. Valahányszor magam elé képzeltem a szanatóriumban, mindig mélyen ülő árnyakat láttam kiálló arccsontjain, szemei pedig aszott üregekből villantak rám lázasan. Buddy homorulatái azonban hirtelen csupa domborulattá változtak. Szűk, fehér nejloninge alatt kerek kis pókhas domborodott, arca telt volt és rózsás, mint a marcipángyümölcs. Még a nevetése is hájas volt. Tekintete összeakadt az enyémmel. – A sok evés teszi – mondta. – Naponta megtömnek minket, mint a libát, utána meg csak heverészünk. De most már kimehetek sétálni egy-egy órácskára, így hát semmi vész, pár héten belül karcsú leszek megint. – Felugrott, mosolyogva, mint egy boldog házigazda.  – Megnézitek a szobámat? Követtem Buddyt, Mr M r. Willard pedig jött utánunk. Tejüveg ablakos lengőajtókon haladtunk át, sivár, májszínű folyosókon, melynek átható padlóviasz- meg fertőtlenítőszaga volt, meg még valamilyen szaga, ami leginkább hervadó gardéniára emlékeztetett. Buddy kinyitott egy barna ajtót, és bezsúfolódtunk a szűk szobába. A helyiséget jóformán teljesen betöltötte egy otromba ágy, rajta vékony huzat, ceruzavonal vastagságú kék csíkokkal. Az ágy mellett éjjeliszekrény állt, azon egy kancsó víz, vizespohár meg egy hőmérő, melynek ezüstágacskája épp hogy kilátszott a rózsaszínű fertőtlenítőfolyadékkal teli üvegből. Az ágy vége és a szekrényajtó közé még egy asztal préselődött – tele könyvekkel, mindenféle papirossal meg égetett, de csak festett, lakkozatlan cserépedényekkel.  – Nahát – sóhajtotta Mr. Willard –, egészen hangulatos így, első látásra. Buddy nevetett.  – Hát ez meg mi? – Kézbe vettem egy liliomlevél liliomlev él formájú cserép hamutartót, melynek piszkoszöld aljára a levélerezetet nagy gondosan, sárgával odafestette valaki. Buddy nem dohányzott.  – Ez egy hamutartó – mondta mon dta Buddy. Buddy. – Méghozzá a te számodra. számod ra. Letettem a hamutartót. – Nem dohányzom.  – Tudom-mondta Buddy. Buddy. – Gondoltam, hátha mégis tetszeni fog neked.

 – Hát akkor – Mr. Willard finoman összeérintette papírajkait. – Azt hiszem, nekem lassan indulnom kell… Azt hiszem, én most nyugodtan itt hagyhatom akkor a két ifjú…  – Jól van, apa. Persze, ha indulnod kell. Ez volt csak a meglepetés. Azt hittem, Mr. Willard itt marad éjszakára, és másnap engem is hazavisz.  – Menjek én is?  – Nem, nem. – Mr. Willard néhány bankjegyet húzott elő a tárcájából, tárcá jából, s átnyújtotta Buddynak.  – Gondoskodj róla, hogy Esthernek Esther nek jó helye legyen majd a vonaton. Itt marad talán még egy napig, gondolom. Buddy kikísérte apját. Úgy éreztem, Mr. Willard alávalóan cserbenhagyott. Biztosra vettem, hogy elejétől fogva ezt tervezte; Buddy azonban azt mondta, nem, arról van szó csupán, hogy apja képtelen elviselni a látványt, ha valaki beteg, különösképpen, ha a saját fia az; lévén hogy Mr. Willard életében egyetlen napig sem volt beteg. Leültem Buddy ágyára. Egyszerűen nem volt máshova ülnöm. Buddy nagy fontoskodva kotorászni kezdett a papírjai között. Aztán átnyújtott nekem egy vékony, szürke folyóiratot.  – Lapozd fel a tizenegyedik oldalt. A folyóiratot valahol Maine államban stencilezték, tele volt versekkel és egymástól csillaggal elválasztott cikkelyekbe foglalt szövegekkel. A tizenegyedik oldalon vers állt, a címe: Floridai hajnal. Átkutottam, egymást érték a költői képek: dinnyeszínű fények, teknősbékazöld pálmák és kagylók, melyek recés fodrai görög épületek romjaihoz hasonlítanak.  – Nem rossz. – Szörnyűségesnek Szörnyűségesn ek találtam.  – És ki írta? – kérdezte kérdezt e Buddy különös galambmosollyal. galambmosolly al. Pillantásom most a jobb alsó sarokban feltüntetett névre tévedt: B. S. Willard.  – Nem tudom. – Majd nyomban hozzátettem: – Hogyne tudnám, t udnám, Buddy. Te Te írtad. Buddy közelebb csúszott hozzám. Én egy kicsit távolabb csúsztam. Nagyon keveset tudtam a tuberkulózisról, de roppant veszedelmes betegségnek tartottam, főleg mert olyan észrevétlenül terjed. Könnyen meglehet, hogy Buddyt tébébacilusok gyilkos felhőfátyla veszi körül.  – Nem kell félned – nevetett nevet ett Buddy. Buddy. – Nem vagyok pozitív.

 – Pozitív?  – Nem fertőzhetlek meg. Buddy nagy lélegzetet vett, mintha valami nagyon meredek kaptatón szuszogna fel.  – Szeretnék kérdezni tőled valamit. – Volt Volt egy nyugtalanító, új szokása: tekintetét úgy mélyesztette bele a szemembe, mintha keresztül akarná fúrni a koponyámat, hogy még jobban kielemezhesse, mi folyik odabent.  – Eredetileg levélben akartam akart am megkérdezni tőled. Ködösen úszó látomásként megjelent előttem egy halványkék boríték, rajta a Yale Yale egyetem címere.  – De aztán jobbnak láttam várni, míg eljössz, hogy személyesen kérdezhesselek meg. – Szünetet tartott. – Nem is vagy kíváncsi, mi az?  – Na mi? – mondtam halkan, hal kan, nem sokat ígérő hangon. hango n. Buddy odaült mellém. Karját a derekamra tette, fülemről félresimította a hajamat. Meg se moccantam. Akkor hallottam, ahogy azt suttogja: – Mit szólnál hozzá, ha Mrs. Buddy Willard lennél? Iszonyú nevethetnékem támadt. Azt gondoltam, erre a kérdésre a világ forogni kezdett volna velem, ha az alatt az öt vagy hat év alatt hangzik el, míg Buddy Willardot messziről imádtam. Buddy észrevette, hogy habozom.  – Ó, én tudom jól, hogy most épp nem vagyok valami val ami remek formában –  mondta gyorsan. – Még mindig tart a kezelés, és az is meglehet, hogy kiveszik egy-két bordámat, de ősszel már folytathatom az egyetemet. Legkésőbb jövő tavasszal…  – Nézd, Buddy, mondanom kell neked valamit.  – Tudom – felelte Buddy mereven. – Találkoztál valakivel, aki…  – Nem, ilyesmiről szó s zó sincs.  – Hát akkor?  – Én soha nem megyek férjhez. férj hez.  – Megőrültél. – Buddy arca ar ca sugárzott. – Egészen biztos bizt os meggondolod még magad.  – Nem, máris meggondoltam meggondolt am mindent. Buddy azonban továbbra is maga volt a derű.  – Emlékszel – mondtam –, amikor a műsoros buli után autóstoppal vittél vit tél haza a koleszba?  – Emlékszem.

 – Emlékszel még, hogy megkérdezted m egkérdezted akkor, hol élnék a legszívesebben, vidéken vagy városban?  – És te azt felelted erre…  – És én azt feleltem erre, hogy a legszívesebben mindkét helyen: vidéken is, i s, városon is. Buddy bólintott.  – Mire te – folytattam folytat tam hirtelen felerősödő felerősöd ő hangon –, mire te nevetni nevet ni kezdtél, és azt mondtad, minden alapom megvan rá, hogy szépen fejlett neurotikus legyen belőlem, és hogy a kérdésed egy kérdőíven szerepelt, amit a múlt héten kaptál a pszichológia-előadáson? Buddy arcáról eltűnt a mosoly.  – Hát igazad van. Neurotikus vagyok. Soha nem tudnék se vidéken vi déken élni, se városon.  – Élhetsz a kettő között is valahol – sietett sietet t segítségemre Buddy. – És akkor egyszer bemész a városba, másszor le vidékre, váltogatva.  – És mi van ebben annyira neurotikus? Buddy nem felelt.  – Na? – erősködtem, de közben közb en azt gondoltam: – Az ilyen il yen beteg embereket vagy micsodákat nem szabad felheccelni, csak árthat nekik, még rosszabbul lesznek tőle.  – Semmi – mondta Buddy halkan, h alkan, élettelenül.  – Neurotikus, mondhatom! – nevettem megvetően. – Ha az neurotikus dolog, hogy az ember egyszerre két egymást kizáró valamit akar tenni, hát akkor én olyan neurotikus vagyok, mint a fene. És az is leszek, mert egész életemben mindig két egymást kizáró dolog között akarok ide-oda röpködni. Buddy a kezemre tette a kezét.  – Hadd repüljek én is veled. vel ed.  ———  Ott álltam a Mount Pisgah-i lesiklópálya felső végén, és lenéztem a mélybe. Életemben nem síeltem még. De úgy gondoltam, ha már itt vagyok, megpróbálom. Bal kéz felől a drótkötél vontató egymás után szállította a sízőket a havas csúcsra, melynek felszíne a sok csiszi-csuszitól meg az egyre melegebb déli napfénytől olyan sima és kemény lett, mint az üveg. A hideg levegő látomásostisztára paskolta a tüdőmet, homloküregemet. Jobbról-balról kék-piros-fehér anorákos sízők száguldottak lefelé a vakítófényes lesiklópályán; mintha az amerikai lobogó elszabadult darabkái

röpdösnének. Odalentről, a pálya aljáról a kis hegyikunyhó-utánzat ablakából zengett a divatos szám, a csend meredélyét hasogatva.  Néztük a Jungfrau csúcsát,  Kettesben kis kalyibánkból… A vidám dal meg a mennydörgő zaj úgy áramlott körülöttem, akár egy búvópatak a hósivatagban. Egyetlen gondtalan nagyúri mozdulat, és már száguldanék is a nézők közt elhelyezkedő kis khakiszínű folt felé – Buddy Willard felé. Buddy egész délelőtt síelni tanított. Először is lécet és botokat kölcsönzött a faluban lakó barátjától, sícipőt egy orvos feleségétől, akinek csak egy számmal volt nagyobb a lába, mint az enyém, végül egy piros anorákot valami gyakorló nővértől. Bámulatra méltó kitartással törte meg a kelletlen adakozók ellenállását. Aztán eszembe jutott, hogy Buddy az orvosegyetemen díjat nyert, mert különösen sok halottnak a hozzátartozóit tudta rávenni, hogy megboldogultjukat a tudomány fejlődése érdekében felboncolni engedjék, akár szükséges, akár nem. Elfelejtettem, mi is volt a díj, mindenesetre nagyon jól el tudtam képzelni Buddyt, fehér köpenyben, sztetoszkóppal, mely úgy állt ki egyik oldalzsebéből, mintha az is a testéhez tartozna, el tudtam képzelni, ahogy hajlong meg mosolyog, és addig beszél, amíg az elcsigázott, megtört rokonság alá nem írja a papírt. Buddy ezek után kölcsönkérte a kezelőorvosa autóját, az orvos maga is tébés volt, s ezért igen megértő, így aztán mihelyt a csengő berregése a szanatórium naptalan folyosóin a séta óráját jelezte, nekivágtunk a nagy úrnak. Maga Buddy se síelt még soha életében, de azt mondta, az alapvető tudnivalók mind roppant egyszerűek, sokszor megfigyelte már a síoktatókat és növendékeiket, úgyhogy mindent el tud magyarázni nekem, ami csak kell. Az első fél óra azzal telt el, hogy harántlépésben ballagtam fel egy kis dombra nagy engedelmesen, odafent ellöktem magam és lecsúsztam. Buddy elégedettnek látszott előrehaladásommal.  – Nagyon jó, Esther – jegyezte jegyez te meg, amikor már huszadik lesiklásomon is túl voltam. – És most megpróbálhatsz felmenni a vontatón. Kipirulva, lihegve álltam meg.  – De Buddy, Buddy, még fordulni se tudok. t udok. Akik odafentről indulnak, mind tudnak már fordulni legalább.  – Elég csak félig felmenned. felm enned. Akkor majd nem gyorsulsz gyorsul sz fel lejövet annyira.

És Buddy a vontatóhoz kisért, megmutatta, hogyan futtassam a kezem közt a kötelet, aztán rám parancsolt, hogy szorítsam meg, és húzassam fel magam. Eszembe se jutott, hogy egyáltalán nemet mondhatnék. Fájó ujjaimmal megmarkoltam a csúszós, durva kötelet, és már mentem is fölfelé. A kötél azonban, ahogy ott ingadoztam, egyensúlyozgattam kapaszkodás közben, olyan gyorsan húzott, hogy reménytelennek látszott a félúton kiszállás. Előttem egy síző, mögöttem egy síző, úgyhogy ha eleresztem, biztos fellöknek, és egyenesen belém fúródnak a lécek és botok, meg amúgy is kerülni akartam a bonyodalmakat, ezért hát kapaszkodtam tovább. Odafönn bezzeg már nagyon bántam a dolgot. Buddy észrevett lentről, látta, ahogy vacillálok ott a piros anorákban. Karjaival úgy hadart felém a levegőben, mint egy khakiszínű szélmalom. Megértettem: arra buzdít, hogy a lejtőt borító sízőhad közt támadt résen vágjak neki. De amíg összeszorult torokkal tétováztam, már oda is lett a szabad pálya köztem és Buddy közt. Egy síző bevágott balról, egy másik jobbról, és Buddy karjai tehetetlenül hajladoztak a mező túloldalán, akár egy pár rádióantenna, a roppant mezőn pedig pirinyó kis lények nyüzsögtek, mint a bacilusok vagy mint egy csomó megdöntött, világító felkiáltójel. Felpillantottam, hogy lássam ennek a nyüzsgő cirkuszporondnak a hátterét. Az ég nagy szürke szeme visszanézett rám, ködösen derengő napja gyújtópontba fogta a szélrózsa minden irányából összefolyó hallgatag-fehér messzeségeket, egyik sápadt dombocskát a másik után, hogy lábaimnál csillapodjon remegésük. Belső hang sürgetett – ne legyek hülye, mentsem a bőröm, csatoljam le a léceket, s úgy ballagjak le a lesiklópályát szegélyező sűrű fenyők védelmében  –, de aztán elhalt a zümmögése, mint egy bánatos bán atos moszkitó. Hűvösen, mint m int egy fa vagy virág, kisarjadt fejemben a gondolat, hogy esetleg a halálba rohanok. Szemmértékkel próbáltam felbecsülni a távolságot köztem és Buddy közt. Buddy addigra már összefonta karjait, s szinte eggyé olvadt a mögötte húzódó léckerítéssel – merev, barna, jelentéktelen foltocska. Kiálltam a lejtő peremére, botjaim hegyét belefúrtam a hóba, és ellöktem magam, jól tudva, hogy repülésemet se ügyességgel, se semmiféle elkésett szándékkal megállítani többé nem leszek képes. Nyílegyenesen száguldottam lefelé.

Éles szél vágott az arcomba – eddig biztosan megbújhatott valahol –, a szám tele lett vele, a hajam pedig vízszintesen hátrasimult a fejemre. Egyre lejjebb ártam, a nap azonban nem emelkedett magasabbra. Ott függött a dombok megkövült hullámain, mint valami érzéketlen sarkpont, mely nélkül a világ nem létezhetne. Testemben egy kis pontot éreztem, mely röpült, válaszul, a nap felé. Éreztem, hogy tölti meg tüdőmet a táj áradata – levegő, hegyek, fák, emberek. Azt gondoltam: „Ilyen, amikor boldog az ember.” Süvítettem lefelé, el a műlesiklók, kezdők, menők mellett, keresztül éveim határozatlanságán, mosolygásain, megalkuvásain, bele egyenest múltam szíve közepébe. Kétfelől kitértek az emberek és a fák, akár egy alagút sötét falai, én pedig száguldottam tovább a csendesen fénylő végpont felé, megcélozva a forrás mélyén heverő kavicsot, az anyja hasában megbúvó édes kisdedet. Fogaim közt egy marék homok csikorgón. Jeges víz csörgött le végig a nyakamon. Buddy arca lebegett fölöttem, közel volt és óriási, mint egy pályájáról kisiklott bolygó. Mögötte más arcok is feltünedeztek. Ezek mögött pedig fekete pontok nyüzsögtek fehér mezőben. Akár egy hibbant tündér varázsütésére, a hajdanvolt világ minden darabkája helyrezökkent.  – Remekül csináltad – világosított vi lágosított fel egy ismerős is merős hang, közvetlenül a fülem közeléből –, egészen addig, míg az a pasas be nem vágott eléd. Ismeretlen kezek leoldozták a kötésemet, összeszedték botjaimat, melyek ferdén meredeztek az ég felé külön kis hóbuckáikból. Hátam mögött volt már a síkunyhó léckerítése. Buddy lehajolt, hogy lehúzza a cipőmet meg a vastag gyapjúzoknit. Kövérkés keze átfogta bal lábfejemet, aztán centiméterről centiméterre haladt fölfelé a bokámon, úgy tapogatózott ujjaival, mintha valami elrejtett fegyvert keresne. Szenvedélytelen, fehér fényű nap ragyogott magasan az égről. Szerettem volna addig köszörülni magam rajta, míg olyan szent és vékony és lényegbevágó leszek, mint a kés pengéje.  – Fölmegyek megint – mondtam. m ondtam. – Megcsinálom megint. m egint.  – Nem, azt már aligha. alig ha. Különös, elégedett kifejezés ült ki Buddy arcára.  – Nem, azt már aligha alig ha – ismételte el végérvényes végér vényes mosollyal. – Két helyen eltört a lábad. Jó pár hónapra gipszbe kerülsz.

KILENCEDIK FEJEZET

 – Úgy örülök, hogy megdöglenek. Hilda ásítva tekergeti jobbra-balra, mint egy macska, fejét a tanácskozóasztalra támasztott karjai közé temette, és újra elaludt. Szemöldökére csúszva epezöld kis szalmacsutak ült, mint valami trópusi madár. Epezöld. Ez lesz állítólag az őszi divatszín, de hát Hilda általában úgy egy fél évvel előbbre tartott. Epezöld – feketével, epezöld – fehérrel, epezöld –  Nílus-zölddel, legközelebbi rokon színével. Ezüstös, nagy semmivel fölfújt divatképek zavaros buborékai szálltak fel agyamban, és üres pukkanással pattantak el a felszínen. Úgy örülök, hogy megdöglenek. Átkoztam a sorsot, hogy épp összehozott Hildával a szállónk éttermében. Előző éjszaka sokáig fennmarad- tam, így aztán tompább volt az agyam, semhogy gyorsan valami kifogást tudtam volna keresni – otthon felejtettem a kesztyűmet, a zsebkendőmet, az ernyőmet vagy a jegyzettömbömet –, amivel visszamehetnék a szobámba. Büntetésül Hildával együtt kellett megtennem a halálosan unalmas, hosszú utat az „Amazon” tejüveg homlokzatától a magazin épületének eperszín márványborítású, Madison sugárúti főbejáratáig. Hilda egész úton úgy riszálta magát, mint egy manöken.  – Szép kis kalapod van, te t e magad csináltad? Félig-meddig arra számítottam, Hilda rám néz és megkérdi: – Beteg vagy?  –, ehelyett azonban csak kinyújtotta, majd megint megi nt behúzta hattyúnyakát.  – Igen. Előző este láttam egy darabot, ahol a főhősnőt megszállta a rossz szellem, és ha a szellem szólalt meg rajta keresztül, a hangja olyan mély volt, olyan kongó üres, hogy nem lehetett tudni, férfié vagy nőé. És Hilda hangja épp ugyanolyan volt, mint ez a szellemhang. Állandóan tükörképét bámulgatta a fénylő kirakatüvegekben, mintha arról akarna meggyőződni: még mindig megvan. A hallgatás úgy elterebélyesedett már közöttünk, hogy az volt az érzésem, ez némiképp az én hibám. Ezért mondtam aztán: – Hát nem szörnyű ez a Rosenberg-ügy? Aznap éjjel kellett Rosenbergéknek a villamosszékbe ülniök.  – Igen! – mondta Hilda, és én végre azt hittem, hittem , emberi húrt pendítettem pendíte ttem meg valahol a macskaszíve mélyén. Csak később, ahogy ott vártuk kettesben a tanácskozóterem kriptaszerű félhomályában a többieket, akkor magyarázta meg Hilda, hogyan is érti az előbbi igent.

 – Szörnyű, hogy ilyen emberek ember ek is élhetnek a föld hátán. Aztán ásított, és sápadt, narancsszínű szája hatalmas, sötétlő üreggé tárult. Lenyűgözve bámultam az arca möhött megnyílt vaksötétet, míg ajkai újra összecsukódtak, megmozdultak, és a szellem megszólalt rejtekéből: – Úgy örülök, hogy megdöglenek.  ———   – Rajta, mosolyogjon hát. hát . Ott ültem JéCé irodájának rózsaszín plüssdíványán, szemközt a folyóirat fényképészével, kezemben papírrózsával. Én voltam a tizenkét lány közül az utolsó, aki sorra került. Megpróbáltam elrejtőzni a mosdóban, de nem sikerült. Betsy észrevette a lábam az ajtó alatti résen át. Nem akartam, hogy lefényképezzenek, mert sírás kerülgetett. Nem tudom, miért, de biztos voltam benne: ha valaki megszólít vagy erősen a szemem közé néz, elerednek a könnyeim, zokogás tör fel a torkomon, és sírok egy álló hétig. Éreztem, hogy csak egy kevés kell, és kiáradnak belőlem a könnyek, mint a víz egy csordultig telt, billegő pohárból. Ez volt az utolsó felvételsorozat, mielőtt nyomdába megy a lap, mi pedig hazautazunk Tulsába vagy Biloxiba, Teaneckbe vagy Coos Baybe, ki honnan ött, és a fényképen j elképes micsodákat kellett a kezünkben tartanunk, melyek azt szimbolizálják, mihez is akarunk majd kezdeni. Betsy búzakalászt fogott a kezébe, jelképezendő, hogy farmerfeleség akar lenni, Hilda egy kalapos-próbababa kopasz, arcanincs fejét tartotta a masina elé, mutatva, hogy ő majd kalapokat tervez, Doreen pedig egy aranyhímzéses szárival a kezében fényképeztette le magát, hogy mindenki jól lássa: missziós munkára Indiába szándékozik menni (igazság szerint esze ágában se volt, csak épp, ahogy később elárulta, meg akarta kapni a szárit). Amikor tőlem megkérdezték, mi szeretnék lenni, azt feleltem, nem tudom.  – Ugyan, ugyan, hát hogyne tudná tu dná – mondta a fényképész.  – A hölgy – mondta JéCé szellemeskedve sze llemeskedve – egyszerre minden mi nden akar lenni. Mondtam, hogy költő szeretnék lenni. Akkor töprengeni kezdtek, mit is vehetnék a kezembe. JéCé azt javasolta, legyen egy verseskötet, de a fényképész lebeszélte azzal, hogy ez így túl direkt. Olyasmi legyen, amiből sejteni lehet a versteremtő ihletet. Végül JéCé levette a hosszú szárú papírrózsát legújabb kalapjáról. A fényképész babrálni kezdett ezt-azt forró, fehér fényű lámpáin. – Mutassa meg nekünk, milyen boldoggá teszi a versírás.

JéCé gumifájának lombcirádáin át kibámultam a háttérben kéklő égre. Jobbról bal felé néhány pöfeteg színházi díszletfelhő vándorolt. Szememet a legnagyobb felhőre függesztettem, mintha lehetne akkora szerencsém, hogy mihelyt eltűnik a képből, én is vele megyek. Nagyon fontosnak tartottam, hogy a szám vonala egyenes maradjon.  – Mosolyogjon szépen. Akkor aztán, mint egy hasbeszélő bábu szája, végre engedelmesen felfelé húzódott az én szám sarka is.  – Hohó – tiltakozott a fényképész, rossz előérzettel előérzett el –, maga nagyon úgy fest, mintha mindjárt bőgni akarna. Most már nem bírtam tovább. Arcomat JéCé díványának rózsaszín plüssébe rejtettem, és hatalmas megkönnyebbüléssel feltörtek végre mind a sós könnyek meg a szánalmas kis hangocskák, melyek egész délelőtt ott feszültek bennem; kitörtek és szétáradtak a szobában. Amikor újra felemeltem a fejem, a fényképész már nem volt ott, se JéCé. Ernyedtnek, elhagyottnak éreztem magam, mint valami szörnyűséges állat lenyúzott bőre. Megkönnyebbülés volt, hogy az állattól megszabadulhattam, de a szörnyeteg, úgy látszik, magával vitte a szellememet s minden más egyebet, amire csak rátehette a mancsát. Kutatni kezdtem táskámban az aranyozott sminkkészlet után, amelyikben a szemöldökfesték volt, meg a kis kefe, a szemhéj árnyaló, a háromféle ajakrúzs és a zsebtükör. Az arc, ami aztán rám bámult a tükörből, mintha börtönrácsok mögül bukkant volna elő, összevissza püfölve. Sebesnek és duzzadtnak látszott, egészen képtelen színekben puffadozott. Szappan, víz és keresztényi könyörületesség kellett ennek az arcnak. Lemondóan kezdtem hozzá, hogy valamelyest rendbe hozzam. Tapintatos kis szünet után JéCé újra megjelent, egy nyaláb kézirattal.  – Ez majd felvidítja egy kicsit – mondta. – Kellemes olvasgatást. Hólavinaszerű tömegben duzzasztották minden reggel a friss kéziratok az elbeszélés- és regényszerkesztő hivatali asztalán tornyosuló szürke halmot. Amerikaszerte minden dolgozószobában, manzárdban és tanteremben egyebet se csináltak bizonyára az ottlevők, mint – írtak. Tegyük fel, percenként elkészült valahol egy kézirat; az akkor öt perc alatt annyi mint öt kézirat a szerkesztő asztalán. Egy óra leforgása alatt: hatvan, ami már a padlót is elárasztja. És egy év alatt…

Elmosolyodtam, és egy réges-régi, levegőben lebegő kéziratot képzeltem el, melynek jobb felső sarkában ez áll: Esther Greenwood. Az újságnál töltött egy hónap után ugyanis egy nyári egyetem tanfolyamára jelentkeztem, melyet egy híres író vezet majd, s ahová be kellett küldeni előbb egy kéziratot, hogy az író elolvassa és megítélje, eléggé tehetséges-e az illető a tanfolyamon való részvételhez. Erre a tanfolyamra persze nagyon nehéz volt bejutni, és a novellámat már jó ideje elküldtem, hogy aztán mindmostanáig hírt se halljak róla, de azért biztos voltam benne, hogy a jóváhagyó levél ott vár majd odahaza, az asztalomon felgyűlt posta közt. Elhatároztam, meglepem JéCét, és a nyári tanfolyamon írt elbeszéléseim közül álnéven beküldők néhányat. És a novellaszerkesztő egy szép napon személyesen megy át majd JéCéhez, asztalára teszi az elbeszéléseimet, mondván: – Végre valami átlagon felüli –, és JéCé is ezen a véleményen lesz, elfogadja az írásokat, szerzőjüket ebédre hívja meg, és a szerző – én leszek.  ———   – Becsszó – mondta Doreen –, ez most egészen másféle. másféle .  – Mesélj róla valamit valami t – mondtam zordan.  – Perui.  – Azok mind alacsonyak – mondtam. m ondtam. – És rondák, mint mi nt az aztékok.  – Nem, nem, nem, édeském, éde ském, én ismerem, személyesen. s zemélyesen. Ott ültünk az ágyon, körülöttünk piszkos nyári ruhák és szaladó szemű nejlonharisnyák meg szürke fehérneműk, és Doreen már tíz perce próbált rábeszélni, menjek el Lenny egyik ismerősének barátjával táncolni valami klubba. Váltig erősködött, hogy ez a férfi egészen másfajta, mint Lenny szokvány barátai, én azonban, lévén hogy másnap reggel a nyolcórás vonattal indulni akartam haza, úgy véltem, legalább kísérletet kellene tennem, hátha mégis be tudnék csomagolni. Azonkívül volt egy olyasféle kósza elképzelésem, hogy ha nekivágnék, és egész éjjel egymagámban sétálgatnék New York utcáin, végre számomra is megnyilatkozna a fenséges város titokzatos nagyszerűsége. De aztán – feladtam. Ezekben az utolsó napokban egyre nehezebben tudtam elszánni magam valamire. És ha végül mégis sikerült elhatároznom, hogy mit csinálokbecsomagolok például egy bőröndöt-, akkor is csak az lett belőle, hogy kiszedtem a drága pénzen vett piszkos ruháimat a szekrényből meg a komódfiókokból, kiteregettem a kollekciót a székeken, az ágyon, a földön, s

aztán csak ültem, és tanácstalanul meredtem a látványra. A ruháknak mintha saját, nyakas kis énjük lett volna, mely szembeszegül még csak a gondolatával is, hogy kimossák, összehajtogassák, rendbe rakják.  – Ez a sok gönc – mondtam Doreennek. – Ezek miatt van. Képtelen leszek elviselni ezt a látványt, ha hazajövök.  – Ha csak ez a baj. És Doreen a maga jó kis rámenős modorában hozzálátott, hogy sorra felcsippentse a kombinékat, harisnyákat, a bonyolult, vállpánt nélküli, csupa acélrugó melltartókat – ez utóbbiak a Primula Fűzőgyár ajándékai, de eddig még sose volt merszem fölvenni őket –, aztán az őrültül kivágott negyvendolláros ruhakölteményeket, egyiket a másik után…  – Hé, ezt hagyd azért. Mit veszek fel? Doreen kibányászott a halomból egy fekete ruhacsomót, s az ölembe pottyantotta. Aztán a többiből puha csomagocskát gyúrt, melyet – még csak ne is látsszon – begyömöszölt az ágy alá.  ———  Doreen az aranyozott kopogtatóval megzörgette a zöld ajtót. Odabentről lárma hallatszott ki, meg egy férfi hirtelen abbamaradt nevetése. Akkor egy magas, rövidre nyírt szőke hajú fiú, felgyűrt ingujjban, résnyire nyitotta az ajtót, és kikémlelt.  – Bébi! – üvöltötte el magát. Doreen eltűnt a karjai között. Gondoltam, ez lesz hát Lenny ismerőse. Csak álltam csendben a bejáratnál fekete ruhámban, rojtos fekete stólával, ijedtebben, mint valaha, de legalább hiú remények nélkül. – Megfigyelő vagyok csupán – mondtam magamban, ahogy elnéztem Doreent, akit a szőke fiú már beröpített a terembe egy másik férfi karjaiba, aki szintén magas növésű volt, csak fekete, és a haja valamivel hosszabb. Ez a férfi makulátlan fehér öltönyt, halványkék inget viselt sárga selyem nyakkendővel és a nyakkendőn csillogó tűvel. Nem tudtam levenni a szemem erről a nyakkendőtűről. Mintha roppant fehér fényt lövellt volna, mely az egész helyiséget beragyogja. Aztán visszazsugorodott önmagába a fény, s csak egy harmatcsepp maradt utána az aranyló felületen. Egyik lábamat a másik elé raktam.  – Igazi gyémánt – mondta mondt a valaki, mire kórusban tört ki a nevetés. Körmöm hegye üveges-sima felülethez ért.  – Sose látott még gyémántot. gyém ántot.

 – Add neki, Marco. Marco meghajolt, és kezembe tette a tűt. A tű vakítóan sziporkázott, isteni jégkockaként szórta a fényt. Gyorsan bedugtam gyöngyutánzatból készült fekete estélyi retikülömbe, és körülnéztem. Az arcok, csupa lapos tányér, üresek voltak, mintha a lélegzetét is viszszafojtotta volna mindenki.  – Szerencsére – száraz, kemény kem ény kéz markolta meg felkaromat fe lkaromat –, szerencsére az est hátralevő részében én gondoskodom a hölgyről. Talán – Marco szemében kihunyt a fény, szurokfeketeség maradt a helyén – módomban lesz némi kis szolgálatot tenni neki… Valaki elnevette magát.  – …ami megér egy gyémántot. gyémán tot. A kéz erősebben szorította meg karomat. - Jaj! Marco elvette a kezét. Karomra pillantottam. Hüvelykujj vörös lenyomata látszott rajta. Marco figyelt. Aztán karom belső felére mutatott. – Oda nézzen. Odanéztem, és négy hasonló kis véraláfutást fedeztem fel.  – Egyszóval, komolyan gondolom. gondolom . Marco kurta, fellobbanó nevetése egy kígyóra emlékeztetett, amelyet a bronxi állatkertben ingereltem egyszer. Ujjammal megkocogtattam a ketrec vastag üvegét, mire a kígyó kinyújtotta rugóra járó állkapcsát, és mintha mosolygott volna. S utána nyomban lecsapott, és ütötte, ütötte, ütötte a láthatatlan falat, amíg csak odébb nem mentem. Soha nem találkoztam még nőgyűlölővel. Rögtön láttam, hogy Marco nőgyűlölő, hiszen hiába volt ott akkor este a teremben a sok manöken meg tévésztárocska, rajtam kívül senki mással nem foglalkozott. Nem kedvességből vagy kíváncsiságból méghozzá, hanem mert akár egy csomag egyforma kártyából egy lapot, éppen engem osztottak neki.  ———  A klub zenekarának egyik tagja a mikrofonhoz lépett, és rázni kezdte a babbalborsóval töltött csörgőt, ami annyit tesz: dél-amerikai melódiák. Marco a kezemért nyúlt, de én belekapaszkodtam a negyedik daiquirimbe, és nem mozdultam a helyemről. Soha életemben nem ittam még daiquirit. Most is csak azért, mert Marco ezt rendelt nekem, és nagyon hálás voltam neki, hogy nem kérdezte meg, mit iszom, ezért aztán nem is szóltam egy szót se, csak ittam egyiket a másik után. Marco rám nézett.

 – Nem – mondtam.  – Mit jelentsen az, hogy „nem”?  – Erre a zenére nem tudok táncolni.  – Ne butáskodjon.  – Szeretnék itt maradni, maradni , és kiüríteni ezt a poharat. Marco arcán megfeszült a mosoly, felém hajolt, s a poharam egyszeriben szárnyra kelt, és az egyik pálma hordójában kötött ki. Marco akkor úgy megmarkolta a kezemet, hogy nem volt más választásom: vagy követem a táncparkettra, vagy tövestül kiszakad a karom.  – Egyszerű tangó. – Marco a táncolok közt átmanőverezett átmanőverezet t velem a parkett túlsó szélére. – Szeretem a tangót.  – Nem tudok táncolni.  – Ne is táncoljon. Hagyja rám, én majd viszem. Marco egyik karjával átfogta a derekamat, és felemelt, sugárzó-fehér öltönyéhez szorítva. Akkor azt mondta: – Tegyen úgy, mintha el akarna merülni. Lehunytam a szemem, és a zene úgy csapott össze a fejem felett, mint szélben az eső. Marco lába előresiklott az enyém felé, az én lábam hátrasiklott, és mintha minden tagom külön-külön hozzá volna erősítve, úgy mozogtam, ahogy ő mozgott, nem is kellett semmit se akarnom, semmiről se tudnom, és egy idő múlva azt gondoltam: – A tánchoz nem kellenek ketten, elég ahhoz egy is –  és hagytam, hadd sodródjam, hajladozzam, mint a fák a szélben.  – Mit mondtam? – Marco M arco lélegzete fülemet perzselte. – Teljességgel elfogadható partner. Megértettem, miért hülyítik meg úgy a nőket a nőgyűlölők. A nőgyűlölők olyanok, mint az istenek: sérthetetlenek és emberfelettien erősek. Leszállnak magasukból, aztán eltűnnek megint. Sose lehet megfogni őket. A dél-amerikai zenére szünet következett. Marco a franciaablakon át kivezetett a kertbe. A terem ablakán fények és hangok áradtak ki, de néhány méterrel odébb már barikádot emelt és mindent elzárt a sötétség. A csillagok leheletfinom fényében a fák, virágok hűvösen illatoztak. Hold nem látszott sehol. A nyírt élő sövény összecsapódott mögöttünk. Elhagyott golfpálya terült el a lábainknál, pár fa szegélyezte odább, kis halmokon, én pedig éreztem, milyen rettentő kihaltan otthonos ez az egész – ott a klub és a tánc, itt a gyep és az egy szál tücsök. Nem tudtam, hol vagyok, de valahol New York gazdag elővárosi villanegyedében lehettünk.

Marco vékony szivart vett elő, meg egy lövedék alakú ezüst öngyújtót. Ajka közé vette a szivart, s a kis láng fölé hajolt. Arca az erős árnyakkal és fényes felületekkel idegenszerűen hatott, olyan volt, akár egy menekült. Figyeltem.  – Maga kibe szerelmes? – mondtam aztán. Egy pillanatig Marco nem szólt semmit, csak kinyitotta a száját, és egy kékes-ködös karikát fújt.  – Óriási! – nevetett fel. f el. A füstgyűrű egyre hatalmasabb lett, egyre elmosódottabb, kísérteties-fakón lebegett a sötétségben. Akkor így szólt: – Az unokahúgomba vagyok szerelmes. Nem lepett meg túlságosan.  – Miért nem veszi el? e l?  – Képtelenség.  – Miért? Marco megvonta a vállát. – Első fokú unokatestvérem. Zárdába vonul.  – És szép?  – A nyomába se érhet senki. senki .  – Tudja, hogy maga szereti?  – Persze. Szünetet tartottam. Az akadály valamiképpen megfoghatatlannak tetszett.  – Ha szereti őt – mondtam mondt am –, egy napon majd mást m ást is szeretni fog. Marco széttaposta a szivarját. A föld most hirtelen megemelkedett, puha ütést éreztem. Ujjaim közt rögök morzsolódtak szét. Marco megvárta, míg félig feltápászkodom. Akkor mindkét kezével a vállamra nehezedett, és visszalökött.  – A ruhám…  – A ruhád! – A föld engedett, engedett , és besüppedt a lapockám alatt. – A ruhád! –  Marco arca úgy hajolt az enyém fölé, akár valami felhő. Pár csepp nyál érte az ajkam. – A ruhád fekete, és a föld is fekete. Akkor arccal lefelé rám vetette magát, mintha rajtam keresztül akarná átfúrni a testét, be a földbe. „Most megtörténik hát – gondoltam. – Megtörténik. Ha így fekszem, és nem teszek semmit, megtörténik.” Marco belevágta a fogát a ruhám vállpántjába, és felszakította övig. Meztelen bőr derengését pillantottam meg, olyan volt, mint egy sápadt színű fátyol, mely két vérszomjas ellenséget választ el.

 – Ringyó! Fülemnél sziszegett a hang.  – Ringyó! A por leszállt, áttekinthettem végre a csatateret. Tekergőzni, harapni kezdtem. Marco teljes súlyával a földre szorított.  – Ringyó! Lábikrájába fúrtam cipőm magas sarkát. Megfordult, és odakapott a sebesült lábához. Akkor ökölbe szorítottam az egyik kezem, és orrba vágtam. Olyan volt ez, mintha egy hadihajó acélborítását ütném. Marco felült. Sírni kezdtem. Marco fehér zsebkendőt vett elő, és tapogatni kezdte az orrát. Tintaszerű fekete folt terjengett a fehér kendőn. Sós ízű ujjperceimet nyalogattam.  – Doreenhez akarok menni. Marco a golfpálya irányába meredt.  – Doreenhezakarokmenni. Haza akarok menni innen.  – Ringyók, mind csupa ringyó. ri ngyó. – Marco mintha magában m agában beszélt volna. –  Igen vagy nem, egyre megy. Megböktem Marco vállát.  – Hol van Doreen? Marco felhorkant. – Menj a parkolóhelyre. Nézd meg minden autó hátsó ülését. Aztán hirtelen felém fordult.  – A gyémántom. Felálltam, felszedtem stólámat valahonnan a sötétből. Elindultam. Marco talpra ugrott, elállva az utam. Aztán megfontoltan végighúzta ujját a vérző orrán, és két húzással összevérezte az arcomat.  – Ezzel a vérrel szolgáltam szolgál tam meg a gyémántomat. Add vissza.  – Nem tudom, hol van. Persze, nagyon jól tudtam, hogy a gyémánt az estélyi retikülömben van, a retikül pedig úgy szállt el a mindent beborító sötétségbe, mint egy éji madár, amikor Marco leütött. Tétováztam, mit tegyek, ne csalogassam-e el a színhelyről, s aztán egyedül visszajöjjek, és megkeressem. Sejtelmem sem volt, mennyit kaphatnék ekkora gyémántért, de biztosra vettem, hogy jó sokat. Marco két keze közé fogta a vállamat.

 – Megmondod – és minden szótagot külön hangsúlyozott –, megmondod, vagy kitöröm a nyakad. Hirtelen mindegy lett az egész.  – A fekete műgyöngy estélyi retikülömben van – mondtam. mondt am. – Valahol Valahol a porban. Otthagytam Marcót, hadd keresse négykézláb a sötétben azt a másik kis sötét valamit, ami egy gyémánt fényét rejti dühösen izzó szemei elől. Doreent nem találtam sem a teremben, sem az autóknál. Igyekeztem árnyékban maradni, nehogy észrevegyék a ruhámra, cipőmre tapadó füvet, vállamat és meztelen mellemet fekete stólámba bugyoláltam. Szerencsére nagyon a vége felé járt már a tánc, sokan elindultak kis csoportokba verődve a parkoló autókhoz. Egymás után érdeklődtem a hazainduló kocsikban, míg végre akadt egy, ahol még volt hely, és Manhattan közepén le is raktak valahol.  ———  Éjszaka és hajnali szürkület senkiföldje-óráján elhagyatott volt az „Amazon” napozóterasza. Halálos csendben, mint egy betörő, búzavirágos fürdőköpenyemben a mellvéd pereméig másztam. A mellvéd majdnem a vállamig ért, úgyhogy a fal melletti halomból odahúztam egy nyugágyat, kinyitottam, és felkapaszkodtam az ingatag alapzatra. Erős szél markolt hajamba rögtön. Lábaim alatt a város álomba mosta fényeit; akár egy temetési menet, feketéllettek a házak. Utolsó éjszakám volt ez. Fogtam a magammal hozott ruhaköteget, és egyik végéről kihúztam valamit. Egy pánt nélküli elasztikus kombiné került a kezembe, a sok hordástól elveszítette már a rugalmasságát. Meglengettem, mint valami fegyverszünet fehér lobogóját, egyszer, kétszer… a szél belekapott, és én elengedtem. Fehér pille vitorlázott ki az éjszakába, s aztán lassan leereszkedett. Vajon melyik utcába, melyik ház tetejére? Megint húztam a kötegből. A szél most is igyekezett, de nem boldogult, így aztán denevérként repült egy árny mindjárt a szemközti felhőkarcoló tetőterasza felé. Egymás után tápláltam be egész ruhatáramat az éji szélbe, és a szürke foszlányok elvitorláztak szépen, akár egy szeretett lány hamvai, hogy aztán itt meg ott, sose tudom meg, hol, leereszkedjenek New York sötét szívében.

TIZEDIK FEJEZET Akár egy beteg indián, olyan volt a tükörbeli arc. Táskámba ejtettem a sminkkészletet, és kibámultam a vonatablakon. Óriási szemétlerakodóként repültek odakint a connecticuti mocsarak és hátsó udvarok, véletlenszerű, egymással semmiféle kapcsolatban nem álló töredékek. Micsoda összevisszaság a világ! Lenéztem a szokatlan szoknyára-blúzra. A szoknya zöld dimdli volt, rajta fekete, fehér és acélkék minták sokasága, és úgy elállt, mint egy lámpaemyő. Ujjak helyett a fehér áttört blúznak vállfodrai voltak, lankadtak, mint egy újszülött angyal szárnyacskái. Amikor a gönceimet kiröpítettem New York légiterébe, elfelejtettem megtartani valamiféle nappali holmit, így aztán Betsytől cseréltem blúzt és szoknyát a búzavirágos fürdőköpenyemért. Színehagyott képmásom – fehér szárnyak, barna lófarok és a többi – ott úszott szellemképként a tájon.  – Búboci Böske – mondtam hangosan. hangos an. A velem szemközt ülő asszony felnézett újságjából. Az utolsó pillanatban valahogyan nem volt kedvem lemosni arcomról a két átlósan rászáradt vércsíkot. Megindító látvány volt, és eléggé feltűnő is, szerettem volna – akárha halott kedvesem emlékét – addig hordani, amíg csak magától le nem pereg. Ha mosolygok vagy sokat mozgatom az arcom, a vér természetesen pillanatok alatt lepereg, ezért aztán mozdulatlan-mereven tartottam az arcomat, és ha beszélnem kellett, megpróbáltam a fogaimon át, mozdulatlan ajkak közül hullatni a szavakat. Tulajdonképpen nem is értettem, mit néznek rajtam annyira az emberek. Sokan vannak, akik még furábban festenek, mint én. Szürke bőröndöm ott lapult a fejem felett a csomagtartó hálóban; üresen, nem volt benne más, csak Az év harminc legjobb elbeszélése, elbeszélése, egy fehér plasztik napszemüvegtok, meg két tucat avocadokörte, Doreen búcsúajándéka. A körték még nem voltak egészen érettek, ezért nem is romolhattak meg, és valahányszor felraktam vagy leemeltem a bőröndöt, vagy akár csak vittem a kezemben, sajátos kis mennydörgéssel szánkáztak egyik sarkából a másikba.  – Százhuszonnyócas műűű-útt! – kiáltott be a kalauz. Fenyők, juharok, tölgyek megszelídített vadonja hirtelen nyugvó állapotba gördült, és mint egy rosszul vágott kép megállt a vonatablak keretében.

A bőrönd nagy dörgedelmekkel vetődött ide-oda, míg végigküzdöttem magam a hosszú kocsifolyosón. Kiléptem a légkondicionált kocsiból a pályaudvari peronra, és egyszerre körülölelt a külvárosok anyás lehelete; fűlocsolók és lakókocsik, teniszütők, kutyák és kisgyerekek szaga. Nyárias szélcsönd tette rá mindenre megnyugtató síri kezét. Anyám ott várt a kesztyűszürke Chevrolet mellett.  – De édeském, mi történt tört ént az arcoddal?  – Megvágtam – mondtam kurtán, és bemásztam bőröndöm bőr öndöm után a hátsó ülésre. Nem akartam, hogy anyám egész úton hazafelé engem bámuljon. Az ülés párnáit síkosnak, tisztának éreztem. Anyám odaült a kormányhoz, ölembe pottyantott pár levelet, aztán hátat fordított. A motor feldorombolt, életre kelt.  – Azt hiszem, jobb, ha rögtön elmondom neked – mondta anyám, és szinte szint e a tarkójáról leolvashattam: rossz hír jön –, hogy a novellakurzusra nem vettek fel. Összeszorult a gyomrom. Egész júniusban úgy tetszett: ez a tanfolyam ragyogó, biztos hídként íveli majd át a nyár sivár szakadékát. Most pedig láttam, ahogy meginog, összeomlik, és valaki fehér blúzban, zöld szoknyában lezuhan a mélybe. A szám keserűen elhúzódott. Szinte vártam. Lecsúsztam az ülésen, orrom hegye egy magasságba került az ablak alsó peremével, és néztem, ahogy elsuhannak odakint Boston külvárosi házai. Ahogy a házak ismerősebbek lettek, úgy csúsztam egyre lejjebb. Nagyon fontos volt, hogy senki meg ne lásson. A szürke, párnázott autótető olyan volt a fejem fölött, mint egy rabszállító kocsi plafonja, és a fehér, csillogó, egyforma deszkaburkolatú házak, köztük az ápolt zöld kertek úgy maradoztak el odakint, egyik kerítés a másik után, mint egy hatalmas, de kitörésbiztos ketrec rácsai. Soha eddig nem töltöttem még nyarat itt, az elővárosban. A gyerekkocsikerék szoprán nyikorgása mintha a fülemet hasogatta volna. A nap besütött a zsalu résein, kénszínű fénnyel töltve meg a hálószobát. Nem tudom, meddig aludtam, de szinte görcs állt belém a kimerültségtől. A dupla ágy mellettem üres volt, bevetetlen.

Hét órakor hallottam, ahogy anyám felkel, ruhába bújik, és lábujjhegyen kisurran a szobából. Odalentről hamarosan felbúgott a narancsfacsaró, kávé- és sültszalonna-illat lopakodott be az ajtó alatti résen. Aztán vízcsobogás hallatszott a mosogatóban, tányérok csörömpöltek, ahogy anyám eltörölte őket, és visszarakta a szekrénybe. Majd nyílt a ház kapuja és becsukódott. Nyílt az autó ajtaja és becsukódott, felbrummogott a motor, csikorgott a kavics, és a zaj elült a távolban. Anyám gyors- és gépírásra tanított jó néhány lányt a városi iskolán, és csak délután járt haza. Odakinn újra felnyiszorgott a gyerekkocsi. Mintha az ablakom alatt tologatták volna a gyereket ide-oda. Lecsusszantam az ágyról, és négykézláb odamásztam a szőnyegen az ablakhoz, megnézni, ki az. Házunk kicsi volt, fala fehér deszkaburkolatú, két békés elővárosi mellékutca sarkán állt egy kis zöld gyep közepén, de a telkünk köré ültetett ritkás juharsor ellenére a járdán elhaladók könnyűszerrel beláthattak az emeleti ablakokon, megfigyelhették, mi történik odabent. Ezt legközelebbi szomszédunk, egy Mrs. Ockenden nevű rosszindulatú nőszemély bizonyította be a számomra. Mrs. Ockenden nyugdíjas ápolónő volt, épp harmadszor ment férjhez – két előző férje igen gyanús körülmények között halálozott el –, és általában mérhetetlenül sok időt töltött azzal, hogy ablakainak keményített függönyei mögül leskelődjön. Kétszer is rátelefonált miattam anyámra – egyszer azt közölte, hogy a házunk előtt közvetlenül az utcai lámpa alatt egy óra hosszat ültem és csókolóztam egy kék Plymouthban, másodszor pedig azt tanácsolta, hogy jobb lenne, ha lehúznám ablakomon a redőnyt, mivel egy este, mikor éppen a skót terrierjét vitte sétálni, meglátott engem félmeztelenül lefekvéshez készülődni. A lehető legnagyobb óvatossággal emeltem tekintetemet az ablakdeszka magasságába. Egy apró termetű, groteszkül előreugró hasú nő öreg, fekete gyerekkocsit tologatott az utcán. Két vagy három különböző nagyságú, de egyformán maszatos arcú és retkes térdű kisgyerek totyogott mögötte, szoknyájának árnyékában. A nő arcán komoly, majdnem vallási áhítatot tükröző mosoly derengett. Belemosolygott a napsütésbe, feje, akár egy kacsatojáson ülő kis verébtojás, hátrabiccenve boldogan. Jól ismertem ezt a nőt.

Dodo Conwaynek hívták. Dodo Conway katolikus volt, a Barnard főiskolára járt annak idején, és egy építészhez ment hozzá, aki a Columbia egyetemre járt, és szintén katolikus volt. Utcánk felső végében volt egy nagy, tágas házuk, a ház fenyőfák morbid elővédje mögött húzódott meg, körülötte gyerekautók, háromkerekű biciklik, babakocsik, játék tűzoltóautók, baseballütők, tollaslabdahálók, krokettkapuk, hörcsögketrecek és kölyök spánielek – a villanegyedbeli gyerekkor burjánzó sokaságú tartozékai. Dodo, akaratom ellenére is, érdekelt. Házuk, méreteit tekintve, más volt, mint a szomszédságukban levő összes többiek (sokkal nagyobb), és a színe is más (az emelet sötétbarna deszkákból épült, a földszintet szürke stukkó borította, megtűzdelve szürke és piros, golflabda formájú kövekkel), a fenyők pedig eltakarták a szem elől, és ez teljességgel a társadalmon kívüliség jele volt környékünkön, ahol a házak körül mind egybenőtt a gyep, és az élő sövények sem voltak deréknál magasabbak. Dodo hat gyereket nevelt fel – és majd a hetediket is bizonyára –  rizsnyákon, mogyoróvajas és lekváros kenyéren, vaníliafagylalton és –  literszámra – tejen. Külön árengedményt kapott a helybeli tejesembertől. Mindenki szerette Dodót, habár családjának mindent elsöprő méretei közbeszéd tárgyát képezték a szomszédságban. Környékünkön az idősebbeknek, mint anyámnak is például, két gyereke volt, fiatalabb, gazdagabb házaspároknak négy, de csak Dodo állt a hetedik előtt. Már a meglevő hatot is túlzásnak tartották, de hát istenem, Dodo végül is katolikus volt. Figyeltem, ahogy Dodo föl-le tologatja a legifjabb Conway csemetét. Mintha egyenesen az én kedvemért tenné. Beteg leszek a gyerekektől. Egy padlódeszka megnyikordult, én pedig lebuktam, éppen amikor Dodo feje, ösztönösen vagy különösen finom hallásának köszönhetően, nyaka kis tengelyén felém fordult. Éreztem, hogy pillantása áthatol a fehér deszkaborításon, a rózsaszín tapétán, és felfedez, ahogy ott kuporgok a fűtőtest ezüstös bordái mögött. Visszamásztam az ágyba, fejemre húztam a takarót. De még így sem tudtam kirekeszteni a fényt, ezért aztán a párna sötétje alá ástam be a fejem, és úgy tettem, mintha éjszaka lenne. Semmi okot nem láttam felkelésre. Nem volt mit vámom. Egy kis idő múlva meghallottam, hogy odalent a hallban csöngeni kezd a telefon. Fülembe gyömöszöltem a párnát, így vártam öt percig. Akkor

előhúztam fejemet biztonságos üregéből. A telefoncsörgés abbamaradhatott. De szinte nyomban felharsant megint. Elátkoztam az illetőt, legyen barátnő, rokon vagy idegen, aki kiszimatolta, hogy hazajöttem, és elindultam lefelé mezítláb. A hall asztalán tovább trillázott a fekete készülék ugyanazon a hisztérikus hangon, akár egy idegbeteg madár. Felvettem a kagylót.  – Halló! – mondtam mély mé ly,, elváltoztatott hangon. hang on.  – Halló, Esther, mi történt, csak nincs torokgyulladásod? Barátnőm, Jody volt az, Cambridge-ből telefonált. Jody ezen a nyáron egy áruházban dolgozott, déli szünetekben pedig szociológia-előadásra járt. Vele meg két másik iskolatársammal bérbe vettünk egy nagy lakást négy harvardi joghallgatótól, és úgy terveztem, én is odaköltözöm, mihelyt a novellatanfolyam elkezdődik. Jody tudni szerette volna, mikorra várjanak.  – Nem megyek – mondtam. – Nem vettek fel. Kis szünet következett.  – Micsoda hülye pasas – mondtaJody. – Fogalma sincs róla, hogy mi a jó, mi nem.  – A lelkemből szóltál. – Saját hangom is idegenül, id egenül, élettelenül visszhangzott viss zhangzott a fülemben.  – Azért csak gyere. Beiratkozol Beirat kozol valami másra. Átcikázott rajtam a gondolat: németre járok majd vagy pszichopatológiára. Hiszen csaknem a teljes New York-i fizetésemet megtakarítottam, ezen nem múlt volna. A kongó hang azonban ezt mondta: – Inkább hagyjatok ki a játékból.  – Ahogy gondolod – mondta Jody. – Csak azért, mert van itt i tt még egy lány, aki szeretne együtt lakni velünk, és ha valaki kiesik netalán…  – Jó. Szervezd be őt. Abban a pillanatban, amikor letettem a kagylót, már tudtam: igent kellett volna mondanom. Megőrülök, ha még egy reggel végig kell hallgatnom Dodo Conway gyerekkocsiját. Különben is elvem volt: egy hétnél soha ne legyek hosszabb ideig együtt anyámmal egy fedél alatt. Nyúltam a kagylóért. Kezem mozdult is előre pár centimétert, de aztán visszahúzódott, és ernyedten visszahanyatlott. Újra a kagyló felé kényszerítettem, de megint megállt félúton, mintha üveglapba ütközött volna. Átslattyogtam az ebédlőbe.

Az asztalon feltámasztva hosszúkás alakú, hivatalosforma levél várt a nyári egyetemről, meg egy vékony, kékes színű, Buddy Willard jól olvasható írásával nekem címezve, maradék Yale-levélpapíron. Yale-levélpapíron. Késsel felvágtam a nyári egyetem küldeményét. Bár az elbeszélő-tanfolyamra nem vettek fel, hangzott a levél, ehelyett más tanfolyamot is választhatok, ebben az esetben azonban ma délelőttig bezárólag elentkeznem kell a felvételi irodán, különben már késő lesz, mivel a tanfolyamok létszáma már csaknem mindenütt betelt. Felhívtam a felvételi irodát, és meghallgattam, ahogy a kongó élőhalott hang lead egy üzenetet: Miss Esther Greenwood a nyári egyetem bármely tanfolyamán való részvételéről végérvényesen lemond. Akkor Buddy Willard levelét nyitottam fel. Buddy azt írta, a dolog úgy fest, hogÿ beleszeretett egy ápolónőbe, aki ugyancsak tébés; anyja azonban júliusra egy kis házat bérelt az Adirondackshegységben, és ha odautazom, megeshet, hogy az ápolónő iránti érzelmei szalmalángnak bizonyulnak. Ceruzát ragadtam, áthúztam Buddy üzenetét. Aztán megfordítottam a levélpapírt, és a túloldalára azt írtam: eljegyeztem magam egy szinkrontolmáccsal, és soha az életben még csak látni sem akarom Buddyt, mert nem akarom, hogy a gyerekeimnek egy farizeus legyen az apja. A levelet visszatettem a borítékjába, ragasztóval lezártam és megcímeztem –  vissza Buddynak, még csak új bélyeget se ragasztottam rá. Gondoltam, a hír, amit közlök, megér neki három centet. Akkor elhatároztam, hogy a nyarat regényírással fogom tölteni. Ezzel jó néhányan megkapják majd a magukét. Kicsámborogtam a konyhába, nyers darált húsra tojást ütöttem egy csészében, összekevertem és megettem. Aztán kivittem a kártyaasztalt a ház meg a garázs közti körülálcázott teraszra. Elölről, az utca felől jókora, vadul burjánzó bokor takarta el a kilátást, a házmeg a garázsfal ugyanezt két oldalról biztosította, hátulról kis nyírfacsoport meg egy élősövény védekezett Mrs. Ockenden pillantásaitól. Leszámoltam háromszázötven lap papírt anyám készletéből, melyet a hall szekrényében, egy halom régi filckalap, ruhakefe meg pamutsál alatt őrzött. Aztán kiültem a teraszra, és öreg táskaírógépembe befűztem az első szűzifehér lapot. Egy másik énem közben nagy messziről nézte, ahogy ott ülök a teraszon, két deszkaburkolatú fal, egy bokor meg a nyírfacsoport és az élősövény között,

és icipici vagyok, akár egy baba a babaházban. Szívemet gyengédség hulláma öntötte el. A hősnő én leszek, csak persze álcázva. Elaine lesz a hősnő neve. Elaine. Ujjaimon leszámoltam a betűket. Esther: hat betű ez is. Jó jelnek látszott.  Elaine ott ült anyja öreg öreg sárga sárga pongyolájában a teraszon, és arra várt, hogy történjék valami. Párás-nehéz júliusi reggel volt, Elaine hátán izzadságcseppek  kúsztak lefelé, egyik a másik után, mint lassú bogarak. Hátradőltem, és elolvastam, mit írtam eddig. Volt benne élet, hasonlatomra pedig – izzadságcseppek, mint lassú bogarak  – egyenesen büszke voltam, habár ott motoszkált bennem be nnem az a homályos sejtelem, hogy mintha ezt már réges-régen olvastam volna valahol. Így ültem ott vagy egy órát, azon töprengve, hogy mi is következzék most, s közben a fejemben is ott ült anyja sárga pongyolájában a mezítlábas baba, és a nagy semmibe meredt.  – De édeském, nem akarsz felöltözni? Anyám ügyelt rá, hogy sose mondja: ezt tedd, azt tedd. Inkább kedvesen megvitatta velem mindig a dolgokat, ahogy egyik intelligens felnőtt ember szokta a másikával.  – Mindjárt három óra.  – Regényt írok – mondtam –, nincs időm, hogy ezt ez t levegyem, ezt meg föl. f öl. A díványon feküdtem a teraszon, lehunytam a szemem. Hallottam, ahogy anyám leszedi a kártyaasztalról az írógépet meg a papírokat, és megterít vacsorához, de nem mozdultam. Szirupos tehetetlenség ömlött el Elaine tagjain. Ilyen érzés lehet a malária is, gondolta. Örülhettem, ha ilyen ütemben dolgozva napi egy oldallal elkészülök. Akkor hirtelen rájöttem, mi a baj. Élményekre van szükségem. Hogyan is írhatnék én az életről, amikor még nem volt viszonyom, nincs gyerekem, nem láttam meghalni senkit? Ismertem egy lányt, aki nemrég az afrikai pigmeusok közt átélt kalandjairól írt elbeszélésével nyert díjat. Hogy versenyezhetnék ilyesmivel? Vacsora végeztére anyám meggyőzött, hogy esténként egy kis gyorsírást kellene tanulnom. Akkor két legyet ütnék egy csapásra: regényt írnék, s közben valami hasznos dolgot is elsajátítanék. Ráadásul megtakarítanék egy nagy csomó pénzt.

Még aznap este kibányászott anyám egy régi táblát a pincéből, és felállította a teraszon. Aztán odaállt a táblához, és fehér krétával kis kacskaringókat rajzolt, míg én egy széken gubbasztottam és figyeltem. Eleinte még reménykedtem is. Azt hittem, szemvillanásnyinál is rövidebb idő alatt végzek az egész gyorsírással, és ha az Ösztöndíj Irodán megkérdi majd a szeplős arcú hölgy, miért nem dolgoztam júliusban és augusztusban, hogy pénzt keressek, miként ezt egy ösztöndíjasnak tenni illik, azt felelhetem, munka helyett ingyenes gyorsírótanfolyamon vettem részt, hogy a főiskola elvégeztével mindjárt meg tudjak állni a magam lábán. Csak éppen teljesen cserbenhagyott a képzelőerőm, mihelyt olyan állást próbáltam elképzelni, ahol nagy vígan rovom majd egyik gyorsírásos sort a másik után. Semmiféle álláshoz se volt kedvem, ahol gyorsírásra van szükség. És ahogy ültem csak ott és néztem, a kis fehér krétakacskaringók merő zagyvasággá mosódtak össze előttem. Mondtam anyámnak, rettenetesen fáj a fejem, azzal lefeküdtem. Egy óra múlva óvatosan kinyílt az ajtó, anyám surrant be a szobába. Hallottam ruhája surrogását, ahogy vetkőzött. Bebújt az ágyba, lélegzete mind lassabb lett, mind egyenletesebb. Az utcai lámpáknak a lehúzott redőnyökön át beszivárgó halvány fényében láttam, ahogy apró bajonettek módjára villannak meg hajában a fémcsavarók. Elhatároztam, felfüggesztem a regényírást, míg be nem járom Európát, és nem lesz szeretőm, meg hogy egy fikarcnyi gyorsírást se tanulok ezentúl. Ha nem tanulom a gyorsírást, használnom se kell majd. Úgy véltem, eltölthetném azzal is a nyarat, hogy elolvasom a Finnegans Wake-et, és megírom záródolgozatomat. Ha megkezdődik majd szeptember végén az iskola, jókora előnyöm lesz ezáltal, és élvezhetem utolsó évem örömeit, ahelyett, hogy lenyúzott arccal, csimbókos hajjal biflázzak csak egyre, és kávén meg doppingszeren éljek, mint a legtöbb kiemelt programot teljesítő végzős növendék, dolgozata befejezéséig. Aztán az is megfordult a fejemben, nem hagyhatnék-e ki egy évet az iskolán, nem állhatnék-e be közben tanulónak egy fazekashoz. Vagy elmehetnék Németországba, s pincémő lennék, míg perfektül meg nem tanulom a nyelvet. És egyik terv a másik után ugrált át a fejemen, akár egy eszement nyúlcsalád.

Éveim úgy jelentek meg a szemem előtt, mint út mentén drótokkal egymáshoz bogozott telefonpóznák. Számolni kezdtem: egy, kettő, három… összesen tizenkilenc ilyen pózna volt, utána a levegőben himbálóztak már csak a drótok, és akárhogy igyekeztem, a tizenkilencedik után nem tudtam felfedezni egy árva póznával se többet. Kékes fényben, immár jól kivehetően derengett a szoba, és elcsodálkoztam, hová lett az éj. Anyám ködös fadarabból szunnyadó, középkorú asszonnyá változott, szája nyitva, torkából horkolás tört fel. A röffentések idegesítettek, és volt egy pillanat, amikor már azt képzeltem, hogy csak egy módon vethetek véget neki: megragadom azt a bőr- és izomköteget, ahonnan a zaj jön, és addig tekerem, amíg el nem hallgat. Úgy tettem, mintha aludnék, míg anyám elindult az iskolába, de szemhéjammal sem sikerült kirekesztenem a fényt. Az apró vérerek nyerspiros függönye úgy lebegett előttem, mint valami seb. Bebújtam a matrac és a kárpitozott sodrony közé úgy, hogy a matrac sírkőként zuhant fölém. Itt végre ó sötét volt, biztonságos is, csak a matrac nem volt elég nehéz. Egy tonnányi súly kellett volna még legalább, hogy elaludjak. folyófutvást, Éva-Ádám mellett, homokhajlattól öböl öléig, visz visszafelé az örök körök comodius vicusán Howth Castle és Vidékére… Vidékére… A súlyos könyv kellemetlenül nyomta a gyomromat. folyófutvást, Éva-Ádám mellett… Gondoltam, a kis kezdőbetű azt fejezi ki, hogy soha semmi nem kezdődik egészen elölről, nagybetűvel, hanem csak folytatása annak, ami előtte volt. ÉvaÁdám természetesen Ádám és Éva, persze valószínűleg van valami más elentése is a dolognak. Akár egy dublini kocsma is lehet. Szemem a betűleves sűrűjén áthatolva leereszkedett az oldal közepén látható roppant szóhoz. bababadalgharaghtakamminarronnkonnbronntonnerr bababadalgharaghtakamminarr onnkonnbronntonnerronnruonnthunntr onnruonnthunntrovarr ovarr Megszámoltam. Kereken száz betű. Ez bizonyára fontos, gondoltam. De hát miért kell, hogy éppen száz betű legyen? Akadozva próbáltam fennhangon kiolvasni a szót. Úgy hangzott, mintha egy súlyos, fából készült tárgy gurulna le a lépcsőn, bumm, bumm, bumm, ugrálva egyik lépcsőfokról a másikra. Végigpörgettem szemem előtt a könyv lapjait. Valamiképpen ismerős szavak úsztak el előttem, de kifacsarva, eltorzítva, mint egy arc a görbe tükörben. Agyam üveges felszínén nem maradt nyomuk.

Ferdén, bandzsítva néztem a nyitott könyvre. A betűkből kampók nőttek, kosszarvak tekeredtek. Egyenként vettem szemügyre mindet, külön-külön, és láttam, hogy ugrálnak őrült mód föl-le. Aztán fantasztikus, lefordíthatatlan képletekké álltak össze, akár az arab vagy a kínai írásjegyek. Elhatároztam, ejtem az egész záródolgozatot. Elhatároztam, hogy ejtem az egész kiemelt programot, és úgy vizsgázom le, mint a többiek, akiknek az angol a főtantárgyuk. Utánanéztem, mi kell az iskolánkon a sima angol záróvizsgához. Kiderült, hogy rengeteg minden kell, aminek én a felét sem teljesítettem. Kellett például egy előadássorozatot hallgatni a tizennyolcadik századról. Rosszul lettem, ha csak rágondoltam a tizennyolcadik századra: akkor éltek azok a pedáns, ravasz emberkék, akik olyan nett kis páros rímeket írtak, és úgy lelkesedtek az ész uralmáért. Egyszerűen kihagytam ezt az előadást. Aki a kiemelt program szerint tanul, sokkal szabadabb, mint a többi, az ezt is megteheti. Én például olyan szabad voltam, hogy időm nagy részét Dylan Thomas verseinek szentelhettem. Az egyik barátnőm, aki ugyancsak a kiemelt program szerint végezte tanulmányait, elérte, hogy Shakespeare-ből egyetlen árva szót nem kellett olvasnia, viszont T. S. Eliot Négy Kvartett -jének -jének valóban kiváló ismerője lett. Megértettem, hogy képtelenség lenne – és nagyon kínos is –, ha a szabad programról a kötöttre akarnék átnyergelni. Ezért utánanéztem, mi kell az angol vizsgához a városi iskolán, ahol anyám tanít. Itt még reménytelenebb volt a helyzet. Óangolul kellett tudni hozzá, valamint nyelvtörténetet, s reprezentatív válogatásban ismerni mindazt, amit a Beowulftól napjainkig angolul írtak. Ez nagyon meglepett. Mindig lenéztem anyám iskoláját, mert koedukációs intézet volt, és mind olyanok jártak ide, akik nem tudtak ösztöndíjhoz jutni valamelyik nagy keleti iskolán. Most megértettem: anyám iskoláján még a legbutább diák is többet tud nálam. Beláttam, hogy az ajtón se eresztenének be, nemhogy olyan óriási ösztöndíjat adnának, amilyet az iskolámon élveztem. Arra gondoltam, nem lenne-e jobb, ha egy évig dolgoznék, és jól meggondolnám a dolgokat. Titokban talán még a tizennyolcadik századdal is foglalkozgathatnék egy kicsit. De hát nem tudok gyorsírni, mihez kezdhetek akkor? Pincémő lehetek vagy titkárnő.

Ennek viszont még a gondolatát is elviselhetetlennek tartottam.  ———   – Azt mondod, még több altató a ltató kell?  – Igen.  – De hát amit a múlt múl t héten adtam, az nagyon erős.  – Az se hat már. Teresa töprengve függesztette rám nagy, nagy, fekete szemét. sze mét. A rendelő ablaka alatt játszó három gyerek hangja behallátszott a kertből. Libby nagynéném egy olaszhoz ment hozzá, Teresa a nagynéném sógornője volt, és a családunk háziorvosa. Szerettem Teresát. Volt Volt benne valami szelíd intuíció. Biztos azért, mert olasz, gondoltam. Kis csend lett.  – De hát mi is a baj? baj ? – kérdezte aztán Teresa.  – Nem tudok aludni. Nem tudok t udok olvasni. – Megpróbáltam Megpróbált am hűvös, nyugodt hangon beszélni, de torkomban megint felmerült és fojtogatni kezdett az élőhalott. Kifordítottam a tenyerem.  – Azt hiszem – Teresa kitépett recepttömbjéből egy blokkot, blokkot , és felírt a hátára egy nevet meg egy címet –, azt hiszem, jobb lesz, ha elmész egy orvoshoz, akit ismerek, ő talán többet tud segíteni rajtad, mint én. Az írásra meredtem, de nem tudtam elolvasni.  – Dr. Gordon – mondta Teresa. Teresa. – Pszichiáter.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Dr. Gordon várószobája csendes volt és bézs színű. Bézs színűek voltak a falak, bézs színűek a szőnyegek, és bézs színűek a párnázott székek meg a díványok. Képek, tükrök sehol, a falakon csak latinul írott oklevelek dr. Gordon nevével, mindenféle orvosi diplomák. Halványzöld, kókatag páfrányok meg sokkal sötétebb zöld, cikcakkos szélű levelek sorakoztak az asztalon, a kávézóasztalon meg az újságtartó asztalon álló kerámiacserepekben. Először nem is értettem, miért érzem olyan biztonságosnak a helyiséget. Aztán rájöttem, azért csupán, mert nincsenek ablakai. A légkondicionálás megborzongatott. Még mindig Betsy fehér blúza és dirndlije volt rajtam. Ruhám kissé viseltesnek látszott, lévén hogy mióta otthon voltam, három hete, egyszer se mostam ki. Az átizzadt pamut savanykás, de barátságos illatot árasztott. Három hete hajat se mostam. Hét éjszaka nem aludtam. Anyám azt mondta, nem létezik, hogy ne aludtam volna, képtelenség ennyi ideig nem aludni, de ha aludtam is, legfeljebb csak nyitott szemmel, mert hisz mindvégig követtem az ágy fölötti óra másodpercmutatójának, percmutatójának és óramutatójának zöldesen fénylő kör- és félkörútját, teljes hét éjszaka, anélkül hogy egyetlen percet vagy órát kihagytam volna. Ruhát és hajat azért nem mostam, mert tiszta őrültség lett volna. Láttam az év napjait, ahogy felsorakoznak, mint vakító fehér dobozok, és az egyik dobozt az álom választja el a másiktól, akár egy sötét, éles árnyék. Csak éppen az én számomra kiesett az árnyak hosszú, perspektivikus sora, az árnyaké, melyek az egyik napot elválasztják a másiktól, ezért aztán úgy fénylett a szememben egyik nap a másik után, majd sorra a többi mind-mind, akár egy fehér, széles, végtelenül elhagyatott országút. Tiszta őrültség lett volna nekiállni mosni valamelyik nap, csak azért, hogy másnap megint moshassak. Belefáradtam, ha csak rágondoltam. Mindent egyszer s mindenkorra szerettem volna elintézni, és aztán letenni a gondját.  ———  Dr. Dr. Gordon ezüstceruzát ezüstceruzá t forgatott.  – Édesanyjától hallom, hogy rossz állapotban van.

Ott kuporogtam az öblös borszékben, és néztem dr. Gordont az asztallap fényesre politúrozott síkságának túloldalán. Dr. Gordon várt. Ceruzájával kopogtatott – kopp, kopp, kopp – az itatós alátét makulátlan zöld síkján. Szempillái oly hosszúak voltak, oly sűrűek, hogy műszempillának nézte volna bárki. Fekete plasztik sáscsomók, két zöld gleccsertó körül. A tökéletesen szabályos vonások szinte bájossá tették dr. Gordon arcát. Utáltam attól a pillanattól fogva, hogy beléptem az ajtón. Barátságos, csúnya, intuitív férfit képzeltem el magamban, aki feláll majd, és bátorítóan azt mondja, hogy: – Ohó! – mintha máris láma valamit, amit én nem láthatok, és akkor nekem is eszembe jutnának a szavak, melyekkel elmondhatom, mennyire szorongok, s hogy mindig úgy érzem magam, mintha egyre beljebb gyömöszölnének egy fekete, levegőtlen zsákba, ahonnan nincs kiút. ő akkor hátradőlne székében, uj jai hegyéből kupolácskát formálna, s megmondaná, miért nem tudok aludni, miért nem tudok olvasni, miért nem tudok enni, és miért látszik olyan őrültségnek, bármit tesznek is az emberek, ha úgyis meghalnak. És aztán, gondoltam, segíteni fog majd nekem, hogy lépésről lépésre megtaláljam újra önmagam. Dr. Gordon azonban távolról sem volt ilyen. Fiatal volt és jóképű, és azt is nyomban láttam, hogy milyen beképzelt. Dr. Gordon asztalán ezüstkeretes fénykép állt, félig őfeléje, félig az én borszékem felé fordítva. Családi kép volt, rajta egy szép, sötét hajú nő, aki nyugodtan lehetett volna dr. Gordon testvére is, két szőke kisgyerek feje felett mosolygott a világba. Azt hiszem, az egyik kisfiú volt, a másik kislány, de az is lehet, hogy mindkettő fiú vagy mindkettő lány, nehéz eldönteni, amikor még ilyen kicsi egy gyerek. Azt hiszem, a kép alsó részén volt még egy kutya is – foxterrier vagy talán aranyvizsla –, de az is lehet, csak az asszony szoknyájának mintája volt. Ez a fénykép valahogy megőrjített. Nem értettem, miért áll félig felém fordítva; dr. Gordon így óhajtja netán azonnal a tudomásomra hozni, hogy ragyogó szép felesége van, ezért hát jobb, ha nem is jut az eszembe semmi őrültség. Ezek után arra gondoltam, hogyan segíthetne rajtam egyáltalán ez a dr. Gordon, amikor ilyen szép asszony, két ilyen szép gyerek, ilyen szép kutya rajongja körül, akár karácsonyi képeslapról leszállt angyalok kara?  – Na hadd halljuk, maga mit gondol, mi baj van.

Gyanakvóan forgattam a szavakat, mint kerek, tenger csiszolta kavicsokat, kitelik tőlük, hogy egyszerre karmot eresztenek, és átváltoznak valami mássá. Hogy az én véleményem szerint  mi  mi a baj? Úgy hangzott ez, mintha valójában minden rendben lenne, csak én hinném, hogy valami baj van. Tompa, színtelen hangon – már csak azért is, hogy kimutassam: sem jó megjelenése, sem a családi fénykép nem vett le a lábamról – elmeséltem dr. Gordonnak, hogy nem tudok aludni, enni, olvasni. A kézírásomról, ami a legjobban nyugtalanított, nem szóltam egy szót se. Aznap reggel megpróbáltam levelet írni Doreennek Nyugat-Virginiába, és megkérdezni tőle, mi lenne, ha odautaznék, ott laknék esetleg nála, és beszerezne-e pincérnőnek vagy bárminek az ő iskolájukra. De ahogy a kezembe fogtam a tollat, kezem óriási, krikszkraksz betűket kanyarított a papírra, akár egy gyereké, és a sorok balról jobbra lejtettek, csaknem átlósan, mintha spárgahurkok lennének a papíron, de jött valaki, és arrébb fújta őket. Tudtam, ilyen levelet elküldeni képtelenség, ezért aztán apró darabokra téptem irományomat, és sminkkészletemmel együtt betettem a retikülömbe, hátha a pszichiáter kíváncsi lesz rá. Dr. Gordon persze nem volt rá kíváncsi, mivelhogy említést se tettem neki a dologról, és ezért külön nagyon ravasznak tartottam magam. Azt gondoltam, csak azt mondom el neki, amit akarok, úgyhogy befolyásolhatom, milyen képet alakít ki rólam, hiszen ezt elhallgatom, amazt elmesélem, amíg közben azt hiszi magáról, hogy ő a főokos. Míg én beszéltem, dr. Gordon mindvégig lecsüggesztette a fejét, mintha imádkozna, és az üres, fakó hangon kívül csak a kopp, kopp, kopp hallatszott, ahogy dr. Gordon ceruzája a zöld itatóspapíron egy helyben kopogtatott, mint egy megrekedt sétabot. Amikor befejeztem, dr. Gordon felemelte a fejét.  – Mit is mondott, melyik iskolán tanul? Csodálkozva mondtam meg. Nem értettem, mi köze ehhez az iskolának.  – Ó, ó! – Dr. Gordon hátradőlt a széken, s emlékező emléke ző mosollyal meredt vállam fölött a levegőbe. Azt hittem, most mindjárt elmondja a diagnózisát, és akkor kiderül, hogy talán elhamarkodottan, rosszindulatúan ítéltem meg az imént. De csak annyit mondott: – Nagyon jól emlékszem a maga iskolájára. Megfordultam ott

ómagam is a háború alatt. Volt, ugye, ott ot t egy női önkéntes ön kéntes alakulat? Vagy Vagy ápolónők lettek volna? Mondtam, nem tudom.  – Igen, igen, női önkéntesek, önként esek, most már emlékszem. eml ékszem. Én voltam az orvosuk, orvos uk, mielőtt a tengerentúlra vezényeltek. Uram Isten, de csinos kis kollekció volt! Dr. Dr. Gordon nevetett. nevetett . Aztán puha mozdulattal felállt, és az asztalt megkerülve elindult felém. Nem nagyon tudtam, mit akar tőlem, így hát én is felálltam. Dr. Gordon a jobb oldalamon lecsüngő kéz után nyúlt, és megrázta.  – Hát akkor viszontlátásra viszontlátásr a jövő héten. A telt mellű szilfák árnyalagutat vontak a Nemzetközösség sugárút sárga meg piros téglás homlokzatai fölé, és egy villamos húzott el keleti irányban vékony, ezüstös sínéin. Vártam, míg a villamos elmegy, aztán mentem csak át a túloldalt parkoló szürke Chevrolethez. Láttam anyám arcát, láttam, milyen aggódó, milyen sárga, mint egy citromszelet, és felém tekint a szélvédő üvegén át.  – Na, mit mondott? Behúztam a kocsi ajtaját. Nem csukódott. Kilöktem, aztán tompa csattanással behúztam megint. – Azt mondta, viszlát a jövő héten. Anyám felsóhajtott. Dr. Gordonnál huszonöt dollárba került egy óra.  ———   – Helló, széplány, hogy hívják?  – Elly Higginbottom. A matróz hozzám igazította lépteit, és elindult mellettem, én meg csak mosolyogtam egyre. A korzón úgy hemzsegnek a matrózok, gondoltam, akár a galambok. Mintha mind a túloldali szürkésbarna toborzóirodából jöttek volna, ahol a ház oldalát és belül a falakat szinte elborították a kék-fehér „Állj be matróznak!” plakátok.  – Hová valósi, Elly?  – Chicagóba. Soha életemben nem voltam Chicagóban, ismertem viszont egy-két fiút, aki ott járt egyetemre, és valahogy olyasfajta helynek képzeltem, ahonnan előítéletektől mentes, eredeti figurák rajzanak szét a világba.  – No hát, akkor igencsak messze m essze keveredett hazulról. A matróz átölelte a derekam, és egy jó darabig így sétáltunk a korzón: a zöld dirndliszoknyán keresztül buzgó simogatások érték a csípőmet, én meg csak

mosolyogtam nagy titokzatosan, és igyekeztem, hogy el ne áruljam, idevalósi vagyok Bostonba, s bármely pillanatban beleszaladhatok Mrs. Willardba vagy anyám valamelyik barátnőjébe, aki épp hazafelé tart a téren át, miután megteázott a Beacon Hillen vagy bevásárolt a Filene Áruházban. Az járt az eszemben, hogy ha egyszer elvetődöm Chicagóba, végérvényesen Elly Higginbottomra változtatom a nevem. Akkor aztán senki ki nem deríti rólam, hogy egy nagy keleti leányiskola jókora ösztöndíját dobtam ki az ablakon, egy egész hónapot fuseráltam el New Yorkban, valamint kikosaraztam egy teljességgel megbízható medikus kérőt, aki egy szép napon minden bizonnyal az Amerikai Orvosszövetség tagja lesz, és talicskával tolja haza a pénzt. Chicagóban olyannak vesznek majd végre, amilyen vagyok. Én leszek a szegény kis Elly Higginbottom, az árva. Az emberek vonzó, csendes modorom miatt fognak ott megkedvelni. Nem akarják majd rám erőltetni, hogy könyveket olvassak, és hosszú záródolgozatokat írjak a James Joyce ikerszimbolikájáról. És egy napon hozzámegyek majd egy férfias, de gyengéd autószerelőhöz, s lesz egy fészekalja gyerekem, mint most Dodo Conwaynek. Ha ugyan ahhoz lesz éppen kedvem.  – Mihez kezd, ha leszerel leszer el a tengerészettől? – kérdeztem ké rdeztem hirtelen a matróztól. mat róztól. Ez volt a leghosszabb mondat, amit tőlem hallott, látszott is, hogy elképed. Kerek fehér sapkáját félrecsapta, és vakargatni kezdte a fejét.  – Tudomisén, Elly – mondta. – Tán elmegyek elmeg yek iskolára obsitosösztöndíjjal, obsitosösztöndí jjal, aztán kész. Szünetet tartottam. Majd rábeszélő hangon így szóltam: – Nem gondolt még arra, hogy esetleg szerelőműhelyt nyithatna?  – Nem én – mondta a tengerész. te ngerész. – Soha. Végigmustráltam a sizemem sarkából. Nem látszott többnek tizenhat évesnél.  – Tudja, hány éves vagyok? – kérdeztem szemrehányó szemreh ányó hangon. A matróz rám vigyorgott. – Nem én, de nem is érdekel. Feltűnt hirtelen, milyen rendkívül szép fiú ez a matróz. Északias és szűzies elenség volt. Lelki szegénységem, úgy látszik, vonzza a tiszta, csinos embereket.  – No hát, harminc – mondtam, m ondtam, és vártam a hatást. ha tást.  – Menj már, Elly, Elly, annyinak aztán igazán nem nézel ki. – A matróz megszorította a csípőmet.

Aztán gyorsan körülpillantott. – Ide figyelj, Elly, ha odamegyünk a lépcsőkhöz, az emlékmű alá, ott megcsókolhatnálak. Ebben a pillanatban észrevettem egy barnás alakot józanul lapos sarkú, barna cipőben, ahogy egyenesen felém közeledik a korzón. Ilyen messziről nem tudtam kivenni a tízcentes nagyságú arc vonásait, de tudtam, csak Mrs. Willard lehet.  – Meg tudná mondani, kérem, kér em, hogy jutok el a földalattihoz? f öldalattihoz? – kérdeztem a matróztól, jó hangosan.  – Mi?  – A földalattihoz, amelyik ame lyik kivisz a Vadszigeti Vadszigeti Börtönhöz. Ha Mrs. Willard közelebb ér, úgy kell majd tennem, mintha csak a földalattit kérdeztem volna meg a matróztól, akit egyáltalán nem is ismerek.  – Vedd Vedd el a kezed – sziszegtem a fogam között.  – Hé, Elly, mi ütött beléd egyszerre? Az asszony odaért hozzánk, és ment tovább, anélkül hogy rám nézett vagy akár csak biccentett volna, és persze hogy nem Mrs. Willard volt. Mrs. Willard kint volt valahol az adirondacksbeli nyaralójukban. Bosszúszomjas pillantással méregettem az idegen nő egyre távolodó hátát.  – Mondd csak, Elly…  – Azt hittem, ismerős ism erős – mondtam. – Azt hittem, hi ttem, valamelyik vén szemét spiné a chicagói árvaházból. A matróz újra átkarolta a derekam.  – Azt akarod mondani, hogy se apád nincs, se anyád, Elly?  – Nincs nekem senkim. – Egy könnycsepp, melyet készenlétben készenl étben tartottam már, legördült a szemem sarkából. Éreztem forró kis útját arcomon.  – Ej, Elly, ne sírj már. már. Rossz volt hozzád ez a hölgy?  – Hogy rossz?… Szörnyű  volt.  volt. És akkor már patakzott a könnyem, s ahogy a matróz ott támogatott, és nagy, fehér, tiszta vászon zsebkendővel törölgette arcom egy amerikai szilfa tövében, arra gondoltam, milyen szörnyű nőszemély volt ez a barna kosztümös hölgy, s ha tudja, ha nem, hibás abban, hogy én hol hamis irányban, hol rossz úton indultam el, és hibás mind a rosszban, ami utána következett.  ———   – Nos, Esther, hogy érzi magát ezen a héten? héte n? Dr. Gordon, akár egy karcsú, ezüstös lövedékkel, úgy játszogatott tenyerén a ceruzával.  – Ugyanúgy. Ugyanúgy.

 – Ugyanúgy? – Magasba húzta egyik szemöldökét, mintha nem hinné. Így aztán még egyszer elmeséltem neki mindent, ugyanazon az üres, fakó hangon, csak most mérgesebben, mert a jelek szerint nagyon lassan értette meg, hogy tizennégy napjanem alszom, valaminthogy seolvasni, se írni, se nyelni nem tudok. Dr. Gordonra láthatóan nem tett nagy hatást, amit elmondtam. Kotorászni kezdtem a táskámban, és megtaláltam a Doreenhez írt levél összetépett darabkáit. Előszedtem, és dr. Gordon makulátlan zöld itatósára hullattam leletemet. Ott fehérlettek hát némán a papírdarabkák, akár a százszorszépszirmok a nyári réten.  – Ehhez mit szól? – mondtam. m ondtam. Azt hittem, dr. Gordon azonnal látni fogja, milyen rossz a kézírásom, de aztán csak annyit mondott: – Azt hiszem, beszélnem kellene az édesanyjával. Nincs kifogása ellene?  – Nincs. – Az a gondolat azonban, a zonban, hogy dr. Gordon beszélni akar anyámmal, a legkevésbé sem tetszett. Olyasmit is mondhat neki, hogy rács mögé kell dugni engem. Összekotortam hát a Doreenhez írt levél darabkáit, nehogy dr. Gordon összerakja, és megtudja, hogy el akartam menekülni a környékről, aztán szó nélkül távoztam a rendelőből.  ———  Néztem anyámat, ahogy egyre kisebb lesz, és végül eltűnik dr. Gordon házának ajtajában. Aztán néztem, ahogy egyre nagyobb lesz, és jön vissza az autóhoz.  – Nos? – Láttam rajta, hogy sírt. Anyám nem nézett rám. Beindította a motort. Majd amikor már ott suhantunk a szilfák hüs, mélytengeri árnyékában, azt mondta: – Dr. Gordon nem lát nálad semmi javulást. Szükségesnek tartaná, hogy elektrosokk-kezelésben részesítsen waltoni magánszanatóriumában. Éles kis szúrást éreztem hirtelen a kíváncsiságtól, mintha valaki másról olvasnék éppen egy szörnyűséges főcímet az újságban.  – Úgy érti, hogy befeküdjek?  – Nem – mondta anyám, és remegett az álla. Biztosra vettem, hogy hazudik.  – Vagy Vagy megmondod az igazat – mondtam m ondtam hát –, vagy soha többé t öbbé szóba se állok veled.  – Hát nem mondom meg neked ne ked mindig az igazat? – felelte f elelte anyám, és sírva sír va fakadt.  ——— 

HETEDIK EMELETI PÁRKÁNYRÓL MENTETTÉK MEG AZ ÖNGYILKOST!  Miután két órát töltött töltött a keskeny hetedik emeleti falpárkányon egy beton kocsiparkoló és a bámuló tömeg fölött, Mr. Mr. George Pollucci eltűrte végül, hogy Will Kilmartin, a Charles Street-i rendőrőrs őrmestere, egy közeli ablakon át  biztonságba helyezze.  ———  Felroppantottam és megettem egy szem amerikaimogyorót; tíz centért vettem egy zacskóval, galambokat etetni. ízetlen volt, akár fakérget is rághattam volna. Közel tartottam szememhez az újságot, hogy jobban lássam George Pollucci arcát, mely jó erősen megvilágítva, mint egy dagadó hold, téglafal és fekete ég kivehetetlen hátteréből ugrott elő. Az volt az érzésem, van valami fontos mondanivalója a számomra, és bármi legyen is az, arcából kiolvashatom. George Pollucci arcának összemaszatolt egyenetlenségei azonban széthulltak, míg bámultam őket, feloldódva a sötétszürke, középszürke és halványszürke pontok szabályszerű mintázatában. A tintafekete hasáb semmit sem mondott arról, miért került Mr. Pollucci a falpárkányra, vagy mit csinált vele Kilmartin őrmester, amikor végül beemelte az ablakon. Az emeletről való leugrással az a baj, hogy az ember esetleg életben marad, ha nem elég magasról csinálja. Úgy gondoltam, hét emeletről már biztosra mehet az ember. Összehajtogattam az újságot, és a parki pad ülésdeszkáinak résébe dugtam. Anyám szennylapnak nevezte az ilyen újságokat, ahol csupa helybeli gyilkosságról, öngyilkosságról, verekedésről meg rablótámadásról olvashat az ember, és majdnem minden oldalon van egy félmeztelen nő, kivágott ruhájából előbukó mellekkel, keresztbe rakott lábakkal, hogy a harisnyakötőjéig belátni. Nem is tudom, miért nem vásároltam azelőtt soha ezeket az újságokat. Most, ha valamit olvasni tudtam, hát kizárólag ilyesmit. A képek közti rövid kis bekezdések mindig idejében véget értek, még mielőtt a betűk elszemtelenedhettek és ugrálni kezdhettek volna. Odahaza mást se láttam, csak a Christian Science Monitor-t, mely vasárnap kivételével minden reggel ötkor ott volt a küszöbön, és az öngyilkosságokat, szexuális bűncselekményeket meg a repülőgép-szerencsétlenségeket olybá vette, mintha meg sem történtek volna. Nagy fehér hattyú közeledett padomhoz, tele kisgyerekekkel, aztán megkerült egy kacsáktól hemzsegő bozótos kis szigetet, és a híd sötétlő íve alatt visszafelé evezett. Bármi ötlött is a szemembe, fényesnek és icipicinek látszott.

Mintha kulcslyukon kukucskálnék be valahova, láttam magamat meg az öcsémet, térdigérő-korunkban, ahogy nyuszifüles léggömbbel a kezünkben felkapaszkodunk épp egy hattyúhajóra, és igyekszünk a hajócska szélén kiverekedni magunknak a helyet a nagy utazáshoz az amerikaimogyoró borította vízen. A számnak tiszta, mentoloscukorka-íze volt. Ha jól viselkedtünk a fogorvosnál, anyánk mindig befizetett nekünk egy kört a hattyúhajón. Körbesétáltam a parkban – át a hídon, el a kékeszöld emlékművek között, az amerikai lobogó színeiben virító virágágy meg a bejáratnál levő narancssárgafehér csíkos vitorlavászon bódé mellett, ahol huszonöt centért bárki lefényképeztethette magát –, és a fák neveit olvasgattam le a táblácskákról. Legkedvesebb fám a szomorúfűz. Azt hiszem, Japánból származik. Japánban értenek a spirituális dolgokhoz. Ha az életük csődbe jut, felmetszik a hasukat, és kész. Megpróbáltam elképzelni, hogyan is csinálhatják. Van bizonyára egy roppant éles késük. Nem is egy; valószínűleg két roppant éles késük van. Akkor aztán leülnek, keresztbe rakott lábbal, a két kezükben egy-egy penge. Akkor a karjukat is keresztbe teszik, gyomruknak mindkét felől egy-egy kés hegye szegeződik. Meztelenre kell vetkőzniük hozzá, különben a pengék elakadhattak a ruhájukban. És akkor, mielőtt még idejük lehetne gondolkozni, villámgyors mozdulattal magukba mártják és körbehúzzák a késeket, az egyiket lefelé, a másikat fölfelé, teljes kört írva le. Ekképpen a gyomrukról tányér alakban leválik a hús és bőr, s a belük kifordul, meghalnak. Bátorság kell hozzá, hogy valaki így haljon meg. Nálam csak az a baj, hogy ha vért látok, már rosszul leszek. Kint akartam tölteni az éjszakát a parkban. Másnap reggel kellett volna Dodo Conwaynek anyámat meg engem Waltonba vinnie, és ha meg akarok szökni, míg nem késő, ez a legjobb pillanat. Megnéztem a retikülömet, és egy egydolláros bankjegyet meg hetvenkilenc centet találtam benne, tíz-, öt- és egycentesekben. Fogalmam se volt, mennyibe kerülhet Chicagóba a jegy, de nem mertem bemenni a bankba a pénzemért, mert azt gondoltam, dr. Gordon leadhatta a drótot a banktisztviselőnek: tartóztasson fel, ha valami feltűnő dolgot művelnék. Eszembe jutott az autóstop, csak éppen fogalmam se volt, hogy a sok közül melyik úton kell kimenni Bostonból Chicagóba. Könnyen meg lehet találni persze a térképen az irányt, de én mindig a legnagyobb bajban voltam az

égtájakkal, bárhová vetődtem is. Ha véletlenül meg akartam állapítani, merre van kelet vagy nyugat, mindig épp délidő volt vagy borús ég, ami annyi, mint a semmi, vagy éppen éjszaka, amikor a Göncölnél és a Fiastyúknál megáll a tudományom. Buddy Willard legnagyobb kétségbeesésére. Gondoltam, elmegyek a buszpályaudvarra, és megérdeklődöm, mennyibe kerül Chicagóig a jegy. Akkor még mindig bemehetek a bankba, és kivehetem a szükséges összeget, ami bizonyára nem kelt majd gyanút. Éppen beléptem az autóbusz-pályaudvar épületének üvegajtaján, s indultam volna a színes túrareklámokkal és menetrendekkel borított állvány felé, amikor eszembe jutott, hogy odahaza már bezárt a bank, délután van, így csak másnap mehetek pénzért. Tíz órára rendeltek rendelt ek Waltonba. Waltonba. Ebben a pillanatban nagy reccsenéssel életre kelt a hangszóró, és kezdte felsorolni, hol mindenütt áll meg az a busz, amelyik odakintről mindjárt indul. A hangszóró ütemesen kattogott-recsegett, úgyhogy szokás szerint egy szót se lehetett érteni, de akkor hirtelen, két elektromos zaj között meghallottam egy nevet, tisztán, akár egy A-t a zongorán, mikor épp minden más hangszer elnémul a zenekarban. Egy megálló neve volt, kétsaroknyira a házunktól. Kirohantam a forró, poros július végi délutánba, verítékeztem, és száraz volt a szám, mintha későn indulnék egy nehéznek ígérkező megbeszélésre, úgy ugrottam be a piros buszba, melynek a motorja járt már. Odaadtam a vezetőnek a viteldíjat, s bőrbevonatos sarkaikon halkan becsukódtak mögöttem az ajtók.

TIZENKETTEDIK FEJEZET Dr. Gordon magánszanatóriuma füves domb tetején állt, hosszú, zárt, fehér kagylósmészkő borítású kocsifeljáró vezetett fel az épülethez. A körverandás, sárga deszkaburkolatú nagy ház ragyogott a napfényben, a füves domboldalban azonban egy lélek se járt. Ahogy közeledtünk anyámmal, ránk települt a fullasztó nyári hőség, és a háttérben, egy vérbükk lombja közt rázendített egy tücsök, mint valami éteri fűnyíró gép. A tücsök hangja még fültépőbbé tette a csendet. Egy ápolónő ajtót nyitott nekünk.  – Szíveskedjenek a nappaliban várni. Dr. Gordon azonnal itt lesz. Ami engem zavart, az volt, hogy a ház mindenképpen normálisnak látszott, holott tudtam, pincétől a padlásig tele kell hogy legyen őrültekkel. Az ablakokon, legalábbis amíg a szemem ellátott, nem volt rács sehol, nyugtalanító zajok se hallatszottak. Besütött a nap, fénye szabályos négyszögekben hullt a kopottas, de még süppedő piros szőnyegekre, a levegőt frissen nyírt fű illata édesítette. Megálltam a társalgó bejáratában. Egy pillanatig azt hittem, annak a penziónak a hallját másolták le itt tökéletesen, ahol egyszer régen jártam, a maine-i partvidék egyik szigetén. Franciaablakokon át vakító fehér fény áradt a helyiségbe, a távolabbi sarkot zongora foglalta el, és nyári ruhás emberek üldögéltek kártyaasztaloknál meg rozzant fonott székekben, amilyeneket lecsúszott tengeri fürdőhelyeken látni.Akkor észrevettem, hogy a jelenlevők egytől egyig teljesen moccanatlanok. Jobban megnéztem őket, megpróbáltam kideríteni, miért ez a merev tartás. Idősebb férfiakat és nőket láttam, meg olyanokat is, akik velem egykorúak lehettek, arcukon azonban valami egyformaság látszott, mintha sokáig hevertek volna egy polcon, melyet a nap nem ér, sápadt-finom porréteggel takarva. Aztán láttam, hogy némelyek mégis mozdulnak néha-néha, de olyan apró, madárszerű kis rezzenésekkel, hogy elsőre nem is lehetett észrevenni. Szürke arcú férfi számolt egy csomag kártyát, egy-kettő, három, négy… azt hittem, azért számolja, hogy mindmegvan-e, de amikor a számolással kész lett, kezdte mindig elölről. Mellette kövér hölgy játszott zsinegre fűzött fagolyócskákkal. A zsinór egyik végére felhúzta a golyókat, aztán klik, klik, klik, újra lepergette. A zongoránál fiatal lány kottákat lapozgatott, de amikor észrevette, hogy nézem, mérgesen leszegte a fejét, és kettészakította a kottalapokat.

Anyám megérintette karomat, mentem utána a társalgóba. Szótlanul ültünk egy ócska díványon, amelyik minden mozdulatunkra megnyikordult. Pillantásom ekkor a jelenlevőkről az áttetsző függönyök mögötti zöldes ragyogásra siklott át, és úgy éreztem, egy nagy áruház kirakatában vagyok. A körülöttem látható alakok nem is emberek, hanem csak ember formájú, kifestett próbababák, élethű pózokban elhelyezve. Felfelé mentem, előttem dr. Gordon sötét zakós háta. Lent a hallban már meg akartam kérdezni tőle, hogy milyen az az elektrosokk-kezelés, de ahogy kinyitottam a szám, nem jött ki rajta hang, csak a szemeim lettek nagyobbak, mereven bámulták a mosolygó, ismerős arcot, mely úgy úszott előttem, mint egy biztatással teli tányér. A lépcső legtetején a gránátvörös szőnyeg egyszerre elmaradt. A padlóhoz szögeit, ronda, barna linóleum váltotta fel, ez borította végig a folyosót, mely zárt fehér ajtók közt vezetett. Ahogy ott mentem dr. Gordon nyomában, valahol messze kinyílt egy ajtó, és egy nő kiáltozását hallottam. A folyosó fordulóján egyszer csak feltűnt egy ápolónő: kék pongyolás nőt vezetett, akinek zilált hajzata a derekáig omlott. Dr. Gordon félrehúzódott, én a falhoz lapultam. Ahogy a nőt eltuszkolták mellettünk, karjával hadonászott, ki akarta szabadítani magát az ápolónő kezei közül, s azt hajtogatta: – Kiugrok az ablakon, kiugrok az ablakon, kiugrok az ablakon. Az ápolónő zömök volt és izmos, egyenruhája elöl maszatos, az egyik szeme üvegből, és olyan vastag lencséjű szemüveget viselt, hogy a két kerek üveg mögül négy szem meredt rám. Megpróbáltam kitalálni, melyik a valódi szeme, és melyik a káprázat, s hogy a valódi szemek közül is melyik az üvegszem és melyik az eleven szem, és akkor széles összeesküvő-vigyorral felém fordította arcát, s mintha biztatásnak szánná, odasziszegte: – Azt hiszi, kiugorhat az ablakon, pedig nem tud kiugrani, mindegyiken rács van. És amikor dr. Gordon az épület hátsó részében levő üres helyiségbe vezetett, láttam, hogy ebben az épületszárnyban csakugyan minden ablakon rács van, és a szobaajtón, a szekrényajtón, a komódfiókokon, egyszóval minden nyithatóncsukhatón kulcslyuk, hogy be lehessen zárni. Lefeküdtem az ágyra. Az üvegszemű ápolónő visszatért. Lecsatolta és zsebre vágta a karórámat. Aztán hozzálátott, hogy a tűket kiszedje a hajamból.

Dr. Gordon kinyitotta a szekrényt. Kerekes asztalt húzott ki, rajta valami gépezettel, melyet aztán odagurított az ágyam fejéhez. A nővér kezdte bedörzsölni a halántékomat büdös kenőccsel. Ahogy fölém hajolt, hogy a fal felőli halántékomhoz hozzáférjen, dús keble úgy borította be arcom, akár egy felhő vagy párna. Testéből meghatározhatatlan orvosságszag gőzölgött.  – Csak semmi idegeskedés – mondta az ápolónő, ahogy felülről rám vigyorgott. – Először mindenki rettentően fél. Mosolyogni próbáltam, de a bőröm megmerevedett, mint a pergamen. Dr. Gordon két fémlapot illesztett a fejemre kétfelől. Pánttal rám erősítette őket, a pánt vágta a homlokomat. Majd egy drótot nyújtott oda, hogy vegyem a számba. Lehunytam a szemem. Rövidke csend támadt, mint egy visszafojtott lélegzet. Akkor valami lehajolt fölém, megragadott és rázni kezdett, mintha a világ vége jött volna el. Vii-ii-ii-ijj! – süvített a hang a szikráktól ropogó, kékes levegőben, és minden egyes villámcsapás iszonyú erővel vágott belém, úgyhogy azt hittem, összetöri a csontjaim, és minden éltető nedvet kifacsar belőlem, akár egy kettétépett növényből. Miféle szörnyű bűnt követhettem el?  ———  Fonott székben ültem, kezemben kis pohár paradicsomlé. Karórám ott volt újra a csuklómon, de valahogy furcsán. Aztán jöttem csak rá, hogy fordítva csatolták vissza. Hajamban is szokatlan helyeken éreztem a tűket.  – Hogy érzi magát? Tudatom mélyéről régimódi, fém állólámpa merült fel. Azzal a pár holmival került hozzám, ami apám dolgozószobájából megmaradt, tetejére rézbura borult, abban volt a körte foglalata, s kirojtosodott, tigriscsíkos villanyzsinór vezetett belőle a fém lámpakar mentén a fali konnektorhoz. Egy nap elhatároztam, hogy ezt a lámpát anyám ágya mellől, ahol állt, átviszem asztalomhoz, a szoba másik végébe. A villanyzsinór elég hosszú volt, ezért nem húztam ki. Két kézzel megmarkoltam a lámpát meg a kirojtosodott zsinórt. Akkor valami kékes villám csapott ki a lámpából, és úgy megrázott, hogy csattogtak belé a fogaim, és megpróbáltam elereszteni, de a kezeim odatapadtak, és kiáltozni kezdtem vagy inkább kiszakadt a torkomból egy kiáltás, nem

ismertem ezt a hangot, csak hallottam, ahogy ott lebeg, ott remeg a levegőben, mint valami testétől erőszakos úton megfosztott szellem. Aztán a kezem egy rándulással elszabadult végre a lámpától, én pedig hátrazuhantam anyám ágyára. Jobb tenyerem közepén kis fekete lyuk maradt, mintha ceruzával bökték volna oda.  – Hogy érzi magát?  – Egész jól. De nem volt igaz. Szörnyűségesen éreztem magam.  – Mit is mondott, melyik iskolára jár? jár ? Mondtam, melyikre.  – Ó, persze! – Dr. Gordon arca lassan felderült, szinte trópusi mosolyt sugározva rám. – Volt ott a háború alatt egy női önkéntes alakulat, ugye?  ———  Anyám ujjbütykei csontfehérek voltak, mintha az egyórás várakozás alatt lefoszlott volna róla a bőr. Nem is rám nézett, hanem rögtön dr. Gordonra, aki biccenthetett vagy mosolyoghatott, mert anyám arcán feloldódott a feszültség.  – Még egypár elektrosokk-kezelés, elektrosokk-kezel és, Mrs. Greenwood – hallottam hallot tam dr. Gordon hangját –, és azt hiszem, maga is tapasztalni fogja a csodálatos javulást. A lány még mindig ott ült a zongoraszéken, lábánál kiterítve úgy hevert a kettészakított kottafüzet, mint egy halott madár. Rám meredt, én vissza rá. Szeme összeszűkült. Kinyújtotta a nyelvét. Anyám elindult dr. Gordon után az ajtó felé. Lemaradtam egy kicsit, és amikor anyámék már háttal voltak nekem, visszafordultam a lány felé, és szamárfület mutattam neki. Visszahúzta a nyelvét, arca szinte megkövült. Kisétáltam a napfényre. A fák lombjának fény-árny foltjai közt ott várakozott Dodo Conway fekete furgonja, akár egy lapuló párduc. A furgont eredetileg egy gazdag társasági hölgy rendelte meg, azzal a kikötéssel, hogy koromfekete legyen, sehol semmi krómozás, és az ülések is fekete bőrből készüljenek, de amikor leszállították a kocsit, a hölgy úgy találta, hogy túlságosan lehangoló. Akár egy halottaskocsi-utánzat, mondta, és mások is egy véleményen voltak vele, és senki nem akarta megvenni tőle, így történt hát, hogy Conway ék jutányos áron hazavihették, és megtakaríthattak vele jó pár száz dollárt. Előreültem, Dodo és anyám közé, tompának és levertnek éreztem magam. Valahányszor csak koncentrálni próbáltam, tudatom tovasiklott, akár egy

korcsolyázó egy nagy, üres síkon, s tőlem távolabb kezdett el szórakozottan piruettezni.  – Ezzel a dr. Gordonnal egyszer s mindenkorra végeztem – mondtam, miután a fenyők mögött elváltunk Dodótól s fekete autójától. – Hívd fel, és mondd meg neki, hogy jövő héten nem megyek. Anyám mosolygott: – Tudtam, hogy az én kicsikém nem olyan. Ránéztem. – Milyen?  – Mint azok a szörnyű emberek. em berek. Azok a szörnyűséges élőhalottak élőh alottak ott a kórházban. – Szünetet tartott. – Tudtam, hogy erőt veszel magadon, és inkább rendbe jössz.  ———  A FILMCSILLAG HALÁLA HATVANNYOLC ÓRÁS HALÁLTUSA Kotorászni kezdtem a táskámban, míg a papírdarabkák, a sminkkészlet, az amerikaimogyoró-héjak, a tízcentesek meg az ötcentesek meg a tizenkilenc zsilettpengét tartalmazó kék tokocska közt megtaláltam végre a fényképet, melyet akkor délután csináltattam magamról a narancssárga-fehér csíkos kabinban. Aztán odatettem a halott lány elmosódott fényképe mellé. Összeillett a kettő: a száj, az orr. Csak a szemek különböztek. Az én képemen nyitva voltak a szemek, míg az újságbeli képen lehunyva. De tudtam, ha valaki felhúzná hüvelykujjával a halott lány szemhéját, ugyanaz a halott, sötét, üres tekintet meredne rám, mint a fényképszemekből. Visszadugtam a táskámba a képet.  – Csak öt percet ülök még m ég itt a parki pádon a napsütésben, öt percet a szemközti épület órája szerint – mondtam magamban –, aztán elmegyek valahova, és megteszem. Beintettem kis hangjaim kórusának.  Mondja, Esther, Esther, magát nem érdekli érdekli a munkája? Tudod-e, Esther, Esther, hogy minden alapod megvan rá, hogy szépen fejlett  neurotikus legyen belőled?  Így nem is viszi sokra, így nem is viszi sokra, így így nem is viszi sokra. sokra. Egyszer egy forró nyári éjszakán egy óra hosszat csókolóztam valami szőrös, majomkinézetű yale-i oghallgatóval, merő szánalomból, olyan csúf volt. Amikor végeztem, így szólt: – Kiismertelek, bébi. Negyvenéves korodra világ prűdje leszel.  – Mache! – firkantotta a főiskolán a szépirodalmigyakorlat-tanárom A nagy vikend című elbeszélésemre. Nem tudtam, mit jelent az a szó, hogy mache, utánanéztem hát egy szótárban.

Mache: annyi, mint mesterkélt, külsőleges, hamisítvány.

 Így nem is viszi sokra. Huszonegy éjszaka nem aludtam már. Biztos voltam benne, hogy a világon a legszebb dolog az árnyék, az árnyék milliónyi elevenen mozgó formája és kacskaringója. A komódfiókokban meg a szekrényekben meg a bőröndökben árnyék van, és a házak, fák meg kövek alatt is árnyék van, és árnyék van az emberek szemében, mosolyában, és soksok-sok kilométernyi árnyék a föld éjszakába borult oldalán. Lenéztem a jobb lábam szárán keresztet alkotó, hússzínű ragtapaszcsíkokra. Aznap reggel tudniillik hozzáfogtam. Bezárkóztam a fürdőszobába, teleengedtem meleg vízzel a kádat, elővettem egy zsilettpengét a csomagból. Amikor valamelyik vénséges vén római filozófust megkérdezték, hogyan szeretne meghalni, azt felelte, forró fürdővízben felvágná az ereit. Könnyű dolognak képzeltem: fekszem a kádban, és nézem, ahogy kivirít a tiszta vízben a csuklóimból áradó pirosság, egyik hullám a másik után, míg végül álomba merülök a vidám, pipacspiros felszín alatt. De amikor a tettre került volna a sor, csuklómon olyan fehérnek, olyan védtelennek látszott a bőr, hogy képtelen voltam rászánni magam. Úgy éreztem, mintha az, amit meg kellene ölnöm, nem itt lenne, ebben a bőrben, sem a hüvelykujjam alatt lüktető kék erekben, hanem valahol másutt, mélyebben, rejtettebben, ahol sokkal nehezebb megtalálni. Két mozdulatra lett volna szükség. Előbb az egyik csuklóm, aztán a másik. Három mozdulatra, ha azt is beleszámítom, hogy a pengét egyik kezemből a másikba veszem át. Akkor aztán bemászom a kádba, és végigfekszem szépen. Odaléptem az orvosságos szekrényhez. Talán, ha a tükörben nézném végig, az olyan lenne, mintha valaki más csinálná, egy könyvben vagy egy színdarabban. Csakhogy a tükörben látható személy béna volt, és sokkal butább, semhogy valamit is képes lett volna megtenni. Akkor úgy gondoltam, gyakorlat kedvéért talán meg kellene próbálni, hogy egy kis vért ontsak, ezért hát leültem a kád szélére, és keresztbe raktam a lábam: obb lábfejemet a bal térdemre. Majd magasba emeltem a zsilettpengét tartó jobb kezemet, és guillotine-ként lezuhintottam lábszáramra. Nem éreztem semmit. Aztán kicsi-kicsi, mélyről jövő borzongás futott végig rajtam, a vágás száján pedig élénkpiros csík jelent meg. A vér sötét gömbbé telt ki, akár egy gyümölcs, aztán végigfolyt a bokámon, be a lakkcipőmbe. Arra

gondoltam, bemászom a fürdőkádba, de akkor eszembe jutott, hogy a délelőttöt elszerencsétlenkedtem már, és anyám valószínűleg hazajön, és rám talál, előbb, mint a vég. Ezért hát bekötöttem a sebet, visszacsomagoltam a zsiletteket, és a tizenegy harmincas busszal bementem Bostonba.  ———   – Sajnálom, kicsikém, de a Vadszigeti Vadszigeti Börtönhöz nem visz v isz földalatti, mert mer t hát az egy sziget, tudod.  – Nem, nem igazi sziget, szi get, csak volt, de közben feltöltötték a szárazföld szárazf öld felőli részt, és az most már legfeljebb csak félsziget.  – Földalatti oda nem megy. megy.  – Oda kell jutnom.  – Nocsak, nocsak – meredt rám a kövér ember a pénztárfülke pénzt árfülke rácsa mögül –, nem kell bőgni azért. Kije van ott bent, kicsikém, rokona talán? A mesterségesen megvilágított sötétben emberek siettek el mellettem sodródva, lökdösődve, és a szerelvényekhez szaladtak, melyek dübörögve bújtak elő a sötétből, hogy aztán tovább dübörögjenek megint a Scollay Square alatt tekergő alagútbelekben. Éreztem, hogy összehúzott szememből, mint egy rossz csapból, előbugyognak a könnyek.  – Az apám. A kövér ember tanulmányozni kezdte a pénztárosbódéfalán levő térképet. –  Megmondom én, hogy hogy csináld – mondta. – Beszállsz ott a szemközti peronon egy szerelvénybe, és elmész Orient Heightsig, ott átszállsz buszra, a tábláján ez áll majd: A Fokhoz. – Sugárzó arccal nézett rám. – Nohát, az a busz egyenesen a börtön kapujáig visz.  ———   – Hé, maga ott! – Kék egyenruhás egy enruhás fiatal fickó integetett int egetett felém az őrbódétól. őrbódét ól. Visszaintegettem és mentem tovább.  – Hé, maga! Megálltam, és lassan elindultam a kunyhó felé, mely úgy állt ott a homokos síkon, akár egy kör alakú nappali szoba.  – Hé, arra nem mehet tovább. Az ott a börtön területe t erülete már, tilos a belépés.  – Azt hittem, a part mentén bármeddig el lehet l ehet gyalogolni – feleltem. felelt em. – Már úgy értem, a dagály vonalon belül. A fiatalember egy pillanatig elgondolkozott. Majd azt mondta: – De nem ezen a parton. Kellemes, üde arca volt.

 – Egész jó helye van itt magának – mondtam. – Olyan, mint egy kis ház. Benézett a helyiségbe, ahol a padlón gyári szövésű szőnyeg volt, az ablakokon kartonfüggönyök. Elmosolyodott.  – Még kávésbögrénk is van.  – Valamikor Valamikor itt laktam a közelben.  – Ne vicceljen. Én is itt i tt születtem a városban, város ban, itt nőttem fel. fel . Láttam a homokos sík mögött a parkolóhelyet meg a rácskaput, a kapu mögött pedig a keskeny, mindkét felől tenger nyaldosta utat, ami a hajdani szigethez vezetett. A börtön vörös téglás épülete barátságosnak látszott, akár egy tengerparti kolesz. Bal felől, zöld gyep borította dombon apró fehér és valamivel nagyobb rózsaszín pontokat láttam mozogni. Megkérdeztem az őrszemet, mik azok ott, mire azt felelte: – Hát disznók meg tyúkok. Elgondoltam, hogy ha annak idején lett volna egy csöpp eszem, és itt maradok ebben a jó öreg városban, biztosan megismerkedem az iskolában a börtönőrrel, hozzámegyek feleségül, és most lenne egy fészekalja gyerekünk. Milyen szép is lenne, csakugyan: itt élni e tenger partján, sok kis gyerekkel, disznókkal meg tyúkokkal, mosóruhákban járni, ahogy nagyanyám mondta mindig, és jó húsos-telt karral üldögélni a csillogó linóleummal borított konyhában, bögreszám iszogatva a kávét.  – Hogyan lehet bejutni a börtönbe? b örtönbe?  – Engedéllyel.  – Nem úgy értem, hogyan csukathatja c sukathatja be magát az ember? em ber?  – Vagy Vagy úgy – nevetett az őr. – Hát olyanformán, hogy lop l op egy autót, vagy kirabol egy üzletet.  – Őriznek odabenn gyilkosokat is? i s?  – Nem. A gyilkosokat a nagy állami börtönbe viszik. viszik .  – Akkor itt kik vannak?  – No hát, az első hűvösebb napon bevonulnak mind az öreg bostoni csavargók. Bemázolnak egy követ valamelyik kirakat üvegébe, aztán letartóztatják őket, és egész télen át máris nem kell fázniok, nézhetik a tévét, annyit ehetnek, amennyi beléjük fér, és a hétvégeken még kosárlabdázhatnak is.  – Jaj, de jó lehet.  – Aki szereti – mondta az őr. Elköszöntem, továbbindultam, és csak egyetlenegyszer néztem vissza a vállamon át. Az őr ott állt még a bódé ajtajában, és amikor megfordultam, üdvözlésre lendítette a karját.

 ———  A fatörzs, amin ültem, ólomnehéz volt és kátrányszagú. A parancsnoki magaslaton álló, zömök, szürke henger alakú víztorony lábánál a homokpad kikanyarodott a tenger felé. Dagály idején a víz teljesen elborította a zátonyt. Jól emlékeztem még erre a homokpadra. Hajlatának belső oldalán különleges kagylók hevertek, amilyeneket sehol máshol nem lehetett találni a parton. Vastag, sima kagylók voltak, akkorák, mint egy hüvelykízület, általában fehérek, olykor azonban rózsásak, barackszínűek is. Enyhén domborodó félgömbre emlékeztettek.  – Mama, az a lány még m ég mindig ott ül. Közömbösen felpillantottam, és egy kis homokmaszatos gyereket láttam, ahogy egy sovány, madárszemű nő, piros nadrágban és piros-fehér pöttyös felsőrészben éppen elráncigálja a víz széléről. Nem számítottam rá, hogy fürdőzőket találok a parton. Az alatt a tíz év alatt, míg nem jártam errefelé, a Fok lapos homokpartján szép kis kék, rózsaszín meg halványzöld fakunyhócskák emelkedtek, akár egy csoport gusztustalan gomba, az ezüstös szárnyú repülőgépeket meg a szivar alakú léghajókat pedig lökhajtásosok váltották fel, melyek hangos süvítéssel emelkedtek fel az öböl túloldalán levő repülőtérről, s húztak el a tetők felett. Én voltam a strandon az egyetlen lány, akin szoknya volt és magas sarkú cipő, megértettem hát, hogy feltűnő jelenség lehetek. Egy idő múlva le is vetettem a lakkcipőmet, mert folyton elmerült a homokban. Mulatságos volt arra gondolni, hogyan áll majd ott az ezüstös fatörzsön, s mutat valamiféle páros lélekmágnestűként a nyílt tenger felé, mikor én már rég halott vagyok. Játszadozni kezdtem táskámban a zsilettesdobozzal. Akkor jöttem rá, milyen ostoba vagyok. Zsilettpengém van ugyan, de hol a meleg fürdő? Gondoltam, mi lenne, ha kivennék egy szobát. A sok kis nyári lak közt majd csak akad egy penzió. De nem volt csomagom. Ez pedig gyanút kelthet. Meg aztán a penziókban mindig éppen be akar menni valaki a fürdőszobába. Alighogy megtenném, alig bújnék be a kádba, már kopognának az ajtón. A homokpad végén, magas facölöpjeiken sirályok vijjogtak, hangjuk olyan volt, mint a macskanyávogás. Aztán egyik a másik után csapott fel a magasba, hamuszürke mellényükben ott köröztek a fejem felett és rikoltoztak.  – Hallja, néni, jobb, ha nem üldögél itt, jön a dagály.

A kisfiú pár méterre állt tőlem. Gömbölyű, vöröses kavicsot vett fel a földről, aztán nagy ívben a vízbe hajította. A víz csettenve nyelte el a kavicsot. A kisfiú megint keresgélni kezdett, hallottam, ahogy a száraz kövek egymáshoz ütődnek, akár a pénzdarabok. Fogott egy lapos követ, és megkacsáztatta a víz sötétzöld felszínén; hetet ugrott a kavics, mielőtt eltűnt.  – Miért nem mész haza? h aza? – kérdeztem. A kisfiú egy másik, nehezebb kaviccsal is megpróbálkozott. Ez a második ugrás után elmerült.  – Nincs kedvem.  – Anyukád biztosan keres.  – Dehogy keres. – Aggodalmas volt vo lt a hangja.  – Ha hazamész szépen, kapsz tőlem cukrot. A kisfiú közelebb jött. – Milyet? De a táskámba se kellett néznem, tudtam, csak amerikaimogyoró-héj van benne.  – Kapsz pénzt cukorra.  – Ar-thur! De már jött az asszony is, jött kifelé a homokpad irányában, megcsúszva, és magában bizonyára szitkozódva, mert ajkai a tisztán, parancsolóan csengő kiáltások szünetében is mozogtak.  Ar-thur! Az asszony a szeme fölé emelte a kezét, ernyőnek, mintha ez majd segítene felfedezni bennünket az egyre sűrűbb tengerparti ködben. Éreztem, hogyan csappan meg a fiúcska érdeklődése irántam, ahogy anyja vonzásköre erősödik. Kezdett úgy tenni, mintha nem is ismernénk egymást. Megpöckölt a lábával egy-két követ, mint aki keres valamit, aztán odébbállt. Megborzongtam. A kavicsok darabosan, nyirkos-hidegen hevertek meztelen lábaim alatt. Vágyakozva gondoltam a parton hagyott fekete cipőre. Egy hullám visszahúzódott, akár egy kéz, aztán újra jött, lábamhoz ért. Ez a kis zuhatag mintha a legmélyebb tengerfenékről érkezett volna, ahol vak, fehér halak saját fényükkel kormányozzák magukat a nagy sarkvidéki hidegben. Cápafogakat láttam odalent, meg bálnabordákat, mint szétszórt sírköveket. Vártam, mintha a tenger dönthetne helyettem.

Aztán egy másik hullám csapott össze, fehér habbal körítve, a lábamnál, hidege halálos fájdalommal szorongatta meg a csontjaimat.Testem, merő gyávaságból, összerándult egy ilyen halál gondolatára. Fogtam a táskámat, és visszafelé indultam a hideg köveken, vissza oda, ahol az őrt álló pár cipőm virrasztóit az ibolyaszínű fényben.

TIZENHARMADIK FEJEZET

 – Az anyja persze megöli a végén. Néztem a száját, a fiúét, akivel Jody akart összehozni. Ajkai vastagok voltak, rózsaszínűek, és a fehéresszőke haj selyme alatt gyerekarc fészkelt. Cal, így hívták a fiút, ez nyilván valaminek a rövidítése, de minek vajon? Semmi nem utott az eszembe, legfeljebb: California.  – Honnan tudod olyan biztosan, hogy megöli? Cal állítólag nagyon intelligens fiú volt, és Jody azt is mondta még, hogy ráadásul nagyon csinos, és biztosan tetszeni fog nekem. Azt kérdeztem magamtól, tetszene-e vajon Cal, ha az lennék még, aki voltam. Most már lehetetlen volt erre válaszolni.  – No persze, először az anyja a nyja azt mondja: nem, nem, nem, aztán végül azt, hogy: igen.  – De utána megint csak azt mondja, hogy: nem, nem, nem. Egymás mellett feküdtünk Callel egy narancssárgazöld csíkos fürdőlepedőn a lynni mocsarakkal szemközti piszkos strandon. Jody és Mark, az a fiú, akivel Jody járt, bementek úszni egyet. Cal viszont nem úszni akart, hanem inkább beszélgetni, így aztán egy színdarabról vitatkoztunk, ahol a fiatal főhős rájön, hogy valami baj van az agyával, ennek oka pedig az, hogy az apja mindenféle tisztátalan nőszemélyekkel szórakozott, és a fiatalember agya, ami egész idő alatt szépen lágyulgatott, végül teljesen összelottyad, és az anyja azt latolgatja, megölje-e a fiát, vagy se. Erős volt a gyanúm, anyám hívta fel Jodyt, s kérte, hívjon meg engem, hogy már ne üldögéljek otthon egész nap lehúzott redőnyök mögött a szobában. Először nem akartam menni, azt gondoltam, Jody észreveimé rajtam a változást, hiszen még a vak is láthatja, hogy egy szikra agyvelő sincs a fejemben. Jody azonban egész úton – előbb észak, majd kelet felé – viccelt, nevetett, beszélt, és a jelek szerint nem sokat izgatta, hogy válaszaim ilyesmikre szorítkoztak csupán, mint: „Hűha!”, meg „Nahát!”, meg „Gondolod?” A parton aztán kolbászt sütöttünk a kempingtűzhelyen, és Jodyt, Markot meg Calt gondosan figyelve, nekem is sikerült épp kellő ideig forgatnom a kolbászt, nem égettem el, nem is ejtettem a tűzbe, amitől pedig előre féltem. Aztán, mikor senki nem figyelt oda, elástam szépen a homokba. Ebéd után Jody és Mark kéz a kézbe rohant a vízbe, én meg hanyatt dőltem a parton, néztem az eget, míg Cal egyre csak a darabról beszélt.

Azért emlékeztem csupán a darabra, mert a főszereplője egy őrült, és amit őrültekről olvastam, mind megmaradt bennem, míg minden egyéb kirepült a fejemből.  – De végül is ez az Igen az, ami számít – mondta Cal.  – Ehhez az Igenhez tér vissza viss za a végén. Felemeltem a fejem, és a tenger ragyogó kék tányérja felé bandzsítottam –  ragyogó kék tányér, és milyen piszkos a széle. A köves parttól körülbelül másfél kilométernyire, akár valami félbevágott tojás kúpja, hatalmas, gömbölyded, szürke szikla állt ki a vízből.  – És mivel is öli meg? Már elfelejtettem. elfelejtett em. Pedig dehogy felejtettem. Nagyon jól emlékeztem rá, csak szerettem volna hallani, mit mond Cal.  – Morfinnal.  – Gondolod, hogy Amerikában van morfin? m orfin? Cal egy pillanatig töprengeni látszott. Majd azt mondta: – Nemigen. Azt hiszem, már régen kiment a divatból. Hasamra fordultam, most a másik irányba bandzsítva, Lynn felé. Üvegszerű, remegő pára szállt fel a tűzhelyek parazsáról meg a forró országút porából, azon át, akárha tiszta víz függönye lenne, gáztartályok meg gyárkémények, rakodódaruk meg hidak elkent árnyképei látszották. Iszonyú rendetlenséget mutatott minden. Újra visszafordultam a hátamra, és csak úgy mellesleg megjegyeztem: – Ha öngyilkos akarnál lenni, hogyan csinálnád? Calnek, úgy látszik, tetszett a téma. – Gyakran gondoltam már erre. Golyót röpítenék az agyamba. Csalódást éreztem. Jellegzetes férfimegoldás: fegyverrel. Honnan a csodából keríthetnék én például fegyvert! De még ha sikerülne esetleg, akkor se tudnám, testem melyik részébe lőjek. Az újságban olvastam már olyanokról, akik megpróbálták agyonlőni magukat, s a vége az lett, hogy egy fontos ideget ért a golyó, ők pedig csak megbénultak, vagy az arcukat lőtték szét, de a sebészek – csodával határos módon-megmentették őket az azonnali haláltól. Fegyverrel túlságosan nagynak láttam a kockázatot.  – És miféle fegyverrel?  – Az apáméval. Mindig meg m eg van töltve. Nem kell mást tennem, csak bemenni egy szép napon a szobájába, és… – Cal az egyik ujját halántékához

emelte, vicces grimaszt vágott, és így csinált: „Klikk!” Tágra meresztette halványkék szemét, és rám nézett.  – Boston közelében lakik az édesapád? – kérdeztem, csak úgy könnyedén.  – Á. Clecton-on-Sea-ben. Az apám angol. Jody és Mark érkezett futva, csöpögött róluk a víz, megrázták magukat, mint két szerelmes kölyökkutya, minden csuromvíz lett. Egy kicsit sokallni kezdtem a jelenlevőket, felálltam hát, s úgy tettem, mintha ásítanék.  – Azt hiszem, bemegyek, úszom egyet. Úgy az idegeimen volt már a Jodyval, Markkal, Callel való együttlét, akár egy tompa fatuskó a zongora húrjain. Féltem, bármely percben elveszíthetem az önuralmamat, és olyasmiről kezdek fecsegni, hogy nem tudok olvasni meg írni, s hogy minden bizonnyal én vagyok az egyetlen ember a világon, aki egy álló hónapig szemernyit sem aludt, és mégsem rogy össze holtan a kimerültségtől. Mintha füst szállt volna föl az idegeimről, akár a parti tűzhelyekről vagy a nap tikkasztotta útról. Az egész táj – strand, szárazföld, szikla, tenger – vibrált a szemem előtt, mint valami színpadi kulissza. Azon tűnődtem, hol van vajon az űrben az a pont, ahol az égnek ez az ostoba festett kékje feketébe csap át.  – Menj, ússz egyet te t e is, Cal. Jody tréfásan meglódította Calt.  – Brr-rr! – Cal a fürdőlepedőbe fúrta fúr ta a fejét. – Túl hideg hi deg a víz. Elindultam a tenger felé. A fehérlő, ámyanincs déli fényben a víz valahogy roppantul barátságosnak, hívogatónak látszott. A vízbefúlás bizonyára a legszebb halálnem, a tűzhalál pedig a legszömyűségesebb. Az üveghengerekben őrzött embriók egyikénekmásikának kopoltyúja is volt, Buddy Willard megmutatta. Egy bizonyos fejlődésszakaszban tisztára olyanok voltak, mint a halak. Lábamon szánalmas kis hullám omlott szét: csupa sztaniolpapír, narancshéj meg hínár hí nár.. Tompán puffanó zajokat hallottam magam mögött a homokban. Cal jött utánam.  – Ússzunk ki ahhoz a sziklához. sziklá hoz. – Kezemmel arrafelé mutattam.  – Megőrültél? Az több mint mi nt egy kilométer.  – Hát aztán – feleltem. feleltem . – Csak nem vagy beijedve? Cal megfogta a könyökömet, és belelökött a vízbe.

Amikor derékig ért a víz, alányomott. Prüszkölve bukkantam felszínre, szememet csípte a só. Odalent zöld volt a víz, félig áttetsző, mint egy darab kvarckristály. Úszni kezdtem, amolyan kutyatempókkal, arccal egyenest a szikla irányában. Cal lassan krallozott mellettem. Egy idő múlva kiemelte a fejét, megállt, a vizet taposta.  – Nem bírom tovább. – Nagyokat szuszogott.  – Akkor csak ússz a partra. partra . Olyan messzire akartam kiúszni, hogy már ne legyen erőm a visszatéréshez. Ahogy tempóztam tovább, a szívem úgy dübögött a fülemben, akár a tompa motorzaj. Vagyok, vagyok, vagyok.  ———  Aznap reggel már megpróbáltam felakasztani magam. Mihelyt anyám elment munkába, kihúztam sárga pongyolájának selyemzsinórját, a hálószoba sárgás félhomályában csomót kötöttem rá, olyat, hogy könnyen csúszkáljon föl-le. Soká tartott a művelet, sose volt erősségem a csomókötés, fogalmam se volt róla tulajdonképpen, milyen is egy jól megkötött csomó. Aztán alkalmas helyet kerestem, ahova odaerősíthetném a kötelet. Az volt a baj, hogy házunkban sehol nem látszott alkalmasnak a mennyezet. Túlságosan alacsony volt, fehér, sima kiképzésű, sehol egy lámpahorog vagy fagerenda. Nosztalgiával gondoltam nagyanyám házára, amit eladott, s ő maga aztán nálunk lakott meg Libby néniéknél. Nagyanyám háza gyönyörűséges múlt századi stílusban épült, nagy szobákkal, a mennyezeten jó erős kampókkal, csillároknak, magas szekrényekkel, bennük masszív ruhaakasztók, meg egy padlásszobával, ahova soha senki be nem tévedt a bőröndök, papagájkalitkák meg próbababák közé, s ahol a mennyezetnek gerendái voltak, olyan vastagok, akár egy-egy hajódonga. De hát öreg ház volt, és nagyanyám eladta, én meg senkit se ismertem, akinek ilyesféle háza lenne. Miután eleget szaladgáltam a házunkban ahhoz, hogy elhagyjon a bátorságom – a selyemzsinór egész idő alatt úgy lógott a nyakamból, mint egy sárga macska farka, de csak nem találtam megkötésére alkalmas helyet –, anyám ágya szélére telepedtem, és megpróbáltam szorosra húzni a zsinórt. De valahányszor olyan erősen meghúztam, hogy a fülem zúgni kezdett, és arcomba szökött a vér, kezeim elgyengültek, engedtek, és nyomban minden rendbe jött.

Akkor megértettem, hogy a testem minden lehetséges kis trükköt felvonultat, például: hogy kezeim a döntő pillanatban elemyedjenek, és ez aztán mindig megmenti testemet, holott, ha kizárólag rajtam áll, már rég halott vagyok. Nem lett volna más tennivalóm hát, mint hogy megmaradt kis értelmemmel kijátszom a testemet, különben még ötven év múlva is így tart fogva, értelem nélkül, ostoba ketrecében. És ha kiderül, hogy meghibbantam, ami pedig, akárhogy vigyázzon is a nyelvére anyám, előbb-utóbb megtörténik, rábeszélik majd, csukasson bolondokházába, hogy meggyógyítsanak. Csakhogy az én bajom gyógyíthatatlan. Vásároltam pár pszichopatológiával foglalkozó zsebkönyvet egy drugstoreban, és összehasonlítottam tüneteimet a könyvbeliekkel, s persze hogy a legreménytelenebb esetek tüneteivel egyeztek meg. A szennylapok botránykrónikáján kívül egyes-egyedül ezeket a pszichopatológiai könyveket bírtam elolvasni. Olyan volt ez, mintha maradt volna egy keskeny rés, melyen át mindent megtudhatok, amit esetemről tudni kell ahhoz, hogy szabályszerűen le is zárhassam. Azon tűnődtem, hogy miután így kudarcot vallottam a kötéllel, nem kellenee feladnom a játszmát, s mégis orvosok kezére adnom magam, de akkor eszembe utott dr. Gordon meg a magán-sokkmasinája. Ha pedig becsuknak valahova, attól fogva tetszés szerint működtethetik rajtam a masinát. És elképzeltem: anyám meg a testvérem meg a barátaim nap mint nap meglátogatnak majd abban a reményben, hogy jobban leszek. De a látogatások ritkulnának, mindenki feladná lassan a reményt. Megöregednének. És elfeledkeznének rólam. És pénzük se lenne elég. Eleinte a leggondosabb ápolást akarnák biztosítani nekem, ezért minden pénzüket efféle magánszanatórium nyelné el, mint a dr. Gordoné. De ha végül elfogyna a pénz, egy állami kórházba transzponálnának, ahol hozzám hasonló emberek százaival lennék összezárva, egy nagy közös ketrecben, valami pinceódúban. Minél esettebb az ember, annál jobban eldugják szem elől.  ———  Cal visszafordult már, s a part felé úszott. Figyeltem, ahogy kievickél a nyakig érő vízből. Háttérben a parti khakiszínű homokkal meg a kis zöld hullámokkal egy pillanatra olyan volt a teste, mint egy kettévágott fehér féreg. Aztán egészen kimászott a zöldből a khakiszínre, és eltűnt a tucatnyi többi féreg közt, mely ott tekergőzött vagy éppen csak heverészett ég és víz határvonalán.

Kezemmel lapátoltam, lábammal tapostam tovább a vizet. A tojás alakú szikla szemernyit sem látszott közelebb, mint ahogy Callel a partról láttuk. Akkor beláttam, értelmetlen lenne kiúszni a szikláig, mert a testem mentséget találna magának megint: kimászna, heverne a napon, erőt gyűjtve a visszaúthoz. Ha meg akarok fulladni, itt és most kell hozzálátnom. Így aztán abbahagytam a mozgást. Kezemet behúztam a mellemhez, fejemet a víz alá dugtam, és lemerültem, két kézzel lapátolva félre a vizet. A víz présként szorította dobhártyámat, szívemet. Lefelé fúrtam magam, de még mielőtt rájöttem volna, hol vagyok, a víz kilökött megint, föl a napfényre, és a világ kék-zöld-sárga kék-zöld-sárga féldrágakövek kaleidoszkópjaként csillogott körülöttem. Kidörzsöltem a vizet a szememből. Lihegtem, akárha nagy megerőltetés után, pedig csak lebegtem a felszínen, minden megerőltetés nélkül. Újra meg újra alámerültem, és mindannyiszor felszínre pattantam, mint a parafa dugó. A szürke szikla gúnyosan nézett vissza rám, mentőbója-könnyűséggel himbálózva a víz színén. Tudtam, mikor szenvedek vereséget. Visszafordultam.

 ———  A virágok bólogattak, mint sugárzó, okos gyerekfejek, ahogy toltam őket a folyosón. Hamvaszöld önkéntes ápolónői egyenruhában ostobának és feleslegesnek éreztem magam, kiríttam a fehér köpenyes orvosok meg ápolónők, de még a barna ruhás takarítónők közül is, akik kefékkel, felmosóvizes vödrökkel szótlanul mentek el mellettem. Ha legalább valami fizetés jár vele, bármily kevés is, azt mondom: rendes állásom van, de sajnos a délelőttökért, mikor újságokat, édességet meg virágokat hordtam körbe, csak egy ingyenebédet kaptam. Anyám azt mondta, ha valaki túlságosan sokat foglalkozik önmagával, annak egy orvossága lehet csak, nevezetesen, ha segíteni próbál valakin, akinek még rosszabbul megy a sora, ezért aztán Teresa elintézte, hogy felvegyenek önkéntes ápolónőnek a helyi kórházba. Nem volt könnyű dolog önkéntes ápolónőnek bejutni ide, hiszen a Leányegylet összes ifjú hölgye erre pályázott, szerencsémre azonban néhányan közülük szabadságon voltak. Azt reméltem, kórtermi szolgálatra osztanak be, és szörnyű eseteim lesznek, akik majd érzéketlen, merev arcom mögött is meglátják a jó szándékot, és hálásan néznek rám. De az önkéntes ápolónők főnöknője, egy egyházközségünkbeli társasági úrhölgy épp csak hogy rám nézett, s azt mondta:  – A szülészeten fog segédkezni. segédkezni . Fellifteztem hát három emeletet a szülészetre, és jelentkeztem a főnővérnél. Rám bízta a virágoskocsit. Az volt a dolgom, hogy a megfelelő vázákat

a megfelelő ágyakhoz a megfelelő szobákba transzponáljam. De mielőtt az első kórterem ajtajához értem volna, észrevettem, hogy néhány virág fonnyadt már, barnás itt-ott a szirma. Gondoltam, bizonyára rosszul hat egy kismama lelkiállapotára, ha egy nagy csokor hervadt virágot raknak az ágya fejéhez, ezért hát legelőször is odakormányoztam a kocsimat egy mosdóhoz a folyosó beugrójában, és megkezdtem az elnyílt virágok kiselejtezését. Aztán kiselejteztem a félig elnyíltakat is. Szemétvödör nem volt a közelben, így aztán összenyomkodtam egy csomóba, és a mély mosdókagylóba tömtem a virágokat. A mosdó tapintása hideg volt, mint a sír. Elmosolyodtam. Ilyen lehet, amikor a holttesteket elhelyezik a kórház hullaházában. Ugyanazt tettem kicsiben, amit az orvosok meg az ápolónővérek nagyban. Betaszitottam az első kórterem ajtaját, és kocsimat magam után húzva beléptem. Ápolónők ugráltak fel, én meg zavartan álltam a polcok s az orvosságos szekrények között.  – Mit óhajt? – kérdezte kérdezt e szigorúan az egyik nővér. Nem tudtam megkülönböztetni őket, olyan egyformák voltak mindannyian.  – A virágokat osztom el. A nővér, aki rám szólt, most a vállamra tette a kezét, és kivezetett a helyiségből, másik kezével pedig, gyakorlott mozdulatokkal, kocsimat kormányozta. Belökte a következő helyiség kétszámyú lengőajtaját, s udvarias meghajlással betessékelt. Aztán eltűnt. A távolból vihorászást hallottam, aztán bezárult egy ajtó, csend lett. A kórteremben hat ágy volt, mindegyik ágyban egy nő. A nők valamennyien ültek és kötögettek vagy folyóiratokat lapozgattak, vagy épp a hajukat csavarták, és fecserésztek, akár a papagájok a madárházban.  – Összezagyválta a sárga rózsáimat. Futtomban kigomboltam a zöld egyenruhát, és a mosdókagylóba hajítottam a hervadt virágok mellé. Kettesével rohantam le az elhagyatott hátsó lépcsőn az utcára, anélkül hogy egy lélekkel találkoztam volna.  ———   – Merre van a temető? A fekete bőrzakós olasz megállt, és lefelé mutatott a fehér metodista templom mögött húzódó fasor irányába. Emlékeztem a metodista templomra. Kilencéves koromig metodista voltam, egészen apám haláláig, amikor aztán elköltöztünk, és unitáriusok lettünk.

Anyám, mielőtt áttért metodistának, katolikus volt. Nagyanyám, nagyapám és Libby néném is mind katolikusok. Libby néni ugyan, anyámmal egy időben, otthagyta a katolikus egyházat, de aztán beleszeretett egy katolikus olaszba, és visszatért. Az utóbbi időben én magam is azon töprengtem, ne térjek-e át a katolikus hitre. Tudtam, hogy a katolikusok halálos bűnnek tartják az öngyilkosságot. De ha ez így van, talán értik a módját, hogy ebbéli szándékomtól eltérítsenek. Persze, nem hittem én a halál utáni életben vagy a szeplőtelen fogantatásban, az inkvizícióban vagy a kis majomarcú pápa csalhatatlanságában, se más ilyesmiben, de hát a papnak ezt nem kell az orrára komi, elég, ha a bűnömre koncentrálok, s akkor majd segíthet, hogy megbánhassam. A baj az volt csupán, hogy egyetlen egyház, még a katolikus se tudja teljesen kitölteni az ember életét. Tökéletesen mindegy, mennyit térdepelünk és imádkozunk napjában, a háromszori étkezés továbbra is elkerülhetetlen, csakúgy, mint az, hogy valami állásunk legyen, és a világban éljünk. Törtem a fejem, vajon mennyi ideig kell katolikusnak lenni, hogy apáca lehessen az ember, meg is kérdeztem anyámat, mert úgy gondoltam, ő tudja bizonyára a legjobban, hogyan megy az ilyesmi. Anyám kinevetett. – Azt hiszed, csak úgy hipp-hopp felvesznek olyasvalakit, mint te? Ismerned kell a katekizmust meg a hitvallásokat, és hinned is kell bennük szőröstül-bőröstül. Egy lány, akinek ilyen esze van, mint neked! Ennek ellenére elképzeltem, milyen is lesz, ha elmegyek egy bostoni paphoz  – bostonihoz, mindenképpen, mert nem akartam, hogy városunkbeli pap értesüljön öngyilkossági szándékomról. A papok szörnyű fecsegők. Feketében mennék, holtsápadt arccal, a pap lába elé vetném magam, és azt mondanám: – Ó, atyám, segítsen rajtam! De ez még azelőtt volt, hogy az emberek olyan furcsán kezdtek volna nézni rám, mint a nővérek is a kórházban. Biztosra vettem, hogy a katolikus egyház nem vesz fel rendjeibe őrült apácákat. Libby nagynéném férje annak idején megeresztett egy viccet egy apácával kapcsolatban, akit a zárdából Teresához küldtek kivizsgálásra. Ez az apáca örökké hárfamuzsikát hallott, meg egy hangot, mely szüntelen azt mondta: „Halleluja!” Amikor azonban egy kicsit alaposabban faggatták, az apáca már nem volt biztos benne, Halleluját vagy Hollandiát mondott-e a hang. A nő tudniillik Hollandiában született. És azt hiszem, végül valami elmegyógyintézetben kötött ki.

Állam alatt összehúztam a fekete fátylat, és beléptem a kovácsoltvas kapun. Most egyszerre furcsának éreztem, hogy amióta itt fekszik a temetőben, egyikünk se látogatta meg apámat. Anyám a temetésre se engedett elmenni minket, mert még kisgyerekek voltunk, és apám kórházban halt meg, úgyhogy a temető s egyáltalán apám halála sosem vált igazán valósággá a számomra. Most így utólag mindenképp szükségét éreztem, hogy törleszteni próbáljam a sok-sok évi adósságot, szerettem volna hozzákezdeni a sírja gondozásához. Mindig én voltam apám kedvence, úgyhogy természetesnek látszott, hogy magamra vegyem a gyászt, amit anyám sose viselt igazán. Elgondoltam, ha nem hal meg apám, mi mindent megtanulhattam volna tőle a rovarokról, ez volt ugyanis főtantárgya az egyetemen. És megtanított volna németül, görögül meg latinul, mert nyelvekhez is értett, és talán most evangélikus lennék. Wisconsinban apám lutheránus volt, de New Englandben ez nem volt divat, így lett belőle előbb hitehagyott lutheránus, majd bősz ateista, mesélte anyám. A temető csalódással töltött el. A város szélén volt, mélyen fekvő síkon, akár egy szemétlerakodó hely, és ahogy ide-oda járkáltam zúzalékköves útjain, mocsarak állott sószagát éreztem a távolból. A temető régebbi felével nem is lett volna semmi baj, kopott, sima kőlapok mindenfelé, meg zuzmó mállasztotta sírkövek, de hamar kiderült, hogy apám csakis az újabb részben fekhet, ahol csupa 1940 körüli évszám látható. A temetőnek ebben a modern részében olcsó, kidolgozatlan kövek voltak, itt-ott márvány keretezte a sírokat, mintha hosszúkás, földdel teli fürdőkádak sorakoznának egymás mellett, és körülbelül a megboldogult köldöke magasságában rozsdás fémedények álltak művirágokkal. Finom szálú eső kezdett szemerkélni a szürke égből, és rettentő nyomott hangulatba estem. Sehol nem találtam apámat. Alacsonyan szálló, foszlott-szürke felhők tűntek fel nagy hirtelen a láthatáron, amerre a mocsarak és a barakkszerű parti épületek mögött a tenger csíkja húzódott, és esőcseppek színezték sötétre fekete esőkabátomat, amit aznap reggel vásároltam. Ragadós nyirkosság hatolt a bőrömig. Megkérdeztem pedig az eladónőt: – Vízhatlan ez a kabát? Ő pedig azt felelte: – Semelyik kabát se vízhatlan. Legfeljebb impregnált. És amikor megkérdeztem, mit biztosít ez az impregnálás, azt felelte, vásároljak inkább esernyőt.

Esernyőre azonban nem volt elég pénzem. Az autóbuszutazások Bostonba meg vissza, az amerikaimogyoró és az újságok, a pszichopatológiai könyvek meg a kirándulások tengerparti szülővárosomba – majdnem mind fölemésztették New Yorkban Yorkban megtakarított megtakarít ott pénzem. Elhatároztam, ha nem lesz több pénz a bankszámlámon, akkor fogom megtenni, és aznap reggel adtam ki a pénzem utolját a fekete esőkabátra. Akkor megpillantottam apám sírkövét. Ott volt közvetlenül egy másik sírkő szomszédságában, fej fej mellen, ahogy az ingyenbetegek szoktak szorongani, ha szűk a helyiség. A kő erezett, rózsaszín márványból volt, konzervlazacra emlékeztetett, írás rajta semmi más, csak apám neve, alatta kis kötőjellel elválasztva két évszám. A sírkő végébe leraktam egy ölre való ázott azaleát; ott szedtem a temető bejáratánál egy bokorról. Akkor már teljesen elgyengült a lábam, leültem hát a vizes fűbe. Nem értettem, miért bőgök úgy. Eszembe jutott, hogy eddig még soha nem sirattam meg az apámat. Anyám se. Mosolyogva mondta, milyen kegyes volt apámhoz a halál, hiszen ha életben marad, rokkantként vegetálhatott volna, nyomorékul, és ezt nem bírta volna ki, ez rosszabb lett volna neki a halálnál. Arcomat a sima márványlapra hajtottam, belezokogtam veszteségem kínját a hideg, sós esőbe.  ———  Tudtam már, hogyan csináljam. Abban a pillanatban, hogy az autókerekek végigcsikorogtak a kocsifeljáró kavicsán, és a motor távolodó zaja elült, kiugrottam az ágyból, és gyorsan magamra kapkodtam a fehér blúzt, a zöld mintás szoknyát meg a fekete esőkabátot. Az esőkabát még mindig nyirkos volt előző napról, de ez nem lesz sokáig érdekes. Lementem, az ebédlőasztal fiókjából kék borítékot vettem elő, és a hátára gondosan odakapirgáltam nagybetűkkel: „Hosszú útra megyek .” .” Üzenetemet úgy helyeztem el az asztalon, hogy anyám azonnal észrevegye, mihelyt belép. Elnevettem magam. Épp a legfontosabbról feledkeztem meg. Fölrohantam megint, és odahúztam egy széket anyám szekrényéhez. Aztán fölálltam rá, és benyúltam a legfelső fiókban levő kis zöld kazettáért. A zár olyan gyenge volt, hogy puszta kézzel feltéphettem volna az acéltetőt, de szép tiszta munkát akartam végezni, annak rendje és módja szerint.

Kihúztam anyám komódjának jobb felső fiókját, és előkotortam rejtekhelyéről, az illatos ír vászon zsebkendők alól a kék ékszeres dobozt. Előszedtem a fekete bársonyon fekvő kulcsocskát. Aztán kinyitottam a kazettát, és kivettem az orvosságos fiolát az új pirulákkal. Több volt benne, mint reméltem. Lehetett vagy ötven. Ha kivárom, míg anyám minden este ad egy szemet, ötven estébe telt volna, hogy elegendő mennyiséget gyűjthessek össze. És ötven nap múlva megkezdődik az iskola, a testvérem hazatér Németországból, és késő minden. Visszatettem a kulcsot az ékszeres dobozba az össze-vissza heverő olcsó gyűrűk meg láncok közé, a dobozkát visszarejtettem a zsebkendők alá, a kazetta bekerült a felső szekrénypolcra, és a széket is visszaraktam pontosan ugyanoda, ahonnan elvettem az imént. Aztán lementem a konyhába. Kinyitottam a csapot, és engedtem magamnak egy jó pohár vizet. Majd fogtam a vizet meg a teli orvosságos fiolát, és lementem a pincébe. Sápadt, víz alatti fény szivárgott be a résnyi pinceablakon. Az olajfűtőtest mögött körülbelül vállmagasságban sötét nyílás volt a falban, melyen át a terasz alá lehetett jutni. A teraszt később építették a házhoz, miután már a pincét kiásták, ott volt alatta ez a rejtett, lecementezetlen fenekű üreg. Pár régtől ott korhadó fahasáb zárta el a nyílást. Beljebb löktem valamivel torlaszukat. Aztán az egyik fadarab lapos felületére állítottam a vizespoharat meg az orvosságos fiolát, és felkapaszkodtam magam is. Beletelt egy kis időbe, amíg a nyíláson átveszkődtem, de hosszú kísérletezés után végre sikerült, és ott kuporogtam a sötétség tátott szájában, akár egy kobold. Meztelen lábam alatt barátságos, de hideg tapintású volt a föld. Arra gondoltam, mikor láttak ezek a rétegek utoljára napfényt. Aztán a rejtett nyílás elé taszigáltam a súlyos, porlepte fahasábokat. A sötétség testes volt, mint a bársony. Fogtam poharam-fiolám, és óvatosan, lehajtott fejjel, térden, bekúsztam a leghátsó falig. Pókhálók súrolták arcomat pillepuhán. Magam köré tekertem a fekete kabátot, mint saját édes árnyamat, aztán lecsavartam a fiola tetejét, és bekaptam a tablettákat, egy-egy korty vízzel közbe-közbe. Először semmi nem történt, de ahogy lassan a fiola fenekére értem, szemem előtt piros meg kék fények kezdtek villódzni. Ujjaim közül kicsúszott az üveg, és végigdőltem a földön.

A csend visszahúzódott, felfedve a kagylókat, kavicsokat, életem parti üledékét, szegényes roncsait. Aztán a látomás újból felgyülemlett, leomlott rám, és egy elsöprő hullámmal álomba sodort.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET Teljes sötétség vett körül. Éreztem a sötétet, de ezenkívül egyebet se, ezt tapogattam ki moccanó fejemmel, akár egy féreg. Valaki Valaki nyöszörgött. Aztán nagy, nagy, kemény tömeg töme g vágódott az arcomba, mint valami kőfal, és a nyöszörgés abbamaradt. A csend visszaáramlott, kisimult megint, akár a csendes, fekete víz színe a belecsobbant kő után. Hűvös szél zúgott körülöttem. Hatalmas sebességgel sodort egy alagúton át, be a földbe. Akkor a szél elállt. Zörgés hallatszott, távolban vitázó, perlekedő hangok káosza. Aztán elhallgattak a hangok. Véső csapott le a szememre, és egy hasítéknyi fény nyílt meg, mint valami száj vagy seb, míg újra össze nem zárta a sötétség. Megpróbáltam elgurulni a fény irányából, de tagjaimat kezek szorították le, mint a múmiapólya, és moccanni se tudtam. Kezdtem azt hinni, hogy vakító fényekkel megvilágított föld alatti kamrában vagyok, és a kamra tele van emberekkel, akik valamilyen okból letepertek. Akkor a véső lecsapott megint, fejembe szökkent a fény, és a vastag, meleg, prémes sötéten át egy hang kiáltott:  – Anya!  ———  Levegő lengett, arcomon játszadozva. Egy szoba terét éreztem magam körül, nagy-nagy szoba, nyitott ablakokkal. Fejem alá párna domborodott, testem könnyű takarók közt úszott, súlytalanul. Aztán valami meleget éreztem, mintha kéz érintené arcomat. Biztosan a napon fekszem. Ha kinyitnám a szemem, színeket és formákat látnék, fölém hajolnak, mint az ápolónővérek. Kinyitottam a szemem. Teljes sötétség vett körül. Valaki lélegzett lél egzett mellettem. mell ettem.  – Nem látok – mondtam. A sötétben derűs hang szólt felém. – Nagyon sok vak ember él a világon. Egy szép nap férjhez megy majd egy kedves vak emberhez.  ———  A vésős visszajött.  – Miért töri magát? magát ? – kérdeztem. – Semmi értelme.

 – Nem szabad így beszélnie. – Ujjai végigtapogatták a nagy, nagy, fájó duzzanatot a bal szemem felett. Aztán leoldott valamit, és hirtelen érdes szélű fényhasadék támadt, akár egy lyuk a falon. Férfifej hajolt át a peremén.  – Lát engem?  – Igen.  – Lát még valamit? Akkor emlékezni kezdtem. – Semmit se látok. – A nyílás szűkült, elsötétült.  – Vak Vak vagyok.  – Ostoba beszéd! Ki mondta ezt magának?  – A nővér. A férfi horkantott. Visszahelyezte szememre a kötést.  – Nagy szerencséje van. A szemének szem ének nem esett baja.  ———   – Látogatója jött. A nővér sugárzott. Aztán eltűnt. Anyám tűnt fel mosolyogva az ágy lába felől. Ruháján ibolyaszínű kocsikerékminták voltak, szörnyen nézett ki. Magas, széles vállú fiatalember kísérte. Először nem ismertem meg, mert a szemem csak résnyire nyílt ki, de aztán rájöttem, hogy a testvérem.  – Azt mondták, látni akartál. Anyám leült az ágy szélére, egyik kezét a lábamra tette. Szeretetteljes szemrehányással nézett rám, én pedig azt szerettem volna, ha elmegy.  – Nem hiszem, hogy mondtam mondt am volna valamit.  – Azt mondják, hívtál. – Láttam, mindjárt sírva fakad. Arca összezsugorodott és reszketett, mint valami sápadt kocsonya.  – Hogy vagy? – kérdezte az öcsém. öcsém . Anyámra néztem.  – Ugyanúgy – mondtam.  ———   – Vendége Vendége van.  – Nem várok vendéget. Az ápolónő kisietett, suttogva beszélt valakivel a folyosón. Aztán visszajött.  – Az illető nagyon szeretné szeret né látni magát. Lenéztem a sárga lábakra, ahogy kilógtak a rám adott idegenszerű fehér selyempizsamából. Ha mozdultam, ernyedten harmonikázott a bőröm, mintha nem lenne benne semmi izom, és vastag szárú, rövid fekete szőr borította.  – Ki az?

 – Egy ismerőse.  – Hogy hívják?  – George Bakewell.  – Nem ismerek semmi George Bakewellt.  – Azt mondja, ismeri magát. A nővér ekkor kiment, és bejött egy fiú, akit mintha tényleg ismertem volna, és azt mondta: – Nincs kifogása ellene, ha leülök az ágya szélére? Fehér köpenyben volt, zsebéből sztetoszkópot láttam kikandikálni. Azt gondoltam: valami orvosnak öltözött ismerős. Be akartam takarni a lábam, ha valaki bejön; de most már késő volt, hagytam, hadd lógjon ki, gusztustalanul, csúnyán, ha már ilyen. „Ez vagyon én – gondoltam. – Ilyen vagyok.”  – Emlékszik rám, ugye, Esther? Egészséges szemem nyílásán keresztül a fiú arcára bandzsítottam. A másik szemem még nem nyílt ki, de a szemorvos azt mondta, néhány nap, és rendbe ön. A fiú rám csodálkozott, mintha valami különleges, új szerzemény lennék az állatkertben, amitől az embernek muszáj röhögni.  – Emlékszik rám, ugye, Esther? – Lassan, tagoltan tagolta n beszélt, mint a hülye hül ye gyerekkel. – George Bakewell vagyok. A gyülekezetből. Randevúzott is egyszer a szobatársammal Amherstben. Akkor végre tudtam nagyjából, hova tegyem az arcát. Ott lebegett eléggé bizonytalanul az emlékezetem horizontján – az a fajta arc, amihez sose jutott volna eszembe megkeresni a hozzá való nevet.  – Mit keres itt?  – Segédorvos vagyok ebben a kórházban. kórházban . „Hogy lett ebből a George Bakewellből ilyen hirtelen orvos?” – tűnődtem. És igazában nem is ismert. Csak arra volt kíváncsi, hogy néz ki egy lány, aki olyan őrült, hogy meg akarta magát ölni. Falnak fordítottam az arcom.  – Menjen innen – mondtam. mondtam . – Hordja el magát, és ne is lássam többet. többe t.  ———   – Kérnék egy tükröt. Az ápolónő szorgalmasan dudorászott, ahogy sorra nyitogatta a fiókokat, és az új fehérneműt, blúzokat, szoknyákat és pizsamákat, amiket anyám vásárolt, a fekete lakkbőröndbe tömködte.  – Miért nem adnak egy tükröt?

Szürke-fehér, matrózcsíkozású zsákruhát húztak rám, fényes-piros övvel, és karosszékbe raktak, párnák közé.  – Miért nem adnak?  – Mert jobb, ha nem. – A nővér kis csattanással csattanáss al lezárta a bőrönd fedelét. fedel ét.  – Miért?  – Mert most épp nem valami csinos.  – Naa! Csak egy pillantásra! A nővér sóhajtott, és kihúzta a legfelső komódfiókot. Nagy, fakeretes tükröt vett elő, a keret fája ugyanolyan, mint a komódé. Kezembe nyomta. Először nem is tudtam, mi a baj. Nem tükör volt ez a kezemben, hanem egy kép. Nem lehetett megmondani, hogy a képen ábrázolt személy férfi-e vagy nő, mert a haja le volt borotválva és leginkább egy kopasztott csirkére emlékeztetett. A képen az arc egyik fele lilás volt, irdatlanul puffadt és a széle felé zöldbe, majd fakósárgába ment át. A száj világosbarna, sarkaiban egy-egy rózsaszínes seb. A legbámulatraméltóbb pedig a ragyogó színek természetfeletti elegye volt ezen az arcon. Elmosolyodtam. A tükörbeli száj torz vigyorra görbült. A robajt követő pillanatban berohant egy másik ápolónő. Előbb a széttört tükörre nézett, majd rám, ahogy ott állok a vak-fehér üvegtörmeléken, aztán kituszkolta a fiatal kis nővért a szobából.  – Hát nem megmondtam – hallottam a hangját.  – De hát én csak…  – Hát nem megmondtam! Jóakaratú érdeklődéssel hallgattam. Akárkivel megtörténhet, hogy elejt egy tükröt. Nem értettem, miért kell ettől úgy indulatba jönni. A második nővér, az idősebbik, visszajött a szobába. Keresztbe font karokkal állt meg velem szemben, és vészjóslóan végigmért.  – Hét év balszerencse.  – Micsoda.  – Azt mondtam – emelte emelt e fel a nővér a hangját, mintha süketnek beszélne –, hét év balszerencse. balszerencse. A fiatalabbik nővér szemétlapáttal, kéziseprűvel jött vissza, és összesöpörte a csillogó törmeléket.  – Babonaság – mondtam.

 – Aha! – Az idősebbik nővér most m ost a padlón négykézláb ügyködő fiatalhoz fordult, mintha én ott se lennék. – Erről meg majd gondoskodnak egy jó kis helyen, tudja, hol!  ———  A mentőkocsi hátsó ablakán át láttam, hogy egyik ismerős utcát a másik után nyeli el tölcsérjében a nyárias zöld messzeség. Egyik oldalamon anyám ült, a másikon az öcsém. Úgy tettem, mintha nem tudnám, miért visznek el a környékről egy városi kórházba; vártam, mit mondanak majd ők.  – Különosztály ra kerülsz – mondta anyám. – A mi kórházunkban nincs ilyen speciális osztály.  – Pedig jól éreztem ott ot t magam. Anyám szája megkeményedett. – Akkor jobban kellett volna viselkedned.  – Mi?  – Ha nem töröd össze azt a tükröt, talán ott maradhatsz. Persze, tudtam én azt nagyon jól, hogy a tükörnek semmi köze az egészhez.  ———  Nyakig felhúzott takaróval ültem az ágyban.  – Miért nem kelhetek fel? Nem vagyok beteg.  – Majd a vizit után – mondta az ápolónő. – Ha vége a vizitnek, felkelhet. felkelhet . –  Elhúzta az ágy függönyét, és a szomszédos ágyban kövérkés, fiatal olasz nőt pillantottam meg. Az olasz nőnek dús, fekete haja volt, a kis fürtök a homlokánál kezdődtek, majd magas frizurává tornyosultak, és úgy hulltak a hátára. Valahányszor megmoccant, vele mozdult az egész hatalmas hajóépítmény is, mintha fekete keménypapírból lenne. A nő rám nézett és felvihogott. – Maga miért került ide? – De válaszra se várt. – Én a francia-kanadai anyósom miatt. – Újból vihogott egyet. – A férjem tudja, hogy ki nem állhatom az anyját, mégis meghívta, jöjjön el hozzánk látogatóba, és amikor megjött, a nyelvem kidagadt a számból, nem tudtam mit csinálni. Elsősegélyre vittek, aztán kerültem ide – halkította le a hangját –, a dilisek közé. – Majd azt kérdezte: – Magának mi baja? Feléje fordítottam arcomat, a zöldeslilára dagadt szemem. – Öngyilkos akartam lenni. A nő rám meredt. Aztán heves mozdulattal felkapott egy képes filmújságot az éjjeliszekrényről, és úgy tett, mintha olvasna.

Nyílt az ágyammal szemközti lengőajtó, és egy egész csapatra való fehér köpenyes fiatal férfi meg nő jött be egy idősebb, ősz hajú férfi nyomában. Mindannyiuk arcáról széles, mesterkélt mosoly sugárzott. Összegyülekeztek ágyam lába körül.  – És ma reggel hogy érzi magát, Miss Greenwood? Megpróbáltam megállapítani, melyikük szólt hozzám. Gyűlölöm, ha egy egész csapatra való ember előtt kell mondanom valamit. Ilyenkor mindig kiválasztok egyet, hogy ahhoz beszéljek, és amíg beszélek, az az érzésem, a többiek mind engem bámulnak, és így akarnak tisztességtelen előnyhöz jutni. Aminthogy utálom azokat is, akik derűt sugárzó arccal kérdezik meg az embert, hogy érzi magát, holott nagyon jól tudják, hogy pocsékul, és még elvárnák, hogy azt feleljék nekik: „Remekül.”  – Pocsékul.  – Pocsékul. Hmm – mondta mondt a valaki, s egy fiatalember fiatal ember mosolyogva szegte le le a fejét. Egyikük jegyzetelt valamit egy kemény alátétlapon. Akkor valamelyik komoly, ünnepélyes arcot vágott és megkérdezte: – És miért érzi magát pocsékul? Eszembe jutott, hogy a sugárzó arcú kis csoportból egyik-másik fiú vagy lány könnyen Buddy Willard ismerőse lehet. Biztosan tudják, hogy ismerem Buddyt, és kíváncsiak rám, semmi kétség, és meg is pletykálnak majd. Szerettem volna olyan helyen lenni, ahová be nem jöhet soha senki ismerős.  – Nem tudok aludni… Közbevágtak. – De a nővér azt mondta, múlt éjszaka is aludt. Végignéztem az üde, idegen arcok holdkaréján.  – Nem tudok olvasni. – Felemeltem a hangom. – Nem tudok enni. –  Eszembe jutott, milyen mohón eszem, amióta csak magamhoz tértem. A kis csoport tagjai elfordultak tőlem, és halkra fogott hangon mormolászni kezdtek. Végül az ősz hajú férfi lépett előre.  – Köszönöm, Miss Greenwood. Egy orvos fog átjönni mindjárt mindj árt magához. A csoport ezek után arrébb vonult az olasz nő ágyához.  – És hogy érzi magát ma, m a, Mrs. … – mondta valaki, hosszú név következett következet t telis-tele „l”- lel, mintha ez lett volna: Mrs. Tomolillo. Mrs. Tomolillo kuncogott. – Ó, hát én nagyon jól érzem magam, doktor úr. Nagyon jól érzem magam. – Akkor aztán elhalkult a hang, és suttogni kezdett valamit, amit nem értettem. A csoport egyik-másik tagja felém tekingetett. Majd azt mondta valaki: – Ahogy óhajtja, Mrs. Tomolillo –, és valaki odalépett, s közénk húzta az ágy függönyét, akár egy fehér falat.

 ———  Fapad egyik végében ültem a kórház négy vörös téglás fala közé beszorított, füves kis térségen. Anyám ibolyaszínű kocsikerekes ruhájában a pad másik végében ült. Fejét a kezébe támasztotta, mutatóujját az arcának, hüvelykjét az álla alá. Mrs. Tomolillo pár sötét hajú, nevető olasszal a szomszéd pádon ült. Valahányszor anyám tett t ett egy mozdulatot, mozdulat ot, Mrs. Tomolillo utánacsinálta. Most Mrs. Tomolillo úgy ült éppen, hogy mutatóujja az arcán, hüvelykujja az álla alatt volt, feje pedig töprengőn oldalra billent.  – Ne mozdulj – mondtam halkra fogott hangon anyámnak. – Az a nő ott téged utánoz. Anyám megfordult és odanézett. Mrs. Tomolillo azonban villámgyorsan az ölébe ejtette kövérkés fehér kezeit, és buzgó beszélgetésbe merült barátaival.  – Már hogy utánozna – mondta mondt a anyám. – Ide se figyel fi gyel ránk. De ahogy anyám visszafordult felém, Mrs. Tomolillo újra úgy illesztette össze ujjait, ahogy ő, és gúnyos-sötét pillantást vetett rám. A gyep fehérlett az orvosoktól. Még ott ültünk anyámmal a magas téglafalak közé behulló keskeny fénykévében, állandóan jöttek hozzám az orvosok, bemutatkozva sorra. – Dr. Ezésez, dr. Ezésez. Némelyikük olyan fiatalnak látszott, hogy semmi szín alatt nem lehetett kész orvos, egyiküknek ráadásul egészen képtelen neve volt, úgy hangzott, mintha dr. Szifiliszt mondott volna, ezért aztán kezdtem gyanakodni, hogy ezek mind hamis nevek, és csakugyan odajött egy fekete hajú fickó, aki nagyon hasonlított dr. Gordonra, csak éppen sötét volt a bőre, míg dr. Gordoné fehér, és azt mondta: – Dr. Pankreász vagyok – és kezet rázott velem. Az orvosok bemutatkozás után mind hallótávolságon belül maradtak, de sajnos nem tudtam megmondani anyámnak, mert akkor ezt is meghallották volna, hogy minden szavunkat jegyzik, ezért aztán odahajoltam hozzá, és a fülébe súgtam. Anyám erővel elhúzódott tőlem.  – Ó, Esther, miért nem akarsz már segíteni s egíteni végre. Azt mondják, nincs benned nyoma sem a segítőkészségnek. Azt mondják, nem állsz szóba az orvosokkal, és a munkaterápián se csinálsz semmit…  – Ki akarok szabadulni innen – mondtam anyámnak nyomatékosan. nyomaték osan. – Akkor rendbe jövök majd. Te hoztál be ide – mondtam. – Most tessék, vigyél ki.

Arra gondoltam, ha sikerülne meggyőzni anyámat, hogy ebből a kórházból ki kell szabadítania, akkor már a továbbiakban rájátszhatnék a részvétére, mint az agyalágyulásos fiú a darabban, rávezethetném, mi lenne a legjobb megoldás. Meglepetésemre anyám így szólt: – Hát jó, megpróbálom, hátha ki tudnálak vinni innen… legalább valami jobb helyre. De ha kiviszlek – térdemre tette a kezét –, megígéred, hogy jó leszel? Körülnéztem, és egyenesen dr. Szifilisz képébe bámultam, aki mögöttem állt, és egy parányi, szinte láthatatlan blokkba jegyzetelt. – Megígérem –  mondtam hangosan, tagoltan.  ———  A néger betolta a betegek ebédlőjébe az ételhordó gurigurit. A kórház pszichiátriai osztálya nagyon kicsi volt – két L alakban összefutó folyosó, semmi több, onnan nyíltak a szobák, meg a munkaterápia mögött egy ágyakkal berendezett alkóv, ahol én is feküdtem, aztán meg még egy asztallal-székkel berendezett kis térség az L betű sarkában, egy ablak alatt: ez volt a nappalink és ebédlőnk. Egyébként mindig egy töpörödött fehér ember hozta az ebédünket, de ma a néger jött. Vele volt egy nő is, kék tűsarkú cipőben, az irányította, mit hogyan csináljon. A néger egész idő alatt vigyorgott, és idétlenül vihogott. Aztán asztalunkhoz hozott egy tálcát, rajta három bádogfedeles levesesedénnyel, és csattanva vágta le elénk az edényeket. A nő kiment, behúzta maga után az ajtót. A néger, amíg csapkodta elénk a bádogedényeket meg az összevissza görbült evőeszközöket, vastag porcelántányérokat, egész idő alatt bámult minket, gülüszemeit forgatva. Láttam rajta, hogy most került először őrültek közé. Az asztalnál senki meg se moccant, hogy levegye a bádogedénye fedelét, a nővér pedig visszahúzódott, és várt, rászánja-e magát végre valamelyikünk, mielőtt ő megtenné helyettünk. Általában Mrs. Tomolillo emelte le a bádogfedeleket, s szedett mindnyájunknak anyásán, de őt hazaengedték már, és úgy látszott, senki se akarja átvenni a szerepét. Éhes voltam, felemeltem hát az első edény fedelét.  – Nagyon kedves magától, Esther Esth er – mondta a nővér barátságosan. barát ságosan. – Akkor talán szedhetne is a babból, és aztán továbbadhatná a többieknek? Szedtem a tányéromra egy adag zöldbabot, aztán megfordultam, hogy átadjam az edényt a jobbomon ülő nagydarab, vörös hajú nőnek. Első alkalommal jelenhetett meg az étkezésnél a vörös hajú nő. Egyszer láttam már az

L alakú folyosó leghátsó végében, nyitott ajtó előtt állt, az ajtó négyszögletes kis lesőablakán rács volt. Mindenféle disznóságokat kiabált az arra haladó orvosoknak, nevetett, és a combját csapkodta, és a fehér kabátos ápoló, aki az osztálynak ezen a felén ügyelt a betegekre, ott állt a folyosói fűtőtestnek támaszkodva, és majd megszakadt a nevetéstől. A vörös hajú nő fogta a bádogedényt, s a tartalmát tányérjára döntötte. A zöldbab nagy kupacba halmozódott előtte, aztán kifolyt, az ölébe potyogott, le a földre, akár egy csomó merev-zöld szalmaszál.  – De Mrs. Mole! – mondta m ondta szomorú hangon az ápolónő. – Azt hiszem, jobb lesz, ha ma a szobájában ebédel. És a bab nagyját visszarakta a bádogedénybe, odanyújtotta a Mrs. Mole mellett ülőnek, és elvezette Mrs. Mole-t. Ahogy szobája felé haladtak a folyosón, Mrs. Mole folyton hátra-hátrafordult, gonosz fintorokat vágott felénk, és csúf, röfögő hangokat hallatott. Visszajött a néger, hozzálátott, hogy egymásba rakja az üres tányérokat: azokét, akik eddig még nem is vettek a babból.  – Még nem végeztünk – mondtam mo ndtam neki. – Csak várjon.  – Hó, hó! – A néger csúfondárosan csúfondár osan tágra meresztette a szemét. Körülnézett. Az ápolónő, aki Mrs. Mole-t vitte biztos helyre, még nem tért vissza. A néger pimaszul meghajolt felém. – Miss Plömm-Plömm – mondta félhangon. Levettem a második bádogedény tetejét, s egy halom makarónit pillantottam meg: jéghideg volt, szívós masszává állt össze. A harmadik s egyben utolsó edény színültig tele volt sült babbal. Mármost nagyon jól tudtam, hogy nem szokás kétféle babot feltálalni. Legfeljebb babot és karottát, vagy babot meg borsót, de soha kétféle babot. A néger biztosan ki akarta próbálni, hol a türelmünk határa. Visszajött a nővér, és a néger egy kicsit távolabb húzódott. Ettem, amennyit csak tudtam, a rakott babból. Aztán felálltam az asztaltól, átmentem a másik oldalra, ahol a nővér deréktól lefelé nem láthatott, és odaálltam a néger mögé, aki épp a piszkos tányérokról kaparta le a maradékot. Meglendítettem a lábam, és jól belerúgtam a lábszárába. A néger üvöltve ugrott félre, és szemét forgatva meredt rám. – Ó, mizz, ó, mizz – nyögött fel, s dörzsölgetni kezdte a lábát. – Ezt nem kellett vóna csinálni, télleg nem kellett vóna.  – Ez a magáé  –  – mondtam, jól a szemébe nézve.  ——— 

 – Nem is akar ma felkelni? fel kelni?  – Nem. – Még mélyebbre fészkeltem magam ágyamban, és fejemre húztam a takarót. Aztán felemeltem az egyik sarkát, és kilestem alóla. A nővér a hőmérőt rázta le, amit az előbb vett ki a számból.  – Na látja, hogy nincs lázam. – Mint mindig, most is megnéztem a hőmérőt, mielőtt elvette volna tőlem. – Láthatja, hogy nincs, minek méricskéli akkor még mindig? Olyasmit akartam mondani neki, hogy jó lenne, ha csak a testemmel nem lenne rendben valami, sőt sokkal jobban örülnék, ha ott lenne a baj, nem pedig a fejemben, de ezt a gondolatot olyan bonyolultnak és fárasztónak éreztem hirtelen, hogy inkább nem szóltam. Csak még mélyebbre fészkeltem magam az ágyban. Aztán a takarón át könnyű, bosszantó nyomást éreztem a lábamon. Kikukucskáltam. A nővér az ágyamra rakta le a hőmérős tálcát, s most háttal állt nekem, és egy beteg pulzusát mérte, azét, aki Mrs. Tomolillo helyén feküdt mellettem. Ereimben izgató és kellemes rosszaság bizsergett végig, akárha egy meglazult fog fáj. Ásítottam, és úgy tettem, mintha megfordulnék az ágyban, és a lábamat a tálca alá toltam.  – Ó! – A nővér hangja segélykiáltásnak segélyki áltásnak is beillett, s már jött is futva fut va egy másik ápolónő. – Látja, mit művelt! Kidugtam a fejem a takarók alól, és az ágy lába felé pislogtam. A földre hullt zománcos tálca körül csillag alakban villogtak a hőmérőszilánkok, és higanygolyócskák remegtek, mint mennyei harmat.  – Nagyon sajnálom – mondtam. mondtam . – Véletlen volt. A másik ápolónő ellenségesen nézett rám. – De igenis, szántszándékkal csinálta. Nagyon jól láttam. Aztán elsietett, és szinte abban a minutában megjelent két ápoló, és ágyastul-mindenestül áttolt Mrs. Mole egykori szobájába, de előbb még sikerült egy higanygolyócskát felcsippentenem a földről. Mihelyt az ajtó becsukódott mögöttem, megpillantottam a néger arcát, karamellaszínű holdpofa kelt az ablakrács mögött, de én úgy tettem, mintha észre se venném. Résre nyitottam két kezem, mint egy kisgyerek, akinek titka van, és rámosolyogtam a tenyeremben megbúvó higanygolyócskára. Ha leejteném, önmaga milliónyi kis hasonmására hullna szét, de ha megint összeterelném, hibátlan egészet alkotna újra.

Csak mosolyogtam, mosolyogtam a kis ezüstgolyóra. El nem tudtam képzelni, mit csinálhattak Mrs. Mole-lal.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Philomena Guinea fekete Cadillacje ünnepélyesen fúrta keresztül magát az ötórai sűrű csúcsforgalmon. Hamarosan áthalad a Charles folyó rövidke kis hídján, én pedig gondolkodás nélkül feltépem majd az ajtaját, és a forgalom sűrű áradatában a hídkorláthoz törtetek. Egy ugrás, és már össze is csap fejem fölött a víz. Szórakozottan gyúrogattam tablettaforma golyócskává az ujjaim közt egy papír zsebkendőt, és a pillanatomra vártam. A Cadillac hátsó ülésén gubbasztottam anyám meg az öcsém között, mindketten előredőltek egy kicsit, ferde keresztrűdként fedezve egy-egy ajtót. Magam előtt a sofőr vastag, sonkavörös nyakát láttam, kék sapka és kék egyenkabátvállak közé préselve, mellette pedig, akár valami törékeny, egzotikus madarat, Philomena Guinea, a híres írónő ezüstös haját és smaragdtollakkal díszített kalapját. Nem egészen értettem, hogy került ide egyszerre Mrs. Guinea, csak annyit tudtam, hogy érdeklődött az esetem iránt, s hogy pályafutása csúcspontján ő is megjárta egyszer a bolondokházát. Anyám elmondta, hogy Mrs. Guinea táviratozott neki a Bahama-szigetekről, ahol is egy bostoni lapban olvasott rólam. Mrs. Guinea táviratában ez állt: „Férfi van a dolog mögött?” Ha férfi van a dologban, akkor Mrs. Guinea persze semmit sem tehet. De anyám azt táviratozta neki vissza: „Nem, Esther írói pályájáról van szó. Úgy érzi, nem tud írni többé.” Így hát Mrs. Guinea azonnal visszarepült Bostonba, kiszabadított a zsúfolt városi kórházból, és most egy magánszanatóriumba vitt éppen, melyet, akár valami elegáns klubot, nagy kiterjedésű park meg golfpályák vettek körül, s ahol Mrs. Guinea fizetni fogja a költségeimet, mintha ösztöndíj lenne ez is, mindaddig, míg az ottani orvosok – személyes jó ismerősei – egészségesnek nem nyilvánítanak. Anyám azt mondta, hálásnak kell lennem. Azt is mondta, hogy ő már majdnem minden pénzét elköltötte rám, és igazán fogalma se lenne, hova kerülnék, ha Mrs. Guinea nincs. Én viszont nagyon jól tudtam, hova kerülnék. A nagy vidéki állami kórházba kerülnék, pontosan oda a magánszanatórium tőszomszédságába. Tudtam, hálát kellene éreznem Mrs. Guinea iránt, csak éppen képtelen voltam bármit is érezni. Ha Mrs. Guinea történetesen egy európai vagy világ

körüli utazásra szóló jeggyel ajándékozna meg, az sem változtatott volna a dolgon, mert bárhol üljek is – hajó fedélzetén, párizsi vagy bangkoki kávéház teraszán –, mindig ugyanaz az üvegbura borul rám, mindig a saját áporodott levegőmet szívom. Kék ég tárta szélesre a folyó fölött kupoláját, a folyón vitorlák villogtak. Nekifohászkodtam, de anyám meg a fivérem keze már ott volt az ajtó kilincsén. A kerekek pillanatok alatt átsurrogtak a híd rácsai között. Víz, vitorlák, kék ég, lebegő sirályok: a látvány feltündökölt, mint egy képzeletbeli képes levelezőlapon, s máris messze jártunk. Visszasüppedtem a szürke plüssülés mélyére, lehunytam a szemem. Az üvegbura levegője présbe fogott, moccanni se tudtam.  ———  Újra volt saját szobám. Azt a szobát juttatta az eszembe, amit dr. Gordon kórházában ismertem meg  – ágy, ágy, komód, szekrény, asztal, szék. Ablak: szúnyoghálóval, de rács nélkül. Szobám a földszinten volt, és az ablak, a fenyőtűvel borított föld színétől bizony alig magasabbról, fákkal benőtt, vörös téglafalú udvarra nézett. Ha kiugróm, még a térdemet se nagyon horzsolom le. A nagy fal mindenütt tükörsima volt. Mióta átjöttünk a hídon, egyfolytában dühöngtem. Elszalasztottam egy igazi ó alkalmat. Érintetlen italként maradt el mögöttem a folyó vize. De az a gyanúm, ha anyám meg a testvérem nincs ott, akkor se moccanok, hogy beugorjak. Miután a kórház főépületében felvették adataimat, karcsú, fiatal nő jött oda hozzám és bemutatkozott. – Nolan doktornő vagyok. Én leszek Esther orvosa. Meglepődtem. Egy nő? Nem gondoltam, hogy vannak női pszichiáterek is. Ez a nő mintha valamiféle keveréke lett volna Myrna Loynak meg anyámnak. Fehér blúzt viselt és bő szoknyát, derekán széles bőrövvel, divatos lepke formájú szemüvege volt. De miután az ápolónő a gyepen át elvezetett a Caplan sivár, vörös téglás épületébe, ahol majd lakni fogok, látogatásomra mégse Nolan doktornő jött, hanem egy csomó idegen férfi. Ott feküdtem az ágyon a vastag, fehér takaró alatt, és a férfiak sorra bejöttek a szobámba és bemutatkoztak. Nem értettem, miért vannak annyian, miért mutatkoznak be, és az volt a benyomásom, csak próbára tesznek, rájövök-e, hogy túl sokan vannak, és attól fogva vigyáztam. Végül egy jó megjelenésű, ősz hajú orvos érkezett, azt mondta, ő a kórház igazgatója. Aztán elkezdett a Zarándok Atyákról meg az indiánokról mesélni,

meg hogy kié lett utánuk ez a föld, milyen folyók találhatók a közelben, ki építette az első kórházat, hogyan égett le az épület, ki építette fel a következő kórházat, míg végül azt kellett hinnem: arra vár csak, hogy közbevágjak és értésére adjam, nagyon jól tudom, hogy ez a mese a folyókról meg a zarándokokról színtiszta halandzsa. De aztán arra gondoltam, egy s más mégis igaz lehet belőle, ezért hát megpróbáltam különválasztani, mi igaz s mi nem; csak éppen mire hozzákezdhettem volna, az igazgató búcsút vett s eltávozott. Vártam, míg a többi orvos hangját se hallottam már. Akkor ledobtam magamról a fehér takarót, cipőt húztam, és kimentem a folyosóra. Senki se tartóztatott fel, befordultam hát az első sarkon, és egy másik, a mienknél hoszszabb folyosón mentem tovább, elhaladva valami ebédlőhelyiség nyitott ajtaja mellett. Zöld egyenruhás lány terített odabenn vacsorához. Fehér abroszok borították az asztalokat, rajtuk poharak, papírszalvéták. Azt a tényt, hogy itt igazi üvegpoharak vannak, tudatom hátsó zugába rejtettem gondosan, akár a mókus egy szem diót. A városi kórházban papírpoharakból ittunk, késünk se volt a húshoz. Ezért a húst mindig olyan puhára főzték, hogy villával is szét tudjuk szedni. Végül egy nagy társalgóba érkeztem, ütött-kopott volt a bútorzata, agyonjárt a szőnyeg. Kerek, tésztaképű, rövidre nyírt fekete hajú lány ült egy karosszékben, folyóiratot olvasgatva. Valamikori cserkészparancsnokra emlékeztetett. Lenéztem a lábára, és csakugyan, lapos, barna bőrcipő volt rajta, cakkos szélű, előrelifegő nagy nyelvvel, az a fajta, aminek amolyan „sportos” hatást kell tennie, és még a cipőzsinórja végén is makk alakú mütyürök fityegtek. A lány mosolyogva emelte rám a szemét. – Valerie vagyok. Maga M aga kicsoda? Úgy tettem, mint aki nem hallja, és kimentem a társalgóból, továbbhaladtam a következő folyosószámy végéig. Derékmagasságig érő ajtó mellett mentem el, mögötte ápolónőket láttam.  – Hol vannak a többiek?  – Odakint. – A nővér kis ragasztószalag-darabkára írt valamit, mindegyikre ugyanazt. Behajoltam az ajtón, megnézni, mi az, hát ez volt: E. Greenwood, E. Greenwood, E. Greenwood, E. Greeenwood.  – Hol odakint?  – Jaj, hát a munkaterápián munkate rápián vagy a golfpályán, vagy tollaslabdáznak.

A nővér melletti széken egy halom ruhát vettem észre. Ugyanazok, amiket az első kórházban lakkbőröndbe gyömöszölt az ápolónő, amikor összetörtem a tükröt. A nővér sorra felragasztgatta a szalagdarabkákat a ruhákra. Visszamentem a társalgóba. Nem értettem, hogy juthat eszükbe ezeknek az embereknek itt golfozni, tollaslabdázni. Ha ilyesmire képesek, nem is lehetnek igazán betegek. Leültem nem messze Valerie-től, és őt kezdtem figyelni. Igen, gondoltam nyugodtan, odaillene akár egy cserkésztáborba is. Nagy érdeklődéssel olvasta az elrongyolódott Vogue-ot. „Mi az ördögöt keres ez itt – csodálkoztam magamban. – Hiszen semmi baja.”  ———   – Zavarja, ha cigarettázom? cigarettázom ? – Nolan doktornő hátradőlt ágyam mellett a karosszékben. Mondtam: – Dehogyis, szeretem a füst illatát. – Gondoltam, ha Nolan doktornő rágyújt, biztosan tovább marad. Most jött először, hogy beszélgessen velem. Ha elmegy, visszazuhanok a régi ürességbe megint.  – Meséljen valamit dr. dr. Gordonról – mondta Nolan doktornő váratlanul. –  Kedvelte? Óvatosan Nolan doktornőre pislantottam. Gondoltam, az orvosok mind egy húron pendülnek, és biztos ebben a kórházban is itt lapul valahol egy olyanféle gép, amilyennel dr. Gordon akart kiugratni a bőrömből.  – Nem – mondtam. – Ki nem állhattam.  – Érdekes. És miért?  – Nem szerettem, amit ami t csinált velem.  – Amit csinált magával? magával ? Meséltem hát Nolan doktornőnek a gépről meg a kék szikrákról, a villámütésről. Amíg beszéltem, a doktornő nagyon elcsendesedett.  – Valami Valami hiba volt ott – mondta aztán. – Ennek nem szabadna ilyennek lennie. Rábámultam.  – Ha jól csinálják – mondta m ondta Nolan doktornő –, olyan az egész, mint mikor elalszik az ember em ber..  – Ha még egyszer ezt csinálják csi nálják velem, öngyilkos leszek. l eszek. Nolan doktornő nagyon komolyan azt mondta: – Itt nem kap sokk-kezelést. Vagy ha mégis – tette hozzá –, hát előre szólok majd, és megígérhetem, egészen

más lesz, mint amit ott műveltek magával. Ugyan már – zárta le a vitát –, vannak, akik kimondottan szeretik. Miután Nolan doktornő elment, egy doboz gyufát találtam az ablakdeszkán. Nem rendes nagyságú dobozt, hanem egészen kis skatulyácskát. Kinyitottam, és rózsaszín fejű, apró fehér gyufaszálakat láttam. Megpróbáltam meggyújtani egyet, de széttört a kezemben. Nem értettem, miért hagy itt nekem Nolan doktornő egy ilyen kis vacakot. Talán arra kíváncsi, visszaadom-e. A játék gyufát gondosan elrejtettem új pamut fürdőköpenyem szegélyébe. Ha Nolan doktornő a gyufa után érdeklődik, azt mondom majd, cukornak hittem és megettem.  ———  A szomszéd szobába új beteget hoztak. Ez a nő az egyetlen a kórházban, gondoltam, aki még nálam is újabb, ezért hát nem tudhatja, mint a többiek, hogy milyen pocsékul vagyok. Gondoltam, átmehetnék hozzá, összebarátkozni egy kicsit. A nő ott feküdt az ágyon piros ruhában, ami a nyakánál köves brossal volt összetűzve, lent pedig fél lábszárig ért. Rozsdavörös volt a haja, tanítónős kontyba fogva ruhája felső zsebéből vékony ezüstkeretes szemüveg kandikált ki, gumiszalaggal odaerősítve.  – Jó napot – mondtam sima társalgási tónusban, tónusban , és leültem az ágya szélére.  – Esther vagyok, és maga? A nő nem mozdult, egyre csak a mennyezetet bámulta. Sértve éreztem magam. Talán Valerie Valerie vagy valaki más elmesélte már neki, mikor mi kor idehozták, hogy milyen ütődött vagyok, gondoltam. Az ajtón egy nővér dugta be a fejét.  – Ó, hát itt van – mondta nekem. – Meglátogatta Meglátogat ta Miss Norrist. Igazán I gazán kedves! – És már el is tűnt. Nem tudom, meddig ültem ott, s figyeltem a piros ruhás nőt, kíváncsian, vajon megnyílnak-e csücsörített, rózsaszín ajkai, s ha igen, mit mondanak vajon. Miss Norris végül, anélkül hogy egy szót szólt volna hozzám, fekete, gombos magas szárú cipős lábát átlendítette az ágy másik oldalán, kiment a szobából, és még csak rám se nézett. Talán ilyen tapintatosan próbált megszabadulni tőlem, gondoltam. Tisztes távolságból követtem a folyosón. Miss Norris az ebédlő ajtajához ért s megállt. Egész úton a folyosó szőnyegének mintájába szőtt káposztafej formájú rózsák legközepébe lépegetett. Várt egy pillanatig, aztán egyik lábát a másik után átemelte a küszöbön, mintha valami láthatatlan, térdmagas kerítésfélét lépne át.

Letelepedett az egyik vászonterítős kerek asztalhoz, széthajtogatott egy szalvétát, majd az ölébe tette.  – Vacsora Vacsora csak egy óra múlva – kiáltotta a konyhából a szakácsnő. Miss Norris azonban nem felelt. Csak meredt maga elé, udvariasan. Odahúztam magamnak egy széket az asztal túloldalán, vele szemközt, és én is széthajtogattam egy szalvétát. Nem szóltunk egy szót se, csak ültünk csendes, testvéries közelségben, míg a vacsorát jelző gongütés fel nem hangzott a folyosón.  ———   – Feküdjön le – mondta a nővér. – Injekciót kap megint. Hasra feküdtem, és felhúztam a szoknyám. Aztán letoltam a selyem pizsamanadrágot.  – Szent ég, hát maga mi m i mindent hord itt alul?  – Pizsamát. Hogy ne kelljen kell jen folyton levenni meg fölvenni. A nővér kis kotkodácsoló hangot adott. Majd azt mondta: – Honnan lesz? –  Régi viccünk volt. Felemeltem a fejem, és hátrapillantottam meztelen fenekemre. Bíborszín, zöld meg kék foltok tarkállottak rajta: injekcióhelyek. A bal oldal sötétebbnek látszott, mint a jobb.  – Jobbról.  – Maga mondta. – A nővér bedöfte a tűt, összerándultam, összerándu ltam, kiélvezve a kis fájdalmat. Naponta háromszor adott injekciót a nővér, és körülbelül egy órával minden egyes injekció után kaptam egy csésze cukrozott gyümölcslevet, és nézték, ahogy iszom.  – Jó neked – mondta Valerie. Valerie. – Inzulint kapsz. kaps z.  – De nincs semmi belőle. belől e.  – Ó, majd lesz. Én is i s kaptam már. Szólj, ha majd lesz reakciód. De nem látszott, hogy valaha is lenni akarna reakcióm. Csak híztam, híztam, feszültek már rajtam az anyám vette túlságosan bő ruhák is, és ha lesandítottam a pocakomra, széles csípőmre, arra gondoltam, milyen jó, hogy Mrs. Guinea nem lát most, mert pont úgy nézek ki, mint aki gyereket vár.  – Láttad már a sebhelyeimet? sebhelyei met? Valerie félrehajtotta fekete pónifrizuráját, és két halvány sebhelyet mutatott kétfelől a homlokán, mintha valamikor szarva lett volna, csak aztán levágatta. Ott sétálgattunk, Valerie meg én a sportterápiás doktornővel az intézet parkjában. Mostanában egyre gyakrabban engedélyezték nekem a sétát. Miss Norris nem mehetett ki.

Valerie azt mondta, Miss Norrisnak nem is szabadna tulajdonképpen a Caplanban lennie, a Wymarkban volna a helye, a súlyosabb betegek pavilonjában.  – Egyébként tudod, miféle sebhelyek ezek? – tért vissza vi ssza az előbbi témához Valerie.  – Nem én. Mifélék?  – Homloklebenyműtét. Rémülten meredtem Valerie-re. Most először töltött el tisztelettel állandó márványszobor-nyugalma. – És hogy érzed magad?  – Jól. Többé nem jönnek rámdührohamok. Régebben gyakran jöttek jöt tek rám. A Wymarkban kezdtem, és most itt vagyok a Caplanban. Kijárhatok a városba bevásárolni vagy valamelyik nővérrel moziba.  – Mit csinálsz, ha kikerülsz?  – Ó, nem megyek én el – nevetett Valerie. Valerie. – Szeretek itt. it t.  ———   – Ma költözünk.  – Miért kellene költöznöm? költ öznöm? A nővér jókedvűen nyitogatta tovább a fiókokat, kiürítette a szekrényt, összehajtogatta s a kis fekete bőröndbe rakta a holmimat. Azt gondoltam, most aztán mindörökre a Wymarkba dugnak.  – Ó, semmi, csak átmegy át megy az elülső szárnyba – mondta a nővér. – Tetszeni Tetszeni fog az magának. Az ott sokkal naposabb. Ahogy kiértünk a folyosóra, láttam, Miss Norris is költözik. Egy ápolónő állt a szobája ajtajában, fiatal és derűs, akár ez az enyém, és rásegített Miss Norrisra egy piros kabátot, vékony kis mókusgallérral. Órák hosszat őrködtem Miss Norris ágya mellett, elhagytam inkább a kikapcsolódást jelentő munkaterápiát, sétákról meg tollaslabdázásról mondtam le, sőt még a heti moziról is, pedig szerettem, de hát Miss Norris oda se mehetett, és inkább ott kotlottam vértelen, hangtalan ajkainak gyűrűjét lesve. Milyen izgalmas lenne, gondoltam, ha kinyitná a száját, és beszélni kezdene; kirohannék a folyosóra, és hírül adnám a nővéreknek, ők pedig megdicsérnének, hogy sikerült meggyőznöm végre Miss Norrist, és valószínűleg megengednék, hogy vásárolni menjek a városba meg moziba, és akkor módot lelhetnék a szökésre. De Miss Norris, akármennyit őrködtem is, egy árva szót sem szólt.  – Hova költözik? – kérdeztem tőle most.

Az ápolónő megérintette Miss Norris könyökét, az meg mint egy kerekekre szerelt baba, megindult.  – A Wymarkba kerül – mondta suttogóra fogott hangon a nővér. – Attól félek, Miss Norris útja nem fölfelé vezet, mint a magáé. Néztem, hogyan emeli át Miss Norris előbb az egyik, majd a másik lábát a küszöböt elzáró láthatatlan kerítésen.  – Meglepetésem van a maga m aga számára – mondta a nővér, nővé r, miután elhelyezett az elülső szárny egyik napos szobájában, mely zöld golfpályákra nézett. –  Érkezett ma valaki, akit ismer.  – Valaki, Valaki, akit ismerek? Az ápolónő elnevette magát. – Ne nézzen úgy rám. Nem rendőr, ne féljen. –  Aztán, mert nem szóltam rá semmit, hozzátette: – Azt mondja legalábbis, hogy régi barátnője magának. Itt a szobája mindjárt a szomszédban. Nem akarná meglátogatni? Biztosan csak tréfált a nővér, gondoltam, és ha bekopogok a szomszédos ajtón, nem kapok választ, belépek és ott találom Miss Norrist a piros kabátban, a mókusgallérral, begombolkozva fekszik az ágyon, szája úgy virul teste csöndes vázájában, akár egy rózsabimbó. Odamentem mégis, és bekopogtam a szomszédos ajtón.  – Szabad! – kiáltotta egy e gy derűs hang. Résre nyitottam az ajtót, és belestem a szobába. A bricsesznadrágos, nagydarab, lóarcú lány széles mosollyal állt fel az ablaktól.  – Esther! – Elfúló volt a hangja, mintha hosszú, hosszú , hosszúfutás lenne már mögötte, és most hagyta volna abba éppen. – Jaj, de örülök, hogy viszontláthatlak! Mesélték, hogy itt vagy.  – Joan? – mondtam félénken, félé nken, aztán: – Joan! – megzavarodva, m egzavarodva, hitetlenül. Joan arca sugárzott, kivillantva hatalmas, fényes, senkiével össze nem téveszthető fogait.  – Én vagyok az, hihetsz a szemednek. Gondoltam, hogy meg m eg fogsz lepődni.

TIZENHATODIK FEJEZET

Joan szobája – a szekrény, a komód, az asztal, a szék meg a fehér takaró, rajta nagy kék C betűvel – mintha az enyém tükörképe lett volna. Az fordult meg hirtelen az agyamban, hátha Joan cselből vett ki szobát az intézetben, miután meghallotta, hogy itt vagyok: szóval vicc az egész. Biztosan ezért mondta a nővérnek is, hogy a barátnőm. Joan legfeljebb igen-igen távoli ismerősöm volt, semmi több.  – Hogy kerülsz ide? – Felkuporodtam Felkupor odtam Joan ágyára.  – Olvastam rólad – mondta mondt a Joan.  – Mit?  – Olvastam rólad, és megszöktem én is.  – Hogy érted ezt? – kérdeztem kérdezte m közönyösen.  – No hát – Joan hátradőlt a virágos kartonnal behúzott behúzot t karosszékben –, nyári munkán voltam valami ilyen szabadkőműves-féle szövetségnél, persze nem a szabadkőműveseknél azért, mindenesetre pocsékul éreztem magam. Olyan bütykeim voltak, hogy járni alig tudtam. Az utolsó napokban már cipő helyett gumicsizmában kellett munkába mennem, hát elképzelheted, hogy letört ez még úgy külön… Ez a Joan tiszta őrült, gondoltam, hogy gumicsizmában járt dolgozni, vagy talán azt próbálja kideríteni, mennyire vagyok én bolond, hogy mindezt elhiszem. Azonkívül: bütyköt csak öreg emberek kapnak. Elhatároztam, úgy teszek, mintha őrültnek hinném, és ráhagynám, folytassa csak.  – Cipő nélkül mindig pocsékul pocs ékul éreztem magam – mondtam m ondtam kétértelmű mosollyal. – Nagyon fájt a lábad?  – Iszonyúan. És a górém éppen akkor vált el a feleségétől, fel eségétől, és nem mondták ki csak úgy minden további nélkül a válást, mert az ilyesmi ebben a szövetségben elég komplikált dolog, szóval a górém kétpercenként magához csengetett, és ahogy bementem hozzá, pokolian fájt a lábam, aztán alig ültem le az asztalomhoz, már szólt megint a berregő, a górénak megint valami új dolog nyomta a lelkét…  – Miért nem hagytad ott ot t az egészet?  – Ó, hát ott is hagytam hagyt am lényegében. Beteget jelentettem. jele ntettem. Ki se mozdultam mozdult am otthonról. Nem jártam emberek közé. Beraktam a telefont egy fiókba, és ha csörgött, nem vettem fel… Aztán az orvosom pszichiáterhez küldött, valami nagy kórházba. Tizenkét órára kellett odamennem, és borzasztó állapotban

voltam. Fél egykor végre kijött az asszisztensnő, és közölte, hogy a doktor úr ebédelni ment. Megkérdezte, óhajtom-e megvárni, én azt feleltem, igen.  – Visszajött Visszajött aztán? – Az egész egés z történet sokkal bonyolultabban bonyolult abban hangzott annál, hogysem Joan csak úgy az ujjából szophatta volna, de azért én egyre piszkálgattam tovább, hadd lássuk, mi sül ki belőle.  – Ó, hogyne, öngyilkos akartam akart am lenni, érted? Azt mondtam: m ondtam: „Ha ez a doktor nem csinál velem valamit, hát végeztünk.” Szóval, az asszisztensnő végigvitt egy hosszú folyosón, és amikor az ajtó elé értünk, megfordult és azt mondta: „Ugye, nem zavarja, ha a doktor úron kívül néhány orvostanhallgató is jelen lesz? ” Mit mondhattam? „Á, dehogy”, ennyit. Bementem, s egyszerre kilenc szempár szegeződött rám. Vagyis: dehogy! Tizennyolc külön szemgolyó. Szóval, ha az asszisztensnő megmondja nekem, hogy kilencen vannak a rendelőben, azon nyomban sarkon fordulok. De most már benne voltam, késő volt visszakozni. Aznap bunda volt rajtam…  – Augusztusban?  – Ó, hát épp egy olyan hűvös, hűvös , esős nap volt, és azt gondoltam: mégiscsak életem első pszichiátere; tudod. Tény az, hogy a pszichiáter, miközben velem beszélt, egész idő alatt a bundámat nézte, és azt is jól láttam, mit gondolhatott, mikor megkérdeztem, nem fizethetném-e a kedvezményes diákhonoráriumot a teljes összeg helyett. Dollárok úsztak át a szemén. Szóval, elmeséltem neki eztazt, már nem is tudom, mit – a bütykeimet, meg a fiókba süllyesztett telefont, meg hogy öngyilkos akartam lenni, a doktor ezek után megkért, várjak odakint, míg megbeszéli esetemet a többiekkel, és amikor visszahívott, nohát, tudod, mit mondott akkor?  – Mit mondott?  – Összekulcsolta az ujjait, ujjai t, rám nézett, és azt mondta: „Miss Gilling, Gill ing, megállapítottuk, hogy a maga részére a csoportterápia lesz a legalkalmasabb.”  – Csopomerápia? – A hangom olyan ol yan hamisan csengett, mint mi nt egy rossz akusztikájú terem, én legalábbis úgy éreztem, Joan azonban ügyet se vetett rá.  – Így van, szóról szóra ezt mondta. Képzeld el, ott állok, meg akarom ölni magam, és már ott tartok, hogy egy csomó vadidegennel fecsegek a dologról, akik közül ráadásul a legtöbb még csak nem is sokkal különb, mint én…  – Őrület! – Egyre jobban beleéltem bel eéltem magam, feltett felte tt szándékom ellenére. –  Embertelen dolog.  – Ugyanezt mondtam én is. Fogtam magam, hazamentem, hazament em, és írtam ennek az orvosnak nyomban egy levelet. Csodálatos levél volt, olyasmikkel benne, hogy

a magafajtáknak nem szabadna megjátszani, mintha segíteni akarnának a beteg embereken…  – Kaptál rá választ?  – Nem tudom. Ez aznap volt, volt , amikor rólad olvastam. olvast am.  – Hogy érted?  – Ó – monddta Joan –, hát hogy a rendőrség már ha- lottnak hisz, meg hasonlók. Meg is van valahol az egész halom újságkivágás. – Felegyenesedett, s hirtelen átható, csípős lószag csapta meg az orromat. Az iskola évenkénti sportünnepélyén Joan nyerte a díjugratást, és az járt az eszemben, nem istállóban aludt-e. Joan kotorászni kezdett nyitott bőröndjében, s végül egy nagy halomra való újságkivágást szedett elő.  – Itt van, nézd csak meg. Az első kivágáson egy lány óriásira nagyított fényképe volt látható, sötét, karikás szemekkel és vigyorra húzott fekete szájjal. El nem tudtam képzelni, hol csináltak rólam ilyen kurvás fényképet, míg a Bloomingdale-fülbevalókat meg nyakláncokat fel nem ismertem, ahogy rám tündököltek a képről, mint mesterséges csillagok. ÖSZTÖNDÍJAS LÁNY ELTŰNT. ANYJA AGGÓDIK. A kép alatti szöveg arról tudósított, hogy a lány augusztus 17-én tűnt el hazulról, zöld szoknya, fehér blúz volt rajta, és üzenetet hagyott hátra, hogy „hosszú útra megy”. Amikor Miss Greenwood még éjjelre éjjelre se jött haza, jött haza, olvashattam, anyja értesítette a rendőrséget. rendőrséget. A következő kivágáson anyám volt látható a testvéremmel meg velem, kertünkben készült a kép, mindnyájan mosolyogtunk. Megint csak nem értettem, ki készíthette ezt a felvételt, míg fel nem fedeztem, hogy overallban vagyok meg fehér teniszcipőben, akkor már eszembe jutott, hogy azon a nyáron hordtam ezt a szerelést, amikor spenótot szedni jártam, és egy forró délután Dodo Conway betoppant hozzánk, és csinált hármunkról pár családi fényképet. Mrs. Greenwood kérte e fénykép közzétételét. Azt reméli, ily módon rábírhatja majd a lányát a hazatérésre. hazatérésre. ALTATÓK TŰNTEK EL AZ ELTŰNT LÁNNYAL??? Sötét, éjszakai kép, egy csomó holdvilágképű alak az erdőben. A sor végén levők mintha nem lennének egészen normálisak, mindenesetre szokatlanul alacsony termetűek; aztán egyszerre rájöttem, hogy azok ott nem is emberek, hanem kutyák. Vérebekkel az eltűnt lány nyomában. Bili Hindly rendőr őrmester: „Nem jól állnak a dolgok”

MEGTALÁLTÁK! MEGTALÁLTÁK! A LÁNY ÉL! ÉL ! Az utolsó képen hosszú, élettelen szőnyegrolnit emelnek mentőkocsiba, a göngyöleg végén arcanincs káposztafej . Aztán jött a szöveg: hogy anyám a heti mosással járt lent a pincében, s hogy egy félreeső üregből halk nyögés hallatszott… Leraktam az újságkivágásokat a fehér ágyhuzatra.  – Tartsd Tartsd csak meg – mondta mondt a Joan. – Beragaszthatod majd maj d egy albumba. Összehajtogattam és zsebre vágtam a kivágásokat.  – Olvastam rólad – folytatta fol ytatta Joan. – Nemcsak azt, azt , hogy találtak meg, hanem addig is mindent, és akkor összevakartam, ami pénzem volt, és az első géppel New Yorkba repültem.  – Miért éppen New Yorkba? Yorkba?  – Ó, hát úgy gondoltam, New Yorkban Yorkban könnyebben végzek magammal.  – Mit csináltál? Joan zavartan kuncogott, kifordította üres tenyerét. Icipici hegy vonulatként vöröses-domború hegek barázdálták csuklóján a fehér bőrt.  – És hogy csináltad? – Ez volt az első eset, amikor am ikor úgy éreztem, van bennünk Joannal valami közös.  – Belebokszoltam a szobatársnőmnél szobatár snőmnél az ablaküvegbe.  – Miféle szobatársnődnél?  – Akivel a koleszban laktam. laktam . Ott dolgozik New Yorkban, Yorkban, és nem jutott jutot t más eszembe, hogy hol lakhatnék, meg aztán pénzem se volt, hát felkerestem. Ott találtak rám a szüleim. A szobatársnőm írt nekik, hogy furcsán viselkedem, és a többi, és apám nyomban odarepült, és hazavitt.  – De most már rendben vagy va gy.. – Megállapítás volt, volt , nem kérdés. Joan töprengve nézett rám csillogó, kavicsszürke szemével. – No hát, azt hiszem – mondta. – Te is, nem?  ———  Vacsora után rögtön elaludtam. Harsány hangra ébredtem. Mrs. Bannister, Bannister, Mrs. Bannister Bannister,, Mrs. Bannister, Bannister,  Mrs. Bannister. Bannister. Ahogy felbukkantam álmom mélyéről, rájöttem, hogy kezemmel az ágytámlát püfölöm, és én kiabálok. Egyszer csak feltűnt az éjszakás nővér, Mrs. Bannister hajlott, szikár alakja.  – Ó, ó, azt azért nem hagyhatjuk, hogy ezt a szép s zép kis órát összetörje – azzal lecsatolta karórámat.  – Mi van velem? Mi történt? Mrs. Bannister arcán máris fölvillant a mosoly. – Reakciója volt.

 – Reakcióm?  – Úgy bizony. Hogy érzi magát?  – Furán. Valahogy Valahogy könnyűnek, mintha levegőből l evegőből lennék. Mrs. Bannister segített felülnöm.  – Most már jobban lesz. le sz. Nem sok időt adok, és é s meggyógyul. Nem inna egy kis meleg tejet?  – De. És amikor Mrs. Bannister ajkamhoz vitte a csészét, megfürdettem a nyelvem a forró tejben, gyönyörűséggel ízlelgetve, ahogy a csecsemő ismerkedik az anyjával.  ———   – Mrs. Bannistertől értesültem, hogy megjött megjöt t a reakció. – Nolan doktornő dokto rnő leült az ablak melletti fotelba, és egy kis doboz gyufát vett elő. A doboz ugyanolyan volt, mint amit a fürdőköpenyem szegélyébe rejtettem, és egy pillanatra felötlött bennem, nem találta-e meg valamelyik nővér, nem adta-e vissza titokban a doktornőnek. Nolan doktornő végighúzott egy szál gyufát a skatulya oldalán. Forró, sárga láng csapott fel, és figyeltem, ahogy Nolan doktornő beszippantja a lángocskát a cigarettába.  – Mrs. B-től hallom, hallom , hogy jobban lett tőle. től e.  – Igen, egy kis időre. De most megint olyan, mint mindig.  – Újságot hoztam. Vártam. Nem is tudom, hány napja töltöttem már a délelőttöket, a délutánokat, az estéket fehér pokrócomba csavarva a benyílóbeli nyugszéken, úgy téve, mintha olvasnék. Homályosan felködlött bennem, hogy Nolan doktornő hagy nekem pár napot, aztán ugyanazt mondja majd, amit dr. Gordon:  – Sajnálom, nem látok láto k javulást, szükség lesz egy kis sokk-kezelésre…  – Nos, nem is kíváncsi rá, mi az újság?  – Mi? – mondtam élettelen élet telen hangon.  – Egy darabig nem lesz látogatója. l átogatója. Meglepetten bámultam Nolan doktornőre. – De hát ez remek.  – Gondoltam, hogy örülni fog. – Mosolygott. Aztán odanéztem, mint ahogy Nolan doktornő is odanézett, a komód mellett álló szemétkosárra. A kosárból egy tucat hosszú szárú rózsa vérpiros bimbói kandikáltak ki. Aznap délután látogatott meg anyám.

Anyám persze csak egy volt a látogatók hosszú sorából – mert eljött korábbi munkaadóm, az a hölgy a Christian Science-től, aki föl-le sétált velem a gyepen, és a ködről tartott kiselőadást, a ködről, mely fölszáll a földről a Biblia szerint, és hogy a köd: a tévhit, és hogy nekem semmi más bajom nincs, mint hogy e ködben hiszek, és ha nem hinnék benne többé, abban a pillanatban érezném, hogy igazában mindig is egészséges voltam; és jött a régi angoltanárom is, és megpróbált megtanítani szórejtvényt játszani, mert azt gondolta, ily módon újra visszanyerem a szavak iránti hajdan oly élénk érdeklődésemet; és eljött maga Philomena Guinea is, és egyáltalán nem volt megelégedve azzal, amit az orvosok művelnek, és ezt meg is mondta nekik. Gyűlöltem ezeket a látogatásokat. Csak ültem a benyílóban vagy a szobámban, és újra meg újra betoppant egy mosolygós nővér, hogy bejelentse: látogatóm érkezett. Egyszer még az unitárius lelkészt is odaráncigálták nekem, akit pedig végképp ki nem állhatok. Egész idő alatt borzasztó ideges volt, és láttam rajta, komplett őrültnek tart, mert olyat mondtam neki, hogy hiszek a pokolban, és hogy némelyeknek, mint például nekem is, már a halál előtt a pokolban kell élni, kiegyenlítésül azért, hogy később ez kimarad nekik, mert nem hisznek a halál utáni életben, és hogy a halál után csak az történik az emberrel, amiben hisz. Gyűlöltem ezeket a látogatásokat, mert megfigyeltem, hogy a látogatók összehasonlítják zsíros, csomókba ragadt hajamat azzal, aki valaha voltam, vagy saját elképzeléseikkel, hogy milyennek kellene lennem, és döbbenten, megzavarodva távoznak. Ha békén hagynának, gondoltam, legalább egy kis nyugtom lenne. Anyám volt a legrosszabb. Sose szidott, csak éppen folyton könyörgött, gondterhelt arccal: mondjam meg neki, hol hibázta el. Azt mondta, az orvosok egész biztosan arra gyanakszanak, hogy valamit rosszul csinált, mert folyton olyasmiket kérdeznek tőle, hogy mikor szoktatott bilire, pedig hát nagyon is hamar szobatiszta voltam, s egyáltalán nem volt velem semmi baj. Anyám hozta délután a rózsákat.  – Tedd Tedd el a temetésemre – mondtam. Anyám arca összerándult, és úgy látszott, mindjárt sírva fakad.  – De Esther, hát nem tudod, milyen nap van ma?  – Nem. Az jutott eszembe: talán Szent Bálint napja.  – A születésnapod! Akkor vágtam be a szemétkosárba a rózsákat.

 – Nem is tudom, hogy juthatott eszébe ilyen őrültség őr ültség – mondtam Nolan doktornőnek. Nolan doktornő bólintott. Úgy látszik, értette, mit akarok mondani.  – Gyűlölöm – mondtam, és vártam a pofont. De Nolan doktornő csak mosolygott, mint akinek nagyon tetszik valami, és azt mondta: – El is hiszem.

TIZENHETEDIK FEJEZET

 – Maga aztán szerencsés! A fiatal ápolónő elvette előlem a reggelizőtálcát, én pedig úgy feküdtem ott tovább, fehér takarómba bugyolálva, mint az utas, aki a friss tengeri levegőt élvezi a hajó fedélzetén.  – Miért lennék én szerencsés? szer encsés?  – No hát nem tudom, meg m eg szabad-e már most mondanom, m ondanom, de még ma átköltöztetik a Belsize-ba. – A nővér várakozóan nézett rám.  – Belsize – mondtam –, oda én nem kerülhetek.  – Miért ne?  – Mert még nem vagyok annyira. Még nem jöttem rendbe eléggé.  – Hogyne jött volna rendbe. Ne féljen, úgyse engednék oda, ha nem lenne már annyira. Mikor a nővér elment, megpróbáltam megfejteni Nolan doktornő újabb sakkhúzásának értelmét. Mit próbál bizonyítani ezzel? Én meg nem változtam. Senki nem változott. És a Belsize a legjobb épület. A Belsize-ból már csak haza vezet az út, vissza a munkába, iskolába. Joan is a Belsize-ban volt. Joan, a fizikakönyveivel és a golfütőivel, a tollaslabda-felszerelésével meg az elfúló hangjával. Joan, aki a szakadékot példázta, mely engem a csaknem egészségesektől elválaszt. Mióta Joan elment a Caplanból, figyelemmel kísértem gyógyulásának folyamatát a ház falára futtatott vadszőlőn keresztül. Joan sétálni mehetett. Joan bevásárolni mehetett, bemehetett a városba. Keserű kis halomba gyűjtöttem a Joannal kapcsolatos újdonságokat habár úgy tettem, mint aki örül. Joan volt régi, jobbik énem sugárzó hasonmása, akinek egyéb feladata se volt, mint hogy engem kövessen és kínozzon. Mire én a Belsize-ba kerülök, Joan talán már ott se lesz. A Belsize-ban legalább nem kell félnem a sokk-kezeléstől. A Caplanban egy csomó nő kapott sokk-kezelést. Kiderült mindig, kik azok, mert nem akkor kapták a reggelitálcát, mint mi többiek. Míg mi a szobánkban reggeliztünk, azalatt mentek ők sokk-kezelésre, s aztán nyugodtan, elcsigázottan érkeztek vissza, ápolónők vezették őket, mint a gyermekeket, és ott reggeliztek a társalgóban. Valahányszor reggelente meghallottam, hogy a nővér a tálcámmal kopog, iszonyú megkönnyebbülés hullámzott át rajtam, mert tudtam: aznapra elmúlt a veszély. Nem értettem, hogy mondhatja Nolan doktornő, hogy sokk-kezeléskor

az ember elalszik, mikor ő még sose kapott elektrosokkot. Honnan tudja, hátha csak úgy látszik , mintha elaludnának, bensejükben pedig egész idő alatt kék villámok csapkodnak és mennydörögnek?  ———  A folyosó végéről zongoraszó hallatszott. Csendben ültem végig a vacsorát, hallgattam a belsize-i nők társalgását. Mind jól öltözött volt, gondosan kikészítve az arcuk, akadt köztük férjes asszony is. Páran a városban voltak bevásárolni, mások látogatóban, és jóformán végigtréfálkozták egymás közt az egész vacsoraidőt.  – Felhívnám én Jacket – mondta egy DéDé nevű asszony –, csak c sak attól félek, nincs otthon. Nagyon jól tudom, persze, hova kellene telefonálnom, ott egészen biztosan otthon lenne. Asztalszomszédom, egy fürge, szőke kis asszony nevetett. – Ma már majdnem odasikerítettem Loring doktort, ahová magamban szántam – mondta, fényes, kék szemét tágra nyitva, mint egy baba. – Igazán szívesen kicserélném az öreg Percyt egy újabb típusra. A terem másik végében Joan farkasétvággyal ette a sonkát meg a sült paradicsomot. Úgy látszott, tökéletesen otthon érzi magát ezek közt a nők közt, engem pedig hűvösen kezel, enyhén gúnyos mosollyal lekezel inkább, mint valami jelentéktelen futó ismerőst. Vacsora után nyomban lefeküdtem, de meghallottam a zongoraszót, és elképzeltem Joant meg DéDét meg Loubelle-t, a kis szőke asszonyt, és az összes többieket, ahogy a hátam mögött kipletykálnak, és jókat nevetnek rajtam a társalgóban. Biztos olyasmiket mondanak, hogy szörnyűség magamfajtákat a Belsize-ba engedni, mikor tulajdonképpen a Wymarkban volna a helyem. Elhatároztam, hogy véget vetek ennek a gyalázatos locsogásnak. Stólaként lazán átvetettem a vállamon a pokrócot, és elindultam a folyosón arrafelé, ahonnan a fény szűrődött ki meg a vidám hangok. Aztán egész este DéDét hallgattam, aki pár saját szerzeményű dalt mennydörgött le a zongorán, míg a többi nő körülötte bridzsezett vagy egyszerűen csak fecserészett, akár valami koleszban, azzal a különbséggel, hogy itt a legtöbben úgy jó tíz évvel túlkorosak lettek volna az iskolához. Egyikük, egy nagydarab, magas, ősz hajú, basszus hangúnő, bizonyos Mrs. Savage, a Vassar-intézetbe Vassar-intézetbe járt. Rögtön tudtam, hogy társasági hölgy, mert egyébről se beszélt, csak első bálozókról, két vagy három lánya volt, és az idén lettek első bálozók, csak hát anyuka elrontotta egy kicsit ezt az első bált azzal, hogy bemasírozott a diliházba.

DéDének volt egy száma, saját elnevezése szerint „A tejesember”, amiről a jelenlevők egyhangúlag úgy nyilatkoztak, hogy meg kellene jelentetnie, nagy sláger lenne bizonyára. DéDé először valami kis dallamot kopogtatott le a billentyűkön, ami úgy hangzott, mint egy kocogó póni patadobogása, aztán egy másik dallam jött hozzá, a tejesember füttye, majd a két dallam egymásba fonódva szólt tovább.  – Nagyon ügyes – mondtam csevegő csev egő tónusban. Joan a zongora egyik sarkára támaszkodott, és valami divatlap legújabb számát lapozgatta. DéDé rámosolygott, mintha közös kis titkuk lenne.  – Jé, Esther – mondta Joan, magasra tartva a divatlapot –, csak nem te vagy ez itt? DéDé abbahagyta a játékot. – Hadd lássam. – Kezébe vette az újságot, ránézett arra az oldalra, ahova Joan mutatott, aztán felém pillantott megint.  – Ugyan – mondta DéDé. – Hogy lenne. – Megint a divatlapba pillantott, pil lantott, aztán vissza rám. – Nem létezik!  – De igenis hogy Esther, nem igaz, Esther? – mondta Joan. Loubelle és Mrs. Savage is odaindult, én meg úgy tettem, mint aki jól tudja, miről van szó, és mentem utánuk a zongorához. A divatlapból egy lány fényképe ragyogott ki vállpánt nélküli, bodros, fehér estélyi ruhában; vigyorgott, mint a fakutya, és egy csomó fiatalember állta körül, fölébe hajolva. A lány poharat tartott a kezében, a pohárban áttetsző folyadék, a tekintetét pedig odaszegezte valamire a vállam fölött, hátra, bal felé. Gyengécske lehelet borzolta a tarkóm. Hátrafordultam. Puha gumitalpon az éjszakás nővér lopózott mögém észrevétlenül.  – Ne vicceljen már – mondta. m ondta. – Ez tényleg maga?  – Nem, dehogyis. Joan téved. t éved. Ez valaki más.  – Ugyan már, vallj a be, hogy maga az! – kiáltotta DéDé. De én úgy tettem, mintha nem is hallanám, mit mond, és elfordultam. Akkor Loubelle megkérte a nővért, szálljon be negyediknek a bridzspartiba, és én is odahúztam egy széket, hogy kibiceljek, habár azt sem tudtam, hogyan átsszák, mert az iskolában nem volt időm, hogy megtanuljak bridzsezni, mint a gazdag lányok. Hát csak bámultam a királyok, bubik meg dámák sima fapofáját, és hallgattam a nővért, aki arról beszélt, milyen nehéz az élete.  – Mit tudhassák azt a hölgyek, micsoda strapa, két állásba lenni egyszerre! egys zerre! –  mondta. – Éjszaka ideát vagyok, hogy magukra vigyázzak.

Loubelle kuncogni kezdett. – Ó, mi jó kislányok vagyunk. Nincs nálunk obb, maga is tanúsithatja, nővér.  – No persze, magukkal semmi baj. – A nővér mentolos rágógumit kínált körbe, aztán magának is kibontott egy ezüstfóliás rózsaszín szalagocskát. –  Magukkal semmi bajom, de azok a dilinósok odaát az állami intézetben, azok aztán kicsinálnak.  – Szóval, mind a két kórházban dolgozik? – kérdeztem hirtelen támadt érdeklődéssel.  – Mi az hogy. – Az éjszakás nővér most egyenesen a szemem szem em közé nézett, és tekintetéből kiolvashattam, azt gondolja, hogy nekem itt a Belsize-ban igazán semmi keresnivalóm nincs. – Nem ám valami nagyon tetszene magának odaát, Lady Jane. Különösnek találtam, hogy a nővér Lady Jane-nek szólít, mikor pedig nagyon jól tudja a rendes nevemet.  – Miért? – erősködtem tovább.  – Hajaj, az bizony nem ilyen jó kis hely, mint ez itt. Ez? No hát, ez kimondott üdülőklub. Odaát semmi sincs. Játékterápia: alig, sétafikálás: nuku…  – Miért nincs odaát séta?  – Mert nincs elég sze-mély-zet. sze -mély-zet. – A nővér közben elvitt egy ütést, és Loubelle felnyögött. – Elhihetik a hölgyek, ha összeszedem a rávalót, hogy egy kocsit vegyek, egyből lelépek.  – Akkor innen is lelép? – tudakolta Joan.  – Miazhogy. És azután már csak magánbetegek jöhetnek. Azok is i s csak épp ha kedvem lesz hozzá… De én már nem figyeltem oda. Az volt az érzésem, a nővért utasították, hogy villantsa fel előttem a lehetőségeket. Vagy javulok, vagy jön a bukás, zuhanok, mint egy égő, kiégő csillag, egyre lejjebb, a Belsize-ból a Caplanba, onnan a Wymarkba, s ha már Nolan doktornő és Mrs. Guinea is feladja a reményt, irány az állami intézet, itt a szomszédban. Szorosabbra csavartam magamon a takarót, hátralöktem a széket.  – Csak nem fázik? – kérdezte kérdezt e az éjszakás nővér.  – De igen – mondtam, és elindultam a folyosó felé – Tiszta jég minden tagom.  ———  Jóleső, békés melegre ébredtem fehér gubómban. Télies-sápadt napfénycsík hullt be vakítón a tükörre, megcsillogtatva a fém ajtógombokat meg a poharakat

a komódon. Odakintről behallatszott a konyhalányok kora reggeli zörömbölése, ahogy a reggelizőtálcákat készítgették. Hallottam, ahogy a nővér bekopog a szomszédos ajtón, a folyosó végében. Mrs. Savage álmos hangja felmorajlott, a nővér bement hozzá a zörgő tálcával. Némi kis gyönyörűséggel gondoltam a kávét gőzölgő kék porcelánkannára, a kék porcelán reggelizőcsészére és a fehér margarétás, vastag kék porcelán tejszínesibrikre. Kezdtem beletörődni. Ha már zuhanok, legalább hadd kapaszkodjam, ameddig csak tudok, a napi kis komfortomba. A nővér kopogott az ajtómon, aztán választ se várva, sebbel-lobbal bent termett. Új nővér volt – örökké váltották őket –, sebhelyes arca homokszínű, a haja is homokszínű, csontos orrán nagy, konfettiszerűen elszórt szeplők virítottak. Nem tudom, miért, tény az, hogy ennek a nővérnek már a látására is elszorult a szívem, és csak amikor keresztülment a szobán, hogy felhúzza a zöld ablakredőnyt, értettem meg, hogy idegenségét főleg az okozta, hogy a keze –  üres. Már-már nyitottam volna a szám, hogy a reggelitálcát kérjem, de aztán mégse szóltam. A nővér biztosan összetévesztett valakivel. Új ápolónőknél ilyesmi gyakran előfordul. Valaki nyilván sokk-kezelést kap a Belsize-ban… nem is tudtam, hogy ilyen is van!… és a nővér összetéveszt az illetővel; meg lehet érteni. Vártam, míg a nővér körüljár a szobámban, mindent kisimít, rendbe rak, s beviszi a másik tálcát egy ajtóval arrébb, Loubelle-hez. Aztán papucsomba bújtam, váltamra terítettem a takarót, mert verőfényes volt ugyan a reggel, de nagyon hideg, és akonyhába siettem. A rózsaszínkötényes konyhalány kék porcelán kávéskancsókat töltögetett sorra a tűzhelyen álló, jókora, horpadt kondérból. Szeretetteljes pillantással néztem végig a sorba rakott, várakozó tálcákon –  a szigorúan egyenlő szárú háromszöggé hajtogatott fehér papírszalvétákon, mind egy-egy villa horgonya alatt pihent, végigjártattam tekintetem a kék tojástartókban elhelyezett lágy tojások sápadt kupoláin, a kagyló formájú, narancslekváros üvegtányérokon. Csak érte kell nyúlnom, fel kell emelnem a tálcámat, és helyrezökken a világ rendje.  – Valami Valami tévedés történt – mondtam halkra fogott, bizalmas hangon a konyhalánynak, a pult fölé hajolva. – Az új nővér elfelejtette behozni

a reggelimet. Sikerült ragyogó mosolyt erőltetni arcomra, hogy lássék: nem haragszom.  – Szabad a nevét?  – Greenwood. Esther Greenwood.  – Greenwood, Greenwood, Greenwood. – A lány bibircsókos mutatóujja végigfutott a belsize-i betegek névsorán, ami ott lógott neki a konyhafalra akasztva.  – Greenwoodnál mára nincs reggeli. reggel i. Két kezemmel megmarkoltam a pult szélét.  – Ez csak tévedés lehet. Biztos benne, hogy Greenwoodnál nincs? nincs ?  – Greenwoodnál – mondta határozottan határozot tan a lány, s akkor már jött is be a nővér. A nővér kérdőn nézett rám, majd a konyhalányra.  – Miss Greenwood a reggelijét reggelij ét kérte – mondta a lány lá ny,, kerülve a tekintetemet.  – Vagy Vagy úgy – mosolygott rám a nővér –, ma valamivel valamive l később kapja a tálcát, Miss Greenwood, ugyanis… De már nem vártam végig, mit mond. Vakon kibotorkáltam a folyosóra, elindultam – nem, nem a szobámba, hiszen oda jönnek értem –, hanem a benyíló felé, mely korántsem volt olyan kedves, mint a caplanbeli, mégis, legalább egy kis beugró volt a folyosó csendes zugában, ahova Joan meg DéDé meg Loubelle meg Mrs. Savage nem jön utánam. Fejemre húztam a takarót, és bekuporodtam az alkóv legbelső sarkába. Nem is annyira a fenyegető sokk-kezelés döbbentett meg, mint inkább Nolan doktornő nyilvánvaló árulása. Kedveltem Nolan doktornőt, szerettem, tálcán nyújtottam neki bizalmamat, elmondtam neki mindent, és ő kezet adott rá, hogy ó előre figyelmeztet, ha újra sokk-kezelés várható. Persze, ha előző este szól, biztos le se hunyom a szemem éjjel, félelem és képzelődés gyötör, de reggelre legalább készen állok, jöhet, aminek jönnie kell. Végigmentem volna két nővér közt a folyosón, el DéDé, Loubelle, Mrs. Savage meg Joan előtt, méltósággal, olyan emberhez illően, aki hideg nyugalommal beletörődött már a kivégzés gondolatába. A nővér fölém hajolt, és a nevemet mondta. Elhúzódtam tőle, bújtam még beljebb a sarokba. A nővér eltűnt. Tudtam, egy perc múlva két markos ápolóval tér vissza, és hiába üvöltözöm, rúgkapálok, elvonszolnak majd, a társalgóban összegyűltek nagy derültsége közepette. Nolan doktornő átkarolt, anyásán feltámogatva.

 – Azt mondta, szólni fog f og előtte! – kiáltottam kiáltott am neki az összedúlt takarón t akarón keresztül.  – De hát szólok, most szólok – mondta Nolan doktornő. doktornő . – Külön idejöttem korán, hogy megmondjam, és magam viszem oda, Esther. Duzzadt szemhéjaim alól rámeredtem. – Miért nem mondta meg tegnap este?  – Azt gondoltam, csak elrontanám el rontanám az éjszakáját. Ha tudom…  – Megígérte, hogy szólni fog!  – Hallgasson rám, Esther – mondta Nolan doktornő. – Átmegyek magával. És végig ott leszek, és minden pontosan úgy történik majd, ahogy megígértem. Ott leszek akkor is, amikor felébred, és magam hozom vissza ide. Ránéztem. Látszott rajta, hogy nagyon odavan. Egy pillanatig vártam. Aztán azt mondtam: – Ígérje meg, hogy egész idő alatt ott lesz.  – Megígérem. Nolan doktornő fehér zsebkendőt vett elő, és megtörölte az arcom. Aztán belém karolt, mintha régi-régi barátnők lennénk, felsegített, így indultunk el a folyosón. A takaró ott lifegett a lábam körül, hát inkább leengedtem a földre, Nolan doktornő azonban mintha észre se vette volna. Elvonultunk Joan mellett, épp akkor jött ki a szobájából, és jelentőségteljesen, megvetően rámosolyogtam, erre visszahúzódott, megvárta, míg továbbmegyünk. Akkor Nolan doktornő kinyitott egy ajtót a folyosó végén, és levezetett a titokzatos alagsori folyosóra, mely bonyolult alagút- és benyílóhálózattal kötötte össze a kórház különböző épületeit. A falak világosak voltak, fehér fürdőszobacsempe borításúak, a fekete mennyezeten rendes közökben csupasz villanykörték. A sziszegő, felfelzörömbölő csövek mentén itt-ott hordágyak, tolókocsik sorakoztak; egyébként végig az egész fénylő folyosófalat behálózta ez a kusza csőidegrendszer. Félholtan csüngtem Nolan doktornő karján, s ő bátorítóan szorongatta meg újra meg újra a kezemet. Végül egy zöld ajtóhoz érkeztünk, az ajtón fekete betűkkel ez állt: „Elektroterápia.” Nem moccantam, és Nolan doktornő is várt. Majd így szóltam:  – Essünk túl rajta – azzal beléptünk. Nolan doktornőn és rajtam kívül csak egy férfi volt a várószobában, kopottas, vörösesbarna fürdőköpenyben, meg még a kíséretében levő nővér.  – Nem akar leülni esetleg? esetl eg? – Nolan doktornő egy lócára mutatott, de a két lábam mintha ólomból lett volna, és arra gondoltam, nehéz lesz majd talpra

vergődnöm, ha jönnek az elektrosokkosok.  – Állok inkább. Végül a belső ajtóban megjelent egy nagydarab, halottsápadt, fehér köpenyes nő. Azt gondoltam, a rozsdabarna fürdőköpenyes férfihoz megy oda, őt veszi sorra, mert ő volt itt előbb, ezért hát meglepődtem, mikor felém indult.  – Jó reggelt, Nolan doktornő dokto rnő – mondta a nő, átkarolva átkar olva a vállam. – Esther, ugyebár?  – Igen, Miss Huey. Esther, bemutatom Miss Hueyt; ne féljen, vigyázni vigyá zni fog. Már meséltem neki magáról. A nő lehetett vagy két méter. Barátságosan hajolt föléin, láttam két előreugró metszőfogát, s hogy valamikor iszonyúan pattanásos volt az arca. Olyan volt ez az arc, mint a holdkráterek térképe.  – Azt hiszem, mindjárt mindjár t magával is kezdhetnénk, Esther – mondta Miss Huey. Huey. – Mr. Anderson nem haragszik, harags zik, ha egy kicsit várnia kell, ugye, Mr. Anderson? Mr. Anderson nem szólt egy szót se, én pedig Miss Huey karjainak védelmében és Nolan doktornő kíséretében bementem a másik helyiségbe. Hunyorítva – mert nem mertem egészen kinyitni a szemem, nehogy mindjárt az első pillantás halálosan érjen –, szemhéjam szűk résén át láttam meg a magas ágyat, rajta fehér, dobbőrfeszesre húzott lepedőt, az ágy fejénél a gépet, és egy személyt maszkban, nem is tudtam megállapítani, férfi-e, nő-e, meg még néhány álarcost, akik az ágy két oldalán sorakoztak fel. Miss Huey felsegített az ágyra, és a hátamra fektetett.  – Beszéljen hozzám – mondtam. mondt am. Miss Huey beszélni kezdett, hangja mély volt, megnyugtató, eldörzsölte halántékomon a kenőcsöt, megerősítette kétoldalt a fejemen a kis elektromos gombokat. – Minden a legnagyobb rendben, semmit nem érez majd, harapjon csak jó erősen… – És a nyelvemre tett valamit; halálos félelemben haraptam rá, és sötétség törölt le mindent, mint krétanyomot a tábláról.

TIZENNYOLCADIK TIZENNYOLCADIK FEJEZET

 – Esther. Mocsármély álomból buktam felszínre. Az első, amit megpillantottam, Nolan doktornő arca volt, ott úszott előttem, és azt mondta: – Esther, Esther. Ügyetlen kézzel megdörzsöltem a szememet. Nolan doktornő mögött egy nő testét láttam gyűrött fekete-fehér kockás fürdőköpenyben, ahogy végignyúlt egy összecsukható ágyon, mintha úgy ejtették volna oda, emeletmagasról. De mielőtt ennél többet láthattam volna, Nolan doktornő egy ajtón át kivitt a kék egű, friss levegőre. Mintha megtisztultam volna minden forróságtól, félelemtől. Meglepően nyugodtnak éreztem magam. Az üvegbura pár méternyire lehetett a fejem felett. Besüvített hozzám az áramló levegő.  – Na ugye, pontosan olyan volt, vol t, ahogy megmondtam, nem ne m igaz? – kérdezte Nolan doktornő, ahogy a Belsize felé ballagtunk kettesben, a zörgő avarban.  – Olyan.  – No hát, ilyen is lesz l esz mindig – mondta határozott hat ározott hangon a doktornő. –  Hetente háromszor kap majd sokkkezelést. Kedden, csütörtökön és szombaton. Nagy lélegzetet vettem.  – És meddig?  – Ez – mondta Nolan doktornő – mi kettőnktől függ.  ———  Fogtam az ezüstkést, és feltörtem vele a tojást. Aztán letettem a kést és néztem. Próbáltam rájönni, miért is szeretem úgy a késeket, de elmém kicsúszott a gondolatok szorításából, és madárszámyalással felröppent az üres levegőbe. Joan és DéDé egymás mellett ültek a zongoránál, és DéDé éppen arra tanította Joant, hogyan játssza a keringő basszus szólamát, míg ő a felsőt viszi. Milyen szomorú, gondoltam, hogy Joan a nagy fogaival meg a szürkekavics gülüszemével szakasztott olyan, mint egy ló. Még egy ilyen Buddy Willard-féle alakot se képes megtartani. DéDé férje meg, semmi kétség, valami nőcskével szűri össze a levet, épp amelyik soron van, és az asszony belesavanyodhat a búbánatba, mint egy vén, mosdatlan szőrű macska.  ———   – Le-ve-lem-jött! – trillázta t rillázta Joan, borzas fejét bedugva az ajtórésen.  – Örülj neki. – Fel se s e pillantottam a könyvemből. könyvem ből. Mióta az öt kezelésből kezel ésből álló, rövid elektrosokk-kúrának vége volt, s kijárhattam a városba, Joan úgy döngött körülöttem állandóan, mint egy nagy, nyughatatlan gyümölcslégy – 

mintha a közelemben a gyógyulás édességét ő is magába szívhatná. Elszedték a fizikakönyveit, meg mind a nagy halom, jegyzetekkel telefirkált poros spirálfüzetet, ami addig összevissza hevert a szobájában, és mozgását újra csak a kórház belterületére korlátozták.  – Nem is vagy kíváncsi, kitől jött? Joan besuttyant a szobába, leült az ágyam szélére. Legszívesebben azt mondtam volna neki, menjen a fenébe, rosszul leszek tőle, de valahogy nem vitt rá a lélek.  – No jó. – Bedugtam az ujjam, uj jam, hogy tudjam, hol tartok, aztán becsuktam a könyvet. – Kitől jött? Joan előhúzott a szoknyája zsebéből egy halványkék borítékot, és incselkedve lengette felém.  – Ó, micsoda véletlen! – mondtam.  – Hogyhogy véletlen? Odamentem a komódhoz, fogtam egy halványkék borítékot, és meglobogtattam Joan felé, mint egy búcsúkeszkenőt. – Nekem is jött levelem. Nem tudom, nem épp a párja-e a tiédnek.  – Jobban van – mondta Joan. – Kijött a kórházból. – Rövid szünet következett. – Feleségül mész hozzá?  – Nem – mondtam. – És te? Joan tartózkodóan vigyorgott. – Sose bírtam valami nagyon.  – Ejha!  – Nem, csak a családját szerettem.  – Úgy érted, Mr. és Mrs. Williardot?  – Igen. – Joan hangja hideg hi deg léghuzatként szánkázott le l e a gerincemen. –  Nagyon szerettem őket. Olyan rendesek voltak, olyan boldogok, nem úgy, mint az én szüleim. Mindig átjártam hozzájuk – Joan szünetet tartott –, amíg nem öttél te.  – Sajnálom. – Majd hozzátettem: ho zzátettem: – Miért nem ne m jártál át hozzájuk azután a zután is, ha annyira szeretted őket?  – Ó, hát akkor már nem lett volna olyan – mondta m ondta Joan. – Amikor te már Buddyval jártál. Hogy nézett volna ki… Nem is tudom, valahogy hülyén… Nem gondolod? Eltűnődtem. – De igen, azt hiszem.  – Akarod – mondta Joan tétovázva tét ovázva –, akarod, hogy meglátogasson? meglát ogasson?  – Nem tudom.

Először az jutott eszembe, szörnyű lenne, ha Buddy meglátogatna itt a diliházban… különben is csak azért jönne, egész biztos, hogy kárörvendően súgjon-búgjon az orvosokkal. De aztán az jutott eszembe, hogy micsoda lépés lenne, ha itt adnám meg neki, ha szakítanék vele, még ha nincs is más senkim. Vagyis ha megmondanám, hogy semmiféle szinkrontolmács nincs ugyan a láthatáron, csak épp ő nem az igazi, és köztünk mindennek vége.  – És te, akarod, hogy idejöjjön? i dejöjjön?  – Igen – sóhajtott Joan. Joa n. – Talán Talán vele jön az anyja is. i s. Megkérem majd, hozza magával az édesanyját…  – Az anyját? Joan duzzogó arcot vágott. – Úgy szeretem Mrs. Willardot. Egészen páratlan asszony. Anyám helyett anyám volt, azt lehet mondani. Képzeletemben felderengett Mrs. Willard, spriccelttarka tweedkosztümben, ózan formájú félcipőben, anyáskodó, bölcs mondásaival. Mr. Willard is olyan volt, mintha a kisfia lenne, és még a hangja is olyan csengőtisztán szólt, mint egy kisfiúé. Joan és Mrs. Willard… Joan… és Mrs. Willard… Aznap reggel bekopogtattam DéDé ajtaján. Szerettem volna kölcsönkérni a négykezeskottát. Vártam néhány pillanatig, aztán mert nem jött odabentről válasz, gondoltam, DéDé biztosan elment valahová, a legegyszerűbb az lesz hát, ha elviszem a komódjáról a kottát. így aztán lenyomtam a kilincset, és beléptem a szobába. A Belsize-ban, igen, még a Belsize-ban is volt az ajtókon zár, csak a betegeknek nem volt hozzá kulcsuk. Egy becsukott ajtó azt jelentette hát: az odabent levő nem akarja, hogy zavarják, és ezt éppúgy tiszteletben kellett tartani, mint egy zárt ajtót. Az ember kopog, még egyszer kopog, aztán odébbáll. Ez járt az eszemben, ahogy a folyosói fénytől hunyorogva megálltam a szoba mósuszillatú mélysötétjében. Ahogy a szemem megszokta a sötétet, láttam, egy alak kel fel az ágyról. Aztán mély hangú kuncogás hallatszott. Az alak rendbe hozta a haját, és két világos kavicsszem meredt rám a félhomályból. DéDé meztelen lábakkal feküdt zöld pamut fésülködőköpenye alatt az ágyon, és gúnyos kis mosollyal engem figyelt. Jobb keze ujjai között cigaretta parázslóit.  – Éppen csak a… – kezdtem.  – Tudom – mondta DéDé. – A kottákért.  – Hé, Esther – mondta akkor Joan, érdes hangjától majdhogynem m ajdhogynem elhánytam magam. – Várj meg, Esther, én majd játszom a basszust.

És Joan most azt mondta: – Tulajdonképpen sose bírtam valami nagyon Buddy Willardot. Azt hitte magáról, hogy mindentudó. Azt hitte, mindent tud a nőkről… Joanra néztem. Bármennyire undorodtam is tőle, bármilyen régről származott is iránta érzett mélységes ellenszenvem, Joan valahogy mégis érdekelt. Olyan volt ez, mintha egy Mars-lakót figyelne meg az ember, vagy egy nagyon-nagyon rücskös varangyot. Gondolatai mások voltak, mint az enyémek, érzései is egészen másmilyenek, de mégis volt bennük annyi hasonlóság, hogy gondolataiban és érzéseiben a magam eltorzított, sötét képmását láthassam kirajzolódni. Olyankor azt kérdeztem magamtól: vajon nem csak én találtam-e ki Joant? Aztán azon tűnődtem, vajon életem további válságai során is minduntalan feltűnik-e majd, hogy emlékeztessen rá, mi voltam valaha, és min mentem keresztül, s hogy a maga külön, másfajta, de az enyémhez valamiképp mégis hasonló válságával ott kínlódik-e vajon ezután is mindig az orrom előtt.  – Nem értem, mit akarhat egy nő a másik nőtől nőt ől – mondtam aznap délben, mikor beszélgettünk, Nolan doktornőnek. – Mit kaphat egy nő egy másik nőtől, amit egy férfitól nem kaphat meg? Nolan doktornő hallgatott. Azután azt mondta: – Gyengédséget. Mit mondhattam erre?  – Bírlak – mondta Joan. – Sokkal jobban, mint Buddyt. S ahogy bárgyú mosollyal végignyúlt az ágyamon, eszembe jutott egy koleszbeli kis botrány. Egy matrónakeblű végzős, aki csúnya volt, mint a nagyanyónak öltözött farkas, ráadásul kenetteljes is, hittanfőszakkal, meg egy elsőéves nagy langaléta lány, akiről azt mesélték, alkalmi hódolói mindig rakétasebességgel és a legfantasztikusabb kifogásokkal füstöltek el mellőle, no hát ezek ketten örökké együtt bújtak. Elválaszthatatlanok voltak, és egyszer rajtakapták őket, ahogy ölelgetik egymást a nagy keblű kövér lány szobájában, ezt mesélték róluk legalábbis.  – De hát mit csináltak? – kérdeztem. Valahányszor arra gondoltam, gondol tam, hogy férfiak férfiakkal, vagy nők nőkkel, sose tudtam igazából elképzelni, mit csinálnak tulajdonképpen.  – Ó – mondta a leskelődő –, hát Milly a széken széke n ült, Theodora ott feküdt az ágyon, és Milly simogatta Theodora haját. Csalódást éreztem. Azt reméltem, valami egészen rendkívüli ocsmányságot hallok. Tűnődtem, vajon ez-e minden, amit nők nőkkel csinálnak, vagy csak összefekszenek, és ölelgetik egymást?

Az iskolánkban a híres költőnő természetesen egy nővel élt együtt – egy tömzsi kis klasszika-filológussal, akinek fiúsra volt nyírva a haja. És amikor ennek a költőnőnek azt mondtam, lehet, hogy egy szép napon férjhez megyek, és lesz egy fészekalja gyerekem, felháborodottan meredt rám. – És mi lesz a karrierjével? –  kiáltotta.  kiáltotta. Zúgott a fejem. Miért vonzom ennyire ezeket a furcsa öreglányokat? Itt van példának okáért a híres költőnő, Philomena Guinea, JéCé meg a Christian Science-es hölgy és a jó ég tudja, ki mindenki még, és valahogy mintha mind adoptálni akarna, s fáradozásukért és befolyásukért ellenszolgáltatásul azt kötnék ki csupán, hogy én is olyan legyek, mint ők.  – Nagyon bírlak.  – Kínos, Joan – mondtam, újra kezembe véve a könyvet. – Mert én meg egyáltalán nem bírlak. Hányingerem van tőled, ha tudni óhajtod. És kimentem a szobából, otthagyva Joant, aki az ágyamon keresztbe feküdt, mint egy vén csataló.  ———  Vártam az orvosra, és azon tűnődtem közben, nem kellene-e inkább elszaladnom. Tudtam, tilos dolgot művelek – legalábbis Massachusettsben, lévén hogy ez az állam tele van katolikusokkal –, Nolan doktornő azonban azt mondta, régi barátja ez az orvos, egyébként is világos fejű ember.  – Milyen ügyben jött? – érdeklődött a fehér köpenyes, magabiztos asszisztensnő, odakanyarítva nevemet egy receptblokkra.  – Hogyhogy milyen ügyben? – Nem is gondoltam, hogy ezt az orvoson kívül valaki megkérdezheti még, és a váró tele van betegekkel, akik más orvosokra vártak, legtöbbjük terhes, mások kisgyerekekkel, és éreztem, hogy tekintetük szűzi-lapos hasamra szegeződik. Az asszisztensnő rám nézett, én elvörösödtem.  – Megelőzésügyben? – mondta barátságosan. – Csak a számla száml a miatt kérdezem. Iskolás, ugye?  – I-igen.  – Akkor csak fele árat fizet. f izet. Nem tíz dollárt, dollárt , hanem ötöt. Küldhetek számlát? Már majdnem bediktáltam az otthoni címünket, mert mire a számla befut, biztosan otthon leszek, de akkor eszembe jutott anyám: kinyitja majd a számlát, és látja, miről van szó. Egyetlen címet adhattam meg ezen kívül: a postafiókszámot, amit azok használnak cím helyett, akik nem akarják országvilággal tudatni, hogy a bolondházba kerültek. Itt viszont az jutott eszembe,

hátha az asszisztensnő megismeri a számot, így hát azt mondtam: – Talán most rögtön kifizetném – s azzal kihúztam öt darab egydolláros bankjegyet a táskámban levő kötegből. Ez az öt dollár abból az ajándék pénzből került, amit Philomena Guinea küldött nekem, mondhatnánk, jókívánság gyanánt. Nem tudom, mit szólt volna, ha megtudja, mire költöttem. Ha tudta, ha nem, Philomena Guinea vásárolta meg számomra a szabadságot.  – Gyűlölöm a gondolatát is, i s, hogy ki lehetek szolgáltatva szol gáltatva egy férfinak –  mondtam Nolan doktornőnek. – A férfinak semmi gondja, neki könnyű, de nekem bezzeg ott a fejem felett a gyerek, akár egy furkósbot, hogy kordában tartson.  – Másképp viselkedne, ha nem kellene félnie, hogy gyereke lesz?  – Ó, hogyne – mondtam –, csak hát… – s azzal elmeséltem el meséltem Nolan doktornőnek a férjezett ügyvédnőt, meg hogy miket hordott össze a szüzesség védelmében. Nolan doktornő megvárta, míg befejezem, aztán harsány nevetésben tört ki.  – Propaganda! – mondta, s egy receptblokkra felfirkantotta felfirkan totta egy orvos nevét és címét. Idegesen lapozgattam át A gyerek   egy számát. Minden oldaláról kövér, gyerek  egy sugárzó arcú kisbabák nevettek rám – kopasz kisbabák, csokoládébama kisbabák, Eisenhower-fejű kisbabák, kisbabák, akik először fordultak át, csörgőért kapkodó kisbabák, kisbabák, akiket először etettek kanállal, kisbabák, ahogy eltanulják sorban azokat a trükkös kis dolgokat, amikkel lépésről lépésre közelebb kerülnek a felnőttek szorongató, nyugtalan világához. Beszívtam a gyerektápszer, a savanyú tej meg a sóshalszagú pólyák keverék illatát, és gyengéd aggodalmat éreztem. Milyen könnyen veszik, úgy látszik, körülöttem a nők mind a gyerekszülést! Miért csak én vagyok ilyen anyánaknem-való, miért csak én lógok ki a sorból? Miért, hogy én még csak nem is álmodhatok arról, hogy egyik kövérkés, nyöszörgő kis apróságot a másik után dajkálhatom, mint Dodo Conway? Ha egész nap egy kisbabával kellene bajlódnom, meg is őrülnék. Néztem a velem szemközt ülő asszony ölében a kisbabát. Fogalmam sem volt, mennyi idős lehet, kisbabáknál ezt sose tudom – csak annyit tudtam, hogy be nem áll a szája, s hogy csücsörítő, rózsaszín ajka mögött húsz fog sorakozik. Billegő kis fejét oldalt döntötte a vállára, úgy látszott, mintha nyaka nem is lenne, és bölcs, platóni arckifejezéssel figyelt engem.

A kicsi édesanyja egyfolytában mosolygott, és úgy tartotta a gyereket, mintha az lenne a világ első számú csodája. Tanulmányoztam anyát és gyermekét, hátha felfedezem a kölcsönös megelégedettség okát, de mielőtt bármit is felfedezhettem volna, beszólított az orvos.  – Szóval, megelőzési tanácsot ta nácsot óhajt – mondta barátságosan, bará tságosan, én pedig megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy végre egy orvos, aki nem tesz fel kellemetlen kérdéseket. Éppen készültem, hogy elmondom neki: feleségül akarok menni egy matrózhoz, mihelyt hajója Charlestownban kiköt; jegygyűrűm pedig azért nincs, mert nagyon szegényék vagyunk, de az utolsó pillanatban elfelejtettem szívhez szóló történetemet, s csak annyit mondtam: – Igen. Felkapaszkodtam a vizsgálóasztalra, és azt gondoltam: – A szabadságba kapaszkodom fel, megszabadulok a félelemtől, attól a félelemtől, hogy pusztán szexuális okokból hozzámenjek valami Buddy Willard-szerű alakhoz, megszabadulok a leányanyák otthonától, ahova a sok szegény lány kerül, akik szintén gondoskodhattak volna megelőzésről, mert úgyis mindenképp megtették volna, amit tettek, nem törődve a… Ahogy aztán, ölemben a sima barna csomagolópapírba göngyölt csomaggal, visszafelé utaztam már az intézetbe, lehettem volna akár Mrs. Ikszipszilon, aki a városból hazatérőben hajadon nagynénikéjének Schraffttól süteményt vagy a Fileneis Basementből egy kalapot visz. Lassacskán elaludt bennem a gyanú, hogy a katolikusoknak röntgenszemük van; megkönnyebbültem. Most az egyszer jól kihasználtam a bevásárlási lehetőséget, gondoltam. Független nő lettem. A következő lépés most már az, hogy megtaláljam a célnak megfelelő férfit.

TIZENKILENCEDIK TIZENKILENCEDIK FEJEZET

 – Pszichiáter leszek. Joan a szokásos kifulladásig-lelkesedéssel közölte ezt is. Almabort ittunk a Belsize társalgójában.  – Ne mondd – jegyeztem meg m eg szárazon –, pompás.  – Hosszan beszélgettem a dologról d ologról Quinn doktornővel, és ő se tartja lehetetlennek… Quinn doktornő Joan pszichiátere volt, okos, megbízható, magányos nő; gyakran tűnődtem azon, hogy ha Quinn doktornőhöz osztanak be, nem rostokolnék-e még mindig a Caplanban, sőt esetleg már a Wymarkban tartanék. Quinn doktornő egész lényében volt valami elvonatkoztatottság, ami Joannak nagyon imponált, de nekem a hátam borsódzott tőle. Joan tovább fecsegett az egó-ról meg az id-ről, én pedig egészen másvalamire gondoltam, nevezetesen a legalsó fiókomban lapuló, kibontott, barna csomagra. Nolan doktornővel sose társalogtunk egó-król meg id-ekről. Tulajdonképpen nem is tudom, miről szoktunk beszélgetni.  – …és mostantól kezdve odakint lakhatom. Visszaváltottam Joanra. – Hol? – kérdeztem, megpróbálva leplezni irigységemet. Nolan doktornő azt mondta, az iskolán az ő ajánlására meg persze Philomena ösztöndíjával újra felvesznek második félévre, de mivel az orvosok ellenezték, hogy addig is anyámnál lakjam, az intézetben kellett maradnom a téli szemeszter kezdetéig. Ennek ellenére igazságtalannak éreztem, hogy Joan megelőzött a versenyfutásban.  – Hol? – makacskodtam. – Végül is nem lakhatsz egyedül, egyed ül, vagy igen? –  Joan csak egy hete, hogy újra kijárhatott a városba.  – Ó, nem, hát persze hogy nem. Cambridge-be költözöm, költöz öm, Kennedy nővérrel egy lakásba. A lakótársnője éppen most ment férjhez, úgyhogy kell neki valaki.  – Csirió. – Felemeltem Felemelt em almaboros poharamat, koccintottunk. Mélységes fenntartásaim ellenére valahogy mindig is becsülni fogom Joant. Olyan volt ez az egész, mintha rendkívüli állapotok – háború vagy járvány – sodortak volna össze minket, s most egy külön kis világon osztoznánk meg, ketten. – És mikor mész?  – Elsején.  – Ez igen.

Joan egyszerre nosztalgikus lett. – De azért eljössz majd meglátogatni, ugye, Esther?  – Ó, hogyne. S közben arra gondoltam: „Arra várhatsz.”  ———   – Fáj – mondtam. – Szokott ez fájni? Irwin nem felelt. Aztán megszólalt végre. – Néha igen. Irwint a Widener Könyvtár lépcsőjén ismertem meg. Fent álltam a hosszú lépcső legtetején, bámultam a vörös téglás épületeket, melyek a hóborította, négyszögű teret körülvették, és éppen készültem, hogy visszabuszozok az intézetbe, amikor odalépett hozzám egy magas, szemüveges, eléggé csúnya, de intelligens arcú fiatalember, és megkérdezte: – Meg tudná mondani, hány óra? Órámra néztem. – Öt perccel múlt négy. A férfi akkor átfogta és oldalához szorította a nagy rakomány könyvet, amit eddig maga előtt vitt, mint valami tálcát, és egy csontos csuklót pillantottam meg.  – De hát magának is van órája! ó rája! A férfi szomorúan nézett az órájára. Füléhez emelte és megrázta. – Nem jár.  – Elbűvölően mosolygott. – Hová igyekszik? Már éppen azon voltam, hogy közlöm: – Vissza a bolondokházába – de a férfi ígéretesnek látszott, így hát másképp döntöttem. – Haza.  – Nem iszik meg előbb egy kávét? Haboztam. Vacsorára az intézetben kellett lennem, s most, nem sokkal a várható elbocsátás előtt nem szerettem volna elkésni.  – Egy icipici csésze kávét? Elhatároztam, kipróbálom új, normális énemet ezen a férfin, aki, míg tétováztam, közölte, hogy Irwinnek hívják, jól kereső matematikaprofesszor, ezért hát így szóltam: – Rendben van –, s lépteimet Irwinéhez igazítva, elindultam vele a hosszú-hosszú jeges lépcsőn lefelé. Csak miután körülnéztem a dolgozószobájában, akkor határoztam el, hogy elcsábítom Irwint. Irwinnek egy jópofa, félhomályos, de kényelmes szuterénje volt Cambridge egyik külső kerületének jobb időket megért utcájában, s miután egy diákkávézóban megittunk három csésze keserű löttyöt, odafuvarozott engem –  egy pohár sörre, ahogy mondta. Párnázott, barna borszékeken ültünk a dolgozószobájában, körös-körül poros, érthetetlen könyvhalmok,

a könyvekben hatalmas képletek, melyek olyan művésziesen festettek az oldalakon, mint szép tükrű versek. Első pohár sörömet kortyolgattam – télen sose rajongtam a hideg sörért, de azért elfogadtam egy pohárral, csak hogy legyen valami szilárd támpont –, amikor egyszer csak csengettek. Irwin zavartnak látszott. – Lehet, hogy hölgyvendég. Irwin eléggé nevetséges, ódivatú szóhasználattal „hölgyeknek” nevezte a nőket.  – Remek, remek – mondtam mondta m széles karmozdulatokkal. – Hát csak eressze be. Irwin a fejét rázta. – Nem örülne, ha itt találná magát. Belemosolyogtam hideg söröm borostyánszínű hengerébe. Újabb parancsoló csengetés. Irwin felsóhajtott, felállt és kiment. Alighogy eltűnt, beugrottam a fürdőszobába, s rejtekemből, a piszkos, alumíniumszerű redőny résein át láttam, ahogy Irwin kidugja szerzetesképét az ajtónyíláson. Hatalmas termetű, dús keblű, szláv típusú nő állt odakint vastag, festetlen gyapjúpulóverben, bíborvörös nadrágban, fekete, magas sarkú, perzsabéléses bundacipőben s a prémhez illő sapkában, és fehérlő, nem hallható szavakat pöfékelt magából a fagyos levegőbe. Irwin hangja egészen rejtekemig visszhangzott a hideg előszobában.  – Sajnálom, Olga… Dolgozom, Olga… nem, nem hiszem, Olga – miközben a hölgy szája egyre csak mozgott tovább, és fehér gomolyokká bodrozódó szavai elvesztek az ajtó melletti csupasz orgonabokor ágai közt. Majd végül: – Talán, Olga… Viszlát, Olga. Megcsodálhattam gyapjúpulóveres keblének hatalmas sztyeppméreteit, ahogy a hölgy alig néhány centiméterre az orrom előtt nyikorgott le a falépcsőn, élveteg ajkai körül némi szibériai-keserű vonásokkal.  ———   – Gondolom, magának itt minden ujjára jut egy hölgy Cambridge-ben –  mondtam Irwinnek derűsen, épp egy csigát szúrva fel tányéromról Cambridge egyik eltökélten franciás jellegű éttermében.  – Hát – mondta Irwin szerény szer ény kis mosollyal –, úgy látszik, kijövök valahogy val ahogy a hölgyekkel. Magasba emeltem az üres csigaházat, és kiittam a fűzöld levet. Fogalmam se volt róla, illik-e ez, de a sok-sok hónapnyi „egészséges”, unalmas intézeti koszt után vágytam már egy kis csemegére is.

Az étterem egyik telefonfülkéjéből felhívtam Nolan doktornőt, és engedélyét kértem, hogy az éjszakát Joannál tölthessem. Persze, fogalmam se volt, meghív-e vacsora után a lakására Irwin, az mindenesetre, hogy a szláv hölgyet – egy másik professzor feleségét – elküldte, sokat ígérőnek látszott. Hátrahajtottam a fejem, és ledöntöttem egy pohár Nuits St. George-ot.  – Úgy látom, szereti a bort – észrevételezte Irwin.  – Csak a Nuits St. George-ot. El tudom képzelni… a sárkánnyal… Irwin megfogta a kezem. Úgy gondoltam, az első férfi, akivel lefekszem, legyen intelligens, hogy felnézhessek rá. Irwin a huszonhat évével egyetemi tanár volt, a bőre világosszőrtelen, mint általában a csodagyerekeké. Meg aztán olyasvalaki kellett nekem, aki eléggé tapasztalt, hogy kiegyenlíthesse az én tapasztalatlanságomat: Irwin hölgyei pedig garanciának látszottak. Biztosra akartam menni, ezért az is fontos volt, hogy az illető ne legyen ismerős, se előtte, se utána: személytelen áldozópapot kerestem, amilyenekről a törzsi rítusok történetében olvashatni. Kis esténk vége felé már a leghalványabb kétségem se volt Irwint illetően. Mióta Buddy Willard romlottságáról tudomást szereztem, szüzességem úgy nehezedett rám, mint egy nyakamba kötött kőkolonc. Olyan hosszú időn át volt iszonyú fontos a számomra, hogy már-már hozzászoktam a gondolathoz: megvédem mindenáron. Öt éve egyfolytában védtem, és most már elegem volt belőle. Csak amikor Irwin a lakása mélyén a karjába vett, s bortól ittasan, ernyedten éreztem, hogy a sötét hálószobába visz, csak akkor mormoltam el halkan: –  Tudod, Irwin, meg kell mondanom neked, hogy még szűz vagyok. Irwin nevetve dobott le az ágyra. Pár pillanattal később meglepett felkiáltás tanúsította, hogy Irwin nem nagyon hitt nekem. Arra gondoltam, micsoda szerencse, hogy már napközben gondoskodtam a megelőzésről, különben most este, boros fejjel aligha veszem a fáradságot, hogy a szükséges kis műveletet elvégezzem. Izgatottan és meztelenül feküdtem Irwin durva tapintású gyapjútakaróján, és vártam a csodálatos változást. De csak egy éles, ijesztően erős fájdalom volt, amit éreztem.  – Fáj – mondtam. – Szokott ez fájni? Irwin nem felelt. Aztán megszólalt végre: – Néha igen. Egy kis idő múlva Irwin felkelt, és a fürdőszobába ment. Hallottam a zuhany zaját. Nem voltam benne biztos, megtette-e Irwin, amit akart, vagy talán a szüzességem valamiképpen akadályozta ebben. Szerettem volna

megkérdezni tőle, szűz vagyok-e még, csak egy kicsit furcsán éreztem magam. Lábam közt meleg nedvesség szivárgott. Kísérletképpen odanyúltam és megtapintottam. Amikor kezemet a fürdőszobából bevilágító fénycsíkba tartottam, láttam, hogy az ujjam hegye fekete.  – Irwin – mondtam idegesen ideges en –, adj valami törülközőt. tör ülközőt. Dereka köré csavart törülközővel beslattyogott Irwin, s odahajított nekem egy másik, kisebb törülközőt. Lábam közé dugtam a törülközőt, aztán elvettem onnan. Félig fekete lett a vértől.  – Vérzem! – közöltem, és hirtelen felültem.  – Ó, az ilyesmi gyakran előfordul – nyugtatott meg Irwin. – Mindjárt elmúlik. Akkor mindenféle történetek jutottak eszembe: a vérfoltos nászlepedőről meg a piros tintás üvegről, amivel a már nem szűz menyasszonyok mesterkedtek. Kíváncsi voltam, meddig fogok vérezni vajon, aztán hátradőltem, és szorítottam a törülközőt. Egyszerre megértettem, hogy a vérzés – a válasz. Most már biztos, hogy nem vagyok szűz. Belemosolyogtam a sötétbe. Részese lettem hát egy nagy-nagy hagyománynak. Óvatosan odatettem sebemre a fehér törülköző tiszta felét, s elhatároztam, hogy nyomban hazabuszozom az intézetbe, mihelyt a vérzés eláll. Szerettem volna békességben átgondolni az új állapotomat. Csakhogy a törülköző megint lucskos-feketén került elő.  – A… azt hiszem, jobb lesz, ha most hazamegyek – mondtam erőtlen hangon.  – Ó, de talán azért mégse m égse mindjárt.  – De, de, azt hiszem, jobb lesz. Megkértem Irwint, adja kölcsön a törülközőjét, amit aztán kötésként a combom közé erősítettem. Aztán belebújtam átizzadt ruhámba. Irwin felajánlotta, hogy hazavisz a kocsiján, de nem tudtam, hogy jönne ki, ha az intézethez kérném, ezért inkább Joan címét kotortam elő a táskámból. Irwin tudta, merre van az utca, s kiment, begyújtani a motort. Annyira meg voltam ijedve, hogy nem is mertem megmondani neki: még mindig vérzem. Minden pillanatban azt reméltem, hogy hátha mindjárt elmúlik. De ahogy Irwin kocsija átsuhant velem az elhagyatott, hóbuckákkal szegélyezett utcákon, éreztem, hogy meleg nedvesség szivárog keresztül a törülközőn még a szoknyámon, csorog le az ülésre.

Lassan magunk mögött hagytuk a kivilágított házsorokat, és egész idő alatt arra gondoltam: milyen jó, hogy nem az iskolán vagy odahaza veszítettem el a szüzességemet, ott képtelenség lett volna titokban tartani a dolgot. Joan derűs meglepetéssel nyitott ajtót. Irwin kezet csókolt, úgy ajánlott Joan gondjaiba. Becsuktam magam mögött az ajtót, nekivetettem a hátam, és éreztem, hogy az arcomból látványos árapállyal kifut a vér.  – Esther, az Istenért – mondta Joan –, mi van veled? Csodálkoztam, hogy Joan nem veszi észre, hogy folyik a lábamon a vér, ragacsos-nyirkosan szivárog be a fekete lakkcipőbe. Azt hiszem, akár lőtt sebbel összeeshettem volna ott a szeme előtt, Joan még akkor is csak bávatagon meredt volna rám, várva, hogy egy kis kávét meg szendvicset kérjek.  – Itt az ápolónőd?  – Nincs, éjszakás a Caplanban… Jó. – Keserű kis vigyorra húzódott az arcom, miközben a következő vérhullám is átszivárgott a lucskos kötésen, s elkezdte gyötrelmes útját a cipőm felé. – Vagyis… elég baj.  – Furcsán nézel ki – mondta mo ndta Joan.  – Hívj gyorsan orvost.  – Minek?  – Gyorsan.  – De hát… Még mindig nem vett észre semmit. Hangos nyögéssel lehajoltam, és az egyik lábamról lehúztam a latyakos fekete Bloomingdale-cipőt. Aztán odatartottam Joan egyre tágabbra nyíló kavicsszeme elé, kifordítottam, és figyeltem közben Joant, mit szól majd a bézs színű szőnyegre lecsorgó vérpatakhoz.  – Uram Isten! Hát ez meg m eg mi?  – Vérömlésem van. Joan odavitt, szinte odavonszolt a díványhoz és lefektetett. Aztán párnákat tömködött véráztatta lábaim alá. Majd odalépett hozzám, és szigorúan megkérdezte: – Ki volt ez a férfi? Egy őrült pillanatra az fordult meg a fejemben, hátha Joan nem lesz hajlandó orvost hívni mindaddig, amíg töredelmesen meg nem gyónom neki Irwinnel töltött estém minden részletét, s vallomásom után, mintegy büntetésül, újra csak nemet mond. De aztán rájöttem, hogy szó szerint vette a vérömlést, s még csak meg sem fordult az agyában az a lehetőség, hogy talán lefeküdtem

Irwinnel. Csupán a látogatásom örömét rontotta el Irwin feltűnése, más baj nem volt.  – Ó, csak egy ismerősöm – mondtam ernyedt, elutasító el utasító kézmozdulattal. Újabb vérhullám jött, gyomrom összeszorult a rémülettől. – Adj egy törülközőt. Joan kiment, és mindjárt vissza is jött egy nagy halom törülközővel meg lepedővel. Gyakorlott ápolónő módjára hámozta le rólam a véráztatta holmikat, egy pillanatra ugyan elakadt a lélegzete, amikor az első királybíbor törülközőt megpillantotta, de aztán friss kötést rakott rám. Ott feküdtem az ágyon, és próbáltam lassítani, ha lehet, a szívem verését, hiszen minden szívverés újabb vérzuhatagot indított el. Eszembe jutott egy félelmetes előadássorozat a viktoriánus regényről, ahol egyik nő a másik után vérzett el nehéz szülés következtében, sápadtan és előkelően. Talán rajtam is valami szörnyű sebet ejtett Irwin, és ahogy itt fekszem Joan díványán, ez tulajdonképpen már a halál. Joan odahúzott egy bőrpuffot, és hozzálátott, hogy felhívogassa a végehossza-nincs listán sorakozó cambridge-i orvosokat. Az első nem felelt. Hívta a következőt, felvették, Joan elkezdte magyarázni, miről van szó, aztán egyszer csak abbahagyta, azt mondta: – Értem! – és letette a kagylót.  – Mi van?  – Csak a privát betegeihez megy, megy, vagy elsősegélyre. Vasárnap Vasárnap van. Megpróbáltam felemelni a karom, hogy az órámra pillantsak. A kezem azonban súlyos volt, mint a kő, ott hevert mellettem, mozdíthatatlanul. Vasárnap  – ó, orvosok paradicsoma! Orvosok a klubokban, orvosok a tengerparton, orvosok a barátnőjükkel, orvosok a feleségükkel, orvosok a templomban, orvosok a jachtokon, orvosok mindenütt: orvosok, akik eltökélték, hogy most egy napig csak emberek lesznek és nem orvosok.  – Akkor mondd azt nekik, az a z isten szerelmére-könyörögtem szerelmére-könyörögt em –, hogy elsősegélyről van szó. A harmadik szám nem felelt, a negyediknél pedig azonnal lecsapták a kagylót, mihelyt Joan megemlítette, hogy menstruációs ügy. Joan sírni kezdett.  – Ide hallgass, Joan – sóhajtottam elhalóan –, hívd fel az itteni kórházat. Mondd, hogy sürgős. Be kell hogy vigyenek. Joan összeszedte magát, és feltárcsázta az ötödik számot. Az ügyeleten megígérték, hogy orvosi segélyben részesítenek, ha valaki bevisz. Joan ekkor taxit hívott. Joan ragaszkodott hozzá, hogy velem jön. Kétségbeesetten szorítottam a friss törülközőkötést, a sofőr pedig, nyilván megrendülve a cím hallatán, amit

Joan bemondott neki, veszettül vette a kanyarokat a hajnali-szürke utcákon, míg végül hangos fékcsikorgással megállt az ügyelet bejárata előtt. Otthagytam Joant, míg kifizeti a taxit, és gyorsan befutottam a vakító fényben úszó üres rendelőbe. Fehér paraván mögül ápolónő sietett elő nyomban. Röviden elmondtam neki, mi a baj, mielőtt még Joan hunyorogva, tágra nyílt szemmel, mint valami rövidlátó bagoly, belépett volna az ajtón. Aztán előkerült az ügyeletes orvos is, és a nővér segítségével felkapaszkodtam a vizsgálóasztalra. A nővér sugdosni kezdett az orvossal, az bólintott, és kezdte kibontogatni a véres törülközőcsomagot. Éreztem, ahogy ujja kutatni kezd. Joan úgy feszített mellettem, mint egy őrszem a posztján, fogta a kezemet, meg nem tudtam volna mondani, miattam-e vagy saját maga miatt.  – Jaj! – Egy különösen fájó fáj ó bökésre összerándultam. A doktor füttyentett.  – Maga egy a millióhoz. millióho z.  – Hogy érti ezt?  – Úgy, Úgy, hogy ilyesmi millió mill ió lány közül eggyel esik meg. Az orvos most halk hangon pár gyors szót váltott az ápolónővel, az odasietett egy asztalhoz, oldalt, és tamponokat meg ezüst műszereket hozott.  – Látom már – hajolt fölém az orvos –, mi m i okozta itt a bajt.  – De rendbe tudja hozni azért? azér t? Az orvos nevetett. – Ó, rendbe hozom én ezt mindjárt, ne féljen.  ———  Arra ébredtem, hogy kopognak az ajtón. Elmúlt már éjfél, és az intézetben halotti csend honolt. El sem tudtam képzelni, ki van ilyenkor ébren.  – Tessék! Tessék! – Meggyújtottam az éjjeliszekrény lámpáját. lámpáj át. Nyílt az ajtó, és Quinn doktornő ápolt, fekete frizurája jelent meg a hasadékban. Meglepetten néztem rá, mert eddig soha egy szót se váltottunk, bár persze tudtam, ki az, és az intézet halijában gyakran odabólintottam neki, ha véletlenül elmentem mellette. Quinn doktornő azt mondta: – Bejöhetek egy pillanatra, Miss Greenwood? Bólintottam. Quinn doktornő belépett, és halkan becsukta maga mögött az ajtót. Szokás szerint most is makulátlan tiszta tengerészkék kosztüm volt rajta, a nyakkivágásnál kilátszott a hófehér blúz.  – Bocsásson meg, hogy zavarom, zavarom , Miss Greenwood, ráadásul hogy így éjnek idején, de azt gondoltam, hátha segíthet nekünk Joannal kapcsolatban.

Egy pillanatig azt hittem, Quinn doktornő engem hibáztat majd, hogy Joan visszaköltözött az intézetbe. Még mindig nem tudtam biztosan, mennyit fogott fel Joan az ügyeleten tett látogatásunkból, tény az, hogy pár napra rá visszatért a Belsize-ba, persze, ezentúl is szinte korlátlan kimenője volt.  – Nagyon szívesen, ami tőlem t őlem telik – mondtam Quinn doktornőnek. Quinn doktornő nagyon komoly arccal ült le az ágyam szélére. – Azt szeretnénk tudni, hol lehet Joan. Arra gondoltunk, magának talán lesz valami elképzelése. Hirtelen úgy éreztem, hogy el kell határolnom magam Joantól. – Nem tudom – mondtam hát hűvösen. – A szobájában nincs? A Belsize-ban már rég elmúlt a takarodó.  – Nem, Joan engedélyt kapott, kapot t, hogy ma este bemenjen bemenj en a városba, moziba, és még nem jött meg.  – Kivel ment?  – Egyedül. – Quinn doktornő szünetet sz ünetet tartott. – Nincs valami elképzelése, hol maradhatott esetleg éjszakára?  – Biztosan útban van már. Talán Talán csak közbejött valami. valami . – Persze, nem tudtam elképzelni én se, mi jöhetett volna közbe Joannak az ártatlan-szelíd bostoni éjszakában. Quinn doktornő csak a fejét rázta. – Egy órája ment el az utolsó busz.  – Talán Talán taxival jön majd. majd . Quinn doktornő felsóhajtott.  – Kennedy nővért megkérdezte már? m ár? – próbálkoztam. – Ahol egy ideig lakott? Quinn doktornő bólintott.  – A családját?  – Ó, oda sose megy… egyébként már érdeklődtünk. Quinn doktornő tétovázott még egy pillanatig, mintha itt, a csendes szobában kiszimatolhatna valami titkot. Aztán azt mondta: – Hát megtesszük, amit tehetünk –, s azzal kiment. Elkattintottam a villanyt, és megpróbáltam elaludni megint, Joan azonban ott lebegett előttem, testestül, teli szájjal vigyorogva. S már-már azt képzeltem, az ő rekedtes hangját hallom a sötétben, de aztán rájöttem, hogy csak az éjszakai szél az odakint a fák közt… Fagyos-szürke hajnalon újabb kopogás ébresztett. Most magam nyitottam ajtót.

Quinn doktornő állt előttem. Haptákban, mint egy kiképzőtiszt, de a körvonalai valahogy furcsán összemosódtak előttem.  – Gondoltam, jobb, ha tudja t udja – mondta Quinn doktornő. – Joant megtalálták. A szívverésem elállt, olyan személytelenül hangzott ez a „megtalálták”.  – Hol?  – Az erdőben, a befagyott tavaknál… t avaknál… Kinyitottam a szám, de szó nem jött ki rajta.  – Az egyik ápoló bukkant rá – folytatta Quinn doktornő –, – , épp az imént, munkába jövet…  – Csak nem…  – Meghalt – mondta Quinn doktornő. – Sajnos, felakasztotta felaka sztotta magát.

HUSZADIK FEJEZET

Friss hótakaró borította mindenütt az intézet területét – nem afféle hangulatos karácsonyi hópermet, hanem embermagasságú, januári hóözön, mely egy csapásra kiiktat iskolát, hivatalt, templomot, s egy napra vagy többre tiszta, üres leplet terít a határidőnaplók, leckefüzetek és kalendáriumok helyére. Ha az orvosi bizottság előtt jól vizsgázom, egy hét múlva értem jön Philomena Guinea nagy, fekete autója, és akkor irány: nyugat, meg sem állunk, csak az iskolám kovácsoltvas kapuja előtt. Micsoda tél! Márványsimaságú nyugalomba süllyedt egész Massachusetts. Magam elé képzeltem a hódunnás falvakat, a száraz sást zörgető végtelen mocsárvidéket, a tavakat, melyek mélyén békák és harcsák alusznak jégpáncélban, meg a borzongó erdőket. De a csalókán tiszta, sima felszín alatt a terep ugyanolyan maradt, és nem San Franciscót, nem Európát, nem a Marsot kell megtanulnom, hanem a régi tájat, patakot, dombot meg fákat újra. Bizonyos értelemben csekélységnek tűnt, hogy hat hónapi megszakítás után ugyanott folytatom majd, ahol olyan erőszakos módon abbahagytam. Persze, mindenki tudni fogja rólam, amit kell. Nolan doktornő kertelés nélkül a tudtomra adta: sokan óvatosan kezelnek majd, vagy esetleg kerülnek, mint a lepracsengettyűst. Anyám arca derengett fel képzeletemben, sápadt, szemrehányó holdarc, ahogy huszadik születésnapom óta először és utoljára látogatott meg az intézetben. Ideggyógyintézetben a lánya! Ilyet tettem vele. Ennek ellenére anyám nyilvánvalóan eltökélte, hogy megbocsát.  – Újrakezdjük majd, ott, ott , ahol abbahagytuk, Esther – mondta édes mártírmosollyal. – Úgy teszünk, mintha az egész csak egy rossz álom lett volna. Rossz álom? Annak, aki ott él az üvegbura alatt, bezárva, üresen, mint egy halott csecsemő, annak maga a világ a rossz álom. Rossz álom. Mindenre emlékeztem. Emlékeztem a hullákra és Doreenre és a fügefás történetre és Marco gyémántgyűrűjére és a matrózra a korzón és dr. Gordon üvegszemű ápolónőjére és az összetört hőmérőkre és a négerre, a kétféle babjával, meg arra a tíz kilóra,

amit az inzulin eredményeképp magamra szedtem és a sziklára, ahogy ott gömbölyödött ég s tenger között, mint egy szürke koponya. Talán a feledés jótékony hóhullása elcsitítja, elfedi majd ezt is. De hiába. Ez is az én részem. Az én tájam.  ———   – Egy férfi keresi! A mosolygós, hófehér sapkás ápolónő bedugja a fejét az ajtón, s egy tébolyult pillanatig azt hittem, ott vagyok újra a koleszban, s hogy ez a tiszta, fehér berendezés, ez a fákra-dombokra nyíló fehér kilátás csak annyit jelent, hogy a régi szobám viseltes bútorait kipofozták egy kicsit, a csupasz udvarra néző ablakomon fordítottak egyet. – Egy férfi keresi! – szólt fel annak idején az ügyeletes lány a portáról telefonon. Miért is volnánk mi itt a Belsize-ban annyira másmilyenek, mint az iskolás lányok, akik ott bridzseznek, locsognak-fecsegnek, s akikhez én visszatérek? Ezek a lányok is csak valamilyen üvegbura alatt élnek.  – Tessék! Tessék! – kiáltottam, és Buddy Willard lépett a szobába, khakisapkával khakisap kával a kezében.  – Hát te, Buddy? – mondtam. mondtam .  – Hát te, Esther? Csak álltunk, néztük egymást. Vártam, hátha megrohan valami érzés, felpislákol valami legalább. De semmi. Semmi más, mint nagy adag baráti unalom. Buddy khakianorákos alakja kicsinek tűnt, s mintha nem lett volna több köze hozzám, mint azoknak a barna kerítésléceknek, amelyek előtt egy éve a lesiklópálya végében álldogált.  – Hogy kerülsz ide? – kérdeztem kérdezt em végül.  – Anyám kocsijával.  – Ilyen hóban?  – Na igen – vigyorodott el Buddy –, meg is akadtam egy hóbuckában. Túl meredek volt az emelkedő. Kaphatnék itt valahol egy lapátot?  – Kérhetünk valamelyik házimunkástól. házim unkástól.  – Jó. – Buddy megfordult, hogy máris induljon.  – Várj, veled megyek, segítek s egítek én is. Buddy rám nézett, s a szemében idegenszerű fényt láttam felvillanni –  kíváncsiság és óvatosság keverékét, akárcsak a Christian Science-es hölgy meg az öreg angoltanárnőm meg az unitárius lelkész (állandó látogatóim) szemében.  – Ugyan, Buddy – nevettem el magam. – Nincs nekem semmi se mmi bajom.  – Persze, persze, tudom, tudom , Esther – hagyta rám Buddy sietve.

 – Neked nem szabad autókat kiásnod a hóból, meg ilyesmit, Buddy. Nem nekem. S Buddy aztán rám is hagyta a munka java részét. A kocsi megfarolt az intézethez vezető jeges kaptatón, visszacsúszott, és egyik kerekével felfutott a járda szélére, bele egy mély hóbuckába. Szürke felhőtakarója mögül előbukkant közben a nap, és nyárias fénnyel tűzött a domb érintetlen lankáira. Megálltam egy kicsit a munkával, s egy pillantást vetettem az őskori tágasságra körös-körül. Hirtelen ugyanazt a mélyről övő borzongást éreztem, amit derékmagasságig vízben álló fák, elárasztott rétek láttán mindig – mintha a világ megszokott rendje kizökkent volna valamelyest, s most új korszak kezdődne. Hálás voltam az autónak meg a hóbuckának. így Buddy legalább nem tehette fel azt a kérdést, amire készült, s amit ideges, mély hangon fel is tett később, már bent a Belsize-ban, teánál. DéDé úgy pislogott felénk a teáscsészéje mögül, mint valami irigy macska. Joan halála után DéDé egy időre átkerült a Wymarkba, de most már újra itt volt köztünk.  – Tűnődtem magamban… – Buddy ügyetlenül, ügy etlenül, nagy csörömpöléssel csörömpölésse l tette le teáscsészéjét a kistányérra.  – Min tűnődtél?  – Tűnődtem magamban… Úgy értem, értem , az jutott az eszembe, eszem be, hogy talán te meg tudnál mondani nekem valamit. – Buddy a szemembe nézett, és akkor vettem észre először, mennyire megváltozott. Hajdani magabiztos mosolya, mely oly könnyedén, oly szabályosan villant fel mindig, akár a fényképész vakuja, eltűnt, s helyette komoly, szinte várakozó lett az arca – mint az olyan férfinak, aki gyakran nem azt kapja az élettől, amit szeretne.  – Ha tudom, megmondom, Buddy. Buddy.  – Gondolod, van bennem valami, valami , ami megőrjíti a nőket? Nem tudtam megállni nevetés nélkül. Talán Buddy végtelenül komoly arca tette, meg ráadásul a „megőrjíti” szó szokásos jentése ebben a szituációban.  – Úgy értem – mondta Buddy –, együtt jártam Joannal, Joannal , aztán veled, és előbb elő bb te… kerültél be, aztán Joan is… Ujjammal süteménymorzsát kormányoztam egy barnálló teacseppbe.  – Persze hogy nem maga tette! t ette! – hallottam Nolan doktornőt. Joan miatt mentem el hozzá, és ha jól emlékszem, ez volt az első alkalom, hogy a maga hangja haragosan csengett. – Senki se tette! Ő maga tette! – S akkor elmesélte nekem Nolan doktornő, hogy a legjobb pszichiáterek betegei közt is akadnak néha öngyilkosok, s ha egyáltalán valakit, hát elsősorban az orvost terhelhetné

ilyenkor a felelősség, csakhogy az orvosok, magyarázta, épp ellenkezőleg, egyáltalán nem tekintik magukat felelősnek…  – Semmi közöd a dolgainkhoz, dolgainkho z, Buddy. Buddy.  – Biztos vagy benne?  – Tökéletesen.  – Akkor jó – sóhajtott Buddy. Buddy. – Ennek nagyon örülök. S ügy üg y hörpintette fel a teáját, mint valami szíverősítőt.  ———   – Hallom, itt hagysz minket. Ott bandukoltam Valerie mellett az ápolónő kísérte kis csoportban. – Csak ha az orvosok rámondják az áment. Holnap állok a bizottság elé. Lábunk alatt csikorgott az összefagyott hó, mindenünnen csepegéscsordogálás zenéjét hallottam, a déli napfény jégcsapokat és hókérgeket olvasztott, hogy aztán alkonyaikor újra megfagyassza őket az esti hideg. A tömött, sötét fenyők olyanok voltak a ragyogó fényben, mint levendulaszín árnyékok, s egy darabig ott jártam köztük Valerie-vel a kilapátolt aszfaltos utak jól ismert labirintusát. A szomszédos utakon a hóbuckák takarásától deréktájt elfelezett orvosok, nővérek és betegek mintha kerekeken gurultak volna ide-oda.  – Bizottság! – horkant fel f el Valerie. Valerie. – Mit számít számí t az! Ha el akarnak engedni, elengednek, és kész.  – Remélem. A Caplan előtt elbúcsúztam Valerie Valerie nyugodt hószűzarcától, hós zűzarcától, mely mögött nemigen történhet többé se jó, se rossz, csak nagyon-nagyon kevés, és egyedül mentem tovább, lélegzetem még a napsütötte levegőben is kis fehér gomolyokká bodrosodott. Valerie így kiáltott utánam derűs búcsúzóul: – Hát akkor viszlát! „Ha rajtam múlik, soha” – gondoltam. Csak éppen nem voltam biztos benne. Egyáltalán nem voltam biztos. Honnan tudhattam – az iskolán, Európában, valahol, akárhol –, nem ereszkedik-e rám fojtogató levegőjével ismét az üvegbura?S mintha csak meg akarná bosszulni, hogy kiástam az autóját, míg neki tétlenül kellett végignéznie, Buddy azt mondta: – Csak arra lennék kíváncsi, ki vesz el téged már, Esther?  – Hogy micsoda? – mondtam, lapátolva a havat, s belehunyorogtam a szemembe kavargó ritkás pelyhek kristályzáporába.  – Kíváncsi vagyok, ki vesz el téged most már, Esther. Az után – és Buddy kézmozdulata körúlrajzolta a dombot, a fenyőket, a behavazott tetőket, melyek a táj egyenletes hullámvonalát megszakították –, hogy itt  voltál.  voltál.

S persze csakugyan nem tudtam, ki vesz el engem az után, hogy ott voltam, ahol voltam. Fogalmam se volt róla.  ———   – Jött egy számla, Irwin. Nyugodt hangon mondtam ezt az intézet hivatali épületének bejáratánál levő nyilvános telefon kagylójába. Először attól féltem, a telefonoskisasszony belehallgathat a központból, de aztán láttam, a legnagyobb közönnyel húzkodjadugdossa a kis dugókat innen oda.  – Igen – mondta Irwin.  – A számla húsz dollárról dollárr ól szól, fizetendő ügyeletén ügyelet én kapott elsősegélyért, történt egy bizonyos decemberi napon, valamint az ellenőrző vizsgálatért, történt egy hétre rá.  – Igen – mondta Irwin.  – A kórház azt írja, elküldik e lküldik nekem a számlát, mert a neked küldött számlára szám lára mindeddig nem érkezett válasz.  – Rendben van, rendben, azonnal kiállítok egy csekket. Küldök egy biankó csekket. – Irwin hangja egy icipicit megváltozott. – Mikor láthatlak?  – Tényleg kíváncsi vagy rá?  – Nagyon.  – Soha – mondtam, és határozott kattanással visszaakasztottam vi sszaakasztottam a kagylót. Egy pillanatig még eltöprengtem, vajon Irwin most már csakugyan elküldi-e a kórháznak a csekket, de aztán azt gondoltam: – Persze hogy elküldi, hiszen matematikaprofesszor, nyilván nem óhajtja, hogy elintézetlen dolgai legyenek. Megmagyarázhatatlan gyengeséget éreztem a térdemben, de a szívem megkönnyebbült. Irwin hangja az égvilágon semmit nem jelentett nekem. Első és egyben utolsó találkozásunk óta most beszéltem vele először, és erről is nyugodtan elmondhatom: utoljára. Irwinnek semmi lehetősége nem volt, hogy kapcsolatba kerüljön velem, hacsak Kennedy nővér lakására el nem megy; Joan halála óta azonban Kennedy nővér is nyomtalanul eltűnt. Szabad voltam hát teljesen.  ———  Joan szülei meghívtak a temetésre. Mint Mrs. Gillingtől értesültem, én voltam Joan egyik legjobb barátnője.  – Tudja, nem kell okvetlenül elmennie – mondta Nolan doktornő. –  Nyugodtan megírhatja, hogy én mondtam, jobb, ha nem megy el.

 – Elmegyek – mondtam; és é s el is mentem, és az egyszerű temetési szertartás s zertartás alatt végig arra lettem volna kíváncsi csupán, mit is akarok én itt eltemetni. Ott magasodott az oltáron sápadt virág-havasan a koporsó – fekete árnya valaminek, ami nem volt már jelen. Körülöttem, a padsorokban az arcok viaszszínűek voltak a gyertyafényben, és a karácsonyról megmaradt fenyőágak temetőillatot leheltek a hideg levegőbe. Mellettem ott virult Jody arca, két egészséges alma, és itt-ott felfedeztem a kis gyülekezetben még néhány ismerős lányt az iskolából vagy szülővárosomból, ismerték ők is Joant. DéDé meg Kennedy nővér elöl ült, zsebkendőbe temetett arcukat a pad fölé hajtották. Aztán a koporsó meg a virágok, a pap arca meg a gyászolók arca mögött városunk temetőjének hullámos gyepét láttam már, a sírkövek emelkedtek magasba, mint füstjenincs kémények. Fekete, két méter mély lyuk lesz majd a kemény talajban. Az az ottani árny befogadja majd ezt az itteni árnyat, vidékünk jellegzetes sárga földje beforrasztja megint a fehérségen ejtett sebet, s aztán a legközelebbi hóesés végképp eltünteti Joan sírjának friss nyomait. Mély lélegzetet vettem, hallgattam szívem jól ismert kérkedő lüktetését. Vagyok, vagyok, vagyok.  ———  Összeült az orvosok szokásos heti bizottsága – régi problémák, új problémák, betegfelvételek és elbocsátások, ellenőrző vizsgálatok. Az intézet könyvtárában vakon lapozgattam a National Geographic elrongyolódott füzetét, és vártam a soromra. Ápolónők kíséretében betegek járkáltak körbe a tömött polcok előtt, halkra fogott hangon beszélgettek a könyvtárosnővel, akit valamikor szintén itt kezeltek az intézetben. Ránéztem – rövidlátó, koravén aggszűz volt ez a könyvtárosnő –, és azt kérdeztem magamban, honnan tudja, hogy csakugyan letette a vizsgát, s hogy klienseivel ellentétben ő most már egészséges?  – Nem kell félnie – mondta m ondta Nolan doktornő –, ott leszek én, és más orvosok or vosok is, akiket ismer, meg egy-két meghívott vendég, és Vining igazgató főorvos úr pár kérdést tesz fel magának, aztán mehet, szabad. De hiába volt Nolan doktornő biztatása, én azért halálosan féltem. Azt reméltem, ha majd szabadulásomra sor kerül, biztonságérzet lesz berniem, és mindennel tisztában leszek, ami következik – hiszen „analízisben” voltam végül is. Ehelyett csupa kérdőjel meredezett előttem.

Újra meg újra türelmetlenül pillantgattam a bizottság zárt ajtaja felé. Harisnyám varrása nyílegyenes volt, cipőm viseltes, de fényesre suvikszolt, piros gyapjúkosztümöm ragyogó, akár a terveim. Egy kis régi, egy kis új…Férjhez viszont nem megyek. Arra gondoltam: mégiscsak kellene valami szertartás, ha az ember másodszor is megszületik – megfoltozva, abroncsozva, garanciával útra bocsátva. Éppen megpróbáltam kigondolni valami ideillő dolgot, amikor Nolan doktornő felbukkant a semmiből, és megérintette a vállam.  – Hát akkor, Esther… Felálltam, s elindultam a nyomában a kitárt ajtó felé. Ahogy egy rövidke lélegzetvételre megálltam a küszöbön, láttam odabent az ezüstös hajú orvost, aki első nap a folyókról meg a Zarándok Atyákról mesélt, és láttam Miss Huey himlőhelyes, holtsápadt arcát, és szemeket láttam, melyek mintha már néztek volna rám fehér maszkok mögül. És minden szem és minden arc felém fordult, én pedig távirányításukat követve, mintha varázsfonalon húznának, beléptem.